- Én csak… féltelek… - ellenkezik, de persze csak még idegesebb leszek.

- Nem érdekelnek az ostoba kifogásaid! Szexelni akarok, és pontosan tudod, hogy el fogom érni, amit akarok! – Szavakkal nincs értelme tovább győzködni, így az ajkaim közé veszem.

- Bassza meg… el fogok… - A figyelmeztetésre még jobban beleadok mindent, és amikor végre a számba robban, úgy érzem, végre teljes az életem. Most, ebben a pillanatban, vakon, de ő itt van velem. És az, hogy a számba élvezett, csak még erősebbé teszi ezt az érzést. Felé mászok, és mosolygok.

- Még mindig tiltakozol, Kenchy? – Felnyög, érzem, ahogy nekem feszülő ágyéka ismét keményedni kezd. Azt hiszem, nyert ügyem van.

- A picsába, én próbáltam visszafogni magam, úgyhogy ne engem hibáztass, ha túlzásba esek!

Elkezdődik az, amire időtlen idők óta várok. Hetek óta várok arra, hogy a nyelve a számba törjön, az ajkai az enyémeket érintsék, hogy kemény farka az enyémhez nyomuljon. Tudom, hogy ezzel mossa ki belőlem végleg az emlékeket. Lassan halványulnak el a gúnyos nevetések hangja, a rúgások és ütések. Ahogy a testemet érinti, ahogy a nyelve elkezd a testembe hatolni, tudom, hogy Nanami hazudott nekem.

„- Engem is megdugott, amikor te padlón voltál – nevet fel a szőke.
- Nem igaz! Kenchy sosem csalna meg engem! – sírok fel.
- Mert mégis mit gondoltál? Hogy a te néger, szaros segged sokáig jó lesz neki? Szánalmas kurva vagy, semmi más! Nőkkel is kefélt melletted, és te észre sem vetted, hogy punciszaga volt a farkának, mikor a szádba vetted – kacagja.
- Fejezd be!
- Jobbat tudok. Fejezd be te – szólal meg Kínzó. Érzem, ahogy a fogó felszakítja a körmöm alatti húst, majd egy gyors mozdulattal az egész körmöt is. A sikításom hangját Nanami nevetése szakítja szét, ahogy sót szór a sebre, és nevet azon, ahogy fertengeni kezdek a földön a fájdalomtól. Nem kell látnom, hogy lássam az arcát a szemem előtt.”

- Kenchy… élvezek…! – Ez alól ad feloldozást, ahogy a farkam a szájában van és a prosztatámat masszírozza és tágít. Az érzés leírhatatlanul jó. Nem tudok betelni vele, egyszerűen fantasztikus, ahogy a testem is teljesen biztossá válik abban, hogy szeret engem. Hiszen sejtettem, hogy én vagyok az első, akit a szájával elégít ki, de ahogy végez velem, ezt be is ismeri. A kedvem nagyon rég volt ennyire jó, és ezt az egészet tetőzi be az, ahogy a testembe hatol.
A tüdőmben reked a levegő, ahogy kitölt, ahogy feszít. Brutálisan jó érezni őt. Annyira közel érezni őt, amennyire csak lehetséges.

- Kenchy… - nyaffanok, ahogy leáll a mozgása. Mivel nem látom, nem tudom, hogy mi történik. De az, hogy magához ölelve nyom az ágyra, nem azt sejteti, hogy baj van.

- Kell egy perc, mert mindjárt újra elsülök – jelenti ki, mire kuncogva karolom át a nyakát.

- És az baj?

- Jobban ki akarom élvezni ezt az alkalmat. A fenébe is, annyira rohadt régen dugtunk, hogy gyors vagyok, mint egy kezdő tini! – Nos, én nem azért vagyok itt, hogy segítsek neki, így tovább ingerelem.

- Ezzel nem vagy egyedül. Olyan jó, mintha most először szexelnénk – suttogom.

- Fenébe mindennel!
Mintha átkapcsoltam volna benne valamit, erős lökésekkel merül el bennem, ezzel hajtva mindkettőnket a vége felé. Először ő élvez el, érzem a testembe ürülni, de ahogy ezt realizálja a testem, hogy ismét bennem van a magja, nem tudok megálljt parancsolni és én is elélvezek.

Kielégülve, összeölelkezve fekszünk az ágyban, és időtlen idők óta először érzek teljes békét és nyugalmat.

