Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Fantasy)

FIGYELEM!
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!

Tovább olvasás, csak saját felelőségre!


1. <<2.oldal>> 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

Kaori2017. 02. 01. 10:40:04#34991
Karakter: Liana Green



A gyermeteg puszimból csók lesz, ami után rögtön elhúzódik. Már azt hiszem, hogy tévesen ítéltem meg az érzéseit felém, de most ő kezdeményez, miközben ölében kötök ki. Egyik keze hátamon, a másik derekam körül, miközben enyhén remegek szorításában. Kellemes, ugyanakkor zavarba ejtő is ez az egész. Elválunk egymástól, a levegőt gyorsabban veszem, ő pedig hajamba fúrja kezét. Hirtelen kérek bocsánatot, bár magam sem tudom, hogy miért.

-          Csak akkor kérj bocsánatot, ha nem őszinte érzelmekből fakadt ez a csók. De nem így van, nem igaz? – mielőtt bármit is válaszolhatnék, ismét megcsókol. Ruhájába markolok és viszonzom. Érzések nélkül nem tenném ezt. Különösen, ha róla van szó. Levegő vételre van szükségem ismét, így gyengéden tolom el magamtól. – Mit érzel Liana? Mert én…

Mielőtt megtudhatnám, hogy miként is gondol rám, Filia ront be, amire gyorsan távolodom el Orocktól és a székemet a helyére teszem. Közli velünk, hogy Leo a társunk akar lenni, utunk során. Engem meglep, viszont Orock dühöng emiatt, majd az ajtót kivágva elhagyja a szobát és gondolom az épületet is. Hogy tud ilyen hamar elromlani egy jó pillanat? Filia bűnbánóan néz rám és látom rajta, hogy sajnálja, de enyhe szomorúsággal rámosolygok. Mindketten leülünk az ágyamra és beszélgetni kezdünk, többnyire Leo a téma. Az iménti csókról egy szót sem ejtek. Nem telik el pár perc és Leo lép be hozzánk váratlanul. Első dolga, hogy üdvözöljön és érdeklődik, hogy hogyan is döntünk, hogy velünk tarthat-e, vagy sem. Nem tudom, hogy mit feleljek számára, így egyelőre nem mondok semmit. Szóba kerül az is, hogy egy szobában szeretne velünk lenni. Nem túl bátran, de belemegyek, Filia pedig rám bízza a döntést, így itt marad éjszakára. Hirtelen ragadja meg egyik kezem, miközben felhúz magához, és a szájához emeli. Filia inkább meghúzódik a háttérben. Orock ekkor nyitja ki az ajtót. Leo elenged, karjait pedig összefonja. Ugye nem kezdenek el megint vitatkozni?

-          Végül is döntöttetek helyettem? – az ágyamhoz lép és meglepődve veszem észre, hogy egy rózsát helyez el rajta.

-          Nem. Leo csak ezért jött, hogy megtudja, elfogadtuk-e a kérését. – ágyamra ülök és kezembe veszem a virágot.

Orock nem mond semmit, helyette Leo szólal meg. Meddig lesz ilyen rossz kettejük között a hangulat? Orock forr a dühtől és nem jó ezt látnom. Ráadásul rátesz még egy lapáttal az is, hogy megtudja, Leo itt alszik.

-          Igen? Gondolom a lányok már az ágyamat is felajánlották neked. – saját ágyához lép és minden, ami rajta van, a földön köt ki. Döbbenten nézem, hogy mit csinál, bár próbálom lenyugtatni azzal, hogy Leo a földön fog pihenni, de nem érdekli. – Nem Liana, már nem. Már megkapta az ágyamat, ha nem tőletek, akkor tőlem. Én a lovaknál éjszakázom. Felsőruházatát leveszi, majd amit elsőnek pillantok meg az a karja, ami be van kötve. Ugye nem?

-          Mi lett veled? – aggódó tekintettel nézek rá és megérintem. – Harcoltál valakivel?

-          Nem történt semmi. – eltol magától és ki is megy.

Kínos csend áll be közénk és csak hárman maradunk a szobában. Nem akarom, hogy haragudjon, vagy, hogy miattam legyen mérges. Utána iramodok, és lényegében hamar beérem. Ruhámba markolok mindkét kezemmel és igyekszem nem zavarban lenni.

-          Miért viselkedsz így? – közelebb lépek hozzá és nem engedem, hogy válaszoljon. – Egy szóval sem mondtam, hogy érdeklődöm iránta! – idegesnek érzem magam. – Az lehet, hogy ő szeret, de én egy pillanatra sem éreztem így! – mielőtt bármit is reagálhatna, úgy döntök, hogy elfutok, de karom után kap, és hátulról ölel át. Karjai szorosan tartanak, miközben a szívem ki akar ugrani testemből. Érzem, hogy hajamba szippant, vesz pár mély levegőt. – Orock?

-          Nem bírom elviselni, ha a közeledben van! – alig bírok uralkodni a szívem üteme felett. Annyira zavarban vagyok. - Be… beszélhetek vele, hogy maradjon itt. – kiszabadulok öleléséből, hogy ne a hátamat mutassam felé. – Lehet, hogy nem fog tetszeni neki, de nem haragudna meg.

-          Hm… - hangjából az veszem ki, hogy nem éppen biztos magában. – Csak miattad… elviselem.

-          Értem… - homlokomat vállának nyomom és átölelve bújok hozzá. – Gyere vissza a szobába, kérlek!

Orock szerencsére visszatért velem, bár az elalvás előtti pillanatok nem voltak épp kellemesek. Filia a két fiú közé ült, hogy ne történjen semmi baj, bár hármójuk közül, ő volt a legdühösebb és biztos vagyok benne, hogy leütötte volna mindkettőt. A fekvőhelyeket is Filia oldotta meg. Így egymás mellett fekszünk, szemben egymással, miközben a fiúk mélyen alszanak.

-          Nem tudsz aludni, ugye? – suttogva kérdez, amire csak megrázom a fejem. – Szerencsés vagy, hogy két ilyen srác is oda van érted! – elvigyorodik.

-          Én nem érzem magam annak! – suttogok én is. – Utálják egymást, és ez zavar!

-          Hm… talán, ha elmondod nekik, hogy ki iránt mit érzel, akkor a másik békén hagy. – Leo számomra egy nagyon fontos és jó barát. Örülök, hogy láthatom, de ennél többet nem érzek. Orock más. Megdobogtatja a szívem és túlságosan is zavarban vagyok mellette. Persze mindezt nem mondom el Filia számára.

-          Majd elfogom, de ehhez még idő kell.

-          Csak ne húzd el sokáig! – rám mosolyog, és jó éjt kíván, amit viszonzok.

Ahogy megébredek, kellemetlen súlyt érzek magamon és szemeimet kinyitom. Filia a mellkasomon fekszik, ami nem igazán kényelmes számomra. Próbálom ébresztgetni, de egy kis mocorgás után pózt változtat és egyik keze a mellemen köt ki, aminek hatására egy kisebb fejbevágással keltem fel. Hamar felül és a fejét fogja, miközben mérgelődik. Muszáj elnevetnem magam, de Filia puffog tovább, majd visszadől és hátat fordít nekem. A fiúk ágya felé nézek és tekintetem Leoéval találkozik elsőnek. Mosolyában benne van minden érzése, amit irántam érez. Mosolyom hamar semmivé lesz. Nem akarom megbántani. Lassan felülök és a tegnap kapott rózsára figyelek. Még meg sem köszöntem. Felkelek az ágyból és az ajtóhoz lépek, bár csak most tűnik fel, hogy nem négyen vagyunk. Hová ment vajon? Leo a hátam mögé áll és a fülemhez hajol.

-          Nem töltenéd ezt a napot velem? – megdöbbenek, és félig ránézek. – Igazán boldoggá tennél.

-          Mit szeretnél? – teljesen felé fordulok.

-          Csak a mai napot. – tekintetemet elfordítom tőle, de egyik kezével megérinti államat és így képtelen vagyok ismét a szemeibe nézni. – Kérlek!

Belemegyek, hiszen nem mond semmi rosszat ezzel. Államat elereszti és felé eső kezemet fogja meg. Kihúz a szobából és kiérünk a szabad levegőre. Lassan indul előre, én pedig követem. Miközben sétálunk, egy percre sem ereszti el kezem. Elkezd mesélni, ahogy régebben is szokott. Elfog egy nosztalgikus érzés és kissé megszorítom kezét. Sétánk alatt eléggé messze kerülünk szállásunktól, ami kissé zavar is, de nem teszem szóvá. Egy kisebb patak mellett állunk meg és le is ülünk. A téma hirtelen terelődik a falunkra, ami borzalmas körülményeken ment keresztül. Persze nem bírom ki, hogy ne ejtsek pár könnycseppet, amit ő azonnal le is töröl arcomról. Homlokomra ad egy puszit és a folyóra emeli tekintetét, akárcsak én.

-          Ne haragudj a viselkedésem miatt! – rám pillant. – Csak eddig mindig távol tartottam magam tőled. Talán Lucas miatt, hiszen nem nézett rám túlzottan jó szemmel. – elmosolyodik. – Viszont attól tartok, hogy elkéstem, hiszen már itt van neked az az alak.

-          Elkéstél? – egyik kezével megsimogatja arcom és komolyan figyeli minden rezdülésem.

-          Azért, mert… szeretlek! – ismét könnybe lábadnak szemeim, bár fogalmam sincs, hogy miért. Elenged és tekintetét megint a folyónak szenteli. Kezeimmel összefogom térdeimet és nem tartom vissza a sírást. Miért alakulnak így a dolgok? Én nem akarom ezt! – Sajnálom, de nem akarok hazudni neked! Legalábbis, többé már nem.

-          Tudtam… - felém fordul, nem csak fejével, hanem egész testével. Nem tűnik meglepettnek. – Tudtam eddig is, hogy nem barátként tekintesz rám. – szipogok párat és kényelmesebb helyzetbe helyezkedem. – Lucas mondta el, még régebben.

-          Valahogy gondoltam. – hajába túr és közben félrenéz. – Nem igazán kedvelt. – elmosolyodom, akárcsak ő. Ismét rám figyel, kezeit arcomra helyezi, akárcsak, amikor összetalálkoztunk. A sajátjaimmal az övét érintem meg és ránézek, egyenesen szemeibe. Zavarban vagyok, ráadásul tetőzi ezt azzal, hogy arca egyre közelebb kerül az enyémhez.

-          Leo… - alig hallhatóan nyögöm ki nevét. Az arca enyhén kipirult és csak pár centire van tőlem.

-          Ne aggódj, bár vágyom a csókodra, mégsem teszem meg. – meglepődöm kijelentésén. – Nem engem akarsz magadnak és ezt tiszteletben akarom tartani, bár… - elenged és feláll. Enyhe kábulattal nézek fel rá. - …ha rajtam múlna, azonnal elvinnélek innen, minél messzebb azoktól, akik követnek, de leginkább ettől az alaktól.

Én is felállok és megpuszilom arcát, amivel meglepem. Mosolya őszinte, amit egyenesen nekem szán, bár mégsem viszonzom. Nem értem magam eléggé tisztán. Nem tudok nyugodt maradni Leo mellett. Teljesen más, mint régen és ezzel csak összezavar. Filia talán igazad mondott. De mielőtt bárkinek is mondanék valamit, a saját érzéseimet kell tisztáznom. Ehhez pedig úgy gondolom, az egyedüllét jön jól. Leo nehezen hagy magamra, de végül mégis csak belemegy, így egyre távolodó alakját nézem. Később visszajön értem, így nem kell aggódjak, hogy merre is kell menni és eltévedni sem fogok. Leülök ugyanoda, ahol mindketten voltunk pár perce és a folyót kémlelem.

-          Hát itt vagy! – egy erőteljesebb hang szólít meg, amire azonnal megfordulok és fel is pattanok. Egy régi érzés lesz úrrá rajtam, a félelem. – El sem tudod képzelni, hogy merre kutattam utánad, de végre itt vagy! – ez az alak az, aki mindig is a könyvre pályázott. Hogy… hogy került ide? Erősen ragadja meg bal karomat és meg is szorítja, ami eléggé fáj. – Most szépen velem jössz!

-          Ne… - hirtelen találkozom a sötétséggel és nem tudom, hogy mi zajlik körülöttem.

 

Nehezen nyílnak ki szemeim, de azt érzem, hogy ülő helyzetben vagyok, és kissé fáj a fejem is. Végül hajt a kíváncsiság, így megteszem és körbenézek. Egy fedett épületben vagyok, ami fából készült. Kissé nyirkos is, gondolom az eső miatt. Ahogy gondoltam, egy széken ülök, de kezeim le vannak kötözve, ráadásul a hátam mögé, illetve a székhez. A lábaimat szintén lefogták kötelekkel. Hirtelen fogom fel a helyzet súlyosságát és nem tartom vissza a könnyeimet. Honnan tudta, hogy hol vagyok? Követett volna egészen idáig? Megrázom fejem, hiszen Filia kulcsának hála, a lemaradást nem tudta volna behozni. Koppanó cipőkre leszek figyelmes, így egy pillanatra visszatartom a levegőt és az ajtóra nézek, ami ki is nyílik. Egy magas, hosszú fekete hajú nő lép be és egy kulcsot szorongat kezei között, ami ugyanúgy néz ki, mint Filiaé. Szemeim kikerekednek és megértem, hogy hogyan is került ide az a férfi. De ki ez nő? És honnan van a kulcs? Ravasz szemekkel mér végig és hirtelen kapok egy pofont, amitől a földön kötök ki, a székkel együtt. Gyorsan felállít, de a fájdalom, amit okozott, igazán erős. A könnyeimmel küszködök, mit tudnék mást tenni?

-          Szóval te vagy az, aki lefoglalja a kedvesem? – hangja gúnyos és úgy érzem, hogy ennél jobban is tudna bántani. Félelemtől való reszketésemet nem tudom visszafogni. – Szerencséd van, hogy a könyved nincs veled, különben megölnélek!

-          Ne mondj ilyet! – kacagás hangja tölti meg a helységet és megmutatja magát. Ahogy szemeink találkoznak, megdermedek és rettegve figyelem minden mozdulatát. Erőteljesen szorítja meg arcomat, nagyobb kezeivel, amivel újabb fájdalmat kell átéljek. Pár könnycseppem a kezein végzik be útjukat. – Nahát… csak nem félsz? Hidd el, nincs okod rá! – közelebb hajol, és úgy enged el, hogy ismét a földön találom magam.

Hangosabb sírásba kezdek, és csak az jár a fejemben, hogy nincs hová meneküljek. A férfi azonnal felállít a székkel és végigmér egy bizonyos távolságból. A nő közben magunkra hagy. Nem tetszik, ahogy rám néz. Közelebb lép és megmarkolja a nyakam, de nem arra készül, amire számítok. Nyakamhoz hajol, és érdes nyelvét végighúzza rajta, amire először megdöbbenéssel, majd egy hangosabb sikollyal reagálok. Azonnal eltávolodik, és szemei szikrákat szórnak, míg az enyémekből a könnyek folynak. A nő azonnal kivágja az ajtót és dühösen néz rám, majd a férfire. Beljebb lép és leül velem szemben, majd a kulcsot felemeli, hogy jobban lássam.

-          Nyílván az jár a buta kis fejedben, hogy hogyan is került kedvesem, a közeledbe. – semmilyen formában nem válaszolok. – Ennek a kulcsnak a segítségével, amivel képes vagyok egyik helyről a másikra jutni. Csak az a bökkenő, hogy naponta egyszer használható. – eddig csak azt hittem, hogy Filia az egyetlen, aki ilyennel büszkélkedhet. – Mivel nem vagyunk messze az elf lakta településtől, így hamar el tudod hozni a könyvet számunkra és mehetsz is! – akkor… nem tudják, hogy ahhoz én is kellek?

Hirtelen jut eszembe egy ötlet. Ha a könyvet odaadnám nekik, akkor el tudnék menekülni előlük, de… úgyis rájönnének, hogy nélkülem nem ér semmit sem. Lehajtom fejem és Orock jut eszembe. Ha csak egy pillanatra is, de gyorsabban ver a szívem, viszont ez nem épp az a helyzet, amikor ilyeneken gondolkodhatok. Leot fogják hibáztatni, pedig nem tehet semmiről. Ha nem akarok egyedül lenni, abban a percben, akkor most nem lennék itt. Mellettük biztonságban lennék.

-          Figyelj rám, ha hozzád beszélek! – a nő hirtelen fogja meg arcom és felemeli. – Szóval holnap visszamegyünk oda, te elmész a könyvedért és szépen visszajössz! Utána szabadon távoz…

-          Utána szépen itt marad! – a férfi félbeszakítja és attól tartok, hogy nem akarom hallani, hogy miért dönt így, hiszen tudom. – A könyv önmagában nem ér semmit sem. Csak ő képes előállítani mindegyik benne látható dolgot. Családi vonás. – megnyalja száját és érzem, hogy ez semmi jót nem jelent. A nő elenged és közelebb lép a másik elrablómhoz.

Nem foglalkozom azzal, amit mondanak egymásnak. Honnan tudja, hogy én is kellek a könyvhöz? Hiszen annak idején, senki sem mondta el számára. Valaki elárult volna? De… mégis ki? Lucas sosem tenne ilyet, hiszen kedvelte a szüleimet, engem pedig oltalma alá vett. A falu lakói nem tudtak konkrétan ilyen dolgot a könyvről. Leo… Leo sosem tenne ilyet, hiszen szeret. De, ha ők nem, akkor ki? Hirtelen csap egyikük az asztalra, ami eddig a férfi háta mögött volt. Rájuk nézek, és mindketten dühösnek tűnnek. Vitatkoznak, majd a nő elmegy, és megint egyedül maradok a férfivel. Ismét az a tekintet fogad tőle, mint amikor hozzám ért. Mellkasa előtt összefonja karjait és ismét megnyalja száját. Félek… még mindig. Nem tudom, hogy mire számítsak tőle. Mivel le vagyok kötözve, menekülni nem tudok. Közelebb lép, kezeit pedig leengedi, én pedig a legrosszabbra számítok. A nő hírtelen sikít fel és az ajtónak csapódik. A férfi idegesen lép oda és kicsapja, majd egy nyílvessző szúródik testébe, amit felismerek. Elterül a földön és Filia ront be a házba. Amint meglát, kioldoz és magához ölel, miközben sírásba kezdek, bár most nem a félelemtől, vagyis nem csak attól. Hiszen az érzés még bennem van, de lassan kialakul egy másik is.

-          Nyugodj meg! Már itt vagyunk! – lassan enged el, közben feltűnik Orock is, aki egy tőrrel lép be, viszont a tőr véres és pár csepp a földre is hull. Döbbenten nézek rá, de ő a férfit figyeli, számomra eléggé rémisztő szemekkel. Hirtelen ragadja meg hajánál fogva és mielőtt látnám a folytatást, Filia gyorsan takarja el szemeimet. – Jobb, ha ezt nem látod! Gyere! Ki megyünk innen! – kezét nem veszi el szemeim elől, de kivezet a helyiségből. Bár a nőben majdnem megbotlom, de Filia nem hagyja. Ahogy kiérünk, elveszi kezét és ismét magához ölel. – Annyira aggódtunk! Orock igazán dühös volt. Mióta veletek vagyok, még egyszer sem láttam ilyennek. Engem is megrémített. Áh… hát itt vagy! – elenged és társunkra néz, akin több a vér, mint mielőtt megtámadta volna a férfit. – Végeztél vele?

