|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Rauko | 2013. 08. 30. 16:15:45 | #27134 |
Karakter: Dominick Porter
Megjegyzés: ~ nanaminak
Nagyot szívok a cigimből. Fintorba csúszik az arcom, ahogy rádöbbenek, hogy már megint a füstszűrő. Az előzőnél is megégette a számat. Elpöckölöm, le se szarva, hogy a tömegben hova esik vagy kinek a mijét égeti szét. Ez a sok marha nem érdemel mást, csak amit ők adnak. Mocskot, szemetet.
Összehúzom a szemeimet, ahogy a reflektor átvált valami undormányos neon-árnyalatra, és villódzni kezd. Magamban sóhajtok fel csak, de ahogy elkezd dübörögni a kedvenc számom, már nem is olyan vészes a hely és a szitu sem.
Mivel ez a dallam jó, belevetem magam a tömegbe. Nem tapizok seggeket, nem kell ilyen piti módszerekhez folyamodnom. Ha kell valaki, ide fog jönni és megszerzem.
A klub jellegzetes illata az orromba kúszik. Izzadtság, füves cigi és sutyiban kivert farkakból felszálló sperma szaga ez, de valamiért mindig vonzott. Nehezen tudnék nélküle élni és létezni azt hiszem, de így van jól. Nekem ezt dobta a gép. Sosem leszek példaértékű, mások szerint teljes életet élő meleg srác. Én maximum a negatív példa címére pályázhatok.
De mindenki kinyalhatja a seggem. Ha engedem, és ha épp arra vágyom. Mert igen, nekem az is megvolt. Akárkit rá tudnék venni, csak ügyesen kellene eladni neki a helyzetet, hogy ha kinyalja a seggem, akkor bele is dughatja a farkát. Aztán persze, hogy nem. Az kéne még. Ch…
Hirtelen csapódik nekem egy test. Félmeztelen, mint mindig, amikor itt van és eleget ivott. Nem lenne neki szabad ennyit bulizni, ezt én is tudom, de ha én leszarom azt, hogy mit kellene, neki nem fogom megtanítani, hogy hogyan legyen hű a társadalmi elvárásokhoz.
- Már vagy egy órája kereslek - hajol a fülemhez, túlüvöltve ezzel a zenét, ami a hangfalakból bömböl.
- Ki érte, hogy keress meg? - felelem vissza, és megfordulok. Csak azért merem ennyire nyugodtan megtenni, mer tudom, hogy nem vakarom le ennyivel. Hale lehetne, nem is lenne izgalmas.
- Csak nem elhagyott egy szopás? Akkor szoktál ilyen morcos lenni - simul hozzám hátulról és belecsókol a nyakamba.
Utálom az előre elrendezett dolgokat, de azt, hogy ma este kivel fogok hajnalig kefélni, megint eldöntötték és megint Ő.
* * *
Reggel teljesen meztelenül kelek. Ásítva veszem tudomásul, hogy egyrészt ágyneműt kell mosni, másrészt magamat se ártana kicsit megtisztogatni. Miközben ezt eldöntöm, ő még alszik, így egy rövid kitérő a konyha felé és felteszek egy kávét, amíg az lejön, elrobogok zuhanyozni.
Dolgom végeztével elslattyogok a kávéfőzőig, kikapcsolom és öntök magamnak. Se tej, se cukor, semmi nem kell bele. Nem azért iszom, hogy jó legyen, hanem azért, hogy felkeltsen. Ha az íze miatt kell, akkor megadom a módját és sztracsatellás fagyival, tejszínhabbal megbolondított tejes kávét iszok.
Miközben kortyolom a feketémet az ágyra pillantok, ahol épp ébredezik életem megrontója és felforgatója. Valahogy arra visz a lábam, és leülve mellé, belesimítok selymes, barna hajába.
- Jó reggelt - dorombolja mosolyogva.
- Neked is hasonlókat. Irány a zuhany, addig kitöltöm a tejeskávédat - mondom neki. Feltápászkodik és kapok egy reggeli csókot.
Valamikor eljutottunk addig, hogy nem zavar az izzadtság, a kócosság, a reggeli szájszaga… valahogy minden helyzetben ugyanolyan vonzó tud maradni. De ilyen a megszokás. A szerelem messze van ettől.
Míg tisztálkodik, én a kávéját felöntöm tejjel és elkavarok benne két édesítőt. Amikor előkerül csak egy törülköző takarja, de sokkal éberebb.
- Mai terv? - kérdezem.
- Délután órám lesz. - Felpillant a faliórára. Kilenc. - Addig meg vacsit kellene főzni. Neked?
- Délután tárgyalás. Előtte edzenem kellene, neked meg nem kellene vacsit főzni, már mondtam.
- De nem akarok rendelni - zárja le a beszélgetés ezen részét. Nem zavarja, hogy én esetleg at mondtam volna, hogy nem akarok vele lenni ma este is.
- Akkor hétkor felveszlek a sulinál - jegyzem meg. Valahogy… automatikus, hogy nem vitázok vele, mi értelme lenne? - Mikor is lesz az az előadás, amit mondtál? Szólni kellene Susy-nak, hogy mikor vagyok foglalt. - Kortyolok még egyet.
Igen, táncelőadásokat rendezget. Még kicsit sem hivatalos, csak pár haver és egy tanár. De valahogy jó nézni. Kellemes…
|
| Silvery | 2012. 04. 12. 21:01:05 | #20443 |
 Karakter: Raul Nazario
Megjegyzés: (Solimnak)
A szemeimet újra és újra végigfuttatom a levele utolsó során.
Az ujjaim között meggyűrődik a papír vékony anyaga, hangja túlüvölti a kintről beszökő neszeket. Szinte látom magam előtt azt a vigyort, amivel papírra vethette a negédes szavakat.
Lemondón rázom meg a fejemet, de hiába próbálok ellenállni a rám törő késztetésnek, az ajkaim apró mosolyra húzódnak.
Hülye idióta…
Felállok a kanapéról, alig pár perc múlva már indulásra készen kapom fel a slusszkulcsot a dohányzóasztalról. Meglepően és rémisztően nyugodtnak érzem magamat, egészen olyan, mintha…
Mintha megbíznék benne.
Megtorpanok, mozdulatlanul, mereven bámulom a kezemben lévő kulcsot.
Nem, egy árva pillanatig sem szabad megbíznom benne… azt hiszem, életem legostobább és nagy valószínűséggel az utolsó hibáját követném el.
Megteszem, amit ír, hiszen jelenleg nincs más választásom... de nem felejthetem el, hogy a végső céljaink különböznek. Gondolom. Soha nem tudhatom, hogy mi jár a fejében. Nem tudom, mit akar elérni… miért jó szórakozásból életveszélyes játékokba bonyolódni? Hiszen neki még személyes kötődése sincs az ügyhöz.
Túl őrült fazon ahhoz, hogy logikát keressek akármilyen lépése mögött is.
A lépcsőház bűze megcsapja az orromat, gyors, türelmetlen léptekkel veszem a fokokat, de hiába várok megkönnyebbülést az utca szabad levegőjére érve, ott is hasonló jellegű közeg fogad. Komor tekintettel lépek a levélben említett sötétezüst Fordhoz, erőltetett nyugalommal dugom a kulcsot a zárba. Megrezzenek, mikor a szemem sarkából látom megmoccanni a kétes kinézetű csövest az út szélén, lendületesen vágódok a vezetőülésbe.
Basszus. Már kezdek paranoiás is lenni.
Na jó. Csak nyugalom.
Tegyél úgy, mintha hozzá lennél szokva. Csak próbálj meg nem kitűnni. Csak nyugi.
A szívem még akkor is a torkomban dübörög, mikor már a gázpedált taposom, a szemeim figyelmesen fürkészik az utcatáblákat. C… Cr… hogy is hívták az utcát? A picsába… tudtam, hogy el kellett volna hoznom a lapot, de a büszkeségem nem hagyta, hogy sokáig magamnál hordozzam azokat a nyájas megjegyzéseket, ezért inkább kivágtam a kukába… mindegy.
Hangos durranás töri meg a gondolataim zavarodott kattogását, a kormánykerék megpördül a kezemben. A kerekek nyikorgása megsüketít, a biztonsági öv mélyen a mellkasomba vág, ahogy a lendület előre taszít.
A lábammal ösztönösen taposok a fékbe, a kocsi megpördülve szalad fel a járdára, hogy aztán finoman a ház falába csapódjon. Remegve, görcsösen szorítom a kormánykereket.
Csend.
A szívem őrülten dübörög, hevesen, zaklatottan kapkodom a levegőt.
Mi a… mi… mi volt ez?
A remegő ujjak nehezen engedelmeskednek, minden akaraterőmre szükségem van, hogy elengedjem a kapaszkodót nyújtó kormányt, és két perces bénázás után sikerüljön kioldanom a biztonsági övet.
Kiszállok, a térdeim kocsonyaként reszketnek. Megúsztam… megúsztam… nyugi…
Körbenézek, a szűk utca romos környezetén mit sem változtat egy széttrancsírozott autó látványa. A környék kihaltnak, élettelennek tűnik, a fejemet megrázva próbálom megnyugtatni és összeszedni magamat.
Oké… kerülni kell a feltűnést… kerülni… a picsába. Még mindig remeg mindenem. A picsába. Nem kapok levegőt.
A tekintetem megtorpan a bal első keréken. Mi a… durrdefektem volt?
De… hogyan?
Közelebb lépek, a szemeim tágra nyílnak, de nincs igazán időm, hogy felfogjam a látottakat.
Durva, erőszakos érintés, a számat vastag ujjak tapasztják be. A lábam elemelkedik a talajtól, felnyögve, kapálózva próbálok szabadulni a szorításból, de mindhiába.
A felesleges vergődés kimerít, halkan nyekkenek fel, mikor a testemet ledobják a földre. Kinyitom a szemeimet, egy furgon hátuljában lehetünk, a nyitott ajtón beszűrődik az utca homályos fénye. A nagydarab néger férfi összeköti a kezeimet, zihálva, rúgkapálva próbálom megnehezíteni a dolgát.
- Engedj! Miért…? – Nem tudom végigmondani, a hangok útját elzárja a számra tapasztott durva anyagú ragasztószalag.
- Ne aggódj, Drew küldött. – A hangja reszelősen mély, kiszáll a furgon hátuljából és egy erőteljes mozdulattal vágja be az ajtót.
Egy rövid pillanatig dermedt csend ereszkedik a kocsira, de alig néhány másodperc múlva már hallom, ahogy beszáll a vezetőülésre. A kulcs megcsörren, a motor felbőg, megrázkódik alattam a talaj. A szemeim könnybe lábadnak, a sötét félhomály súlyosan nehezedik rám. Miért? Miért történik ez velem?
Az út végtelenül hosszúnak tűnik, bőven van időm hamis nyugalmat erőltetni a szívembe, és átgondolni jópár dolgot. Az első ami tudatosul bennem, hogy az általa emlegetett Drew és az általam ismert Zwick egy és ugyanazon személy. Ez két dolgot jelenthet…
Az első, hogy az elraboltatásom a terve részét képezi az apám megölésében. Logikátlan, hiszen ha erről lenne szó, egyszerűen beavathatott volna a részletekbe, és nem kellett volna ilyen drasztikus módszerekhez folyamodni…
A második, sajnos sokkal valószínűbb opció az, hogy a kezdetektől fogva átbaszott. Lehet, hogy egyezséget kötött valakikkel, hogy leszállítja nekik a Nazario família örökösét? Lehet, hogy tegnap is csak azért mentett meg, hogy pénzt csapolhasson abból, hogy ő maga ad ki valakinek. Szemét seggfej…
Összeszorul a mellkasom, a bűntudat fojtogató érzése szinte lehetetlenné teszi a légzést. A picsába. És én majdnem megbíztam benne. Vakon, meggondolatlanul követtem az utasításait. A picsába. A picsába. Biztos jól szórakozik magában, hogy milyen gyerekjáték volt elbánni a velem.
Összeszorítom a fogaimat, hagyom, hogy az önmarcangolás szaggató érzése szétáradjon a testemben. Szégyen, lelkiismeret-furdalás, megbánás, düh, keserűség, csalódás tépi a szívemet. Ez nem csak a félelem és a düh… miért fáj ennyire?
Mi lesz most? Tényleg megzsarolják apámat?
Ostoba vagyok. Annyira ostoba…
Kinyílik a hátsó ajtó, mégsem szűrődik be több fény a szűk térbe. Fáradtan, meggyötörten pislogok fel figyelem, ahogy a behemót bemászik, hogy kivegyen. Ernyedten, mozdulatlanul engedem neki, tudom, hogy most már tényleg hiábavaló lenne küzdeni.
Ha meg akarok lépni, akkor jó időpontot kell választanom…
Egy lepukkant raktárhelyiségben lehetünk, a fehér furgon poros, magas tornyokba rendezett dobozok között bújik meg, a nagy légterű helyiségbe csak keskeny tetőablakokon szivárog be egy kis fény.
Fájdalmasan felnyekkenek, mikor leszedi a számról a ragasztószalagot, szinte érzem, ahogy pirosan lüktet a megtépett bőr. Au…
- Nézd el a szállítás körülményeit, a lehető legkevesebb feltűnéssel kellett, hogy idehozzalak… így gyorsabb volt. – Halkan dörmög a pasi, miközben engem maga előtt tolva indul el a dobozok labirintusában… mintha inkább magának beszélne, mint nekem, de még így is meglepnek a szavai.
Jól értelmezem, hogy… szabadkozik?
Szűk, sötét folyosókon megyünk végig, lassan kezdem azt hinni, hogy szándékosan vezet össze-vissza az épületen belül, hogy képtelen legyek egyedül visszatalálni.
- Miért küldött értem Zwick? – A hangom visszafogott, óvatosan puhatolózom ki, hogy meddig mehetek a kérdezősködéssel.
Nem kapok választ, csak halk, unott mormogást.
Néhány lépcsőfok lefelé, az öreg ajtó hangos nyikordulással tárul ki, hogy utat engedjen az alagsorban elhelyezkedő lakásszerűségnek. Bár első ránézésre lakásnak nem, inkább csak pincének nevezném…
A tágas terem szélén egy széles asztal áll, körülött szakadozott, kopottas kanapék sorakoznak. Minden piszkosnak és réginek tűnik, próbálom leplezni az undoromat.
Az egyik kanapén egy nyúlánk, korombeli srác heverészik, mikor kinyílik az ajtó ledobja az asztalra a kezében lévő sportmagazint, és felül.
- Fabio, menj a dolgodra! Vagy ha nincs jobb dolgod, mint itt lógatni a lábadat, akkor adok én neked feladatot. – A fekete férfi hangja apai szigorral dörren, nem nekem szól, mégis összerezzenek tőle. A szőke srác mentegetőzve közli, hogy igazából sok dolga van, és most jobb is ha megy. Alig több mint tíz másodperc alatt összekapkodja a cuccait a kanapé körül és eltűnik a két kivezető folyosó egyikének a sötétjében.
Kettesben maradok az elrablómmal.
Megborzongok, a kinti levegőhöz képest jópár fokkal kevesebb lehet idelent.
Tartózkodón nézek körül, a lámpa tompa fénye is elég, hogy a sötét után hunyorgásra késztessen.
Felém fordul a férfi, higgadt, erőltetetten lassú mozdulattal köti ki a kezemet, mintha csak arra ügyelne, nehogy megrémisszen. Azt hiszem le lettem fokozva a riadt, félénk kisállat szintre.
- Hívj csak Alannek. Nem ismerem a részleteket, csak annyit mondott, hogy vigyázzak rád.
Megreszketnek az ajkaim, monoton mozdulatokkal masszírozom meg a csuklómat.
- Ez azt jelenti… - A hangom elhal, a torkomba hatalmas gombóc költözik. - … hogy ide fog jönni?
Ne… ne örülj… ne könnyebbülj meg.
- Hát nagyon ajánlom neki, mert csak mára ígértem bébiszitterkedést. – Lassú léptekkel sétál a teremből nyíló kisebb szoba felé, ami feltehetőleg konyhaszerűségként funkcionál.
Meginogva követem ösztönösen, figyelmen kívül hagyom kijelentés lekicsinylő részét.
Nem vágott át. Nem fogják megzsarolni az apámat. Nem fogok meghalni… még.
Nem vágott át.
Nem vágott át…
A szívemről hatalmas kő zuhan le, a homlokomat megmasszírozó ujjak hevesen reszketnek.
Nem hiszem el… mégiscsak az első gondolatom volt helyes… miért ilyen jó érzés?
Várjunk csak…
NEM HISZEM EL! Mi a francért raboltatott el az a szemét disznó, mikor egyszerűen szólhatott volna, vagy akár idehozhatott volna ő maga?!
A megkönnyebbülés, a biztonságérzet és a pillanatnyi öröm első hulláma mellé forrongó düh és felháborodás vegyül, a fogaimat összeszorítva, magamban puffogva lépek én is a konyhába.
- És miért volt szükség erre az egész felhajtásra, mégis mit akart ezzel elérni Zwick?!
Lusta vállvonást kapok válaszul.
- Csak annyi volt a feladat, hogy raboljalak el és tartsalak életben.
Megrökönyödve, az egyik szemöldökömet felhúzva meredek rá.
- Megfojtom azt a seggfejet... – Az alsó ajkamra harapok, hogy magamban tartsam a folytatást, a kezeimet összefűzöm a mellkasom előtt.
A szemem sarkából figyelem, amint whiskyt tölt két pohárba, és az egyiket felém nyújtja.
Apró fintorral, de némán biccentve veszem el tőle. Már nem érdekel semmi. Remélem elfeledteti velem annak a köcsögnek a vigyorát… ja és a késztetést is, hogy kinyírjam. Nem kéne… még nem… még szükségem van a segítségére.
Csak arra lennék kíváncsi, hogy miért mániája minden „keménycsávónak” a whisky… rühellem.
- Élvezi, hogy kedvére játszadozhat velem… - Elhal a hangom, a görcsösen szorított poharat levágom az asztalra. Forog a világ, a gyomrom mintha apróra zsugorodna.
Hányingerem van… de jó hír: a sokadik pohár után egész jó íze kezd lenni a whiskynek.
- Alan, ugye nem fog ezentúl ő is itt lakni? – Némán felhorkanva fordulok a tizenkét év körüli kölyök felé. Mai fiatalság…
- Nem, nem. Maximum pár napig lesz itt.
- Oké… - Megmasszírozom az arcomat. Nagyon vicces. Ha kényszerítenének sem maradnék egy ilyen koszfészekben több napig.
- Drew ismerőse, szóval legyetek vele kedvesek, srácok. – Feláll a szomszéd fotelből, és a konyhába megy, valószínűleg azért, hogy újratöltse a poharamat.
A legfiatalabb vakarcs is felpattan, és Alan után rohan.
