Nem tudom nézni. Képtelen vagyok itt állni és játszani a nagymenőt, amikor ő itt ül előttem, sír és épp felszakadnak azok a bizonyos gennyes sebek és elsírja az őt mérgező könnyeket.

- Milyen ember volt?

- Nemcsak a bátyám volt, hanem a példaképem is. Tőle tanultam mindent. Apa nélkül nőttünk fel, ezért azt a szerepet is betöltötte az életemben. Ha hülyeséget csináltam, laposra vert, aztán segített helyrehozni. Jack mindig ott volt nekem. Robby pedig… Jack miatta halt meg. Sosem tudtam megbocsátani neki, de… az öcsém volt. – Látom, mennyire fáj neki. Szinte fizikailag…. de azt is tudom, hogy lassan majd könnyebb lesz minden. – Azt hittem, túl gyáva az öngyilkossághoz. Nem kellett volna… én… - Amikor elakad, a hátára simítok. - Vigyáznom kellett volna rá. Jack is ezt akarta volna. Ehelyett… a halálát okoztam. Jack… kurvára csalódna bennem.

- Ebben egyet értünk. Bár itt lenne, hogy laposra verje a hülye fejed – Bár megszakad érte a szívem, nem tusok eltekinteni a ténytől, hogy seggarc volt. Tényleg jó lenne valaki, aki – De még nem késő. Bizonyítsd be, hogy jó ember vagy. Én hiszek benned. Nehéz lesz. Kibaszott nehéz, mert jelenleg az egész tábor gyűlöl. De még helyrehozhatod. Bizonyítsd be, hogy nem vagy szánalmas.

- Én… én… - Ahogy rám pillant, abból egyértelmű, hogy tudja, mennyit jelent, hogy itt ülök mellette. Érzi a súlyát, és ez jó. Akkor nincs veszve minden.

- Mindent megbocsátok. – A hajába túrva húzom közel magamhoz. Most ő a gyenge, neki kell annak lennie, így a nyakamhoz húzom teljesen. Hatalmasat dobban a szívem, amikor megölel. – Üdv itthon.
Zokogni kezd. Hang nélkül, csak rázkódva, könnyezve, de tudom, hogy erre van szüksége, így nem is zavarom.

Órák is eltelhetnek akár, elvesztem az időérzékem. Csak ő létezik most, hogy megkönnyítsem a lelkét, hogy feloldjam a kínból. Nem tehetek róla, de nem hagyhatom, hogy belehaljon a gyászba és az önvádba. Így el fog kezdeni túllépni.

- Széthasad a fejem – suttogja, amikor a remegés abbamarad.

- Nem csodálom, bőgtél, mint egy óvodás.

- Kussolj, Jack halála óta nem sírtam – morog rám, én meg örömömet kuncogással álcázom. Felállok, és elindulok, hogy hozzak neki gyógyszert. Nem a régiek, azok rég elfogytak. Ezeket gyógynövényekből nyerjük. A régi világ orvosi szereinek többsége már elfogyott vagy megromlott, így ki kellett találni valami mást, és a többség, ahogy itt is, a gyógynövényekből készült szerekre állt át.
Kenchy meg közben telehányja a mosogatót…

- Ahhoz képes, hogy napok óta részeg vagy, rosszabbat érdemelnél – jegyzem meg.

- Nem szenvedtem már eleget?!

- Nem. – Mert bár a szívem megszakadt érte, az tény, ahhoz képest, amit nekem okozott, ez még semmi. – Zuhanyozz le, bűzlesz. Tedd végre rendbe magad és takaríts ki, mert úgy festesz, mint egy csöves, a lakásod meg egy pöcegödör – adom ki a…. hát, nevezhetném tippnek, de parancs. Nem is tetszik neki, de fenyegető pillantására csak felvont szemöldökkel válaszolok. Ch, ez már kevés lesz. Magára hagyom és a hálóba megyek. Összeszedem a piás üvegeket, a szemetet és mindet kidobálom az ablakon. Pillanatok alatt felforgatom a kicsi lakást, és minden alkoholt kizanálok. A konyhaszekrénybe teszek egy üveg fertőtlenítőt, amit gyógynövényekből főztek a többiek, és neki is viszek ismét fájdalomcsillapítót.

- Hogy nézel ki?! Mióta van begyulladva a sebed?! – rivallok rá, ahogy meglátom alsógatyában.

- Tudnál normális hangerőn is beszélni? Szétrobban a fejem a hangodtól…

- Pont leszarom, megérdemled, Spoogen!

- Mióta vagyok neked Spoogen?

- Mióta fújok rád. És addig az is maradsz – jelentem ki, majd még egyszer végigmérem. – Menj el az orvoshoz és nézesd meg. Nem engedem meg, hogy vérmérgezésben feldobd a talpad, megértetted? Az túl könnyű lenne ahhoz képest, ami vár rád!

- Még nem késő halálra innom magam… - Ezen persze összekapunk, mire ő a fürdőbe megy, én meg kicsit takarítok, de nem sokáig. Magára hagyom, hadd aludjon.

* * *

Másnap reggelig nem történik semmi érdekes. A raktárban pakolok, a készleteket ellenőrzöm. Remélem, Rennerék tudnak hozni gyógynövényeket, mert mondjuk az érzéstelenítőnek is híján vagyunk és a dokitól tudom, hogy annak a kis seggfejnek kellett volna tegnap is. Az éjszaka nem volt egyszerű. Most, hogy kimászni látszik a gödörből, megint kezd borzalmasan vonzani. Sekélyes vagyok, de így, hogy Kevin tegnap este hivatalosan is gyógyultnak kiáltott ki és könyörgött, hogy keressek valaki mást, aki rendbe teszi a seggem, ne Kenchyt, mégsem akarok senkit.  Még Markot is feldobja, de valamiért a gondolatra is rosszul leszek. Pedig helyes pasas, de…. nem. Valamiért annyira nem az esetem, hogy akárki előbb lenne a sorban.
Másnap reggel a labor felé menet lekapcsol Sam.
- Hallom, Spoogen jobban van – néz rám.
- Még nem az igazi.
- És mik a terveid?
- A táborvezetéssel? – Bólint. – Őszinte leszek veled, nem tudom. Részemről nem szerettem eleinte, sőt. De kezdek belejönni, ti szerettek, de sajnos az tény, hogy a katonai részéhez nem értek. Talán jobb lenne visszaadni Kenchynek az egészet, ha visszatér.
- Szerintem meg pont nem – húzza el a száját. – Az az alkoholista, bunkó seggfej a tábor idegein táncol. Ha nem a szeretőd lenne, már rég felkoncoltuk volna. Gondolod, hogy pacsira az emberek elfelejtik, hogy hogy viselkedett?
- Tudom, tudom – sóhajtok fel. – Nem látsz rá esélyt, hogy megint bízzatok benne?
- Bizalom és bizalom között hatalmas a különbség. Elég korán kerültél fogságba, de tudnod kell, hogy mi az a diktatúra. – Bólintok. – Amit Spoogen csinált, az volt. Amit te csinálsz, az demokrácia, ezért szeretik ennyire. Kemény kézzel vezeted a tábort, de nem vagy az istene. Ezért fogadnak el téged jobban a többiek is. Az viszont biztos, hogy ha támadás ér bennünket, akkor össze fogunk roppanni – sóhajt fel. Pár perc csend után szólal meg ismét. – Mi lenne, ha ketten vezetnétek a tábort?
Elsőre felvont szemöldökkel nézek rá, talán fel is horkanok, de… aztán a gondolat szöget üt a fejemben.
A laborba érve két kedvenc tudósomat már itt találom. Meg is osztom velük a hirtelen támadt ötletet, mire Mark hümmögve hallgat, Kevin pedig kritikusan méreget.
- Megint összekevered a mindennapi kötelességet a farkával? – kérdezi.
- Csak azért morogsz, mert nem tudod, mennyire isteni a farka – vigyorgok rá, mire persze felfújja magát. Mark nevet, én is nevetek. A hangulat kellemes.
- Egyébként nem hülyeség – szólal meg a vendégünk. – Nem várható el egy embertől, hogy mindenhez értsen, de azt el tudom képzelni, hogy ketten irányítsanak egy tábort. Ha pedig egy pár, akkor még hatalmi harcok sem lesznek.
- Spoogen előbb vágná ki a saját nyelvét, minthogy párjaként hivatkozzon Brookra – horkan fel Kevin, miközben Mark vért vesz tőlem, és ekkor érkezik Kenchy.

- Bocs, ha belerondítok az idilli pillanatba. – Bár a hangja kemény, olyan elveszett, mint egy kölyökkutya. Édes…

- Kenchy, gyere be. Mark, bemutatom Kenchy Spoogent. A tábor… - Nem tudom befejezni. Mijét?

- A tábor előző vezetője vagyok – mutatja be saját magát. Mark bemutatkozik, mire Kenchy egy kicsivel talán kevésbé bunkón felel. - Á, te vagy az agytröszt. Nagyszerű. Rennert kerestem, de nem találom sem őt, sem mást a csapatból – néz rám.

- Azért, mert nincsenek itt. Portyára mentek.

- Nélkülem? – Nem, drágám, nélküled a Föld se forog tovább!

- Mégis mit gondoltál? Itt rostokolnak majd és várják, mikor leszel a legkevésbé részeg?

- Nélküled is minden megy tovább, seggfej! – Ahogy Kevin beleszól, már tudom, hogy erről beszélnem kell vele.

- Miért nem szóltatok? Nekem is ott a helyem.

- Felejtsd el, ilyen állapotban ki nem teszed innen a lábad. Ráadásul eljátszottad a bizalmukat. Mindenkiét. És őszintén, nem biztos, hogy ez jó ötlet – jelentem ki a döntésemet.

- Te most szórakozol velem? Nem engedsz portyázni?

- Nem, egészen addig, amíg meg nem győződök róla, hogy alkalmas vagy rá. – Hirtelen ötlet, de kiváló ötlet.

- Szórakozol velem? Mi a faszt vársz tőlem, orvosi igazolást?! – Na, kezdi elveszíteni a türelmét…

- Ráhibáztál. Beszélni fogok a dokival, milyen a fizikai állapotod. Tudni fogom, mikor épültél fel teljesen. Továbbá, Kevin fogja felmérni a mentális épségedet. Csak akkor engedlek újra portyázni, ha mindketten rábólintanak.
Tudom, ha most pár héttel korábban lennénk, ordítana, de most nem teszi. Egyszerűen kiviharzik.
- Na, ha rajtam múlik… - kezd bele Kevin.
- Gondolkodás nélkül ki foglak baszni a táborból, ha továbbra is így viselkedsz vele – nézek rá mérgesen. – Megértem, hogy csalódtál benne, de mit vársz tőle?! Csókolja meg a lábnyomodat, amiért bántotta a tábort?!
- Tudod mit?! Igen! Basszál ki akkor, tessék!
- Hé! Nyugodjatok meg! – szól bele Mark.
- Elég legyen! – állítom le Kevint. – Ha meg akarod tartani a munkádat és Alexét, akkor most nem a haverom leszel, hanem a beosztottam! Nincs szükségünk rád a táborban, ha nem vagy képes elengedni a haragodat! Kenchy Spoogenből egy van és egy is marad, ha tetszik, ha nem! – Szikrákat szóró szemekkel nézünk egymásra. Tudom, haragszik rám. Azt is tudom, hogy még Nina halálát sem dolgozta fel, csak elodázta a dolgot, de csőstül jött a baj Margóék meggyilkolása után. Egyszerűen nem volt ideje feldolgozni. – Takarodj haza. Két napig meg ne lássalak a laborban, ennyi időt kapsz. Dolgozd fel a tragédiáidat, mert a régi Kevinre van szükségem. Mark megoldja a helyzetet velem addig. – Nem mozdul. – Most, Kevin!
Egy árva szót sem szól, csak távozik, én meg szinte remegve huppanok a mögöttem levő székre.
- Kemény vagy – mosolyog rám Mark.
- A fenéket – sóhajtom és a tenyerembe temetem az arcom. – Csak vissza akarom kapni a békémet. A barátomat. A pasimat. A gazdámat – szuszogom sírásközeli állapotban. Ő felsóhajt, mellém ép és magához ölel. Nincs ebben semmi erotikus, csak a hajamba túr és mikor felnézek, a hasfalára szorítja a fejem. Hihetetlenül jól esik ebben a pillanatban és annyira fájdalmasan természetes, hogy meg sem kérdőjeleződik bennem a gesztus, annak ellenére sem, hogy pár napja ismerem csak.

* * *

Kora este eldöntöm, hogy viszek egy kis mécsest Robbynak. Nem azért, mert annyira szerettem. De ez is igaz lenne. Az ok inkább az, hogy nem akarok rossz példát mutatni. Ám az meglep, hogy nem vagyok egyedül.

- Nahát, nem gondoltam volna, hogy valaha is itt talállak.

- Akkor már ketten vagyunk – feleli Kenchy.

- Most, hogy sikerült Ninát pótolnunk, a kutatás újra halad. Mark nagyon ügyes – mondom.

- Örülök, hogy jól mulattok – ironizál.

- Meg kellene ismerned, kedves férfi, és intelligens.

- El ne dobjam az agyam… – Na jó, ez már sok!

- Mi a franc bajod van vele? – kérdezem, de azonnal meg is világosodok. – Féltékeny vagy? – Persze eszeveszettül tiltakozni kezd. - Semmi okod, hogy féltékeny legyél, seggfej – sóhajtok fel és hátradőlök a fűben. Ő morogva pillant rám. – Úgyis meg fogok bocsájtani neked, ezt te is tudod és én is tudom. Kívánlak.
- Nahát, az új tudós nem elég alapos? – kérdezi.
- Utállak, Spoogen – sóhajtok fel.
- De most őszintén! Volt valaki?
- Senki – mosolygok rá. – Úgy tűnik, bukom az ilyen kezelhetetlen rohadékokra, mint te.
- Meddig tervezel még sértegetni?
- Nem tudom. Talán amíg össze nem szeded magad – vigyorgok rá, de ahogy végigpillantok rajta, vágy éled a hasamban. – Akarlak – nézek rá. – Dugni akarok, gazdám. – Rám pillant. Fogalmam sincs, mi játszódik le a fejében, de olyat tesz, amire soha nem tippeltem volna. Egy kibaszott szó nélkül feláll és ott hagy.
- Mi a franc?!  

A haragomat végül lenyelem. Hiba, tudom, de vagy rombolok, vagy bőgök, és egyiknek sincs itt az ideje. Kínomban nem tudok mit tenni, haza megyek, a saját barakkomba. Mark viszont épp a közös teraszunkon ül. Két szék és egy asztal van itt, ő ugyanis cigizik.
- Mizu? – néz rám mosolyogva. A tekintete mintha kiszúrna valamit. – Csüccs.
- Robbynál voltam. Ő is ott volt.
- Oh, ez jó hír, nem? – kérdezi.
- Nekik biztos – sóhajtok fel és lerogyok a székre. – Nekem nem igazán. – Rá is kérdez az okra. – Felajánlottam magam neki. Féltékeny volt rád és ez valamiért beindított. Én… mondtam, hogy dugni akarok. De ő egy szó nélkül…
- Most először utasítottak vissza?
- 27 évig egy őrülttel éltem, aki akkor használt, amikor akart! És eddig ez Kenchynél is így volt – szuszogom.
- 27 évig…? – Fel sem fogom a kérdését.
- Talán undorodik tőlem, mert… mert sebes lettem? Vagy mert Robby… - Könnyezni kezdek, és ez neki azonnal fel is tűnik. Azonnal feláll a székről és elém lépve az ölelésébe ránt.
- Ez nem a szex elutasításáról szól, ugye? – Nem felelek, de tudom, hogy igaza van. – Túl sok a teher a válladon. – Bólintok egyet, de a mellkasába fúrom a fejem. Olyan megnyugtató az illata. Annyira kellemes. – Csak egy szabad éjszakát akartál, amikor nem kell semmiről neked gondoskodni, igaz? Sajnálom, Brook – sóhajt fel és a hajamba csókol. – Nagyon sajnálom. Egy idióta, ha nem akar téged – mormogja. - Ha meleg lennék…. vagy legalább bi… - Percek telnek el, én szorosan bújok, mintha a mellkasa felmentést adna a mindennapi gondjaim alól. Mintha attól változna bármi. De semmi nem fog, hiszen ő nem Kenchy.
- Mi a fasz folyik itt? – hallom meg az annyira vágyott hangot. Azonnal elengedem Markot, de ő nem engedi el a derekam.
- Vígasztalok egy barátot – hallom meg Mark mély hangját. – Valami seggfej felzaklatta.
- Seggfej, mi? – Kenchy lábai alatt recseg a teraszra vezető falépcső.
- A világ legnagyobb seggfeje, ja. – Mark a hajamba túrva tart még közelebb.
- Na jól van, kurvára engedd el!
- Mert? Különben? – Hallom Mark hangján a vigyort. – Engem is itt hagysz szó nélkül? Engem sem akarsz majd megdugni?
- Vedd le róla a kezed! – Érzem, ahogy Kenchy ujjai a karomra tapadnak. Mark izmos, magas srác, ha akarna, vissza tudna tartani, de elenged. Hagyja, hogy elrántson tőle. Még várnék valamit, pár szót, de Kenchy megragad és berángat a barakkomba. A zárt ajtónak lök. – Mi volt ez?
- Semmi – nyugtatom meg. – Paraszt voltál, magamra vettem, ő meg megvigasztalt.
- És mennyire vigasztalt volna? – sziszegi.
- Teljesen őszintén, Kenchy, mi a fenéért érdekel ez téged?! Szó nélkül hagyt… - Befejezni sem tudom. Az ajkai az enyémekre marnak és tépni kezdjük egymást. Borzalmasan gyorsan történik minden, mire eszmélek, már a padlón feszem meztelenül, ő meg épp tágít. Behunyt szemekkel élvezem az érintéseit.
- Mi van már? – hallom meg a hangját, és ahogy felnézek, meglepő dolgot látok. Hiába pumpálja a farkát, nem… Nem keményedik meg.
- Várj, majd én! – Elhúzza a kezét tőlem és hagyja, hogy megforduljak és a számba vegyem. Percekig szopom, szívom, mindent megteszek, de egyszerűen nem történik semmi.
- Miért nem áll fel? – nézek rá elkámpicsorodva. – Miért jöttél ide, ha ennyire nem kívánsz?!
- Ne drámázz, hercegnő!
- Undorodsz tőlem? A repedés? Vagy az emlék, hogy majdnem leharaptam? – A pánik jeges ujjai a torkomra marnak.
- Nyugodj már meg! – üvölt rám. De most nincs annyi erőm, hogy harcoljak vele. Visszautasít, és aztán… aztán fel sem áll rám? – Nem a te hibád, oké? Meg akarlak kefélni! Azzal a céllal jöttem, hogy holnap rá se tudj nézni egy székre, nemhogy ráülni! De… de nem megy. – A pánikmódba kapcsolt agyam a legnagyobb baromságot rakja össze. Ahogy elkezdem kimondani, már tudom, hogy egy érzékelten fasz vagyok.
- Nem baj, ha neked nem megy. Mi lenne, ha ma én csinálnálak meg téged? – kérdezem, mire a szemei először meglepetten kerekednek el, majd dühösen szűkülnek össze. Egy szót sem szól, csak feláll, visszateszi magát a nadrágjába és már ott sincs. Arra sem méltat, hogy elküldjön a picsába… Hogy lehetek ilyen? Hogy nem jut el az agyamig, hogy… hogy neki nehéz most? Miért csak a szexre tudok gondolni? Undorító vagyok…

