A napjaim unalmasan telnek az egyetemen. Nincs semmi kihívás, semmi amire azt mondanám, hogy kicsit is kemény feladat. Bár igaz ez a Kira ügy elég érdekesen hangzik, de ebben sincs semmi.
El vagyok én a saját kicsi gyilkosságaimmal, nem érdekel az ő tevékenysége. Engem meg úgyse kaphat el, úgyhogy kár is aggódni ezen. Viszont egy kis izgalom nem ártana az életembe.
A tegnapi gyilkosság se volt kihívás. Alkoholista, bántalmazó két gyerekes anya... Hát a gyerekeknek legalább már jobb nélküle az élet. Még akkor se éreztem semmi megbánást mikor a vért megláttam.
Meghalt... És? Most komolyan, kinek hiányozna egy ilyen mocskos ember? Az ilyen nem is ember! Aki egy gyereket bánt és nem képes szeretni saját vérét az nem is ember!
Reggel különös hír fogad. A történelem tanár, Ao Naoya tegnap meghalt, azt beszélik öngyilkos lett. De miért? Kezd érdekelni a dolog.
- Kureiji-san te bűnügyi szakos vagy. Nem találod különösnek ezt? - teszi fel kérdését Kaito, az egyike azon srácoknak akik a barátaimnak mondhatják magukat.
- Igen igen. Szerintem gyanús. Már miért lett volna öngyilkos? - kezd rá Sano-chan is. Mindketten tőlem várnak magyarázatot, mire csak sóhajtok. Én észre vettem már valamit, ami furcsa volt sensei-el kapcsolatban. Én úgy vettem észre kicsit jobban szereti a lány diákokat és zaklatni is... De nem is tudom.
- Hát... észrevettem pár furcsaságot vele kapcsolatban... - mondom elgondolkodást színlelve.
- Pár furcsa dolgot? Mégis mit? Kérlek mondd el... - kérnek engem, de én csak fejet rázok.
- Ha olyan, akkor megosztom ezt azzal, akire tartozik. De lehet, hogy hülyeség. - vonok vállat és megyek is. Nincs kedvem semmihez, inkább felmegyek a tetőre. Az óráimnak már úgyis vége.
- Szia! - hallom meg egy lány hangját az ajtót nyitva. Azt hiszem mégsem leszek egyedül a tetőn... – Mit csinálsz itt?
- Hy! Láttalak lentről. És te? Mit keresel itt fenn? – ülök le mellé. Dehogy láttam lentről, de így legalább hülyét se csinálok magamból. Remélem hamar le fog lépni, nincs kedvem társasághoz.
- Csak nézem a várost – mosolyog rám. Mintha láttam volna már valahol... Azt hiszem mégis kell a társaság. – De már haza kéne mennem.
- Igen, ez ismerős. - engedek meg egy álmosolyt. Persze ő nem tud a mosolyom és álmosolyom közt különbséget tenni. Higgye csak azt hú de bírom őt. - Kureiji Sakura vagyok, bűnügyi szakos.
- Ayumi Kanzen, szintén bűnügyis. - oh tényleg? Nem is vettem még észre, hogy ő is az osztályban van... Ezt hogy csináltam? Általában semmi sem kerüli el a figyelmemet.
- Valószínűleg azért nem beszéltünk, mert túl gyakran váltogatom a padokat a termekben. - mondja kedvesen. Igen lehet, de attól én még észre szoktam venni a dolgokat! Ez nem magyarázat...
- Igen, biztosan. - mosolygok végül rá. Nincs kedvem ezen se agyalni. Ráadásul jön is már a következő kérdése a tájat nézve.
- Itt laksz a közelben? Vagy csak erre sétáltál? - erre körbe nézek. Oh igen, innen látom a nagy házunkat. Nincs is olyan messze.
- Nem messze, arra. - mutatom az irányt merre nézzen. - Az a nagy ház ott. És te?
- Pár utcányira. - von vállat, de nem mutatja az irányt. Hát jó, ha nem akkor nem. - Nemsokára amúgy is kell mennünk. - igen hisz zárják az egyetemet is a külön órák végeztével.
