- Nem érdekel mit mondasz anya, akkor megyek! Elegem van már belőletek, állandóan csak rajtam tudtok csüngni. Szegény Eric így, szegény Erik úgy. Döntöttem, megyek a nénikémhez Japánba. - meg sem várom, hogy magyarázkodjanak ott hagyom a kis csapatott a konyhába. Fel megyek a szobámba és elkezdem intézkedni a kocsim és a többi dolgaim ki szállítását. A drágámat holnap rakhatom kompra, a ruháimat is becsomagoltam, a hiányzó dolgaimat majd meg veszem ott kint.
Egy héttel később
Nénikém kint vár a Tokiói repülő téren, amint meglát egyből a nyakamba ugrik. Nagyon régen láttuk egymást és egy héttel ezelőttig nem is látót. Mindig csak telefonon beszéltünk, de rá vettem, hogy használja a Skypot és akkor legalább nem megy el mellettem. A rengeteg puszi és csont ropogtató ölelések után végre elindulunk ki, mire ki érünk nekem már tele van a hó cipőm is. Megértem, hogy ritka egy nyúl vagyok a hal piacon de ennyire? Szegény nénikém is próbálja magát minél kisebbre össze húzni, csak neki is annyira sikerül mint nekem.
- A kontaktlencsémet elfelejtettem be tenni ezért néznek annyian. - legyint egyet nénikém.
- Ne is törődj felük, nem a szemed ami miatt néznek, hanem amilyen magas vagy.
- Ezt most nem értem. Mért a magasságom a baj?
- Fiam Japánba vagy, itt a cospleyesek miatt már nem is vesszük észre ha valaki furcsa, viszont nem sok olyan derék legyén van itt mint te. - szóval inkább a magasságom mint a szemem, legalább nem kell azt szart is be tennem a szemembe. Kiérve hív egy taxit és már közli a sofőrrel a címet. A nénikém egy nagyon jól felszerelt csupa csillogás és luxus „palotában” lakik nem messze az éttermétől ahol én is fogok dolgozni mint pincér vagy pultos attól függ.
- Hamarosan oda érünk és egy kicsit pihenhetsz.
- Nem vagyok álmos, csak egy kicsit fáradt. - sajnos bebizonyítani nem tudom mert akkorát ásítok, hogy az állkapcsom mindjárt eltörik.
- Persze, látom mennyire nem vagy fáradt. Aludj egy kicsit mikor oda érünk, estére úgy is be foglal dolgozni. - simogatja meg az arcomat és tudom, hogy este nekem végem. Még csak most érkeztem de már meló. Ez az én formám.
*
Szerintetek most mit csinálok? Aki arra tippelt, hogy alszok, azoknak van egy rossz hírem. Nem, nem alszom, hanem dolgozok, megkaptam az étteremben használható munka ruhámat, a hajamat össze fogtam és várok. Az egyik asztalhoz már leültek ami nekem van ki osztva és várom a séfet, hogy elkészüljön a menüjük. Szerencsére nem kell sokat várni és már vihetem is ki nekik, igaza volt a nénikémnek, nem a szemem miatt néznek furcsán hanem mert éhi meszelő vagyok. Alig érek vissza a pulthoz már jönnek is a másik asztalhoz, a kolleginám egyek visít és már löki is nekem a sódert, hogy milyen mázlim van nekem mert az egyik leghíresebb férfi modell ült le az én asztalomhoz. Most komolyan azt hiszi, hogy majd elolvadok tőle, arra várhat. Finoman közlöm Rinnel, hogy engem az sem érdekel ha a The Gezette dobosa jelenik meg, akkor is csak egy ember. Na mindegy. Oda sétálok az asztalukhoz, közelebbről megnézve nem is olyan rossz.
- Jó estét uraim. - köszönök nekik majd át nyújtom mind a kettőnek az étlapot. Már kezdtem tényleg de tényleg azt hinni, hogy nem bámulnak meg, de az egyik csak nem akarja le venni rólam a szemét, kezd idegesíteni. De még mielőtt rá borítanám az asztalt, eltűröm az egyik tincsemet a fülem mellé, ez egy kicsit nyugtat. Majd fel teszem az egy milliós kérdést!
- Mit hozhatok önöknek?
- Egy alkohol mentes sört kérnék. - és még mosolyog is, zabizzam meg. A másik is azt kér, istenem ennek a kettőnek nincs semmilyen ízlése. Egy ilyen híres, neves étteremben nem kérünk sört, de sajnos aki vendég az vendég, mindegy mit szeretne fogyasztani. Rendelésüket fel írtam, majd megyek a pultba, ahol két sört csapolok. Természetesen Rin is be talál.
- Erik, le sem veszik rólad a szemüket, állandóan ide bámulnak főleg Tomoya Akio, tudod a modell.
- Rin, már mondtam nem érdekelnek. És én be is fejeztem. - végre a két pohár sört szervírozom ki hozzájuk. Valamit nagyon megzavarhattam, mert alighogy oda érek azonnal abba hagyják a beszélgetést. Először a kis zabizzam meg pasinak adóm oda a sört, utána jön a nagyképű herceg.
- Esetleg hozhatok még valamit az uraknak? - remélem kaját is esznek, nem csak isznak.
- Én egy okayodont kérek. - megint mosolyog a zibikám.
- Én egy padlizsános-mangós tésztasalátát kérek, remélem friss a padlizsán és a mangó! - oh, hogy akadna a tokodon!
- Természetesen uram, ma délután érkezett meg a friss árú. - mért nem mondhatom meg neki a véleményemet? Istenem egy igazi sors csapás ez a csávó!!
- Ennek igazán örülök. - és még mosolyog is, majd le hervad. Gyorsan el spurizok, hogy le adjam a rendelésüket a szakácsnak. Addig míg az övék elkészül megyek a többi asztalomhoz is.
Már egy kibaszott órája, hogy itt ülnek és van pofájuk úgy stírölni, hogy észre vegye. A pofám le szakad. Isteni csoda történt a zabikám int nekem. Megyek drága!!
- A számlát szeretnénk.
- Máris hozom. - legalább a nevét tudnám a másiknak, gyorsan be ütöm a gépbe az összegeket és már készül is a számla. Be le teszem amibe kell, majd megyek vissza hozzájuk. Le rakom az asztalra de a másiknak agya óda a kis herceg. Megnézi a drágám és már rakja is bele amennyi. Elköszönök tőlük és huss. Mikor vissza érek és raknám be a pénzt a pénztárgébbe akkor látok meg egy üzenetet. „ Munka után várlak”. Juhéééé
*
Végre ennek is vége, komótosan át öltözök és utána megyek az én szépségemhez. Na jó nem a Mustángom de most meg teszi ez is. Kint jut eszembe, hogy a kis zabizzam meg vár, már majd nem az autónál vagyok mikor látom, hogy nem az vár akire számítottam.
- nem engem vártál igaz? - mondom, nem sokáig fogsz te nevetni. Főleg, hogy nem lesz fogad.
- Az igazat akarod hallani vagy hazudjak? - lököm neki a szöveget, fáradt vagyok és csalódott.
- Mindegy, a lényeg, hogy most itt vagy. - ugráljam körbe és kezdjek tapsikolni? Na azt nem!!
- Figyu, egyezzünk meg valamiben, te félre álsz és én haza megyek, mert rohadtul fáradt vagyok, vili? - magasodok fölé, na mi van törpike?
- Nagyon el vagy magadtól szállva kis csávó, nem tudod, hogy… - unom, pont időben kezd el rezegni a telom, így belé fojtom a szót.
- Bocs, de ezt fel kell vegyem. -anya az. Magyarul beszélek majd fele, ne értse ez a kis törpike, hogy mit beszélek vele.
- Szia anya, rég beszélgettünk.
- Beszéltem a nénéddel, ő mondta, hogy rendben megérkeztél és már dolgozol is. Remélem rendesen eszel , aludj sokat és ne igyál semmi alkoholt.
- Anya, most őszintén nem múltam már el tizennyolc? És ha most megbocsájtasz rohantul fáradt vagyok és szeretnék menni aludni. Na szia, majd még beszélünk!! Pá!! - na most lesz az, hogy a kis csávót is elküldöm a sunyiba.
- Ha nem szeretnél semmit akkor húzz a vérbe, mert nem érek rád! És kurvára nem érdekel, hogy kinek vagy a fia. Fogd meg magad és takarodj a kocsimtól, vili? - szegény csak pislog de nem mozdul, elegem van!! megfogom a vállainál és nemes egyszerűséggel arrébb rakom, be ülök és már indítok is és ott hagyom kis herceget.