- Drew? Idejön? Mikor? – Remélem mihamarabb, mert ez az óvoda kezd az agyamra menni. Egyáltalán kik ezek? Egyáltalán hogy kerülök ide? Miért forog a világ? A picsába… fáj a fejem… és az, hogy jönnek vissza a gondolatok, azt jelenti, hogy kezdek kijózanodni. Nem jó…
Felhajtom a poharamban lévő whiskyt, a kanapé támlájára döntöm a fejemet, élvezem, ahogy az alkohol fejbe kólint, majd forrongva árad szét az ereimbe. Megborzongok tőle.
Könnyes az arcom, már elveszítettem az erőt, hogy visszafogjam az ösztönöket.
- Azt akarja, hogy megöljem az apámat… a saját apámat… az a… féreg… - Halkan mormogok, a sötétebb bőrű gyerek Alan mellett pattogva jön vissza a szobába, képtelen vagyok rá, hogy értelmezzem a szavait, csak a lelkes vinnyogást hallom.
Fáj…
Fogja már be…
Fogja már be mindenki.
Megölöm azt a szemétládát, ha megjön.
Az ajtó nyitódásának hangja egy pillanatra megállítja az életet a szobában, még a kis mitugrászok is ledermedve kapják a fejüket az érkezőre. Én nem mozdulok, háttal vagyok az ajtónak, és nem érzem magamban az erőt ahhoz, hogy megforduljak. Ha nem ő az, akkor úgysem érdekel…
Ha pedig igen, akkor szívás, mert még marhára nem érzem késznek magamat arra, hogy előadjam életem legnagyobb kiborulását. Már ott hibázik a dolog, hogy felálljak a kanapéról. Bazz, hányni fogok. Ah…
Soha többé… soha többé nem iszom ilyen szart.
Alan feláll, kába tekintettel követem a mozdulatait a szememmel, ameddig ki nem sétál a látókörömből. Bahh, tényleg meg kéne mozdulni.
- Ki van készülve. – A mellkasom megreszket a néma, hisztérikus nevetéstől.
Kikészülve? Csak nem rólam beszél? Áhh, én kikészülve? A legkevésbé sem… végülis mi okom lenne rá, nem igaz?!
- Mondj újat. – Az ismerős hang mélyen fúrja magát a fejembe, a kusza, hevesen örvénylő gondolatok közé ékeli magát, hogy rendbe szedje azokat. A büszkeségem ellentmondást nem tűrően kényszerít, hogy összekaparjam magamat. Felállok.
- Drew! – Hallom a kiskölyök hangját, a vékony hang a fejembe hasít. Hah…
Gőzöm sincs, miért lelkesedik ez a vakarcs annyira egy olyan faszért, mint ő… mint már említettem… mai fiatalság. Igazából leszarom az alvilág családi, baráti kapcsolatait, csak engem hagyjanak ki az egészből.
Mikor lesz már vége…?
Némán figyelem a mozdulataikat, az elmém visszasüpped a zsibbadt, tompa állapotába, csak a fegyver kibiztosításának túlságosan is jól ismert kattanása ránt vissza a valóságba.
- Istenem! – Az ajkaim megrezzennek, a kezemet a szám elé kapom. Egy pillanatra még a makacs, hányingerkeltő szédülés is elmúlik.
Nem mintha kedvelném a kölyköt, de… mi a fenét művel?!
- Jól volt? – A gyerek riadtan, megszeppenve rázza a fejét. Nagyot nyel, a nyakán meghullámzik a bőr. A szobára egy rövid, de végtelen hosszúnak tűnő pillanatig feszült, várakozással teli csend nehezedik.
- Nem. – A reszketése akkor sem csitul, mikor a fegyver csöve eltávolodik a halántékától.
- Helyes. – Ez a pasi… őrült. Hatásosnak hatásos, de nem túlságosan szimpatikus nevelési módszer…
Felém fordul, rám szegeződnek a sötétzöld szemek. Bennem reked a levegő, leblokkolok.
- Szóval ki vagy készülve, bogaram? – A fülig érő vigyor mintha pofon vágna, a mézes-mázas hangsúly feldühít. A szemeim elkerekednek, lassan rendeződnek a gondolatok, a szitkok a fejemben, amiket az elmúlt órában gyűjtögettem.
A pillanatnyi megingást figyelmen kívül hagyva indulok meg előre.
- Te barom, te rohadék, te állat! – A szobában mindenki engem bámul, a gyerekek izgatott tekintetét érzem a hátamba fúródni. Jöhet a műsor, mi? - Elraboltattál, te gerinctelen féreg! – Ordítok, a fülemet bántja a saját hangom, a fejem szinte szétszakad, a világ egyre hevesebben forog körülöttem, tovább fokozza az amúgy is pattanásig feszült idegességet.
Végre itt van.
Végre megmondhatom neki, hogy mit gondolok. Velem aztán nem szórakozhat! Szemét disznó!
Erős érintés, megszorítja a csuklómat, a fellendülő kéz megtorpan, de a lendület nem veszik el, a másik öklöm a gyomrába fúródik. Érzem megfeszülni az izmait az ütéstől, az ujjai erősen markolják a csuklómat, a szemeiben életemben most először látok irritáltságot csillanni.
Az elégedettség mámoros íze szétárad a számban.
Bár… lehet, hogy csak a whisky utóízét érzem.
- Minek kellett leitatnod? Így is elég zűrös teremtés. – Hah…
Majdnem hangosan felhorkanok, legszívesebben még egy gyomrost adnék neki, de nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy megmozduljak. A szemeimet égetik, mardossák az elfojtott könnycseppek, de most észnél vagyok eléggé ahhoz, hogy lenyeljem a zokogást.
Én vagyok a zűrös teremtés? ÉN?!
Csak nyugi…
Nem engedhetem, hogy sírni lásson… nem szabad…
- Zűrös teremtés? – A szemeim összeszűkülnek, levegőért kapva üvöltök tovább. Nem érdekel, hogy mindenki minket néz, nem érdekel, hogy jelenetet rendezek, nem érdekel, hogy éretlen és gyerekes, amit művelek, nem érdekel… nem… - Tönkretetted az életemet, te patkány!!!
Hallom Alan hangját, de nem fogom fel a szavait. Nem akarom felfogni. Elég volt… elég volt ebből az egészből. Tombolni akarok.
- Utállak, rühellek, hányok tőled, te cselszövő nyomorult! – Újra és újra lehordom, mintha a torkaszakadt üvöltözés könnyítene a lelkemen. Hiú remény…
- Akkor gyere, édesem. – Elém lép, elkerekednek a szemeim. Hátrálnék, eltolnám magamtól, de mire az agyam rádöbben, hogy parancsot kéne küldeni a kezeimnek, már csak a háta püfölése marad az egyetlen választási lehetőség. A gyomrom felfordul, az izmaim megfeszülnek, és mindhiába ütlegelem teljes erőből.
Mit művel? Miért? Hova visz?
- Engedj!! – Gyors léptekkel cipel magával, nagyon rossz előérzet költözik a szívembe. Miért nem állítja meg senki? Csak úgy engedik, hogy az akaratom ellenére magával rángasson? Miért nem segítenek?! Miért normális, hogy fegyvert fog egy gyerekre?! Miért normális, hogy felkap a vállára, és azt csinál, amit akar?!
Az ajtó csapódásának a hangja visszhangzik a hűvös szobában, zihálva szorítom össze a szemeimet, mikor letesz, majd az ölébe ránt. Remegek, heves mozdulatokkal próbálok kiszabadulni a markából, de esélytelen.
A hátam a mellkasához simul, a légzésem felgyorsul, amint megérzem a testéből áradó kellemes melegséget. Ne… túl… túl közel van.
- Engedj… - Halk, meggyötört könyörgés. A szívem heves dübörgése elszívja azt az energiát is, amit az alkohol meghagyott.
- Most hogyhogy nem üvöltesz hatszáz decibellel?
Az ajkai közül kiszökő levegő végigborzolja a nyakamat. A gyomrom borsó nagyságúra zsugorodik az érzéstől.
Miért nem undorodom a közelségétől? Lehet hogy azért, mert már hozzászoktam a közvetlen megjegyzéseihez?
- Annyival nem is lehet… egy idióta vagy… - Ostoba barom.
Nem látom az arcát, mégis minden porcikámban érzem, hogy kiszélesedett a mosolya… mintha ott lenne a levegőben annak a vigyornak a gunyoros, negédes vibrálása.
- Most mégis én vagyok jobb helyzetben. Hülyéknek áll a világ. – Az ajkaival beleborzol a hajamba, a sóhaja gyengéden csiklandoz. Összerezzenek, elkeseredett mocorgással próbálok kitörni a szorításból, de még mindig túl erősen tart.
Mi… miért? Miért hozott ide, és mit akar tenni?
- Mith csinálsz…? – Megkérdezem, pedig rettegek a választól.
Miért teszi ezt velem? Miért jó játszadozni más emberek életével?
- Utálsz, mi? – Nem kérdés.
- Igen.
- Rühellsz? – Az nem kifejezés…
- Igen.
- Szívesebben látnál holtan. – Ösztönösen válaszra nyílnak az ajkaim, de még időben megállítom magamat. Régi trükk, nem dőlök be…
Egy elégedett mosoly suhan át az arcvonásaimon.
- Én nem vagyok olyan, mint te. Mert te egy barom vagy, én meg nem. – Ilyen egyszerű az egész. Attól még, hogy gyűlölök valakit, nem akarom a halálát. Én nem oltok ki emberi életeket jókedvből…
- Ritkán látlak mosolyogni. – Mintha meg sem hallaná a szavaimat, elbeszélünk egymás mellett, az ujjai a hasamat érintik az ingemen keresztül. Hatalmasra nyílnak a szemeim, mikor a gyengéd cirógatás lelassul, majd megáll a mellkasomon.
Megrándul a testem, mikor végigsimítja a mellbimbómat, elfúlva sóhajtok fel. Mit…?!
- Hagyd abba…! – az elhaló könyörgés utolsó hangjait már csak némán tátogom, felnyögve döntöm hátra a fejemet.
Forró, nedves érintés a nyakamon, mintha apró szikrák csipdesnék végig a bőrömet, az ajkaimon kiszökő nyögés megtöri a szoba dermedt csendjét.
Miért? Miért árul el a saját testem? Undort és hányingert kéne éreznem…
Szédülök… mintha forrna a vérem… elég… elég…
- Nagyon szép alakod van… - Alig hallhatóan suttog a fülembe, de így mintha még mélyebbre hasítanának a szavai a tudatomban. Lágyan sóhajtott bók… egyszerre simogatja és hasítja fel a szívemet.
Azt hiszem…
Azt hiszem, én is őrült vagyok. Hol marad most a gyűlölet? Hova száműzték ezek az eddig ismeretlen érzések?
Érzem az ujjait az övemnél matatni, de képtelen vagyok szólásra bírni magamat. Ha ellenkeznék is, csak tovább bátorítanám vele…
Mit… ah… mit csináljak? Miért teszi ezt velem? Miért?
- A bőröd pedig selymes, akár egy nőé. – Néma, félig bent rekedt nyögés szökik ki az ajkaimon, mikor az ujjai becsúsznak az alsónadrágomba.
Összeszorítom a szemeimet, az izmaim megrándulnak az érintéseitől. Nehh……
- Ne gúnyolódj… - Az arcom mintha égne, a vérem forró hévvel pezseg az ereimben… a szívem a torkomban lüktet. Megfojt. Nem kapok levegőt. Ahhh…
Még soha nem éreztem hasonlót…
Nem tudom irányítani a mozdulataimat, a gondolatok megszűnnek létezni. Finoman kényeztet, a csípőm magától kezd el lassan ringani az általa diktált ütemre. Túl jó…
Újabb és újabb csókokat hint a bőrömre, erőtlen megadással döntöm a fejemet a vállára, felkínálom neki a nyakamat. A bódult, kába állapotban a keze mozgásán kívül semmire nem tudok gondolni.
Lazul a szorítása, finoman enged el, a testem lassan csúszik le a földre. Minden érintése óvatos és gyengéd, tehetetlenül vergődöm a forróságban, ami belőle árad. Nem bírom…
Összezavar…
Miért…
Fölém mászik, az ajkait puhán simítja a számra. Megborzongok a nedves cirógatástól, az ajkaim maguktól mozdulnak, utat adnak a nyelve forró érintésének. Megőrülök… annyira jó érzés…
A csók lassú és mély, bágyadtan követem a nyelve lomha játszadozását.
Az izmaim elernyednek, ha nem a földön feküdnék, nagy valószínűséggel most jött volna el az a pillanat, hogy összeesek.
Az ujjai szétsimítják az ingemet, felsóhajtok. Nem bírom… nem bírom tovább.
A körmeim végigszántják a padló hűvös anyagát.
- Gyönyörű vagy. – Ne… miért… ne zavarj össze… ne mondd ezt… ah…
Ne csókolj úgy, mintha jelentene valamit…
Az ujjai szüntelenül masszíroznak, egyre hevesebb érzéseket keltve a testemben. Újra és újra összerándulnak az elernyedt izmok, a testem mintha lassacskán tényleg beleőrülne a gyönyörbe.
A nyelve nedvesen érinti az alhasamat, az izmaim megfeszülnek a fejembe szökő képzelgésektől.
Ne…
Ugye nem akarja…
- Annyira… - Annyira jó…
Az ajkai finoman csúsznak lejjebb, a merevedésemre simítja őket. Hangosan felnyögök, az ingembe marnak az ujjaim. De… akarja.
Ah…
Ne… elégh…
A nyelve észbontóan puha és forró, lágy játszadozással érinti az érzékeny bőrt. Zihálva küzdök levegőért, a mellkasomat szűknek és nehéznek érzem, a torkom összeszorul, a szemeim tágra nyílnak. Neh…
- Annyira? – Mosolyog. Hallom a hangján, hogy mosolyog.
Nem bírom…
Minden izmom összerándul, a testem ívbe feszül a rám törő gyönyörtől, reszketve próbálok levegőért kapni. Az ajkaim elnyílnak, a hátam elemelkedik a földről. Istenem… ah…
Zihálok.
Könnyesek a szemeim, kába, meggyötört pislogással űzöm el a mardosó könnyfátylat.
Minden izmomat tompa bizsergés járja át, a testem izzadt és kimerült, a légzésem heves ritmusa lassan lecsitul. Fájdalmasan gyönyörteli érzés zsong minden porcikámban.
Még mindig remegek.
Fölém mászik, az ajka kesernyés íze fűszerezi a forró csókot. Szomjazom az érintéseire, magamhoz húzom. Lomhán ülepszik le a vágy és a gyönyör, az izmaim elnehezednek, a kezeim finoman hullnak vissza a földre.
A fáradtság a semmiből tör rám, és lavinaként sodor magával a jóleső sötétségbe.
~*~
Megremegnek a szemhéjaim, hasító fejfájásra ébredek. Lassú, kába mozgolódással fordulok a hátamra, óvatosan masszírozom meg a halántékomat.
Hasztalan.
Ah… szétszakad a fejem.
A felülés meg sem fordul a fejemben, a vaksötétben tapogatózva keresem meg az ágy szélét, és szerencsémre az ágy mellett lévő alacsony éjjeliszekrényt. Lámpa. Remek.
Az asztali lámpa fénye tompa és halovány, mégis élesebb fájdalmat csal a fejembe. Áh…
Soha többé nem iszom.
A csendet halk szuszogás töri meg, lefagynak az akadozó és éledező mozdulataim.
A szemeim elkerekednek, mikor kimérten fordulok a másik oldalamra.
Az ágy másik felén Zwick alszik békés nyugalommal, a takaró csak a derekáig van felhúzva, szabadon hagyja a meztelen felsőtestet.
Néhány másodpercig bénultan, néma döbbenettel figyelem a mozdulatlan alakját. Az ajkaim tátva maradnak, szinte észre sem veszem, hogy szaporábban kapkodom a levegőt, mint eddig.
Nem… nem…
Hirtelen ülök fel, a tépő fájdalom mintha felszakítaná, darabokra cincálná az emlékeimre ereszkedett fátyol jótékony védelmezését, a tegnapi este képei kattogva villannak be a tudatomba.
NEM!
A halántékomra szorítom a kezeimet, néma zihálással próbálom megállítani a fejemben lejátszódó jeleneteket. Remegek.
A rablás, a délután… a temérdek mennyiségű alkohol. Felfordul a gyomrom attól is, ha visszagondolok. Aztán… Zwick érkezése, a pisztoly… és minden, ami utána történt…
Miért?! Miért… ah… ne… fáj a gondolat. Hogy tehette?
Összeszorul a mellkasom, a düh és a gyűlölet, amit tegnap este elnyomott, leigázott a testi gyönyör, most hirtelen találnak utat maguknak a szívembe. Szemét, köcsög, nyomorult féreg!
Hogy… hogy csinálhatta azt? Jól szórakozott?!
Fáj… annyira nagyon… és az fáj a legjobban, hogy a szívembe a megalázottság keserűsége mellé egy egészen idegen érzés is vegyül… kiábrándultság? Csalódás? Nem tudom, de kegyetlenül marcangolja a mellkasomat. Miért kellett gyengédnek lennie? Miért csinálta ezt, és miért így?
Ha durván megaláz, legalább most tudnám teljes szívből gyűlölni.
A picsába… a picsába… a jó büdös picsába…
A fájdalom elveszi az eszemet, nem gondolkozom. A düh és a vad, természetes ösztönök vezetik a mozdulataimat. Elsötétül a világ, a következő pillanatban már a teste fölé mászva siklanak az ujjaim a torkára.
A mozdulataim gyorsak, kapkodók, meggondolatlanok. A kezem reszket, az arcomon néma, meleg könnycseppek szaladnak végig.
Le fogom vakarni a képedről azt a vigyort, még akkor is, ha meg kell, hogy öljelek. Egyszer… csak egyszer akarok félelmet, fájdalmat, megalázkodást látni azokban a szemekben.
Az ujjaim megszorulnak a torkán, durván ránehezedve, teljes erőből szorítom el a levegő útját.
- Szemét disznó… rohadék… - Halkan, magamnak mormogom a szidalmakat újra és újra, válogatott formában.
A szemei kipattannak, forró elégedettség égeti a mellkasomat a tekintetében megcsillanó döbbenet láttán. Nem számítottál erre? Hát dögölj meg!
A kezei az ujjaimra csúsznak, de csak még erősebben szorítom, mikor megpróbálja lefeszíteni őket magáról. Az ajkai elnyílnak, de nem tud levegőt venni. A hüvelykujjaimat erősebben nyomom be, összeszorítja a fogait, szinte érzem, ahogy az ütőere egyre hevesebben lüktet.
- Most megkeserülöd, amit velem műveltél… - Halkan suttogok, nem törődik a fájdalommal.
Egy pillanat.
Csupán egy röpke pillanatig inog meg a határozottságom, az eltökéltségem.
Kihasználja a futó, elillanó gyengeség rövid másodpercét, a testem az ágy matracára zuhan, mikor durván lelök magáról. Hangosan, reszelősen kap levegőért, a szemem sarkából látom, ahogy megmasszírozza a nyakát.