- Szeretlek! A pokolba is, ez nagyon hiányzott!

- Nekem is – suttogom. – Mikor voltunk utoljára együtt, Kenchy?

- Majdnem két hónapja – feleli. Meglep, annyira régen?

- Olyan régen?

- Aha. Olyan kibaszott régen. – Tetszik, hogy ennyire hiányzott neki a szex. Lehetnének rossz érzéseim, hogy csak a testiség tartja egyben ezt a kapcsolatot, de tökéletesen igazolja ez a két hónap, hogy nem. Szeret engem és én is szeretem őt. A szex ehhez csak egy kis plusz fűszer.

- Akkor lesz mit bepótolnunk – mosolygok rá.

- Nem is tudom, kettőnk közül ki a szexéhesebb.

- Nehéz lenne megmondani – kacagom, miközben ő a fenekemet kezdi simogatni.

- Minden oké? Nem fáj semmid?

- Minden a legnagyobb rendben! Cuki, hogy így aggódsz értem, de ne ess túlzásokba. Felvonom a szemöldököm.

- Cukinak még sose hívtak.

- Nem rossz dolog az. Le kellene zuhanyoznunk – jegyzem meg.

- Nahát, valaki dugni szeretne a zuhany alatt is?

- Perverz!

- Te is kezdesz felizgulni.

* * *

Annyira fáradt vagyok, hogy arra szavak sincsenek, mégsem érzem, hogy ez rossz dolog lenne. Boldog vagyok és szerelmes. Minden baj, a vakság ellenére is most vagyok a legboldogabb, hiszen úgy érzem, most kaptam meg őt igazán. Fantasztikus szexelések után reggel is arra kelek, hogy kényeztet. Úgy érzem magam, mint egy tüzelő állat, ahogy tulajdonképpen rátolom magam az ujjára és a nyelvére. Imádom. Annyira borzalmasan szeretem, hogy szinte fáj.
Szerencsére szeretem, ha fáj.
Hatalmasat élvezek a reggeli ébresztés után. Remegek, alig várom, hogy a nekem feszülő farka végre ismét bennem legyen.

- Legközelebb a reggeli kávémba kérem – mormogja a fülembe.

- Perverz!

- Ha ilyeneket mondasz, kedvem lenne az ágyhoz kötözni és addig kefélni, amíg nem könyörögsz mocskos szavakkal a kielégülésért – suttogja, én pedig már szinte érzem magamban. – De bármennyire szeretném, későbbre kell halasztanunk, mert nemsokára egy rakat ember fog tolongani a lakásban – sóhajt fel, mire én felnyögök. Ne már… De ő le is mászik és a hangok alapján öltözni kezd.

- Ezt nem mondhatod komolyan. Máskor nem szokott zavarni, ha megváratsz másokat!

- A te ötleted volt ez a gyűlés, magadra vess – hárít rögtön.

- Aljas vagy, Kenchy. Ez bosszúért kiált!

- Azt kibaszottul reméltem. Ne kímélj, hercegnő. – Kemény csókot váltunk, mintegy lezárva a kis privát reggelünket.

Több ismeretlen hang érkezik. Rennert, Markot és Kevint felismerem már, de vannak még, akiket nem. Egy hangot sejtek, hogy ki lehet, és miközben ők beszélgetnek a tábor dolgairól, a gondolataimat próbálom egyenesbe hozni. Az egyiket Sancheznek hívja. Ő szervezi a portyákat, ezt leszűröm abból, amit hallok. Sok dolgot nem tudok felidézni vele kapcsolatban, de a másik, Kim már más. Emlékfoszlányok ugranak be, és miközben arról ötletelünk, hogy iskolát kellene a gyerekeknek szervezni, én gondolkodom. Egyre több emlékfoszlány ugrik be, de túl hirtelen ahhoz, hogy ki tudjam fejezni. Aztán megérkezik a kérdés, amire számítottam.