Hajnali öt órát mutat az óra, én pedig, szokásomhoz híven ismét Tokió külvárosi részében edzek. Régebben a súlyfelesleg miatt is érdemes volt ezeket a mindennapos edzéseket megszerveznem, ma már azonban csak a kikapcsolódás és a megszokás miatt végzem el mindennap ezt a másfél órás futást. Bár Tokióban éjjel-nappal nyüzsög az élet, a hajnali órák mégis valamiért nyugodtabbak és csöndesebbek. Én pedig pontosan ezt a pár órát használom ki arra, hogy elvégezzem ezt a rutinszerű feladatot. Nem volt egyszerű dolog eljutni idáig, ám, ha valaki el akar érni valamit, azért küzdenie kell. Legfőképpen, ha modell az illető.
Nekitámaszkodom az egyik sikátor falának és úgy kapkodom a levegőt. Vadul lüktető szívem nehezen nyomódik mellkasomra, a fülemben száguldó vér miatt pedig alig hallom az autók zaját. Azt hiszem… elég volt az edzés mára. Pár percig csupán egy helyben állok, levegő után kapkodva, majd, mikor már sikerült a vérnyomásomat rendbe hoznom, szép lassan hazafelé indulok. Sokan mondták már, hogy túlhajszolom magamat. Mondjuk, ők nem is értek el annyi mindent az életben, mint én. Ha ugyanis el akarsz érni valamit az életben, azért áldozatot kell hoznod. Nekem ez az áldozatom és nem hagyom, hogy bárki beleszóljon abba, hogy mit és hogyan csináljak.
Hamar hazaérek. Egy aprócska kertesházban élek kutyámmal, Franco-val. Ő az egyedüli lény a világon, akit szeretek, és akire barátomként tudok tekinteni. Franco régebben sokat segített az edzésekben, támogatott és bíztatott. Ma már azonban megfordult az a bizonyos kocka: ma már ugyanis Franco-nak van szüksége Rám. Habár, egy 11 éves kutyánál mondjuk ez nem is csoda. Sok kutya már a tizedik életévét sem éli meg, nemhogy a tizeneggyediket. Előszedem a zsebemből a kulcsomat, majd kinyitom a bejárati ajtót. Franco a zajra egyből felugat, mely miatt egy aprócska mosoly bújik meg a szám szélén. Úgy viselkedik, mintha nem tudná, hogy én vagyok az. Belépek a lakásba, majd bezárom magam mögött az ajtót, tekintetem pedig a felém sétáló kutyára téved. Letérdepelek hozzá, majd megsimogatom a fejét.
-Remélem, nem rágtad szét a cipőket. –vigyorgok, mire Franco ártatlan szemekkel néz rám
Ez az egyedüli szokása van csupán, amit nem sikerült kinevelnem belőle kicsi korában. Felállok, majd a fürdőszoba felé indulok. Reggel hét óra van, nyolcra pedig a Stúdió előtt kéne lennem. Na, mindegy. Legfeljebb egy kicsit kések. Nem ez lesz az első eset…
Lezuhanyozom, majd nekilátok rendbehozni a külsőmet. Megfésülködöm, majd hajzselével beállítom a hajamat, hogy ne álljon szét, mindezt pedig egy kis dezodorral bolondítom meg. Miután ezzel kész vagyok, a szekrényem elé állok, majd kinyitom annak ajtaját és szétnézek benne. Bár szebbnél-szebb, divatosabbnál-divatosabb cuccaim vannak, azért mindennap megszervezem, hogy mit vegyek fel. Ma például, tekintettel a tavaszias időre, egy farmert és egy fehér inget veszek fel, melyre egy sötétkék mellényt húzok. A tükör elé állok, majd megnézem magamat. Sokan talán kényesnek gondolnak, ez azonban egyáltalán nem igaz. Csupán szeretek adni magamra, ennyi az egész. Miután elégedetten megállapítom, hogy ismét sikerült modellhez illően felöltöznöm, lemegyek a konyhába, majd töltök Franconak kaját, utána pedig én is elkészítem magamnak a reggelit. Még van egy fél órám beérni a Stúdióba, bár, ahogy ismerem magamat, úgysem fogok időben beérni.
Reggeli után felveszek egy sötét napszemüveget, csak azért, hogy még elbűvölőbb legyek a rajongóim számára, majd kilépek a házból és bezárom magam után az ajtót. Itt az ideje munkába indulni… bár nem nagyon szoktam, most mégis gyalog megyek a Stúdióig. Kellemes az idő, ráadásul gyalog talán még le is tudom rövidíteni az utamat. Hamar elérek a Stúdióig, ami előtt már várnak Rám. Szokásomhoz híven úriasan és tökéletesen jelenek meg. Ugyanakkor, ez el is várható Japán egyik leghíresebb modelljétől, nem? Ügynököm, amint meglát, dühös léptekkel felém indul. Remek. Jól kezdődik ez a nap is…
-Késtél! –torpan meg előttem a szemüveges, derékig érő barna hajú ügynököm, aki nő, és aki szokásához híven ismét vörös fejjel fogad
-Neked is jó reggelt. –köszöntöm ridegen
-Akio, már egy fél órája a fotózáson kéne lenned! –kezd bele ismét a felesleges beszédébe, amit már nagyon unok –menj és öltözz át! A ruháidat már kipakoltam!
A helyzet gyors mérlegelése után arra jutok, hogy jobb, ha most nem fecsérelek több időt erre a nőre. Ő úgyis csak a kötelességeimet tudja szajkózni, semmi mást. Elsétálok némán mellette, be, a Stúdióba. Rengeteg ügynököm volt már azóta, hogy elkezdtem a modellkedést, de eddig egyik sem bírta ki mellettem sokáig. Bár, ennek az volt az oka, hogy köztudottan nem szoktam hallgatni rájuk és soha nem azt csinálom, amit mondanak. Ő eddig az egyedüli, akinek néha hallgatok a szavára, de ezt is csak a miatt teszem, mert különben addig-addig beszél, míg már azon kezdek el gondolkozni, hogy megölöm. De tényleg. Nagyon bosszantó egy nő. A Stúdióban egyenesen a szobámba sétálok, ahol már vár rám egy velem egykorú, kék hajú fiú. Ryuu az, a menedzserem fia. Jóban vagyunk, bár tény, hogy nem tekintek rá barátomként, ő azonban úgy gondolom, igen.
-Lám-lám, csak beértél, Akio? –kérdez vigyorogva Ryuu, eltespedve az egyik széken
-Kapard össze magad és húzz ki innen. –közlöm vele egyszerűen a tényállást, melyen csak felnevet
-Úgy látom, Miss. Yonai ismét rádparancsolt. Hát, haver, nem irigyellek. Ettől a nőtől szerintem már soha nem lesz nyugtod.
-Nem kérdeztem a véleményedet. –mondom, majd leveszem a napszemüvegemet –kimész, vagy kirúgjalak a szobámból?
Ryuu ismét felnevet. Ez a fiú azt hiszi, hogy én csak azért bunkózom vele, mert bírom őt. Pedig, ha őszinte akarok lenni, akár a menedzserem fia, akár nem, a legkevésbé sem szeretem látni.
-Mi az, csak nem szégyenlős vagy? –kérdez vigyorogva
A napszemüvegemet lerakom a szoba közepén álló kisasztalra, majd szigorú tekintettel nézek szemeibe.
-Komolyan kérdeztem. –mondom hűvösen és parancsolóan
-Ne aggódj, én a lányokat szeretem. –mosolyog ártatlanul, mire a kipakolt ruhákhoz lépek
Képtelen vagyok eldönteni, hogy ez a srác direkt azt játssza, hogy nem érti az én nyilvános elutasításomat, vagy csak szimplán gyenge felfogású. Ám, bármelyik is legyen, elég jól csinálja. Leveszem a mellényemet.
-Hé! –szólal meg ismét Ryuu
Mindjárt kivágom a szobából.
-Mit szólnál, ha este elmennénk vacsorázni?
-Együtt? –kérdezem flegmán
-Nem, magamat hívtam meg, csak hangosan. –vigyorog a srác –még szép, hogy együtt!
-Barátnőd van, nem? –próbálok hárítani
-Na és? –értetlenkedik –ez csak egy haveri vacsora lenne, semmi más!
Félre nézek. Semmi kedvem elmenni vele vacsorázni.
-Bocs, nem érek rá. –közlöm vele a tényt
-Programod van? –lepődik meg, majd ismét elvigyorodik –mondd le!
-Nem tudom. –hazudom
Ryuu ezen felkuncog.
-Találkozzunk a Tokyo étteremben, este nyolckor!
Szemeim elkerekednek a döbbenettől. A Tokyo éttermet mondta?!
-A kedvenc éttermedbe megyünk, hogy egy görbe estét csapjunk! És ne késsél!