Rávetem magamat, az ökleim a mellkasán dobbannak, az ujjai durván marnak a csuklómba, a hátamra lök. Fölém térdel, a kezeimet a matracba préseli a fejem fölött.
Zihálok, vergődve, kapálózva próbálok kitörni a fogásából.
- Engedj el! Gyűlöllek! Gyűlöllek! Miért? Miért nem tudsz egyszerűen megdögölni? Gyűlöllek! – Remegve üvöltök, a szemeimből ömlenek a könnycseppek.
Az ajkai forrón, durván tapadnak a számra, elzárják a hangok útját. Fájdalmasan felnyögve próbálok ellenállni a testem késztetésének, hogy viszonozzam a csókját.
Miért? Miért nem tudok undorodni? Miért nem?!
Erősen harapom meg a puha bőrt, az ajkaiból szivárgó vér fémes íze keserűvé teszi az erőszakos csók heves mámorát.
Elhajol, újra megpróbálom kirántani a kezeimet a szorításából, de túl erős.
- Lenyugodtál? – A hangja halk, kivételesen hiányzik belőle a gúny és a szokott nyájas játszadozás. Könnyes szemmel rázom meg a fejemet, gyűlölettel a tekintetemben köpök a képébe válaszul.
A két csuklómat összefogva szabadítja fel az egyik kezét, az ajkain felsejlik AZ a vigyor, ami láttán a gyomrom bukfenceket hány a viszolygástól, a szívem pedig lázongva dörömböl a mellkasom falán.
Közelebb hajol, lassú, elnyújtott mozdulattal nyal végig az állam vonalán. Reszketve próbálok elhúzódni a forró érintés elől.
- Tegnap este egészen másféle nedveid voltak a számban… komolyan azt hiszed, hogy mindez után még zavar, ha leköpsz?
A szavai mintha pofán vágnának, a vigyora száműzi a józanész utolsó maradványait is az elmémből.
Vajon hiábavaló lenne abban reménykedni, hogy egyszer szétszakad a feje attól a széles mosolytól?
- Undorító vagy. – Kitartó ficánkolással próbálom kiszabadítani a kezeimet, az egyik térdemet egy hirtelen mozdulattal felrántva kis híján tökéletes szögben sikerül a lábai közé bevinni egy rúgást, az ujjai egy pillanatra megfeszülnek a bőrömön, de a vigyor nem fagy le a képéről.
Kicsit felemelkedik, szabad kezének ujjai a combomba markolnak, meglepetten, fájdalmasan nyögök fel, amikor szétfeszíti a lábaimat, és közéjük térdel, megvédve ezzel önmagát a rúgásaimtól.
A szemeim tágra nyílnak, a mellkasom megreszket a néma zokogástól, szinte csak most tudatosul bennem a tény, amit eddig a kapkodó és agresszív gondolatok elfeledtettek velem… azaz, hogy nincs rajtam ruha.
Megkínzottan, kiszolgáltatott reszketéssel fordítom oldalra a fejemet, lehunyom a szemeimet, mintha ezzel eltűnhetnék a kegyetlennek érzett tekintet elől, mintha ezzel semmissé tehetném a körülöttem történő dolgokat.
Miért? Miért kell mindennek rosszul alakulnia? Miért omlott össze az életem, a lehetőségeim és az önbecsülésem alig pár nap alatt?
Az ujjai az oldalamat végigsimítva szaladnak le a fenekemig, az arcomhoz hajolva suttog a fülembe, az ajkaival szándékosan cirógatja végig a fülcimpámat.
- Ígéretes pozíció…
Ahogy finoman rám nehezedik, az ágyékaink, melyeket csak a rajta lévő boxer választ el egymástól, összesimulnak.
Megfeszülnek az izmaim, a néma könnycseppek egyre jobban égetik az arcomat.
- Miért csinálod ezt velem? – Halkan, megtörten suttogok.
- Gyűlölsz? – Kinyitom a szemeimet, lassan fordulok felé.
- Igen.
- Rühellsz? – Az ajkaival játékosan cirógatja meg a számat, a tekintetében jókedvű szórakozottság csillog.
Irritál minden mozdulata.
- Igen.
- Szívesebben látnál holtan… - Elkerekednek a szemeim, mikor tudatosul bennem, hogy a tegnapi párbeszédet ismételjük.
Az ajkaim megreszketnek, még magam is meglepődök a szívem válaszán.
- Igen… – Hazugság. Hazugság… ugye? Nem lennék képes megölni… nem lettem volna képes megölni… vagy… igen?
Nem tudom. Már semmit nem tudok…
Miért látok a tekintetében elégedettséget? Nem értem…
Felegyenesedik, elengedi a kezeimet, majd a párnája alá nyúlva veszi elő a pisztolyát. Tágra nyílnak a szemeim, de a félelem émelyítő érzése csak egy pillanatra tör rám.
Mozdulatlanul, dermedt döbbenettel figyelem, hogy mi lesz a következő lépése.
Megtámaszkodik fölöttem, finoman fogja az egyik kezemet, és az ujjaimat a pisztolyra simítja, majd kibiztosítja a fegyvert.
A kérdő, kétségbeesett pillantás láttán vigyorogva szólal meg.
- Gyerünk. Itt a lehetőség… ölj meg. Sokkal egyszerűbb és gyorsabb megoldás, mint megfojtani valakit.
Nem mozdulok. Lebénulva pislogok az ujjaim között tartott, hűvösen idegennek tűnő fémre.
Megölni…?
Látni, ahogy a szemeiben kihuny az az irritáló fény…
Látni, ahogy eltűnik az az örökös vigyor…
Ezt akartam, nem?
Nem… nem…
- Miért csinálod ezt? Őrült vagy? Megteszem… - Halkan, reszketeg hangon suttogok.
Közelebb hajol, de nem fog le, nem veszi el tőlem a fegyvert.
Semmi olyat nem csinál, amivel megakadályozná vagy legalább megnehezítené a feladatomat.
Ennyire vágyik a halálra?
- Akkor tedd… - A fülembe suttog, majd finoman nyalint bele. Hangosan nyelem le az elfojtott nyögést, az ujjaim reszketnek a ravaszon. – Tedd, és akkor nem erőszakollak meg itt és most. – Vigyorogva, játékosan harap az alsó ajkamba, látom, mennyire szórakoztatja a szemeimben tükröződő rettegés, az értetlenség, a megrökönyödés, a döbbenet, a válaszok után kutató kérdések ezrei.
Mit beszél?
Meg… megerőszakol?
Komolyan bátorít, hogy megtegyem? De miért? Nem értem…
Felemelem a fegyvert, a cső puhán érinti a halántékát. Mélyen a szemeimbe nézve várja a döntésemet. A mutatóujjam görcsös mozdulatlansággal pihen a ravaszon.
Egy apró érintés, és halott… egy apró mozdulattal megbosszulhatom, amit velem tett, és a megtörténtek emlékét magával viszi a sírba.
Egy apró mozdulat… ennyi kéne…
Egy pillanat műve lehetne az egész…
A felismerés kétségbeesést szülve árad szét a mellkasomban. Nem fog menni.
Nem vagyok rá képes.
Nem vagyok rá képes, hogy saját kézzel végezzek valakivel. Elképzelni is képtelen vagyok a látványt, ahogy azokból a szemekből miattam tűnik el az élet…
A tudat, a döntéssel járó következmények megbénítanak, kiszipolyozzák a testemből az életerőt.
A feszült, várakozással teli csend hosszúra nyúlik, a pisztolyt tartó kezem az ágyra zuhan, mikor a testemet végleg elhagyja minden erő. Reszketve engedem el a fegyvert, az eddig elfojtott, lenyelt, száműzött zokogás kitör belőlem, oldalra fordulva temetem az arcomat a tenyereimbe, a térdemet a mellkasomhoz húzva kuporodom össze.
Nem tudom megtenni. Gyenge vagyok… képtelen vagyok rá, és talán soha nem fog menni.
Soha nem leszek szabad.
Soha nem lesz olyan életem, amilyenről álmodoztam.
Soha nem menekülök ebből a börtönből. Soha…
A matrac halkan nyikordulva hullámzik végig Zwick mozgásától, nem nézek fel, de érzem, ahogy a testéből áradó melegség eltávolodik tőlem.
Fagyos borzongás kíséretében tör rám a megkönnyebbülés szédítő érzése.
Eddig is ilyen marcangolóan hideg volt itt?
- Szedd rendbe magadat és zuhanyozz le. Bűzlesz. – A máskor beszédes, kifejező hangszínből most nem tudok kiolvasni semmit.
Nem számít…
Lassú mozdulatokkal ülök fel, némán rángatom magamra a földön megtalált nadrágomat és az ingemet. Nem vagyok elég hülye ahhoz, hogy a kelleténél akár egy másodperccel is többet töltsek vele egy szobában a történtek után.
~*~
A kölykök vinnyogása beszűrődik a folyosóra a nappaliból, a hang irányába elindulva meg is találom a keresett szobát. Mivel ablakok nincsenek, most is a tegnapihoz hasonló tompa, homályos fényviszonyok fogadnak.
Hunyorogva, fáradtan kezdem el begombolni az ingemet, mikor rádöbbenek, hogy ezt a mozdulatsort eddig még nem sikerült megejtenem.
- Jól van, jól van… kölykök, most mindenki a helyére, beszédem van a vendégünkkel. – A kisebb-nagyobb vakarcsok morogva, de szófogadón hagyják el a tágas szobát.
Zavartan borzolok a hajamba, az ásítást elfojtva szólalok meg.
- Nem kellett volna elküldeni őket, én úgyis… öh… merre találom a fürdőszobát? – Bólogat, majd eltűnik a konyhában.
- Igen, igen, majd zuhanyozhatsz, de először eszel.
- Én… köszönöm, de nem igazán vagyok éhes. – Szédülök… miért nem képes egyszerűen békén hagyni? Úgy érzem magamat, mint a mosott szar.
- Először eszel. – A hangjában ott bujkál az a szokott fenyegető, mégis törődő apai szigor.
Nagyot nyelve, tétovázva, de bólintok. Végülis… hozzászokott, hogy növésben lévő, fiatal gyerekekről gondoskodik. Sok kaját kell beléjük nyomni, ha azt akarja, hogy később erősek és használhatóak legyenek…
Leülök az egyik kanapéra, ő pedig elém tesz két melegszendvicset.
- Köszönöm… - Halkan motyogok, miközben ő visszamegy valamiért a konyhába.
- Ne nekem köszönd, ma Amir csinálta a reggelit. Tudja a kölyök, hogy Drew szereti… ebben a korban még arany szívük van. – Zwick neve hallatán megfeszülnek az izmaim, pedig Alan hangjában szórakozott, kellemesen nyugtató jókedv bujkál.
Annyira más, mint Ő…
Visszajön, egy aspirint és egy pohár vizet nyom a kezembe. Kérdezés nélkül veszem be a fejfájást csillapító orvosságot, majd elsuttogok még egy „Köszönöm”-öt. Csak én érzem kínosnak ezt az egészet?
Nem mintha az apám lenne.
Leül a legközelebbi fotelba, előre hajolok a melegszendvicsért.
- Meglepődtem, mikor felhívott a kölyök… - Miről beszél..?
- Mármint…? – Most rá gondol?
- Igen, Drew-ra gondolok, az én szememben ő is kölyök. Eddig még sosem adott olyan megbízást, hogy védjek valakit.
Halkan, öblösen nevet fel.
- Igencsak szokatlan feladat egy bérgyilkostól. – Újabb szórakozott nevetés.
Miért érzem úgy, mintha lángolna az arcom?
A reakcióm mintha még elégedettebbé tenné.
- Mikor megláttalak már sejtettem az okát, de most már biztos vagyok benne. Olyan kapcsolatotok van, igaz? – Elkerekednek a szemeim, kis híján félrenyelem a falatot.
Fulladozva, köhögve próbálom rendbe szedni a légzésemet.
Mi van?!
- Nem! Nem-nem-nem. – Megakadok, mikor rádöbbenek, hogy a túl lelkes tagadás általában az ellenkező hatást szokta kiváltani.
Összeszorítom az ajkaimat, hátradőlök a puha kanapén. Már az sem tud érdekelni, hogy mennyire piszkos a huzata…
- Nem… én csak egy bábu vagyok az egyik játékában… - A hangomban nem leplezett keserűség bujkál. Nem hiszem, hogy a hozzá hasonló emberek egyáltalán képesek lennének kapcsolatot létesíteni valakivel…
A sötét szemek az arcvonásaimat fürkészik, mintha a gondolataimba látnának. Zavar… a pillantása felszínre csalja a frissen szerzett sebek égető fájdalmát.
A tudat, hogy soha nem menekülök ebből a világból…
A tudat, hogy ki vagyok szolgáltatva egy őrült szeszélyeinek.
A tudat, hogy valamiért nem is gyűlölöm annyira, mint amennyire azt állítom…
- Csak egy eszköz vagyok, hogy kevésbé unatkozzon… - Megremeg a hangom, kapkodva törlöm le a kiszökő könnycseppek újabb áradatát. A picsába…
Magányt akarok.
Időt, hogy összeszedjem a gondolataimat és megnyugodjak. Szándékosan tartott itt?
Tényleg paranoiás vagyok…
Leteszem a félig elfogyasztott melegszendvicset, és felállok a kanapéról.
- Mégis inkább a zuhanyzással kezdeném… - suttogok, ő pedig némán bólint.
- Megmutatom merre van a fürdőszoba.
|
| Silvery | 2012. 01. 27. 18:33:43 | #18801 |
Karakter: Raul Nazario
Megjegyzés: (Gugunak)
Hosszút pislogok, nem jön a szemeimre álom.
A sötétség nyomasztó súllyal nehezedik a mellkasomra, a dermesztő csendben az üvöltő gondolatok szinte megsüketítenek. Nem tudom lecsitítani a zaklatott gondolatmeneteket, a mai napon történtek túl élénken élnek az emlékezetemben, az agyam az akaratom ellenére is újra és újra lejátssza a párbeszédeket a fejemben.
Összeszorított fogakkal masszírozom meg a halántékomat, a szemeim égnek a fáradtságtól.
A tegnap éjszaka sem volt életem legkellemesebb éjszakája…
Elfintorodva fordulok az oldalamra.
Belegondolni is rossz, hogy holnap újra találkoznom kell vele.
„Azt mondják, hogy a bolondok élnek igazán. Én viszont nem félek, pedig minden bizonnyal perceken belül végem lesz… Ez pedig megmutatja, miben többek az őrültek a bolondoktól: az őrültek tudnak a legszebben meghalni. Te pedig itt stresszelsz, holott elvileg nincs vesztenivalód. Sosem lehetsz szabad.”
A picsába.
Ne gondolj rá… egyszerűen verd ki a fejedből a szavait.
„Nincs vesztenivalód, sosem lehetsz szabad.”
Gyűlöllek.
Gyűlöllek, hogy könyörtelenül, kegyetlen könnyedséggel kimondtad az, amit a szívem mélyén mindig tudtam, de elutasítottam beismerni…
Vajon ha tényleg segítenék neki megölni az apámat, utána lenne esélyem elmenekülni?
Kizárt. Ez neki csak egy játék… nem hiszem, hogy könnyedén engedné kicsusszanni a markából az egyik kulcsfigurát. Lehet, hogy nem vagyok híve az ilyenfajta hatalmi játszmáknak, de nem vagyok ostoba.
Viszont… egy ember elől még mindig könnyebb menekülni, mintha az egész olasz maffia lenne a nyomomban.
Igaza volt. Amíg az apám él, esélytelen a szabadulás. Mindenhol ott vannak az emberei.
Szánalmas… szánalmas vagyok.
Kinyitom a szemeimet, fáradtan kutatom a sűrű, éjfekete sötétségben kirajzolódó halvány vonalakat.
Régen nem zavart a sötétség… csak mióta itt járt. Mióta tudom, hogy bármelyik sarokban ott rejtőzhet valaki anélkül, hogy én tudnék róla. Miért?
Miért vagyok ilyen röhejesen gyenge?
A talpaim puhán érintik a szőnyeget, finom mozdulattal húzom el a függönyt, hogy beengedjem az utcalámpák haloványan pislákoló fényét. A szoba bútorainak vonala kirajzolódik a félhomályban.
Fáradt sóhajjal fekszem vissza az ágyba.
Azt hiszem, ha valaki látna ebben a pillanatban, elsüllyednék a szégyentől…
~*~
A lépteim lassúak, akaratlanul is késleltetni akarom a nem kívánt találkát. Összehúzom a mellkasomon a sötét szövetkabátot, próbálom rendbe szedni az egyre zavarosabbá váló gondolatokat.
Rémisztő belegondolni, hogy könnyedén lehet minden pillanatom az utolsó.
Rémisztő… meghalni anélkül, hogy valaha éltél volna.
A párás, sűrű levegő nehézzé teszi a légzést, az ég éjfekete lepelként borul az alvó városra, most nem díszítik fényes csillagok, még a Hold erőteljes sugarait is elrejtik, magukba zárják a vastag ködfelhők.
Mély levegőt veszek, a tüdőm megtelik a város porával.
A mozdulatok kényelmetlenek, izzasztóak a ködös, párás utcán, a nyirkossá, nedvessé váló bőrfelületekbe kegyetlenül mar bele minden apró, hűvös fuvallat.
Gyűlöletes időjárás.
Mintha lázas lennék. Kiver a víz, mégis reszketek.
Lehajtom a fejemet, megtorpanok a keresett kocsma ajtaja előtt. Az ujjaim kimérten érintik a hűvös kilincset, a hátamon váratlan borzongás rohan végig.
Miért jöttem ide? Miért próbálok bízni benne?
A kérdések olyan gyorsan illannak el, amilyen hirtelen rám találtak. Magányosan, megválaszolatlanul olvadnak be a nyitott, bizonytalan, válaszra váró kérdések tömegeibe.
Lenyomom a kilincset, a fogaimat összeszorítva hagyom hátra a szívem félelmeit.
Életemben először… életemben először tényleg tenni, cselekedni akarok a jövőmért. Már nem vagyok az a gyerek, aki naivan és meggondolatlanul azt hitte, hogy könnyű lesz lerázni a válláról a család terheit.
Erőltetett nyugalommal nézek végig a tágas helyiségen, nem törődök a rám szegeződő tekintetekkel.
Kerüld a szemkontaktust, kerüld a szemkontaktust!
Nem vagyok benne egészen biztos, hogy képes lennék kiölni az undort a tekintetemből, ha végig kellene néznem akár egyen is a sok dagadt, borostás, alkoholista csődtömeg közül. Nem hiányzik egy monokli.
Megvillan a tekintetem, mikor az egyik eldugott sarokban kiszúrom a keresett, vöröses tincseket. Az ajkamra harapok, megkeményítem az arcvonásaimat.
Nem árulom el magamat… nem… nem tudhatja meg, hogy valójában milyen gyenge vagyok.
Senki nem tudhatja meg.