- Igaza volt a dokinak, csak egy kurva vagyok – mondom kellően hangosan ahhoz, hogy Mark meghallja, ugyanis pillanatokkal később kivágódik az ajtó. Annyira magamba vagyok zuhanva, hogy fel sem dolgozom a hírt, hogy meztelen vagyok.
- Mi történt? – kérdezi. Ellép mellettem, a kanapéról a takarót körém csavarja, csak utána ölel meg. Nem tudok mondani semmit. Képtelen vagyok rá. Csak az ölébe bújok és sírni kezdek. – Kérlek Brook, csak annyit mondj meg. Megint bántott? – Nemlegesen rázom meg a fejem, és hüppögve mesélek el neki mindent. – Hát, annyira nem vagyok meglepve. – Kérdőn nézek rá. – Azt mondod, hogy nem állt fel neki. Mi ezen olyan meglepő, Brook? Hatalmas fájdalmai lehetnek a sebei miatt, talán lázas is volt, csak mivel eleve rohadt meleg van, nem vetted észre. Most lett öngyilkos miatta a testvére. Látta a hulláját. A szeretője majdnem szintén meghalt, miközben ő elárult a társait és alkalmatlanná vált a vezetésre. A szeretője a főnöke lett, megtilt neki eddig alapvető dolgokat és bizonyítást nyert, hogy a tábora nélküle sem omlik össze. Felszakadtak a lelki sebei. Mit vársz? Engem az lep meg, hogy még nem tett kárt magában és képes végigmenni az úton. Gondolj bele egy kicsit. Minden téren kiherélte az élet. Erre te feldobod neki, hogy már a szexben is jó fordítva és ott is legyen ő az elnyomott és te az elnyomó? Nem kell agyturkásznak leni, hogy lásd, ezt rosszul reagáltad le.
- És akkor most? – hüppögöm.

- Kicsit időt adj neki. Nem lesz végleges, ha az lenne, nem akadt volna ki, amikor együtt lát minket. Csak… legyél vele egy kicsit türelmesebb. Masztizz többet. Talán tudok is segíteni! – Kitessékel az öléből, és átszalad a saját szobájába, majd visszatér, a kezében egy…
- Ezt nem mondod komolyan… - nézek rá megdöbbenve, már a sírást is elfelejtve.
- Mindenkinek van hobbija – rántja meg a vállát. – Én ilyeneket tudok faragni, ez van. A csajok sokkal hálásabbak, ha ilyet kapnak ajándékba. Használd te is! – kacsint rám vigyorogva.

* * *

Csendes, halk egymásutánban telik el ismét majdnem egy teljes hét. Kerülöm Kenchyt. Részben… Belógok néha a barakkjába, amikor tudom, hogy egy ideig nem lesz ott és…. ott játszok magammal. Körülvéve az illatával. Mert az alkoholszag kiszellőzött, már mindent az ő jellegzetesen férfias illata jár át. És ez csak még jobban beindít. Mark türelemre int, de egyszerűen nem bírok magammal. Van, hogy egy nap többször is be kell szökjek, hogy az ágyára feküdve játszhassak magammal. A táborvezetői teendőimet is sikerül részben elhanyagolni, de közben legalább Rennerék is visszatérnek az ígért időre és sokkal több cuccal.  Magok, plánták, gyökerek, mindenféle dolog, amit az erdőből össze lehetett szedni.
- És mi van Spoogennel? – kérdezi Kim és Renner szinte egyszerre, amikor hármasban maradunk a portya szerzeményeinek elemzése közben, napokkal korábban.
- Ő… jól van. Jobban. Alakul. Már nem iszik. Eljár az orvoshoz. Kevin is kezeli.
- Akkor látsz esélyt, hogy visszatérjen? – Kim hangja komoly. Engem meg elkezd kíváncsivá tenni, hogy mi történik.
- Azt hittem, hogy titeket már nem érdekel Kenchy. Hogy már nincs remény. – Renner a szemembe néz.
- Nem, nem így van – rázza meg a fejét. – Paraszt volt, a halál küszbére sodort minket, de nem jogtalanul. Csak nem vettük észre a drámáját, hogy Robby mennyire megviseli. Én ugyanolyan hibás vagyok, amiért hagytam, hogy menjünk portyára.
- És most mégis mit vártok tőle?
- Bocsánatkérést – mosolyog rám Kim. – Vagy valami olyasmit. Ami Spoogentől kitelik.
- Azt hittem, nem tudtok neki megbocsátani.
- Te is megtetted, nem? – kérdezi Renner oldalra biccentett fejjel. – Az egyik újonc arról panaszkodott Carlosnak, hogy nem tudja, kinek mondja el, hogy minden nap lát téged besurranni Kenchy barakkjába. , amikor ő nincs ott. Ha te megbocsátottál neki, akkor mi miért ne tegyük meg? – kérdezi, bennem pedig ekkor tudatosul, hogy egy táborvezetpnek mekkora hatalom, mekkora befolyás van a kezében.

Ha én is haragudnék rá, ha látványosan kerülném és nem támogatnám, ha úgy viselkednék vele, ahogy ő tette Robbyval, akkor azt érném el, hogy mindenki átvenné a stílusát. Mert sokszor eszembe jut, Robby Spoogen fantasztikus pasas lehetett volna. Akármelyik férfi vagy nő álma, hiszen szép volt, különleges férfiszépség. Gondoskodó, hiszen a tenyerén hordott… ha nem Kenchy Spoogen a testvére, vagy nem miatta hal meg Jack Spoogen. Ha egy másik időben születik, egy másik családba. Ha van ereje kiállni saját magáért. De neki nem volt ott senki, hogy támogassa. Kenchy viszont nincs egyedül. Ha senki más nem, én akkor is itt vagyok neki.

Ezekkel a gondolatokkal telek el napokra. Tudom, hogy valami történik a katonák és Kenchy között, de direkt nem szólok bele. De Sam megtette, amit kimondatlanul vártam tőle. A tábor egyre elfogadóbb Kenchyvel. Egyre kevesebbet bántják verbálisan, kevesebb a szúrós pillantás, és már minden közös evésnél mellé ül valaki.

Aztán egy nap épp sétálgatok, tulajdonképpen céltalanul, amikor meglátom, hogy Kenchy kilép a barakkjából. Rajtam egy feszülős, hófehér póló van, alul egy picike, fekete nadrág, mert nagyon tombol a nyár. Ő végignéz rajtam. Érzem, ahogy a tekintete szinte vetkőztet, így nem is kérdés, hogy ismét az ágyába fogok szökni. Eldugtam a szobájában a Marktól kapott kis játékot, így nem kell mindig magammal cipelni.

Ahogy az ágyában fekszem meztelenül, a lábaim felhúzva, a hajam teljesen kibontva, csak a dokitól kapott érnék csörögnek benne. Azokat nem akarom kivenni… Felhasalva térdelek, hiszen így férek magamhoz a legjobban, így a legélénkebb az illat az orromban. Mivel láttam, hogy a katonák felé ment, azt hiszem, hogy óráim vannak, amíg edz vagy ilyesmi. Nem fogom vissza a hangomat sem. A nevét nyögöm, folytatásért könyörgök, szinte könnyezek a kíntól, hogy nem az ő farka van bennem, hanem a Mark által fából faragott és megfelelően lekezelt műfarok.
- Annyira hihetetlenül szerelmes vagyok beléd, Kenchy… - nyögök fel a kéj kapujában, hiszen kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy mélységesen szerelmes vagyok. Bár ez valamiért csak szex közben tudatosul bennem…  ám ekkor meghallok magam mögött valami motoszkálást és lefagyok.

- Hercegnő, nem szeretem ismételni magam – morran rám. Hátrarántja a hajam, és kijelenti, hogy meg fog büntetni.

- Mit kívánsz, mit tegyek?

- Gyere ide, fordulj meg és fogd meg a bokádat – parancsol, én pedig megteszem. Rettenetesen tetszik, alig bírom tartani magam, de ő megfenyeget, hogy megint egyhetes el-nem-élvezé jön, így nem merek vitázni, mert tudom, hogy képes rá. Alapvetően hatalmasat élvezek csak az ujjaitól és attól, hogy a mellbimbóimmal játszik. El is tervezem, hogy meg fogom hálálni, de alig kerül a számba a farka, az agyam kikapcsol és a következő pillanatban már arra riadok fel, hogy a becenevemen hív, mindenem fáj és enyhe véríze van a számnak.

- Kenchy… mi…

- Megint átváltoztál. Ezúttal viszont a farkammal a szádban – ismerteti a tényeket, én meg majdnem összecsuklok a pániktól.

- Ugye nem…?

- Csak majdnem. – A pániszén egy kis vörös csík, ami aggaszt, az az ujja. Onnan a véríz, majdnem leharaptam…

- Jézusom, annyira szörnyen sajnálom, én… - A pánik lassan száguld fel a tarkómon.

- Jesszus, fogd már be. Nem kell a rinya, hercegnő. Nem voltál önmagad, erre számíthattunk. De egy ideig biztos nem teszem a farkam a szádba – vigyorog rám, és ezzel tényleg elveszi az élét a dolgoknak.

- Engedd meg, hogy kielégítselek… - kérem.

- Csak nyisd ki szépen a szád. – Ismét a nyitott számba veri a farkát és én ismét imádom!

- Baromira remélem, hogy ez volt az utolsó alkalom – sóhajt fel a konyhában ülve.

- Sajnálom. Majd legközelebb kiengesztellek – ígérem, de ahogy próbálok felülni, mindenhol fájni kezd.

- Bocs hercegnő, amiért leterítettelek – vigyorogja, de azért segít felkelni.

- Úgy érzem magam, mintha átment volna rajtam egy autó – vallom be.

- Talán most már megpróbálkozhatnál a kiképzéssel. Jó lenne ha kicsit erősödnél és nem törnél össze rögtön egy erősebb mozdulattól. Akkor végre istenesen megdughatnálak – vigyorodik el, majd a fenekemre csap. A provokációra ismét megígérem neki, hogy be fogom bizonyítani, hogy erős vagyok. Nem sokkal később Renner hoz nekünk ételt és Kevin is megjelenik, aki kijelenti, hogy minden rendben van.

- Azért látlak este? – kiabálok utána, hiszen alig mondta ki Kevin, hogy nem fertőzünk, már itt sem volt.

- Majd benézek, de azért ne várj rám! Vedd át Kimtől a raktárat, mostantól te felelsz érte!

* * *

A raktárban vagyok épp, amikor megjelenik Robby. Megbeszéljük, hogy a vacsorát együtt ejtjük meg, amolyan ünneplés-féle. Nincs ellenemre, hiszen átlagos dolgokról beszélgetünk, de a fejem megfájdul. Talán az átváltozás? Nem tudom. De amikor bekapom a Robbytól kapott gyógyszert, szinte azonnal lekapcsolódik a villany…

Ordításra kelek, de nem értem a beszédet. csak a hangokat hallom. Nem tudok azonnal észhez térni, akármennyire szeretnék. Pislogni is alig bírok.

- Jól vagy, hercegnő? Csinált veled valamit ez a szarházi? – kérdezi, de a hangja karcolgatja az agyam…

- Fáj a fejem. Kenchy… nem… nem igazán értem, mi történik… - suttogom. Amíg ők veszekednek a fülemre szorítom a kezeimet, nem is akarom hallani. De akármennyire nem akarom, hallom…

- Benyugtatózott – ismerteti a tényt.

- Tényleg képes volt erre…?  Hogy tehette ezt velem? – Pont ő… mindenkinél jobban kellene tudnia, hogy mit éltem át.

- Sajnálom. El kellett volna tiltanom tőled. – Feláll, bezárja az ajtót és vetkőzni kezd. Ezek szerint itt fog aludni. Nincs ellenemre. – Emlékszel, mi történt?

- Én… halványan… összefutottunk este a vacsoránál, beszélgettünk kicsit. Aztán megfájdult a fejem… Azt mondta, fájdalomcsillapító. De miután bevettem, már nem sokra emlékszem.

- Itt maradok éjszakára. Ha alszol egyet, reggelre már el kell múljon a hatása – mondja, majd bebújik mellém. Szinte idilli lenne, ha velem nem forogna a szoba.

- Akit említettél, Jack… így hívták a bátyádat?

- Hallottál a történtekről?

- Margo mesélte el régebben.

- Akkor nincs mit mondanom – jelenti ki. Francba…

- Sajnálom. Reméltem, hogy majd elmeséled, mi történt – suttogom, hátha.

- Majd egyszer.
Nem firtatom, nincs is erőm most ehhez, szinte észre sem veszem, amikor elalszok. Reggel kelek fel arra, hogy épp készülődik.

- Sok a dolgom. Össze kell pakolnom, ma portyára megyünk – mondja, én meg felülök. Rossz előérzetem van…

- Sokáig lesztek távol?

- Legalább három napig. Régen voltunk portyán, a készletek vészesen megcsappantak. – Felém fordulva túr a hajamba és kapok egy csókot is. – Kevin keresni fog, le fog venni tőled néhány ampullányi vért. Majd elmondja a részleteket. Várni fogsz rám, hercegnő? – kérdezi.

- Tudod, hogy igen. Nem tudom, hogy fogom kibírni három teljes napig nélküled – sóhajtok fel vágyakozva.

- Majd bepótoljuk.

Magamra hagy, nekem pedig kvázi eseménytelenül telik a napom egy része. Kevin üzen nekem, hogy találkozzunk a fánknál, ám amikor odaérek, először a földbe gyökerezik a lábam, aztán a torkom sikoly rázza meg. Kevin ekkor ér oda és azonnal magához ölel.
- Úristen…. úristen… ne nézz oda, csibe! – Sírok. Félek. Sajnálom. Elsősorban Kenchyt… Aki meg is jelenik.

- Vágjátok le és kaparjátok el valahol – jelenti be.

- Kenchy… - szólok rá azonnal. Rám sem néz, elindul, én meg hiába üvöltök utána, így inkább lerázom magamról Kevint és süketen-vakon kezdek utána rohanni. Ezt meg kell beszélni!

- Kenchy, minden rendben? Jól vagy? – kérdezem, mikor végre elérek a barakkjáig.

- Nem érek rá, nemsokára indulunk.

- Tényleg el akarsz menni? Még a temetést sem várod meg…? – Pakol tovább, én meg… nem tudom, mit gondoljak. Csak segíteni akarok, de ő lerázza az érintést és úgy fordul nekem, mint egy elmebeteg.

- A temetést? Mégis mi a francnak?! Az a gyáva szarházi nem érdemel mást, mint egy jelöletlen gödröt!

- Ezt te sem gondolhatod komolyan… hiszen a testvéred volt… - Alig mondom ki, már a falhoz is szorít és megijedek. Már itt, de nem tudom magára hagyni. Képtelen vagyok rá.

