Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. <<8.oldal>> 9.

makeme_real2009. 12. 02. 21:09:51#2689
Karakter: Alyan




A kis kőmedence szélére támaszkodom egyik kezemmel, a fejemet ráhajtom, és a nyugodt vizet nézem magam előtt. Meg sem moccan. Annyira nem valódi… Ha az igazi szabadban lennék, az enyhe szellőtől egy kissé fodrozódna a teteje. De itt.. Utálom ezt a helyet. Egész nap ide vagyok bezárva, és csak nagyon ritkán tehetem ki a lábam innen, azt is csak szigorú kísérettel.

Már az is rengeteg könyörgésembe került, hogy egyáltalán a természetben lehessek. De túlságosan érezhető a bezártság. És én gyűlölöm a bezártságot, pedig már időtlen idők óta abban élek. Nagy részben legalább minden nap kaptam egy óra szabadságot – szabadon járhattam-kelhettem a várudvarban. Persze minden lépésemet figyelték, de akkor is.. szabad voltam. Néhány hónapja viszont ebbe a nem túl nagy udvarrészbe vagyok „elszállásolva”, ráadásul olyan varázslat vesz körül, amin képtelen vagyok áttörni.

Felkönyökölök, arcomat a tenyerembe támasztom. Másik kezemen az ujjammal szórakozottan köröket rajzolok a levegőbe, értelmetlennél értelmetlenebb formákat létrehozva. Aztán inkább fölmászom az egyik alacsony fára a víz mellett, és elhelyezkedek az ágai között. Szótlanul nézek lefelé a tükörképemet bámulva a víz felszínén.

Hirtelen tompán kemény lépteket hallok. Valaki jön.. és az a valaki csak egy lehet. Még ki sem nyílik az ajtó, én már ugrok is le az ágakról. Éppen abban a pillanatban érkezem a földre, amikor belép, így a fejemet már föl sem emelem.

- Kaleos-sama.

- Szervusz, szépségem. – Elém lép, kezével az állam alá nyúl, és fölemeli a fejem. Összeszorítom a szemeimet. Utálom, amikor így hív, és nem akarom látni. – Nézz rám!

Parancsoló hangja úgy csattan, mint az ostor. Engedelmesen kinyitom a szemem, mire ő elmosolyodik. Sárgás színű szemei gonoszul világítanak feketeszínű bőre mellett.

- Helyes. Ne rejtsd el előlem azokat a gyönyörű szemeidet.

- Igen, Kaleos-sama.

Egy pillanatra lehunyja a szemeit, néhány pillanatig csukva tartja, aztán újra kinyitja.

- A hangod akár a leggyönyörűbb ének.

Ahelyett, hogy dicsérget, inkább elmondhatná, mit akar tőlem. Nem szeretek a közelében lenni.

- Miben lehetek a szolgálatodra, Kaleos-sama?

- Hát, sok mindenben lehetnél a szolgálatomra... – vigyorodik el.

Lesütöm a szemeimet, undorít a viselkedése. Amióta csak itt vagyok, mindig tesz célzásokat, de mostanában egyre inkább úgy érzem, hogy napok kérdése, és rám teszi a kezét. Márpedig én inkább halnék meg, mintsem az övé legyek.. bárhogyan is..

- Tehát? – kérdezem alázatosan.

Felsóhajt, és fel-alá kezd járkálni. Fellélegzem, hogy már nincs annyira a közelemben.

- Azt akarom, hogy ma éjjel fordíts különös figyelmed a külsődre. Na, nem mintha nem lennél így elég gyönyörű.. – tekint rám. – De sokkal elegánsabb öltözékre lesz szükséged.

- De Kaleos-sama.. nekem.. nincsenek olyan ruháim.

- Tudom, tudom. Majd én küldetek neked.

- De.. miért? – kérdezem bizonytalanul.

- Holnap reggel elmegyünk. Hatalmas ünnepség lesz a köreinkben, és te velem jössz. Úgy döntöttem, véglegesen megtartalak téged. Azt akarom, hogy mindenki tudja, az enyém vagy.

Elsápadok, és kissé megszédülök. Döbbenten pislogok rá. Mit mondott? Az övé? És miféle ünnepség? Nem… ezt nem teszem meg..

- D-de… Kaleos-sama, én… én n-nem…

Egyetlen ugrással előttem terem, és megragadja a vállamat. Olyan erős hozzám képet, hogy akár össze is roppanthatna, és úgy érzem, most legszívesebben azt tenné.

- Te nem mi? Nem vagy az enyém? Akkor kié vagy, hm? A családod semmit nem tehet érted, gyönyörűségem. Mióta is vagy itt? Közel 20 éve, ha nem több.. És azt mered mondani, hogy nem vagy az enyém?