Még mielőtt reagálni tudnék a fiú mondandójára, ő már el is tűnik szemeim elől és bezárja maga mögött az ajtót. Döbbenten pislogok fel, majd dühösen fújtatok. Ez nem lehet igaz. Miért ver engem a sors két ilyet hülyével?! Gyorsan magamra kapom a legújabb férfi kollekció ruhadarabjait, majd leülök a szobámban lévő kanapéra. Nem fogok elmenni. Ha az Atya Úristen lenne, SEM mennék el vele sehová!
Este öt körül végzünk a fotózással, majd, elkerülve Ryuu-t hazasietek. Otthon már vár rám Franco, ugyanakkor most nincs erőm vele foglalkozni. Sőt, úgy őszintén szólva senkihez sincs most erőm. Bemegyek a szobámba, majd ruhástól bevágódom az ágyba és, szinte azonnal el is nyom az álom. Kocsidudálásra ébredek fel, majd arra, hgy valaki kavicsokat dobál az ablakomra. Kábán sétálok az ablakhoz, ám, amint megpillantom kint Ryuu-t a házam előtt, azon nyomban fel is ébredek teljesen. Automatikusan a függönyért nyúlok, majd elhúzom az ablak előtt, hátha így meggondolja magát és elmegy. Ez azonban nem sikerül, sőt, csak még rosszabb lesz, mikor elkezd felkiabálni, ezáltal pedig felébreszti a közelben lakó idős szomszédjaimat, akik este nyolckor már rég alszanak. Egy mély sóhaj után dühösen indulok le a nappaliba, majd ki, a sráchoz.
-Fogd be! –szólok rá dühösen –felébreszted a szomszédokat!
-De még nyolc óra sincs! –értetlenkedik
-Igen, de a legtöbben nyolckor már alszanak. –utalok a szomszédokra –minek jöttél ide? –kérdezem durván
Ryuu elvigyorodik.
-Tudtam, hogyha rajtad múlik, hogy eljöjj az étterem elé, akkor inkább ma nem is eszel.
Mérgesen összehúzom a szemöldökömet. Ma még tényleg meg fogom ölni ezt a srácot!
-A főzőtudásomat ne kritizáld. –mondom halkan, de annál fenyegetőbben
-Jó-jó, nem fogom. –nevet, majd döbbent fejet vág –így akarsz eljönni az étterembe?
Végignézek magamon. Bár a ruhám egy kissé össze van gyűrődve, mégsincs semmi baja. Visszanézek hűvösen Ryuu-ra.
-Valami kifogásod van az öltözékem ellen? –kérdezem ridegen, ám annál fenyegetőbben
Kevés dolog van, amit ki nem állhatok az életben, ugyanakkor az, hogy valaki megmondja nekem, hogy hogyan öltözzek fel, pont ebbe a kategóriába esik. Ryuu megrázza a fejét.
-Dehogy is! Jó ez a ruha! Zárd be az ajtót és induljunk! –indul vadiúj Audi kocsija felé, én azonban csak magam előtt összefonom karjaimat
-Nem megyek sehová. –mondom makacsul
-Akio, ne csináld már! Már lefoglaltam az asztalt is! –kezd el nyafogni
-Mondtam, hogy nem megyek.
-Akio! –nyafog ismét –jó, rendben van! Mit szólnál ahhoz, hogyha ma este eljössz velem vacsorázni, akkor holnap nem kell bejönnöd a Stúdióba? –kérdez kíváncsian
Felhúzom az egyik szemöldökömet.
-Azt nem tudod elintézni. –kételkedek
Ryuu elvigyorodik.
-Fogadjunk?
Megadóan felsóhajtok. Csak az a szerencséje, hogy ő a menedzserem fia…
A Tokyo étterem előtt, mint mindig, most is nagy tömeg gyülekezik, akik, hál’ istennek nem a mi érkezésünket várják. Gyorsan beslisszanunk Tokyo legelegánsabb éttermébe, majd egy pincér a helyünkre kísér minket. Bár nem árt elegánsan felöltöznie annak, aki ide akar jönni, itt azonban mégsem elvárás az ünnepi kosztüm vagy a zakó. Akik ide járnak, azok mind nagyon gazdagok, sőt, elvétve akad köztük egy-egy átutazóban lévő híresség is. Ez a hely csodálatos színpompájával, nagy terével és kellemes zenéjével szinte azonnal megragadta a tetszésemet, mikor először idejöttem. Hány éves is voltam akkor? Azt hiszem, tizenöt.
-Jó estét, uraim! –jelenik meg egy hosszú, fekete hajú pincér, akinek a haja lófarokba van fogva, majd átadja nekünk az étlapot
-Köszönjük! –köszöni meg Ryuu, én azonban csak a pincér szemeit fürkészem
Lehetséges volna? Nem, az kizárt. A férfi is minden bizonnyal észreveszi fürkésző pillantásomat, mert kedvesen rámmosolyog, zavarát leplezve pedig inkább egy ártatlan kérdést intéz hozzánk.
-Mit hozhatok Önöknek? –kérdez minket
-Én egy alkoholmentes sört kérnék. –mosolyog rá Ryuu
-Én is. –intézem el ennyivel a rendelést, ügyet sem vetve az étlapra
-De hát, rá sem néztél az étlapra! –akadékoskodik Ryuu, mire csak egy gyilkos, „hallgass el” pillantással jutalmazom
A pincér felírja rendelésünket, majd tovább áll.
-Haver, te aztán nem vagy semmi! –fakad ki döbbenten az asztalpartnerem –te tényleg nem keltesz feltűnést! Mégis miért bámultad meg így a pincért?!
-Arany színűek a szemei.
-Tessék?!
-Ha figyeltél volna, láttad volna, hogy arany színűek a szemei.
-Biztosan csak képzelődtél.
Nem képzelődtem. Ebben biztos vagyok.
-De, ha már itt tartunk… -kényelmesedik el a székén –mit szólnál, ha fogadnánk?
-Menj el az újságoshoz és fogadj. –javaslom neki
-Nah! –nyafog ismét –nos?
Egy kis ideig várok, majd megszólalok.
-Mit kapok, ha én nyerek?
Ryuu ezen egyből felnevet.
-Még azt sem beszéltük meg, hogy mi legyen a fogadás tárgya!
Felsóhajtok. Ez annyira gyerekes…
-Nos, mire gondoltál? –kérdezem unottan
Szerkesztve Nika0367 által @ 2015. 07. 07. 15:52:21
Az éjszakám rendkívül nyugtalanul telt, így reggel is morcosan kelek föl. Üres a ház Nomiya nélkül… Bár egész éjjel semmi nem történt, valami mégis azt súgja, hogy ez így túl egyszerű. Nem hinném, hogy Taro ennyiben hagyta a dolgot…
Fél 8-ig bőven elkészülődök, még Aikoval is tudok egy kicsit foglalkozni. Aztán adok neki ennivalót bőven, és már indulok is a kórházba. A látogatási idő 8-kor kezdődik, bőven odaérek.
***
Beérve azonnal a recepciós pulthoz sietek. Remélem semmi nem történt vele.
- Nomiya Yuutohoz jöttem. Minden rendben van vele?
- Igen. Az éjjelre erős fájdalomcsillapítót és altatót kapott, ezért nem is zavartuk meg többször. Nem biztos, hogy felébredt már, de bemehet hozzá – válaszolja az ügyeletes nővér.
- Köszönöm – biccentek.
Sietve elindulok Nomiya szobája felé. Remélem, hogy jobban van…
Arra azonban senki és semmi nem tudott volna fölkészíteni, ami a szobába belépve várt rám. Nomiyám az ágyon hever, egészen kicsavart testhelyzetben, eszméletlenül. A takaró a földre hányva, és az egész ágy vöröses színben játszik. Nomiya pedig.. ott fekszik rajta.. vérbe fagyva.. A hasán lévő vágás újra felszakadva, és ezúttal a karján is van egy.
Rémült kiáltásomat, ha akarnám, se tudnám visszafojtani. Orvosok és nővérek csődülnek oda egyszerre, és látszólag mindenkit megdöbbent, amit látnak. Eszemet vesztve kezdek el üvölteni, hogy csináljanak már valamit, mire néhányan észhez térnek, és azonnal hozzá sietnek. Röptében elszorítják a sérülések környékét, hogy ne veszítsen több vért, és addigra már meg is érkezik a többi segítő. Sietve egy műtőbe viszik.
A vállaimat rázza a zokogás, és két nővér igyekszik megnyugtatni. Kivisznek a szobából, hogy ne is lássam a helyszínt. Mivel egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni, adnak egy nyugtatót. Ez végre hat egy kicsit.
***
Kínkeserves két órán keresztül várakozom. Az orvos végre kilép a műtő ajtaján, én pedig azonnal lerohanom, nem törődve holmi udvariaskodással.
- Nyugodjon meg, fiatalember. Sikerül stabilizálnunk az állapotát, bár jelentősen súlyosbodott. Rengeteg vért veszített, sok idő kell, mire újra teljesen fölépül. Ha fél órával később talál rá, talán már nem is tudtunk volna segíteni rajta…
- Ezt inkább ne is akarom hallani.. Hol van most? – vágok közbe.