- Most jön a szentbeszéd a testvéri szeretetről? Robby elvett tőlem mindent, ami fontos volt nekem. Sosem tudtam megbocsátani neki. Az a szerencsétlen csak kolonc volt a nyakamon! Még tőled sem tűröm el, hogy ezzel kapcsolatban kioktass engem!

- Nekem is volt egy testvérem, Kenchy, aki nagy valószínűséggel halott. Mindent megtennék érte, ha legalább el tudnám temetni. Szánalmas amit művelsz! Próbálsz úgy tenni, mintha nem jelentett volna neked semmit, és elmenekülsz a történtek elől. De látom rajtad, hogy szenvedsz.

A hátára kap és hiába próbálok szabadulni, nem enged. Rosszat sejtek,

- Szart se tudsz te rólam. Attól, hogy a farkamat szopod, máris azt hiszed, ismersz? Mindjárt megmutatom neked, mekkorát tévedtél!
Ahogy alakulnak a dolgok, tiltakozok, de szabadulni nincs erőm. És nem a testi különbségek miatt, egyszerűen csak összeomlik bennem egy világ. Egy olyan szépen épülő világ. Ahogy megerőszakol, hiába könyörgök, hiába mondom ki, hogy Facebook, nem érdekli. Én meg csak sírok és egy ponton túl egyszerűen elájulok.

* * *

- Brook – hallok meg egy halk hangot a fejem mellett. Valami hűvös simul a homlokomra, valami nedves rongy. – Nyisd ki a szemed, csibe. – Halkan suttog, majd szipog egyet. – Nem kel fel, Kevin! – remeg meg a hang. Ekkor tudatosul bennem, hogy ez Kevin és Alex. Alex a fejem simogatja, Kevin pedig… a lábam között matat? Megpróbálom összezárni, de eszeveszett fájdalom csíp az altestembe.
- Ne mozogj, csibe! – kér Kevin. – Esküszöm, ha visszajön az a faszszopó rohadék, kivágom a beleit! – sziszegi.
- Legalább te ne idegbetegeskedj! – parancsol rá a párja.
- De mégis mi a faszt képzel magáról?! Csibe sérült lelkileg! Ő meg nem elég, hogy durva vele állandóan, most még fel is tépi?!
- Kevin…
- Ne csitítgass, baszd meg! – Az ordítással ellentétben a mozdulatok, amikkel a fenekemet tisztogatja, finomak. – Brook halála mindennek a végét jelenti! És ebbe bele is halhat!
- De nem tudod kivezetni a beleit és ideiglenesen összevarrni…?
- Nem, nincs elég eszközöm és a higiénia sem megfelelő. – Kevin hangja fájóan tárgyilagos.
- Mihez? – kérdezem halkan.
- Kenchy felszakította az ánuszodat, csibe. Harminc évvel ezelőtt ez egy rutinműtét lett volna egy kis gyógyszerrel, de ma ezt nem tudom megtenni.
- Sztómazsák? – nézek rémülten Alexre, hiszen akkorra kinyitottam a szemem.
- Nem lesz, kicsim – simít végig a homlokomon Alex.
- Akkor? – Elcsuklik a hangom. A doki sem tett ilyet soha. Még ő sem volt erre képes.
- Minden székletürítésre el foglak kísérni és utána kitisztítalak és lefertőtlenítelek – sorolja jéghideg hangon Kevin.
- Kizárt – szusszanom. - Miért?
 Ilyen esetben az elsődleges gond a fertőzésveszély. A seb pici, de a tested legbacilusosabb helyén van, így ha nem leszünk észnél, akkor meghalsz a vérmérgezésben és kibaszottul cseszhetjük az egész szájbakúrt járványt egy elmebeteg fasz miatt! – A végén már kiabál.
- Bárkivel előfordul, Kevin – suttogom. – Nem… nem gond.
- Mi az, hogy nem gond, Brook? – néz fel rám a lábaim közül. – A legaljasabb, leggennyesebb dolog egy meleg férfit így bántani. Ha nő lettél volna, mit csinál? A bakancsát dugja beléd?! Beteg, rohadt…
- A fájdalom az egyetlen probléma, Kevin. Én mazochista vagyok – vallom be, mire mindketten rám pillantanak. – Kenchy ezt tudta. Ő volt az egyetlen. Én szeretem, ha valaki fájdalmat okoz, ha…
- Tudom, mit jelent a mazochista, csibe! – rivall rám. – Nektek van valami tiltószó vagy mozdulat. A faszomért nem lőtted el akkor?!
- A szó Facebook és percekig hajtogattam, de nem volt képes abbahagyni – ismerem be. – Azt mondta, hogy szorítsam össze a fogam, nem fáj az annyira. – Elbicsaklik a hangom az emléktől, a félelemtől…
- Nem értem – sóhajt fel Alex és a homlokomat törölgeti, meg egy korty vizet ad. – Ez előtt is volt anális szex köztetek, nem?
- Nem – rázom meg a fejem. – Nem akarta. Nem akart bántani. – Felsírok. Eddig vártam, eddig szenvedtem érte, hogy aztán ezt tegye velem?
Alex a homlokomra csókol, Kevin pedig nem szól többet. Én csak sírok és sírok és fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ezt ki.

Belázasodok. Egy napra alig emlékszem, annyira rosszul voltam. Alex és Kevin voltak mellettem felváltva, hiszen más nem merte vállalni, de nekik is ott volt a pisztoly a kezükben. Amíg én nem tudok felkelni, senki nem törődik semmivel, szinte kitör a káosz Kenchy nélkül. Pláne, hogy híre megy annak, amit velem tett. Amikor három nappal később már olyan állapotban vagyok, hogy saját lábin ki tudok menni, folyamatosan azt hallom, hogy le kell váltani. Hogy nem való vezetőnek, mert elmebeteg, mert kiszámíthatatlan.
- Látjátok, hogy a szeretőjével is mit csinált?
- Hogy bízzunk benne azok után, hogy ezt csinálta?
- Először Robby miatta akasztja fel magát, aztán meg Brook? Mekkora rohadék már ez az ember?!
- Én az elejéről tudtam, hogy ez lesz…
Szinte már fáj hallgatni. Hozzá kell tennem, Kevin messze a legrosszabb. Annyira megutálta Kenchyt, hogy fogalmam sincs, mit tegyek vele, az így aznap, amikor haza kellen e érniük a portyáról, a harmadik napon már nem bírom tovább.
- Kevin, beszéljük – hívom magamhoz.
- Mond, csibe!
- Hagyd abba az emberek lázítását, Kevin – nézek rá szigorúan. – Az, ami a hálószobában t9rténik, az csak rám és Kenchyre tartozik.
- Mert Kenchy mossa ki a szart a seggedből, mi?! – rivall rám, majd lehajtja a fejét, amikor beharapom az ajkam.
- Azt hiszed, hogy nekem könnyű ez? Úgy gondolod, hogy élvezem, amilyen helyzetben vagyok?
- Nem… bocs. Csak, ah, nagyot csalódtam benne, tudod? Először hagyja meghalni Ninát, aztán Robby meghal, és mondjuk ki, valószínűleg miatta, most meg te.
- Nina és Robby miattam haltak meg, Kevin.
- Mi? Dehogy! – rázza meg a fejét.
- Pedig de. Ninát azért ölték meg, mert Susanék rám voltak féltékenyek, mert Kenchy szeretője lettem. Robby azért akasztotta fel magát, mert a halála előtti éjszakán begyógyszerezett engem. Meg akart erőszakolni, de Kenchy megzavarta. Összevesztek. Mindenre nem emlékszem, mert ki voltam ütve a gyógyszertől, de elég durván összebalhéztak. Utána találtam meg Robbyt. – Kevin hatalmas szemekkel néz rám.
- Ezeket… nem tudtam – suttogja.
- Honnan kellett volna tudnod? Nem mondtam senkinek sem. Amikor Kenchy megerőszakolt, azt vágtam a fejéhez, hogy ha nekem lenne lehetőségem eltemetni az öcsémet, nem így kezelném. Szinte én könyörögtem ki, hogy bántson. És még mindig ott van, hogy mazochista vagyok. Ha nem dühből teszi, nem történik baj. Bárkivel megtörténhet ilyesmi. Csak ő most… nagyon rosszul van, és ezt te is tudod. – Kevin felsóhajt.
- De akkor is egy durva rohadék.
- Így van – bólintom. – Ha valaki, én nagyon jól tudom. A karantén alatt végig meztelennek kellett lennem, mert ideges volt és frusztrált. De imádtam, és bárcsak most is itt lenne velem! De akkor is tény, hogy mióta ő a vezető, megtízszerezte a készleteket. Megtaláltam Margo régi adatait. Kenchy előtt éhezett a tábor.
- Mi? Ezt nem is tudtam… - Ekkor bevillan valami.
- Jó eséllyel más sem! Hívj össze egy gyűlést, beszélni akarok az emberekkel!

Alig egy óra múlva a téren állunk.
- Most meg mi van?
- Azt akarod elmondani, hogy leválthatjuk azt az elmebeteget?
- Elhagyod a tábort?
- Miért nem jöttek még vissza?
- Elég legyen – kiabálok rájuk. – Figyeljetek rám mindannyian! Tudom, hogy Kenchy hatalmasat hibázott és nem csak velem szemben. Veletek szemben is. – Helyeslő morajlások. – Igen, hajlamos durva lenni, de ő katona! Nézzétek el neki, de nem ismeri a más elintézési formákat.
- A nem tudás nem mentesít! – kiabál be egy idősebb férfi.
- Tudom! Tisztában vagyok vele, hogy nem mentegethetem, de azt kérem tőletek, hogy fogadjátok el, hogy ő jót tesz a tábornak! Nézzétek meg, itt vagyok én! Tudom, hogy azért nem beszélget velem senki, mert féltek tőlem, mert én vagyok az emberiség reménye! És én is csak azért vagyok itt, mert ő megtalált és elhozott ide!
- Le kellett volna váltani, amikor Karenék megölték Margóékat!
- Talán igen! Talán az egész tábor önmagában hibásan működik – tárom szét a karjaimat. – Talán demokrácia kellene, de tekintve, hogy valaki lop a raktárból, mióta én nem tudok bent lenni, így azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy nem fogom engedni, hogy a széthúzás tönkretegyen mindent!
- És akkor mit akarsz tenni? – kérdezi Alex a szemembe nézve. Az első sorban áll.
- Átveszem a tábor vezetését – jelentem ki. – Utálom még a gondolatát is, de úgy tűnik, hogy nem tehetünk mást!
- Te nem vagy képes vezetni a tábort!
- Mert ki lenne rá képes, ha nem Kenchy pasija? – kiabál rájuk Kevin. – Mit gondoltok, ki viseli el a legtöbbször? Kit bánt a legjobban?! Itt áll és védi a haragotoktól, miközben megerősza…
- Kevin! Elég legyen! – szólok rá.
- De igaza van, ugye? – néz a szemembe egy nő. Emlékszem a nevére. Betty. Nemrég született babája. A szemébe nézek és bólintok. – És akkor miért véded ennek ellenére?
- Mert mióta Kenchy a tábor vezetője, fejlődik minden. A készleteket megtízszerezte és az ezt igazoló papírokat kitettem a raktár ablakába, bárki megnézheti. És mert milyen párja lennék, ha hagynám, hogy az, amiért az életét is odaadná, a semmibe vesszen, csak mert mérgesek vagytok rá?
- Hogy tudod mentegetni? – kiabálja az egyik fiatal lány.
- Nem mentegetem őt, értsétek meg! Mindent elismerek. Egy erőszakoskodó, öntörvényű, durva seggfej, aki az életét odaadná értetek és akit… aki nagyon szereti ezt a helyet! Mielőtt bármiről döntenénk, meg kell várnunk őt! Az öccse nemrég halt meg, talán nehezebben boldogul odakint.
- Ez az! Robby is miatta…
- Egyikőtök sem védte meg soha Robbyt, így ezt a témát meg sem kezdjük, de semmi nem volt jogtalan! És ezt ugyanolyan jól tudjátok, mint én! Nem akarom elmesélni, hogy mit akart tenni velem Robby a halála előtti éjszakán. – Csend telepszik ránk. Egy idő után a tábor legidősebb tagja, Sam szólal meg.
- Akkor mit akarsz tenni, Brooklyn? Azt kéred, hogy várjuk meg őt. Hajlandó vagy addig vezetni a tábort, akkor is, ha hetekig tart vagy ha pár óráig, vagy ha soha nem jön vissza? – nyelek egyet. – Azt kéred, hogy bízzuk rá az életünket a szeretődre, aki eddig durva és kegyetlen volt velünk. Van rá garancia, hogy változik bármi?
- Nincs – rázom meg a fejem. – Lehet, hogy rosszabb lesz, de azt az egyet megígérem nektek, hogy ha kezelhetetlenné válik… - Lehajtom a fejem és veszek pár mély levegőt. – Ha még nagyobb veszélyt jelent majd ránk, rátok, akkor… én magam vágom el a torkát, ha veszélybe fogja sodorni az életeteket!

* * *

A napok kétségbeesett pánikban telnek. Kívülre igyekszem semmit sem mutatni, sőt, próbálom előadni, hogy kemény vagyok és határozott, de ha egyedül vagyok, vagy Kevinnel kettesben, akkor gyakran sírok és voltak enyhe pánikrohamaim is. Pláne, mikor Kevin a fenekemet takarítja. Olyan végtelenül megalázó és kiszolgáltatott helyzet. Rettenetesen gyűlölöm, és ilyenkor magát Kenchyt is. A vele kapcsolatos érzéseim elég hullámzóak. Néha utálom, néha meg egyszerűen azért sírok órákig, mert rettegek. Háromnapos portyára mentek, ezelőtt öt nappal. Borzalmasan félek, hogy bajuk esett. Amilyen állapotban volt Kenchy… már mindenki fél egyébként. Néhányuknak kint van a párja, a testvére, egyszerűen rettegnek, ahogyan én is.

A tábor vezetése meglepően simán megy, annak ellenére is, hogy utálom csinálni. Mindenki hozzám fordul a gondjaival, igazságot kell tegyek. Fel kell készüljek mindenre, de a katonai részére nem tudok. Az egyszerűen nem megy. Képtelen vagyok rá. hiszen ez… ez Kenchy feladata. Közben próbálom a tábor figyelmét elterelni, így elkezdünk játszani. Kitalálom, hogy egy tombolaféleséget csináljunk, minden héten háromszor, hétfőn, szerdán és pénteken tartva egy-egy sorsolást. A lényege, hogy akinek van valami kacatja, amit nem használ éppen vagy készített valamit és másnak adná, akkor azt elhozza a raktárba, és egy héten háromszor sorsolunk azok között, akik adtak addig. Akárki nyerhet, és talán ez hiányzott a többieknek, mert azonnal hatalmas az érdeklődés, szinte az egész tábor kiveszi a részét belőle. Csuhébabák, rongykendők, házilag varrt ruhák, rajzok, előadások. Ez utóbbi miattam. Mint kiderült, valamiért tetszik az énekhangom az embereknek, és sokan kérik, hogy üljünk le valahova és énekeljek csak nekik. De ennek az egésznek hála sokakról megtudok millió dolgot és a tábor lakói is jobban kezelnek engem. Nem félnek, sőt, minden bajukat megosztják velem. Alapvetően minden király lenne, de sajnos ott lebeg a fejünk felett, hogy elvesztettük a tábor vezetőjét és a legerősebb katonákat. Az egyik kiképzőt, Dimitrit nyüstölöm folyamatosan, hogy hajtsa a fiatalokat, mert azonnal kell az utánpótlás, hiszen a halottak nem tűntek el csak azért, mert Kenchy egy önző fasz.

- Mi lesz, ha nem jön vissza? – kérdezi tőlem Renner húga, amikor már egy hete vannak odakint.
- Nem tudom, Nicky – sóhajtok fel. – Őszintén fogalmam sincs. Valahogy… valahogy fel fogjuk építeni a tábort. De nem akarom elfogadni, hogy végük van, és te se tedd ezt! Hinnünk kell, hogy…
- Brook, visszatérnek! – szalad felém az egyik küldönc. Igen, ők az én találmányaim. Ha a kapuból elkezd valaki ordítani utánam vagy Kevin után, aki szintén rengeteget segít, akkor az összes halott ide fog csődülni. De van 15 kiskölyök, fiúk és lányok, akik még kicsik a kiképzéshez, de nagyok a semmittevéshez, így az ő feladatuk az üzenetek átadása a táboron belül. Így egy kicsit már belelátnak a dolgokba a kiképzés kezdete előtt, másrészt nekünk is egyszerűbb.