-          Igen. – megölte? Szemeim kikerekednek. Félnem kellene tőle? De… ahogy rá nézek, csak egy dolog jár a fejemben, így közelebb lépek hozzá, de egyik kezét felemeli, hogy megállítson. Megtorpanok és kérdőn nézek rá. – Most ne gyere a közelembe! – nem hallgatok rá és átölelem. Nem viszonozza.

-          Nem érdekel! – hirtelen jönnek a szavak a számból. – Nem érdekel, hogy véres vagy! – suttogóra fogom, hogy csak ő hallja. – Nem érdekel, ha a ruhám is olyan lesz. – megérzem karjait magam körül. – Veled akarok lenni! – szorosabban tart, miközben az eddigi félelmemet egy másik érzés járja át testem, ami sokkal jobb. – Csak veled! Nem érdekel Leo! – továbbra is suttogok, közben a szívem eléggé gyorsan ver. – És ha… ha ez ugyanaz, amit Leo érez irántam, akkor az azt jelenti, hogy szeretlek!


XenaRanger2017. 01. 31. 19:52:16#34990
Karakter: Orock



Lianára nézek, mert érdekes módon most nem húzta el a kezét. Ő is engem néz, s pár pillanat múlva neki is kezd bizonytalan találgatásának.

 - A szobában két lehetőségről beszéltél. Mármint… - elengedi a kezem, s tőlem elfordulva folytatja – Beteg nem vagyok, ezt tudom, de mi a másik, amire gondoltál? Ha nem vagyok beteg, akkor miért érzem magam ilyen furcsán? A szívem szokatlan tempóban ver és melegem is van kissé. Sosem éreztem még ilyet.

Semmi baj drága Liana egyszer majd tisztul a kép, de ha ez megtörténne, kérlek, elsők között értesíts!

 - Nem vagyok biztos benne, így, ha nem haragszol, nem mondok semmi ostobaságot! – bújok ki a válasz alól egy sablonos, átlátszó szöveggel, de így tűnik, társam nem elég dörzsölt hozzá, hogy észrevegye: ez bizony csak kifogás, méghozzá a rossz fajtából.

Újból felém fordul, s bólint. Szeretnék a kezéért nyúlni, s végre elindulni sétálni, de amint mozdítani kezdeném a karom, valami megtöri az eddig gondosan felépített idillt.

 -  Héééé! – Filia robog felénk vadul integetve, s tovább harsogva – Hát itt vagytok! Végre!

Játékosan letámadja szegény Lianát, s magával cibálja. Közben valami italozásról csacsog, s bevonszolja partneremet a kocsmaajtón. Talán jobb lenne utánuk mennem. Filia nem mindig van tisztában mások korlátaival. Nagyon eleven lány, de ez nem mindig válik előnyére.

Belépek a helyiségbe, s egy kis keresgélés után ki is szúrom a két lányt az egyik asztalnál. Amíg Filia pincérért kiabál, elfoglalom helyemet Liana mellett. Nem kifejezetten érdekel az elf újabb piálási terve; sokkal inkább leköt a szemközt ülő sebhelyes férfi igényesen megmunkált ékköves kése, a söntéspult mögött sürgölődő pincérek moraja, s az italok érdekes színe, díszítése.

 - Orock! – merengésemből Filia hangja zökkent ki – Neked is rendeltem italt, nem kéred?

 - Eltaláltad! – felelem hűvösen, majd Lianára nézek.

Pohara alján már csak egy fél citromkarika pihen.

 - Mit itattál vele? Teljesen kiütötte magát! – partnerem a vállamnak dőlve kábán nézelődik, néha felkacag, s a poharával játszik.

 - Nem tehetek róla, hogy nem bírja a piát. Igazán szólhatott volna. – szikrázó szemeimet Filiára emelem, mire elhallgat.

Felállok az asztaltól, majd Lianát is felállítom. Gyengén tiltakozik, a pohara felé nyúlkál, de nem engedem neki, hogy elérje. Zsákként a vállamra kapom, s elindulok felfelé a lépcsőn. Beérve a szobába talpra állítom a lányt, majd az ágyához vezetem. Leültetem az ágy szélére, aztán én is mellé ülök. Szeretnék segíteni neki elhelyezkedni, de valami egészen más történik. Liana nekem dől, s mivel hirtelen csinálja, elnyúlok az ágyán. Időm sincs újból felülni, már felém is magasodik, s mellkasomhoz simul. Hihetetlenül zavarba ejtő a helyzet, de hamar úrrá leszek a szívverésemen. Hiszen ez nem Liana. Full ködös az elméje, ezért csinál ilyeneket.

Próbálok kievickélni alóla, de gyengéden a kezeimért nyúl, s lefogja azokat. Persze még így is könnyedén kiszabadulhatnék, ha akarnék.

 - Jobban tennéd, ha most lefeküdnél! – súgom a fülébe halkan, de ellenkezik – Liana…

Kismacskaként dörgölőzik hozzám, szuszog és bújik.

 - Kellemes illatod van! – mondja, mire érzem, elpirulok.

Nyugalom Orock, mindez csak az ital hatása, nem kell komolyan venni a most elhangzottakat. Fejét mellkasomra hajtja, s csakhamar elnyomja az álom. Legbelül, a szívem mélyén vágyom rá, hogy mindezt józanul is megtegye velem. Mert azt elhihetem.

Körülbelül fél órán keresztül hagytam, hogy hozzám bújva szunnyadjon. Utána kezdett kicsit kényelmetlenné válni a helyzet, mert az ágy nem volt elég széles mindkettőnk számára. Gyengéden lecsúsztatom a felsőtestemről, befektetem rendesen az ágyába, és betakargatom. Utólag örülök is, hogy nem maradtam még tovább vele, mert miután én is az ágyamba feküdtem, Filia is megjelent. Szerencsére ezt a kompromittáló helyzetet most ki tudtam küszöbölni.

 

Kellemesen ébredek reggel, természetesen elsőként. Nem gond, addig lemegyek a lovakhoz, megtisztogatom őket, és enni is adok nekik. Lesz idejük elnyammogni a kapott takarmányt, amíg kivakarom a többieket az ágyból, s összekészülünk. A lovikák örömmel fogadnak, és a vakargatást is szívesen veszik. Végezve velük, visszaindulok a szobánkba. Benyitok, és meg kell hogy mondjam, elég felkészületlenül ér, hogy Liana áll előttem. A szívem felforralt vért lövell az artériáimba; érzem, ahogy a meleg folyadék szétoszlik a testemben.

 - Jó reggelt! – köszön rám, de… nem igazán tudom, mit tegyek.

Mire emlékezhet vajon, és mire nem? Haragszik rám, vagy esetleg szégyelli magát? Bárcsak ne lenne ez a bizonytalanság. Talán a legjobb az lenne, ha úgy tennék, mintha a tegnap este meg sem történt volna.

 - Reggelt! – köszönök vissza végül, de terveim ellenére nem sikerült magabiztosan, és lazán tennem ezt.

Az elfbarátnénk ágyához lépdelek, s visszahozom a valós világba álombirodalmából.

 - Á… menni kell? – álmosan ül fel az ágyán ásítások közepette – Csak kérek pár percet, hogy feléledjek!

 - Nem bánom, csak ne órák legyenek! – ideje innét is tovább állnunk, ha meg akarjuk őrizni az eddig szerzett előnyünket.

 - Jaj már! – tekintetünk találkozik, de egyikünk sem éppen kedves ábrázatát mutatja a másik felé – Miért vagy mindig ilyen?

Pff, még hogy mindig! Katona vagyok, méghozzá a keményebb fajtából. Nem kenyerem a hízelkedés. Ez olyan felfoghatatlan?

 - Mire gondolsz ez alatt? – vetem oda neki, de nem is igazán várok választ (mondjuk nem is kapok).

 - Ami most fontosabb… Fél órára van innen egy kisebb falu, ahol elfek laknak. A kulcsom segítségével, amíg ti elvoltatok, ott jártam és beszéltem a helyiekkel, akik szívesen fogadnak. A védelmük biztos, így egy jó darabig nem kell folytatni az utunkat.

Végre egy jó hír. Nagy szerencséd Filia, hogy olykor hasznodat is vesszük.

 - Jól hangzik! – vidámabb üzemmódra váltok, mivel Filia ténykedése most jól sült el, és ez feldob.

A további beszédre már nem figyelek oda, inkább neki kezdek a pakolásnak. Lecuccolunk, lóra ülünk, s elindulunk. Nincs messze az célul kitűzött település, viszonylag hamar oda is érünk. Van némi fogalmam az elf kultúráról, így nem ér nagy meglepetés, mikor beérünk a faluba. Persze tetszik, meg minden, de akkor sem üt szíven. Miután átkelünk egy kisebb vízfolyáson, leszállunk a lovakról. Épp végzek a kikötéssel, mikor nem mindennapi kép tárul a szemem elé. Valami itteni helyi vagány épp rámászik Lianára. 

 - Hé! – a ficsúrra rivallok, mert a csók már igenis sok.

Gyors léptekkel mellettük termek, s fújtató bikaként állok Liana mellé.

 – Ki ez? Ismered?

 - Nos… ő Leo, aki a falumban élt. És nem tudom, hogy miért van itt.

Nem érdekel ki ő, és mért van itt, csak tűnjön el!

 - Ne haragudj! Nem azért vagyok itt, mert tudnék rólad. Mindent elmondok, de négyszemközt szeretném ezt tenni. miközben ezeket mondja, gyilkos tekintettel mered rám, azt hiszem, egyenesen a pokolba kíván - Másra nem tartozik! Liana, gyere!

Nem indulok utánuk, de tekintetemmel végig követem az elf férfit, egészen addig, amíg el nem tűnnek egy elegáns ház bejárati ajtaja mögött. Irritál, hogy nem tudom, mi folyik odabent. Talán fél percig, ha nyugton tudok maradni, de tovább nem. A ház felé indulok, bár Filia megragadja a karom, hogy visszatartson. Könnyedén kitépem magam szorításából, majd nagy erővel az ajtónak rontok. A szemtelen elf macsót túlságosan közel találom Lianához, így gyors mozdulattal magamhoz penderítem a lányt, s karjaimba zárom.

 - Mit akarsz? – az idegen arca ellenszenves formát ölt – Nem kértem, hogy csatlakozz hozzánk!

Komolyan mondom, ha még egy szót szól, nekimegyek!

 - Hé, fiúk! – megjelenik a másik elf is, és bölcsen az idegen és én köztem helyezkedik el – Elég legyen már! Ezzel csak megijesztitek Lianat. Gondolkodjatok már, mielőtt az érzéseitek eluralkodnak felettetek!

 - Bocsánat! – az elf engedően reagál, de engem nem érdekel, ki mit mond, Lianát nem akarom többé kiadni a kezemből.

Számomra érthetetlen okból társam kitépi magát a karjaimból, s megragadva az elf srác kezét, elviharzik. Kérdőn, mintha valamiféle csodát várnék, Filiára nézek.

 - Felnőttek már, megoldják a problémáikat egyedül is. – az elf lány int, hogy kövessem – Gyere Orock, vigyük fel a holmikat a szobába.

 - Mi? Már van is szállásunk? – meglepődve nézek rá.

 - Persze, első látogatásomkor már mindent lezsíroztam. – kacag fel, majd elindul.

Követem őt, egy magas, erkélyes épületig. Végre egy igazi, igényes fogadó.

 - Az a mi balkonunk. Jó mi? A kilátás miatt választottam. - nem felelek, de tény, hogy ez egy újabb jó pont Filia kontóján.

Felhurcibálunk mindent a szobába, ahol kellemetlenül tapasztalom, hogy az ágyak viszonylag távol vannak egymástól. Vagyis a két fal mellett álló közti távolság két-két és fél méter, ami nem is sok, ha azt a szegény kis árvát nézzük, aki a távoli sarokban lapul. Filia hamar lestoppolja az egyik fal mellettit, így én száműzetésbe vonulok a sarki ágyhoz.

Újdonsült társunk hamar távozik a helyiségből, hogy új ismeretségeket kössön a fajtájabeliekkel, úgyhogy egyedül maradok a szobában. Unatkozom, így az egyik kedves kis székre ülök, s azzal szórakoztatom magam, hogy billegtetem az ülőalkalmatosságomat. Magányom nem tart sokáig, mert kis idő múlva nyílik az ajtó, s Liana lép be rajta. Látszik rajta, hogy le van törve, s még csak kérnem sem kell, elmond mindent. Megtudom, hogy szeretett faluját feldúlták, és kőrakássá tették, akárcsak a nagy Babilon városát annakidején. Az üldözői nem adták fel, és a nyomában vannak, még ha lemaradva is. De társamat leginkább az nyugtalanítja, vajon mi lehet a falujabeliekkel. Bántották-e őket?

Beszámolója után mellém húzza a másik széket a kisasztal mellől, s rátelepszik. Fejét a vállamra hajtja, s gondterhelten felsóhajt.

 - Örülök, hogy egy darabig nyugtunk lesz. Így te is megnyugodhatsz.

 - Remélem, hogy így is lesz. Viszont, ez a Leo… vagy ki, eléggé idegesítő egy alak. – szemöldököm összehúzom, ahogy felidéződik előttem a képe, s izmaim megfeszülnek.

 - Ő ilyen. Mindig is ilyen vo…

 - Szeret téged! – tör ki belőlem, s már nem tudok a fékre lépni - Sőt mi több, szerelmes beléd!

 - Ez zavar? – Liana hevesen ugrik fel székéről, erőteljesen hátravágva azt.

 - És ha igen!? – te jó ég, hát nem egyértelmű, mennyire tiltakozik minden porcikám az ellen, hogy más férfi akárcsak ránézzen?

Féltékenyen fordítom fejem a balkon felé, mikor egyszer csak Liana arca jelenik meg előttem. Szája hirtelen az enyémet érinti, s a gyermeki puszi csakhamar csókká változik. Ez nagyon meglep, olyannyira, hogy minden kapaszkodása ellenére hátrébb rántom a fejemet, így ajkaink egy pillanatra elvállnak. Szívem vadul ver, s amint letelt a pillanat, én vagyok az, aki éhezve kapok a távolodó ajkak után. Nem tiltakozik csókom ellen, sőt, belesimul az ölembe. Hátát és derekát átfogva magamhoz vonom, s addig tartom így, míg levegő híján újból le nem válik a számról. Nem szólok semmit, csak megsimítom arcát, majd a hajába túrok.

 - Bocsánat… - pihegi a lány, de nem értem, miért.

 - Csak akkor kérj bocsánatot, ha nem őszinte érzelmekből fakadt ez a csók. De nem így van, nem igaz? – ajkaimat újfent az övéire tapasztom, s érzem, amint ruhámba markol.

Lágyan tol el magától, mikor megint levegőfogytán van.

 - Mit érzel Liana? – kérdem tőle, mire elpirul, de nem válaszol – Mert én…

A mondatom utolsó része elkallódik az éterben, mikor kivágódik az ajtó, s beviharzik rajta Filia.

 - Heló mindenki! - kiáltja, de elsőre nem vesz észre bennünket, így Lianának van ideje felugrani az ölemből, s felállítani a korábban feldőlt széket – Képzeljétek, összefutottam a kedves hódító elf barátunkkal, aki kérvényezi, hogy velünk tarthasson az utunk további részében, mikor arra kerül sor, hogy odébb álljunk.

 - Remek, hát hogyne! – fújtatok dühösen; felpattanok a székemről, s az ajtó felé viharzom – Miért nem már alapból a helyemre veszitek fel azt a mitugrászt, s mért nem vele folytatjátok az egész vonulósdit? Liana már amúgy is jól ismeri, neked meg fajtád béli. Jól meglesztek vele nem igaz?

Indulatosan kivágom az ajtót, s elhagyom az egész épületet. Elegem van! Miért kell minden erre tévedőt magunk mellé vennünk? Ha minden városban felszedünk valakit, a végén akkorára duzzadunk, mint egy hadsereg, és az ország királya ellenségnek néz majd bennünket. Feltekintek az erkélyünkre, ahol meglátom Liana alakját, úgyhogy azonnal elfordulok, s eltűnök a szeme elől az egyik szűk utcácskában. Eltelik jó pár perc, mire kissé lecsillapodom. Felemelem a fejemet, mert úgy gondolom, illik végre körül nézni, hol is vagyok. Egy lugasba tévedtem be, de nagyon szép, így nem sietek elhagyni. Beszívom a virágok illatát, miközben eszembe jut, Lianának mennyire tetszettek a napraforgók az utunk elején. Talán örülne egy szál rózsának. Tovább sétálva a bokrok között figyelmesen lajstromba veszem a virágokat, s a lehető legszebbet választom ki.

 

Fél órája bolyongok az utcák között, de sehogy sem sikerül visszatalálnom a szállásra.

 - Elnézést! – szólítok meg egy épp arra járó elfet – Megmondaná, hol találom…

Nem, még nem mehetek haza. Ez egy elf település, nem de bár? Itt fejlett az orvostudomány, nekem pedig szükségem lenne végre egy operációra. A húsomba épült golyó olykor furcsa érzéseket generál, zsibbaszt, vagy éppen szúr. Jó lenne végre eltüntetni.

 - Szóval izé… orvosra lenne szükségem. Tudna nekem segíteni?

Ez az elf kedves volt, nem olyan utálatos, mint Liana barátja. Elnavigált az orvos házához, aki szintén megértő és barátságos volt, és kész volt azonnal kés alá helyezni. Ügyes, precíz munkát végzett, mind a felmetszés, mind az érelkötés sima ügynek tűnt a keze alatt. Eltávolította a golyót, majd lefertőtlenítette, s gondosan összevarrta a nyílást. Az egész beavatkozás, mindössze húsz percet vett igénybe, bekötéssel együtt.

 - Mivel tartozom? – kérdem, miután teljesen késznek nyilvánított.

 - Ugyan, semmivel sem, örülök, hogy segíthettem. – feleli derűsen, eszközeit fertőtlenítve.

 - Bocsánat, még egy utolsó kérdés. Az a ház, amelyben elszállásoltak a folyó mellett áll, és erkélyes. Meg tudná mondani, merre találom?

Szerencsére megközelítőleg el tudta magyarázni, merre kell mennem, így csakhamar vissza is jutottam a kiindulóponthoz. Benyitva a szobába kellemetlen kép fogad. Leo épp szájához emeli Liana kezét. Megjelenésemre persze azonnal elengedte, sajátjait pedig karba tette.

 - Végül is döntöttetek helyettem? – kérdem Filiától és Lianától, miközben az utóbbi lányhoz lépek, s ágyára dobom a rózsát.

 - Nem. Leo csak ezért jött, hogy megtudja, elfogadtuk-e a kérését. – feleli Liana, miközben ágyára ül, s kézbe veszi a rózsát.