- A 230-as szobában helyeztük el.
Már rohanok is a megfelelő irányba. Meg sem állok a szobáig, benyitok, és az ágy melletti kis székre ülök. A kezembe fogom Nomiya egyik hűvös kezét, és aggódva szemlélem. Az arca olyan fehér, mint a fal, kezén vastag kötés. Istenem, és én még voltam olyan hülye, hogy azon aggódtam, Taro meglátogat-e… tudnom kellett volna, hogy így nem engem akar…
***
Újabb egy óra is eltelik, mire Nomiya szemei lassan kinyílnak. Pislog néhányat, én pedig aggódva hajolok közelebb hozzá. Fáradt tekintete találkozik az enyémmel.
- Úgy aggódtam érted.. Mikor megláttalak, azt hittem a szívem szakad meg. – Látom, hogy meg akarja mozdítani a kezét, ezért gyengéden, de rászólok. – Ne mozogj! Az orvos azt mondta, hogy nagyon sok vért vesztettél, és ha fél órával később találok rád, akkor… akkor már nem… élnél…
Érzem, hogy könnyen gyűlnek a szemembe. A gondolat, hogy elveszíthetem őt, hogy majdnem elveszítettem őt… elviselhetetlen.
- Ne sírj! – szólal meg erőtlen, gyenge hangon.
Hallható, hogy a torka ki van száradva, így gyorsan töltök az odakészített vizeskancsóból egy pohárba. Óvatosan megtámasztom a fejét a tarkójánál, és segítek neki meginni a vizet.
- Nomiya, én úgy szeretlek, és annyira féltem, amikor megláttalak az ágyban vérben ázva... – suttogom újra könnyek között.
- Nyugodj meg, már nincs semmi baj – szólal meg újra. – Taro tette és nem csak engem akart megölni, már van 4 áldozata.
Hitetlenkedve meredek rá.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy ő a gyilkos?
- De. Emlékszel rózsát dobott az ajtóhoz, amikor nálunk járt. A 4 áldozatnál is volt rózsa. Most is találtak itt rózsát?
- Igen, egy vöröset – felelem.
Elgondolkozom, és rá kell jönnöm, hogy igaza van. Teljesen igaza… Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy Taro áll emögött az egész mögött. Ijesztő…
- És.. mi a terved, mit fogsz csinálni? – kérdezem félve.
- Amint kikerülök innen, rács mögé juttatom. Ha kikerülök innen…
- Ne is mondj ilyeneket! Még szép, hogy kikerülsz innen! Rendbe jössz és nem lesz semmi baj – simogatom meg az arcát.
- Mi lenne velem nélküled... – puszilja meg a kezem.
- Erre nem kell tudnod a választ, mert itt vagyok, és mindig itt leszek neked.
Elmosolyodik, mire én gyengéden megcsókolom. Annyira szeretem…
- Szeretlek – súgja.
- Én is – mosolygok rá bíztatóan. – Ma este viszont nem hagylak magadra. Bent maradok veled.
Összeráncolja a szemöldökét.
- De kicsim…
- Nincs semmi de! Én tudok sikítani, ha kell – mondom büszkén, mire ő elmosolyodik.
- Rendben.
***
Egész nap bent maradok vele. Késő este belép az ügyeletes nővér, hogy kiküldjön a látogatási idő miatt. Fölkelek a székről, odalépek a nővérhez, és kihúzom a folyosóra. Mindketten meglepve néznek rám.
Amikor már a folyosón vagyunk, a nővérhez fordulok.
- Na, most ide figyeljen. Nomiya nem lenne most ebben az állapotban, ha az éjjel normálisan figyeltek volna rá. A maguk kötelessége lett volna figyelni rá, főleg az egészségére mégis kis híján meghalt, ennek hiánya miatt. Nyugodtan beperelhetném magukat, de nem teszem, mert nem akarom felidegesíteni. Viszont lehet, hogy erről megfeledkezem, ha továbbra is el akar küldeni.
A nővér megszeppenve pislog, aztán lassan bólint.
- Persze.. Persze, maradjon csak.
- Köszönöm!
Aztán már ott sem vagyok. Magabiztos mosollyal térek vissza a szerelmemhez, és bezárom az ajtót a nővér orra előtt. Újra letelepedek a székre, amit már közvetlenül az ágy mellé húztam.
- Minden rendben, itt maradhatok. Aludj, édesem – csókolom meg.
Szerelmesen mosolyog rám, aztán engedelmesen lehunyja a szemeit.
- Ó, micsoda meglepetés – vigyorodik el Taro. – Csak nem egyedül vagy, bogaram? Jobbkor nem is jöhettem volna, nem igaz?
- Tűnj el innen! – rivallok rá.
Egyre csak közeledik felém, én pedig gépiesen hátrálok. Nem akarom, hogy a közelemben legyen.. Nagyon nem..
- Eszemben sincs – szélesedik ki a vigyora.
- Mit akarsz tőlem?!
- Az enyém leszel Kaito. Fogadjunk, hogy annak a kis dögnek odaadtad már magad. Két éve akarlak már a magamévá tenni, de mindig közbe jött valami, de most nincs menekvés. Most Nomiya sincs itt, hogy megvédjen. Az a levél tudtam, hogy jó lesz. Még szerencse, hogy túl hiszékeny vagy – nevet fel. – Ne ellenkezz, mert durva leszek!
Akkora már teljesen a falhoz szorít. Erősen lefogja mindkét kezem, és erőszakosan megcsókol. Undorodva próbálom ellöki magamtól, de látszólag még csak az sincs rá hatással, hogy minden erőmet beleadva sípcsonton rúgom.
- Taro, engedd el! – kiáltja egy dühös hang.
A szívem nagyot dobban. Ez ő.. visszajött..
- Te mit keresel itt? – enged el végre Taro megfordulva.
- Nomiya.. – szólalok meg halkan.
Tekintete egy pillanatra összekapcsolódik az enyémmel, és megint csak rájövök, mennyire szeretem. Nomiya felénk indul, és egy határozott jobbegyenessel ajándékozza meg Tarot. Ő erre idegesen fölpattan a földről, aztán elővesz valamit. Döbbenten nyitom tágra a szemeimet, és meghűl a vér az ereimben, amikor meglátok a kezében egy kést.
- Mi van, már az öklöd nem is jó? – vigyorodik el Nomiya.
Jaj, ne.. Ne bőszítsd fel.. Érzem, hogy kezem-lábam remeg. Ha valami baja esik, én nem tudom mit csinálok..
A következő pillanatban csak annyit látok, hogy Taro Nomiya felé lendül, majd a kedvesem fájdalmas kiáltását hallom. Ne, könyörgöm, ne… Aztán Nomiya egyszerűen kicsavarja Taro kezéből a kést – a véres kést! – és az ajtó felé taszigálja. Még mielőtt kilökné az utcára, egy rózsa landol a padlón.
- Még hallani fogtok rólam – szűrődik be Taro őrült nevetése.
Nomiya becsapja az ajtót, aztán nekidől, és a földre csúszik. Azonnal hozzásietek, és letérdelek mellé.
- Jól vagy Nomiya? – kérdezem aggódva.
- Persze szerelmem. Ne haragudj – néz rám gyönyörű barna szemeivel.
Ne haragudjak? Ő kér bocsánatot? De hiszen kettőnk közül én voltam a hülye, ő semmit nem tett ellenem! Sőt..
- Ne kérj bocsánatot – rázom a fejem. – Én vagyok az, akinek ezt meg kell tennie. Ne haragudj!
- Nem haragszom – válaszol színtelen hangon.
Nem tetszik nekem ez a hang, és a sápadtsága sem. Aztán egyszer csak azt veszem észre, hogy lecsukódnak a szemei, és nem mozdul.
- Nomiya! – kiáltom a nevét ijedten.
Istenem, mi történhetett? Szemem szinte megérzésszerűen követi jobb kezét, amit a hasára szorít. Meglátom az ujjai között szivárgó vért, és hatalmába kerít a jeges rémület. Na nem, Nomiyát nem! Épp eleget veszítettem már az életben, a szerelmemet nem veheti el tőlem senki!
Azonnal hívok egy mentőt, hiszen én nem vagyok szakértő az ilyen sérülések ellátásában. Aztán az első kezem ügyébe kerülő tiszta ruhát a sebre szorítom, hogy minél kevesebb vért veszítsen. Aztán reménykedem, hogy a segítség időben megérkezik..
***
Másfél órával később idegesen járkálok fel-alá a kórház várótermében. Ha komoly baja lesz én… én azt nem élném túl.