Ahogy rohanni kezdek, elszaladok Robby sírja mellett és szembe jut a temetése. Meglepőmódon senki nem akartak, hogy Jack emlékművének a közelébe kerüljön, így egy külön nyughelyet kapott, miután Dimitriék levágták és átszúrták a koponyáját.
Ám amire a kapuhoz érek, egyszerűen megdöbbent. Földbe gyökerezik a lábam és szinte bénán nézem végig, ahogy Kevin Kenchy elé ugrik, és olyat behúz neki, hogy ő hátraesik. Úgy esik hátra, hogy Renner, aki mögötte állt, odébb lép, és nem kapja el. Mi a fasz van? Pláne, hogy Kenchy iszonyatos állapotban van. Tele van harapással, vágott és horzsolt sebekkel és az egyik szeme be van dagadva, a szája pedig fel van szakadva. Közben olyan szitkok repülnek a földön fekvő katona felé, amiket hallgatni is rossz. Gyilkos, mocskos rohadék, agresszív fasz…
- Befejezni! – ordítok rájuk. – Kevin! Senki nem adott engedélyt, hogy akárkit fegyelmezz! – üvöltök rá a barátomra.
- De megérd… - Felemelem a kezem és hatalmasat beverek Kevinnek. Szó nélkül tűri.
- Egy-egy! – sziszegem. Akármilyen rohadék, akkor is az én rohadékom és csak én bánthatom! Még a legjobb barátom sem fegyelmezheti, amíg én nem nyúlok Alexhez! Megfordulok és Kenchyre nézek. – Te meg hogy nézel ki? – lépek közelebb. Rám sem néz. – Kenchy… - Lehajolnék, hogy megérintsem az arcát, de ellöki a kezem. – Még te vagy megsértődve – összegzem a látottakat. Nem néz rám, ne is érjek hozzá, meg sem szólít… - Így van? – Nem szól. – Renner, mi történt? – kérdezem.
- Több támadás, dekoncentráció, feleslegesen vakmerő akciók, egy kis csapaton belüli ellentét és ilyenek – sorolja a nő.
- A sérülteket lássa ez a doki és az ápolók! A hozományt Kevin, kísérd a raktárba és kezd el papírozni, amíg oda nem érek! A többiek osztoljanak innen! – Kenchy felnéz rám, és a tekintetében olyat látok, amire most nem lenne szükségem: gúnyra. Baromság, de még azt is látom a tekintetében, hogy elítél, amiért napokon át Kevin kísért mosdóba és szerintem többször látta az altestem, mint eddig akárki életemben, pedig egy hetet meztelen voltam ez előtt a tetű előtt. – Mi bajod? – Felhorkan. Felhorkan? – Te most gúnyolódsz velem? – lépek közelebb. Valami érzem, hogy elpattan bennem, ahogy látom és már nem kell a többiekre figyelnem, akik egyébként egy centit sem mozdultak. Mindenki minket figyel. – Egyáltalán hogy nézel ki? Mi a faszt gondoltál, hogy így jössz haza?! – Torkom szakadtából üvöltök. Annyi seb tépődik fel egyszerre, hogy át sem tudom gondolni, amit mondok. – Eltemettettem az utolsó élő rokonodat, te seggfej! Gondoztam azokat, akiknek megesküdtél, hogy megvéded őket! És van pofád így hazajönni?! Alig van rajtad ép bőr! Vagy mi van? Csak velem meg Robbyval szemben tud nagy lenni a pofád?! – Soha nem beszéltem így. Nemcsak Kenchyvel, hanem senkivel sem. – Csak engem tudsz felszakítani?! Csak velem szemben tudod játszani, hogy mekkora kibaszottul nagymenő vagy?! Belegondoltál, hogy mit tettél most kockára?! Felfogja az agyad, hogy mindenkit veszélyeztettél?! Majdnem megöltél engem is, baszd meg! – Kenchy eddig gúnyos tekintete elkezd egyre döbbentebbé válni, majd hirtelen kezd támadni.
- Te meg kinek képzeled magad? – néz rám.
- Annak, akire ráhagytál itt mindent! Magaddal vitted a legerősebb katonákat napokra! Három helyett tíz napra! Tudod, hogy mennyire aggódtam érted?
- Ki a fasz kérte, hogy aggódj értem?
- Igazad van, bocs, hogy egyáltalán érdekel az az idióta fejed, amikor te így hagytál itt engem!
- Hogy? Hogy hagytalak itt? Kurvára fel van szerelve a raktár, a kapuk állnak, még katonát is hagytam itt! Mi a faszt akarsz még?!
- Tudod hogy hagytál itt?! Az öcséd hulláját mi temettük el! Az emberek féltek, semmit nem magyaráztál el nekik! És abba sem gondolsz bele, hogy engem milyen állapotban hagytál az ágadon, mi?!
- Ch… nem is értem, hogy mi a bajod. Te magad is csak egy csődtömeg vagy. Egy mazochista, szerencsétlen csődtömeg… - Elpattan bennem valami. Nem vagyok gátlásos, de a hálószoba titka az a hálószobáé, és ő épp most teregette ki az egész tábor előtt a mazochizmusomat. Magától emelkedik a kezem és hatalmas pofon csattan az arcán.
- Takarodj innen! – ordítok rá.  rám néz, majd elfordul és elindul a barakkja felé. Én nagy levegőt veszek, ekkor lép mellém az egyik küldönc.
- Brook, jön valaki és sok a halott odakint – néz fel rám Susy.
- Köszönöm kicsikém – mosolygok a kislányra és elindulok a kapu felé. Renner kérés nélkül követ. A kakasülőben, ahogy én hívom a torony kilátó részét, ma Carlos ül.
- Helyzet? – ülök le mellé, a nyomomban Renner és Susy.
- Az ordításotok idecsődített vagy húsz átlagost. Az erdőben jeleztek, ketten vannak. Élnek, nem látok sérülést sem, csak nem tudnak eljutni a kapuig. – Renner már állna fel, de elkapom a karját.
- Susy, kicsim, szaladj Dimirtihez. A parancs: szedd össze az újoncokat, takarítsátok el a kaput és hozzátok be az erdőből a két élőt! – A kis szőke lány bólint és elrohan. Renner felvont szemöldökkel néz rám. – Oh igen, én találtam ki. Aki már elég nagy a semmittevéshez, de a kiképzéshez még kicsi, az küldönc. Így nem kell ordítani egymásért. A jelentősebb posztok mellett van állandóan egy-két küldönc, de sok lézeng a táborban mindenfelé, így állandóan tudunk üzenni.
- És nincs ellenükre? – kérdezi Renner.
- Imádják – mondja Carlos. – Susy állandóan itt kotlik fent, aludni is alig lehet elzavarni. Lassan jobban lát, mint én – mosolyodik el.
- Köszönöm, Carlos – ütögetem meg a vállát, majd lemászunk.
- Vannak kérdéseim – áll meg mellettem. Dimitri és az újoncok már takarítanak. – Hogy történt ez? Hogy lettél vezető?
- Kellett valaki és én alkalmas voltam - rántom meg a vállam.
- Kenchy egy szót sem szólt rólad. Mi történt? – lép mellénk Kim. Előttünk nem kell, hogy titkaim legyenek.  
- Mielőtt elmentetek, megerőszakolt és felszakította az ánuszomat. – Renner elsápad, Kim felszisszen. - Kevin és Alex ápoltak. Gondolom ezért nem beszélt rólam. Mi volt az az ütésnyom az arcán? Kettő biztos volt.
- A szeme én voltam, a szája Kim – mondja Renner. – Feleslegesen veszélyeztetett minket. Nem volt hajlandó elindulni vissza, miatta késtünk ennyit. Kimet majdnem megharapták, nekem el is tört a bal mutatóujjam – emeli fel a kötést.
- Mindjárt elengedlek, csak kellesz nekem, hogy megmond, ha ismeritek az élőket – mosolygok rá. – Kim, te nyugodtan menj és kezeltesd le magad. Martha! – Egy ötvenes nő lép mellénk. – Te ma nem dolgozol sehol, ugye?
- Igen, Brook.
- Akkor nem lenne gond, ha hazakísérnéd Kimet és segítenél neki, amiben kéri? Keress egy ápolót neki, nézze át, ha kell, az orvos is menjen el hozzá. És ma extra adag ételt kapjon mindenki, aki ma jött haza a portyáról, ezt add át a konyhásoknak – kérem a vállát megsimogatva. A vörös hajú nő mosolyog, majd Kimbe karol és elvezeti.
- Hihetetlen. Soha nem akart semmibe beszállni – suttogja Renner.
- Csak meg kell vele találni a közös hangot – rántom meg a vállam. – Sokan vannak így. Utálták Kenchy stílusát. Én más vagyok. Nem parancsolok, nem bántom őket.
- Hm, ez egyre érdekesebb – hümmögi a nő, majd ekkor lép be a kapun Dimitri és mellette az újoncai, meg a két élő.
- Köszönöm, fiúk! Menjetek és pihenjetek le! – mosolygok rájuk, majd a két ismeretlen felé fordulok. – Üdvözlöm önöket. Én Brooklyn Brown vagyok, ennek a tábornak a vezetője. – Meglepően könnyen csúszik ki a saját tisztségem a számon. Kicsit talán büszkén is. – Miben segíthetünk? – A kérdésre hat fegyver szegeződik rájuk több irányból.
- A Völgyből jöttünk. Kenchy Spoogennel egyeztettük, hogy ide fogunk jönni. Én vagyok a biztosíték, Victor Crone, ő a tudósunk, Mark B. Smith. – Rennerre nézek, bólint. A küldöncök? Basszus, hogy Kenchy ezt is baszott elmondani valakinek?!
- Angela Renner – mutatom be a mellettem álló nőt, aki még mindig koszos és véres. – Most ért vissza egy portyáról. Kenchy volt helyettese, aki egyébként épp… lábadozik. De részleteket nem tudunk az egyezkedésről.
- Elég előnytelen üzletet ajánlott, de a lényeg, hogy itt kutathatok az ellenszer után – mondja a tudós pasi. Kreol, mint én, fekete a haja és a válla alattig érhet, most össze van fogva, Magas, izmos, és azt hiszem, ha lenne egy bátyám, pont így nézne ki.
- Oh, akkor miattam jöttél – mosolygok rá. – Én vagyok az, aki immunis.
- Nahát, ez nagyon menő! – lelkendezik. – A társam biztosítéknak jött velem. Én nem megyek innen sehova, de ő mehet, csak arra az esetre, hogy riassza a többieket, ha baj van.
- Nem lesz baj – ígérem.
- Úgy tudom, nem olyan rég volt egy táboron belüli támadás – jegyzi meg Victor.
- Valóban.
- És mi a garancia, hogy most nem lesz egy ügy, ami miatt Mark úgy végzi, mint az előző tudós?
- Én – nézek rá határozottan. Farkasszemet nézünk egy ideig, de aztán elmosolyodik.
- Rendben. Nem gondoltam, hogy Kenchynek ilyen tevékeny segítője van. – Nem javítom ki, csak visszamosolygok. Jelenleg nincs katonai vezetőnk, merész lenne ezt feltárni egy ellenséges tábornak. Mert attól, hogy nem támadnak, ellenség is lehet.
- Victor, Mark, egy barakkot kértek?
- Külön jobb lenne. Victor horkol – húzza el a száját Mark.
- Rendben. Akkor te, Mark, egyelőre az enyémmel szomszédos barakkba költözöl. Közel vagyok a laborhoz és a másik tudóshoz. Victor, téged Renner elvezet a helyedre. Cory! – Csak hangosabb vagyok, nem is kiabálok, a kissrác már mellettem is áll.
- Főnök?
- Keress valakit, aki elkíséri Angelát és Victort a vendégházakhoz. Legyen Matt az, a parancs: maradj végig Victorral és segíts neki! Ha kipakolt, hozd a raktárhoz, de ne siettesd. Aztán gyere utánunk! – adom parancsba, mire a kis kölyök bólint és el is szelel. – Egy óra elég kipakolni? Utána Matt elkísér a raktárhoz, ott leszek és ott beszélünk majd. Rendben? – Victor bólint és végül kettesben maradunk, ahogy a tömeg is szállingózni kezd.
- Nehéz volt nem meghallani az ordítozást. Nem a segítője vagy, igaz? – kérdezi Mark.
- A szeretője vagyok – mosolygok rá. – Csak most kicsúszott a talaj kicsit a lába alól, és én vezetem ezt a helyet. Ritka manapság az ilyen fiatal kutató – nézek rá.
- Oh igen. A pontos koromat nem tudom, de a völgyi orvos fogadott örökbe. Mellette tanultam mindenfélét, és így lettem kvázi kutató. És te hogy lettél immunis? – kérdezi.
- Rákosan születtem és az előző vezető kutatónk szerint immunisan. Hogy hogy alakult ki, azt nem tudom á rántom meg a vállam. – A másik kutató a raktárban van, ráér neked is kipakolás után? – Bólint.

A mellettem levő barakk eddig raktár volt, de bepakoltattam minden eddig raktárat a nagyba, és így több a hely. Mark pedig mellettem biztonságban van. Pláne azért, mert megint alig alszok. De szerencsére a hely tetszik neki. Fellépve a teraszon annyi, hogy az én ajtóm balra van, az övé jobbra, de pár bútor eleve van itt. Mostanában elkezdtek néhányan bútorkészítéssel foglalkozni. Én kiülök a teraszra, miközben várom, hogy kipakoljon.
- Főnök – lép mellém Cory. – Hoztam a tombolaajándékot is! – Egy kicsi, agyagból készített poharat ad át, amit én felállva a saját barakkomba viszek.
- Mi ez? – kérdezi Mark. – Tombola?
- Oh igen, minden héten háromszor sorsolunk, aki ajánl valamit, az nyerhet is – mosolygok rá.
- Kedves ötlet. Van rá érdeklődés?
- Az emberek szeretik, ha valami szép és érdekes is van az életükben. Most például azt tervezem, hogy állandó iskolát indítok a kicsiknek – borzolok be Cory hajába.
- Nahát, ez nagyon innovatív! Hogy tervezed?
- Egyszerre mindenkit. Aki mostanában született, az írni és olvasni sem tud, így biztonságosabb lenne nekik az élet. Meg ha portyázni akarnak menni, ahhoz tudni kell olvasni a táblákat.
- És akarnak? – kérdezi Mark mosolyogva, felvont szemöldökkel Coryt, aki hatalmas igennel felel. Fura ez a Mark. Mintha… nem is tudom. Régi ismerős lehetne egy másik életből? Ki tudja.

Végül sikerül bemutatni egymásnak Kevint és Markot. Amikor elmennek, hogy előbbi megmutassa a labort, én átveszem a raktárat és a portya adatainak összeírását, majd elkapom az egyik újoncot.
- Kenchy? – kérdezem.
- Részeg. Az előbb jártam nála. Ki van dőlve.
- Akkor vigyél egy ápolót és ápolják le. Legyen veled egy másik kadét. Fegyvert nem vihettek be.
- Nem fog átváltozni?
- Nem. Nem kell félnetek. De fogtok, ezért nincs fegyver. Ha gond lenne, rúgjátok. üssétek, de nem bánthatjátok komolyabban. De ha berúgott, nem fog felkelni.
- Igenis!

Elszaladnak a napok. Négy napja tértek haza, azóta nem is láttam Kenchyt. Rengeteg a dolgom, Victor és Mark szeretnék megismerni a tábort, ugyanis mindketten sokáig lesznek itt. Mellette a következő portyát is meg kell szervezzem, amire Kim, Renner és nyilván Kenchy sem megy. Egynapos portyára engedem el a srácokat, Dimitri vezetésével, de csak azért, hogy terméseket, magokat, hajtásokat hozzanak a környékbeli területekről, fákról, bokrokról. Örülnék, ha találnának gombákat. Kenchy valamiért nem igazán fordított erre figyelmet, de ez egy sokkal kevésbé veszélyes portyamód és ha a gomba megtelepszik, akkor dugig leszünk vele. Emellett jött egy kedves ötlet, Sam szerint ideje lenne egy halastavat is kialakítani, így az újoncok új gyakorlatozása ott zajlik. Néha a kicsik is segítenek, de alapvetően mindenki besegít, így pár napon belül van egy tisztességes kis tavunk, amibe szintén Dimitriék hoznak halakat, hiszen nem is alszanak kint. Van nem messze egy édesvízi patak is, sok benne a hal, így nem lesz gond. A vizet egy csatornarendszerrel oldottuk meg. Alexék véletlenül felfedeztek egy új édesvízi forrást, oda építettük a tavat is egyébként. Szeretném, ha nem is patyolattiszta lenne, de használható maradna. A víz nem volt eddig sem kevés, de Mark ötletére elkezdtek az ellenszer mellett azzal is kísérletezni, hogy hogyan lehetne kivonni a sót tengervízből a meglevő módszerekkel. Érdekes ötlet és rettenetesen előremutató. Alapvetően jól haladunk, de hiányzik az a rohadék.