- Hmm... - gondolkodok le. Megvan! Ez az a csaj akit az öngyilkos sensei zaklatott. Ő nem tudja hogy láttam, de igen, észre vettem mi volt és nem ő az első akinél a tanár próbálkozott. Most gyors ki kell találnom valamit, az ügy érdekében. Meg is van. - Mit szólnál ha elmennénk egy cukrászdába vagy valami? - kérdezek rá. Remélem eljön velem.
- Benne vagyok... - látom tényleg tetszik neki az ötletem.
- Akkor hát menjünk. - kelek fel és az ajtó felé indulok. Azt hiszem otthon kicsit jobban utána nézek a sensei-nek. Nem hiszem, hogy ez egyszerű öngyilkosság volt és megoldom ezt az ügyet.
„Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.”
(Márai Sándor)
Sakurával egyszerre lépünk ki a suli ajtaján, aztán a műhely fele vesszük az irányt. Nem nagyon szólunk egymáshoz, hisz nincs is sok közös témánk. Osztálytársak vagyunk. Ennyi. Ezt az egész feladatot is fiúkra kellett volna bízni, de a tanárnőnk kész agyrém. Csak azért kaptunk büntetőt, mert rosszul volt az egyenruhánk. Miszerint: neki nem volt rendesen összekötve a nyakkendője, nekem meg nem volt begombolva a felső gomb az ingemen. Nem akartam több büntit, ezért nem feleseltem vissza, hogyha azt is begombolom, akkor nem jut oxigén sem a tüdőmbe.
- Sziasztok, csajok! – lép elénk egy idősödő férfi, a történelem tanárunk. – Épp jókor érkeztetek, csak pár dobozt kéne bevinni az asztronómia terembe. Nem nehezek, körték vannak benne. Csak vigyázzatok, nehogy eltörjétek, mert azt ti kell kifizessétek – mosolyog ránk.
- Rendben, tanár úr – szólunk egyszerre, s felkapunk egy-egy kisebb dobozt.
Amikor végeztünk a két fordulóval, a műhely előtti padra ülünk le ebédelni.
- Ayumi-chan, jönnél egy percre? – lép a pad elé a törcitanár, mire felnézek rá és bólintok.
- Tessék, sensei? – kérdem mosolyogva, ahogy halanunk elé, én kicsit lemaradva tőle.
- Szeretném, ha megkeresnénk egy ládát, amiben kábelek vannak. Tudod, hogy össze lehessen kötni az égőket – mosolyog, ami miatt az arcán lévő pár ránc fönnebb húzódik.
- Rendben.
*** „Ao Naoya
2012.09.18.-án lemondja minden aznapi programját, majd 20:19 perckor öngyilkos lesz. Csendben, gyorsan hal meg.”
Az utolsó bejegyzés nagy, cirádás betűkkel írt, ami leginkább a saját lenyugtatásomra szánom, nem azért, mert senseiem nevét firkantottam le. Ha nem lett volna ott Sakura, az a tanár képes lett volna megerőszakolni a raktárban. Szerencse a lány épp a szekrényéhez igyekezett, mikor meg meghallotta, ahogy néhány dolog a földön köt ki, nagy robajjal, bekopogott. A sensei erre ijedtében gyorsan távozott. Alig tudtam elmagyarázni Sakurának, hogy mi történt, mikor meg hallotta, mintha nem érdekelte volna, azonban hazakisért és megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, ha még egyszer előfordul ilyen, akkor nem az igazgatóhoz, hanem a rendőrséghez fordulunk. Tudom, hogy elég elhamarkodott döntés volt tőlem, hogy amint hazajöttem a Halállistába írtam új bejegyzést. Meggondolatlan dolog volt.
***
Kinn lógatom a lábam a tetőn, míg Raizen az almáját eszi. Nem félek a magastól, sokszor szoktam kijönni ide nézni, ahogy a város fényei felgyúlnak, a nap meg nyugovóra tér. Hallom a tetőajtó nyitódását. Gyorsan elkapom Rainzen elől az almát, hogy úgy lássák, mintha én enném. Hátrafordítom a fejem.