Megkönnyebbült sóhajt hallatok, amikor látom, hogy az orvos, aki Nomiyámat kezelésbe vette, felém közeledik a folyosón. Szerencsére nem húzza az időt, amint mellém ér, már mondja is.
- A fiatalember hamarosan rendbe fog jönni. A vágást néhány öltéssel összevarrtuk, és semmi probléma nem történt a műtét során. További komplikációkra sem kell számítani, de azért ma estére bent tartjuk megfigyelésre. Egyébként már magához tért, ha gondolja, bemehet hozzá.
- Köszönöm, doktor úr – hálálkodom, aztán biccentek, és már megyek is.
Szinte futólépésben haladok, és meg sem állok a szobájáig. Halkan bemegyek, és becsukom az ajtót. Nem fekszik, hanem ül az ágyban, háta néhány párnával van megtámasztva. Szemei le vannak hunyva, de amikor az ágyához lépek, és finoman megfogom a kezét, kinyitja őket. Fáradt, de őszinte mosolyra húzódnak ajkai.
- Nomiya édesem, hogy érzed magad? – kérdezem aggodalmasan.
Elmosolyodik, felemeli a kezét, és megsimogatja az arcomat.
- Ne aggódj, kicsim, most már minden rendben.
Hozzá hajolok, majd lágy csókot lehelek az ajkaira. Visszaülök az ágy szélére, de a kezét továbbra sem engedem el.
- Úgy féltem… Ne haragudj, hogy megint bajt hoztam rád – hajtom le a fejem.
- Ugyan már! Nézz rám – szólít fel gyengéden, aztán inkább ujjaival emeli föl az államat. – Nem a te hibád. Ez meg csak egy kis karcolás a hasamon, bőven megérte azért, hogy az a szemétláda ne nyúlhasson hozzád.
- Annyira szeretlek, Nomiya..
Tudom, hogy el fogok érzékenyülni, ezért inkább óvatosan átölelem – úgy, hogy még véletlenül se nyomjam a sérülését – és a nyakába rejtem az arcomat. Viszonozza az ölelésemet, egyik kezével gyengéden simogatni kezdi a hajamat.
- Én is téged – feleli, és hallom a hangján, hogy mosolyog.
Ad egy puszit a fejem búbjára, aztán éppen csak annyira tol el magától, hogy láthassa az arcomat.
- Mondták mikor mehetek haza? – kérdezi.
Bólintok.
- Ma estére bent kell maradnod, de holnap már biztosan hazajöhetsz.
Látom rajta, hogy tekintete elkomorul.
- Nem akarom, hogy egyedül legyél – mondja kelletlenül.
- Ne aggódj, az összes ablak zárva lesz, és ezúttal különösen figyelek arra is, hogy kulcsra legyen zárva az ajtó. Rendben?
Homlokát még mindig összeráncolja, de végül csak rábólint.
- Jó…
- Semmi baj nem lesz – csókolom meg bíztatóan.
Egészen késő estig ott maradok vele a kórházban. Akár egész éjjelre is képes lennék ott szobrozni, de az egyik nővér rám szól, hogy vége a látogatási időnek. Sóhajtva törődöm bele, majd néhány hosszú búcsúcsók után hagyom csak magára.
Egészen addig így ülünk, amíg imádott emésztőrendszerem fel nem hívja magára a figyelmet. Remek.. jobbkor nem is jöhetett volna. Érzem, hogy elvörösödöm, és legszívesebben a nyakába rejteném az arcomat, de ő eltol magától egy kicsit, aztán megsimogatja az arcomat.
- Gyere, elviszlek vacsorázni.
- Köszönöm – hálálkodom.
- Ugyan, érted bármit. Főznék neked valamit, de most fáradt vagyok.
- Te tudsz főzni? – csillan fel a szemem.
Elmosolyodik.
- Igen. Bár már régen főztem magamnak.
Felhív egy éttermet, és foglaltat egy asztalt két személyre, majd nyomban el is indulunk.
A gyönyörű étteremben eltöltött vacsora nagyon idilli és meghitt, rá kell jönnöm, hogy egyre jobban beléhabarodok. Elég egyetlen pillantás azokba a barna szemekbe, hogy a szívem teljesen megőrüljön..
Hazaérve Nomiyának még el kell intéznie valamit. Hagyom nyugodtan dolgozni, lezuhanyozok, aztán be is fekszem a hatalmas ágyába. Ébren akarom megvárni, de a fáradtság eluralkodik rajtam. Észre sem veszem, és már alszom is.
Kicsivel később halványan érzékelem, hogy egy erős kar von magához. Rögtön odafészkelődöm hozzá, aztán tovább alszom.
***
Mikor fölébredek, még hallom a bejárati ajtó halk becsukódását. Vajon hová mehet? Kinyújtózom, aztán észreveszek egy papírdarabot a helyén. Elolvasom, aztán mosoly ül ki az arcomra. Csak bevásárol.
Megmosakszok, aztán felöltözök. Éppen kimegyek a nappaliba, amikor egy papír csúszik be az ajtó alatt. Mi a fene…
Fölveszem. Valami Mitsu nevű nő írta. Olvasni kezdem..
Amikor az utolsó betűt is felfogom, leroskadok egy székre. Na nem.. Ez nem igaz. Nem lehet igaz…
***
Éppen a nappaliban játszom Aikoval, amikor nyílik az ajtó. Nomiya érkezik vissza, én pedig boldogan mosolygok rá.
- Megtaláltad a cetlit? – kérdezi, miközben lepakolja a zsákmányát a pultra.
- Igen – megyek közelebb hozzá.
- Nem tudtam mit hozzak reggelire, ezért több fajtát hoztam és persze van itt valami a kis szőrmóknak is – mondja.
Az összes ínycsiklandó finomságot kiteszi az asztalra, aztán Aiko tálját is feltölti, aki boldog nyávogással fejezi ki háláját. Mindketten leülünk, aztán nekilátok a reggelinek. De utána észreveszem, hogy ő nem eszik.
- Nomiya, te miért nem eszel? – kérdezem.
- Tudod kicsim, nem szoktam reggelizni – feleli, a becézése pedig újabb adag pírt vált ki az arcomon.
- De ha nem eszel, akkor legyengülsz és beteg leszel. Nem akarom, hogy valami bajod essék – aggodalmaskodom.
Feláll, mire összerezzenek. Akaratlanul is eszembe jut a levél szövege. „Az első éjszakán még gyengéd volt, de utána csak az erőszak és az ütések maradtak.”
- Az az igazság, hogy én nem szoktam reggelizni, csak is azért mentem el reggelit venni, hogy te ne maradj éhen. – Ezt végig a szemembe nézve mondja, aztán leül mellém. – Nem kell aggódni értem, de viszont mostanában nehéz napjaink lesznek.
A szívem a torkomba ugrik. „A helyedben óvakodnék tőle, ne ismerd meg az erőszakos énjét.”
- Ezt hogy érted?
- Az az ügy, amit nem rég vettem át Tarotól még megoldásra vár. Ezért lehet, hogy most többet fogok a munkára koncentrálni, mint rád. Elnézed nekem?
- El – felelem bizonytalanul.
Egyszerűen nem hagy nyugodni..
- Kérdezhetek valamit?
- Persze – válaszolom.
- Miért félsz tőlem?
Újra összerezzenek a kérdésre. Ennyire átlátszó vagyok?
- Én.. én nem.. – Nem sikerül túl bíztatóra a válaszom, és ezt rajta is látom. Felsóhajtok, lehorgasztom a fejem, és úgy kérdezem. – Ki az a Mitsu?
Nomiya homloka ráncba szalad, arcára értetlenség ül ki.
- Egy nagyjából egy évvel ezelőtti futó kaland.. Ő többet akart, de én nem – feleli tömören. – Miért? Honnan ismered?
- Nem ismerem. – Újra felsóhajtok, és előveszem a papírt. Nem tudok neki hazudni.. – Tessék.
Átnyújtom neki. Elveszi, és gyorsan végigolvassa. Aztán hitetlenkedve rám mered. Majd a lapra, utána megint vissza rám. Azután lassan föláll.
- És te.. te elhiszed.. Elhiszed, hogy képes lennék ilyesmire?
Döbbenten néz engem, szemeiben mély megbántottság ül. Ne.. én nem akartam…
- Én... – kezdeném, de felemeli a kezét, és belém fojtja a szót.
Még egyszer rám néz, a szomorúsága teljesen elkeserít. Aztán megfordul, és egyszerűen kisétál az ajtón.
Remek… ezt kitűnően megcsináltam… istenem, hogy lehetek ennyire hülye?! Hiszen ő nem tudna ilyet tenni.. Jaj, miért kell ennyire bizalmatlanak és hiszékenynek lennem? Miért?!