Megállok az asztal mellett, a komor, egyszerű köszöntés hallatán rám szegeződnek a világoszöld szemek.
- Szép estét! – Már megint az a gondtalan mosoly…
Merev mozdulatokkal ülök le vele szemben, a kezeimet lustán fektetem az asztal szélére.
Végtelen hosszúnak tűnik az a néhány másodperc, amíg a kocsmáros odacammog a rendelt whiskyvel, majd végre eltűnik a közelünkből.
Csend. Nyomasztó, gyomorforgató csend.
Még mindig mosolyog, lassú mozdulatokkal löttyint egy szép adag piát az előttem lévő, eddig feltűnően üres pohárba.
- Nem iszom. – Sötéten mérem végig úgy, ahogy eddig talán még soha nem tettem.
Mit ne mondjak… a találkozásaink eddig nem éppen zajlottak nyugodt körülmények között.
Meglepően ápolt, ahhoz képest, hogy gyilkolászás a hobbija…
- Azért csak hadd legyen előtted, mert kizavarnak. Nem ivó vendégekre nincs szükség, csak azokra, akik tejelnek – a szemeiben még beszéd közben is ott vannak az életveszélyes, őrült mosoly villanásai.
Tényleg olyan, mintha maga az ördög ülne velem szemben.
Nem fél a haláltól, és úgy játszadozik emberek életével, ahogy más az élettelen sakkbábukat mozgatja.
Megfeszülnek az izmaim.
Elég a bájcsevejből. Nem azért jöttem, hogy kielemezgessem minden rezzenését.
- Tehát a segítségem kell – ha ő nem tér rögtön a témára, akkor megteszem helyette én… természetesen a saját módszeremmel.
Kíváncsi lennék… vajon tényleg rászorul a segítségemre, vagy komolyan beszélt tegnap éjjel?
„Csupán… talán párban jobb lenne a móka…”
Móka… egy ember életének a kioltása? Undorító.
- Előszeretettel hangoztatod, mi? – Visszaránt az elkalandozó gondolatok világából, megrándulnak az arcvonásaim. Egyszer úgyis levakarom azt a vigyort a képéről… egyszer… valahogy…
Most még jól jöhet ez a törékeny szövetség…
- Hogy állsz apucival? – Megfeszül az állkapcsom, mély levegőt véve szedem össze a szétesett gondolatokat.
Természetesen miután tegnap „békésen” elváltunk egymástól, az első dolgom az volt, hogy felhívjam. Inkább én jelentem a váratlan eseményeket, mint hogy az egyik besúgótól tudja meg.
- Felhívtam.
- És? – Folytatnám, ha nem vágnál közbe. Seggfej.
- Mondtam neki, hogy nem tudtalak megölni, mert néhány haverodat rám állítottad.
Rövid csend következik, erős késztetést érzek, hogy pótcselekvésként felemeljem az előttem lévő poharat, és belekortyoljak, de ellenállok. Még…
Gyűlölöm az alkohol ízét.
Mennyire lenne röhejes kérni egy pohár vizet?
Nem mintha hosszú látogatást terveznék…
- Nem szeretsz hazudni, ha nem muszáj, mi? – Elhúzom a számat, a lábaimmal idegesen dobogtatom a piszkos kőpadlót.
A szavai nem idegesítenének, de a szemeiben van valami… valami irritáló gúny, ami az őrületbe kerget.
Miért érzem úgy, hogy magyarázkodnom kell?
Azt teszek és mondok neki, amit csak akarok.
- Megfigyelés alatt voltunk tegnap este. Ha azt mondom, egyszerűen meglógtál, akkor egyértelműen kitűnt volna, hogy hazudok.
- Nekem rohadt mindegy, mit mondasz. Nem kell szabadkozni.
- Nem szabadkozom! – A pillanat töredékéig tart a kiborulás, a kezem megremeg, ahogy finoman az asztal szélére csapok vele, a hangom magunkra von egy-két kósza tekintetet.
Mi a…
A mellkasom összeszűkül, keserű harag tombol a szívemben.
Mi volt ez? Miért… nem gondolkodtam… idióta… idióta… idióta.
Ne add meg neki azt az örömöt, hogy hagyod magad felidegesíteni…
Ökölbe szorulnak az ujjaim, minden rezzenésem után megkönnyebbülök, hogy nem követi újabb meggondolatlan, ösztönös mozdulat. Lassan már saját magamban sem bízhatok… na szép.
Nem állhatsz fel. Nem hagyhatod faképnél. Akármennyire gyűlölöd azt a mosolyt és azt a tekintetet.
- Főleg nem neked... – Kifújom a levegőt, elűzök minden forrongó, lázongó érzelmet. Elég sok megpróbáltatáson kellett már átesnie az önuralmamnak és az akaraterőmnek…
Nem ebbe fog beletörni a bicskám.
Egyáltalán miért idegesít ennyire? Hiszen ő is csak egy a sok brutális, másokkal nem törődő bérgyilkos közül… amiatt van rám ilyen hatással, amiket csinált még a megismerkedésünk éjszakáján?
A torkom szűkebbé válik csupán a gondolattól, az előttem bűzölgő whisky veszélyesen csábítóbbnak tűnik minden pillanatban.
- Hát ennyire utálsz? – Lemondó pillantással sandítok fel rá, a hangjában csilingelő dallamos gúny mintha csak az idegeim túlfeszített húrjain játszott melódia lenne.
Fogalmad sincs róla, hogy mennyire…
Hosszút pislogok, a lélegzetvételnyi csend épp elég időt szolgáltat, hogy összekaparjam magamat.
Kényszeredetten lazítom el az izmaimat, kiengedem a tüdőmből a levegőt.
Csak nyugi… épp szövetséget próbálsz kötni vele.
Ne engedd, hogy a személyes ellentétek meggátoljanak.
Számítás. Hidegvér. Közömbösség. Ennyire van szükségem jelenleg.
- Inkább mondd, hogy mit akarsz. – A hangom már nyugodt, érzelemmentes, komor. Pont mint a rá szegeződő tekintetem.
Ne húzzuk a szükségesnél tovább a mi kis találkánkat. Kezdem unni.
- Azt, hogy vadássz rám, édesem. – Oh, örömmel.
Ja és még valami… díjat érdemelnék, hogy a szelektív hallással tökéletesen kiszűrtem a kedveskedő megszólítást.
Azt hiszem, az első vizsga önuralomból ötös.
Csak… csak meg kell szoknom a stílusát, és meg kell tanulnom, hogy mit kell meghallani a mondandójából és mit nem.
- Meg is öljelek? – Életemben először érzem úgy, hogy valószínűleg képes lennék rá… heh…
- Ahogy kényelmes, de semmiféleképp ne tűnjön fel a mi kis szövetségünk. – Hehh…
Elhiheti, hogy nekem sem érdekem, hogy bárki is tudomást szerezzen róla…
És nem csak azért, mert félek az apám bosszújától. Ilyen mélyre süllyedni. Egy egyszerű, közönséges, bunkó vadállattal szövetkezni, hogy meggyilkoljam azt, akinek az életemet köszönhetem…
Rosszul vagyok, ha belegondolok…
De még mindig nem értem. Ebben az egészben, mi az ő érdeke? Át akarja venni apám helyét? Nem… nem hinném… nem nézném ki belőle, hogy vezetői babérokra törne… akkor miért?
- Komolyan nem értem a logikádat. Te most meg akarsz halni?
- Még te sem hiheted, hogy tényleg megölnél, ha lenne rá lehetőséged, hiszen… már volt rá alkalmad párszor – elfintorodva, keserű sóhajjal dőlök hátra a széken, mikor közelebb hajol, a hangjában rejlő, visszafogott gúnyt nem lehet nem észrevenni. – De a próbálkozásaid hitelesebbé tehetik a dolgot. Az apádnak fontos, hogy megtanulj ölni. Mondhatni, ezzel bizonyítanád a rátermettségedet.
Tehát azt akarja bemesélni nekem, hogy az apám azért hagyta őt életben, mert azt akarja, hogy én öljem meg?
Ez a gondolatmenet két helyen hibázik…
Tegyük fel, hogy az apám elhitte nekem, hogy ez a seggfej ki akarja nyírni. Ebben az esetben nem bízná a véletlenre az áruló halálát… azaz már rég halott lenne.
Viszont ha nem hitt nekem… az azt jelenti, hogy nem akarja az ő halálát, hiszen mégiscsak a legjobb emberei közé tartozik. Ebben az esetben nem támogatná azt, hogy rá vadászok.
Bonyolult. Túl bonyolult, és túl szélsőségesen állok a dolgokhoz.
Lehet, hogy nem kéne mindenben logikát keresnem…
- Idióta felfogás… - Halk, elmerengő szavak.
- Viszont ha probléma merül fel a biztonságod terén, azonnal kiugrik a kis ficakjából… Ha nem is azért, mert ezt követeli meg az „atyai szeretet”, de az utolsó örököst csak nem kellene veszni hagyni. – Nem lennék benne olyan biztos, hogy apám még képes örökösként tekinteni rám. - Te meg akarsz ölni engem, én meg vissza-visszamarok, mert az olyan vicces. A védekezés hevében pedig bármi megeshet… de persze nem foglak megölni téged.
Az biztos, hogy jó beszélőkéje van…
De nem hagyom, hogy lyukat beszéljen a hasamba.
- Ezt mi garantálja? Végeztél a bátyáimmal is. – Annyira csaknem néz idiótának, hogy bizalmat várjon tőlem…
- Ha ténylegesen megölnélek, akkor hová lenne az én kis játékom? – Lenyelem a gúnyos felhorkantást, az ujjaim az asztallap szélét szorítják.
Nem tudhatom, hogy a drágalátos kis játékának a befejezéseképp nem e az én halálomat tervezi…
Hát nem lenne gyönyörű lezárás?
A fiú feladja az elveit, és a szabadságáért cserébe segít elvenni a saját apja életét… és mikor végre lenne esélye a hőn áhított cél elérésére, akkor paff. Vége.
Vagy kezdek paranoiás lenni, vagy kezdek úgy gondolkodni, mint egy elvetemült őrült.
Nem tudom eldönteni, hogy melyik opció tűnik barátságosabbnak.
- Csupán ennyi az ok? – Ez még nem jelent semmit…
Nem fogok megbízni benne. Kizárt.
- Jah. – Könnyed vigyorral emeli fel a poharát, szinte attól megszédülök, ahogy látom eltűnni a poharából az igen nagy mennyiségű tömény alkoholt. Zavartan emelem fel én is a poharamat, de a mellkasomat görcsbe rántó tehetetlenség keserű ízét még a whisky bódító aromája sem csillapítja.
- Nincs más választásod. Ha fogod az irataidat, és elhúzol innen, nemcsak hogy meghagyod azt az eshetőséget, hogy rád leljenek és kiiktassanak, hanem még ezt az egész ügyet is lezáratlanul hagyod. Gondolom, szereted a tiszta munkát.
Nem válaszolok. Igaza van. Tudja, hogy tudom, hogy igaza van… innentől nincs mit mondanom.
Néhány percig mindketten elmerülünk a gondolatainkban… vagyis… én elmerülök a gondolataimban, ellenben kötve hiszem, hogy annyi mennyiségű alkohol után neki még vannak olyanjai.
El kell fojtanom egy apró mosolyt, felemelem a tekintetemet.
Ideje a megbeszélés végére jutni.
- Tehát vadásszak rád, mi? – megadó, halk sóhaj.
- Igen. Gyűlölj és utálj, nem kell több. – Hehh… testhezálló feladat.
- Az meglesz. Végeztünk?
Semmire sem vágyom jobban, minthogy végre kijussak ebből a gusztustalan, alkohol, dohányfüst és izzadságszagú kócerájból.
Megremegek, mikor az ismerős fegyver az asztalra kerül, feszülten sandítok körbe a helyiségben. Mi a francnak veszi elő a stukkerét? És ha valaki meglátja? Megőrült?!
Na jó… az utolsó kérdés csak költői volt…
Felém fordul a pisztoly csöve, ledermedten kapaszkodom az asztalba. Mi a…
- Add meg a számod. – He?
Egy pillanatig értetlenül meredek rá, majd remegő kezekkel veszem el tőle a telefont. Ah… persze… a számom… az elérhetőség. Egy pillanatra azt hittem, hogy…
Nem. Ha egyszerűen csak meg akarna ölni, már rég megtette volna. Le kell szoknom a felesleges pánikreakciókról. Kár, hogy ez nem eldöntési alapon működik…
- Majd hívlak, csók.
Kikapja a telefont a kezemből, a gyomrom görcsbe rándul a hangos dörrenéstől.
Tágra nyílnak a szemeim, szinte fel sem fogom, mi történt. A szemeiben lángoló tűz, az eszeveszett vigyor megrémiszt. Int a fejével.
Menekülnöm kéne. Tudom.
Földbe gyökereznek a lábaim. Hezitálok, pedig színjáték az egész. Félek, pedig tudom, hogy nem fog meglőni. A picsába.
Egy másodperc. Nem kell sokkal több hozzá, hogy összeszedjem magamat.
Egy másodperc. Élesben az életem múlt volna rajta.
Egy másodperc. Óráknak tűnt.
Rohanok. A dörrenéseket, a sikolyokat alig hallom a szívem heves dübörgésétől.
Gyenge vagyok. Annyira… annyira gyenge.
~*~
A korahajnali napsugarak könnyedén söprik ki a bizonytalan álmot a szememből. Nyúzottan nyújtózom végig a paplan alatt, megmasszírozom az arcomat.
Még mindig nem tudok rendesen aludni. A bűntudat nem hagy nyugodni.
A gondolat, hogy mire készülök… csupán a gondolat gyötör, kínoz.
Nevetséges… száműznöm kell ezeket az érzéseket. Miért nem megy? Hiszen a gyilkolás a véremben van. Ebben nőttem fel… miért vagyok ennyire más?
Talán pont azért taszít ilyen erősen, mert ebben a világban nőttem fel?
Bassza meg.
Valahogy elég gyűlöletet kell gyűjtenem a szívembe ahhoz, hogy képes legyek rá.
Felkelek, fáradtan borzolok a hajamba. Hét óra… ilyenkor még bőven aludni szoktam…
Mindegy, amúgy is terveim között szerepelt, hogy hazalátogatok…
Lassú léptekkel sétálok végig az ismerős folyosón, az öltönyös őrök sorra biccentenek, ahogy elhaladok mellettük. Igen… még mindig én vagyok a leendő főnökük… nem tudják… ők nem tudják, hogy milyen terveket szövögetek.
Senki nem tudhatja meg.
Ökölbe szorulnak az ujjaim. Még soha nem tűnt ilyen nehéznek a színjáték.
Lenyomom a kilincset, az ajtó halk nyikorgással tárul ki. Mély levegőt véve lépem át a küszöböt.
- Már vártalak, Raul. – Hát persze, hiszen telefonáltam reggel, hogy benézek. Hehh…
Emelt fővel sétálok az íróasztal elé, leülök az egyik fekete huzatos bőrfotelbe. A tekintetem végigfut a szobában szobrozó őrökön.
Eddig soha nem voltak őrök az irodájában… főleg mikor privát beszélgetést kéne folytatnia az örökösével. Különös…
Mi oka van a bizalmatlanságra, ha eddig nem tette?
Zwick…
Lehet, hogy… nem az lehetetlen… az lehetetlen, hogy igazából még mindig neki dolgozik, igaz?
Lehet, hogy ez egy csapda volt? Lehet, hogy az egész apám terve volt, hogy teszteljen?
Akkor megbuktam.
Összeszorítom a fogaimat.
Mit tenne, ha meggyőződne róla, hogy meg akarom ölni? Már nem élnék.
Ismerem annyira, hogy tudjam… a szánalmas életéhez jobban ragaszkodik, mint a vérszerinti örököshöz.
De akkor miért?
Kérdések, kérdések, kérdések… egyre jobban idegesít a tudat, hogy valószínűleg Zwick irányítja a szálakat a háttérben. A picsába.
- Azt hiszem, van néhány megbeszélnivalónk… apám.
A jó pár órás felettébb kellemes bájcsevejnek végül az vet véget, hogy indulnom kell az egyetemre, így végre egy értelmes indokkal el tudok szakadni.
Már amennyire az egyetem értelmes indok lehet egy brutális tömeggyilkos szemében.
Mindenesetre apám szavaiból ítélve már ő sem bízik Zwickben. Jelenleg sajnos olyan káosz van a fejemben, hogy még nem döntöttem el, hogy ez számomra jó vagy rossz hír.
Fáradt vagyok, pedig még csak 4-5 napja kezdődött ez az egész felfordulás.
Már most kimerített.
Rosszabb, mint a vizsgaidőszak. Hehh…
Össze kell szednem magamat… és beszerezni valami olyan altatót, ami használ…
Kezdem érteni, hogy a maffiózók között miért olyan sok a drogos.
~*~
Idegesen kattogtatom a tollamat, a szemem a falon lógó órára tapad.
Már csak 2 perc.
Még soha nem tűnt ilyen hosszúnak egy óra. Nem tudok koncentrálni. Elkalandoznak a gondolataim, nem tudok gátat szabni nekik. Elegem van ebből az egészből.
Kérem vissza a régi nyugalmat… mikor legalább volt esélyem, hogy úgy tegyek, mintha minden rendben lenne… mintha normális családból származnék, és lenne lehetőségem egy normális életre.
Mikor még éltek a bátyáim, és apámat annyira lefoglalta az ő egészséges rivalizálásuk, hogy rám egy szemernyi figyelmet sem szentelt.
Hiányzik az az idő…
Belebújok a kabátomba, a válltáskámat felkapva állok fel én is a padból, mikor a diákok szállingózni kezdenek kifelé. Már csak egy nap és hétvége.
Miért nem jelentkezett még? Mire vár?
Egyáltalán van valami terve az öreg kiiktatására, vagy komolyan csak szórakozásból csinálja az egészet? Mindenesetre akármi is az, csinálhatnánk gyorsabban… túl akarok lenni ezen az egészen, amíg még elég biztos vagyok az elhatározásomban.
Nem tudom, mikor fogok meginogni.
Összébb húzom a mellkasomon a kabátomat, az arcomat hűvös fuvallat borzolja végig.
Erős, durva szorítás a felkaromon. Halkan felnyögök a váratlan fájdalomtól, a szemeim elkerekednek.
Két hatalmas, sötét kabátos alak. A falhoz szorítanak, az egyik valami fegyverről beszél, miközben csendre int. Elnyílnak az ajkaim. Ordítanék de nem jön ki hang a torkomon.
Felesleges lenne.
Leblokkolok. Megint. Mindig. Miért nem megy?
Miért nem tudok küzdeni?
Miért remegnek a térdeim?
Hol vannak a testőrök? Valaki? Akárki.
- Raul Nazario, ha nem tévedek. – A magasabb férfi felé fordulok. A hangja mély és érdes, kellemetlenül rekedtes. Elfintorodok.
- Eressz el. – Halkan sziszegek, megpróbálom kitépni a kezemet a szorításából, de minden próbálkozás felesleges.