- Hogy van Brook? – kérdezi Mark.
- Jól vagyok – ismerem be. – Már ritkábban a pánikrohamok. A gyűlés is az én ötletem volt és meglepő, de nem félek. Valószínűleg, ha hozzám érnétek, akkor nagyon megijednék – bújok közelebb Kenchyhez, akinek az ölelése szorosabbra vált -, de már látok színeket, fényeket, egyre élénkebben. És pont most gondolkodom, hogy…. Kim? Itt vagy?
- Itt vagyok, Brook – mondja egy kellemes, mély férfihang.
- Mi közünk van nekünk egy fából faragott babához? – kérdezem. Meglepett nyögés hallatszik Kim felöl.
- Amikor te vezetted a tábort, hirdettél tombolát. Mindenki adott ajándékokat és egymás között kisorsoltuk őket. Egyszer egy saját kezűleg faragott babát adtam, és hozzád került. Csufinak nevezted el és a barakkodban tartod.
- És a barakkom szomszédja Mark, igaz? – kérdezem összehúzott szemöldökkel.
- Igen, én lakom melletted – érkezik a felelet boldog, szinte remegős hangon.
- Rémlik valami. Mentünk valahova, és sírtunk a kapuban. – A felelet nem érkezik azonnal.
- Mondhatod – szólal meg Kenchy.
- Amikor elmentetek... a Dokihoz, akkor előtte jutott eszünkbe, hogy testvérek vagyunk. Nagyon kicsi voltam, amikor elszakítottak tőled, és a Völgyben nevelkedtem fel. Nem emlékeztünk egymásra. – Hirtelen fájdalom hasít a fejembe.
- Anya és apa meghaltak. Katonák vitték el őket. – A kezeimet a fejemre szorítom. – A Doki…. katonák. Sokan. Szexelek velük. És fiúk… meghaltak!
- Hercegnő!
- Nagyon fáj a fejem, Kenchy! – sírok fel.
- Kifelé mindenki! Mark, te itt maradsz! – Hangzavar, én közben sírni kezdek.
- Nagyon fáj! Segíts, Kenchy! – kérem sírva. Ölel, csókolgatja a fejem, Mark mellettünk ül, de nem ér hozzám, csak halkan mantrázik, hogy minden rendben lesz. Én pedig azt érzem, hogy szét fog szakadni a fejem. Borzalmasan fáj.
- Beszélj hozzánk, Brook! – kér Mark.
- Én… én emlékszem Margóra. A lányára… zombik lettek. Megharapott a lánya. Robbie látta. Meg akartak ölni, mert Kenchy az övék! És… istenem!
- Kicsim, semmi baj – csókol a fejemre Kenchy. Egy pillanatra elvesztem a kapcsolatot a külvilággal. Hallom őket, de nem tudok felelni.
- Mi történik? – kérdezi Kenchy.
- Szerintem emlékszik. Visszatérnek az emlékei!
- De akkor miért van ilyen rosszul?
- Mert fájdalmas neki. Brook, ha hallasz minket, bólints. – Megteszem. – Ügyes vagy. Ki az az Alex, Brook?
- Alex? A kertészet vezetője. Kevin párja. Kaptam tőlük bútorokat. Sokat beszélgetett velem. Pocakos, magas férfi, fekete a haja, világos a bőre, és mogyoróbarna a szeme.
- Nagyon ügyes vagy, kicsim – csókol a nyakamba Kenchy.
- Ki volt az a Pufi?
- Pufi a nyuszid volt. Egy kis, fehér angóranyúl. Véletlenül kiszaladt a kertből és elveszlett – mondom, de már folynak a könnyeim.
- Nagyon ügyes vagy – sírja Mark. – Istenem, annyira örülök – sóhajtja. Hallom, hogy Kenchy is remegve veszi a levegőt.
- Fogd meg a kezem – kérem, és kinyújtom az említett testrészt.
- Nem! Túl sok lesz egyszerre! – jelenti ki Mark.
- Kérlek… - Percek telnek el. Megismerem, amikor az ujjai az enyémekhez érnek. Az ujjai kisebbek, mint Kenchyé, finomabbak. Szinte látom az arcát magam előtt. A szép, fekete szemeit, a barna bőrét, a fekete haját. A kis, pisze orrát, amivel sokszor cikiztem gyerekkorunkban. A vörös szemeit, ahogy sír az ágyam mellett a kórházban. Apa és anya arcát. Az utolsó pillanatokat. Szeretünk titeket. Ez volt az utolsó szavuk. Halottak. Megölték őket a katonák.
- Apa és anya azt mondták utoljára, hogy szeretnek minket – suttogom. – Hittek benne, hogy megtaláljuk egymást. Hittek benned, hogy túl fogod élni – mondom remegve. – Én is hittem benned, Chuvy! – Megrántom a karját, mire ő megölel. Engem és Kenchyt is, egyszerre, aki az egyik kezét felemeli rólam, de nem rajtam van. Markot öleli.
- Annyira köszönöm – suttogja Mark. – Annyira nagyon szeretlek titeket – sírja.