Nem felelek. Felesleges, hisz mindenki számára nyilvánvaló, mennyire nem akarom, hogy ez a Leo velünk tartson. Inkább cipelek magammal még egy Filiát!

 - Igazából teljesen mindegy, hogy döntötök. Ha nem engeditek, hogy úgymond veletek menjek, akkor nem megyek veletek, de ugyanakkor, ugyanarra, és ugyanolyan tempóban fogok utazni, mint ti. Maximum pár méterrel mögöttetek, hogy senkinek se szúrjam a szemét.

Érzem, ahogy elönt a düh, de próbálom türtőztetni magamat. Nem engedhetem meg, hogy bármi fontosabb legyen nekem Liana testi épségének megóvásánál. Ha úgy vesszük, Leo testőr funkciót fog betölteni, hisz úgysem fog a kelleténél messzebb távolodni Lianától. Így a lány még inkább biztonságban lesz az üldözőitől.

 - Most hogy ezt elmondtad, nem tűnnél el? – sziszegem az elf felé, s kitárom a szobaajtót.

 - Nyugi nagyfiú! – csitít Filia – Leo itt alszik.

 - Szólni akartunk… - mondja Liana, de szinte meg se hallom.

 - Maradok, mert ha nem tenném, esetleg volnál olyan pofátlan, hogy nélkülem indítanád útnak a csapatot. Egyszerű elővigyázatosság a részemről ez a lépés.

Ja persze. Meg éppenséggel az sem mellékes, hogy egy szobában lehet Lianával. Teljesen hülyének néz?

 - Igen? Gondolom a lányok már az ágyamat is felajánlották neked. – fújtatok, s a fekhelyemhez lépek.

Lesöpröm róla a holmimat, ami így szétszóródik a földön.

 - De… nem… Orock! – Liana a karom után nyúl, és megragadja azt – Leo a földön alszik, hallod?

 - Nem Liana, már nem. – felelem, s lefejtem ujjait a felkaromról – Már megkapta az ágyamat, ha nem tőletek, akkor tőlem. Én a lovaknál éjszakázom.

Dühödt vadállatnak érzem magam, a jeleim fénylése pedig csak olaj a tűzre. Mérgesen vetem le magamról a felsőruhámat, s a földön heverő többi holmim közé vágom. Látom Leo szemében a meglepettséget a jeleim láttán, és ez valamelyest kárpótol a mai nap elszenvedettekért.

 - Mi lett veled? – kedvesem mellkasomhoz simul, s kezével megérinti a kötést, ami pont ott van, ahol anno a golyó belém repült – Harcoltál valakivel?

Aggódó tekintettel keresi az enyémet.

 - Nem történt semmi. – felelem kurtán; lágyan eltolom magamtól, majd elhagyom a szobát.


Kaori2017. 01. 30. 20:20:00#34987
Karakter: Liana Green



Felém fordul, homlokát az enyémnek nyomja. Közelsége jól esik, de nem tudom hová tenni. Olyan butának érzem magam emiatt.

-          Azt hiszem, két fennálló lehetőség van. Első: lázas vagy… - egyik kezével megérinti államat és feljebb emeli fejem. Ahogy tekintetünk találkozik, elszégyellem magam és inkább eltávolodom tőle. – Hmm… nem, azt hiszem a második lehetőség kilőve. Nem végérvényesen, de inkább az elsőre szavazok.

-          Nem vagyok beteg. – kezeink összekulcsolódnak, neki hála. Enyhén remegek, amit biztosan nem érez, de jobb is így. Jól esik a melegsége. Mégis…  A jóleső érzés ellenére gyorsan kapom ki kezem az övéből és felülök az ágyon. Filia pont most ront be a szobába.

Filia mesélésbe kezdett volna, de ahogy ránk néz, dadogásba kezd, és úgy néz ki, hogy zavarban van. Hamar itt is hagy minket egy, számomra furcsa kifogásnak köszönhetően. Félnék megkérdezni, hogy mire is gondol. Orock felkacag és Filiat dicséri, legalábbis, gondolom, hogy szavai nem rossz értelműek. Visszatérek saját ágyamhoz, ahol leülök.

-          Van kedved lejönni velem? – közelebb lép

-          Hová?

-          Hát csak ide a kocsmába… - miért pont oda?

-          Végig velem leszel? – kellemetlen érzés kerít hatalmába. Miért akarom ennyire a közelemben tudni?

Felém nyújtott kezét megfogom, miután felajánlotta, de mégis visszahúzom. Nincs kedvem oda menni. Ahogy Filia kerül szóba, kellemetlenül érzem magam. Valamiért nem akarom, hogy kettesben legyenek. Zavar még a gondolata is, így a menetel mellett maradok. Úgy érzem, hogy nem csak magamat, hanem őt is összezavarom ostobaságaimmal. Csak egy pillanatra maradok magamra, de hamar összekapom magam és a szoba ajtaját bezárva, utána sietek, olyannyira, hogy neki megyek társamnak. Azonnal bocsánatot is kérek, viszont ruhájába kapaszkodom és gyengéden meglököm, hogy tovább induljon.

A kocsmába beérve, hamar feltűnik Filia, aki kétes kinézetű alakokkal van és igen jó a kedve. Orock felé indul, de jobbnak látom, ha inkább messzebb kerülünk tőlük, így elráncigálom, lehetőleg minél messzebb. A friss levegőre kiérve, felsóhajtok. Megkönnyebbültnek érzem magam.

-          Mit szólnál, ha arra indulnánk először? – az egyik irányba mutatok, majd ránézek és feltűnik valami szokatlan. – Mi van veled? Mitől vagy ilyen rákvörös?

-          Hehe – érdekes mosoly játszik arcán. – hát tudod, én is lázas vagyok.

Kezének melegsége, egy teljesen új érzést kelt bennem. Most nem igazán tudom, hogy kellene-e mondanom bármit is, amivel megtörhetném a csendet, vagy hallgassak továbbra is? Enyhén szorítjuk egymás kezét és biztos vagyok benne, hogy szívem heves ritmusát könnyen megérzi. Körbenézek és feltűnik, hogy egy zöldség árus előtt állunk. Veszek egy mély levegőt, hiszen úgy érzem, hogy erre van szükségem. Felé fordulok és tekintetünk találkozik.

-          A szobában két lehetőségről beszéltél. Mármint… - zavartan hátat fordítok neki, ezzel kezét elengedve. – Beteg nem vagyok, ezt tudom, de mi a másik, amire gondoltál? Ha nem vagyok beteg, akkor miért érzem magam ilyen furcsán? A szívem szokatlan tempóban ver és melegem is van kissé. Sosem éreztem még ilyet.

-          Nem vagyok biztos benne, így, ha nem haragszol, nem mondok semmi ostobaságot! – felé fordulok és bizonytalanul bólintok egyet. Talán majd megtudom…

-          Héééé! – ismerős hang üti meg füleimet, ugyanis Filia tart felénk és igen jó a kedve. – Hát itt vagytok! Végre! – megragadja egyik kezem és maga után húz. Ellenkezni, aligha tudok. – Gyere, megkóstoltatok veled valamit! – vidáman felkacag és meg sem áll a kocsmáig, ahova berángat, persze nem durva módon. Leül egy szabad asztalhoz és a pincért szólongatva, csapkodja azt. Orock közben mellém ül.

A pincér meghallgatja Filia kéréseit és távozik, de nem sokkal rá, hozza az italokat, amit letesz asztalunkra. A lány mellém helyezkedik és az egyik poharat elém tolja. Félve nézek rá, de ő csak vigyorog. Orockra pillantok, aki inkább a hellyel foglalkozik, így nem marad más, mint eleget tenni Filia kérésének. Belekortyolok és rájövök, hogy nem kellemes italt iszom. Számat gyorsan törlöm meg, de újdonsült társunk erőszakoskodik, hogy igyak, így képtelen vagyok. Bár van egy olyan érzésem, hogy ha nagyon akarnám, nemet tudnék mondani, de fogalmam sincs, hogy miért nem teszek így.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el az első korty óta, de szédelgek és valami olyan dolgot teszek, amit normális állapotomban sosem fogok. Szaporábban veszem a levegőt, miközben Orock arcát figyelem, aki alattam fekszik. Könnyen lehet, hogy az ital hatására felbátorodtam. Csípőjén helyezkedem el, kezeimmel az övéit fogom le és közben jövök rá, hogy a szobában vagyunk. Nem emlékszem tisztán az ideérkezésünkre. De jelen pillanatban úgy érzem, hogy ez nem is érdekel.

-          Jobban tennéd, ha most lefeküdnél! – megrázom fejem. Kezeit eleresztve, hozzá bújok és egy mély levegőt véve, beszippantom illatát. – Liana…

-          Kellemes illatod van! – megismétlem előbbi tettemet, majd Orock mellkasára hajtom fejem. Furcsa, de jóleső bizsergés járja át a testem. Szemeimet lehunyom és meghallom szívének gyors tempóját. Elmosolyodom, bár nem teszem szóvá. Hirtelen kap el az álmosság érzete, így átadom magam neki.

 

Ahogy szemeim kinyílnak, rögtön feltűnik, hogy reggel van, hiszen a nap nem süt még magasan. Horkolás hangja tölti be az egész szobát, ami Filia szájából ered. Kábán ülök fel és szemeimet megdörzsölöm. Nem emlékszem, hogy mi történt pontosan tegnap, de semmiképpen nem ismételhetem meg. A magam érdekében. Orock nincs itt, így kikecmergek ágyamból és az ajtóhoz lépek, ami azonnal kinyílik, de nem általam. Orock áll velem szemben.

-          Jó reggelt! – kissé kényelmetlenül érzem magam.

-          Reggelt! – beljebb lép. Azt hiszem, hogy nem csak én vagyok bizonytalan. Filia ágyához sétál és felkelti a lányt, aki némi morgás után, kinyitja szemeit.

-          Á… menni kell? – ásít egyet, majd fel is ül. – Csak kérek pár percet, hogy feléledjek!

-          Nem bánom, csak ne órák legyenek!

-          Jaj már! – morcosan néznek egymásra. – Miért vagy mindig ilyen?

-          Mire gondolsz ez alatt? – Filia sóhajt egyet és inkább összeszedi a holmijait, és válasz nélkül hagyja. Gondolom, nem akar kisebb vitába bonyolódni.

-          Ami most fontosabb… - Filia ránk néz és folytatja. – Fél órára van innen egy kisebb falu, ahol elfek laknak. A kulcsom segítségével, amíg ti elvoltatok, ott jártam és beszéltem a helyiekkel, akik szívesen fogadnak. A védelmük biztos, így egy jó darabig nem kell folytatni az utunkat.

-          Jól hangzik! – Orock mosolya magabiztosnak tűnik, így nem lehet gond, ha én is belemegyek, hogy oda menjünk.

-          Részemről is! – Filia elvigyorodik és folytatja a pakolást, amibe mi is beszállunk, és mindegyikünk magához veszi a saját holmiját. Ismét útra kelünk, ami már nem is tudom, hogy hányadik ilyen alkalmunk lesz.

 

Az út alatt csendben maradok és csak arra figyelek, hogy kapaszkodjak. Néha-néha a tájat is megszemlélem, bár nem mutat semmi újat, ami szokatlan lenne a szememnek. Pár vízesés mellett is elhaladunk, amik nagyon szépek, de nem érünk rá, hogy megcsodáljuk. A falu fél órára van, ahogy Filia mondta, szóval nem vagyunk már annyira messze. Elfek élnek ott, akik olyanok, mint Filia, vagy Leo. Érdekes lesz, de talán nem kell hamar elmennünk onnan. A tegnapi napon nem tudom pontosan, hogy mi is történt Orock és köztem, de, azóta nem beszéltünk sokat, vagy szinte semmit sem. Ez rosszul esik, főleg most, hogy szokatlanok az érzések, amik bennem vannak. Mégis, alig várom, hogy leszállhassak a lóról.

A faluba érve, teljesen elámulok, ugyanis teljesen más, mint amilyen az enyém. A házak nagyobbak és szebbek is. Van, amelyiknek üveges a teteje, vagy fából készült, mely olyan hatást kelt, mintha aranyból lenne a tető. A falu közepén egy nagyobb épület foglal helyet, ahol néhány elf őrködik, de nem csak ott vannak őrök, hanem a falu minden pontján. Ha jól megfigyeltem, akkor a falu elején is láthattam párat. Filia jól mondta, itt biztonságban lehetünk. Egy kisebb folyó választja el a házakat, de egy híd található felette, ahol átmegyünk a lovainkkal. Ahogy átérünk, végre leszállhatok. Orock és Filia előre mennek, hogy kikössék őket. Közben jobban körbenézek. Pár óriás fa veszi szinte körbe ezt a helyet. Néhány madarat is látok, amik repkednek a falu felett. Majd hirtelen ölelő karokat érzek magam körül és valaki a nevemet mondogatja. Hamar megismerem a hangot, amit nem hallottam már egy jó ideje.

-          Leo? – gyengéden eltol magától és szelíden mosolyog rám, viszont én meglepetten nézek vissza. – Hogy kerülsz te ide? Honnan tudod, hogy itt vagyok?

-          Annyira jó újra látni, drága Liana! – mindkét kezével arcomat simogatja, majd alig észrevehetően száját az enyémre tapasztja. Szemeim kitágulnak és teljesen kiüresedik a fejem. Mi… történik…

-          Hé! – Orock hangjára összerezzenek. Dühösnek tűnik. Leo eltávolodik, de a közelemben marad és egyik kezével az enyémet szorítja. – Ki ez? Ismered?

-          Nos… ő Leo, aki a falumban élt. – az elfre nézek, aki szúrós szemekkel méregeti társamat. – És nem tudom, hogy miért van itt. – Leo rám emeli szemeit, amiken látni, hogy a dühe semmivé válik.

-          Ne haragudj! Nem azért vagyok itt, mert tudnék rólad. Mindent elmondok, de négyszemközt szeretném ezt tenni. – ismét társamra néz. – Másra nem tartozik! – miért érzem úgy, hogy ők ketten utálják egymást? Remélem, hogy nem miattam… bár biztos, hogy miattam, így kár reménykednem. – Liana, gyere!

Leo magával visz egy házba, ahol, amint beérünk, bezárja az ajtót és magához húz, hogy átöleljen. Otthon sosem viselkedett így, most mi ütött belé? Tisztán érzem, hogy milyen ütemben ver a szíve és ezzel zavarba hoz. Szorosan tart, de magabiztosan is. Azt is megérzem, hogy mély levegőt vesz, majd ki is fújja és gyengéden távolabb tol magától.

-          Miután elmentél, sokat gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy mennyire is hiányzol. Tudod, amiket régebben mondtam, azok még mindig érvényesek. Érdekelsz, sőt… ennél több! – hátát a falnak dönti és mosolyog. Nem tehetek róla, de a szívem ismét gyorsan ver testemben. – Bár tudom, hogy te nem úgy tekintesz rám, de… - közelebb lép és szemeimbe néz. – Elérem, hogy ez másképp legyen!

-          Leo… - elfordítom arcomat. Hirtelen csapódik az ajtó, így távolabb lépek Leotól. Orock dühös tekintetével, képes lenne ölni is. Amint meglát, magához ránt és átölel, aminek hatására elönt a forróság. Ez az első, hogy a karjai között vagyok.

-          Mit akarsz? – Leo szintén mérges. – Nem kértem, hogy csatlakozz hozzánk!

-          Hé, fiúk! – Filia áll kettejük közé. – Elég legyen már! Ezzel csak megijesztitek Lianat. Gondolkodjatok már, mielőtt az érzéseitek eluralkodnak felettetek!

-          Bocsánat! – Leo udvariasan reagál, Orock viszont szorosabban tart és biztos vagyok benne, hogy meghallja, ahogy befolyásolja szívem ütemét. Lassan kezdem megérteni, hogy mi játszódik le bennem, amit tisztáznom kell, de még nem állok rá készen. Ráadásul, Leo sem mondta el, hogy miért is van itt. Kiszabadítom magam és Leo karját megragadva húzom ki a házból. Nem állok meg addig, míg nem kerülünk eléggé messze.

-          Miért vagy itt? – megszorítja kezem.

-          A szüleimnek dolga van itt, így el kellett jönnöm. Az otthonunkkal kapcsolatos. – a falummal? Ugye nem…? – Lucas elment, nem sokkal utánad. Az a valaki, aki téged üldöz, utánad indult és Lucas azért ment el, hogy szóljon neked, de azóta sem tudok róla. Persze, én nem ezért vagyok itt…

-          Történt valami a faluban? – kétségbeesett a hangom. Leo leültet egy székbe, majd ő is így tesz. – Mond el, ha igen!

-          Nos… - vesz egy mély levegőt. – A falunknak vége… - úgy érzem, megfagy körülöttem a levegő. Hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek, vagy mire gondoljak. – Az a fickó, pár ember segítségével elérte, hogy szétromboljanak mindent, így, ha visszamennél, nem az fogadna, amit akkor láttál, mikor elmentél. A házak java szétrombolva, valamit a tűz pusztított el, amit okoztak. A te otthonod már csak romok halmaza. – Leo karjaiba bújok és utat engedek könnyeimnek.

Nem tudom mennyi idő telt már el, de Leo nyugtatgatásának hála, sokkal jobban vagyok, de a fájdalom nem fog elmúlni, hiszen az én hibámból történt minden baj, ami a falumat sújtotta. Lucas megmenekült, de vajon mi van a többiekkel? Ők túlélték vajon? Eltolom magamtól Leot és megtörlöm szemeimet, majd ránézek. Tekintete aggódó és szomorú.

-          Melletted leszek és megvédelek! – megsimogatja arcom. – Ígérem!

-          Köszönöm, de ott van Orock is, aki, mióta elindultam, a társam lett. – Leo arca elkomorodik. – Ne gondolj róla rosszat, nem olyan, sőt… nagyon is kedves.

-          Ettől függetlenül, melletted leszek. – ismét magához húz és fülembe suttog. – Ne tolj el magadtól, kérlek!

 

Orock, új szobánkban üldögél egy széken. Odasétálok hozzá és magam is leülök, közvetlenül mellé. Pár perccel ezelőtt elmondtam neki mindent, amit Leo mondott számomra, bár arról nem beszéltem, hogy mellettem akar maradni, hiszen már így is ki nem állhatják egymást. Leo korábban is kedvelt, most viszont teljesen máshogy viselkedik, mint régen. Teljesen összezavar a tetteivel. Orock pedig furcsa, nem vagyok biztos abban, hogy érdeklem-e őt, ráadásul én magam vagyok a legfurcsább. Vele akarok lenni. Fejemet vállára helyezem és lehunyom szemeimet, majd felsóhajtok.

-          Örülök, hogy egy darabig nyugtunk lesz. – elmosolyodom és folytatom. – Így te is megnyugodhatsz.

-          Remélem, hogy így is lesz. Viszont, ez a Leo… vagy ki, eléggé idegesítő egy alak. – felemelem fejem és ránézek.