Ha meg akarnának ölni, akkor már egyszerűen lepuffantottak volna. De mi dolguk velem?
- Nem vagy olyan helyzetben, hogy parancsolgass. – Az ujjai az államra csúsznak, erősen szorítja meg az arcomat. Összeszorított fogakkal nyögök fel.
- Mit akartok tőlem?
- Nem tőled… az apádtól – elmélyednek az ujjai a bőrömben. Fáj… - hallottuk, hogy csak egy drágalátos örököse maradt… elég sebezhető pont… - felszisszenek.
A fenébe… nem tudok… nem tudok kiszabadulni.
Ismerős hang, lángvörös tincsek. Elkerekednek a szemeim. Mit… mit keres itt?
Felénk lép, a tekintetünk találkozik. Elborult, vad pillantás… most mégsem tudom gyűlölni.
A szívembe beeszi magát a remény, összeszorított fogakkal figyelem, ahogy ő is beszáll a buliba, és előrántja a fegyverét.
A járókelők zavart, riadt pillantásainak kereszttüzében jön közelebb.
Ez… ez megőrült?!
Na jó… már megint ehhez a kérdéshez jutottunk.
Az arcomat szorongató ujjak végre elengednek, remegve simulok a hűvös falhoz, mintha abban reménykednék, hogy elnyelnek a téglák, és eltűnhetek innen.
- Problémájuk van az úrral? – A két sötét idióta zavartan néz össze, szemforgatva próbálom meg ismét kiszabadítani a kezemet, de még mindig sikertelen a próbálkozás.
- Ki vagy te? – félvállról odaköpött szavak.
Nem veszik komolyan. Talán jobb is.
Az idióta stílusával eléri, hogy csak akkor döbbenjenek rá az áldozatai, hogy veszélyes, mikor a koponyájukba fúródik a golyó. Jó módszer…
- A párja. – Hangos felhorkanás. Belőlem jön, ösztönösen ellenkezik minden porcikám. Ha nem lennék ilyen szorult helyzetben, valószínűleg már elküldtem volna melegebb éghajlatra. Komolyan nem százas a pasi. - Ne aggódj, picikém, nem lesz bajod, megvédelek – Elfintorodom, de képtelen vagyok megszólalni.
Annak ellenére, hogy hogyan tálalja, a megvédés gondolatával kivételesen nincs problémám… hm… ezt meg kéne fontolni.
Most komolyan… komolyan ő fog megmenteni? Ironikus…
- Kopj le!
Hangos, ismerős puffanás. A szemeim elkerekednek, bennem reked a levegőt.
Sikolyok, dulakodás, kapkodó, türelmetlen mozdulatok. Szinte fel sem fogom, mi történik.
A testem magától mozdul, mintha nem is én cselekednék… mire kijózanodom, mire sikerül magamhoz térni, a két férfi élettelenül fekszik a földön, kétségbeesett remegéssel hátrálnék, de Zwick megragadja a kezemet. Maga után ránt, üldözöttként nézek a biztonságos távolságban gyülekező járókelőkre.
Hányingerem van.
Nem nézek hátra, nem akarom látni a vérben úszó holttesteket.
Felzeng a sziréna hangja.
El… el innen. El kell tűnnünk innen.
A torkom összeszorul, a szívem dübörgése lüktet a fejemben. Újra magával ragad az a bénult, legyőzhetetlen rettegés.
Durva, türelmetlen mozdulatokkal lök be a kormány mögé, remegve feszítem a hátamat az ülés támlájának.
- Ezt mégis hogy gondoltad? – megölte őket… az utcán… fényes nappal.
A szemtanúk… láttak minket… még ha csak messziről is, de látták, hogy mi történik.
Az izmaim elgyengülnek, a gondolataim felkavarodnak. Dühösen markolom meg a kormánykereket, paranoiásan sandítok a visszapillantó tükörbe. Még elég messze vannak a zsaruk.
Zwick bevágódik mellém az anyósülésre, a tekintete sötét és rémisztően komor.
A kocsiban pillanatok alatt szétárad a tömény, fémes, kesernyés vérszag. Remegve, hezitálva pillantok rá.
Kórházba kéne mennie. A lába… a seb… vér… annyi vér…
A pisztoly hideg csöve a halántékomnak feszül.
- Nyomás. – A hangja vészesen komoly.
Azt hiszem ez nem az a pillanat, mikor ki kéne fejtenem neki, hogy ha lelő, akkor esélytelen a menekülése.
A motor halkan bőg fel, mikor elfordítom a slusszkulcsot.
- Mondom az irányt, csak vezess, lehetőleg úgy, hogy ne kerüljünk sem a maffia, sem pedig a rendőrség elé.
Lenyelem a torkomat szorongató gombócot, gúnnyal ölöm ki a hangomból a félelem rezzenéseit.
- Egyéb óhaj?
- Csal ízléstelen és perverz. – Görcsösen szorítom meg a kormánykereket.
Azt hiszem, mindketten jobban járunk, ha nem méltatom válaszra a szavait.
Mit művelek? Komolyan együtt menekülök egy hírhedt bérgyilkossal? Komolyan bele akarok folyni a gyilkosságok mocskos világába?
Nem… nem akarom… ezt az egészet.
Tulajdonképpen csak most tudatosult bennem, hogy ki is ő valójában. Eddig fel sem fogtam igazán a tényt… hány életet oltottak már ki azok a kezek? Hány halált nézett végig elborult, őrült tekintettel?
Nem akarom tudni. Nem akarok erre gondolni. Nem akarok mellette lenni.
A kopottas lépcsőházban visszhangzanak a lépeink, mogorva pillantással torpanok meg.
- Kulcs – elkapom a felém dobott kulcscsomót, türelmetlenül próbálok beletalálni a zárba, de a kezeim remegése nem segít a dologban.
A mellettünk lévő ajtó kinyílik, zavartan sandítok oldalra. A lakásból tömény, bódítóan sűrű fűszag árad, a gyomrom görcsbe rándul az ehhez kötődő emlékektől.
Végre kinyílik az ajtó.
- Barátságos hely – kamu. Ennél lepukkantabb kócerájt keresve sem találhattunk volna.
A gúnyos megjegyzésre egy futó mosolyt kapok válaszul.
- Érezd otthon magad. – nem tervezek olyan sokáig maradni…
- Akár a csótányok?
- Csss… ők nem tudják, hogy csótányok. Kutyának vannak nevelve. – Mivan?
Megrökönyödve nézem, ahogy átsétál a szomszéd szobába, miközben próbálok értelmet keresni a szavaiban.
Igazából… azt nem értem, hogy miért lepődök meg…
Elfojtok egy apró mosolyt.
Lemondóan rázom meg a fejemet, a kezeimet összefűzöm a mellkasom előtt.
Tényleg olyan őrült, amilyennek mutatja magát, vagy csak rájátszik? Azt hiszem, ezt soha nem tudom meg…
Némán figyelem, ahogy sántikálva visszajön a nappaliba, majd lehuppan a kanapé szélére. Hangtalan sóhaj szökik ki az ajkaim közül.
Mégiscsak megmentett… vagy mi…
- Segítek – kiveszem a kezéből a fertőtlenítőszert, egy pillanatra találkozik a tekintetünk.
- Nem kértem. – leszarom.
A mozdulataimban egy csepp gyengédség sincs, durván, de alaposan kezdem el kifertőtleníteni a vérző sebet, a szemem sarkából látom, ahogy az izmai megfeszülnek, a mellkasa zaklatottan hullámzik, ahogy levegőért kap.
Az elégedettség forró érzése szétárad a mellkasomban.
Értem… tehát ilyen arckifejezést is tudsz produkálni. Nagyon helyes.
Jó tudni, hogy a fájdalmat még ő is érzi.
- Baszd meg… - Halkan, meggyötörten nyögi a rövid káromkodást, sunyin figyelem, ahogy a körmei a kanapé karfájába marnak. Szemétség kihasználni a sérülését? Lehet… főleg, hogy miattam kapta. Hehh…
Így csak még nagyobb elégedettséggel tölt el a gondolat.
- Bocs, nem tudtam, hogy fáj. – Hiába próbálom leplezni a hangomban remegő derűt.
- Seggfej. – Ahh… zene füleimnek.
Ha ő is ilyen jól érezte magát a kínzásom közben, akkor kezdem megérteni.
Édes a bosszú…
Na jó… talán nem kéne túlzásba vinni… olyan érzésem van, hogy nem maradna megtorlatlanul.
- A golyó nem maradt benne… - a mosolyomat elfojtva próbálom terelni a témát, de képtelen vagyok teljesen elrejteni a hirtelen hangulatváltozás letörölhetetlen nyomait.
- Szerencse. Ahhoz hozzá nem értél volna. Inkább a csótányok szedték volna ki.
Megremegnek a vállaim. Nem. Nem fogok elvigyorodni.
- Kutyák.
- Hé, csak nekem van jogom sértegetni őket, neked nem. – Végem. Érzem, ahogy levakarhatatlan mosoly kúszik az ajkaimra, a mellkasom megreszket a néma nevetéstől.
Lassan csóválom meg a fejemet, miközben egy árnyalatnyival finomabb érintésekkel kezdem el bekötözni a sebet.
Mikor épp nem játssza a pszichopata őrültet, egész elviselhető.
- Idióta vagy… - Lemondó sóhaj, a tekintetünk találkozik.
Még ilyenkor is rémisztő elevenséggel csillognak azok a halványzöld szemek.
Mit csináljak még, hogy eltűntessem a gúnyt a pillantásából?
Szólásra nyílnak az ajkai, ösztönösen cselekszem: egy durva mozdulattal húzom szorosabbra a kötést, a szavak helyett elfojtott, fájdalmas szisszenés hagyja el a vékony ajkakat.
Nincs szükségem a megjegyzéseire.
A tekintetem újra komor, elűzöm a furcsa gondolatokat.
Felállok, a fertőtlenítőszert a kanapéval szemben lévő dohányzóasztalra téve lépek hátrébb.
- És hol marad a jutalomcsók? – Vigyorogva húzza fel a szemöldökeit, az arcán már nyoma sincs a fájdalom jeleinek, pedig a homloka még mindig csillog a verejtéktől.
Hosszút pislogok, kihúzom magamat.
Csak legyél hideg és távolságtartó…
Most valamiért nem irritálnak annyira a megjegyzései. Talán azért mert valamennyire sikerült elégtételt vennem. Remek.
- Én nem kértem a segítségedet. – Fáradt ásítással sétálok át a konyhába, és rögtön kiszúrom a pult szélén sorakozó piásüvegeket. A mosogatóban felhalmozva állnak a mosatlan edények, egy poharat óvatosan húzok ki a kupac tetejéről, és miután elöblítettem, teletöltöm whiskyvel.
Azért annyira kegyetlen sem vagyok.
Visszasétálok a szobába, szótlan nyugalommal nyomom a kezébe a poharat.
- Az a jutalmad, hogy folytathatod a drágalátos kis játszadozásodat. – akármi is legyen a célja…
A hangom halk és kimért, amint elvette tőlem a poharat, a szobát átszelve sétálok az ablakhoz, hogy végignézzek az utca szürkületbe burkolózó, piszkos, lepukkant házain.
Nincs hangulatom a közelségéhez.
Fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, nem ismerem ezt a környéket…
És most? Most mi lesz? Egyáltalán kik voltak azok a faszik, akik magukkal akartak hurcolni?
Az biztos, hogy apámhoz akartak eljutni rajtam keresztül. Most már mindig ez lesz?
Lépni kéne… gyorsan… túl akarok lenni az egészen.
Az addig szép és jó, hogy eldöntöttük, hogy ideje kiiktatni az öreget, de nekem ennél több információ kell. Gondolom van valami ötlete… remélem…
- Mi a terved?
Az egyik utcalámpa fénye kialszik, majd újra, gyengébben pislákol fel. A szememet zavarja az idegesítő villogás.
Elfordulok, a hátam a falnak simul.
A feszült csendben szinte érzem mosolyra húzódni az ajkait. Erőltetett nyugalommal szívom be a levegőt.
- Hát, megfordult a fejemben, hogy zuhanyozni kéne, de akkor elázna a kötés, szóval…
Tisztán hallatszik a hangján, hogy vigyorog. Nagyon vicces…
- Tudod, hogy nem így értettem – halk morranással vágok közbe, lassú léptekkel sétálok vissza, hogy leüljek a kanapé mellett lévő fotelbe.
Ja persze… biztos arra vagyok kíváncsi, hogy mik a tervei ma estére.
- Oh, pedig most jöttek volna azok a részek, amikben te is szerepelsz…
Keresztbe vetem a lábaimat, a fotel karfájára könyökölve fojtom belé a folytatást egy szúrós, sötét pillantással.
Későre jár… lassan ideje lenne elhúzni innen, de előbb tisztázni kéne pár dolgot. Jó pár dolgot.
Színpadias sóhajjal kortyol bele a piájába.
- Olyan feszült vagy… - A hangja lágy, nyájasan gúnyos. A tekintetében vérfagyasztóan ismerős fény villan. Megtöröm a zavarba ejtő szemkontaktust, az arcomat mintha perzselné a pillantása.
Az első éjszakát juttatja eszembe.
Irritál.
Most már úgy érzem, hogy nem voltam elég durva, mikor bekötöztem azt a sebet…
- Válaszolj a kérdésre. Egyáltalán van bármiféle terved, hogy hogyan akarod megölni?
Csend.
Makacsul a földre meredve várom, hogy megtörje a szótlanságot, és pár másodperc szünet után meg is teszi.
- Nem én fogom megölni, hanem te. – Ledermedek. Olyan könnyedén ejti ki a szavakat, mintha azt közölte volna, hogy holnap én csinálok neki reggelit.
Elkerekednek a szemeim. Az izmaim megfeszülnek, nem tudom elfojtani a testem remegését. Kényelmetlen fészkelődéssel csúszom feljebb a fotelben, próbálom megőrizni a hidegvéremet.
- Most hülyéskedsz… igaz? – Újra találkozik a tekintetünk.
Nem hülyéskedik.
Komolyan gondolta.
A picsába.
- Nem! Először csak közölted, hogy meg akarod ölni. Utána beleegyeztem, hogy segítek. Most meg már nekem kell végeznem vele? Mégis miért?! – Egyre hangosabb, felindultabb szavak. A végén szinte már üvöltök.
Belemarkolok a fotel puha karfájába, mielőtt még véletlenül idegesen felugranék a fotelből, és rávetném magamat. Mit képzeltem, mikor összeálltam ezzel a szemétládával? Tudhattam volna, hogy még ennyire sem bízhatok meg benne. Tudhattam volna, hogy átverés az egész. De mit akar ezzel elérni?
Miért csinálja ezt az egészet? Nem értem… egy lépését sem értem…
Gyűlölöm, hogy nem találok logikát a tetteiben. Megrémiszt.
Láthatóan jól szórakozik a felháborodottságomon, kíváncsian dönti oldalra a fejét, az élveteg pillantás végigsimít. Összeszorítom a fogaimat.
- Így van… közöltem, hogy végezni akarok vele, hogy szokd a gondolatot. Miután rádöbbentél, hogy ez az egyetlen kiút számodra, a segítségedet kértem… - a gonosz vigyor kiszélesedik. – Most, hogy már biztosan elhatároztad magadat, eljött az idő, hogy megtudd: neked kell megtenned. – NEM!
Nem… nem… nem tudom megtenni. Nem fog menni.
Nem tudnám… megölni…
Még annak a gondolatától is rosszul vagyok, hogy segítsek véghezvinni egy ilyen tervet. Hát még hogy én magam oltsam ki az életét… nem.
Felállok, a torkom összeszorul a keserű fájdalomtól.
- Tehát egy olyan szövetséget kötöttünk, ahol neked jóformán semmi szereped nincs? Azt hiszem, itt véget is ér a mi kis üzletünk. – Lenéző, komor pillantással köpöm a szavakat.
Alig pár lépés, már a bejárati ajtó kilincsére simulnak az ujjaim.
- Azt sem tudod, hogy hol vagyunk.
- Majd megkérdezem valakitől.
Halk, gúnyos nevetés. Gyűlölöm, mikor ezt csinálja. Felsőbbrendűnek érzi magát csak azért, mert képes gyilkolni? Mert bűntudat nélkül képes megölni bárkit?
Az én szememben ez nem érték.
- Ezen a környéken sötétedés után előbb erőszakolnak meg egy magadfajtát, minthogy egy beszédképes emberrel találkozz. – Megtorpan a kezem, tehetetlen, dühös fintorral csapok az ajtóra. Úgy érzem magamat, mint egy csapdába esett kisegér a macskák világában.
Miért csinálja ezt? Ennyire jó móka játszadozni mások életével?
A homlokomat fáradt sóhajjal támasztom az ajtónak, a kezem lassan lecsúszik a kilincsről. Mit művelek?
Ha most még képes is lennék faképnél hagyni őt… mi lenne a következő lépésem? Azt sem tudom, hogyan kezdjem. Még soha nem próbáltam megölni valakit… és amíg ő él, addig nem lesz nyugtom.
Gyűlölöm beismerni, hogy…
- Szükséged van a segítségemre. – A hangjából üvölt, ordít az elégedettség.
Tudja… tudja, hogy győzött.
Gyűlölöm…
Újra felé fordulok, de nem nézek a szemeibe, a szívembe éles fájdalommal hasít a tudat, hogy nincs más választásom. Tényleg nincs…
A hátamat a falnak döntöm, a kellemes hideg lenyugtatja a hevesen dübörgő szívemet.
A torkomat szűknek érzem, a légzés nehézkes. A pánik első, jeges hulláma végigszáguld a testemen.
Igen.
Szükségem van a segítségére.
Hogyan… hogy lyukadtunk ki ide? Annyira… annyira máshogy indult. Azt hittem elég lesz, ha tartom a számat, és ő elvégzi a piszkos melót.
Miért? Miért nem képes rá? Annyi embert megölt már…
Talán viccesebb játék engem szenvedni látni, mint az apám meggyilkolása?
A gondolatok, a kérdések háborogva kavarognak a fejemben, szinte megszédülök tőlük.
Lassú, bizonytalan léptekkel sétálok vissza a szoba közepére, egy egyszerű mozdulattal veszem ki a kezéből a poharat, és lehajtom a maradék whiskyt.
A tömény alkohol erősen marja, égeti a torkomat, a szokatlan melegséggel kellemes, hamis nyugalmat csempészve a testembe. A szemeim könnybe lábadnak, elfintorodva teszem le a poharat a dohányzóasztalra.
- Viszont ha azt hiszed, hogy a segítségért cserébe bármit is… csinálhatsz velem… - rövid szünetet tartok, elbizonytalanodva gondolom végig a folytatást. A fejemben megjelenő emlékek és képek nem írhatók le szavakkal. Vagyis… inkább mondjuk úgy, hogy nem szándékozom leírni őket szavakkal. Túlságosan valóságossá tenné. – akkor nagyon tévedsz.
A falra mászom a vigyorától… kiráz a hideg.