Így hát eldöntöm, öt nappal a hazaérkezésük után, hogy fel fogom keresni Tudom, hogy majdnem egyhuzamban részeg, ahogy azt is, hogy most kelt fel, azaz még nem olyan vészes. És ahogy belépek, látom, hogy most is be van állva. Igaz, nem kegyetlenül, csak spicces.
- Mit akarsz? – morran rám.
- Egy normális pasit.
- Az pont nincs!
- Akkor is meg fogsz hallgatni! – szólok rá és leülök az ajtó elé.
- Nem félsz tőlem?
- Kicsit sem – nevetek fel. – Jelenleg szánalmas vagy, nem félelmetes.
- Akkor mi a faszt keresel itt?
- Sok a panasz rád, Kenchy. Ha valakivel találkozol, kőbunkó vagy. Nem sokáig tudlak már védeni, ha nem hagyod ezt abba.
- Hát hogyne – int, és már nyúlna az üvegért, ami mellette van, de felpattanok és egyszerűen felkapva a falhoz vágom, így darabokra törik. – Baszódjál meg!
- Megvolt, bunkókám! Nem rémlik? Ahogy üvöltöttem, hogy Facebook, te meg szartál rá? Ha már szarás, hadd meséljem el, hogy napokig Kevin takarította utána a seggem, mert nem tudott máshogy segíteni. Kimosta és lefertőtlenítette minden kibaszott alkalommal. Tudod, hogy milyen érzés volt? Fogalmas sincs - sziszegem.
- Hagyd abba!
- Ne nevettess. Csak szorítsd össze a fogad, sokáig fog tartani – súgom a füléhez hajolva szó szerint azt, amit ő mondott nekem. – Mégis mit gondoltál, hogy ezt teszed?! Robby meghalt, igen. Te üldözted a halálba, most meg játszod itt a depressziós bátyuskát?! Te vagy az oka a halálának, de ezt tudnod kellett volna! Ahogy Robby okozta Jack halálát! Csak és kizárólag rajtad áll, hogy egy olyan szerencsétlen húskupac maradsz-e, mint amilyen Robby volt, vagy visszaváltozol a régi Kenchyvé, kitolod innen azt az alkoholista fejed és folytatod a tábor vezetését! Vagy szeretnéd, hogy megbasszalak? – billentem oldalra a fejem, és felveszek egy üres üveget a földről. – Mit gondolsz? Behívok pár újoncot, lefognak, megbaszlak az üveggel és eltöröm benned! Akkor talán a közelében leszel annak, amit én érzek, te mocskos gennyláda! Ribancnak neveztél, miközben sírtam és könyörögtem, hogy hagyd abba!
- Elég volt!
- Megerőszakoltál! Felszakítottál! Nyoma maradt, baszd meg! Látszik a repedés a seggemen, amit a farkad okozott! Ömlött belőlem a vér! Ordítottam szarás közben a fájdalomtól! – kiabálom. – Aztán van képed így visszajönni és játszani a mártírt, mikor te ölted meg az öcsédet?! Undorodom tőled, Spoogen. – Felállok és elé köpök. Meg akarom alázni. Ahogy ő tette velem. – Ugyanolyan vagy, mint Robby. Még abban is egyeztek, hogy erőszakoskodtatok velem. De ő nem csinálta végig. Pedig a farka kisebb volt, talán nem szakadok szét ennyire – húzom el a számat. – Szóval mi lesz? Hozzak egy kést hogy elvágd a saját torkod, vagy összeszeded magad?!

- Kerítsétek elő nekem Karent és Susant, most! – üvölti és az orvost keresi, aki, amikor ideér, kap is egy lecseszést.

- Megharaptak? – Csak bólintani tudok elsőre. Kenchy persze belemorog, hogy immunis vagyok, és kedvem lenne elküldeni a francba innen, de akkor… nem lenne itt.

- Minden rendben lesz, Brook – ígéri, de rögtön szembe is megy ezzel, ahogy itt akar hagyni. Könnyes szemekkel kérem, hogy ne tegye, de nincs választása. Kimet hívja mellénk, aki elmondja, hogy lassan fogynak a halottak kint. Miközben engem a doki megszabadít a véres, szakadt ruháimtól, hogy a sebekhez férjen, Kenchy parancsokat ad. Egyértelmű, hogy ki a vezető idebent és ha nem fájna rettenetesen a testem több pontja is, akkor most jó eséllyel fel is izgulnék. Ekkor viszont valamiért bevillan Nina és Margo arca, és ez a kezdeti libidómat is sírássá redukálja. Mire egyenesbe hozom az idegrendszeremet pár mély lélegzettel, ismét hozzám beszél, hiszen a védőm is megérkezik egy fiatal kadét személyében.
- Vigyázni fog rád, rendben? Nemsokára visszajövök, ígérem! – A hajamba borzol. – Ha egy haja szála is meggörbül, zokogva próbáltok majd visszamászni anyátokba – tájékoztatja a dokit és a kadétot, majd elviharzik. Én reszketeg levegőt veszek.
- Nézzétek el neki, nagyon ideges – mondom.
- Semmi baj, uram, már megszoktuk. És az idegessége is megalapozott, hiszen ön jelenti a reményt az emberiségnek. Másrészt én is tombolnék, ha valaki a páromat veszélyeztetné – teszi hozzá.
- Nem vagyunk egy pár! - szakad fel belőlem az őszinte tiltakozás.
- Persze – mosolyog le rám gúnyosan a kadét, majd szigorú tekintetét a kapu felé vezeti.
- Seggfej – morranom.
- Ki kivel hál, olyanná vál – nevet fel halkan a doki, miközben a lábamat látja el. Meglepetten nézek le rá, de csak rám kacsint, majd ismét a sebeimre fordítja a figyelmét. Ám az feltűnik, hogy szokatlanul óvatos.
- Mi a baj? – kérdezem, amikor konkrétan egy másik gumikesztyűt hoz az eddigire.
- Van egy sejtésem az immunitásoddal kapcsolatosan. De még nem beszéltem Kevin… - Hát persze… - Kevinnel erről. És addig jobb az óvatosság.
- Milyen sejtés?
- Ne idegeskedj ezen, rendben? Csak nyugodj meg!

Nem telik el teljes egy óra, amikor a tömeg összegyűlik, hogy magyarázatot adjon. Addigra Nina és Margo teste már bent van, de nem nézek arra. Le vannak takarva, így nem tudja senki, hogy ők, de már az is szívbemarkoló, ahogy Kevin kérdezget mindenkit, hogy nem látta-e Ninát. Még akkor is ezen gondolkodom, amikor leleplezi Kenchy, hogy kik vannak a lepedők alatt, mire Kevin hisztérikus sírásba kezd. Képtelen vagyok nézni, elfordítom könnyáztatta tekintetemet. Közben elővezetik Karent és Susant is, de mielőtt ezt feldolgozhatná az agyam, Kenchy szólít, hogy mondjam el a történetet.

- Mikor meghallottam a robbanást, elmentem a laborba, hogy megnézzem, Kevin és Nina rendben van-e. Nem találtam ott senkit, de a kapu nyitva volt – darálom halkan, sírástól remegő hangon. - Megpróbáltam bezárni, de ekkor megtámadtak. Karen és Susan megszúrtak egy késsel, aztán kilöktek és bezárták utánam az ajtót. Az erdőbe menekültem, ahol belebotlottam… Ninába… és Margoba…

- Hazudik! – üvölti Karen azonnal. – A kis nigger kurva hazudik! Be akar mártani minket! Nem öltünk meg senkit! – Bár csúnya dolgokat mond, meg sem hallom. Volt rosszabb.  – Kenchy… kérlek… könyörgöm… higgy nekem…

- Majd akkor beszélhetsz, ha megengedtem – löki el. - Két szemtanúnk van. Antonio! – A dadogós fiú pedig mesél. Nem tudom hibáztatni, amiért nem hősködött, mert ha Karen és Susan megölik őt, akkor örökre kint ragadtam volna. A sírás elapad, pár rosszindulatú pasira pillantok gonoszul.

- A másik pedig… Robby! – Az említett megjelenik. A szemembe néz, ami eleve meglep. Ritkán tette eddig, nem is tudom hova tenni. Azt hitte, hogy falazok neki? Hogy a halál küszöbén az lebeg a szemem előtt, hogy őt megóvjam a bátyja haragjától? Látom, ami történik és hallom is. Ahogy bevallja Robby, hogy egyszerűen elfutott, összeomlik bennem a róla alkotott világ és egyszerűen elfordítom a fejem. Renner lép mellém és hagyja, hogy az arcomat a mellkasára hajtsam. Ahogy Kenchy ütni kezdi, Renner elenged, én meg nem nézek oda. Hallom mellettem a beszélgetést.
- Én megölném – mondja az egyik pasi.
- Hát, Brook a főnök szeretője. Nyilván nem tolerálja megint Robby dilettantizmusát és gyávaságát.
- Te, szerintem az a köcsög arra ment, hogy Brook meghaljon! – szövi rá az első, miközben leszedik a tomboló Kenchyt az öccséről, de én inkább csak a másik kettőt hallgatom. Elég volt mára, nem bírom el ennek is a súlyát. Egyszerűen nem.

- Nem mondol hülyeséget - hümmögi a második. – Robby nagyon meg akarta kefélni Brookot,egy időben ők voltak a tábor álompárja, aztán Brook elkezdett Kenchy felé közeledni.
- Kenchy közeledett Brooklyn felé! – szól közben egy nő. Ekkor ér véget a verés, mert Susan hangja tör be az agyamba.

- Hazudnak, mind hazudnak! Ez egy összeesküvés! Ne higgy nekik, Kenchy! Nem tettünk semmi rosszat… - zokogja, de Kenchy felmutatja Margo levelét.

- Akkor ezt mivel magyarázzátok? Margo, az a szívós vénasszony, még utolsó leheletével, a saját vérével írt egy üzenetet. Leírta Karen és Susan nevét, majd a nyakába akasztotta. Brook tépte le róla – magyarázza az értetlen tömegnek, de Susan ismét rákezd. És ó, bárcsak ne tenné…

- Nem akartam, hogy minden újra a régi legyen! A tudós némber meg az immunis kis ribanc előbb-utóbb visszahoztak volna mindenkit, de én nem akarom! Ez a világ sokkal jobb, mint a régi! Itt jobban értékelnek, megkapok mindent, amit akarok! Majdnem mindent… ez a kis nigger kurva elvett téged tőlem! Csak ő áll a boldogságom útjába! – üvölti. Lehunyom a szemem. Nem lehet, hogy ennyire… hogy két ember halálát a butaság döntse el… Nem is lep meg, hogy Kenchy kivégzi őket. Nem örülök neki és szólni is fogok ezért, de akkor sem lep meg. Sőt, itt, ebben a pillanatba tökéletesen helyeslem is. Kenchy közben feloszlatja a tömeget, jelentést kér, kiderül, hogy az őr eltűnt, majd hozzám lép. Én nem tudom levenni a szemem Margóról és Nináról.

- Hogy van? – kérdezi a dokit.

- Egyelőre jól. De nem ártana megfigyelés alatt tartani.

- Semmi bajom, jól vagyok – jelentem ki.

- Milyen a lábad? Fel tudsz állni?

- Persze, csak segíts – felelem. Ő nyújtja is a kezét, de ahogy a sérült lábamra nehezedek, felszisszenek, amit ő engedélynek hall és egyszerűen a vállára kap. Az előbbi kadét meglepve fordul felénk és a tekintetétben azt látom, hogy most pláne nem hisz nekem, hogy nem vagyunk egy pár. – Erre semmi szükség, tegyél le, tudok én járni! – háborgok zavartan.

- Fogd be, hercegnő. Nincs kedvem végignézni, ahogy erőlködsz! – Inkább kussolok, mert így csak szánalmasabb vagyok. Veszek addig pár nagy levegőt, hogy mélyebbre kerüljön a gyász. Nagyon sajnálom Margókat, de nem betegedhetek bele. Ahogy az is rosszul esik, ahogy Robby viselkedett. Még akkor is ezen gondolkodom, amikor már nála vagyunk és a kanapén fekszem. Az, hogy megverte Robbyt, jogos volt. Szerelmes belém és így véd meg? Nem az első eset, hogy nem teszi, de ez most nem arról szólt, hogy Kenchy mérges, hanem az életemről! Meghalhattam volna odakint és ezt ő is tudta, és inkább nem szólt senkinek. De akkor is… talán túlzás volt megölni Karent és Susant. Ők is emberek és ha mi ítélkezni kezdünk mások felett, akkor olyanok vagyunk, mint ők. Mert mi milyen alapon tehetnénk meg, ha ők sem tehetik?

- Barbár dolog volt megölni őket. Így te sem vagy jobb náluk.

- Te vagy az egyetlen, aki ebbe a hitbe ringatta magát – jelenti ki lesajnálóan, amivel borzalmasan felcseszi az agyam.

- Ne beszélj úgy velem, mintha egy naiv gyerek lennék! De a meggyilkolásuk helyett száműzni is lehetett volna őket – sziszegem, és a nyugodtsága csak még rosszabbá teszi a helyzetet részemről.

- Azért, hogy kettővel több dög próbáljon felzabálni minket odakint? Hercegnő, az a két lotyó ostoba és életképtelen volt. Szinte biztos, hogy rövid időn belül megfertőződtek volna, nekem pedig nincs szükségem arra, hogy még több agyatlan zombi járkáljon odakint. Ha viszont valamilyen csoda folytán eljutottak volna egy másik kolóniáig, vállaltad volna a felelősséget, hogy ott is megöljenek valakit?

- De legalább némi esélyük lett volna! Ez nem volt más, csak hidegvérű gyilkosság! Nem vagy különb a dokinál! – kiabálok rá.

- Talán igazad van. Sokáig voltál elzárva a világtól, fogalmad sincs róla, milyen kibaszott kemény most az élet. – Ez a mondat csak mérgesebbé tesz. - De valakinek muszáj bemocskolnia a kezét és nehéz döntéseket hozni, hogy másoknak ne kelljen. Ez egy vezető dolga.

- Ez csak egy olcsó kifogás, amivel magadat mentegeted! – Nem is emlékszem, mikor voltam utoljára ennyire mérges. Az is alig zökkent ki, ahogy zavarba ejtően közel hajol.

- Minek nézel engem, egy kurva mártírnak? Fogalmad sincs róla, milyen ember is vagyok valójában – suttogja. – Sokakat öltem már meg, Brook. Olyanokat is, akik nem feltétlenül érdemelték meg. Meg sem tudom számolni, hány embert küldtem a pokolra, és nem voltak álmatlan éjszakáim miattuk. – Komolyan így akar hatni rám? Rám, aki majdnem harminc évig egy elmebeteggel éltem?!

- Ezzel nem tudsz megijeszteni, Kenchy. De továbbra is az a véleményem, hogy indokolatlanul szadista vagy – jelentem ki, de a legváratlanabb dolog történik. Egyszerűen megcsókol. Nem is akárhogy!  - Te meg mégis mi a francot művelsz?! – vonom kérdőre, amint felszabadul a szám, de egyáltalán nem tudok hatni rá. – Kenchy, állj már le!

- Felizgat, mikor ilyen harcias vagy, hercegnő.

- Te rosszul vagy huzalozva… épp az előbb neveztelek hidegvérű gyilkosnak – nyögöm, de kezdi felmorzsolni az ellenállásomat.

- Mindenkinek megvan a maga fétise – vigyorogja, miközben lefogja a kezeimet, és ezen a ponton már engem is felizgat a helyzet. – Láthatóan nem nagyon zavar, hogy épp egy gyilkos készül megdugni – suttogja, mire elpirulok.

A hasamra fordít és ismét átveszi a testem felett az irányítást. A nyelvével kényeztet először, majd az ujjaival és én azt érzem, hogy örökké képes lennék ezt csinálni. Csak ő és én és a szex. Ha ez a három dolog maradna a bolygón, boldog lennék.

Amikor elélvezek és ő feltérdel, megremeg a belsőm. Még nem vagyok kész arra, hogy a testembe hatoljon, akármennyire vágyom rá. Azzal a vággyal, ami tombol mindkettőnkben egyszerűen nem boldogulnék jelenleg… de ő mintha ezt tudná, nem erőlteti a dolgot. Nem hatol belém, először a fenekemhez dörzsöli a farkát, majd bedugja a combjaim közé. Úgy érzem magam, mint egy tini, de esküszöm ez a legizgatóbb, amit eddig csináltunk. Nem is bírom sokáig, hogy ismét elélvezzek. Valamit még mond, de azt már nem hallom. Egyszerűen álomba ájulok, ami kifejezetten meglepő, hiszen ennyire nem is voltam álmos.

Arra riadok fel, hogy hercegnőnek hív. Ami nem illik a képbe, az a torkomon lefolyó forró vér. Mi a fasz… annyi erőm sincs, hogy megriadjak. Egyszerűen engedek, mert ahogy rájövök, hogy valamit épp harapok, az is egyértelművé válik, hogy őt. De annyi erő nincs bennem, hogy bármit is tegyek, csak eldőlök. Ég a szemem és az egész testem fáj.   

- Kenchy… mi… mi történt? Nem érzem jól magam – nyögöm, majd rájövök, hogy valaki fel is pofozott. Miért ütött meg…?

- Megpróbáltál kiharapni belőlem egy darabot. A tested minden bizonnyal küzd a vírussal – ad hamar magyarázatot az ütésre, de annyi erőm sincs, hogy őszintén pánikba essek.

- Én… sajnálom…

- Ne szabadkozz olyanért, amit eszméletlenül tettél. Hozok borogatást, lázas vagy. – A pólójával törli le a számról a vért, majd tényleg visszatér egy szem gyógyszerrel és vízzel, amiknek a lenyelése után szinte azonnal álomba ájulok ismét.