- Szia! – mosolygok a belépőre. – Mit csinálsz itt?
- Hy! Láttalak lenntről. És te? Mit keresel itt fenn? – ül le mellém.
- Csak nézem a várost – mosolygok rá. – De már haza kéne mennem - gondolkodom el.
Szerkesztve darkrukia által @ 2012. 12. 25. 10:42:49
Másnap reggel nem kell bemennem a főhadiszállásra, így egész nap csak sétálgatok. Kicsit unalmas, főleg, hogy nincs senki, akivel beszélgethetnék. Ráadásul korán kelek, ami megint nem jó pont, ha az ember egész nap semmit sem tud csinálni. Így a végén mégiscsak beugrom kicsit a főhadira. Aizawa persze ott tanyázik, ahogy mindig. Ásítva ülök le mellé, és gépelni kezdek.
- Te itt? Ilyenkor? - mosolyog rám, mire én unott képpel hátradőlök a széken.
- Ja, nincs mit csinálnom - ásítom, mire a mikrofonfej elém tol egy aktát.
- Akkor nézd át ezt!
Érdeklődve bámulok a mappára, és kinyitom, de rögtön vissza is csukom. Hullák, rengeteg, hánynom kell.
- Más nincs? - fintorgom Aira, aki erre csak megrázza a fejét.
- A-a, de ezt olvasd át, érdekes - kacsint rám, mire a számat húzva nyitom ki ismét az aktát. Elborzadva nézem végig az iratokat és a képeket. Rémes…
Végül a szemem megakad egy bizonyos soron, amit hangosan olvasok fel.
- „A lakosok az ismeretlen hóhért „Véres Hold Gyilkosa” néven emlegetik, ismertebb változatán ez csak „Kim”, a kegyetlen őrült, aki kizárólag csak éjszaka vesz el életeket…”
- Én megmondtam - vigyorog Ai sugárzó arccal, mintha ez csak egy jó kis vicc lenne.
- Ez hülyeség - csapom be a mappát, aztán felállok, és elindulok ki a helyiségből. Ennyi épp elég volt mára.
- Hová mész? - néz utánam Aizawa kérdően, mire én vállat vonok.
- Sétálok, majd jövök! - És faképnél hagyom.
~Este~
Elgondolkodva sétálok az üres utcákon, mikor valaki a nevemet mondja.
- Helló, Matsuda! - Az ismerős hang felé fordulok, és elborzadom. Itade…
- Helló, Itade! - mosolygom azért rá, hogy ne tűnjek ellenszenvesnek.
- Hát te mit csinálsz itt ilyenkor? Nem kéne még dolgoznod? - vigyorog rám gúnyosan, mire én a fejemet rázva lépek mellé.
- Nem, hétvégén nem szoktam.
- Jó neked - sóhajt a srác feladóan.
- Persze, gondolom, egy gyilkosnak minden nap akad valami dolga - nevetek önelégülten, mivel egyáltalán nem vettem komolyan a tegnapi „Gyilkos vagyok, reszkess!” hülyeségét. Ha a kis buzikám szerepezni akar, akkor szerepezzünk!
- Ahogy mondod - vigyorog rám ördögien, aztán fejével egy bár felé int. - Bemegyünk?
- Aha - vonok vállat. Elvégre úgyis egész nap unatkoztam, legalább most legyen egy kis szórakozásom!
Bent csajok vonaglanak a rudakon, de elég unalmasak már, így nem is figyelem őket, csak iszom, mert megtehetem, hiszen Itade fizet. Azt hiszem, szívesen látott vendég itt, mivel mindenkivel elég jól elvan. Már full részeg vagyok, mikor kipaterol a bárból, és a hajnali utcákon vonszol végig. Még jó, hogy Aizawa most nem lát, neki megígértem, hogy nem rúgok be. Hát, asszem változott a terv.
- Te aztán bírsz inni - vigyorog az engem támogató Ita, aki viszont teljesen józan, pedig azért ő is ivott. Hogy csinálta?