- Ne aggódj… meg sem fordult a fejemben ilyesmi. – Gúnyos, túlságosan is mézes-mázas hangszín. Ha nem lennék túl kimerült és feldúlt, valószínűleg gyanút ébresztene bennem.
Most egyszerűen betudom a sajátos stílusának.
De akkor miért segít?
Ah… elegem van ebből az egészből. Elegem van a gondolatokból.
A végén még ő lesz a jóságos tündérkeresztanyuka, aki önzetlenül segít másoknak. Hehh… vagy talán mégsem.
Felém nyújtja a kezét, értetlen, kérdő pillantást kap válaszul.
- Segíts átmenni a hálószobába. Aludni akarok. – Szemforgatva ragadom meg a kezét. Még mindig inkább leszek csicska, mint…
Na jó ezt a gondolatmenetet nem akarom befejezni.
A szobája rumlis, már-már kellemetlenül szűk. Egy ágyon, egy ruhásszekrényen és egy kicsi éjjeliszekrényen kívül nincs más bútorzat, az utcáról csak egy egészen kicsi ablakocskán szűrődik be a haloványan pislákoló fény.
Megállunk az ágy mellett. Elengedném, de a szemeiben rémisztő fény villan.
Hátrahőkölnék, de elkap.
- Itt az ideje az első leckének, kicsi tanítványom. – Az ujjai a tarkómra csúsznak, a kezeim remegve siklanak a mellkasára, hogy távolabb tartsam magamtól, mikor magához ránt. Az ajkai a fülemet cirógatják. Jeges borzongás rohan végig a gerincemen. – Ne bízz senkiben. Még akkor se, ha az illető sérült és gyengének tűnik.
Az ágyra lök, felnyekkenve csúsznék hátrébb, de nem ereszt.
Lebénultan figyelem, ahogy fölém mászik, a sötét tekintetben szórakozott jókedv és kegyetlenség csillog. A szívem a torkomban dübörög, reszketve kapok levegőért.
Már megint.
Már megint ledermedek a kétségbeeséstől.
Mit akar? Mit…
Az ajkai váratlanul simulnak a számra, a szemeim elkerekednek a döbbenettől. A meglepett, meggyötört nyögést kihasználva a nyelvét az ajkaim közé simítja. Forró…
Vergődve mélyesztem a körmeimet a vállába, miközben felesleges erőfeszítéssel próbálom eltolni magamról.
Nem kapok levegőt.
Megfulladok.
Megsüketít a szívem dübörgése.
Nem. Nem hagyhatom… hogy…
Megfeszülnek az izmaim, elég egy erőteljes, jól irányzott mozdulat. A fájdalmas szisszenése megszakítja a heves csókot, mikor a sarkammal a sérült lábába rúgok.
- Baszdmeg... – Halk, ziháló káromkodás. Hangosan felhördülve küzdök levegőért, kihasználom a pillanatnyi figyelmetlenségét.
Lelököm magamról, mielőtt magához térne a fájdalomtól.
Miért…
Miért ÉN érzek bűntudatot?!
- Itt egy lecke neked, tőlem. Az, hogy valaki gyenge nem jelenti, hogy nincs meg a magához való esze. – Dühösen törlöm meg bizsergő, zsibbadó ajkaimat, a kezeim még mindig remegnek, a számban még mindig érzem az idegen ízt. Émelygek a gondolattól. Sikerült megmenekülnöm, mégsem érzem a várt diadalittasságot. – Nem vagyok vevő az ilyen játékokra.
Az ajtó hangosan csapódik mögöttem, némán, magamban dühöngve sétálok a kanapéhoz, és szinte lerogyok a puha matracra.
Mégis mit gondol? Hogy bármit megtehet, csak mert… szükségem van rá?
Egyáltalán tényleg szükségem van rá? Valahogy… valahogy megcsinálhatnám nélküle.
Felbérelhetnék valakit. Igen… kérhetnék mástól segítséget.
Esélytelen… soha nem tudhatom, hogy nem e apám embere az illető. És ha ő rájön, akkor mindennek vége…
A picsába.
A jó büdös picsába.
És mi lenne ha mégiscsak megpróbálnám a menekülést? Vannak olyan országok, ahova még az ő keze sem ér el.
Lehet, hogy inkább menekülnöm kéne? Nem tudom.
Annyira zavaros minden. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhatnék.
Csak egy ember… ha csak egyvalaki lenne az életemben, akire bizalommal támaszkodhatnék…
Megmasszírozom az arcomat, nem tudom eldönteni, hogy a fáradtságtól vagy a visszafojtott könnycseppektől égnek e a szemeim. Annyira fáj…
Felfordul a gyomrom ettől az egész, undorító közösségtől. Gyűlölöm a bizalmatlanságot… gyűlölöm, hogy minden másodpercben attól kell félni, hogy hátba szúr a szövetségesed.
Gyűlölöm az örökös egyedüllétet.
Legyen már vége… ennek az egésznek…
Hiányoznak a régi idők… mikor még nem fogtam fel a feladataink súlyát. Mikor még azt hittem, hogy a barátságok és a családi kötődés érnek valamit.
Nem merek álomba merülni, de van egy olyan érzésem, hogy akkor sem lennék rá képes, ha akarnám. A gondolataim lefoglalnak, a fejemet kábultan döntöm oldalra, a tekintetem a csillagtalan égbolt sötét árnyait fürkészi.
Milyen régen… mennyire régen láttam a csillagokat.
Lehunyom a szemeimet, minden pislogás után egyre nehezebb felemelni az ólomsúlyú szemhéjakat…
|
| Silvery | 2011. 12. 28. 12:30:39 | #18305 |
Karakter: Raul Nazario
Megjegyzés: (Hogunak)
Az első érzés, ami a szívembe vájja magát a ledöbbentség.
A kezeim a testem mellé hullnak, tágra nyílt szemmel meredek a drága, indiai szőnyeg apróvirágos mintázatára. Most nem nyugtat meg az indák tekergőzésének buja látványa.
Megszámlálhatatlan szidást, rossz hírt és bosszantó utasítást kaptam már ebben az irodában…
A tekintetem végigjárja a szokott utat. Mintáról mintára, virágról virágra… de most nem elég. Most ezzel sem tudom lerázni magamról az aggasztó hírek súlyát.
Megpecsételték a sorsomat.
Keserű íz árad szét a számban, fintorgásra késztet.
Dühös vagyok. Dühös vagyok az egész világra, mintha minden és mindenki csak azért létezne, hogy újabb akadályokat tegyen az utamba… az utamba, melyet oly gondosan elterveztem. Nem… nem engedem, hogy elvegyék tőlem.
Hamar felülemelkedem a meglepettségen, a gondolatok, az elszántság leigázzák a szív aggodalmait.
A tekintetem kemény, megtörhetetlen, ahogy a szemeibe vésem.
Nem érdekel, hogy Luciot is megölték. Nem érdekel, hogy őt is megölette.
Hiszen ő volt. Ő maga tette, nem igaz?
Undorító.
De miért én? Miért engem szánt arra a feladatra, melyet évek óta nyíltan elutasítok?
- Részvétem, hogy elveszítetted a lehetséges örököseidet… apám.
A gúnyos megszólításba minden gyűlöletemet és megvetésemet belevegyítem.
A tenyerei hangosan csattannak az asztalon.
Konok mozdulattal emelem fel az arcomat, állom a tekintetét.
Már nem vagyok az a kisgyerek, akit megrémiszt egy dühös pillantás. Már nem vagyok az a kisgyerek, aki naiv szeretettel próbált imponálni… tudván, hogy soha nem lesz elég jó.
- Raul! Tudod jól, hogy miért hívattalak magamhoz… tudod jól, hogy mit jelent a testvéreid halála! – Irritáltan felhorkanok, lemondó vigyorral veszem fel a táskámat a földről.
- Igen, tudom… azt jelenti, hogy elég féreg voltál, hogy a családi viszályokat valaki mással intéztesd el, viszont nem elég határozott, hogy eldöntsd, melyik fiad maradjon életben.
Ha ő döntött volna, már halott lennék. Tudom.
Gúnyosan rázom meg a fejemet.
A sors iróniája. Csak én maradtam életben.
- Hogy merészeled?! – Az ujjai megfeszülnek az asztalon, a halántékán kidomboruló ér vészjóslóan lüktet.
Rendületlenül, unott gyűlölettel meredek rá. Megvetem… legszívesebben arcon köpném.
- Megmondtam, apám. Nem szándékozom kivenni a részemet az örökségből.
Az ujjam a kilincsre csúszik, már nem mosolygok. Az eddigi gúnyt rideg, lenéző szánakozás váltja fel.
- Raul! – Az ajtó hangosan dörren mögöttem. – Raul! Gyere vissza!
A folyosón fekete-fehér öltönyös biztonsági őrök figyelik a lépteimet, apám üvöltése kihallatszik a dolgozószobából, de nem mozdulnak.
Már megszokták a hasonló jeleneteket… ráadásul… az ő szemükben már a jövendőbeli főnökük vagyok.
Elhúzom a számat, egy pillanatra megszédülök.
Kiráz a hideg a gondolattól. Elegem van ebből a világból.
Tudta. Nagyon jól tudta, hogy nem tartok igényt a hatalmára. Akkor miért nem hagyott ki a trónörökös viszályokból? Miért nem volt elég közülük választani? Miért?!
Miért akarja mindenki keresztülhúzni a számításaimat?
Remegnek az izmaim, feszült, ingerült késztetést érzek, hogy megüssek valakit, hogy romboljak, üvöltsek, őrjöngjek…
A kezeim ökölbe szorulnak, a körmeim elmélyednek a tenyerem puha bőrében. A jóleső fájdalom megnyugtat, kijózanít.
A picsába… a picsába… a picsába…
Miért én? Miért engem választottak? Inkább lennék halott, mint hogy fejet hajtsak apám akarata előtt.
Már hallottam olyan esetekről, hogy a felkért bérgyilkos bizonyos anyagi vagy hatalmi jutalom fejében szövetkezett az egyik örökössel… visszataszító világ. Mindenesetre én senkinek nem tartozom semmivel.
Nem értem…
Gyűlölöm, hogy nem értem.
Tőlem ne várjon hálát senki azért, hogy megkeserítette az életemet.
A picsába.
~*~
Lassú léptekkel trappolok fel a lépcsőkön, az ujjaimmal fáradtan pörgetem végig a kulcscsomómra tűzdelt kulcsokat, amíg meg nem találom a bejárati ajtóhoz tartozót. A kihűlt fém könnyedén átveszi a testem melegét, játszadozva simítom végig az éles redőket.
A napjaim egyre hosszabbak, és mintha minden áldott nap egyre nehezebben bírnám a rám pakolt súlyokat.
Még egy hét sem telt el azóta, hogy apámmal beszéltem, és ő mindent megtesz, hogy megkeserítse és ellehetetlenítse az eddigi életemet.
Gyűlölöm ezt az egész felhajtást.
Már mindent előkészítettem a szökéshez, a legfontosabb dolgaim egy bőröndben pihennek az ágyam alatt, készen arra, hogy bármelyik pillanatban köddé válhassak velük.
Bizonyítványok, ajánlások és elegendő pénz ahhoz, hogy új életet kezdhessek… valahol… valahol messze innen. Talán naiv vagyok… naiv vagyok, hogy azt gondolom, ilyen könnyedén eltűnhetek a családom követő tekintete elől. Megtalálnának…
Összeszorítom a fogaimat.
A tehetetlenség érzése szinte megfojt.
Mintha évek óta egy helyben toporognék. Mintha értelmetlen lenne minden szavam, tettem és igyekvésem.
Megrázom a fejemet, mikor rádöbbenek, hogy már hosszú másodpercek óta az ajtóm előtt szobrozok. Össze kell szednem magamat. Túlságosan kimerültem…. a gondolataim nem hagynak aludni.
Megszédülök, az ujjaim támaszt keresve marnak a kilincsbe, az ajtó akadálymentesen lökődik be a rá nehezedő súlytól, és kis híján orra esve bukdácsolok át a küszöbön.
Mi a…
Nyitva volt?
Megremegve meredek a feltört zárra, az eddigi gondolatok, a problémák, az aggodalmak mintha varázsütésre rebbennének szét kismillió irányba, jeges riadtságot, üres tanácstalanságot hagyva maguk mögött. Az ereimben kihűl a vér, a kétségbeesettség, a félelem fagyos borzongása összerántja az izmaimat, de a hirtelen jött ijedtséget gyorsan elűzi a rideg logika.
Ez nem egy egyszerű rabló.
Nem, az lehetetlen.
Apám küldöttje lenne? Nem látnám sok értelmét… vagy most már a saját lakásomban sem enged nekem egy leheletnyi nyugalmat?
Lehet, hogy engem is ki akarnak vonni a forgalomból? Lehet, hogy apám megunta a lázongásomat? Nem… akkor végleg örökös nélkül maradna.
Lassú, higgadt léptekkel sétálok a bejárati ajtó melletti apró szekrényhez, az ujjaim megreszketnek, ahogy a legfelső fiókban nyugvó kés markolatára fonom őket. A kecsesen ívelt kés morbidan mutat a remegő kezemben, keserű fintorral húzom el a számat.
Sötét van, a folyosóról csak egy vékony résen szökik be a lépcsőház villanyának homályos pislákolása.
Nem érzek félelmet, és ez megrémiszt.
A halál már nem is tűnik olyan szörnyűséges gondolatnak, mint régen. Követni a bátyáimat…
Átkozott, megpecsételt sorsú család. Gyilkosságok, gyűlölködés. Miért történt mindez?
Tényleg ez lenne a végzetünk?
A parketta megnyikordul a talpam alatt. A síri csendet darabokra szaggatja egy pisztoly jellegzetes kattanása.
Ledermedek, de a várt rettegés még mindig nem kebelezi be a szívemet.
- Ki van itt? – Még önmagamat is meglepem az erős, határozott hangszínnel, kimért léptekkel folytatom az utamat. Az izmaim megfeszülnek, a szemem lassan megszokja a sötétet, és haloványan kezdenek kirajzolódni az ismerős bútorok körvonalai.
- Az ördög.
Hűvös szellő karmolja végig az arcomat, a hajamba tép. Mintha az suttogná, repítené felém a gunyoros szavakat.
A szívem a torkomban dübörög.
A függöny néma szellemként lebben fel, egy röpke pillanatra beereszti az utcalámpák gyenge fényét, felfedi a kanapén elterülő sötét árnyfoltot. Két hosszú, néma lépés, már mögötte is vagyok.
Hátrahajtja a fejét, s elég egy pillantás, az őszinte értetlenség hegyes tőrként fúródik a mellkasomban.
Zwick.
Apám embere.
Halk, nyugtalan suhogással táncol vissza a függöny a helyére, újra sötét félhomályba burkolózik a szoba.
Hosszú másodpercek. Kísérteties csend.
- Mit keresel te itt? – Szinte köpöm a szavakat, összeszorított fogakkal nézem a rezzenéstelen arcvonásokat, a kezem lassan, hidegvérrel mozdul.
Próbálom összeszedni a róla alkotott emlékképeimet, de jelen pillanatban nehezemre esik nyugodtan, józanul átgondolni akármit is. Az egyetlen dolog, ami vele kapcsolatban bevillan a múltból… a mosolya…
Az a mosoly… az az őrült, kiszámíthatatlan vigyor, és a tekintet, amivel rám nézett. Eddig életemben alig egyszer-kétszer találkoztam vele… mégis mélyen az elmémbe égett az az elborult tekintet.
- Ki tudja.
Játékos, szórakozott hangnem.
Gyűlölöm a hozzá hasonló embereket. Akiknek az egész élet csupán egy játék.
Elég lenne egy mozdulat. Könnyedén elvághatnám a torkát, és ő mégis vidám, gunyoros hangszínnel, félelem nélkül felesel. Miért?
Nem értem. Gyűlölöm, mikor nem értek valamit. Hogy képes…?
- Nyilván te. – Irritáltan remeg meg a hangom, elűzöm, elkergetem a pillanatnyi érzelemhullámot, hogy ismét hideg fejjel gondolkozhassak. – Hagyd el a lakást!
A kés pengéje a bőréhez simul, az ujjaim görcsösen szorítják a markolatát. Érzem, ahogy a hűvös penge végigsimítja a puha, lágy bőrt. Szinte érzem a melegét.
Megreszketek.
Nem tudom megtenni. Akármit csinál, nem tudom a torkába mártani. A gondolattól is émelygek.
Megrebbennek a szempillái, a szabad kezemmel a kanapé háttámláján támaszkodom. Szédülök. Nem láthatja, nem tudhatja meg a gyengeségemet. El kell rejtenem. Muszáj. Muszáj. Muszáj.
Mosolyog. A halovány mosoly a szívembe tép.
Ne… egyszerűen csak hallgass a szavaimra, és menj el.
Kérlek… hidd azt, hogy képes vagyok megtenni, és hallgass rám. Lehetetlen kívánság. Igaz?
- Te nekem nem parancsolsz. – Igen. Lehetetlen.
A kétségbeesés mardosó félelme most először árad szét igazán a szívemben, de nem engedem, hogy kiüljön az arcomra.
- Apám küldött, mi? – Szánalmas próbálkozás, hogy kiderítsem, mit keres itt, jelenleg nincs jobb ötletem, mint szóval tartani.
Amíg beszélünk, addig sem kell cselekedni…
Apám küldte volna? De miért? Hogy meggyőzzön, hogy a családnak szüksége van rám? Ha ő maga nem tudott meggyőzni, miért hallgatnék egy őrült idegenre? Nem… kizárt, hogy apám küldte.
- Ő sem parancsol nekem. – Aha, persze. Természetesen. Azért ugrasz minden szavára.
Néma, gúnyos horkanás.
- Pedig neki dolgozol.
Kiszélesedik a mosolya.
Idegesít. Minden rezzenése, minden apró mozdulat az őrületbe kerget. Legyen már vége ennek az egésznek…
- Önként és dalolva, saját akaratomból, nem úgy, mint te, rab madárkám. – Megrándulnak az izmaim, eddig bírtam a kényszeredett, görcsös higgadtságot.
Hogy lehet… hogy lehet valaki ilyen irritáló? Honnan tudja minden pillanatban, hogy mi az, amivel a legjobban elvetheti a sulykot? Képtelen vagyok eldönteni, hogy az idegesít, amiket mond, vagy az, ahogyan mondja őket.
Miért rettegek az őt körülölelő laza, veszélyes, sötét aurától?
Megremegek, de nincs az az idegesség, ami rávenne, hogy elmélyesszem a bőrében a kést, a szabad kezem magától lendül ütésre.
Durva, kemény szorítás, lenyelem a fájdalmas nyikkanást, mikor a karomnál fogva ránt az ölébe. A hátam kicsavarodik, a testem remeg. Ne…
Az ujjai kíméletlenül markolják a csuklómat, a szívem vészesen dübörög.