Amikor ismét kinyitom a szemem, már reggel van és jobban is érzem magam. Mintha a lázam is lement volna. Kenchy mellettem fekszik és engem néz.
- Na, mi a helyzet? – kérdezi.
- Bántottalak megint? – kérdezem és a tekintetem a nyakára siklik.
- Nem. Azután már nem keltél fel. Volt már ilyen?
- Nem emlékszem – rázom meg a fejem. – A harapások után nem sok emlékem van, mert a doki drogozva tartott akkor. De így belegondolva lehet, hogy ezért – húzom el a számat.
- Drog? – vonja fel a szemöldökét.
- Még lehet is belőle. Egy hatalmas adagot kapott, amikor eladott a katonáknak és csak nekem adta, ő nem használta. Nagy haszon lenne belőle a dokinál – jegyzem meg sóhajtva.
- Majd gondolkodunk ezen később. Most el kell… - Befejezni sem tudja, valaki kopog. – Maradj. – Feláll és kimegy, de pillanatokkal később ismét visszakép. – Kevin téged is látni akar. – AZ ölébe vesz. Ahogy erősebben veszek levegőt, hörgés szakad fel a torkomból, de ekkor már Kevin áll velünk szemben.
- Kevin, jól… - kérdezném, de leint.
- Nincs erre idő, csibe! Majd később sírunk. Beszéltem az orvossal és elmondott egy teóriát. – Nyelek egyet.
- Milyen teória? – kérdezi Kenchy, még mindig az ölében tart, de nem is mozdul.
- A seb a nyakadon. Brook harapott meg? – kérdezi, mire Kenchy bólint. – Akkor nagy a baj – suttogja és leülve a fotelba a kezeibe temeti az arcát. Kenchy meg még mindig nem tesz le engem.
- Beszélj! – parancsol rá.
- Először meg kell tegyek valamit. – Egy ketrecet tesz az asztalra, egy patkány van benne. Mellém lép és a karomat kéri, majd gyors mozdulatokkal vért vesz. Gumikesztyűben, alig hozzám érve. Mindketten felvont szemöldökkel figyeljük, ahogy a ketrechez lépve és azt zárva tartva beadja a patkánynak a véremet, aki pillanatokkal később átalakul. Megrettenve bújok Kenchy mellkasába.
- Mi a faszom történik? – kérdezi síri hangon.
- Az orvos teóriája alapvetően helyes volt. Ha valakiben immunitás alakul ki egy vírussal vagy baktériummal szemben, az nem jelenti azt, hogy nem lépes hordozni. Ez egy ideje foglalkoztatja már őt, veled kapcsolatban is, de azt lehetetlen tesztelni, mert nincs a te körülményeidnek megfelelő patkányunk. Viszont Brook vére hat mindenkire. A kérdés az, hogy mi történik, ha ebbe a vérbe beleteszed a Z-vírust? – Kikerekedik a szemem. – Brook jelenleg fertőző – int a patkány felé, ami hörögve próbál kitörni, de Kevin egy kis szikével egyszerűen fejbe szúrja.
- Mi az, hogy…
- Akkor zárjuk be – jelenti ki Kenchy.
- Ez nem ilyen egyszerű. Ugyanis te is az vagy. Legalább is ezt kell feltételezzem.
- Mi?! – Kenchy karjai megszorulnak körülöttem és végre leültet a kanapéra, mire Kevin felpattan. – Te most baszakodsz velem?!
- A legkevésbé sem – rázza meg a fejét. – Az elméletem szerint Brook teste addig fertőz, amíg le nem győzi a vírust. Rajtad pedig ott egy hatalmas harapott seb. Ha nem veszem figyelembe, hogy feltehetően szexeltetek is az éjjel, akkor is, Brook nyála a seben át a testedbe jutott. Tudom, immunis vagy. De ő nem egy zombi, hanem egy élő ember, aki terjeszt. Nem kockáztathatunk. Ha a véred vagy akármelyik testnedved kapcsolatba kerül valakivel odakint, cseszhetjük!
- Akkor engem is be akarsz zárni? – kérdezi sötét hangon, mire a tudós bólint. – Ki van zárva.
- Na ide figy… - Leintem Kevint és Kenchy elé állok.
- Kockáztatnál minden életet odakint? – A mellkasára simítok közvetlenül előtte állva. – Kockáztatnál minden gyereket és nőt és barátot, csak azért, hogy talán te is fertőzöl, talán nem? – kérdezem a szemébe nézve.
- Akkor sem vonhatom ki magam napokra vagy hetekre a tábor életéből! – üvölt rám. Kevin megrettenve lép hátra, én viszont csak elmosolyodom.
- Inkább megölnél mindenkit csak azért, hogy hátha nincs igaza? – Kevin előtt nem kell titkolni semmit. A karjaimat Kenchy nyaka köré fűzöm és lehúzom a fejét, hogy a fülébe suttoghassak. – Velem leszel bezárva. Csak képzeld el – sóhajtom a fülébe. – Annyiszor kényeztethetlek, amennyiszer csak akarod. Szophatom azt a hatalmas farkad egy napon keresztül folyamatosan – suttogom. Kenchy keze a derekamra csúszik és a nyakamba morog.
- Ez egy beleegyezés? – kérdezi Kevin.
- Hívd ide Rennert azonnal. – Kevin kirohan, Kenchy pedig a számra hajol és szinte tépi a csók közben. Rajtam vezeti le a haragját, tudom, de nem zavar. Elbírom. Csak csókol és csókol, amíg nem hallunk kopogást ismét. Odafordulva már Renner is ott áll Kevin mellett.
- Főnök…?
- Teljes titoktartás, de Brook jelenleg fertőző és Kevin szerint talán én is. Nem kockáztatunk, bezárunk minket, amíg nem tisztul ki a vérünk. – Renner elsápad.
- És ha sosem tisztul ki? – kérdezi.
- Ki fog – szólalok meg. – Egy vagy két hét szokott lenni a dokinál, amíg bedrogozva tart a harapás után. Aztán elmúlik.
- Naponta szükségem lesz a véretekre – jegyzi meg, mire bólintunk.
- Az ellátmányt ide hozod. Te vagy a főnök, ha nagy a baj, akkor változik a dolog, szóval azonnal értesíts, ha szükség van rám és ne legyél felelőtlen, mert szétrúgom a segged!
- És ha megtámad megint? – kérdezi Renner Kenchy nyakára mutatva. Nincs bántó él a hangjában.
- Nem fog tudni ismét bántani, mert fel leszek rá készülve – jelenti be. Még egyeztetnek pár dolgot, aztán amikor az kerül szóba, hogy milyen ételt hozzanak, akaratlanul szólalok meg.
- Húsra van szükségem – jelentem ki. Mindhárman rám pillantanak, végül Kevin szólal meg.
- Rendben. De nem nyersen! Attól megbetegedsz. – Bólintok. – Rosszul hangzik, de… - Egy szájkosarat vesz elő. – Sajnálom. De Kenchy élete is elsődleges - néz rám.
- Semmi baj – mosolygok rá. – Jogos. Tedd le a földre, éjszakára fel fogom venni.
- Vannak emlékeid a támadásról? – Megrázom a fejem a tudós kérdésére. – Egyáltalán hogy történt?
- Éjszaka Brook dobálta magát, aztán hörgött. Fel akarta kelteni, de nem reagált, cserébe mikor feldolgozta, hogy ott vagyok, a nyakamba harapott.
- Voltak előjelei? Szex közben valami változás, akármi?
- Semmi - rázza meg a fejét. Lázas volt, az biztos.
- Az a kór velejárója, mindenki belázasodik az átváltozás környékén – sóhajtja Kevin. – Rendben. Akkor ezen túl kell lennünk, utána összezuhanok – rázza meg magát picit.
- Küldök mindent – ígéri Renner, majd lassan távoznak. Én sóhajtva lépek a szájkosár mellé. Vas, erős szíjakkal van ellátva.
- Zombik ellen használjuk – mondja Kenchy, majd felmorran. – Bassza meg!
- Utálsz? – kérdezem, de nem nézek rá. A kezemben fogom a szájkosarat, és háttal állok neki.
- Mert majdnem meghaltál? Kicsit. Mert immunis vagy, és ennek vannak mellékhatásai? Nem. Mert megharaptál? Nem. Csak bosszant, hogy itt kell rostokolnom folyamatosan. – Felsóhajt, majd a konyhába lép. – Gyere és segíts lekezelni a nyakam. – Szó nélkül indulok el utána. – Ha ezt fogod csinálni, akkor inkább átvitetlek a saját helyedre! – morran rám. – Nincs szükségem erre az önvádoló hisztis picsára, hercegnő! Most pláne nem! Vagy előszeded a tökös éned, vagy tünés innen! – ordít rám. Megrökönyödve pillantok fel rá, majd lehajtom a fejem és veszek pár mély levegőt. Össze kell szednem magam, igaza van. Nincs idő az önvádra.
- Oké – sóhajtom és az asztalról elveszen a vodkát. A számhoz emelem az üveget és lehúzok egy nagy kortyot, közben ő a székre ül. Mosolyogva ülök szemből az ölébe és ismét a számhoz emelem az üveget, de most nem nyelem le. A nyakához hajolva a számból engedem a sebre. A kezei azonnal a fenekemre szorulnak, miközben szisszen egyet. Amikor már csak egy kis korty van a számban, az ajkaira hajolok és hagyom a vodkát átfolyni a szájába, majd csak nézem őt. Nem kellenek szavak, ahogy a szemembe néz. Hirtelen nem is olyan fontos a sebe, ahogy az ajkaimra hajol és a nyelve a számba csúszik, már tudom, hogy most egyikünket sem érdekli ez és muszáj kicsit levezetni a feszültséget. Ahogy az asztalon fekszem percekkel később remegve az első orgazmustól, széttárt lábakkal, nem tudok másra gondolni, csak egy dologra.
- Magamban akarom a farkad – nézek rá és a sajátomra siklik a kezem.
- Még nem vagy elég erős hozzá – jelenti ki, de a tekintete követi a mozdulataimat, majd a székre ül. – Ujjazd magad, nézni akarom!

Felnyögve engedelmeskedek neki és maszturbálok előtte. Nem szakít félbe, nem tesz vagy mond semmit, csak néz, amíg nem élvezek egy ismét. Ekkor megkerül, az asztal másik végéhez áll és a farkát az arcom felé tartja.
- Feküdj hasra és térdelj fel – parancsolja, én meg remegve teszem meg, hogy miközben a számmal kényeztetem, ő ujjazzon meg.
- Kérlek Kenchy, nagyon akarlak – nyöszörgök. Nem felel azonnal, csak a szabad kezével a hajamba tép és ahogy kinyitom a szám, belelöki a farkát. Azonnal megremeg bennem valami és az ujjára tolom magam.
- Igazi kis ribanc vagy – sóhajt fel. – De az én ribancom! És amíg nem élvezek el, addig ez az egy dolga van a szádnak!

És én teljesítem. A konyhaasztalon térdelve hagyom, hogy kétszer a számba élvezzen, de akkorra már fáj az állkapcsom. Ő viszont még mindig nem elégedett, így egyszerűen mögém lép és a fenekem vágatában kezd el mozogni. Annyi erőm van, hogy feltoljam a csípőm neki és az asztal lapjára fogjak.

Amikor már mindketten kielégültünk, Kenchy a széken ül, én ismét az ölében, meztelenül. A farka a fenekemhez ér, de mivel eléggé lefárasztottuk, nem keményedik meg.
- Senki nem fog bejönni hozzánk, amíg be vagyunk zárva. Teszek fel rongyokat az ablakokra, de azt akarom, hogy amíg ez a kurva karantén tart, mindig meztelen legyél. – Megremegek a gondolatra. – Akármikor akarlak, nem mondhatsz nemet. Megértetted? – A nyakához hajolok, az ép feléhez és belecsókolok.
- Igenis, gazdám – suttogom. A hajamba tép.
- Mondtad ezt valaha a doktornak?
- Soha.
- Akkor játsszuk ezt, legalább izgalmas lesz a karantén – vigyorog rám.

Az első nap maradék része csendben telik. Hoznak ételt és ellátmányt, így nem sokkal a szex után végre ehetek. Nem is emlékszem, hogy mikor kívántam húst ennyire… és ha már kívánni. Meztelen vagyok, de meglepő módon ez kicsit sem zavar. Kenchy tényleg feltette a rongyokat, de egyébként ő sem öltözik fel teljesen, csak nadrág van rajta. Békésen vagyunk kettesben, bár amikor nem kényeztetem és nem edz, akkor szinte vadállatként fel és alá járkál a lakásban. Éjszakára a biztonság kedvéért felveszem a szájkosarat, amit adott Kevin, mert belátjuk, hogy akármennyire szánalmas, igaza van. Ha véletlenül megint átalakulok alvás közben, akkor rámarhatok olyan helyen is, amivel megölöm.

Esemény végül a bezártságunk ötödik napján történik. Én ekkorra teljes természetességgel hívom Kenchyt gazdámnak, és akármikor int, már térdelek is előtte. De továbbra sem hajlandó megdugni, pedig a masszív húsos étrend napokon át tesz róla, hogy látványosan kezdjen nőni a tömegem.
- Hogy van Brook? – kérdezi Renner, amikor egy adag ellátmányt hoz. Leteszi a teraszra, Kenchy kinyitja, de Renner akkor már nem áll ott.
- Jól. Kint?
- Minden rendben – feleli. – Éjszaka jött két pasas. – Felkapom a fejem és az ajtó takarásába lépek.
- Milyen pasas? – kérdezi Kenchy felvont szemöldökkel.
- Állítólag a déli kolóniából jöttek, veled akarnak beszélni. Mondtam, hogy egyelőre nem tudnak. Kevin szerint tisztul a véretek, még két napot saccol, addig elszállásoltam a vendégeket.
- Nem lehet, hogy kémek? – kérdezi Kenchy.
- De. Ezt nekik is mondtam, helyeselték is. Nem jönnek ki a barakkból, amit adta, de őröket állítottam az ajtó elé.
- Rendben. Ha valami történik, szólj! – Renner távozik, Kenchy pedig mellém lép. – Utálom ezt a bezártságot! – sóhajt fel, majd magához húz és az egyik ujját belém vezeti.
- Tehetek érted valamit, gazdám? – suttogom, kitolva a fenekem.
- Imádom, hogy kéjsóvár vagy, hercegnő – vigyorog rám.
- Annyira szeretnélek magamban érezni, gazdám – nézek fel rá. – Kérlek… - Az ajkaira hajolok. – Imádom az ujjaidat, de mást akarok – simítok az említett testrészre a lábai között. – Annyira rettenetesen akarom végre!

Hatalmasat dobban a szívem, amikor rájövök, hogy igen, meg fog büntetni. Először a számba dugja két ujját, majd utasít, hogy álljak fel. Amikor ezt megteszem, már remegnek a lábaim. Csókolózunk, utasít, hogy verjem ki a farkát, ami kicsit sincs ellenemre. Aztán olyan hirtelen tolja belém két ujját, hogy ha nem tartana, szerintem össze is esnék, de még mindig brutálisan jó ez az egész! Fogalmam sem volt, hogy ő így büntet, de ha igen, akkor állandóan engedetlen leszek!
Miközben ujjaz, én verem a farkát, és ő mellékes tevékenységként szívja, harapja a nyakam, de ez furcsán elégedetté tesz. Ha innen kilépek, mindenki tudni fogja, hogy honnan jövök ki és hogy nézek ki. Ha csak két ember látja, hamar híre fog menni, ugyanis pletykás a tábor. De ez csak elégedetté tesz, semmi rosszat nem érzek abban, hogy Kenchyvel vagyok.
Ám amikor épp élveznék el, és ő mintha egyszerre vágna el mindent, majdnem összeesek az elégedetlenség és kielégületlenség okozta remegéstől. Pillanatokra voltam az elélvezéstől!
- Kenchy… kérlek… - súgom, és mivel már nem tart, egyszerűen térdre esek előtte. Megragadja az állam és maga felé fordítja az arcom.
- Ez a büntetésed, hercegnő. Nem élvezhetsz el, amíg én azt nem mondom. Nem nyúlhatsz magadhoz és másnak sem engedheted. Megértetted? – Alig fogom fel, amit mond, de bólintok, miközben a szívem kiszakad, annyira dobog. - Ha ügyes leszel, megjutalmazlak. Nincs más opció, világos? – Mit lehet erre tenni? Bólintok. – Most pedig nyisd ki szépen a szád. – Kinyitom a szám, kinyújtom a nyelvem és hagyom, hogy kielégítse magát. Nincs ellenemre, sőt, rendkívül élvezem, ahogy az íze a számba robban! - Jól fogunk szórakozni! – Nem törődve a spermával, amit épp lenyeltem, felránt és megcsókol. Eddig senki nem csinált ilyet rajta kívül, de ez izgató!  – Maradj ameddig akarsz. Nekem mennem kell.

Nem bírok mozogni sem, eldőlök a padlón az ágy előtt és alszok egyet.
Olyan mélyen, ahogy a halottak felébredése óta nem tettem.