Remélem, hamar visszajön…
***
Már több mint öt teljes órája várok rá. De semmi.. Se telefon, se SMS, se ajtónyitódás. Semmi…
Az oldalamon fekszek az ágyon, és egyre csak magamat átkozom. Fájdalmasan hülye vagyok… Még Aiko is szomorúan néz rám a velem szemben lévő fotelben gubbasztva. Neki is hiányzik..
Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és mindketten felkapjuk a fejünket. Fölpattanok az ágyról, és szinte repülök kifelé.
- Nomiya, de jó, hogy vi…
A torkomon akad a szó, amikor a legkevésbé sem Nomiyával találom szembe magam. Hanem sokkal inkább Taroval. Először remélem, hogy csak képzelődöm. De aztán meghallom Aiko ismerős, ellenséges fújását magam mellett. És akkor már tudom, hogy igaz. Taro itt van. Eljött. Értem.
Ajkait elszakítja az enyémektől, és leveszi rólam a pólómat. A mellkasomat kezdi ostromolni, szájába veszi az egyik mellbimbómat és megszívja, aztán a másikat is Az egész testem megfeszül az élvezettől, és nem tudom visszatartani kéjes nyögéseimet. Lejjebb halad, és megszabadít az alsó ruházatomtól, aztán ő is leveszi fölöslegessé vált ruhadarabjait. Testének minden egyes porcikája szinte tökéletes, vágyakozva nézek végig rajta.
Visszatér az arcomhoz, szenvedélyesen megcsókol. Egyszerre nyögünk fel, amikor ágyékát az enyémhez nyomja.
Ismét a testem többi részét veszi célba, lassan végigcsókolja. Ahogy egyre lejjebb halad, az arcom fokozatosan önti el a pír. Nem tudom levenni a szemem jóképű arcáról, de ő csak akkor néz fel, amikor már az ágyékomnál jár. Tekintetünk összekapcsolódik, a vágytól elködösült szemekkel néz rám.
- Egyszerűen gyönyörű vagy – mondja.
Még válaszolni sincs időm, nyelvét végigfuttatja a péniszemen, én pedig egész testemben beleremegek. Aztán a szájába veszi, fejét ütemesen, egyre gyorsabban mozgatva rajta. A lepedőbe markolok, és kéjesen nyögdécselve élvezem a kényeztetést. Nem is kell sok idő a beteljesülésig, fejemet hátravetve, önfeledten kiáltok fel, ahogy a gyönyör hullámai átjárják a testem.
Újra visszatér a számhoz, apró puszit hintve rá. Ziháló lélegzetem csak nagyon lassan akar helyreállni.
- Tovább szeretnél menni vagy hagyjuk itt abba? – kérdezi gyengéden.
Istenem, nincs még egy ilyen fantasztikus férfi a világon..
- Természetesen tovább. Bízom benned.. Nomiya – felelem rekedtes hangon, mire ő megcsókol.
- Lazíts..
Széjjelebb tárja a lábaimat, és rövidesen már érzem is, ahogy merev hímtagját belém vezeti. Néhány pillanatig kellemetlen, feszítő érzést érzek, ő viszont türelmesen várja, hogy megszokjam, hogy bennem van. Ez hamarosan így is történik, és lábaimat a dereka köré fonva adom tudtára, hogy folytassa. Lassan mozogni kezd bennem, mire én újra felnyögök. Fantasztikus érzés.. Ahogy nyögéseim egyre intenzívebbek lesznek, úgy gyorsít ő is a tempón. Egyre hevesebben mozog, és az ezzel együtt növekvő kéj valósággal megőrjít. Amikor már mindketten nagyon közel járunk, ujjait merevedésem köré fonja és kezeit mozgatva rajta röpít a csúcsra. Rövidesen ő is követ engem, aztán kihúzódva belőlem hanyatlik mellém az ágyra. Zihálva fekszünk egymás mellett, Nomiya pedig magához húz. Boldogan fészkelem magam az ölelésébe. Magunkra húzom a takarót, és percekkel később már el is nyom az álom.
***
Reggel kipihenten, és a tegnap éjjel tudatával boldogan ébredek föl. Az első dolog, amint megpillantok, Nomiya szeretetteljes tekintete, ahogy engem figyel. Még mindig, mintha egy álom lenne...
- Jó reggelt szerelmem – köszön mosolyogva, mire én elpirulok.
- Jó reggelt.
Hozzám hajol, és megcsókol.
- Mikor szeretnél költözni? Örülnék neki, ha még ma – mondja.
Elgondolkozom egy pillanatra, aztán mosolyogva bólintok.
- Akkor ma. – A gondolattól már előre boldogan csókolom meg. – Munka után rögtön.
Magához ölel, aztán egyszer csak huncut mosoly ül ki az arcára. Hirtelen a karjaiba kap, fölkel velem az ágyról, és a fürdőszobába visz. Boldog nevetéssel ölelem át a nyakát.
Egy közös zuhanyozás után összeszedjük a szétdobált ruháinkat, aztán felöltözünk.
- Még haza kellene ugranom egy félórára, mielőtt bemegyek – mondja Nomiya.
- Csak nyugodtan – mosolygok rá. – Én majd bemegyek, és addig tartom a frontot.
- Imádlak – vigyorodik el.
Egy kiadós, szoros ölelést kapok ajándékul. Aztán adok Aikonak elegendő mennyiségű ennivalót, és ezután el is indulunk. Beszállunk a kocsijába, majd elvisz az irodához.
- Max fél óra – mosolyog rám.
Magához húz, és forrón megcsókol. Boldogan tekintek rá, aztán kiszállok, ő pedig tovább hajt.
***
A szokásos időben befejeztük a munkát, és rögtön elvégeztük a szükséges tennivalókat – így mostanra már szinte teljes a költözés. A legfontosabb holmik, beleértve Aikoét is, már Nomiya házában vannak. Sikerült még sötétedés előtt végeznünk vele.
Aiko most felsőbbrendű járással megy az összes szobából ki és be, mindent fölfedezve. Nomiya megkönnyebbülten terpeszkedik el a kanapén, egy kicsit kifárasztotta a folyamatos pakolás, ahogy engem is. De megérte.
Szemből beülök az ölébe, és átölelem a nyakát. Kezeit a derekamra csúsztatja, aztán megcsókol.
Nomiya rögtön odalép hozzám, és szorosan a karjaiba zár. Hiába próbálom, nem tudom visszatartani a könnyeimet. Még mindig borzasztóan fáj az elvesztésük.
- Most már Aiko és én vagyunk a családod. Ígérem, vigyázni fogok rád, és a kis szőrmókra is. Csak bízz bennem, és szeress úgy, ahogy én téged – súgja a fülembe. Elkerekedett, könnyes szemekkel nézek rá. Szeret? – Igen. Szeretlek. Már amikor először megláttalak, már akkor beléd szerettem.
A szívem őrült módon kezd dobogni. Szeret.. igen.. szeret engem. Már éppen válaszolni akarok, de ő a szám elé teszi az ujját, és azt mondja:
- Tcsssüü. Ne mondj semmit elhamarkodottan.
Aztán megcsókol, olyan szenvedéllyel, mint még soha. A nyakát átölelve, mohón viszonzom a csókot. Közben a kanapé felé hátrálunk. Gyengéden ráfektet, aztán fölém térdel. Egyértelműen érzem, hogy kívánom őt, és amikor ajkaink elválnak egymástól, a szemében látom, hogy ő is így érez. Hevesen újra megcsókol, én pedig úgy érzem, innen már nem lesz megállás…
De aztán mégis. Valaki csönget. Kedvem lenne elküldeni melegebb éghajlatra, de nem tudhatom fontos-e. Nomiya elengedi az ajkaimat, és az ágyra ül. Fölállok, aztán az ajtóhoz megyek. Veszek pár mély lélegzetet, hogy lenyugtassam felhevült testem, csak azután nyitom ki. Rögtön meg is dermedek, és az ijedtség nyomban lehűt, amikor Taroval találom szembe magam. De ezúttal még csak nem is egyedül jött, hanem jó pár izomagyúval társaságában.
Nem kertel, azonnal a lényegre tér:
- Adok még egy esélyt neked. Most még visszajöhetsz hozzám, és akkor nem esik bántódásod se neked, se Nomiyának.
A válasz egyértelmű, és meg is mondom neki.
- Nem.
Taro tekintete elsötétül.
- Fiúk, verjétek agyon! – adja ki a parancsot.
Még megijedni sincs időm, Nomiya lép mögém.
- Ahhoz nekem is lesz pár szavam – mondja nyugodtan.
Taro először meglepődik, aztán dühbe gurul.
- Ezt megúsztátok, de legközelebb nem fogjátok – veti oda, aztán az embereivel együtt elmegy.
Megnyugodva csukom be az ajtót, aztán a kulcsot is ráfordítom. Nomiya átkarolja a derekamat, és magához húz.
- Költözz hozzám Aikoval. Szeretnélek téged, és persze a kis szőrmókot is biztonságban tudni – mondja. – Szóval?