- É-én.. én…

- Te, te… A szánalmas kis királyod, mi több, nagybátyád, nevetséges erejű katonákat küldött a megmentésedre. És sikerrel járt bármelyik is? Nem! – kacag föl megvetően.

- Biztosan.. jó oka volt rá.. – felelem bizonytalanul.

- Ugyan már! Fogadd el a sorsodat, szépségem. Az enyém vagy, és leszel is.. A családodat már nem érdekled. – Sikerült érzékeny pontot eltalálnia, és ezt ő is pontosan tudja. Gonoszan mosolyog, aztán durván meg akar csókolni, de én elrántom az arcomat. – Most pedig készülődj. Reggel érted jövök.

Megfordul, és elsétál. Az ajtó nagy csapódással vágódik be mögötte, én pedig újra bezárva találom magam. Leroskadok a földre, és a kezeimbe temetem az arcom. Igaza kell, hogy legyen… A családomat már a legkevésbé sem érdekli, mi lesz velem.. A nagybátyámnak vannak a legerősebb katonái, ha egy kicsit is érdekelné a sorsom, könnyedén kiszabadíthatna innen. 20 éve várok arra, hogy valaki benyisson, és azt mondja, hogy most elvisz innen. Bár valószínűleg csak nevetnék, már nem is hinném el…

 

***

 

Már besötétedett, és én még semmit nem csináltam. És nem is fogok. Nem fogok az ő kedvére tenni… Nem érdemli meg. Ráadásul elültette a fejembe azokat a gondolatokat, amiktől én a leginkább igyekeztem távol tartani magam. Nem akartam belegondolni, emlékeznek-e még rám egyáltalán a szüleim. Most pedig mégis egyfolytában ezen jár az agyam, nem is tudok másra koncentrálni.

Megrázom a fejem, és inkább visszatérek a kis medencémhez. Egyetlen társam van, ami soha nem hagy magamra: a víz. Letérdelek a medence elé és egy egyszerű kézmozdulattal, na meg némi koncentrálással egy szökőkútszerű alakzatot formálok a vízsugárból. Mosolyogva figyelem, aztán a kedvenc trükkömet csinálom. Belépek a medencébe, aztán le is ülök, a vízcseppeket alig egy centiméter távolságra tartva magamtól. Néhány perc múlva kimászom a víz alól, és a kőből épült peremre ülök.

Már jó ideje ülök így, a gondolataimba merülve, mikor fojtott hangokra leszek figyelmes. Valaki jön.. De ilyenkor? Mégis miért?

Ja, igen. Biztosan a ruhát hozzák… De akkor kénytelenek lesznek vissza is vinni.

Kíváncsian nézek az ajtó irányába, az pedig néhány másodperc múlva ki is nyílik. Ez csak a varázsló, aki létrehozta a börtönömet. Etsuo-sama. De nincs nála semmiféle ruhadarab. Várjunk csak.. Nem. Nem egyedül jött.

Egy férfi lép be utána. Egy férfi... de még milyen férfi. Nagyon magas, legalább akkora, mint Kaleos-sama, hacsak nem magasabb. És így első ránézésre, már amennyit a ruhái láttatni engednek, az izomzatára sem lehet panasza. Nem sötételf, és még csak gonoszságot sem érzek felőle, sőt… Viszont a ruhájáról és fegyvereiről egyértelműen megállapítható, hogy egy harcos.

Gyönyörű kék szemeivel szinte hitetlenkedve néz rám.

- Etsuo-sama.. ki ez? – kérdezem kissé bátortalanul.

Csak most veszem észre, hogy a köpcös varázsló nyakán egy vékony vágás éktelenkedik. Mi folyik itt? Ki lehet ez az idegen férfi?

- Hát azt én is szeretném tudni – morogja.

Megütközve nézek rá. Azt sem tudja, kit engedett be? Ha Kaleos megtudja, megöli ezért. Legjobb esetben csak megöli. A férfi felém indul, de Etsuot is maga után vonszolja a karjánál fogva. Egyébként sem vagyok túl bizalom-párti, de most tényleg nem tudom, mire számítsak. Fölpattanok a kőpárkányról és igyekszem elhátrálni előle.

- Ne félj tőlem – szólal meg kedvesen.

Mély, férfias hangja furcsa módon könnyen eltörli a bizalmatlanságomat. De azért nem teljesen. Mindenesetre megállók a folytonos hátrálásban – de ha nem tenném, akkor is útban lenne a fa.

- Ki vagy te?

Nem válaszol a kérdésemre, hanem ő is kérdez.

- Te vagy Arloar fia?