-          Ő ilyen. Mindig is ilyen vo…

-          Szeret téged! – félbeszakít, amire megdöbbenek. Ezt eddig is tudtam, de más szájából meglepő hallani. – Sőt mi több, szerelmes beléd!

-          Ez zavar? – hirtelen pattanok fel, aminek hatására a szék, amin ültem eddig, hátraesett. – Mond meg!

-          És ha igen!? – megilletődöm, hiszen nem épp erre számítottam. Cuppogva fordítja el arcát. Kezeimet ökölbe szorítom, és ugyanazt teszem, amit Leo is tett velem. Számat az övére tapasztom, közben vállaiba kapaszkodom és csak reménykedem, hogy ne lökjön el magától.


XenaRanger2017. 01. 23. 20:46:28#34977
Karakter: Orock



Liana meglepetten néz rám. Hehe, vicces, ahogy zavarában az arcába húzza a csuklyáját.

 - Ha… ha nem maradhatunk, akkor induljunk! – sürget meg minket hirtelen, bár hangja nem éppen határozott.

 - Jól van! Menjünk! – felelem, majd én is beburkolózom.

Ez az elővigyázatossági lépés fontos taktika jelen helyzetünkben. Leginkább egyébként Lianának kell elfednie magát a titokzatos barátja elől, de így, hogy mi is viseljük ezt a köpeny félét, egységességet mutatunk a világ felé, szóval még inkább nem szúrunk szemet. De persze 100%-ra soha semmi sem vehető.

Távozunk a szállásunkról, majd előre sietek, és az istállóból előhozom a pej paripát. Liana hamar szívébe zárja az állatot, és látom, a vonzalom kölcsönös. Fellendülök a nyeregbe, majd magam mögé segítem partneremet is. Kellemes érzéssel áraszt el, mikor derekamon átfonja kezét. Ideje megindulni, de előtte még hátrafordulok Liana felé, és lejjebb húzom az időközben hátracsúszott arctakaróját.

 - Így jobb lesz! – halkan, de kedvesen mondom neki, amire egy szelíd fejbólintást kapok válaszul – Akkor menjünk!

Gyeplőt lendítek, s finoman, de határozottan meg is sarkallom a lovat, mire az nyerítést hallat, s nekiiramodik. Már egy ideje megyünk mikor valamit hallok mögülem, de érteni nem értem.

 - Hogy mondod? – vetem hátra a kérdést.

 - Sajnálom, hogy magunkkal rángattam! Tudom, hogy dühös vagy miatta.  – mondja halkan, aztán meglepődve tapasztalom, amint erősödik szorítása a hasamon.

Jó érzés, hogy ennyire biztonságban érzi magát, ha velem van. Utazás közben sokszor éreztem égető vágyat arra, hogy hátra forduljak, vagy megérintsem a testemen körbefonódó kezeit, de minden egyes ilyen alkalommal elnyomtam magamban a késztetés forrását.

Ideje lenne pihenőt tartani, kényelmetlen ilyen sokáig ülni, ráadásul mi Lianával egy nyergen osztozunk ketten. Intek Filiának, hogy szünetet tartunk. Egy kellemes kis füves területen állunk meg, eszünk egy keveset, aztán partneremmel kénytelenek vagyunk elhallgatni az elfkisasszony önéletrajzát. Nem minden tetszik, amit mond, ennek persze hangot is adok. És csak beszél, és beszél, én meg közben megkötöm a talajt, és gyökeret verek. Szerintem már bimbózom is.

 - Lassan tovább kellene mennünk. – vetem oda a lányoknak, mikor már végképp elfogy a türelmem.

Furcsa mód Filia azonnal reagál, nem kérdez, és nem vicceli el a helyzetet. Azt hiszem most szerzett egy jó pontot nálam. Helyes. Gyűjtögesse csak őket, így is mínuszról indul.

 - Részemről mehetünk, Orock! – válaszol Liana, hogy tudjam, ő is készen áll az indulásra.

 - Részemről is! – vonja meg a vállát Filia, és felpattan a lovára.

Újból felszállok én is, és felsegítem magam mögé társamat. Egy keveset megyünk, mikor váratlanul megszólal az elf.

 - Szeretnétek hamarabb egy városba jutni? – kérdezi, s valahogy úgy érzem, dagad a büszkeségtől, hogy ezt a kérdést feltehette - Vigyázzatok, hogy merre haladtok tovább!

Semmit sem értek abból, amit mond. Illetve a szavak jelentését külön-külön értem, de összességében fogalmam sincs, mit fejeznek ki. Valami nagy fényesség keletkezik, amit a nyakában lévő kulccsal generál, úgyhogy behunyom a szemem. Mire kinyitom, már egy nyüzsgő városka piacterén haladunk.

 - Ezt hogy csináltad? – kérdezem szaggatottan, és egyik árusról a másikra pillantok.

Nehéz felfognia az agyamnak a látottakat. Jól van no, nem tehetek róla, hogy maradi vagyok. Az én népem már a puszta fénylésért is a fejemet venné, hát még ha érdeklődnék efféle dolgok iránt. Hujujujj, ki is beleznének.

 - Korábban mondtam, hogy megmutatom. Erre képes ez a kulcs. Ha szeretnék eljutni egy közeli faluba, vagy városba, akkor megtehetem. Csak annyi ebben a bökkenő, hogy naponta csak egy alkalommal használhatom. Az meg mellékes, hogy pár alkalommal nekirontottam valakinek, vagy a falnak…

Hahhahahah ez vicces, szívesen lettem volna szemtanúja egy ilyen alkalomnak.

 - Szóval… ez nem csak egy átlagos, szép kulcs? – kérdi Liana, miközben leemelem a lovikáról.

Megköszöni, majd Filiával kezd el beszélgetni. Nem figyelek rájuk, csak magamra csatolom az eddig a nyeregre erősített késemet.

 - Van kedvetek benézni? Eléggé megszomjaztam egy komolyabb piára. – Filia egy lepukkantnak bár nem mondható, mégis barátságtalan kocsmaszerűség felé mutogat.

 - Nem hiszem, hogy ráérnénk… - kezdem, mert tényleg nincs időnk dorbézolni, ráadásul veszélybe sodorhat minket, ha esetleg kikotyogunk valamit nagy jókedvünkben.

De nem tudom végig mondani, mert Filia megragadja a kezem, és a fogadó felé kezd vonszolni. Áh, feladom. A nők felett úgy tűnik nagyon nincs hatalmam, kivéve, ha kiakadok, és ráijesztek szegényekre. De ily módon nem akarok hatni rájuk, akkor már inkább hagyom, hogy ellágyítsanak.

 - Legalább… - már majdnem az ajtóhoz érünk, mikor Liana megszólal, így megállok, s ránézek - Legalább a lovakat kössük ki!

A franc egye meg, Filia hülyesége miatt megfeledkeztem erről a nagyon fontos lépésről. Ilyen még nem történt eddig velem. Mérges vagyok, ezért ingerülten rámordulok az elf lányra.

 - Igaza van! Szoktál gondolkodni is, mielőtt vakon cselekszel össze-vissza!?

 - Jól van már! – vágja rá durcásan, majd a lovához lép, és gondoskodik róla.

Én is hasonlóképp teszek. Gyönyörű pacit szereztem, ha másnak nem is, de nekem tetszik. Persze, vannak hibái, és a sebességén is jócskán lehetne javítani, de engem valahogy szíven talált ez a lovi. Nagyon szeretem, pedig még alig egy napja az enyém.

 – Nos, menjünk! – szakítja félbe gondolataimat Fil.

Beérve a helyiségbe azonnal szembetűnik, hogy ez bizony egy kocsma. Igen, kocsma, nem fogadó, vagy étterem, vagy efféle. Itt bárki a hátamba nyomhatja a pengéjét, ha éppen nem tetszik neki a képem, még csak nem is kell kiprovokálnom a szúrást. Körülnézek, és megpróbálom megjegyezni az itt jelenlévő kétes alakok pofáját. Ki tudja, mikor lesz szükség a jó arcmemóriámra. Már éppen lépnék a pult felé, mikor meleg, puha valami záródik a kezemre. Liana az. Ez a lány folyton folyvást meglep. Mégis… mit jelent ez a kézfogás? Nincs időm ezen gondolkodni, Filia hangos italrendelése kizökkent az ábrándozásomból. Pff… komolyan ezt kéri? Ez nagyon tömény.

 - He, nem vagy ehhez még túl fiatal? – kérdem tőle rosszallóan.

 - 23 vagyok, tehát nem gond, ha iszom. – aha, és ezt most higgyem is el?

Végül is nincs miért hazudnia, de olyan hihetetlen.

 - Tudom, hogy mire gondoltok! Mázlista vagyok! Á… üljünk le oda! – mutat egy szabad részre a fal mellett, és élénken odagaloppozik.

Leveti magát az egyik ülésre, majd helyet szorít Lianának. Én a velük szembe lévő székre ülök, és az asztalra könyökölök.

 – Szóval… ha jól értelmezem, menekültök… bocsánat, menekülünk. Miért is?

Nincs kedvem válaszolni, Liana amúgy is megelőz. A gondolataim elkalandoznak. Vissza a sátramhoz; a népemhez. Bár élne még az Édesanyám. Erős asszony volt, vasakarattal. Sosem engedte volna, hogy a ragyogásom végett bántódásom essen. Nagyon hiányzik. És sok más is hiányzik még, de kár is ezen gondolkodni. Én már törvényen kívüli vagyok, és semmiképpen sem Nanwai. Maradt a másik felem, a Witanga. De valahogy ez nem vígasztal.

Időközben Filia szobát kért a kocsmárostól, s visszatérve a kulccsal az asztalunkhoz, jelez nekünk, hogy menjünk vele. A helyiség három ágyas, mindhárom fekvő alkalmatosság kb. másfél méterre van a másiktól, köztük egy-egy komódka áll. Leheveredek az egyikre, közben Filia kereket old, gondolom, porzik még a torka. Ha holnap reggel nem lesz menetre kész állapotban, elfenekelem. Kit érdekel, hogy idősebb, ha nem bír magával, megcsapkodom.

Hallom Liana lépteit, majd érzékelem, ahogy mellém fekszik. Újabb meglepetés, bár nem jelzem a külvilág felé, mennyire nem tudok kiigazodni a lányon.

 - Mióta velünk van, idegesnek tűnsz. Tényleg sajnálom, hogy elrángattam magunkkal!

Most már tökmindegy. A helyzet adott, már csak az számít, hogyan kezeljük.

 - Amíg nem hátráltat, addig nem zavar! Egyébként meg, a kulccsal eléggé nagy hasznát vesszük, ha épp szükséges. – felelem, bár szívem szerint lemondanék a kulcs adta lehetőségekről a Filiamentességért.

Fejét a vállamnak nyomja, és érzem, hogy tüzel a homloka.

 - Olyan furcsán érzem magam! Bár nem tudom, hogy miért. – mondja halkan, aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy tenyerembe csúsztatja az övét.

Megdobban a szívem, s önkéntelenül felé fordulok. Homlokomat az övének döntöm, s beszívom kellemes illatát.

 - Azt hiszem, két fennálló lehetőség van. Első: lázas vagy… - félbehagyom a mondanivalómat, szabad kezemmel álla alá nyúlok, s addig emelem a fejét, míg a lány szemei találkoznak az enyémmel.

Zavar költözik tekintetébe, s azzal a kezével, mellyel nem az enyémet fogja, a mellkasomhoz ér, s eltolja magát tőlem.

 - Hmm… - csalódottan folytatom – nem, azt hiszem a második lehetőség kilőve. Nem végérvényesen, de inkább az elsőre szavazok.

 - Nem vagyok beteg – mondja halkan, közben ujjaimat az ő ujjaiba kulcsolom, mert eddig meg sem mozdítottam a tenyeremet, annak ellenére, hogy ő belefúrta kis kezét az enyémbe.

Erre nem reagál azonnal elutasítóan, talán kell egy kis idő, mire felfogja a történéseket. De ahogy kapcsol, riadtan kikapja kezét az enyémből, s felül az ágyon. Ebben a pillanatban ront be Filia.

 - Áh, képzeljétek! Csak rákacsintottam az egyik fickóra odalent, és meg-hí-vott egy pi-á… - mondata végére teljesen döcögőssé válik, s elkerekednek a szemei -  Mi a fenét csináltok?

Félredöntött fejjel áll az ágy végében, aztán mintha valami megvilágosodás ment volna végbe rajta, hirtelen vált az arcszíne.

 - Ooh, most jut eszembe, lent felejtettem a… a… izémet, azt a kis valamimet, szóval izé, én most, ömm… megyek is, és összeszedem. – hadarja, s kirohan az ajtón.

 - Hahhaahahahaaa! – nevetem el magamat, és jókedvemben felülök az ágyon – Nem semmi, micsoda figura ez az elf!

Liana nem szól semmit, csak csendben visszaül a saját ágyára. Engem feldobott ez a kis előbb lejátszódó szituáció, olyannyira, hogy szívesen lenéznék én is a kocsmába.

 - Van kedved lejönni velem? - kérdem társamat mosolyogva, s hozzá lépek.

 - Hová?

 - Hát csak ide a kocsmába… - kezdem, de már látom, ingatni kezdené a fejét, úgyhogy korrigálok – vagy ki a városba kicsit szétnézni.

 - Végig velem leszel? – aggódva néz fel rám, majd ő is feláll.

Jókat kérdez. Mégis miért hagynám magára? Fontos nekem, és továbbra sem tervezem kitenni őt semmiféle veszélynek. Butus.

 - Háát… ha fogod a kezem, akkor biztosan – kacsintok rá, s felé nyújtom nagy mancsom.

Azonnal utána kap, de egy pillanattal később szégyenlősen visszahúzza a kezét.

 - Inkább maradok. – mondja lesütött szemmel.

 - Ezt sajnálattal hallom. Hát jó, akkor egyedül megyek. Majd Filia elszórakoztat, ahhoz amúgy is nagyon jól ért. Végül is meg kell szoknom az új társunkat, és ennek legjobb módja, ha időt töltök vele. Így talán meg tudok barátkozni a gondolattal, hogy már ő is a csapat része.

 - Talán mégis inkább mennék – pattan fel hirtelen a helyéről Liana, amit megint csak nem tudok értelmezni.

Jó volna, ha eldöntené, mit akar. Elindulok, kilépek az ajtón, s lefele menet a lépcsőn hátul összekulcsolom a kezeimet a tarkómon. Tényleg jó kedvem lett, és nem átallok valamiféle Nanwai népi dallamot dudorászni. A lépcső aljára érve még hallom, ahogy Liana bezárja maga mögött az ajtót, és ráfordítja a kulcsot. Aztán szélsebesen leiramodik a lépcsőn, majdnem elsodor.

 - Sajnálom. – kezével a ruhám sarkába kapaszkodik, s enyhén meglök, hogy induljak el.

Szeleburdi, de nagyon aranyos. Mindig mosolyt csal az arcomra. Belépünk az ivók szűk kis csoportjába. Filia is köztük van, önfeledten csacsog két izmos, rosszarcú vagdalt hús között. Elindulok felé, de Liana a másik irányba húz/tol, mikor hogy. Egyenesen az ajtó felé tuszkol, s csak akkor lélegzik fel, mikor végre kint vagyunk a szabad levegőn.

Csendben állok mellette, s őt nézem, ahogy a vásárteret csodálja. Most látom csak, milyen érdekes arcszerkezete van. Nőies, de mégis valamilyen szinten különleges. Már maga a haja színe sem éppen szokványos. Tekintetem lejjebb vándorol nyakára, majd onnan melleire. De azokon csak egy pillanatig időzik, el is kapom azonnal, mert valami meleg önt el. Elfordulok a lánytól, mintha csak a pár méterre lévő halas standot nézegetném.

 - Mit szólnál, ha arra indulnánk először? – zavaromat Liana hangja töri meg – Mi van veled? Mitől vagy ilyen rákvörös?

 - Hehe – féloldalas vigyorba húzom a szám – hát tudod, én is lázas vagyok.

Kacsintok egyet, aztán megfogom a kezét, és az előbb említett irányba indulunk. Most nem ellenkezik az érintésem ellen, sőt, érzem, hogy nem passzívan van a tenyere az enyémben; ő is szorít, a maga gyengéd, hölgyies módján.


Kaori2017. 01. 22. 22:40:10#34974
Karakter: Liana Green



-          Tessék?

-          Azt mondtam…

-          Hallottam! – amint leint, kissé rosszul esik. Mintha nem is érdekelné. – Figyelsz te akármi?

-          Én? – az elf lány magára mutat. Értetlen arcot vág.

Orock és közte lezajlik egy különös párbeszéd, amire nem igazán figyelek. Amit tudok, hogy ingerült és nem kissé zavarja a lány jelenléte. Amint magunkra maradunk, felém fordul. Az imént kissé kiadta a dühét, amivel megijesztett. Lucas nevét nem említem meg, de elmondom, hogy mi is történt, ami miatt maradni akarok. Nem lehet, hiszen nem lennénk biztonságban. Nagyjából értem is, hogy mi zajlik körülöttünk, mindenesetre, megbízom benne, így hallgatok rá. Az elf lányra terelődik beszélgetésünk. Nem szívesen látja, de mit tehetnék, hogy ne gondoljon rá úgy, mintha veszélyt jelentene. Amint Orock az ajtóhoz lép és kinyitja, az imént említett lány esik be. Kissé meglep és értetlenül figyelem, miközben Orock karjánál fogva emeli fel.

-          Liana! Te szedted össze, te dönts a sorsa felől.

-          Én…

-          Ugye mehetek? Nem leszek senki terhére! Úgy szeretnék veletek tartani. Au, ne szoríts annyira! Szóval izé… szeretnék egy kis kalandot.

-          Amit mi művelünk, az nem éppen… kaland. – fagyos tekintete közben elengedi.

-          Adjunk neki egy esélyt. – talán nem lesz gond belőle.

Témájuk átvált a lovakra, ugyanis azzal folytatjuk utunkat. Az elf lány gyorsan hagy magunkra, hogy szerezzen egyet magának, így Orock figyelme ismét rám irányul és megint Lucas a téma. Mielőtt belemélyedhetnénk ebbe a beszélgetésbe, vissza is tér, majd pár szóváltás után ismételten kirohan, és újból felbukkan, viszont egy csuklyával kezei között. Felállok és Orock mellé lépek, kezemben a saját csuklyámmal.

-          Vegyem fel, igaz?

-          Ha megtennéd. – kedves a hangja, ami már jobban tetszik.

-          Amúgy ti… egy pár vagytok? – kérdésére teljesen ledöbbenek és túlságosan is zavarban vagyok. Milyen kérdés ez?

-          Még nem. – meglepetten nézek rá. Hogy… hogy érti ezt? Gyorsan felkapom magamra a csuklyámat, ami tökéletesen eltakarja arcomat. Nem szeretném, ha most rám figyelne. Nem tudom miért, de a szívem gyorsabban ver, mint általában szokott. Sőt mi több, még sosem éreztem ilyennek.

-          Ha… ha nem maradhatunk, akkor induljunk! – nem tudom, hogy miért sürgetem őket, de most valamiért eléggé izgatott vagyok.