***

Egy hétig alig látom… mármint ez így nem helyes, rengetegszer látom. De soha nem beszélget velem. Maximum köszön, amitől nekem már kipirul az arcom és enyhe merevedésem lesz, de nem beszélgetünk. Ami a lelkem egyik részét eleinte zavarja, de egy este megvilágosodok. Nekem nincs saját zuhanyzóm, így a többiekkel közös helyiségben teszem. Itt fából készült falakkal vagyunk elválasztva, de én így is csak akkor megyek, ha már senki nem jár: éjszaka. Ahogy a testemre zúdul a víz, a kezem a nyakamra csúszik, ahol megharapott. Mindig azt hittem, hogy ha egyszer ilyet fogok átélni, szenvedés lesz, mert rossz emlékeket ébreszt. De most mégis csak őt látom, a testét, a hangját hallom és kezd keményedni a farkam. Lepillantva pedig eszembe jut a büntetésem, és elkínzottan támaszkodom a falnak. A testem fáj, a bőröm szinte éget a kéjvágytól és mivel napok óta feláll a farkam, ha eszembe jut vagy meglátom, már rettenetesen fáj minden alkalommal. Fájdalom és kéj marja a testem egyszerre és a lelkem elégedetten morran: soha nem szórakoztam még ennyire jól! Minden hajnalban kilesem a képzést, hátha ő van, és mikor így van, ülök, nézem és arra gondolok, hogy milyen érzés lenne, ha a mászófalnak dőlve szeretkeznénk… erről pedig az agyam másik üzemmódba kapcsol és felébred egy gondolat. Milyen lenne ott izzadni minden nap?

Persze nem mehet minden simán, a munkában például a kielégületlenség hajszol hibákba, és Margo is nagyon fura mostanában. Velem is türelmetlen, szinte gonosz, beszólogat és semmit sem javít a hangulatomon, hogy az egyik éjszaka, amikor hazaérek zuhanyzásból, az ajtómra vérrel írták a ribanc szót. Úgy döntök, hogy nem szólok senkinek, hanem gyorsan letörlöm. Próbálom magam abba a hitbe ringatni, hogy csak a gyerekek gonoszok, de nem így van. Mióta körbement a táborban a hír, hogy Kenchyvel voltam, azóta látom a tekinteteket, érzem a távolságtartást. Talán Margo is ezért változott? Egyedül Kevin és Alex normális velem továbbra is, de a napok óta tartó kielégületlenség kezd átcsapni a fejem felett.

Hat nap telik el a büntetésem kezdete óta, amikor már szinte belesápadok a vágyba, ha nem figyelek kicsit. Egy ilyen pillanatot lát meg Robby.
- Rendben vagy? – lép mellém. Tekintete a nyakamra téved. Fel sem merült, hogy eltüntetem a harapást és a szívásnyomokat.
- Igen, csak… - Nem. Pont neki nem szabad erről beszélnem.
- Kegyetlen veled? – kérdezi.
- Dehogy – mosolygok rá. – Mármint az, de… én szeretem ezt. – Robby zavartan néz rám, majd még zavartabban felnevet.
- Furcsa vagy! – Együtt nevetünk fel és ekkor lép mellénk Kenchy.
- Takarodj! – Olyan undorral néz a testvésére, amilyennel előttem még soha, pedig állandóan marja, ha itt vagyok. Meg egyébként is. Már most érzem, hogy ennek nem lesz jó vége, és erről talán beszélnem is kellene vele, de ahogy rám pillant és rám parancsol, hogy kövessem, kiürül a fejem. Szerencsére nem teljesen.
- Kenchy – szólok rá, mikor utolérem. – Mi volt ez az előbb?
- Végtelenül felbosszant, hogy az a retardált öcsém még mindig nem tudta felfogni, hogy jobb, ha nem megy a közeledbe. – Közben a lakrészébe érünk, ahova ő dúvadként ront be, én meg félve követem.
- Te most… féltékeny vagy…? – vonom kérdőre, és elsőre le sem esik, hogy mit tettem. Annyira elkábít a közelsége, hogy fel sem fogom, hogy nagyon rég nem vontam kérdőre senkit. Ahogy ezt feldolgozza az agyam, ő megindul felém, és talán elvetettem a sulykot…. de nem. Magához ránt és eszeveszett módjára csókol.
- Féltékeny csak az lehet, aki nem biztos magában. Simán csak dühít – jelenti ki, mire ismét nagyot dobban a szívem. Undorítóan viselkedik Kenchy közelében. Nem is törődve vele fonom karjaimat a nyaka köré.
- Robby kicsit sem érdekel, mint férfi. Csak azt akartam, hogy tudd – súgom, mire a hajamba mar és a fejem hátrarántva a torkomra simul a nyelve.
- Mert ő nem férfi – jelenti ki, majd az általa hagyott és sajnos gyógyuló harapást kezdi szívni. – Teljesítetted a parancsomat, hercegnő?
- Azt hittem, beleőrülök, Kenchy. Nagyon kívánlak. Kérlek… - Jelen pillanatban konkrétan akármit meg tudnék tenni neki, hogy csináljon velem valamit, vagy legalább adjon engedélyt arra, hogy elélvezzek.
Amikor már mindketten meztelenek vagyunk, ismét felébred bennem egy olyan szintű vágy, ami elevenen fel fog perzselni. Az is csak egy pillanatra zavar meg, hogy a mellkasomra nyúlva hátralök, de csak addig zavar, amíg nem érek le a kanapéra. Fölém térdel, a fejem mellett támaszkodik, én pedig nem tudok már hova lenni a vágytól. Annyira kívánom, olyan végtelenül szexi! Annyira…. annyira más, mint akármelyik férfi, akit valaha ismertem! Mintha nekem teremtették volna. Vagy engem neki, nem tudom. És az is biztos, hogy csak a testiségben passzolunk ennyire, ott viszont tényleg kifejezhetetlenül.
- Elevenen foglak felfalni! – Csókol, a mellkasomat és a nyakamat is, de azt nem hagyja, hogy a farkam az övéhez dörzsöljem, pedig kvázi már rajta csüngök. Aztán a helyzet fordul egyet és életem legerotikusabb hatvankilencében találom magam. Ahogy a testén fekszem vele ellentétes irányba és szinte érzem, ahogy bámul… képtelen vagyok visszafogni magam. Minden erőmet és tudásomat bevetem, ám alig ér hozzám, már el is élvezek. Olyan erővel robban ki belőlem, mintha évek óta erre vártam volna, és talán igen. Ahogy a nyelve kényeztet egy pillanatnyi időt sem hagy pihenésre. Ő kényeztet tovább és engem is erre utasít, de amikor kihúzza a nyelvét és ujjazni kezd, én ismét elélvezek, de a testem nem bírja tovább, és egyszerűen csak ráfekszem. Nem tudom tartani magam.
De ennek ellenére sem hagyja abba. Én próbálom tartani a tempót, de harmadszorra már szinte fáj elmenni, és amikor megtörténik, a szemeim könnybe lábadnak.
- Már ennyitől kifulladtál volna? Gyerünk hercegnő, még nem végeztünk!
- Kérlek, nem bírom – nyögöm.
- Szedd össze magad! – parancsol rám. Annyi erőt tudok magamból kisajtolni, hogy minden erőmet összeszedve a számba vegyem és amilyen gyorsan és hatékonyan csak tudom, a csúcsra juttassam. Szinte nem is veszem észre, ahogy a számba élvez, egyszerűen elájulok.

- Felkeltél? – hallok meg egy nagyon ismerős és nagyon izgató hangot a fülem mellett. Ekkor tűnik fel, hogy valakinek a mellkasán fekszem.
- Oh, bocsánat! – Már ugranék fel, de egyszerűen leránt és ismét a mellkasára fektet.
- Szabad a napom hátralevő része. Később még folytathatjuk – vigyorog le rám.
- Én eléggé fáradt vagyok – jegyzem meg némi ellenkezéssel. – De egy kis összebújásban szívesen részt vennék – jelzem igényeimet. Felvont szemöldökkel néz rám. – Ugyan már, Kenchy!
- Én nem bújok össze, hercegnő. Egyáltalán mit gondolsz, milyen kapcsolatban vagyunk mi? – kérdezi, de nincs él vagy bántás a hangjában.
- Olyanban, amiben egy kis ölelkezés belefér. – Érvemet alátámasztandó az orrom a nyakába fúrom. – Ugyan már, Kenchy, nem a kezed kérem meg! – bukik ki belőlem az ellenkezés, de össze is rezzenek a saját hangomtól. Ezt ő is érzi, mert egyik keze a derekamra csúszik és simogatni kezdi a csípőmet.
- Tetszik ez a tökös éned, hercegnő – súgja a fülembe. – Rendben, bújjunk össze… - adja be a derekát. – Mesélj magadról.
- Mit akarsz tudni? – kérdezem, és a mellkasát simogatom.
- Valamit az előző életedről.
- Hát, nem sok minden történt. Amikor megszülettem, már rákos voltam, így állandóan dokikhoz jártam. Nem sok barátom volt, ők is leginkább a kórházakban, mert magántanuló voltam.
- Első csók? – kérdezi.
- Rendesen nyelves? – Bólint. – Hat voltam. Volt egy tőlem két évvel idősebb lány a leukémiások között.
- Első szex?
- Abból minden a dokinál történt meg. Elég korán kerültem oda. Neked? – nézek fel rá.
- 12 és 22 feleli. Mennyi idős vagy? – Megkérdezném, hogy pasival vagy nővel, de talán nem is akarom tudni.
- 37. – Meglepetten néz le rám. – Na, te?
- Akkor tíz éves korod óta ott éltél? – kérdezi.
- Aha. Azt hiszem, igen. Te mennyi idős vagy?
- 33 – néz le rám.
- Hm, a legszexisebb kor – sóhajtok fel.
- Mesélj valamit, amit nem tudok – simít végig a hátamon. – Honnan ez a szexéhes én, ha állandóan a pincében voltál?
- Tudod, nem mindig volt ennyire rossz – húzom el a számat. – Eleinte jó fej volt. Meg… neked el merem mondani, mert már láttad, hogy mit rejtegetek a világ elől, de többnyire szerettem, amiket tett velem. Az erotikus részét. Ha ez még erotika… Talán csak azért, mert ez az egyetlen, amit ismertem, de tetszett, ha kemény volt velem.
- Amikor megtaláltunk, egy zombi dugott. – Megszorul a keze a derekamon egy pillanatra. – Az gyakori volt?
- Nem. Az volt az első. A végére eléggé bekattant sajnos. De ha azt nézzük, hogy 13 voltam, amikor egy nagyobb adag ellátmányért kölcsönadott egy tízfős szakasznak egy éjszakára… azt gondolnád, hogy rettenetes volt. De valójában a katonák figyelmesek voltak. Nem okoztak fájdalmat és kaptam reggelit. Azt hiszem, azért lettem ilyen.
- Mazochista vagy, igaz? – Bólintok. – Van ezzel kapcsolatban valami, amit tudnom kell?
- Egy szó. Jegyezd meg, Facebook. Ha ezt kimondom, akkor akármit teszel, abba kell hagynod, mert sok.
- Van sok? – néz rám, de bólint egyet.
- Nincs. Nem volt még. Amitől igazán rettegtem, az a zombi volt, de előtte nem igazán, akkor meg már annyira el volt borulva a doki, hogy felesleges lett volna mondanom. Ha már itt tartunk, szeretnék kérdezni én is valamit. Két dolgot.
- Ki vele – csókol a hajamba.
- Az egyik, hogy ha rendbe fogok jönni, akkor szeretném elvégezni a képzést a kadétokkal. – Meglepve pillant le rám, de aztán vigyor ül az arcára.
- Nem fogsz kivételezett helyzetbe kerülni csak azért, mert az enyém vagy, hercegnő.
- Nem is várom el – morranok rá. – Csak szeretnék erős és hasznos lenni.
- Oké. Ha úgy érzed, hogy itt az ideje, beszéljünk erről megint, de nem látom akadályát. A másik?
- El akarok menni a laborba. Amint képes leszek annyit utazni. – Komolyan nézek rá és ő viszonozza.
- A doki miatt? – Bólintok. – Szerelmes voltál?
- Nem hiszem. Nem tudom. Talán. Nem ismerem az érzést, így nem tudom. Kevin azt mondta, hogy ha szerelmes vagyok, azt tudni fogom – rántom meg a vállam. Vajon Kenchybe szerelmes vagyok? – Elmehetek?
- Elmegyünk majd – bólint rá.

Kellemes délutánt töltünk együtt, végül csak sötétedés után megyek vissza a barakkomba. Ismét írva van vérrel az ajtómra, most az, hogy megdöglesz, és az ajtó előtt könnyített magán valaki. Ami meglep, hogy egy kanalat tett mellé. Felkavar a dolog, de úrrá tudok lenni rajta, bár elég macerás még éjszaka ezzel foglalkozni. Miközben az ajtót mosom, motoszkálást hallok a hátam mögött, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget.

Végül ez megy napokon keresztül. Ami eddig is. Margo egyre furcsábban viselkedik, komolyan aggasztani kezd a dolog, pláne, hogy egyszer észreveszem, ahogy meg kell kapaszkodnia valamiben, nehogy elessen. De nem tudok rákérdezni, mert amint észrevette, hogy láttam, egyszerűen haza zavart. Aggódom érte, de Ninát sehol nem tudom elkapni.

Kenchyvel meg mintha mézesheteink lennének. Még mindig nem dugott meg, de sokszor vagyok nála, sőt, már ő is volt nálam. Minden hajnalban kimegyek a kadétokat nézni, de nem elsősorban miatta. Bár tagadni tény, hogy szerintem bele vagyok esve. Amin nem segítenek a levelek, amiket kapok.

Megmaradtak a vérrel írások, néha odakakálnak az ajtó elé és kanalat hagynak ott, de már leveleket is kapok.

„Hogy döglenél meg! Aljas kis nigger kurva!”
„Neki egy nővel kell lennie, hogy gyereke legyen, nem a te szaros seggedbe kellene élveznie!”

A legaggasztóbb életem egyik legrosszabb napján jön. Úgy indul, hogy hajnalban az ajtóm alatt találok egy levelet. Annyi áll benne, hogy: Ma meg fogsz halni, kurva! Megszerzem tőled! De ez legalább százszor leírva. Már komolyan megijeszt, és épp indulnék Kenchyhez, mert már komolyan aggaszt a dolog, amikor hatalmas durranás rázza meg a tábort. Mindenki fejvesztve menekülni kezd, én meg hirtelen nem találok meg senkit, meg is ijedek. Nem tudok a durranás okára koncentrálni, csak amikor látok mindenkit rohangálni, akivel jó viszonyt ápolok. Akkor kapcsolok le valakit.
- Ne haragudj, de mi volt ez? – kérdezem az egyik kadéttól, aki épp a kapuból rohan visszafelé.
- Valaki kigurított a tábor elé egy vashordót és felrobbantott benne egy gránátot! Rengeteg dög indult meg erre! – darálja, de rohan is tovább, fogalmam sincs hova. Én eldöntöm, hogy akkor megnézem, hogy Kevinékkel rendben van-e minden. A kutatókat nemrég helyezték át egy nagyobb épületbe, a miattam végzett dolgaik miatt az előző kicsi volt. Ez az új hely egészen a kerítés mellett van, van is mellette egy oldalsó kapu, amit vészhelyzetre vágtak Kenchyék. De benézve tényleg nincs itt senki. Ami fura, hogy a lakat nincs a kapun. Felvonom a szemöldököm és eldöntöm, hogy erről szólnom kell Kenchynek, de előtte megpróbálom egy dróttal bekötni és egy kővel kitámasztani, hogy nehogy baj legyen. Meg is látok a távolban egy srácot. Antonio, a kertészetben van. Kicsit fura pasi, de kedves srác, de dadog.

Találok is egy darab drótot a földön, és eldöntöm, hogy előbb kikötöm a kaput, aztán megkérem Antoniót, hogy figyeljen rá, amíg idehozom a főnököt. De ahogy lehajolok érte, éktelen fájdalom hasít a bal vállamba és lecseppen a vérem. Ijedten kapom hátra a fejem, és amit látok, az ledöbbent.

Karen és Susan, a tábor két csinibabája.
- Megmondtuk, hogy szállj le róla, nigger! Takarodsz ki te is ahhoz a vén kurvához meg a ribanc lányához! – sziszegi az arcomba Karen, és mélyebbre nyomja a tőrt. Amikor felüvöltenék, befogja a számat. Kicsordulnak a könnyeim, és meglátom Robbyt. Szinte megrémülök, de ő lefagyva bámulja az egész jelenetet, a nők észre sem veszik, és elrohan, mire bármit reagálhatnék. A következő pillanatban Susan kinyitja a kaput és egyszerűen kilök a kapu elé, majd zárja, és hallom, hogy kattan a lakat is. Elsőre fel sem fogok semmit, csak amikor meghallom az erdő felől érkező hörgéseket.
El kell jutnom a fő kapuig! El is kezdek sprintelni, két gond van csak.
Az egyik, hogy a kapu előtt már egy hatalmas csorda van. A másik, hogy nekem vérzik a vállam és a csorda most nem csak az agyatlanokból áll. Mert alapvetően két tábor van a zombik között. Az egyik a rohadó agyatlan, akinek csak egy funkciója van. A másik viszont félelmetes. Ők azok, akik Kevin szerint a vírus mutációját kaphatták el, mert egyrészt nem rohadnak. Képtelenek kommunikálni, de gondolkodnak, taktikáznak és kibaszottul gyorsak. A mázlim, hogy ők a tömeg másik részén vannak, de a vérszagot az egész banda megérzi. Le is tépem magamról a reggel felvett fekete trikót és villámgyorsan a sebre kötöm, majd berohanok a fák közé. Szólnom kell valahogy odabent! De portyán senki nincs kint, csak Robby marad, aki talán azért futott el, hogy szóljon valakinek. Nem tudom, meddig keringhetek a fák között, de a tábor közelében maradva, amikor hirtelen felbukok valamiben, de amikor a lábamra kap, rájövök, hogy nem valami, hanem valaki. Ekkorra azonban már a lábamba is mar. Felordítanék, de nagyobb a zaj akkor, így inkább a saját számra harapok. Ahogy lenézek, a torkomban reked a sikoly is.