Döbbenten meredek rá. Arloar? Az apám? De honnan.. honnan tudja az apám nevét? És honnan tudja, hogy én ki vagyok? Itt ezekkel senki nincs teljesen tisztában..

- I-igen.. én vagyok, Alyan – felelem.

Megkönnyebbült mosolyra húzódnak ajkai, én pedig igyekszem nem észrevenni, hogy ettől még jóképűbb lesz.

- Az én nevem Meion. Azért jöttem, hogy hazavigyelek.

A szemeim tágra nyílnak, és érzem, hogy a kezem remegni kezd. Haza? Ez a szó… mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy kiejthettem a számon. Az első három évben még sokszor gondoltam rá, de mostanra már csak egy távoli álomnak tűnt.

És most itt van ez a titokzatos férfi, és azt mondja, hazavisz. Az egészben mégis az a legfurcsább, hogy hiszek neki. Alig néhány órával ezelőtt még arra gondoltam, biztosan a képébe röhögnék, ha valaki ilyet mondana, de.. Ahogy itt áll előttem és engem néz.. úgy érzem, bízhatok benne.

Lassan bólintok, bár egy kicsit még mindig hitetlen vagyok.

- Kaleos a fejeteket veszi, mielőtt kijutnátok innen – szólal meg Etsuo-sama.

Fogva tartóm puszta gondolatára is összerezzenek. Meion viszont egyszerűen csak megszorítja a karját, és azt mondja:

- Nem, ugyanis te segíteni fogsz nekünk.

- Tényleg? – kérdezek vissza, egyszerre Etsuoval.

- Igen.

- Semmit nem érsz velem, nem tudok harcolni.

A férfi arcán nyugodt mosoly jelenik meg.

- Ki beszélt itt harcról? Az összes őr alszik, annyi a dolgod, hogy segíted meghosszabbítani a bóbiskolásukat. Varázsló vagy, nem?

Etsuo-sama habozni látszik, és tudom, hogy rögtön letagadná. Ezért inkább én válaszolok:

- De igen, az.

Etsuo gyilkos pillantást vet rám. Meion viszont ismét karon ragadja, és megfordítja.

- Ne feledd, egyetlen rossz szó vagy mozdulat, és elbúcsúzhatsz az életedtől. – Hozzám fordul, szabad kezével gyengéden karon fog. – Gyere, Alyan. Nincs vesztegetni való időnk.

Gyorsan bólintok, és utánuk sietek. Amikor kiérünk börtönöm bűvköréből, nagyot szippantok a friss, éjszakai levegőből. Már ez az érzés is felemelő.

Nem időzök sokáig az örömködéssel, tudom, hogy veszélyes terepen vagyunk, és nem akarom felbosszantani a megmentőmet. Meion nagyon érti a dolgát. Kitűnően rejtőzködik, és rejt el minket is.

Szinte észre sem veszem, de már át is kerülünk a vár másik oldalára. Egyre közelebb a kijárathoz. Egyre közelebb a szabadsághoz.

Meion folyton hangon kérdez valamit a varázslótól. Etsuo vonakodva bólint, amikor a férfi tekintete fenyegetően megvillan. Most már én is kíváncsi vagyok a válaszára.

- Nem messze van a várfalban egy titkos rés. Ott ki tudtok menni.

Irányításával elindulunk a megfelelő irányba. Egy kicsit félek, és látom, hogy Meion is bizalmatlan, de nincs más választásunk. Egy csapat őr vigyáz a titkos kijáratra. Etsuo valamit mormog az orra alatt, mire mindannyian eldőlnek, mint egy zsák. Meion elismerően biccent, aztán sietve elindulunk a rés felé.

- Hát ti mg kik vagytok és hová mentek? – harsan mögöttünk egy kiáltás.

Megfordulunk, és egy katonával találjuk szemben magunkat. Egy igazi gonosz sötételf. A válaszunkat meg sem várva emeli fel az íját, és felénk lő. Bár nem igazán értem, hogy a szinte korom sötétben hogy akar célozni.

Már csak arra leszek figyelmes, hogy valamin megcsillan a Hold fénye. Valamin, ami felém tart. Aztán Meion utánam kap, és elránt onnan – Etsuo pedig ugyanabban a pillanatban veti elém magát. Egy pillanatra még Meion is megdöbben, nemhogy én. A nyílvessző a varázsló testébe fúródik, és egészen biztos, hogy halálos sebet kap.

Nekünk viszont nincs időnk nézelődni – Meion egyszerűen a karjaiba kap, aztán könnyedén kirohan velem a résen. A következő pillanatban már a fák között vagyunk.

Kijutottunk.




Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 12. 03. 15:46:57


1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. <<8.oldal>> 9.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).