- Ennél férfiasabb reakciót vártam. – A lehelete végigborzolja a bőrömet. Forró. Az illata idegen, a testéből áradó melegség undort csal a szívembe.
Összeszorítom az ajkaimat, hogy elfojtsam a zihálásomat.
A pisztoly hűvös csöve a tarkómnak feszül.
Lehunyom a szemeimet, egy rövid pillanatra belém hasít a halálfélelem, az élet utáni veszett sóvárgás.
Az élet után, amit én soha nem kaptam és soha nem kaphatok meg.
A halál talán nem is olyan szörnyű…?
- Nem fogsz lelőni. – Ismételten meglepem magamat a vékony és gyenge, de meglepő nyugalmat árasztó hangszínnel.
Az érzelmeim feldúltan hullámoznak. A pillanatnyi higgadtságot felindult düh, harag követi, hogy aztán mindez jeges kétségbeesettséggé, rettegéssé alakulhasson a szívemben.
Újra és újra… lassú, kínzó körforgás.
Ha azért jött volna, hogy megöljön, már nem élnék.
Ha pedig más célja van, akkor nem fog amiatt lelőni, mert meg akartam ütni.
- Na, mi van, jóslást is tanítanak az egyetemen?
Forró, nedves érintés. Mit műv…
Felnyögök, mikor a fogai végigkarcolják a bőrömet, puhán harap a fülemre, megremegve próbálok kiszabadulni a szorításából, de sokkal erősebb nálam.
A mozdulatai gyorsak, tehetetlen vagyok vele szemben. Erős ütés a hátamon, a szemeimet összeszorítva nyelem le a fájdalmas nyögést. Mielőtt bármit tehetnék ellene, a csuklóimat összefogva teszi lehetetlenné az ellenkezést.
Kinyitom a szemeimet, a pillantásomban minden csepp gyűlöletem tükröződik.
- Hagyjál! – Felesleges szócséplés, tudom… de a szívem nem engedi, hogy legalább szóban ne próbáljak meg küzdeni.
A föld keményen, hűvösen feszül a hátamnak, a szél egyre hevesebben tépi, szaggatja a susogó, lebbenő, sikító függönyöket. Mintha az én feldúltságomat, a félelmemet tükrözné minden rezzenésük.
- Ez az, amit nem tanítanak meg az iskolapadban. – Tágra nyílt szemekkel figyelem, amint lassú, idegölően nyugodt mozdulattal teszi a kanapéra a fegyverét, hogy aztán az én késemet vegye a markába.
Nesztelen mocorgással próbálom kiszabadítani a kezeimet, de mintha vasököllel szorítana.
Ne…
Miért… mit akar… miért csinálja ezt az egészet?
- Fogalmad sincs, hogy kell egy ilyet használni, ugye? – Dühösen szorítom össze a fogaimat.
Még szép, hogy nincs. Nem mindenkinek hobbija a gyilkolászás…
Bár, azt beismerem, hogy talán engednem kellett volna, mikor gyerekkoromban belém akartak verni néhány önvédelmi alapmozdulatot.
Őszinte megvetéssel nézek fel rá, a szemeiben vad vágy, rémisztő őrület csillog.
Elfintorodom.
- Hadd tartsak hát… egy különórát. – Közelebb hajol. Túl közel…
Az ajkai puhán simulnak a számra, ledöbbent nyögés szalad ki az ajkaim közül, és ő kegyetlenül kihasználja a szerencsétlen rezzenést. A nyelve durván, kemény elszántsággal tör az ajkaim közé, a testem megfeszül, de nem tudok ellenkezni.
Forró. Annyira forró.
Egyre mélyebbre hatol a számban, mindenhol érzem a puha, mégis erőteljes, követelőző érintést. Észre sem veszem, és válaszolnom kell rá. Muszáj. Nem tudom nem megtenni, a nyelvem magától mozdul.
Éles, tépő fájdalom, belenyögök a csókba.
A vérem fémes, kesernyés íze fűszerezi az ajkaink durva játékát.
- Te… - Halk, meggyötört zihálás, hevesen kapok levegőért, mikor végre elhajol tőlem.
Nem tudom, mit akartam mondani, a folytatás valahol félúton elveszik a kusza gondolatok kavalkádjában. Remegek.
Káromkodni, dühöngeni akarok… a fejéhez vágni minden felindult, feldúlt sértést, ami keresztülcikázik a fejemen, de képtelen vagyok szavakba öntetni a gyűlölködő gondolatokat.
Nem tudom, hogy a félelem vagy a józanész tart e vissza.
Nem untam meg a életemet. Még nem.
Most nem halhatok meg.
Olyan közel vagyok a szabadsághoz. Annyira közel.
Jéghideg érintés a torkomon, a szemeim elkerekednek. Mi…
- A penge hideg, a fájdalom éles. – Megborzongok.
A sóhaja forrón csiklandozza a fülemet, a penge jeges érintése éles fájdalommal hasít a bőrömbe.
Megfeszülnek az izmaim, felnyögök a fájdalomtól.
A szemeimből kicsorduló könnycseppeknél forróbbak a nyakamon végigrohanó sűrű, lomha vércseppek. Zihálok, de nem merek megmozdulni.
- Állj! – Halk, kétségbeesett könyörgés. Az ajkai a halántékomra lehelnek hangtalan csókot. Forró. – Kérlek… - Ennél mélyebbre már nem süllyedhetek.
A megaláztatás keserű fájdalma a mellkasomra nehezedik, a torkom összeszorul, a gyomrom görcsbe rándul.
Összeszorítom a fogaimat, mielőtt olyat mondok, amit később megbánnék.
- Ugyan, nem fájhat annyira. – Vigyorog.
Forró csók a nyakamra, néma, megkönnyebbült sóhaj szökik ki az ajkaim közül, mikor a tőr hűvös pengéje elszakad a bőrömtől.
A hideg fém végigborzolja a mellkasomat, még ruhán keresztül is érzem az éles, hasító fájdalmat. Tudom, hogy csak a képzeletem szüleménye, de mintha belém vájná a pengét.
A testem őszinte, a reszketés elárulja a rettegésemet.
Gyűlölöm…
Az ajkait elhagyó elégedett, mély sóhajtól megfagy a vér az ereimben.
Félek.
Olyan erős, olyan heves félelmet érzek, amilyet még soha.
A kés az ingem alá siklik, újabb könnycseppek szabadulnak ki a szemeimet borító vastag könnyfátyolból.
A ruha szakadásának éles hangja visszhangzik a szoba feszült csendjében.
A kavargó, vészjósló gondolatok újra és újra visszajátsszák a fejemben az anyag sikolyát.
Fagyos borzongás rohan végig a testemen, a hátamon végigfut a hideg.
A ziháló lélegzetvételek zaja egyre hangosabbá válik, minden másodpercben nehezebb feladatnak tűnik. A levegő mintha sűrűvé, nehézzé, fülledté válna, a mellkasom reszketése megszédít.
Mély, vér ízű csók. Fullasztó. Fáj. Félek. Undorodom. Menekülni, futni akarok.
Elbújni előle.
Messzire… nem akarom… soha többé nem akarom látni az őrületet azokban a szemekben.
Miért csinálja ezt? Mi a célja ezzel az egésszel?
Neki ez csak… egy játék?
Először játszadozik velem, megaláz, bemocskol, a földbe tipor, hogy utána egyszerűen golyót eresszen a fejembe?
- Ugye milyen finom? – Élveteg sóhaj.
Elfordítom az arcomat, a szemeimet összeszorítva nyugtatom le a szívemet.
A nyelve forró és nedves. Végigsimítja a nyakamat, csípi a friss, nyílt sebet.
Felnyögök.
Zihálva, remegve feszítem meg az izmaimat, az ujjaim ökölbe szorulnak.
Miért… miért érzek furcsa, izgatott bizsergést a fájdalom mellett? Miért forrósodott fel az ágyékom és miért gyengült el minden porcikám az érintésektől?
Hányingerem van.
Miért történik ez az egész? Mivel érdemeltem ki? Miért tesz ilyeneket egy másik férfival?
- Kérlek… - A hűvös szellő dermesztően cirógatja a nedves bőrömet. – Engedj… - Vékony, erőtlen hang, a penge az alhasamhoz ér.
Tágra nyílnak az eddig összeszorított szemek.
Fájdalmas, riadt nyögés.
Jéghideg, kellemetlen érintés. Túl forró a testem, túl hideg a fém idegen cirógatása.
Túl rémisztő.
Túl kegyetlen ez a vigyor.
Túl gyűlöletes.
Miért… miért van merevedésem ennyitől?
- A penge hideg. – Összerándulok. A tekintetünk csupán egy röpke pillanatra találkozik. - A penge veszélyes játék. Hagyd a nagyokra, akik tudják használni.
A rám nehezedő súly, a csuklómon érzett feszítő szorítás elmúlik. Zihálva, hitetlenkedve, ledermedten figyelem a könnyed, laza mozdulatokat.
A kanapé bőrhuzata élesen reccsen a kés érintésére, a szivacs mintha magába szívná a pengét.
- A továbbiakban még átveszünk ezt-azt… - Miről beszél? A továbbiak? - hiszen apád nem akarja, hogy a kis utódja tudatlanul kövesse őt, ha meghalt.
Ismét összerándulnak az izmaim, őszinte döbbenettel nézek fel rá.
Ha meghalt? Miről beszél?
Meg akarja ölni?
Feltámaszkodom. Gyors, kapkodó mozdulat, a reszkető kezek ösztönösen húzzák össze a mellkasomon a szétszaggatott inget.
- Várj! – Nem gondolkodom. Az ajkaim gyorsabban mozdulnak, mint a gondolatok.
Megtorpan, a pokolian vörös tincsek élvetegen lebbennek, ahogy hátrafordul.
Az a vigyor…
A jeges, riadt borzongás nem marad el, de nem engedem, hogy a félelem maga alá teperjen.
A gondolataim nem hagynak cserben, a lélekjelenlétem észhez térít. A hideg, számító hozzáállás a saját érdekemet kutatja a váratlan fejleményekben.
Gondolkodj…
Rám néz.
A vállát lustán támasztja az ajtófélfának, farkasszemet nézünk a sötét félhomályban. Eszelősen csillog az az elborult tekintet.
- Mi a célod ezzel az egésszel? – Lassú mozdulatokkal állok fel a földről, kimérten masszírozom meg a csuklómat.
Miért ölné meg az apámat, pont akkor, mikor végre kiérdemelte a bizalmát annyira, hogy bizalmas küldetéseket kapjon tőle?
Ennek nincs semmi értelme.
Ha a pozíciójára vágyna, akkor velem is végezne. Miért akar ennyire engem látni a klán vezéreként? Nem találom a logikát. Nem találom, és ez megőrjít.
Az emberek kiszámíthatóak. Az emberek unalmasak és egyszerűek.
De ő…
Hol a logika? Miért nem tudom kibogozni az összegabalyodott gondolatokat?
Ennyire nem ütöttem be a fejemet az esésnél.
A hosszú, feszült csendet élveteg, gúnyos kacaj töri meg. Jéghideg borzongás fut végig a hátamon.
- Miért kéne elmondanom? – Elfintorodom.
Felém lép, összerezzenve hátrálok. Láthatóan jól szórakozik a félelmemen.
Lehet, hogy csak a kihívás miatt akarja megölni? Lehet, hogy még ezt is csak játékként fogja fel? Ennyit érne neki egy emberi élet?
De akkor hogy jövök én a képbe? Semmi közöm apám üzleteihez.
Engem nem védenek felszerelt, kiképzett testőrök.
Engem nem kihívás megölni.
A testvéreimmel is könnyűszerrel végzett. Ha kiszemelte a családunkat, miért vagyok még életben?
Újabb lépések. Ő lassan, kimért lustasággal közelít, én megremegve hátrálok újabb és újabb métereket.
- Csak hogy tudd… apámmal nem lesz olyan könnyű dolgod, mint a bátyáimmal volt. – Halk, határozott hangszín. Még magamat is meglepem vele, hogy ilyen gyorsan visszaszereztem a higgadtságomat.
Nem válaszol, az egyik szemöldök kihívón fut fel a homlokán.
Nyelek egyet, majd kissé felbátorodva folytatom. Hiába sikít minden porcikám, nem fordítom el a tekintetemet, állom az élveteg, őrült pillantást.
- Testőrök védik, és mostanában annyi teendője van, hogy az is kész csoda, ha ki tudod deríteni, hogy hol találod meg. – Apró mosoly villan az ajkaimon.
A falnak ütközik a hátam, megtorpanok.
Ő is megáll, játékos, vadász vigyorral billenti oldalra a fejét, mint a macska, aki a sarokba szorított kisegérre pillant.
- El akarsz rémiszteni? – Gúny. Tömény, fröcsögő gúny.
Már-már gőgösen, lenézőn emelem fel az arcomat, elmosolyodom.
A szívem hevesen őrjöng, de most nem engedem összeomolni a határozottság bizonytalanul reszkető álarcát. Nem. Most bátornak, kegyetlennek kell tűnnöm.
Gyerünk.
Csak szépen, nyugodtan…
Talán ő a szabadságom kulcsa.
- Eszem ágában sincs, hogy szétromboljam egy mániákus őrült terveit. – Élesen villan a tekintete.
Rövid, feszültségtől és várakozástól terhes csend.
- Segíteni akarok. – Közelebb lép, a testem szinte a falba simul.
Széles vigyor, elsötétült tekintet. Már előttem áll.
Az ujjai durván markolnak a hajamba, az arcomat a tincseimnél fogva fordítja maga felé.
Összeszorított fogakkal zihálok, visszatartom a testem vad remegését.
- Érdekesebb vagy, mint hittem. – A fülembe suttog, majd ismét távolabb hajol tőlem. Az arcom mintha égne, a testem reszketése előtör. – De nem kell segítség.
Durva erőszakkal tapad az ajkaimra, felnyögök a kezeim ösztönösen csúsznak a mellkasára, hogy távolabb próbáljam tartani a hozzám simul testet. A nyelve forrón, könyörtelenül siklik az ajkaim közé, a vér kesernyés íze ismét elkábít.
Fáj.
Egy erős rántással fordítja oldalra a fejemet, a fülcimpámba marnak a fogai. Fájdalmas nyögés szakad fel belőlem.
- Épp menni készültem… de ha már ilyen szívélyesen itt marasztaltál…. – A körmei végigszántják a mellkasomat.
A gondolatok megszűnnek létezni, az ösztönök veszik át a hatalmat.
Az ujjaim maguktól mozdulnak, az övére erősített tokból könnyedén csusszan ki a pisztolya, reszketve markolom meg a gyűlölt fegyvert. Felemelem a kezemet, a kibiztosítás halk, jellegzetes kattanása hosszan visszhangzik a szél búgásában.
Megáll a mozdulatokban, újra maga felé fordul, hogy elmélyedhessen a tekintetemben.
A fegyver csöve a halántékához nyomódik.
És még most is…
… még most is vigyorog.
- Nem fogsz lelőni. – Elfintorodom a magamtól visszahallott szavaktól, a tekintetem határozott, pedig a szívem mélyén kétségbeesetten vívódok önmagammal.
A mellkasom összeszorul a tudattól: igaza van.
Képtelen vagyok megtenni.
- Most melyikünk profi a jóslásban? – Erőltetett gúny, nem tart sokáig.
A vállam hangosan roppan, felüvöltök a fájdalomtól, amikor a csuklómnál fogva elkapja a kezemet, és egy könnyed rántással fordítja ki a vállamat. Megperdülök, és ő a mozdulatot kihasználva a falhoz löki a testemet, a hátamhoz simul. A reszkető, elgyengülő ujjak közül könnyedén veszi ki a fegyvert.
- Szánalmas vagy. – Megnyalja a nyakamat. Reszketve, könnyezve szorítom össze az ajkaimat. A vállam fájdalmasan lüktet, de szerencsére valószínűleg nem történt komolyabb sérülés.
Nem mintha számítana.
Ha így folytatom, nem lesz hosszú életem.
Nem hiszem el… nem hiszem el, hogy itt volt a lehetőség. Egy apró mozdulat lett volna az egész, és ez az egész rémálom a múlté lehetett volna.
Egy aprócska mozdulat. Tényleg szánalmas vagyok.
A kibiztosított fegyver csövével végigkarcolja a nyakamat, majd a mellkasomra simítja a hideg fémet… a mellkasomra, a hasamra… egyre lejjebb és lejjebb.
Reszketek.
Kikapcsolja az övemet, hiába próbálkozom, nem tudom kiszabadítani a hátrafeszített kezeimet.
- Elég! – Halk, rekedtes zihálás. A pisztoly a merevedésemhez ér. Tágra nyílnak a szemeim, a levegő a tüdőmben reked.
- Ugye tudod, hogy a kibiztosított fegyver könnyedén elsül magától is? – Dallamos, szórakozott, élveteg hangszín. Apró mozdulatokkal ingerel, könnybe lábadnak a szemeim.
Hatalmas, forró könnycseppek szántják végig az arcomat.
Miért?
Nem fogja megtenni. Nem fogja…
Halkan felsóhajt, a fülemet csiklandozza a forró levegő.
- Szívesen játszadoznék még. De hagyok későbbre is a mókából. – Eltávolodik a fegyver a bőrömtől, a kezeimet tartó szorítás lazul, majd teljesen megszűnik. – A saját érdekedben javaslom, hogy ne marasztalj tovább. – Hallatszik a hangján a kegyetlen vigyor.
Megreszketek.
Rövid, elillanó másodpercek.
Halk, lassan távolodó léptek nesze. A bejárati ajtóm csattanása visszhangzik a fejemben.
Reszketve, elgyengülten csúszok a földre, a szívemről mintha hatalmas kövek gördülnének le.
Elment.
Elment.
Egyedül vagyok.
Biztonságban vagyok.
Túléltem.
~*~
Egy lassú mozdulattal engedem el a lépcsőház bejárati ajtaját, és az lomhán vánszorogva csukódik be mögöttem.
Néhány rövid, gyors lépés és már a kocsim mellett állok, egy lassú mozdulattal nézek vissza a fölém tornyosuló házra. Évekig az otthonom volt. Valószínűleg soha többé nem teszem be a lábam.
Tegnap este természetesen értesítettem apámat a fejleményekről, miután lelépett az az idióta.
Nehéz volt meggyőzni az öreget.
Úgy látszik mélyebb bizalmat táplált egy ismeretlen alkalmazott iránt, csak azért mert évekig sikeresen nyalta a seggét. Mindegy. Inkább kimaradok az egészből.
Én mindent megpróbáltam.
A bőröndök a kocsi csomagtartójában, iratok elrendezve.
Lendületesen vágódok be a volán mögé, átpörgetem az irattárban a szükséges papírokat. Minden megvan. Útlevél, személyi, jogosítvány…
A slusszkulcs elfordul, felmorran a motor. Régi, bérelt autó. Nem akarok feltűnést kelteni.
Tágra nyílnak a szemeim.
Az anyósülés ajtaja kivágódik.
Az első, amit meglátok a vörösesen lebbenő tincsecskék.