-          Jól van! Menjünk! – Orock és az elf lány is felveszik azt, ami már rajtam van és elhagyjuk a szobát, ami eddig vigyázott ránk. Mióta itt voltunk, a könyvemet nem vettem elő, hisz jó helyen van a táskában, ami a hátamon pihen.

Hamar találkozom a lóval és elég gyorsan a bizalmába fogad. Kedves állat, ráadásul, amikor felülök rá, nem ellenkezik. Orock ül előttem, akibe belekapaszkodom. Kezeimet összekulcsolom dereka előtt. Új társunk szintén a lovon ül, persze a sajátján, csuklyáját jobban az arcára húzza, majd az enyém is lejjebb kerül, Orock-nak hála.

-          Így jobb lesz! – felsóhajtok, és alig láthatóan bólintok. – Akkor menjünk!

Megrázza a kantárt, lovunk nyerít egyet és elindul. Nem tudom, hogy Lucas engem keres-e, de jobb, ha nem járok utána, mert lehet, hogy bajba sodornám magam. Annyira szeretném látni és elmesélni, hogy mi történt eddig, de jól tudom, hogy nem lehet.

-          Sajnálom! – hirtelen bukik ki belőlem.

-          Hogy mondod? – nem néz rám, persze nem baj, hiszen inkább az utat figyelje.

-          Sajnálom, hogy magunkkal rángattam! Tudom, hogy dühös vagy miatta. – az elf lányra nézek, aki viszonozza tekintetem és rám mosolyog. Inkább elfordítom arcom. Nem értem, hogy mi van velem… Kezeimet jobban összekulcsolom, így jobban érezve társam testének melegét. Most… valahogy ez jól esik.

 

Nem is tudom, hogy mennyi idő telt már el, mióta elindultunk, de kis szünetet tartva, megálltunk egy tisztáson. Lovainkat kikötöttük és Filia gondoskodott az ételről is. Igazán érdekes lány, kissé bohókás, de nem olyan rossz a társasága. Jelenleg arról beszél, hogy mennyi mindent élt át eddig. Norundia városában született, ami arról híres, hogy elfek lakta terület, így más faj nem él ott. Két hónappal ezelőtt hagyta hátra szülőföldjét, ugyanis világot akar látni. Minderre idősebb testvére ösztönözte. Orock nem vélekedik erről pozitívan, mindenesetre nem kell menekülnie, így talán nem lesz baj, ha továbbra is velünk marad. Filia arról is dicsekszik, hogy remek célzó képességgel bír, így nem számít neki a távolság. Rejt magánál egy tőrt is, így ha közel kerülne valakihez, könnyű szerrel tudja elintézni. Volt már dolga közelharcra, így gyakorlott ebben is. Bevallom, mindezt, amit mond, nem hinném el, ha csak a külsejét nézzük.

-          Lassan tovább kellene mennünk. – Orock töri meg a pár percre beállt csendet. Filia kérdezés nélkül áll fel és összeszedi harci felszereléseit, amiket étkezés közben maga mellé helyezett. Komoly tekintettel néz társamra, ami meglep, hiszen eddig bohóckodott.

-          Részemről mehetünk, Orock! – én is határozottan állok fel.

-          Részemről is!

Ahogy felszállunk a lóra, el is indulunk. Kíváncsi vagyok, hogy merre is tartunk, vagy, hogy egyáltalán mikorra érünk el egy faluig, vagy városig. Egy város nem sokban tér el a falutól. A kettő között annyi a különbség, hogy a városban több üzlet van, és sokkal több nagyobb épület.

-          Szeretnétek hamarabb egy városba jutni? – Filia hangosabban beszél, hogy tisztán értsük mondanivalóját. Előhúzza kulcsát, leveszi nyakából és előrenyújtja, mintha csak egy ajtót akarna kinyitni. – Vigyázzatok, hogy merre haladtok tovább! – valamit mormol, amit nem értek, majd egy erős fény után egy városban lovagolunk tovább. Filia azonnal elteszi a kulcsot és megáll lovával, ahogy mi is.

-          Ezt hogy csináltad? – Orock eléggé meglepett arcot vág. Filia leszáll lováról és elvigyorodik.

-          Korábban mondtam, hogy megmutatom. Erre képes ez a kulcs. Ha szeretnék eljutni egy közeli faluba, vagy városba, akkor megtehetem. Csak annyi ebben a bökkenő, hogy naponta csak egy alkalommal használhatom. Az meg mellékes, hogy pár alkalommal nekirontottam valakinek, vagy a falnak…

-          Szóval… ez nem csak egy átlagos, szép kulcs? – Orock leszállva lováról, segít nekem is. – Köszönöm! - Filia felé fordulok. – Igazán jó lehet, ha ilyen hasznos eszközöd van!

-          Fogjuk rá! – körbenéz, majd megakad a szeme egy fura helyen. – Van kedvetek benézni? Eléggé megszomjaztam egy komolyabb piára.

-          Nem hiszem, hogy ráérnénk… - félbeszakítja Orock mondanivalóját azzal, hogy elkapja kezét és maga után húzza. Valamiért nem tetszik, hogy ezt teszi. Mármint, hogy így ér hozzá.

-          Legalább… - mindketten rám néznek. – Legalább a lovakat kössük ki! – lehajtom fejem és nem tudom, hogy mi ez a kellemetlen érzés. Nem tetszik!

-          Igaza van! Szoktál gondolkodni is, mielőtt vakon cselekszel össze-vissza!?

-          Jól van már! – sértődött hangja kissé vicces. Mindketten kikötik lovainkat az üzlet elé, ami inkább tűnik kocsmának, mint egy rendes étkezőnek. – Nos, menjünk!

Ahogy belépünk, fura és kellemetlen szag csapja meg orromat. A tekintetek, melyek ránk szegeződnek, rémisztőek, így megfogom Orock kezét. Mellette biztonságban érzem magam. Filia bátran sétál a pulthoz és rendel magának valamilyen alkohol tartalmú italt. De… nem túl fiatal még ehhez? Orock is erre gondolhat, ugyanis rögtön rá is kérdez. Új társunk elneveti magát, majd elárulja, hogy mennyivel idősebb nálunk.

-          23 vagyok, tehát nem gond, ha iszom. – döbbenten nézek rá, ugyanis nem néz ki annyinak. – Tudom, hogy mire gondoltok! Mázlista vagyok! Á… üljünk le oda! – rámutat egy asztalra és le is huppan. Mellé ülök, Orock pedig velünk szemben. – Szóval… ha jól értelmezem, menekültök… bocsánat, menekülünk. Miért is?

-          Hm… mindkettőnket üldöznek, bár más okból. – felelek rögtön. – Nem egy helyről jövünk.

-          Nem lehet könnyű nektek! – hátradől a széken és vesz egy mély levegőt. – Ne aggódjatok, ha baj lesz, állok szolgálatotokra! Néha bolond vagyok, de remélem ez nem baj!

-          Amíg nem hátráltatsz, addig nem, de ne vidd túlzásba!

-          Nyugi már! – egy nagyot kortyol italából, majd megtörli száját.

 

Sikerül szállást találni, legalább egy éjszakára, amit Filia fizet, ugyanis rengeteg pénz van nála, amit nem sokkal ezelőtt árult el. Mindegyikünk egy szobában van, bár Filia nincs velünk és lassan sötétedik is. Orock és én a szobában vagyunk, Filia pedig visszament iszogatni. Zavartan ülök le az ágyra, melyen aludni fogok majd és társamra pillantok, aki idegesen fekszik el sajátján. Felállok és oda lépve, mellé helyezkedem. Erről eszembe jut az, amikor a fűben elfeküdve vártuk, hogy a ruháink száradjanak. Veszek egy mély levegőt és felé fordulok, ő viszont a plafont figyeli.

-          Mióta velünk van, idegesnek tűnsz. Tényleg sajnálom, hogy elrángattam magunkkal!

-          Amíg nem hátráltat, addig nem zavar! Egyébként meg, a kulccsal eléggé nagy hasznát vesszük, ha épp szükséges. – homlokomat, felém eső vállának nyomom és érzem, hogy forró az arcom. Megint az a különös érzés van bennem, ami kellemes és tetszik is, bár nem tudom, hogy hova tegyem mindezt. Ráadásul olyan váratlan az egész.

-          Olyan furcsán érzem magam! Bár nem tudom, hogy miért. – felém eső kezét, sajátommal megfogom. Nem tudom, hogy haragudjak magamra furcsa tetteim miatt, vagy sem.


XenaRanger2017. 01. 21. 22:10:54#34971
Karakter: Orock



 - Rendben. – feleli.

Körülbelül negyedóra múlva már el is kezd szürkülni, így felcihelődök, s elhagyom a szállást. A törzsemben voltak olyanok, akik gyakorta bejártak ehhez hasonló településekre, és árucserét folytattak bizonyos kereskedőkkel. Párszor meséltek egy-egy ilyen alkalomról, így van róla valamilyenféle sejtésem, hogy is zajlhat ez az egész.

A nyilakkal teletömött tegezemet és az íjamat hozom csak magammal, meg persze a késemet, önvédelmi célra. Egyik sikátort járom be a másik után, mire végre neszeket hallok egy omladozó sarki ház pincenyílásából. Odalopózom, s belesek. Az fogad, amire számítottam. Itt az én emberem, már csak meg kell fűzni. Elég makacs egy koponya, nehezen egyezik bele a cserébe, de végül kapok a felkínált holmikért egy középkategóriás állatot.

Visszaindulok, magam mellett vezetve a pej paripát. Volt már a kezeim között jobb ló is, de a célnak ez a jószág is megfelel. A szállodaszerű épülethez érve hátra viszem a patást az istálló részlegre. Minden fogadónak van „állatmegőrző” helye, és mivel az alapárban az istálló bérleti díja is benne van, jogom van bevezetni a lovat az egyik bokszba.

Már sötét az égbolt, mire végre visszatérek a szobánkba. Liana már alszik, úgyhogy én is lefekszem. Kell az energia másnapra.

 

Reggel korán megébredek, gyorsan megmosdok, majd visszahuppanok az ágyamra. Pont most ébredezik partnerem is. Mosolyogva tekintek rá.

 - Jó, hogy itt vagy! – tör ki belőle.

Mire föl ez a nagy meglepettség? Nem mondtam érthetően tegnap, hogy nem megyek el nélküle? Szenilis vagy Liana?

Nem tudok felelni, mert váratlanul kopogás zavar meg a gondolataimban. Összeráncolom a szemöldököm, és kissé feszültté válok. De megspórolják nekem a fáradtságot, hogy kikiáltsak: „Szabad!”

 - Jó reggelt! – ront be egy vadidegen, s derűsen folytatja - Nos, nem tudom, hogy mit mondotok, de veletek tarthatnék?

Ki a fene ez?? Liana szedte össze, amíg távol voltam? Komolyan… egy percre sem hagyhatom magára?

 - Miből gondolod, hogy engedélyezem? – vetem oda neki hűvösen, bár legszívesebben kihajítanám az ajtón, amin bejött.

 - Jaj, ugyan már! – feleli gyermekes ellenkezéssel, majd a képembe tolja az íját – Ha harcra kerülne a sor, akkor készen állok!

Te jóságos úristen!! Egy íjász! Ez nem jó. Nagyon nem! Persze látom, hogy az ő íja és a nyilai másabbak, mint az enyémek, de ettől függetlenül gondot jelenthet a számunkra.

 - Ráadásul, komolyabb helyzetekben, ezt használom! – folytatja, s valami furcsa kulcsszerű valamit mutat felénk.

  - Mire jó az a kulcs? – kérdezi Liana az idegent – Már tegnap is felkeltette az érdeklődésemet.

Idegesen karba teszem a kezemet, s egyik lányról a másikra pillantok.

 - Nos, majd megtudjátok, ha eljön az ideje!

Mondtam én, hogy velünk tarthat? Ez nem sétagalopp, nincs szükségem egy kölyökre. Lianát sem épp könnyű kezelni, életben tartani meg főképp nem.

 - Rendben… ha Orock is úgy akarja… - néz rám a lány bizonytalanul, de én csak hűvös pillantásokat küldök felé - Nem… nem várhatnánk egy napot? Láttam valakit… a falumból…

 - Tessék? – kérdezem ledöbbenve, de ez nem afféle ’tessék’, amire meg kell ismételni a választ.

 - Azt mondtam…

 - Hallottam! – intem le, s felkelek az ágyamról – Figyelsz te akármi?

Az elf lány rám néz, s értetlenül maga felé bök az ujjával.

 - Én?

 - Igen, ki más. Szedd a lábad, és azonnal tüntesd el magad a szobából! Négyszemközt kell beszélnem a partneremmel.

 - De én nem…

 - Tessék? Még mindig itt vagy? Ha velünk akarsz tartani, tedd, amit mondok, és most az van, hogy te nem vagy idebent! Világos?? – iszonyat ingerülten indítom útjára a kisasszonyt, majd rávágom az ajtót.

Feldúltan túrok a hajamba, majd ököllel az ágyam keretére vágok. Sóhajtok, majd lehiggadva a megszeppent Lianához fordulok.

 - Kit láttál?

 - Azt hiszem… barátot.

 - Mit gondolsz, tudja, hogy itt vagyunk, vagy csak véletlenül jár pont erre?

 - Nem tudom… nem tudom, mit higgyek.

 - Nem maradhatunk még egy napot. Nincs pénzünk, és hidd el, ha lenne, akkor sem lenne jó ötlet egy helyen túl sokat időzni. Jelen helyzetünkben a két nap már soknak számít.

Muszáj mihamarabb elpárologni ebből a faluból. A taktikázás nem okoz gondot nekem, jó stratéga vagyok. Liana lehet, hogy nem mindent ért, amit mondok, vagy teszek, de bízik bennem, és ez a lényeg.

 - Ki ez a… ez a… - nem tudom befejezni a mondandóm, csak az ajtó felé mutogatok, ahol az előbb távozott az előbbi mondatom tárgya.

 - Ő egy elf, és tegnap ismerkedtem össze vele, amíg távol voltál. – mondja bűnbánó hangon.

 - A kettő még jó, a három már tömeg. – vetem oda neki, s nyújtózom egyet – Zavar a jelenléte. Ráadásul sok bajunk származhat belőle, ha magunkkal visszük.

Hirtelen felállok, s az ajtóhoz ugrok. Feltépem azt, minek hatására az eddig fülelő elfkisasszony átzuhan a küszöbön.

 - Én csak… ööö…

 Mély levegőt veszek, majd lehajolok hozzá, megragadom a karját és felrántom a földről.

 - Liana – fordulok partnerem felé, miközben szorosan tartom az elfet – Te szedted össze, te dönts a sorsa felől.

 - Én…

 - Ugye mehetek? Nem leszek senki terhére! Úgy szeretnék veletek tartani. Au, ne szoríts annyira! Szóval izé… szeretnék egy kis kalandot.

 - Amit mi művelünk, az nem éppen… kaland. – felelem fagyosan, majd elengedem a lányt.

 - Adjunk neki egy esélyt. – mondja Liana.

Igen, erre számítottam. Tudtam, hogy olyan jó szíve van, hogy még ebbe is beleegyezik. Rendben, legyen, ahogy kívánja, de ha beigazolódik, hogy csak púp a hátunkon, akkor kiteszem a szűrét.

 - Van lovad? – kérdem egy fokkal kedvesebb hangon.

 - Kellene, hogy legyen? – veti oda derűsen, de amint meglátja a tekintetemen az ’igen, kellene’ kifejezést, azonnal korrigál – De szerzek egyet! Azonnal!

Nagy sebességgel rohan ki az ajtón, majd ledübörög a lépcsőn. Sóhajtok egyet.

 - Szóval… félsz attól, hogy a barátod meglát? – Liana csöndesen üldögél az ágyán, s megrezzen kérdésem hallatán.

 - Nem egészen.

 - Megoldjuk, hogy ne vegyen észre. Fél órán belül elhagyjuk ezt a falut, s messzebbre megyünk. A legközelebbi településen már sétálhatunk, ha szer…

 - Megvan a ló! – bukkan fel hirtelen a koloncunk feje az ajtóban – Indulunk végre?

 - Még nem. Van nálad valami csuklyás holmi? – kérdem az elf felé fordulva, s összefonom mellemen a kezem.

 - Ruhadarabra gondolsz?

 - Van, vagy nincs?

 - Mire kell? – kérdésre kérdés, remek.

 - Szóval van, rendben, akkor hozzad! – hangom élesebbé válik, amire végre leesik neki, hogy nem érek rá a játszadozására.

Újból kiszalad a szobából, majd pár pillanat múlva visszatér egy világosszürke csuklyás köpennyel.

 - Vegyem fel, igaz? – kérdezi Liana hozzám lépve.

 - Ha megtennéd. – felelem, s egy karmozdulattal jelzem az elfnek, hogy adja át a holmit.

 - Amúgy ti… egy pár vagytok? – szólal meg vigyorogva, mosolya már nem is lehetne szélesebb.

Enyhén elpirulok, de egyben imponál is a kérdés, úgyhogy a részemről a felelet eltér Lianájétól.

 - Még nem.


Kaori2017. 01. 21. 17:37:58#34967
Karakter: Liana Green



-          Nézz a szemembe Liana! – ahogy megállít, eleget teszek kérésének

-          Figyelek. – vesz egy mély levegőt és tekintete komollyá válik.

-          Sajnálom, de nem mehetünk most ki ezen az ajtón.

-          De… - mégis miért mondja ezt?

-          Liana! – hangneme megváltozik, ami kissé megijeszt, bár igyekszem nem kimutatni. – Nagyon szívesen felfedezném veled ezt a falut, hidd el, hisz jó veled lennem, de nem lehet! Ha az elkövetkezendő pár percben nem szólalsz meg, akkor el tudom mondani neked, hogy miért, és meg fogod érteni, hogy nagyon is ésszerű ez a döntésem.

Csak bólintok, hiszen mit tudnék mást tenni. Kezemet lefejti csuklójáról és ő fogja meg az enyémet, majd visszamegyünk szobánkba. Az ágyára ül és belekezd.

-          Nagy veszélyben vagyunk, ezt te is tudod. Mindkettőnket üldöznek, s most tettünk szert egy csapat további ellenségre. Legalábbis én. És hidd el, megtalálnak. Hallhattad őket: ha kézre kerítenek, megölnek. Sajnos ezeknek a kalóz fickóknak megvan a magukhoz való eszük. Tapasztalataim szerint azok az emberek, akik kalóznak állnak általában nincsenek híján ravaszságnak, ezért nem kell különösebben megerőltetniük magukat ahhoz, hogy rám találjanak. – talán nem meglepő, hogy így gondolja. Bár ezelőtt sosem találkoztam kalózokkal, viszont már tudom, hogy nem lehet megbízni bennük. Orock rám néz és minden bizonnyal arra kíváncsi, hogy mire is gondolok. Kissé félek, de ez természetes.