Meglepve pislogok rá, aztán hálásan az ölelésébe bújok, és csak bólogatok.
- Köszönöm.. Nagyon köszönöm.
- Érted bármit – simogatja meg a hajam.
Egész délután, és este is velem marad. Olyan jól érzem magam vele, és annyira jó hatással van rám a közelsége.. El sem tudom hinni, hogy nem álom az egész.
Már nyolc óra is elmúlt, és én éppen a konyhában pakolok el, amikor Nomiya mögém lép, és hátulról átölel.
- Azt hiszem, ideje lenne indulnom – mondja. Szembefordulok vele, és nagy szemekkel nézek rá. – Megleszel?
Csak nézek a szemeibe, aztán lassan megrázom a fejem.
- Az biztos, hogy nem tudnék aludni, de az még biztosabb, hogy nem akarom, hogy egyedül kimenj a sötétbe. Tudom én, hogy erős vagy, de ők meg sokan vannak.
- Édes vagy – mosolyodik el. – Akkor mit szeretnél?
- Maradj itt ma éjjel – felelem.
Zavartan lesütöm a szemeimet, mert belegondolok, hogy ez végül is sok mindent jelenthetne. De főleg az hoz zavarba, hogy én azt sem ellenezném.
- Rendben.
Felemeli a fejem, és elmosolyodik, amikor meglátja a pirulásomat. Aztán ajkait az enyémekre szorítja, és olyan szenvedélyesen csókol meg, hogy a testem beleremeg. Felsóhajtok, és átadom magam neki és a csókjainak. Kezei a fenekemre csúsznak, és a konyhapultra ültet. Lábaimat a dereka köré fonom, közben csókjaink egyre vadabbak. Kigombolom az ingét, aztán gyorsan meg is szabadítom tőle. Végigsimítok izmos mellkasán és vállain, miközben az ő keze a pólóm alá siklik.
Hirtelen, úgy ahogy vagyok, az ölébe kap, és egyenesen a hálószobába visz – a csókot véletlenül sem szakítja meg közben. Az ajtót a lábával csukja be mögöttünk, az okos kis Aiko pedig minden zokszó nélkül kint marad a nappaliban.
Nomiya végigdönt az ágyon, ő pedig a fejem mellett megtámaszkodva fekszik rám. Lábaimmal újra átkulcsolom a derekát, és érzem merevedését nekem nyomódni – ugyanabban a pillanatban, amikor csókjaival áttér a nyakamra. Felnyögök, ujjaimat a hajába fúrom.
- Akarlak – súgja a fülembe vágytól fűtött hangon.
Én válaszul egy újabb szenvedélyes csókra magamhoz húzom, arra ösztönözve őt, hogy ne álljon meg.
Kíváncsian várom a válaszát. Mielőtt elkezdené, az ablak felé fordítja fejét.
- Tudod Taronak volt egy öccse. Mivel a két testvér nem volt jóban, Taro nem emlegette. Az öccsét Takenek hívták. Szóval Take meg én egy párt alkottunk, de valahogy nem illettünk egymáshoz igazán, ezért szakítottunk. A szakításra rá két hétre Take öngyilkos lett. Ennek már két és fél éve. A botrány pedig ebből adódott, Taro anyja azt hitte, én öltem meg a fiát, és ezt mindenhol hangoztatta. Ez így ment három hónapon keresztül, amikor is elfogadta a tényt, hogy kisebbik fia nincs többé, de azért még mindig fúj rám.
Elgondolkodtat a történet. Furcsa, két évig dolgoztam Taronak, az mindössze fél év különbség. Mégis, soha nem említette, hogy lett volna egy öccse. Végül is, az ő dolga… Chiyoko-sama viszont nagyon igazságtalan volt. Ha a fiának olyan gyenge volt a kitartása, hogy nem tudott túllépni egy szakításon, azért a legkevésbé sem Nomiya a hibás..
- Nem a te hibád volt. Ezt szerintem Taro anyja is belátta, de jobb volt mást hibáztatni a saját fia helyett – szólalok meg, amikor visszafordul.
Nomiya kezdetben feszült vonásai erre ellágyulnak. Aztán föláll, és elindul felém. Az én szívem már akkor a torkomban dobog, amikor megáll előttem. Fölnézek rá, ő pedig lassan felém hajol. Csak lassan közeledik felém, ám annál forróbban csókol meg. Végre.. Kezeimmel átölelem a nyakát és behunyt szemekkel adom át magam neki.
Addig csókoljuk egymást, amíg csak levegővel bírjuk. A nyakát nem engedem el, közel tartom magamhoz, és valósággal elveszek barna szemeiben.
- Kellesz nekem – jelenti ki.
Érzem, hogy elpirulok, zavartan pislogok fel rá. Mit is mondhatnék erre? „Örülök neki”? Az annyira nem illene ide. Végül úgy döntök, a lehető legkifejezőbb és legegyértelműbb válasz az, ha újból megcsókolom – és nyomban eleget is teszek ennek.
- Ezt vegyem beleegyezésnek? – kérdezi mosolyogva.
Egy bólintással felelek, mire ő végigsimít az arcomon.
***
A nap kivételesen gyorsan telik el. Nagyjából sikerül belerázódnom az új munkába, az új légkörbe, és az új teendőkbe. Mi tagadás, az, hogy Nomiya közelében lehetek egész nap, sokat segít – és jó hatással is van rám.
A munkaidő lejárta után egy kb. 10 perccel két kéz ölel át hátulról.
- Hazavihetlek? – súgja a nyakamba Nomiya.
A gerincem mentén végigfut a jóleső hideg.
- Persze.
Elmosolyodik, aztán arcon csókol. Megvárja, míg összeszedem a holmimat, aztán a derekamat átölelve vezet ki a helyiségből. Odakísér autójához, és amint beszállunk, már indulunk is.
Most már pontosan tudja hova kell menni. Nem messze a háztól leparkol, én viszont nem akarok tőle elválni. Ezúttal nem fogom itt hagyni a kocsiban…
Néhány másodpercnyi bátorsággyűjtés után megszólalok:
- Nem jössz föl?
- De, szívesen – mosolyodik el.
Kiszállunk, majd bezárja az autót. Aztán hozzám lép, és megfogja a kezem – így megyünk föl a lakásomba. Ahogy belépünk az ajtón, a kis Aiko lelkes nyávogás közepette rohan elénk.
- Nocsak – mosolyog –, ő a konkurencia?
Elnevetem magam, ő pedig leguggol a kiscicához. Büszkén figyelem, ahogy simogatja az apró szőrmókot – és kissé meglepve is. Aiko eddig csak Taroval találkozott, de ő akárhányszor jött, mindig ellenségesen fújt rá – amikor pedig meg akarta simogatni, vagy megkarmolta, vagy megharapta. Ellenben most, hogy Nomiya simogatja, nem csak engedi magát, hanem rajongó imádattal dörgölőzik hozzá.
És engem ezzel rendkívül boldoggá tesznek. Ők ketten játsszák a főszerepet az életemben, az a minimum, hogy összebarátkozzanak.
- Aikonak hívják a kis szőrmókot – mosolyok rá.
- Szia, Aiko – vakarássza meg a fejét Nomiya, aztán föláll. Körülnéz, majd hozzám fordul. – Ekkora kis lakásban élsz egyedül? És a családod? Nekik van másik házuk?
Nagyot nyelek. Nem szeretem ezt a kérdést..
- Nekem.. nekem… nekem nincs.. nincs családom.. – nyögöm ki nagyon halkan, lehajtott fejjel. – Mindannyian.. odavesztek..
Kezdeti bénultságomból az zökkent ki, hogy Nomiya elengedi az arcomat, föláll, és a banya elé lép. Futó pillantást vet rám, aztán újra az öregasszony felé fordul.
- Már meg ne haragudjon, de semmi köze önnek ahhoz, hogy ez a fiú mit csinál a szabadidejében.
A vénasszony arcán gyanakvó kifejezés fut át.
- Nomiya? Te… te pokolfajzat! Mit képzelsz magadról? – tör ki hirtelen.
Ismeri?, lepődök meg.
- Nyugodjon meg. Ugye nem akar botrányt rendezni, mint ahogy legutóbb is tette? – kérdez vissza Nomiya nyugodtan, miután néhány ember felénk fordul.
A banya fújtatni kezd, aztán undorodva annyit mond:
- Ezt még megkeserülöd. És te is, Kaito.
Amint elmegy, Nomiya visszaül mellém és átfogja a vállamat.
- Nyugodj meg, most azonnal elmegyünk Tarohoz, és lerendezzük az ügyet. Rendben? – néz a szemembe.
Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva megnyugszom, és beleegyezően bólintok. A maradék vizet szótlanul isszuk meg, majd minden tiltakozásom ellenére ő fizet. Kimegyünk a bárból, én pedig csak ekkor szólalok meg.