Megáll a vér az ereimben, a fejemben felzengnek a tegnap esti szavai.
„De hagyok későbbre is a mókából...”
Nem.
Az ujjaim hevesen reszketve szorítják a kormányt.
- Mit akarsz? – Megvetéstől, indulattól remegő hang.
Vigyorogva kényelmesedik el az ülésen, a játékos tekintet felém téved.
Nem válaszol, ezért újra én töröm meg a rövid csendet.
Hátradőlök a széken, erőltetett nyugalommal fordulok felé. Minden porcikám sikít, az agyam vészriadót fúj, de állom a tekintetét.
- Talán rájöttél, hogy mégis kell a segítségem? – Talán apám megfogadta a tanácsomat, és még jobban bebiztosította magát?
Akármilyen profi gyilkos is legyen, a lehetetlenre ő sem képes.
- Miért tennéd? – Kíváncsi, gúnyos pillantással mér végig, oldalra billenti a fejét. A mozdulat túlságosan is ismerős, felidézi a tegnap esti találkozásunkat.
Felidézi azt, amiket velem csinált…
Nem… nem akarok emlékezni.
Egyszerűen csak verd ki a fejedből. Gyerünk… gyerünk!
- Nyilván nem ingyen. A szabadságomért cserébe. – Nekem nem kell semmi. Nem kell magas rang vagy pozíció. Nem kell hírnév, se pénz.
Csak nyugalmat szeretnék.
Elmenni innen, és tisztalappal újrakezdeni, felépíteni az életemet.
Többé nem akarok és maffiacsalád utódja lenni. Magam mögött akarom hagyni a múltat.
Ennyi az egész.
Csend.
A szemeim elkerekednek, mikor a kezébe veszi az irattartómat, amit a két ülés közötti fiókba dobtam alig pár másodperccel ezelőtt.
A körmöm elmélyed a bőrkormány puha anyagában.
Lustán lapozza végig.
- Útlevél… repülőjegy… - Vigyorog. – Csak nem szökni készülsz?
Összeszorítom a fogaimat.
Felé nyújtom a kezemet, elfojtom a reszketést.
A hangom határozott, makacs, követelőző.
- Add ide! – A kétségbeesettség apró jelei felsejlenek a hangom mélyén. Ne…
Olyan szépen felépítettem mindent.
Olyan szépen átgondoltam az egészet. Annyira… annyira tökéletes volt.
Nem ronthatja el pont most. Pont most, mikor már csak egy hajszál választ el.
Elkapja a kezemet, felnyekkenek, mikor magához ránt, az ujjai a hajamba tépnek. Az ajkaim már az emlékektől zsibbadni kezdenek.
Forró, durva, kegyetlen érintés.
Összeszorított szemekkel próbálom eltolni magamtól. Felesleges.
Elszakítja az ajkainkat, vigyorogva kapja fel a műszerfalon pihenő tollat, és a kezemre firkant valamit.
- Ha kellenek az iratok, este 10-kor itt megtalálsz.
A kocsi ajtaja hangosan dörren.
Eltátott, reszkető ajkakkal meredek az üresen tátongó anyósülésre. Nem hiszem el.
Nem hiszem el, hogy ezt csinálta.
A kezemre siklik a tekintetem.
Egy cím.
Hát persze… ha hozzám jött volna megint, akkor könnyedén állíthatnék neki csapdát. Ha én megyek egy ismeretlen helyre, akkor ő indul előnyös helyzetből.
Minden porcikámban érzem, hogy mi fog történni, ha elmegyek, nem vagyok hülye. Nem. Nem engedem. Nem hagyom, hogy ilyesmit tegyen. Undorító, visszataszító seggfej.
Elvette az irataimat… még a hamis iratok készíttetése is minimum egy hét. Na jó… a családom kapcsolataival talán 2-3 nap alatt megoldható. Nincs annyi időm.
Más megoldás kell.
A mellkasom összeszűkül, a keserű tehetetlenség szinte megrészegít. A düh forró reszketése szétárad a testemben.
Remegő kezekkel veszem ki a telefonomat a zsebemből.
Egyetlen érzés lángol a mellkasomban: bosszúvágy.
Le akarom törölni a képéről azt a vigyort. Látni akarom, ahogy szenved. Látni akarom, ahogy könyörög. Ahogy meghunyászkodik úgy, ahogy engem kényszerített.
- Tessék?
- Apám. Leszek az örökösöd. Folytatom, amit elkezdtél, tovább viszem a család vérvonalát. – Hazugság. Nem számít. Most úgy érzem, bármilyen eszközt bevetnék ellene. – Egy feltétellel… segítened kell megöletni valakit.
|
| timcsiikee | 2010. 10. 09. 09:12:28 | #8479 |
 Karakter: Odoriko Miyagi
Megjegyzés: ~ lady lawnak
Miyagi:
Ledörgölöm magamról a csillámló testápolót, átöltözöm, és szépen összehajtva elteszem a ruhámat. Kész vagyok. Igazán jó volt ez a fellépés. Szokatlan, mégis jól éreztem magam, ha csak pár percre is. Még sosem táncoltam így egyedül, hogy másoknak. Egyedüli szereplés. Talán csak akkor, amikor egyszer versenyeztem így, de az… az más volt. Remélem annak a srácnak is tetszett. Ahogy felelevenedik előttem az arca, melegség áraszt el egy pillanatra, elmosolyodom, és vállamra kapom a táskát. Szerintem ez volt az első és utolsó alkalom hogy láttam. Vajon elbúcsúzzak tőle? Fel sem köszöntöttem… szóban…
Épp kinyitom az ajtót, és lépnék ki, oldalra nézve, amikor meglátom, hogy pont Ő jön errefelé.
Szívem nagyot dobban, hangtalanul gyorsan visszacsapom az ajtót, majd megállok előtte. Vajon ide jön? Áh, dehogy… Miért jönne be hozzám? Lehet csak egy másik szobát keres, vagy a mosdót. De az nem is erre van.
Még a levegőt is visszatartom, ahogy hallom közeledő lépteit, szívemet hallom a fülemben dübörögni. Hallom, ahogy pont az ajtó előtt megáll, hosszú, kínos percek következnek, és nem hallok semmit. Csak a saját, halkított légvételeimet. Miért nem jön be? Vagy miért nem megy tovább? Vajon mit akar? És miért vagyok ennyire izgatott?
Hirtelen a lépések távolodni kezdenek, hirtelen belém nyilall egy érzés, és azonnal a kilincsre siklik a kezem, kinyitom az ajtót, és a következő pillanatban épp a vállára teszem kezemet.
- Engem kerestél? – szólalok meg halkan, megremeg bizonytalanul a kezem, de innen már nincs visszaút. Nem válaszol, így lassan leveszem róla kezemet, kiegyenesedik, és oldalra fordul.
- Jah… - bólint egyszerűen, én pedig félve nézek fel rá, izgatottan. Engem keresett… Vajon miért? Kínos csend következik, zavaromban tincseimet a fülem mögé seprem, a fal felé nézve.
- Remélem… tetszett az előadásom… még nem igazán táncoltam így – félve pillantok vissza rá, csak annyit látok, hogy halványan bólint. Elég csendes típus a fickó, de nem igazán zavar. Az már kicsit más, hogy ahogy rám néz… az… valamiért zavarba ejtő, de lehet csak azért, mert annyira helyesnek találom.
- Ennek örülök – magam előtt összefűzöm ujjaimat, kicsit illegek-billegek. Mit mondhatnék még? – És… nem is mondtam, hogy… Boldog Szülinapot! – zavart nevetés sikerül a mondat végére, egyik kezemet a nyakamra simítom hátul, és szorítom tarkómat. Miért ver egyre gyorsabban a szívem? Pedig csak… beszélgetek vele.
- Köszönöm – a falnak támaszkodik lezserül, én pedig ajkaimat rágcsálva gondolkodom tovább.
- És… ha nem illetlenség. Megkérdezhetem, hogy hányadik? – kíváncsi vagyok.
- A huszonharmadik – meglepetten kikerekednek szemeim, majd zavaromban elmosolyodom.
- Hű… az igen… fiatalabbnak néztelek – a végét csak motyogom, majd hirtelen ismét felemelem hangomat – Én még csak tizenhét vagyok – hirtelen elönti arcomat a forróság. Ez így nem jó, teljesen lejáratom magam, egy ismeretlen előtt. Rosszabb vagyok mint egy szerelmes tini.
- Én… izé… - hebegem ide-oda nézve, majd mély levegőt veszek, lábaim maguktól indulnak el. – Ne-nekem mennem kell – kicsit remeg a hangom, próbálok gyorsan lépni, de nem megy, csak sétálgatás szerűen – További, jó… szórakozást nektek – nem is merek a szemébe nézni, valahogy túl izgatott leszek a szemkontaktustól. Mellette haladok el, amikor egy integetés félére emelem fel a kezem, kicsit előre biccentem a fejem megszeppenten, és tovább haladok a folyosón.
Meghallom a hangos nevetést a nagy teremből, és ledermedek, egy helyben állva. Még tőlük is el kell köszönnöm.
|
| timcsiikee | 2010. 09. 17. 00:26:55 | #7857 |
Karakter: Odoriko Miyagi
Megjegyzés: ~ lady lawnak
(zene)
Miyagi:
Jobb láb előre, csípőt ráz, vissza. Bal láb előre, csípőt ráz, vissza. Kezem kecsesen forog testem körül, fenekem csípőmmel együtt rázom, nadrágomon csilingelnek az apró érmék, mosolyogva tekergetem fejem fölé karjaimat, majd összefogva ujjaimat, riszálva lépkedek oldalra. Imádom a zenét, ritmusára azonnal megmoccanok, testemet rabul ejti a dallamok tömkelege. A lányok mellettem másolják mozdulataimat, néha eltérő koreográfiával követik lépéseimet. Nem sokára fellépünk, és szeretnék jól szerepelni, bár nem kell túl sokat javítanom, hisz a tanár szerint is csak magamat kell adnom, és az tökéletes lesz. Neelam-san annyira aranyos és kedves, igazi angyal, és a tánca… Ő a példaképem mióta ide kerültem.
Megtanította, hogy a hastánc nem csak a hasizom mozgatásából áll. Kecses mozdulatok, lépések, kemény csípő és fenékmozgást igénylő dolog ez, nem beszélve a ruganyosságról. Szeretem nagyon, itt érzem magam otthon, ekkor érzem magam felszabadultnak.
A zene abbamarad, Neelam-san pedig kecsesen tapsolva, mosolyogva lép felénk. Minden lépte olyan szép, csak mosolyogni tudok a közelében.
- Nagyon szép, Miyagi. Egyre jobb vagy minden nappal.
- Ez Önnek köszönhetem, sensei – mosolygom vissza rá, de mikor vállamra teszi a kezét, kipattannak szemeim.
- Miyagi. Lenne egy hatalmas kérésem. Ha átöltöztél visszajönnél ide hozzám?
- Pe-persze.
~*~
Izgatottan megyek a megadott hely felé, bár… Kissé félek. Sőt, az enyhe kifejezés. Nagyon félek. Soha nem csináltam még ilyet, ráadásul „egyedül” leszek. Vajon minden jól fog menni? Nos… ha a célszemély elég helyes, akkor… szerintem menni fog.
Neelam-san azt mondta, csak táncolnom kell a szülinaposnak, de nem a megszokott módon. Olyan legyen, mintha kikezdenék vele. Ettől félek a legjobban. Mi van, ha komolyan veszi? Én… Én Arra nem lennék képes.
Mély levegőt veszek, ahogy megpillantom az épületet, és a rajta villogó szöveget. Van még elég időm, így kényelmesen elkészülhetek egy hátsó öltözőben. Megjelenik Neelam-sensei is, és megnyugtat, hogy nem lesz gond. Nagyon kedvelem és tisztelem a senseit, ezért megteszem a kedvéért, főleg, hogy ha a fellépés végén szerez nekem a tortából. Hihi…
Egész testemet bekenem csillámos testápolóval, jó erős csillámréteg ragyog rajtam, ami kiemeli mozgásomat is. Egy kissé buggyos, kék selyem nadrágot kapok magamra, csípőjénél ezüst díszek csillognak, amik majd szintén kiemelik alakom, és a táncot. A pici mellényt nem kapom fel hozzá, pedig fellépéseken általában rajtam van, hiába csak a lapockámat és mellkasomból egy kicsi részletet takar. Helyette inkább egy feszes, alkaromat takaró, szintén kék, csüngő díszekkel teli kelléket kapok magamra. A fejkendőt is mellőzöm, mert jobban szeretem, ha hajam a nyakam cirógatja mozgás közben, sokkal jobban érzem a lendületet is.
Cipőt nem veszek magamra, viszont a nadrág legalsó részére is akasztok csüngős díszeket. Szeretem, ha minden mozzanatomra mozdulna valami.
Mikor elkészülök, megjelenik sensei-em, és szól, hogy lassan induljak el. Olyan izgatott vagyok, még sosem csináltam ilyet. Neelam-san egyszerű, hétköznapi ruhában van, egy vékony pulcsiban, és passzos farmerban. Magamra kapok egy hosszú fátylat, ami teljes testemet takarja, sőt fejemet is fogja, és simán átlátok rajta. Szívem hevesen ver, soha nem voltam még lámpalázas, de úgy érzem, mindennek eljön az ideje.
A nő mögöttem áll, vállaimba kapaszkodva sunnyogunk a sötét folyosón, kikukucskálva az ünneplő tömegre.
- Látod azt a fiút ott? – Mutat előre, de rögtön hármat látok, így nem szólok, hisz nem tudom, melyik lehet az. – Középen, az elegáns halványkék ingben, ami hosszant csíkos, és félhosszú a haja. Na? – súgja fülembe, és azonnal kitalálom melyikről is van szó, és jobban szemügyre veszem.
Elpirulva figyelem őt. Milyen helyes hapsi. Azt hiszem könnyen fog menni neki a tánc, pont úgy, ahogy a sensei kérte. Úgy is szeretem ezt csinálni, és ha ezzel mindenkinek örömet okozok, akkor megteszem.
Neelam-san előre megy, titokzatosan konferál fel, majd elindítja a zenét. Kecsesen fogom meg a fátyol széleit, Karjaimat fejem fölé emelem, és ritmusosan, aprókat szökellve érkezem a kör közepére. Hisz’ mind egy nagy körben ülnek, hogy jól lássanak. A hosszú halványkék fátyol alatt csípőm rázom meg az ütemre, csuklóimat forgatva egyre lejjebb és lejjebb emelem karjaimat, végül lesütött pilláimat azonnal felemelem, és buján tekintek az ünnepelt meglepett tekintetébe.
Elmosolyodom, majd egyre lendületesebben folytatom a táncot, pördülök egyet, közben a fátylat elhagyom, és kilépve belőle, karjaimat széttárva rázom tovább csípőmet a ritmusra. Fejem ide-oda kapom, figyelek minden mozdulatomra, hajam libben, vállamat simogatva repkednek a tincsek, és csak mosolygok. Nagyon jó érzés, hogy minden egyes tekintet csak engem figyel, hogy mindenki csak arra kíváncsi, amit csak én teszek most. Mindent beleadok, minden szenvedélyem beleölöm az előadásba, csak ösztönösen táncolok. Hasam mozog, hullámzik, karjaim sem állnak meg, ahogy lábam sem. Lassan felé lépkedek tánclépésekkel, mellkasomban egyre csak tombol az izgalom, szívem majd’ kiugrik helyéről, de nem állok le. Nem. Ez túlságosan jó ahhoz, hogy megálljak.
Pontosan a kiszemelt elé lépek, neki hátat fordítok, szinte érzem combjaimnál térdeit. Kecsesen fejem felé terelem karjaimat, majd oldalra hajlongva, megmutatva testem hajlékonyságát hullámzok, fenekem riszálva megcsörrennek a díszek, és vállam fölött tekintek rá, elmerülve szemeiben. Nagyon szép férfi, komolyan. Ha nem lenne ilyen… ilyen csillogó a tekintete, azt hinném, hogy barátnője van, aki nem jött el… De látom ám benne azt, amint minden sóvár pillantásban, de az Övé… az Övé teljesen más. Sokkal szebb.
Szembe fordulok vele, mosolyom letörölhetetlen, hasammal hullámozva, továbbra is rázva testem figyelem reakcióit, helyes arcát. Teljesen rá figyelek, hisz Ő az ünnepelt. Vajon hányadik szülinapja lehet most? Olyan kíváncsi vagyok. Lehet, hogy ez után majd megkérdezem Neelam-santól.
Csillogó szemekkel fogom meg kezét, két lábra állítom őt, hívogató tánclépésekkel. Nem kell semmit tennie, csak álljon egy helyben, hogy körbetáncolhassam. Remélem tetszeni fog neki. Elég magas, legalább is tőlem magasabb, illata megcsapja orromat, és bőröm bizseregni kezd. Nem… nem billenhetek ki a ritmusból, mert az lenne a vég.
Széles mosollyal jelzem, hogy örülök aktivitásának, ami az egy helyben állásból áll. Kis kezemmel simítom körbe egy vastag vonalon, miközben körbejárva őt táncolok tovább, elé lépve, újra hátat fordítva neki, kezeit csípőm felé teszem, lassabban hullámzok, nehogy lerázzam magamról, kezeimet lassacskán, észrevétlenül újra fejem fölé hullámoztatom, riszálni kezdem csípőmet, fenekemmel együtt, azonnal leemeli rólam kezeit ijedten, a díszek csak csörögnek, és pedig halkan kuncogok rajta. Egy fél lépést teszek hátra, forróbbá válik a levegő, ahogy pont hozzá is érzek, majdnem hátamon is érzem ruháját.
Megpördülök, vele szembe kerülve hátrálok párat, majd visszatáncolok elé, kezét megfogva terelem arcomhoz, másik kezemmel vállába kapaszkodom, s majd mikor biztos vagyok benne, hogy nem veszi el a kezét, az ő csípőjére teszem a kezem, hogy mozgásra bírjam.
- Gyerünk! – mondom halkan, hallom a háttérből, ahogy a többiek a zenével együtt ritmusosan tapsolnak, mosolyom újra kiszélesedik, majd felpillantok szemébe. Olyan közel van, és olyan furcsa ez a helyzet, mégis élvezem. De csak ezt.
Keze nyakamra csúszik, pár tincs ujja és nyakam közé simul, észre sem veszem, haloványan megmoccan csípője, de csak egy nagyon kicsit, én is alig veszem észre.
Vonzz a közelség, egyre magasabbnak érzem magam, ahogy lábujjhegyre pipiskedve teszem kecsesebbé a táncot mellette, majd megszűnik a vonzerő, ahogy elnémul a zene, s mint valami kikapcsoló gomb úgy hat rám a némaság. Azt hiszem ennyi volt a fellépés.
Azonnal kiszakítom magam karjai közül, pirultan, mégis mosolyogva hajolok meg a kisközönség előtt, majd fátylamat felkapva sietek vissza az öltöző szerűségbe.
|
|