- Jah - nyögöm kábultan, aztán hirtelen megbotlom, és csattanok a földön. De várjunk csak, hiszen ez nem fájt! Mért nem… felemelkedem, és látom, hogy Itade alattam van. Gondolom elém ugrott, mikor majdnem elestem.
- Nincs bajod? - vigyorog rám továbbra is, mire én a fejemet rázom, de nem szállok le róla. Olyan jó most rajta. Olyan… megnyugtató. Valamilyen ismeretlen érzéstől vezérelve közelebb hajolok hozzá addig, míg a szánk össze nem ér, és megcsókolom. Valami ismeretlen ízt érzek a számban. Olyan, mint a… vér? Áh, biztos csak az ital hatása.
Szerkesztve Ereni-chan által @ 2010. 07. 11. 09:55:52
Péntek van. Az jó nap. Mivel utána már hétvége. És pihenés… pedig én szeretem a munkám. Csak akkor nem, ha ilyen fárasztó. Bár önmagában ez még nem lenne baj. Csakhogy ez papírmunka. Pfuj. Utálom. Hogy nem aludtam én el közben? De most itt az ebédszünet. Remek! Leugrom egy fánkért. Vagy egy extra koffeines cappuccinoért. Az jót fog tenni…
- Hová mész Matsuda? – néz rám Aizawa, mikor látja, hogy az ajtó felé veszem az irányt.
- Veszek lent egy kis kaját. Te nem kérsz valamit esetleg? – lásd, milyen nagylelkű vagyok.
- Nem. – legyint, és visszafordul a munkája felé. Jellemző. Ez még szünetben is dolgozik. – Viszont siess, hogy időben visszaérj. L nem fog örülni, ha megint késel. – ugyan volt már rá példa, de nem csináltam rendszert belőle. És különben is! Mióta érdekel engem, hogy L minek örül?
- Oké. – nézek rá unottan, majd kimegyek a helyiségből. Ezek a családos emberek… ilyenkor örülök neki, hogy szingli vagyok.
Hamar le is érek a kávézóba. Benyitok, köszönök. Sokan visszaköszönnek. Hát igen, itt már ismert alak vagyok. Az édességes pulthoz megyek, és nézelődni kezdek. Hm. Csoki, torta, epres süti… ne vegyek valamit Ryuzakinak? Áh, nem. Ez az én pénzem. Miért költeném rá? Elgondolkodva szemlélem a kínálatot, mikor hirtelen egy fekete hajú srác lép mellém. Rögtön el is borzadok. Uh. Milyen stílusa van ennek? Punk talán?
Kérdezem magamtól fintorogva, majd inkább elfordítom a tekintetem. Ő persze nem rólam. Csak néz. És néz… És ne nézzen! Gyorsan felkapok egy csokis fánkot, és a pulthoz viszem.
- Más valamit? – mosolyog rám az eladólány. Vele igen jóba vagyok. De most nem érek rá flörtölgetni. Minél előbb magam mögött akarom tudni ezt a pasast.
- Köszönöm nem. – hadarom, majd gyorsan átnyújtom a pénzt, és már ki is lépek a kávézóból. Brr… ez meleg volt. Megkönnyebbülten megyek vissza a főhadiszállásra. Aizawa persze csodálja, hogy ilyen hamar végeztem. Én viszont figyelmen kívül hagyom. Nem kell mindenről tudnia.
A nap hátralévő része unalmasan telik. Iratok, iratok és… iratok? Ez új. Végre mikor beesteledik magamra kapom a kabátom, és ismét kifelé indulok az épületből.
- Matsuda! – hallom meg a hátam mögül mikrofonfej hangját. Mit akar már megint?
- Igen? – fordulok hátra kissé bosszúsan, de igyekszem nem mutatni.
- Hétfőn korán kezdünk. Javaslom, ne idd le magad a hétvégén. – erre viszont nem volt példa, és a hétvégi terveim között sem szerepelt. De mért is feltételez ez rólam ilyesmit?