- Akkor most Tarohoz megyünk?
- Igen.
- És mit mondjak neki? – esek kétségbe. – Még az ajánlatot sem említettem meg neki…
- Semmi gond, majd kitalálunk valamit – próbál megnyugtatni. – Ismerem Tarot. Ha improvizálok, te is tedd azt. Okés?
- Rendben.
- Ott a kocsim, menjünk azzal – mutat nem messze.
Bólintok, aztán odamegyünk az autóhoz. Besegít a kocsiba, mire érzem, hogy egy kicsit elpirulok. Ő is beszáll, aztán indulunk is. Szívesen beszélgetnék vele, de nem tudom kiverni a fejemből a kérdést, hogy vajon honnan ismeri Tarot és az anyját? Taro mondjuk még rendben van, hiszen munkakapcsolat.. De az anyja? És vajon milyen botrányt emlegetett? Nem értem…
Mire föleszmélek, már meg is érkezünk. Mindketten kiszállunk, aztán Taro irodája felé vesszük az irányt. Az ajtó elé érve bekopogok.
- Gyere be!
Mindketten belépünk a helyiségbe, és látom, hogy Taro arcára döbbenet ül ki. Lehet, hogy jók a megérzései? Nyugalmat erőltet magára, és megszólal.
- Miben lehetek szolgálatodra, Nomiya?
- Csak azért jöttem, hogy megmondjam, Kaito ezentúl nekem dolgozik – hangzik a felelet mindenféle kertelés nélkül.
Taro dühbe gurul, és rögtön nekem támad.
- Mit jelentsen ez, Kaito? Itt akarsz hagyni? Azt hiszed, ennél a pasasnál jobb dolgod lesz, mint nálam?
Mielőtt azonban felelhetnék, Nomiya közelebb lép hozzám, és átöleli a derekamat. Hirtelen meglepődök, de aztán eszembe jut, mit mondott. Taro arcát mostanra már eltorzítja a harag.
- Elmegyek máshoz dolgozni, nem maradok itt, ahol csak állandóan csicskáztatnának. Úgy vélem jobb dolgom lesz Nomiyánál, mint nálad – szólalok meg végül.
- Szerintem is – fűzi hozzá Nomiya. – Akarsz még valamit tudni?
- Mióta vagytok együtt?
Váratlanul ér a kérdés, de sikerül gyorsan rögtönöznöm a választ.
- Már régóta.
Ekkor Nomiya maga felé fordít, majd közelebb húzva magához lehajol, és megcsókol. Hirtelen nem értem miért csinálja, de nem tudom ellökni magamtól, annyira jó érzés. Ahogy erős karjaiban tart, és szája az én számra tapad… Egy életre így tudnék maradni. A csók után mosolyogva nézi kipirult arcomat. Fél füllel hallom, hogy Taro idegesen magyaráz valamit, de most nem tud érdekelni.
Nomiya oldalán kimegyek az épületből.
- Gyere, hazaviszlek – mondja.
Bólintok, majd a kocsihoz megyünk, és ő újra besegít. Mikor beszáll, azt kérdezi:
- Hol is laksz?
Elmondom a címemet, és elindulunk. A gondolataim csak a csók körül forognak, nem tudom kiverni a fejemből az érzés, ahogy szorosan magához ölelve tart…
Arra eszmélek fel, hogy ismerős környéken járunk, és végül lefékez a ház előtt.
- Köszönöm, hogy hazahoztál – mondom, miután kiszállok. – Akkor holnap. Szia!
- Nincs mit. Szia!
Becsukom az ajtót, aztán belépek az épületbe. Fölmegyek a lépcsőkön a lakásomhoz, kinyitom az ajtót, és bemegyek. Aiko dorombolva dörgölőzik a lábamhoz.
- Csak nem éhes vagy, te kis zabagép? – kérdezem tőle, mire csak egy nyávogást kapok válaszul.
Megetetem, aztán felülök a konyhapultra, onnan nézem, ahogy eszik. Furcsa érzések kavarognak bennem. Hiányzik… igen, hiányzik Nomiya. Könnyen meg tudnám szokni, hogy mindig mellettem van. A mai csók.. arra nincsenek szavak.
Aiko jóllakottan kapaszkodik fel a nadrágomon, aztán befészkeli magát az ölembe. Simogatni kezdem selymes bundáját, de egyszer csak kopogás zavar meg. A kis dög elégedetlenül nyávog, amikor leteszem az ölemből, de méltóságteljes léptekkel követ az ajtóig.
Az állam a padlót súrolja, amikor az ajtót kinyitva Taroval találom szembe magam.
- T-Taro... – igyekszem mosolyt erőltetni az arcomra.
- Rossz döntést hoztál, Kaito. Nagyon, nagyon rosszat. – Kezével durván megragadja az államat. – Remélem tudod, hogy a kis barátod újdonsült ügyéből ismerem a gyilkost, az összes haverjával együtt.. de azt még nem döntöttem el, hogy az ő nevét mondjam nekik, vagy a tiédet.
Teljesen megdöbbenek. Ez.. ez tényleg az a Taro, akinek évekig dolgoztam? Hiszen mindig kedves volt, figyelmes, de most.. most inkább tűnik egy kétszínű alak rosszabbik oldalának.
- Taro.. miről.. miről beszélsz?
- Kuss legyen! Már döntöttél – veti oda, aztán ellöki a kezétől az arcomat.
Búcsúzóul felemeli a kezét, de a legkevésbé sem intésre – sokkal inkább ütésre. Tágra nyílt szemekkel nézek rá, de a döbbenet megbénít, így a keze akadály nélkül találja el az arcomat. Hát, meg kell mondjam, nem fogta vissza az erejét. Az utolsópillanatban kapaszkodok bele a falba, hogy ne dőljek el, mint egy zsák. Aiko támadóan ráfúj, de Taro sarkon fordul, és egyszerűen elmegy.
Becsapom az ajtót és legalább háromszor ráfordítom a kulcsot. Nekidőlök, és lecsúszok a földre. Ez nem lehet igaz… Hogy kerültem én ebbe a helyzetbe? Itt van Nomiya, aki mellett határozottan úgy érzem, hogy az életem egyenesbe jöhetne, erre Taro mindent elront. Nem is akárhogy.
Ha én is elmentem volna akkor, azon a bizonyos napon a családommal, most nem kellene itt lennem…
Megrázom a fejemet és fölállok. Elég az önsajnálatból. Ők sem akarnák, hogy így érezzek. Idegesen a hajamba túrok, aztán az ölembe kapom az engem fürkésző Aikot és a hálószobába megyek. Inkább le kéne nyugodnom…
***
Másnap reggel meglehetősen ideges vagyok. Mielőtt elindultam, hiába próbáltam eltüntetni magamról a tegnap nyomait. A szám sikeresen felrepedt, és egyszerűen nem tudtam megoldani, hogy ne látsszon. Így már biztos, hogy muszáj lesz elmondanom Nomiyának, mit történt.
Mély levegőt veszek, aztán bemegyek az ajtón az épületbe. Nomiya irodája felé indulok, és szerencsém van. Vagy nincs. Attól függ, honnan nézzük. Mindenesetre Nomiya is éppen akkor készül bemenni.
- Kaito! – mosolyodik el, mikor észrevesz. – De örülök, hogy itt…
Félbehagyja a mondatot, és tekintete elfelhősödik, amikor észreveszi a számon éktelenkedő apró sebet. Megfogja a kezem, és behúz maga után az irodába.
- Mi történt? – kérdezi aggódva, miután becsukja az ajtót.
- Taro.. meglátogatott.
Két kezébe fogja az arcomat, és egyik ujját finoman végighúzza az alsóajkamon. Aztán magához von, és szorosan átölel. Mindennél jobban esik most ez a gyengéd mozdulat, és megnyugodva bújok hozzá.
- Mit mondott? És mit csinált? – kérdezi, de közben nem enged el.
- Hát… megfenyegetett. Mindkettőnket.. Az ügyed gyanusítottjával, meg annak a haverjaival. Hogy vagy rád, vagy rám úszítja majd őket.. aztán megütött.
- Sajnálom – tol el magától egy kicsit. Megsimogatja az arcomat, aztán gyengéd csókot nyom a számnak arra a részére, ami nem sebes. – Biztosan csak üres fenyegetés volt. De több ilyet nem engedhet meg magának.
- Remélem.. – sóhajtok. Aztán eszembe jutnak a tegnap óta foglalkoztató kérdéseim. – Kérdezhetek valamit?
- Persze. – Leültet a fotelbe ő pedig velem szemben ül le, a másikba. – Nyugodtan.
- Honnan ismered Taro anyját? És milyen botrányt emlegettél tegnap?
Szerkesztve makeme_real által @ 2009. 12. 01. 20:40:49