Ágyamra ülök, miközben elővesz egy nyilat. Nem tudom, hogy mit akar, de amikor letérdel elém, nem kicsit lep meg. A nyilat, amit eddig kezében fogott, az ölemben köt ki, ő maga pedig a térdeimre helyezi alkarjait. Kissé túl közel van…

-          Valamilyen módon megfogják tudni, hogy én vagyok a kapitányuk gyilkosa. Erre én magam biztosítottam számukra lehetőséget, hiszen náluk hagytam magamból egy darabot. Az egyik ismertetőjelemet, egy nyilat. Saját készítésű holmi, így egyedi; tehát lenyomozható. – vesz egy mély levegőt, szemeit lehunyja, én pedig felkészülök a folytatásra. Bár úgy érzem, nem fog tetszeni. – Neked csak egy ellenséged van, az, aki megakarja kaparintani a könyvedet, nekem viszont már két veszélyes hordával kell szembe néznem. Ha velem maradsz, ezek az emberek rád is veszélyt fognak jelenteni. Úgyhogy döntened kell. Szétválunk, és folytatjuk a menekülést egymás nélkül, vagy együtt maradunk, s vállvetve küzdünk egymásért. Holnapra adj választ.

Hirtelen árasztanak el az érzések és nem is tudom, hogy mérges legyek, vagy szomorú a hallottak miatt. Amint feláll megszorítom az íjat, majd elengedem és a padlón köt ki, enyhe koppanással. Hogy mondhatja ezt? Mi lett azzal, hogy együtt maradunk? Vagy ennyire az útjában lennék? Nem akarok egyedül maradni! Rajta kívül nincs senkim, akiben megbízhatnék. Nem fogok holnapig várni!

-          Én… én… - szedd össze magad! – már döntöttem! Mindenképpen veled maradok!

-          Elég lesz a válasz holnap is.

-          Nem. – saját ágyamat elhagyva, az övén helyezkedem el. – Már döntöttem.

-          Tudod, miért nem engedtelek ki a faluba?

-          Lehet, hogy sejtem, de azért áruld el.

-          Talán úgy tűnhet, hogy biztonságban vagyunk, csak mert beértünk egy településre, de ez közel sincs így. Még mindig túl közel tartózkodunk az üldözőinkhez, és azt hiszem, ideje lenne tempót váltanunk. – ha így mondja, akkor nincs ellenére, ha vele maradok. Ennek örülök. – Igen, VÁLTANUNK, hiszen úgy határoztál, velem maradsz. – bólintok egy mosoly társaságában arcomon. – Tudom, hogy szinte minden pénzedet beleölted a szállásunkba, ezért a továbbiakban én gondoskodom a szükségleteinkről, ami jelenleg elsősorban egy hátas jószág.

-          Mármint egy… ló?

-          Igen. Remélem nem félsz tőlük.

-          És hogy szerzünk lovat? Biztos nagyon drága, és ahogy említetted is, nekem már nincsen…

-          Emlékszel, hogy beszéltem róla, milyen nagy bajba sodornának a nyilaim, ha magamnál tartanám őket?

-          I-igen. – nem igazán értem, hogy mit akar.

-          El fogom adni az eszközeim azon részét, amely lebuktathatna minket. A pénzből pedig venni fogok egy lovat. Nem kell aggódnod, távolsági harcos vagyok. Ezer éve lovagolok.

-          Akkor miért nem lovon szöktél meg a törzsedtől?

-          Hahh… - hirtelen válik morcossá. – a fenének se volt rá ideje, azt sem tudtam, hol áll a fejem.

Nem szándékosan, de elnevetem magam. Igazán viccesen mondta, így nem bírtam volna magamban tartani. Hirtelen érzem meg egyik kezét arcomon, lágy tekintetéről nem is beszélve. Hajamat a fülem mögé igazítja. Nos, nem igazán tudom hova tenni, ezen viselkedését…

-          Menj szépen, pihenj le. Még az este folyamán túladok az íjamon, s egyéb tartozékaimon, s mire hajnalodik, meglesz minden, amire szükségünk van. Úgyhogy, ha éjszaka felriadnál, és nem találsz az ágyamban, ne aggódj, az nem azért lesz, mert nélküled mentem el.

-          Rendben. – felelem rögtön. Bár nem vagyok fáradt, de nem mozdulok ki innen, hiszen nem akarok semmi rosszat számára. Még nem tudom, hogy hogyan folytatódik az utunk, de minden bizonnyal egy ló lesz az új társaságunk. Nem bánom, hiszen nem utálom a lovakat, ráadásul nem is félek tőlük.

 

Az este viszonylag hamar elérkezett, így Orock el is ment már. Remélem, hogy nem esik bántódása és nem kell harcolnia sem. Mivel nem akarok a szoba magányában üldögélni, így körülnézek a szálláson, nem mintha olyan sok látnivaló lenne. Pár kép van a falon, amin lovak díszelegnek. Az egyiknél van már is, ami felkelti a figyelmem, így közelebb megyek. Egy kulcs lóg a kép előtt, amit le is veszek. Igazán különleges és szép is. Két szárny díszíti, az egyik nagyobb, mint a másik. Pár kristály is van rajta, valamint fogaskerekek is. Annyira szép, bár biztosan van gazdája. Egyik kezemmel megérintem, de másé lecsap az enyémre, aminek hatására megrémülök és az illetőre nézek. Egy lány, ráadásul elf. Tekintete dühös és úgy néz ki, mintha képes lenne lecsapni a kezem egy késsel, vagy karddal.

-          Te loptad el, ugye? – hangjában is jól érezhető a dühe.

-          Nem! Ha elloptam volna, nem itt rejtem el! – elgondolkodik, majd elenged és megenyhül az arca.

-          Bocsáss meg, csak az utóbbi időszakban rettentő sok gondom akadt. – leveszi a kulcsot, majd nyakába akasztja. – Ez az én kulcsom és már égen, s földön kerestem. Bár, ha tudom, hogy itt van, rögtön ide jövök és nem túrom fel a falut miatta.

-          Egyébként, nekem vissza kell mennem a szobámba, szóval…

-          Megyek én is!

Meglepődöm kijelentésén. Nem is ismerjük egymást, mégis velem akar jönni? Elindulok, ő pedig követ és lelkesen mesél. Félek, hogy mit fog szólni ehhez Orock. Bízom benne, hogy nem lesz dühös rám. A szobába érve, leülök ágyamra, ő pedig elfekszik a másikon és felsóhajt.

-          Ne haragudj, de az a társam ágya, szóval…

-          Társad? – elvigyorodik. – Csak nem a szerelmed? – meghökkenek. Miért lenne az, hiszen nem úgy tekintek rá. Hirtelen jut eszembe az, amit nem sokkal ezelőtt tett. Arcom azon pontjához teszem kezem, ahol megsimogatta. – Nahát-nahát… elpirultál!

Nem reagálok kijelentésére, inkább elfekszem az ágyamon és a plafont kezdem el bámulni. Elpirultam... ilyen még sosem fordult elő. Leo esetében sem, pedig nem egyszer mondta, hogy érdeklem őt. Mindegy, most ez amúgy sem fontos! Még mindig nem tudom, hogy ki ez az elf lány, és miért is van a szobában engedély nélkül. Felülök, és rá nézek. Igazán vidámnak tűnik, de nem maradhat itt. Ahogy ezt közlöm vele, csak bólint és el is megy, bár van egy olyan érzésem, hogy még fogom őt látni.

Amint egyedül vagyok, felsóhajtok, és úgy döntök, hogy az ablakból szeretném nézni, ahogy egyre jobban sötétedni kezd az égbolt. Lágy szellő simogatja az arcom, aminek hatására lehunyom szemeimet. Vajon mi van az otthoniakkal? Remélem, hogy minden rendben van. Bár elhatároztam, hogy nem fogok ezen szomorkodni, viszont nincs abban semmi, ha csak gondolok rájuk. Mély levegőt veszek, amit ki is fújok és szemeimet kinyitom. Most tűnik csak fel, hogy innen egész szép a kilátás, tökéletesen látni az utca egy részét. Hamar feltűnik, hogy egy férfi sétál teljesen egyedül. Pár alkalommal körbe tekint, de tudom jól, hogy ki ő, hiszen a mozdulatai eléggé árulkodóak. Lucas… de mit keres itt? Annyira oda szeretnék hozzá menni, de nem tehetem meg, főleg most, hogy itt van, mert sosem tudhatom, hogy nem követte-e valaki, aki elől menekülök. Könnyeimmel küszködve állok el az ablaktól és bújok ágyamba.

Sajnálom, Lucas!

 

Madárcsicsergés hangra nyitom ki szemeimet, majd felülök és a szomszédos ágyra nézek, ahol ott ül. Szemeim kikerekednek, hiszen abban a hitben voltam, hogy nem lesz itt, mikor felébredek. Ahogy felém fordul és elmosolyodik, furcsa érzés kerít hatalmába. Nem rossz, sokkal inkább kellemesebb. Örülök, hogy látom, talán… jobban, mint eddig. Bár fogalmam sincs, hogy mit mondjak most.

-          Jó, hogy itt vagy! – mielőtt mást is mondhatnék, kopog valaki az ajtón és engedély nélkül be is nyit. Ahogy belép szobánkba bezárja, majd nekitámaszkodik az ajtónak.

-          Jó reggelt! – az elf lány. De… - Nos, nem tudom, hogy mit mondotok, de veletek tarthatnék?

-          Miből gondolod, hogy engedélyezem? – Orock kissé feszültnek tűnik.

-          Jaj, ugyanmár! – leveszi a hátán lévő íjat és felénk tartja. – Ha harcra kerülne a sor, akkor készen állok! – visszateszi, majd a nyakában lévő kulcsot emeli fel kezével, de nyakában hagyja. – Ráadásul, komolyabb helyzetekben, ezt használom!

-          Mire jó az a kulcs? – furcsa érzéseim okán kissé nehezen fogom fel, hogy a kérdés tőlem jön. – Már tegnap is felkeltette az érdeklődésemet.

-          Nos, majd megtudjátok, ha eljön az ideje! – kacsint egyet és csípőre tett kezekkel néz rám, majd Orock-ra. Társam pillantása rám esik, mintha az engedélyemet kérné.

-          Rendben… ha Orock is úgy akarja…

Nyelek egyet, majd hirtelen jut eszembe Lucas. Biztonságos lenne most kimenni? A tegnapi napon könnyen kisétáltam volna, de most nem megy. Félek…

-          Nem… nem várhatnánk egy napot? – hangom kissé reszket. – Láttam valakit… a falumból…


XenaRanger2017. 01. 20. 20:05:21#34964
Karakter: Orock



A hang hallatán azonnal cselekedek, s még látom az elbizakodott vigyort a kalóz arcán; elhitte, hogy nyerhet. A fegyver elsül, de a nyilam is elhagyja szép szolidan íjam húrját, s egyenesen a lüktető, sosem pihenő lucskos szívszövetbe fúródik. Látni ugyan már nem látom a becsapódást, mert sajnos a kalóz felém küldött ajándékcsomagja is célba talál, de mivel ismerem a lövészi képességeimet, teljesen biztos vagyok benne, hogy a bemért helyre érkezett a gyilkos fullánk.

A lövés ereje, s a felszakított, szétroncsolt hús fájdalma földre terít. A fülemben lüktet a vér, az izmaim furcsa rángatózó táncba kezdenek a seb körül, s az égető fájdalom annyira letaglóz, hogy pár pillanatig úgy érzem, nem vagyok képes megmozdulni, kinyitni a szemem, vagy bármilyenféle hangot kiadni. Tompán, messziről hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Eltelik néhány másodperc, mire rájövök, hogy a hang tulajdonosa közel van, és az illető Liana. Érzem, ahogy hozzám ér, s megmozdít.

 - Hé! Nyisd ki a szemed! – érzékelem, ahogy meleg cseppek landolnak az arcomon, egyik a másik után.

Erőt veszek magamon, s eleget teszek felszólításának.

 - Miért sírsz? – kérdem kedvesen, s gyengéden arcához érek; engedem, hogy bőröm átvegye a szeme alatti nedvességet, így a sós cseppek az ujjaimon futnak tovább.

Elkerekednek a szemei, s mellkasomhoz simul, már majdnem átkulcsolódnak a kezei a hátam mögött, mikor kellemetlen nyilallást érzek a golyó okozta vájatom körül, s felszisszenek. Reakciómra ijedten elenged, s mikor megint szemben van velem, látom, hogy új, friss könnyek indulnak útjukra csillogó szemeiből. De ezek a gömböcskék rövid életűek, pár pillanat múlva már nyomuk sem marad; Liana eltünteti őket.

 - Örülök, hogy nem haltál meg! De nem úsztad meg sérülés nélkül – tekintete vérben úszó karomra irányul.

Persze, hogy megsérültem, erre számítottam is. Különös köszönet, hogy kalózbarátunk erősen rossz célzó, különben másképp festene az ügy.

Megemberelem magam, s felülök. Jobb lenne minél előbb tovatűnni innen, mégiscsak egy gyilkosság színhelyén időzünk. Liana puhán ér a vállamhoz; visszanyomna fekvő helyzetbe, ha hagynám. De ellenállok, s biztos vagyok benne, hogy azért hagy fel a próbálkozással, mert belátja, hogy nőként nincs elég ereje hozzá, hogy bármit is elérjen nálam, amit fizikailag lehet megoldani.

Elfordítom a tekintetem róla, s a karomra összpontosítok. A vér látványát már rég megszoktam, hisz harcos lévén nem ez az első sérülésem. Ujjaimmal a meglőtt karomhoz érek, s közelebb emelem szememhez véres ujjbegyeimet. A golyó nem távozott a testemből, mivel a kalóz által használt fegyver nem épp a legerősebb, ráadásul a köztünk lévő távolság miatt nem volt elég átütő ereje. Sóhajtok, majd Liana felé pillantok. Mi a fenét csinál?! Most komolyan azt hiszi, annak van itt az ideje, hogy olvasgasson? Majd lefekvéskor, ha akar, mondhat esti mesét a gombakönyvből, de jelen pillanatban még az is nagy hiba, hogy egyáltalán előszedte a viszonylag biztonságos táskájából.

Már épp szólásra nyitnám a számat, mikor idegen hangok ütik meg a fülemet.

 - Nem szeretném megtudni, hogy kik jönnek, így jobb lenne…

 - Ha eltűnnénk! – vágom rá, hisz egyértelmű.

Felkelek, s minden erőmmel azon vagyok, hogy tudomást se vegyek a fájdalomról, ami belülről bomlasztja a testem. Esetlenül visszaveszem félig száraz fölsőmet, majd összeszedem a holmijaimat. Gondolom, ezalatt ő is magára kapkodta a ruháit, s menetre készen várakozik.

 - Jobb lesz, ha sietünk! – mondom, s ideges tekintettel az egyre tisztábban hallható hangok felé pillantok.

 -  De mi lesz a karoddal? Egy orvoshoz mindenképpen el kell menned! - nincs időnk a szociális problémáinkkal foglalkozni.

Megragadom a karját, s sebesen egy fásabb terület felé indulok. Nem érdekes a karom, a fájdalom majd valamelyest csillapodik, s amint valami emberbarátabb helyre érünk, tüzet rakok, felhevítem a késemet, s kifordítom a golyót a felkaromból. Utána beáldozom a ruhámat, s levágok belőle egy darabot, amivel elállíthatom a vérzést. Ennyi az egész, nem kell túlgondolni a dolgokat. Nem falulakó vagyok, ne vegyen egy kalap alá azokkal a kákabelű keljfeljancsikkal, akikkel tele vannak a települések. Nem olyan férfi vagyok...

 - Várj! – hallom magam mögül, s erőteljes hátráltató szellemet vélek felfedezni Liana személyében - Miért nem vallod be, ha fáj?! Komolyan aggódom, te pedig úgy teszel, mintha csak egy kis karcolás lenne!

Mi értelme lenne, ha kimondanám a nyilvánvalót? Megoldódna bármi is? Nem! Akkor meg elég legyen! Nanwai vagyok, az istenért! Sosem vallok be semmit, ami gyengeségem! Fejben igen, de hangosan sosem!

 - Jól tűröm a fájdalmat. – vetem oda, s összeszorítom a fogaimat.

A sérülésemnél sokkal fontosabb, hogy életben maradjunk az elkövetkezendő percekben is, s ez csak akkor lehetséges, ha minél messzebb kerülünk a holttesttől, s a felé közeledő lármás társaságtól.

 - De… - nem hagyom, hogy befejezze a mondatát (nem csak azért, mert minden szó, ami a sebemmel kapcsolatos, felesleges, és csak hátráltat minket az előrehaladásban, hanem azért is, mert felbukkant az első fej a folyónál).

Villámgyorsan egy fa vastag törzséhez nyomom a lányt, miközben ajkaira tapasztom kezemet. Pár pillanat múlva már körülbelül fél tucat kétes kinézetű alak áll a kalózkapitány körül. Liana jelez, s kezem lesiklik arcáról.

 - Ki tehette ezt? – erőteljes egyéniség lakozhat a hang mögött; tisztán érzékelhető a düh, és a megtorlási vágy a szavaiból.

 - Nem tudom, de ha előkerül, megölöm! – feleli egy másik acélos hang.

 - Vigyük el a testét, hogy méltó módon temessük el! – hallatszik megint a legelső, s nem sokkal később újból távolian csengenek a barbár szavak.

Szóval megkerült az elveszett legénység. Még jó, hogy végig észnél voltam, amíg a kapitány édesgetett bennünket; ha Lianán múlt volna, én már rég halott lennék, ő meg… belegondolni is szörnyű, milyen sors várt volna rá egy kalózbanda foglyaként.

Szeretnék továbbindulni, de Liana újból a könyvét bújja, s valami fura kotyvalékot készít egy gombából. Csúcs, hogy ennyire nincs tisztában a fontossági sorrenddel. Főzőcskézni ugyanúgy nem érünk rá, mint olvasni. Duzzogva vetem neki a hátam a védelmünkül szolgáló fa törzsének, de megrándulok, mikor érzem, hogy valami hűvös furcsaság áramlik szét a sajgó felkaromban. Nem tudom eldönteni, hogy kellemes az érzés, vagy sem, mindenesetre annyi bizonyos, hogy kiváltó okát képezi a ragyogásomnak, ugyanis újfent elkezdtem fényleni.

A sebem sajnálatos módon összeforr a kenegetés hatására. Tudom, hogy Liana csak segíteni akart, de azzal, hogy összeforrasztja a nyílást, amin keresztül a golyó belém repült, csak megnehezíti a helyzetemet. Az ólom ugyanúgy a húsomban marad, csak éppen összezáródnak körülötte a szövetek. Ha alkalom nyílik rá, így is muszáj lesz felnyitnom a karom, mert nem maradhat benne az idegen test. Mindegy. Nem mondom meg Lianának. Nem akarom kedvét szegni, hagy higgye csak azt, hogy segített nekem a tudományával.

Időközben elérünk egy kisebb település széléhez. Partnerem újból megtelik élettel, s sugárzó tekintettel fordul felém.

 - Keresünk egy helyet, ahol megszállhatunk?

- Persze, ha erre vágysz. - nem vagyok éppenséggel valami nyugodt.

Újabb ellenségeket szereztünk akaratunk ellenére. A mérleg sehogy sem akar a mi oldalunkra billenni.