Nina az.

Nina zombivá alakult. A lábai el vannak törve, így csak kúszik… de ez Nina… Hogy lehet Nina? Hogy került ő ide?! Miért…
Ismét éktelen fájdalom, a Karen által megszúrt vállamba haraptak! Körbevettek?! Az lehetetlen, a gyorsak sem érnek ide ennyi idő alatt! Oldalra fordulok és nem bírom ki, hisztérikus zokogásba kezdek.
- Margo?! – ordítom. – Nem igaz! Ne! – ordítom. Nina fogai még mélyebben a húsomba marnak és ez ébreszt fel. Nem zabálhatnak fel, és csak a harapásra vagyok immunis, arra nem, ha kiharapják a húsomat! Egy rúgással Nina feje a mellettünk levő fa törzséhez csattan és nem mozdul többé, hiszen egy faág bele is áll – nem véletlenül arra rúgtam. Margót el tudom lökni magamtól, el is esik. Ekkor veszek észre egy borítékot a nyakában. Nem gondolkodom, letépem, és rohanni kezdek. Nem tudom, hogy merre, Margo pedig utánam, már amennyire tud. Záporoznak a könnyeim, fogalmam sincs, hogy mi történik, hogy mikor fog a horda beérni vagy Margo, amikor meghallom, ahogy valaki a hangomat kiabálja. Automatikusan a hang irányába kezdek futni és pillanatokkal később el is süvít egy golyó a fejem mellett. Nem kell hátranéznem, hogy lássam, Margo az, akinek a feje szétrobban.
- Brook! – Kenchy kap el. – Mi a kurva isten történt?!
- Kar… Karen és Susan… megszúrtak és akkor… Nina és Margo…
- Szedd össze magad! – Megráz egy kicsit.
- Menjünk már be! – üvöltök rá teli torokból. Mögötte Reiner és Kim áll, Kenchy ekkor felkap és pár lépés után a kapun belül vagyunk. ahol kilöktek.
- Hívjátok az orvost! – állna fel mellőlem, de elkapom a kezét. Veszek két mély levegőt.
- Nina és Margo átváltoztak. Kint vannak. Margót lőtted le. Nina a nagy tölgyfa alatt van, beleállítottam egy faágat a fejébe. – Kenchy szinte lesokkolódva hallgat. – Robby ment érted? – Pár percig hallgat, majd rám néz.
- Alex szólt. Antonio látta az egészet. Robby is?
- Elszaladt – bólintom.
- Mi az a kezedben? – kérdezi.
- Margo nyakában volt. – Gondolkodás nélkül tépem fel a borítékot.

„Karen és Susan volt.”

Ennyi áll a lapon, ez is vérrel írva. Remegő kezekkel adom át Kenchynek.

- Nahát, már nem csinálod össze magad, ha rád nézek? Micsoda üdítő változatosság. – Ő vigyorog, én ezen felhúzom magam, mert hogy lehet ezen nevetni, erre meg még jobban nevet…. – Végre kapartál össze némi kurázsit. Jól áll. Gyere. – Indulnék utána, de eszembe jut, hogy munka van még.
- Hékás, még nem végeztünk! Sok dolgunk van még – szól utánunk Margo.
- Leszarom, old meg, vénasszony.
Bár morog egy kicsit, Margo végül elenged, bár még mindig nem tudom, hogy hova megyünk.
- A barakkomhoz. Muszáj megmosakodnom és átöltöznöm, bűzlök.
Elpirulok a gondolatra, hogy az átöltözéshez én mire kellek… Ahogy odaérünk, rájövök, hogy nincs messze az én barakkomtól, és ugyanolyan, mint az összes többi is a táborban. Ahogy odaérünk, az okot még mindig nem tudom, így, amikor már bent vagyunk, várakozva pillantok fel rá.
- Üdv a sárkány odújában, hercegnő. – Furcsa a hanghozdozása, és nem tudom, hogy miért, de hevesebb tempóra kapcsol a szívem és kicsit le is fagyok, ám egyszerűen bentebb tol a házba. Ami egyébként elég jól néz ki. Szegényes, de otthonos. Pici, de tágas.
- Érezd otthon magad. – És indul a műsor. Már a póló levételével egyértelművé válik számomra, hogy vonzódom hozzá. Nem akarok, de nem tudok mit tenni, hiszen… amennyire elcseszett a modora, pont annyira vonzó minden más tekintetben. Pláne, amikor leveszi a fürdőben az alsóját is és a szeme elé tárul izmos feneke és a csípőjén levő gödröcskék, amikről eddig nem tudtam, de úgy látszik, hogy a gyengéim, meg megremegnek a lábaim. Pláne, hogy, bár háttal áll, így is látom, hogy nem kicsi a… szóval egészen más kategória, mint akikkel eddig dolgom volt. Azaz a katonák, a doki és pár zombi. Nem hosszú és nem is kedves lista, de hamar az élére kerül ezzel a testtel.
- Hogy megy az éjszakázás, hercegnő?
- Hát… sokszor van rémálmom… néha pánikrohamok is… - Közelebb kellett jönnöm, hogy tudjak vele beszélgetni, ha ő így akar, hogy meztelenül zuhanyozik előttem. Bár az tény, hogy nincs ellenemre.
– De úgy érzem, egyre jobban tudom kezelni. Már nem annyira vészes.
- Remek.
- Kevin nagyon sokat segít. A terápiák hasznosak, úgy érzem, kezdek magamra találni. – Ez lehet az oka annak is, hogy fejben az öccsével hasonlítom össze és kiütéses győzelmet arat az előttem meztelenkedő bunkó. Mert hát… Robby negyedennyire nem mozgat meg.
- És Margo? Kijöttök a vénasszonnyal? Nem hajt túl?
- Igazából Margo elég kedves. Odafigyel rám, miatta egyre határozottabb vagyok – mesélem.
- Ebben reménykedtem. – Mi? A terve lett volna, hogy Margo így fog hatni rám? – Csak nem azt hitted, ok nélkül osztottalak be mellé? Határozott, pozitív emberekkel kell körülvenned magad.
- Mint te? – És semmiképp nem Robby… sokkal gyorsabb a fejlődésem, mióta ő nincs élesen a képben. Kenchy viszont felnevet, majd egy szál törülközőben lép elém.
- A határozott stimmel, de a pozitívval vitatkoznék. – Végül róla beszélgetünk, hogy milyennek látom, de csak addig, amíg nem akad meg a szemem pár seben. Amik egyértelműen ismerősek.
- 14 évesen szereztem. Portyára mentünk, mikor egy istenverte dög belém kóstolt. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy élek.
- Te is… immunis vagy? – Nemlegesen rázza a fejét.
- Veled ellentétben én nem születtem védettnek. Kipróbáltak rajtam egy vakcinát, csodával határos módon pedig működött. De csak mert RH 0 negatív a vércsoportom.
- Az nagyon ritka, igaz?
- A legritkább. Úgyhogy sokat nem érünk vele.
- Ezért ilyen a szemed? – Annyira… más így, közelről.
- Mellékhatás.
- Nagyon sok harapás van rajtad is. – Alig tudom visszafogni a kezem, hogy hozzá ne érjek, így inkább csak a tekintetemmel vizslatom.
- Inkább engem kóstolgassanak, mint mást. Hoztam neked valamit. – Érdeklődve követem, majd ahogy átnyújtja a dobozt, egy pillanatra a levegő is bennem reked. Nem is hallom az utolsó mondatot, hiszen nagyon régen nem kaptam senkitől ajándékot…
- Arra sem emlékszem, mikor ettem utoljára csokit… - suttogom. Ahogy leül, javasolja, hogy bontsam ki, így mellé telepedek és megteszem. Az íz, amit a számban érzek, fergetegesen jó. Rettenetesen rég éreztem, és annyi inger szabadul fel hirtelen bennem! Az egyik legerősebb a hála. És az eddiginél is erősebb vonzalom.
- Ez fantasztikus… köszönöm! Kóstold meg te is – kínálom, de nem az történik, amire számítok. Ahogy a csuklómnál fogva az ölébe ránt, megrémülök, de mielőtt pánikba eshetnék, az ajkai az enyémekre tapadnak, és már minden mindegy, ami történik. Ahogy határozottan tart az egyik kezével, a másikkal pedig a hajamba túr, ahogy… amilyen durván csókol… nem kérdés, hogy ki a domináns fél ebben a „kapcsolatban”, és ez nekem olyannyira nincs ellenemre, hogy legszívesebben…
Le akarok vele feküdni.
Ahogy ezt realizálom, elkezdem viszonozni a csókot, ami hamar be is fejeződik.
- Tényleg finom – súgja a számra, miközben én a kielégítetlen vágytól remegek.
- Kenchy… - Tudom, hogy mit akarnék mondani, és talán ő is. A válaszából ítélve biztosan.
- Szedd össze magad és erősödj meg. Mert így… csak összetörnélek. Nekem most jelentést kell tennem. Később találkozunk, hercegnő. – Beleborzol a hajamba, majd magamra hagy. Most komolyan azt hiszi, hogy ennyivel le fog rázni? Merevedésem van!

Szerintem az agyam kikapcsol. Vagy átkapcsol, nem tudom, annyi a biztos, hogy követem a hálóba.
- Mit akarsz, hercegnő? – néz rám vigyorogva. A törcsi már nincs a derekán, de még az alsó sincs rajta. A legjobbkor jöttem, mert teljesen meztelen. – Repetát szeretnél? – lép közelebb, de én gyorsabb vagyok és hamarabb állok meg közvetlenül előtte. Olyan rettenetesen izgató!
- Nagy szép tested van – suttogom.
- Azért jöttél utánam, hogy ezt közöld? – kérdezi felvont szemöldökkel. Megrázom a fejem. – Akkor?
- Akarlak téged, Kenchy – jelentem ki.
- Megmondtam. Erősödj meg. Nincs kedvem arra figyelni szex közben, hogy mikor töröm el véletlenül valamidet – húzza el a száját.
- Az még hónapokig tart, ezt te is tudod. – A hasára simítok. Egy pillanatra beszívja a levegőt, de nem állít le. – Te is akarsz engem.
- Mióta vagy te ilyen magabiztos? – A kezem nézi, ami az alhasa felé igyekszik.
- A testiségben sosem voltam bizonytalan. Évekig ezzel éltem túl, Kenchy. – Nem érek az ágyékához, a combjára simítok. – Akármikor képes vagyok kielégíteni téged. Csak választanod kell, hogy a számmal vagy a kezemmel tegyem – nézek a szemébe. Felmorran, a hajamba tép és az ajkaimra mar. Kicsit vérezni is kezdek, de ez csak még jobban felizgat. Sokkal vadabb, mint az előbb volt. A keze lecsúszik a hátamon és a fenekembe mar. Amikor elválunk egymástól, felnézek rá.
- Akkor sem foglak megdugni, Brook – jelenti ki. – De azt sosem gondoltam, hogy ennyire éhes tudsz lenni – vigyorog rám és a keze az ágyékomra simít. Nem markol rá, tényleg csak hozzáér, de így is érezni, hogy kemény vagyok. De lepillantva az is egyértelművé válik, hogy nem csak én. Ismét az arcára pillantok, és kidugva a nyelvem, végigsimítok vele az ajkaimon. Ő szemmel követi a mozdulatot. – Ahogy akarod. Akkor viszont térdre, hercegnő! – A vállaimnál nyom lefelé, de nem kell sokat erőlködnie. Ő az ágyra ül, széttárja a lábait, én meg felnyögök a látványra, ahogy elé térdelek. – Tetszik? – kérdezi vigyorogva, és ő veszi a kezébe a saját farkát.
- Szavak sincsenek rá – sóhajtom, és mielőtt felszólíthatna, hogy kezdjek már neki, már a számba is veszem. A doki mellett nem sok esélyem volt, mint profi lenni ebben. Az is tény, hogy élveztem, ha durva volt velem. Most is át kell buktatnom a saját farkam a nadrágon, hogy miközben neki örömet okozok, magamnak is.

Az egyik keze a hajamba talál és még jobban rányomja a fejem, így egész a torkomig csúszik, de nem zavar. Az az igazság, hogy nem tud újat mutatni nekem, mindenre beedződtem 27 év alatt. És most azért kicsit hálás is vagyok.

A bőréből áradó frissesség és az ágyéka pézsmás illata teljesen elkábítanak. Minden megszűnik, csak az számít ebben a pillanatban, hogy neki örömet okozzak. Egyik kezemmel magamat kényeztetem, a másikkal pedig a belső combját simogatom, miközben már teljes hosszával a számban van.
- Brutális vagy – sóhajt fel élvetegen. Kinyitom a szemem, mire enged a szorításon, és hagyja, hogy felnézzek. – Csináld így. Nézz közben a szemembe – utasít, én meg megremegek. Ilyen lesz, ha szeretkezni fogunk? Azt nem fogom kibírni ép ésszel. A szemébe nézek, ahogy kiengedem a számból, majd ismét az ajkaim közé fogadom, egyre gyorsabban, egyre mélyebben hagyom ismét lecsúszni, de tekintetét nem eresztem el.

Percek, órák telhetnek el, nem tudom, az biztos, hogy érzem, ahogy remegni kezd a testem. El fogok élvezni. Nem szól semmit, pedig biztosan tudja, hogy mi közeledik, de nyilván azt is tudja, hogy soha nem harapnám meg, így nem is engedem ki a számból. Sőt, ahogy elhatalmasodik rajtam a kéj, úgy nyögök fel, hogy a számban van. Csak azért, mert tudom, hogy neki ez így, ebben a helyzetben hatványozottan élvezetes.

Amikor már nem remeg a testem, ködös tekintettel néz rám, ahogy kinyitom a szemem. Látom, hogy kezdi elveszíteni a kapcsolatot saját magával, így fel is készülök arra, ami jön. Kicsit előrébb csúszik az ágyon, és mindkét kezét az arcomra vezeti, kicsit megemelve a fejem és a szó legszorosabb értelmében elkezdi kefélni a számat. Valami, amit a pincében is csak én bírtam és tudta kezelni, és soha nem gondoltam, de most hálás vagyok érte. Ahogy a hatalmas farka durván és szünet nélkül ki és be jár az ajkaim között, semmit nem érzek, csak azt, hogy ismét el fogok élvezni. De tartogatok még neki egy dolgot, így miközben egyik kezemmel támaszkodom a másikkal csak addig izgatom magam, hogy ne élvezzel el ismét előtte. Az illata egyre erősödik, az erek kidagadnak a karján, és én tudom, hogy mi jön.
- A szádba akarok élvezni! – parancsolja, és én kifejezném, hogy nem voltak más terveim, de csak annyit tudok tenni, hogy a csípőjére simítok, hogy tudja, én is ezt akarom. Ahogy telnek a percek, egyre közelebb van a pillanat, és amikor végre a számba robban… hangozzék ez akárhogy, soha nem volt még ennyire jó. Ennyire… finom. Ennyire férfias.
- Jesszus – sóhajt fel, de csak most jön a kis meglepetésem.
- Kenchy… - nyögök fel és kicsit eltávolodok, közben pedig letolom magamról az alsómat.
- Nocsak – néz rám. Bár az ajkai vigyorognak, a szemei szinte égetnek a vágytól. – Tedd szét a lábad! – utasít, és én megteszem. A falig hátrálva terpesztek, és várok. – Ha most nem engedem, hogy elmenj, nem fogsz elmenni? – kérdezi, mire én nemlegesen rázom meg a fejem. – Ez nagyon tetszik – nyalja körbe az ajkait. – De mivel ügyes voltál, most megengedem, hogy elélvezz. Persze, csak ha azt mondom – jelenti ki szigorúan, én pedig beharapott ajkakkal bólintok. Olyan rohadtul alfahím! Tudtam, hogy ezt elő tudom hozni! – Simogasd magad. Fentről lefelé. Úgy… - Követem a parancsot. – Nyálazd be az egyik ujjad és ujjazd meg magad. – A szemébe nézve veszem a számba az ujjam és teszem, amit kér. – Nem élvezhetsz el, Brook – figyelmeztet, még bólintok is, de ahogy az ujjam elmerül a saját testemben, minden különösebb jel nélkül robban ki belőlem a kéj és élvezek el ismét. Csendben megvárja, hogy a remegés lecsillapodjon. – Nem teljesítetted a parancsot!
- Sajnálom – suttogom és ismét a lábai elé mászok. Arcom az ágyékához dörgölöm. – Szeretnél megbüntetni? – kérdezem halkan.