- Hát persze, csak természetes. – morgom sértődötten, és kilépek az épületből. Ez is mind L hibája. Ha ő nem nézne le, és nem becsülne ennyire alá… Idegesen lépek be a kávézóba, a mai nap már másodszor. De kit érdekel? Muszáj innom egy kólát. Megveszem az üdcsit, és leülök az egyik asztalhoz meginni. Előtte jó alaposan körbenézek, nincs-e megint itt a fura csávó. De nincs. Hála istennek. Elégedetten hátradőlök a széken, és a szívószállal szürcsölni kezdek. Ez a jó élet! Lehet, hogy csak képzeltem a srácot. A sok munka miatt. Ki tudja?
Becsukom a szemem, és élvezem az ital ízét, kerek 5 másodpercen keresztül. Mért csak ennyi ideig? Hát azért, mert az idillből kiűz egy férfi hangja!
- Leülhetek? – kinyitom a szemem. De kár volt. Mivel a kólát majdnem sikerült is kiköpnöm miatta. Mert nem más állt ott előttem, mint a délutáni pasi. Teljes valójában. Megrökönyödöm. Ez üljön le mellém?!
- Persze. – mosolygom rá semlegesen, és kicsit visszaveszek a terpeszkedésből. Hülye vagy Matsuda. És ez még nem kifejezés!
- Kösz. – leül, de nem ám szembe velem, hanem mellém. Nem hallot ez még a magánszféráról? Értetlenül pillantok fel rá. Ő csak mosolyog. Olyan furán. Ridegen. De valahogy… mégis mintha… tetszene.
- Itade! – nyújt kezet nekem. Kis habozás után elfogadom a gesztust.
- Matsuda. – megfogom a kezét. Hideg. Nagyon… mint egy hullának. Ez a gyerek egyre bizarrabb.
- Szép név.
- Kösz… - flörtöl is velem? Nem csak punk de buzi is. Na várjunk… azok nem az emosok?
- Szóval Matsuda, te ugye itt dolgozol ebben a nagy épületben? – fejével a központ felé int. Bólintok. És kémkedik is utánam. Nem hiszem el!
- Igen, rendőr vagyok… - fordítom oldalra a fejem, de fél szemmel azért rásandítok. Még mindig csak ez az undorító mosoly. Meg sem rezzent. De ezt tulajdonképpen mért is mondtam el neki?
- Azt tudom. – erre én rezzenek meg. Ez most szórakozik velem?
- Honnan? – nézek rá kíváncsian. Vállat von. Kezd elegem lenni belőle.
- Öööh… - nézek gyorsan a kólásüveg fenekére, hogy itt hagyhassam ezt az Itade fiút – Hát nagyon jó volt beszélgetni, de most mennem kell! – felállok, és várom, hogy ő is ezt tegye, hogy kimehessek. Ő várakozón pillant rám, majd feláll, és szembefordul velem.
- És arra nem is vagy kíváncsi, én mit dolgozom? – természetesen nem! Azt akarom, hogy eltűnj az életemből, és sohasohasoha ne gyere vissza bele!
- De igen… - feladóan sóhajtok. Nyögd ki gyorsan, hogy mehessek. Ő sunyin elvigyorodik, és hátat fordít nekem.
- Gyilkos vagyok. – mondja gúnyos hanglejtéssel. Még a vér is megfagy bennem. Mi… van? Sokáig csak állok ott szoborrá dermedve, és várom, hogy felébredjek ebből a rémálomból, de nem. Ekkor Itade megfordul, és rám emeli fekete szemeit – Csak vicc volt. – vigyorog rám gonoszan. Nagy szemekkel bámulok rá. Elég esetlen lehetek ott, de a lapot nem veszem azonnal. Majd mikor végre leesik, csak kényszeredetten felnevetek, és az L stílust felvéve biccentek egyet.
- Hatásos vicc! – élénken bólint, és kienged az asztaltól. Még egy röpke mosolyt ejtek felé, majd, mint a villám, távozok a kávézóból. Meg sem állok hazáig. Otthon bezárom az ajtót, nekidőlök és kifújom magam. Mégis… ki a fene ez a gyerek?