Miután Liana útbaigazítást kér, elindulunk a megadott irányba, s csakhamar egy nagyobbacska épülethez érünk. Nagyon szép belülről; nincsenek felesleges díszítések, és bútordarabok, mégis eleganciát sugároz. Pár pillanat múlva már a szállás is el van intézve, s egy takaros kétágyas szobában találom magam.

 - Meddig maradunk? – kérdem a lányt, aki időközben ágyat választott, s leheveredett.

Nem is próbálom leplezni feszültségem. Hogy is engedhetném el magam, mikor egy gonddal több szakadt a nyakunkba.

 - Nem tudom. De jelenleg nem hiszem, hogy veszélyben lennénk. Miért nem pihensz? - nem felelek, csak követem a példáját, s a másik fekvő alkalmatosságra dőlök - Igazán bátor voltál a kalózzal szemben. Le is nyűgöztél!

Hmm… bátor? Olyan voltam, mint mindig. A népem ezt nem nevezné bátorságnak, inkább alapvető kötelességteljesítésnek.

 - Nem volt kellemes élmény! – csak ennyit mondok.

Nincs kedvem beszélgetni. Át kell gondolnom, hogy hogyan tovább. Nagyon sok múlik azon, hogy mennyire alapos tervet tudok kiötölni. Hallom, ahogy megnyikordul a szomszédos ágy, ahogy Liana felkel róla, s fölém hajol.

 - Lenne kedved sétálni egyet a faluban? – váratlan kérdés, nem is igen tudom, mit reagáljak hirtelen.

Felülök, s társam huncutul villódzó szemeibe nézek, amire ő egy csibészi mosollyal válaszol. Megragadja a kezemet, s felránt az ágyról. Hagyom neki, hogy leviharozzon a lépcsőn, magával repítve engem, de amint az épület ajtajához érünk, megállok, s őt sem hagyom tovább menni. Meglepődve fordul felém, mikor érzi, hogy jócskán veszített a sebességéből.

 - Nézz a szemembe Liana! – mondom a lánynak, de érzem, hangnemem cseppet sem megnyugtató; minden nyugtalanságom kiérződik belőle.

 - Figyelek.

Mély levegőt veszek. Túl kell esni ezen az egészen. Ez a lány nem látja át, miben rejlenek veszélyek körülötte. Nagy szerencséje van, hogy itt vagyok neki.

 - Sajnálom, de nem mehetünk most ki ezen az ajtón.

 - De… - már megint kezdi az ellenkezést, elegem van!

 - Liana! – rárivallok, de korántsem agresszívan, inkább valamiféle kétségbeesett komolysággal – Nagyon szívesen felfedezném veled ezt a falut, hidd el, hisz jó veled lennem, de nem lehet! Ha az elkövetkezendő pár percben nem szólalsz meg, akkor el tudom mondani neked, hogy miért, és meg fogod érteni, hogy nagyon is ésszerű ez a döntésem.

Megszeppenve bólint, de tudom, majd szétrobban a koponyája a sok kérdőjeltől. Kifordítom kezéből a csuklómat, amit eddig fogott, s most én zárom ujjaimat az ő alkarjára. Visszasétálunk a szobánkba, s miután leülök az ágyamra, belekezdek a mondókámba:

 - Nagy veszélyben vagyunk, ezt te is tudod. Mindkettőnket üldöznek, s most tettünk szert egy csapat további ellenségre. Legalábbis én. És hidd el, megtalálnak. Hallhattad őket: ha kézre kerítenek, megölnek. Sajnos ezeknek a kalóz fickóknak megvan a magukhoz való eszük. Tapasztalataim szerint azok az emberek, akik kalóznak állnak általában nincsenek híján ravaszságnak, ezért nem kell különösebben megerőltetniük magukat ahhoz, hogy rám találjanak. – felpillantok, hogy lássam, milyen lelki folyamatok játszódnak le a lányban, de tekintete befogadó, s bár látszik rajta valamilyen szintű félelem, valahogy mégis az az érzésem, hogy nem érzi magát veszélyben.

Felkelek az ágyamról, s a tegezemhez lépek. Előhúzok belőle egy nyilat, majd odafordulok a lányhoz, aki időközben leült az ágyára. Letérdelek az ágya mellé, s az ölébe ejtem a nyilamat. Mindkét alkarommal a térdére támaszkodom, s úgy nézek fel a szemébe.

 - Valamilyen módon meg fogják tudni, hogy én vagyok a kapitányuk gyilkosa. Erre én magam biztosítottam számukra lehetőséget, hiszen náluk hagytam magamból egy darabot. Az egyik ismertetőjelemet, egy nyilat. Saját készítésű holmi, így egyedi; tehát lenyomozható.  – itt mély levegőt veszek, s egy pillanatra behunyom a szemem - Neked csak egy ellenséged van, az, aki meg akarja kaparintani a könyvedet, nekem viszont már két veszélyes hordával kell szembe néznem. Ha velem maradsz, ezek az emberek rád is veszélyt fognak jelenteni. Úgyhogy döntened kell. Szétválunk, s folytatjuk a menekülést egymás nélkül, vagy együtt maradunk, s vállvetve küzdünk egymásért. Holnapra adj választ.

Utolsó mondatom után enyhén ránehezedek a combjaira, miközben felkelek, s lassú tempóban visszalépek az ágyamhoz. Hát túlestem rajta. Nem volt könnyű. Liana érdekeit az képezné, ha faképnél hagyna, s megpróbálna egyedül boldogulni. Igen, így matematikailag több az esélye a túlélésre. De mégis… nem volt szívem csak úgy elhagyni, csak mert meg vagyok bizonyosodva róla, hogy így lenne helyes. Neki is megvan a joga, hogy döntsön a sorsa felől. S ha ő úgy határoz, velem marad, vállalva minden ezzel járó kockázatot, akkor én elfogadom a döntését, hisz felnőtt nő.

Lehunyom a szemem, miközben hallom Liana megszokottól eltérő pihegését. Furcsa, nem így szokta venni a levegőt. Oldalamra fordulok, s felé nézek. Még mindig az ágyán ül, ugyanúgy, mint mikor eljöttem tőle. A nyilam már a földön hever, valószínűleg legurult az öléből.

 - Én… én… - kezdi bizonytalanul, de a mondat utolsó fele már igenis határozott – már döntöttem!

Meglepődve ülök fel, s rászegezem tekintetemet.

 - Mindenképpen veled maradok! – egy cseppnyi gyermeki dacot is érezni vélek hangjában, de annyi baj legyen.

 - Elég lesz a válasz holnap is.

 - Nem. – nyugodt hangon beszél, s átül az én ágyamra – már döntöttem.

 - Tudod, miért nem engedtelek ki a faluba?

 - Lehet, hogy sejtem, de azért áruld el.

 - Talán úgy tűnhet, hogy biztonságban vagyunk, csak mert beértünk egy településre, de ez közel sincs így. Még mindig túl közel tartózkodunk az üldözőinkhez, és azt hiszem, ideje lenne tempót váltanunk… - kellemes melegség lesz úrrá rajtam, még a szívem is másképp ver, mikor tovább folytatom – igen, VÁLTANUNK, hiszen úgy határoztál, velem maradsz.

Liana kedvesen bólint, s továbbra is szemeimbe néz.

 - Tudom, hogy szinte minden pénzedet beleölted a szállásunkba, ezért a továbbiakban én gondoskodom a szükségleteinkről, ami jelenleg elsősorban egy hátas jószág.

 - Mármint egy… ló? – kérdezi meghökkenve.

 - Igen. Remélem nem félsz tőlük. – kaján vigyor ül ki az arcomra.

 - És hogy szerzünk lovat? Biztos nagyon drága, és ahogy említetted is, nekem már nincsen… - nem várom meg, míg befejezi.

 - Emlékszel, hogy beszéltem róla, milyen nagy bajba sodornának a nyilaim, ha magamnál tartanám őket?

 - I-igen. – feleli, de látszik rajta, hogy még nem látja az összefüggést.

 - El fogom adni az eszközeim azon részét, amely lebuktathatna minket. A pénzből pedig venni fogok egy lovat. Nem kell aggódnod, távolsági harcos vagyok. Ezer éve lovagolok.

 - Akkor miért nem lovon szöktél meg a törzsedtől? – jogos kérdés, de mégsem érint túl jól.

 - Hahh... – morcosan felszisszenek – a fenének se volt rá ideje, azt se tudtam, hol áll a fejem.

Kikacag. De legalább nem szomorú, és azt hiszem, nincs a terveim ellen. Elmosolyodom. Ha tudnád Liana, mennyire örülök, hogy nem akarsz elhagyni. Kezemmel megsimítom a nevetéstől enyhén kipirult arcát, majd a füle mögé simítok egy tincset érdekes színű hajából.

 - Menj szépen, pihenj le. Még az este folyamán túladok az íjamon, s egyéb tartozékaimon, s mire hajnalodik, meglesz minden, amire szükségünk van. Úgyhogy ha éjszaka felriadnál, és nem találsz az ágyamban, ne aggódj, az nem azért lesz, mert nélküled mentem el.


Kaori2017. 01. 18. 22:03:47#34961
Karakter: Liana Green



Orock láthatóan feszült, ami aggaszt, hiszen nem szeretném, ha baja esne. Bár tudnék rajta segíteni, de nem tudom, hogy mennyire lennék bátor hozzá, ha komoly sérülést szerezne.

-          Nem tudunk segíteni a baján. Nagyobb sikerrel járna, ha lejjebb ereszkedne a folyón, egészen a tengerig.

-          Valóban azt tanácsolod nekem, hogy tálcán kínáljam fel magam a parton őrjáratozó királyi erőknek? – ha ez igaz, akkor könnyen meglehet, hogy nem lenne érdemes a királyt megismerni. Lucas sokat mesélt róla. – Talán többre mennék, ha a hölgyhöz fordulnék.

-          Hogy hozzám? – kijelentése meglep, de tekintete még inkább.

-          Ön elbájolóan szép, engedje meg, hogy felajánljam a felső részem. Tessék, fedje el magát, drága hölgyem. – leveszi kabátját és elindul felénk. Komolyan azt szeretné, ha én viselném? Orock azonnal támadó pozícióba áll, de nem hagyhatom, hogy bajba sodorja magát, így megérintve őt, lazít fogásán.

-          Ha közel engeded magadhoz, többé nem szabadulsz tőle.

-          Én sem bízok benne, de… olyan úriemberes. Talán tudna nekünk segíteni.

-          Nincs szükségünk a segítségére. Képzelem, milyen kapitány lehet, ha még a saját emberei is hátrahagyják, hogy menthessék az irhájukat. – talán igaza lehet… - Álljon meg, ott ahol van! Forduljon meg, és menjen el. Ha nem teszi meg, lelövöm!

-          Ugyan már, mondtam, hogy nem akarok senkinek sem ártani.

-          Hát higgye el, én sem. – ahogy sétál a kalóz, Orock úgy követi fegyverével a mozdulatait.

-          Orock! – a figyelmem az idegen férfiról Orockra irányul, ugyanis most először láthatom azt, amiről korábban mesélt. A testén lévő jelei ragyognak. Teljesen lenyűgöz. -  Orock, azt hiszem, ragyog… tál! Hihetetlen volt!

Nem sokáig élvezhetem ezt a pillanatot, ugyanis a kalózra pillantva veszem észre, hogy egy fegyvert tart felénk. Megdermedek a félelem érzésének köszönhetően. Én nem tudnék tenni semmit sem, de Orock igen. A férfi közelebb lép, de tart némi távolságot, közben vigyorog, ami eléggé rémisztő. Egy hangos durranást hallok, amire befogom füleimet, majd társamra pillantva a vér is megfagy testemben, ugyanis a földön fekve látom.

-          Orock… - alig hallhatóan mondom ki nevét. Reszketve ülök le mellé és magam felé fordítom. Szemei csukva vannak… Ugye nem… - Hé! Nyisd ki a szemed! – könnyeim lassan kezdenek el potyogni. Nem akarom, hogy meghaljon. A kalózra nézek, aki szintén a földön fekszik mozdulatlanul. A szíve helyén a nyíllal, amit Orock lőtt ki rá. Biztos, hogy meghalt.

-          Miért sírsz? – egyik kezével letörli szemeim alól könnyeimet, aminek hatására döbbenten nézek le rá. Nem halt meg. Megkönnyebbülésem hatására átölelem és ismét sírásba kezdek, de rögtön felszisszen, így eltávolodom. Megtörlöm arcomat és ránézek.

-          Örülök, hogy nem haltál meg! De nem úsztad meg sérülés nélkül. – bal karját vér borítja be.

Másik kezére támaszkodik, ahogy felül én pedig aggodalmaskodva próbálom visszafektetni, de nem hallgat rám. Most jut eszembe, hogy tudok rajta segíteni, így előkapom a könyvemet és addig lapozgatom, amíg nem találom meg a megfelelő oldalt, de hirtelen közeledő hangokra leszek figyelmes és azonnal elrakom. Nem hiszem, hogy biztonságos itt maradni, mert lehet, hogy a kalóz legénysége közelít. Bár elvileg ők elmentek. A földön fekvő férfira nézek. Ha ő átvert minket a kedvességével, bele sem merek gondolni, hogy mit tennének a társai.

-          Nem szeretném megtudni, hogy kik jönnek, így jobb lenne…

-          Ha eltűnnénk! – befejezi helyettem és igyekszik gyorsan felkelni, majd felszerelését összeszedi, fájdalmai közepette. Elém lépve, körbenéz, majd rám pillant. – Jobb lesz, ha sietünk!

-          De mi lesz a karoddal? Egy orvoshoz mindenképpen el kell menned! – megragadja kezem és nem válaszol, csak elindul egy irányba, ami a közeledő hangokkal ellentétes. Nem értem a viselkedését… Tudom, hogy fáj neki, hiszen látni rajta, mégis úgy tesz, mintha nem így lenne. – Várj! – megállok, így rákényszerítem őt is erre. Ahogy felém fordul, kissé dühös leszek. – Miért nem vallod be, ha fáj?! Komolyan aggódom, te pedig úgy teszel, mintha csak egy kis karcolás lenne!

-          Jól tűröm a fájdalmat. – meghökkenek. Milyen válasz ez?

-          De… - hirtelen teszi kezét a számra, majd egy nagy törzsű fához nyom. Rögtön meghallom tettének okozóit. Kezét megérintve leeresztem számról.

-          Ki tehette ezt? – egy karcos hangú férfi hangja, aki eléggé közel van hozzánk, teszi fel a kérdést. Gyorsan körbenézek. Nem sok fa van itt, de szerencse, hogy egy nagyobb került az utunkba, különben elkapnának. Most hiányzik igazán Lucas. Biztosan segítene.

-          Nem tudom, de ha előkerül, megölöm!

-          Vigyük el a testét, hogy méltó módon temessük el!

A hangjuk egyre messzebb kerül, így nem kell bujkálnunk, viszont Orock sérülése még mindig probléma. Ha nem tévedek, akkor a közelben lehet egy kisebb falu, bár már nem tudom, hogy pontosan merre is vagyunk. Úgy döntök, hogy használom a képességem, hiszen nem tudnám megmondani, hogy mikor botlanánk egy orvosba. Könyvemet ismét előveszem, és már pontosan tudom, hogy melyik oldalt kell megkeressem. Egy olyan gomba kell ide, ami a fegyver okozta sérüléseken is segít. Amikor először pillantottam meg ezt az oldalt, csak kerek szemekkel olvastam el a lapon írtakat. Apa még erre is gondolt. Természetesen pár gomba van nálam, így csak a megfelelőt kell elővennem. Ami ehhez kell, az egy piros pöttyös, fehér kalapos gomba. Az egész gombát össze kell morzsolni, majd egy négysoros szöveget elmondani, aminek hatására kis fényt bocsát ki magából, a gomba morzsolt darabkái pedig krém állagú lesz és a sérülés köré kell kenni. Azt nem tudom, hogy csíp-e, de kiderül, amint felkenem. Kicsit felszisszen, akárcsak korábban. Fényleni kezd, de nem múlik el olyan hamar, viszont a sebe halványulni kezd.

 

Talán fél óra is eltelhetett az eset óta, de valamiért többnek tűnik számomra. Orock sérülése teljesen eltűnt, viszont azóta egy szót sem váltottunk. Nem tudom, hogy miért. Zavar, de mégis mit mondhatnék? Hirtelen tűnik fel, hogy egy falu elején vagyunk. Sikerült hát? Sok ember van itt és a házak nem sokban térnek el az otthonomtól. Izgatottan sétálok beljebb és felpezsdít az a nyüzsgés, amit megszoktam. Viszont tudom, hogy ez mégsem ugyanaz, hiszen ez nem az én falum. Társamra nézek, aki közvetlenül mögöttem áll.

-          Keresünk egy helyet, ahol megszállhatunk?

-          Persze, ha erre vágysz. – rámosolygok és az első szembe jövő embertől megkérdezem, hogy van-e olyan helyük, ahol meglehet pihenni több éjszakára is. A falu közepén van egy nagyobb ház, amit azért építettek, hogy az arra tévedők megpihenhessenek.

Lassan indulunk el, közben eszembe jutnak a falumban töltött mindennapok. Amikor Leo meglátogatott és órákig elbeszélgettünk. Lucas és a vele töltött napok. A sok ember, akik tudták, hogy mindig számíthatnak rám. Bárcsak visszamehetnék!

A nagyobb épület előtt megállva veszek egy mély levegőt. Nem szomorkodhatok. Nem vagyok egyedül, ráadásul tudom, hogy megbízható társam van. Belépünk és rögtön a pult mögött álldogáló férfi elé lépek. Szerencsére gyorsan kapunk egy szobát, bár a pénzem java ráment, de nem bánom, ha aludhatunk valahol. Ahogy beérünk a szobába, az egyik ágyra fekszem.

-          Meddig maradunk? – felülök. Olyan furcsának tűnik.

-          Nem tudom. De jelenleg nem hiszem, hogy veszélyben lennénk. Miért nem pihensz? – leül a másik ágyra, majd el is fekszik. – Igazán bátor voltál a kalózzal szemben. Le is nyűgöztél! – elmosolyodom.

-          Nem volt kellemes élmény! – bólintok. A kalóz már halott, így nem tudunk mit tenni. Hirtelen pattanok fel és ágya elé lépek, majd kezeimmel megtámaszkodom rajta, közvetlenül mellette.

-          Lenne kedved sétálni egyet a faluban? – kérdő tekintettel ül fel, én viszont rávigyorgok. Mielőtt válaszolhatna, megragadom egyik kezét és magam után húzom.



Szerkesztve Kaori által @ 2017. 01. 19. 11:47:48


XenaRanger2017. 01. 01. 15:24:07#34906
Karakter: Orock



Érzem a felkelő nap még erőtlen melegét a bőrömön, meg valami mást is. Nem nyitom ki a szemem, még nem, bár foglalkoztat, hogy mi ér hozzám. Mély levegőt veszek, eközben megszűnik az érzés, ami eddig gondolkodóba ejtett. Lassan kinyitom a szemeimet. Liana az ablaknál áll, nézelődik. Kábán meredek rá, amikor felém fordul, és kedvesen „Jó reggelt”-et kíván. Viszonzom a köszönését, mire elmosolyodik. Mosolya mindig meglep, pedig nem először látom. Feltápászkodom, és felszerelem magam. Átlósan keresztbe vetem magamon az íjamat, a késemet az övemen függő tokba teszem, tegezemet a jobb vállamon hajítom át, a kulacsot pedig szintén felfűzöm az övemre. Sas totememet a nyakamban akasztom, és végeztem is. Liana bezzeg már évezredek óta készen áll, szinte már megkövesedik az ajtóban. Elindulunk. Kicsit sajnálom a házat, amit magára hagyunk. Olyan sok ideig állt magányosan, és most reménnyel töltöttük meg, hátha véget érnek egyedülléteinek napjai, de nem. Csak álltattuk szegényt, és újból a feledés homályába taszítottuk.

Csöndesen sétálunk egymás mellett. Nem látom értelmét a beszédnek. Mit tudnék neki mondani? Hogy amúgy én egy félelmetes harcos vagyok, akit arra neveltek, hogy kegyelem nélkül tépjen szét akárkit, aki nem a törzséhez tartozik? Ugyan, mire lenne ez jó?

Időközben csobogásra leszek figyelmes, és kevéssel utána meg is pillantom a hangforrást. Liana már a partján áll, és reménykedve tekintget hol jobbra, hol balra. Nevetnem kell ezen, mit keres? Hidat? Az itt nemigen lesz, de ahogy látom gázló sincs errefelé, mert a folyó ezen része mély és erős sodrású.

Csípőre teszem a kezem. Számomra nem lenne különösebben megerőltető a folyón való átkelés, mert kitűnően úszok, és jól bírom a levegőtlenséget, de Liana nem úgy néz ki, mint aki könnyedén veszi ezt az akadályt. Csak rá kell nézni, simán elfújja a tavaszi szél is. Ez a vízfolyás lesz a végső nyughelye, ha nem találok ki valamit gyorsan.

 - Kapaszkodj belém! – mondom neki, miközben tegezemet átkötözöm a hónaljam és nyakam között.

A harci eszközeim miatt, - amiket nem tudok máshová elpakolni – nem lesz valami hú de nagyon kényelmes az utazás, de nem vagyunk olyan helyzetben, hogy panaszkodjunk. Nekem sem lesz kellemes, hogy a lány súlya majd a húsomba nyomja az íjam idegét, de hát más megoldás nincs. Ha elindulnánk megkeresni a folyó azon részét, ami emberi átkelésre alkalmas, azzal rengeteg időt pazarolnánk el.

Érzem, ahogy társam szorosan átkarol. Helyes, kapaszkodjon is rendesen, mert ha elszakad tőlem, nehezen fogom tudni kihalászni. Az efféle zabolátlan vízfolyások igen nagy szeretettel képeznek örvényeket, és kétlem, hogy Liana tudja, mit kell tenni, ha a folyó meg akarja enni.

 - Egy percre se engedj el! Átússzuk, ugyanis abban jó vagyok! – ez a kijelentés önkéntelenül is öntelt mosolyt csal az arcomra.

 - Bízom benned – mondja, s közben érzem, ahogyan erősödik fogása.

Na, akkor gyerünk. Vigyázva ugrom a vízbe, nehogy a tegezem, vagy az íjam fejbe vágja szegényt, meg egyébként is nehezebb mozognom ennyi plusz súllyal. Nagyon erős az áramlat, de már hozzá vagyok edződve, és a kijátszását is régen megtanultam már. Most sok mindenre kell koncentrálnom. Először is: attól, hogy én sokáig bírom levegő nélkül, nem maradhatok addig a víz alatt, amíg jól esik, mert Liana tüdeje nem egyezik az enyémmel. Másodszor: akadhat kellemetlen társaságunk a folyó lakók személyében, amivel szembeszállni jelen helyzetünkben fizikai képtelenség, úgyhogy gyorsnak kell lennem.

Hihetetlen módon végre elérjük a túlpartot. Liana még mindig kapaszkodik, s csak akkor enged el, mikor már biztos talajon állunk.

 - Köszönöm! – mondja, és ruháit kezdi el nyomkodni.

Őszintén szólva, kissé elfárasztott az úszás ekkora plusz teherrel a hátamon. Remélem, nem kell többször ilyen akciót végrehajtanunk.

 - Jobban járunk, ha egy kis pihenőt tartunk, amíg szárazak nem leszünk. – mondjuk a magam részéről tökmindegy, hogy vizes vagyok-e vagy sem, mert csak levetem az elnyűtt világosbarna vászoningemet, és kész.

Alapjáraton a falumban sosem viseltünk felső részt, csak ha beköszöntött a hideg. Rajtam is csak azért van, hogy elfedhessem a jeleim egy részét. Viszont kifáradtam kicsit, és a pihenés jól esne, ráadásul Liana ruházata merőben eltér az enyémtől. Ki tudja, mennyi pucc van rajta, aminek meg kell száradnia. Meghűlne, ha ilyen állapotban indulna tovább.

Javaslatommal egyetért, és kutakodni kezd a táskájában. Furcsállnám, ha épségben lenne a könyve, de úgy tűnik minden rendben, mert arckifejezése végig megőrizte nyugodt vonásait. Hát, én ehhez nem értek. Nálunk mindig tönkrementek a tekercsek meg könyvek, amiket eláztatott az eső, vagy belepottyantak a leveses kondérba.

Felé fordulok, hogy megkérdezzem, minden rendben van-e, de visszahőkölök, mert megdöbbent, ami a szemem elé tárul.

 - Mit csinálsz? – kérdem tőle zavarodottan, miközben kibújik a ruhájából.

 - Csak leveszem a nedves ruhát. – feleli, miközben maga mellé teríti azt a fűre, és leül.

Valami furcsa vékony pongyolaszerű holmi van rajta, ami pont a határát súrolja annak, amire még ránézhetek. De nem akarok, és elfordulok tőle. El is pirultam. Jaj, ez a lány, miért játssza velem ezt a lehetetlen játékot?

 - Ha nem akarsz beteg lenni, te is vedd le a ruháidat! – hallom magam mögül, de nincs erőm felelni rá.

Lehámozom magamról a felszereléseimet, majd könnyed mozdulattal megszabadulok a fölső részemtől.

Néhány pillantást vetve rá levetem magam a fűbe, nem sokkal mellette. Innentől kezdve nem igazán nézek felé, legalábbis frontálisan nem. Magam elé bámulok, és bár a szemem látómezeje a lányra is kiterjed kis mértékben, mégsem használom ki a helyzetet. Furcsán érzem magam.

 - Jól aludtál?

 - Persze! – kelletlenül válaszolok, és összeszorítom a fogam.

Kit érdekel, hogy aludtam! Ahelyett, hogy csendmegtörő sablonkérdéseket tesz fel, inkább kezdjen magával valamit. Nem tudok megmaradni a közelében, amíg így van öltözve.

 - Mi a baj? – hallom a kérdést, majd megérzem a testmelegét.

Ha így folytatja, megint elvörösödök. Arrébb araszolok tőle; nem bírom elviselni a közelségét a jelen állapotában. Nem tudom, miért. Talán attól félek, hogy kigyúlnak a jeleim? Lehetséges.

 – Ne haragudj! – mondja halkan.

 - Nem haragszom, csak kissé zavar, hogy majdnem meztelen vagy! – nyögöm ki végre.

Na végre, azt hiszem leesett neki, hogy mi a gondom. El is pirult kicsit. Látod, látod, nem volt alaptalan a feszengésem, különben nem pirosodtál volna el.

 - Túl könnyelmű vagyok! Sajnálom! – ezt már tőlem elfordulva mondja.

Persze nem várhatom el, hogy visszabújjon a még vizes ruhájába, de így, hogy kimondtam, és végre tudja, mi miatt húzódtam el tőle, már sokkal jobban érzem magam. Hanyatt dőlök a füvön, és az eget bámulom. Az eget, ami sosem ugyanolyan, és mindig tele van meglepetésekkel. Lehunyom a szemem. De jó most így. Olyan nyugodtság jár át. Mintha enyém lenne az egész világ. Mintha nem üldözne senki, mintha minden csodás lenne, és a félelem ismeretlen kifejezés lenne a bolygón.

 - Mond csak! – szólal meg, mire kinyitom a szemem, s felé fordulok - Azt mondtad, hogy üldöznek. Pontosan honnan jöttél?

Ennél jobb kérdést fel sem tudott volna tenni. Összehúzom a szemöldököm, és felkönyöklök.

 – Ha nem akarod, akkor ne mond el! – mondja hirtelen, de már mindegy.

Eldöntöttem, hogy bizalmamba fogadom. Ennyit megérdemel.

 - Ugyan! Nincs abban semmi, ha megtudod! – felelem, majd mély levegőt veszek.

Beszélek neki a népemről, hogy mennyire nehézfejűek, és hogy mindenük a harc. Ettől függetlenül nekünk is vannak szokásaink és szertartásaink, amik közül némelyik a kívülálló számára is vonzó lehet (természetesen itt nem az élve eltemettetésre gondolok). Megemlítem édesanyámat, s a törvénytelen kapcsolatból származó gyermeket, a saját személyemben. Pár mondatban felvázolom a Witanga kultúrát (már amennyit ismerek belőle) és a hozzájuk való kapcsolatomat. A jeleim mibenlétét sem titkolom el előtte, sőt, még a ragyogásról is szót ejtek. És ezzel azt hiszem arra is választ kapott, hogy miért üldöznek. Elcsendesedek, azt hiszem, én be is fejeztem. Minden szó, ami ezután következne teljesen felesleges, és csak elrontaná a pillanatot. Jól esik, hogy elmondhattam valakinek. Könnyebben tudok így a szemébe nézni.

 - Ha már elmondtad, hogy te miért is vagy itt, akkor úgy illendő, ha én is így teszek. – elpillantok róla, s az eget bámulom újfent.

Nem muszáj kiadnia a titkát. Én nem kérdeztem volna meg tőle soha, de ha neki úgy jó, hogy utánozva engem, bizalmat mutat, ám legyen.

 – Apámnak volt egy képessége, mellyel képes volt a gombákból különböző dolgokat alkotni. A gyógyítás terén alkalmazta a legtöbbet, de nem csak ezt találta ki, hanem halálos gombákat is alkotott. Az egyik például olyan hatással lehet valakire, mintha csak egy kígyó marta volna meg.

Kissé rémisztő, ha belegondolok. Meg is borzongok, talán csak a szellőtől, ami a nyirkos testemet simogatja. Vagy… valami mástól.

 – De a jó oldala ennek, hogy csakis én tudom megalkotni ezeket a gombákat. Vagyis, ha valaki ellopja a könyvet, nem tud vele mit kezdeni, csak akkor érne el eredményeket, ha engem is magával vinne. Tény, le van írva, hogy mit hogyan kell, de ehhez különös képesség szükséges, ami apámnak volt és nekem van.

 - Értem! – válaszolom, mire elmosolyodik.

Szóval nagy veszély les rá, mert a könyvvel együtt ő is szükségeltetik a művelethez. Hmm… úgy tűnik, nagyon kell vigyáznom erre a lányra.

 - Nem félsz?

 - De igen! – feleli azonnal, ami kicsit meglep.

Nincs megszokva, hogy az emberek bevallják gyengeségeiket, vagy, hogy mitől félnek. Egy Nanwai inkább meghal, mint hogy kitudódjon a gyengéje.

 – Nem tagadhatom, de azzal nem mennék semmire sem, ha egy sarokban bújnék el, a könyvemet szorongatva.

 - Ez igaz! – felelem, s kissé elmosolyodom.

Örülök, hogy ilyen értelmes társaságom akadt. Van egy olyan érzésem, hogy sok emberséget fogok még tanulni ettől a gombalánytól.

Liana felé fordulok, amikor meglátom, hogy egy furcsa szerzet közeledik felénk. Íjamat magamhoz ragadva azonnal lövőhelyzetbe állok úgy, hogy Liana teljes takarásban legyen.

 - Felesleges harci pózba állnod fiú! – kiáltja felénk, de nem vagyok hajlandó megmozdulni; továbbra is rácélzok – Nem óhajtok ártani nektek! Jó magam elvesztem, a kalózbandám elhajózott anélkül, hogy kapitányukat megvárták volna.

Érzem, ahogy Liana vékony ruhája az oldalamhoz ér, ahogy a lány kilép az általam képzett biztonságos övezetből.

 – Nocsak! Ki ez a szépség? – kérdése kellemetlenül ér, és érzem, ahogy elönt valamilyen újfajta érzés.

 - Hagyja őt békén! – kiáltom az idegen felé, s megragadva Liana karját, visszairányítom a hátam mögé.

Az életem folyamán sok gazemberrel, hírhedt harcossal, megveszekedett bűnözővel, és más egyéb veszélyes alakokkal volt már dolgom. Az egyik lecke, amit megtanultam egy ilyen kellemetlen találkozás során, hogy kalózban bízni olyan, mint fegyvertelenül lépni a medve barlangjába. Biztos halál vár, ha nem is azonnal.

 - Mint mondtam… nem ártó szándékkal közeledtem felétek, hiszen nem tudtam róla, hogy bárki is tartózkodik itt. – mondja, s bár van némi logika abban, amit beszél, tapasztalataim vasmarka nem engedi, hogy meglazuljon az íjam húrját feszítő karom – Már rég használhattam volna, és holtan feküdnétek itt, ha rossz szándékaim lennének.

És ha csak blöfföl, és azért nem lőtt eddig, mert lőszer híján van? Bár az is elképzelhető, hogy előbb ki akarja deríteni, van-e nálunk valami, amit elszedhet tőlünk, vagy mi magunk képzünk-e olyan értéket, amiért érdemes életben hagynia bennünket. Annyi bizonyos, hogy Lianát magával vinné, ha megtudná, mekkora kincs a lány.  

 - Hallgassuk meg őt! – hallom Liana halk hangját a nyakamhoz egész közel.

Nem örülök ennek az ötletnek. Nem akarok bizalmat mutatni egy kalóz felé. Ha nem lenne itt a lány, már rég lelőttem volna ezt az alakot, de a fennálló helyzetben jobb szeretném békésen megoldani ezt az egészet. A véres tetem nem valami szép látvány egy nő számára.

Hihetetlen, hogy meg tud puhítani egy nő. Lazítok a tartásomon, és lejjebb engedem a fegyveremet, de eszem ágában sincs eldobni. Egy rossz mozdulat, és kilövöm!

 – Mit szeretne? – kérdi Liana az idegent, de csakhamar mögém húzódik a félszemű pillantásai elől.

Megmagyarázhatatlan érzés kerít hatalmába. Minden tagomat elárasztja, és még a vér is egyet zakatol a fülemben: Lianát védd!

 - Csupán a bandámat vissza kapni, semmi többet szép hölgy! – kellemetlen borzongás fut végig meztelen felsőtestemen a szavai hallatán.

Nem tudnám megmondani, miért, hiszen érthetően és tisztán beszél, ráadásul valamilyen szinten még udvarias is. Egyszerűen nem tetszik a fazon és kész!

 - Nem tudunk segíteni a baján. – szólalok meg most én, s felszegem a fejem – Nagyobb sikerrel járna, ha lejjebb ereszkedne a folyón, egészen a tengerig.

 - Valóban azt tanácsolod nekem, hogy tálcán kínáljam fel magam a parton őrjáratozó királyi erőknek?

Eszembe sem jutott ez az alternatíva, de az, hogy feltételezi rólam, hogy rossz szándékkal mondtam, amit mondtam, bizonyítja, hogy ugyanannyira bízik bennem, amennyire én benne.

 - Talán többre mennék, ha a hölgyhöz fordulnék. – szinte égeti a bőrömet minden egyes szava.

 - Hogy hozzám? – hallom Liana meglepődött hangját magam mögött.

Kidugja a fejét mögülem, s érzem vékony kis ujjait, ahogy az oldalamba nyomódnak.

 - Ön elbájolóan szép, engedje meg, hogy felajánljam a felső részem. Méltánytalan, ahogy bánnak magácskával, és ezt nem engedhetem meg. Tessék, fedje el magát drága hölgyem. – választ sem várva, kibújik kapitányszerű kabátjából, s elindul felénk.

Izmaim megfeszülnek, s lendül a kezem, hogy célra tartsak. De érzem, ahogy egy apró, kellemes érintés átfonódik erős karomon, s eltántorít szándékomtól.

 - Ha közel engeded magadhoz, többé nem szabadulsz tőle. – mondom komoly, és távolságtartó hangon, s engedem, hogy simítása meggyengítse koncentrációmat.

 - Én sem bízok benne, de… olyan úriemberes. Talán tudna nekünk segíteni. – milyen naiv, jóhiszemű kislány.

Ha annyi szörnyűségben lett volna már része, mint nekem, még ő bíztatna, hogy lőjem ki a nyilamat. Viszont nem vagyok hajlandó veszélybe sodorni magunkat azzal, hogy egy tapasztalatlan lányra hallgatok, aki képes kedvességet mutatni egy olyan veszélyes bűnöző felé, mint aki közeledik felénk. Inkább tartson barbárnak, és szívtelennek Liana, minthogy megvárjam, amíg valami baja esik.

Összeráncolom a homlokom, és enyhe terpeszbe állok. Vörös gránát szemeimet a kalózra emelem, s kitépve karomat a lány kezei közül, újból bemérem a fickót.

 - Nincs szükségünk a segítségére! Képzelem, milyen kapitány lehet, ha még a saját emberei is hátrahagyják, hogy menthessék az irhájukat. – mondom Lianának, majd megfeszítem az íjamat – Álljon meg, ott ahol van! Forduljon meg, és menjen el. Ha nem teszi meg, lelövöm!

Képes vagyok megtenni mindezt. Még ha most igazat is mondott, és valóban a bandáját akarja visszaszerezni, ugyan mi garantálja, hogy miután megleli őket, nem fog minket bántani, vagy elhurcolni? A legtöbb kalóz mézes-mázas, és hízelgő, amikor egyedül van, mert nem neki kedveznek az esélyek. De amint fordul a kocka, már vált is a kemény, érzelemmentes, pénzéhes modorára; az igazira.

 - Ugyan már, mondtam, hogy nem akarok senkinek sem ártani. – torpan meg egy pillanatra a férfi, majd vállára veti a kabátját.

 - Hát higgye el, én sem. – felelem, s felsőtestemmel követem célpontom alakját.

Fenn kell tartanom azt az előnyt, amit a gyorsaságomnak köszönhetően megszereztünk. Még ha elő is rántaná fegyverét, és belém lőne, akkor is képes vagyok elpusztítani, így legalább Liana biztonságban lenne.

 - Orock! – védencem meglepetten ér hozzám – Orock, azt hiszem ragyog…tál!

Hangja meglepettből izgatottba megy át.

 - Hihetetlen volt! – mondja lelkesen, s szinte várom, hogy a következő mondatában kisgyerek módjára azt kérje: csináld még egyszer!

Ehelyett valami mást hallok, valami… halálosan veszélyeset. Fel lett húzva a kakas.


1. <<2.oldal>> 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).