* * *

A napok már nem csendes egymásutánban telnek. Az emlékeimmel visszakaptam a bátorságot, hogy hozzám érjenek az emberek. Ennek egyik első eleme volt a vizsgálat. Kevin távolságtartó még mindig velem szemben, de Mark kedves. Megdicséri Kenchyt, amiért ügyesen ápolt, a sebeim szépen alakulnak. Pár nappal a gyűlés utáén pedig eljön, amit nem akartam, de nem tudom elkerülni.
- Meg kellene próbálni – sóhajt fel Kevin.
- De ha Brook nem akarja, akkor nem fogjuk! – jelenti ki Kenchy.
- Talán jót tenne. Ülhetne az öledben. Nem akarunk neki mi sem rosszat, de a legutóbbi szemmosás jót tett neki. Talán megint jót tenne.
- Akkor megteszem én – mondja szerelmem.
- Szeretném, ha én csinálhatnám, Kenchy. Tudom, hogy nem akarod és én sem akarok fájdalmat okozni Brooknak, de segíteni akarok. Mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak neki fájdalmat, de nem vagyok hajlandó krémekkel meg olajokkal traktálni a szemeit! Ki kell mosni belőle a krémet, és ezt hagynod kell! – jelenti ki szigorúan.
- Te mit szeretnél, Brook? – kérdezi Mark, aki a kezemet fogja, miközben Kenchy ölében ülök.
- Látni szeretnék – vallom be csendben. – Nagyon félek, de látni akarlak titeket. És azt hiszem, minél több idő telik el, annál rosszabb lesz. Annál nehezebb lesz elmulasztani a krém hatását.
- Képes vagy rá? – kérdezi Kenchy. – Mármint érzel elég erőt?
- Minél tovább várunk, annál kevésbé – jelentem ki. – Most. Hozzatok vizet és csináljátok meg most.

Életem legnehezebb percei. Nem fáj. Annyira finoman érnek hozzám, olyan óvón. Kenchy sziszeg és morog, mint egy párját védő vadállat. Már emlékszem a csörtéikre. Kevin az egyetlen, aki rajtam kívül el meri Kenchynek mondani a véleményét mindenről, és emiatt sokszor vitáztak is. De tudom, hogy fontosak egymásnak. Az ölelés óta Kenchy is könnyebben viseli el Markot. Nem sokat van velünk, nem ül itt állandóan, de már bejárhat és beszélgethet velem és ez Kenchyt sem zavarja.
- Mindjárt készen vagyunk – duruzsolja Kevin. – Nagyon ügyes vagy, Brook! Borzalmasan büszkévé teszel, tudod?

- Ez az, ügyes vagy, testvér! Most elfordítom a fejed. Kérlek, lassan nyisd ki a szemed – szól Mark. A szemeim már szárazak. Nem tudom, hogy mi van a szemem előtt, de tény, ez a mosás alaposabb volt, mint amit Kenchy tett. Szinte nyitva volt a szemem, ahogy mosták, féltem és fájt, de ahogy kinyitom a szemem, és lassan fókuszálok, és a tekintetem Kenchyre vetődik, hatalmas sikoly szakad fel belőlem.
- Látlak! Kenchy! Istenem, te vagy a leggyönyörűbb férfi, akit valaha láttam! – sírok, és remegek, hozzá hajolok és csókolom. Látom a könnyeit. Sír, de örömében, nevet. Mögöttem is ezt hallom.
- Biztos, hogy rendben vagy, hercegnő? – kérdezi Kenchy. Szép szemei az arcomat pásztázzák.
- Igen! Minden… minden rendben és látlak. Istenem, végre látlak! – Ismét csókolni kezdem, mire Mark és Kevin csendben kimennek és magunkra hagynak minket. Mi pedig lassan vetkőztetjük egymást. Nem hunyom be a szemem a csók közben sem. Látnom kell őt. A csodálatos testét, az izmait, a szemeit, a száját. A lábait, a karjait. A haját.
- Annyira csodálatos vagy – suttogom áhítattal, amikor már meztelenek vagyunk. Állunk egymással szemben. Végignézek rajta, milliószor, milliárdszor. – Olyan végtelenül imádom minden porcikádat! Az ujjaidat… a szádat… a farkadat… istenem, a farkad…
- Csak a tiéd, kincsem. Mindenem a tiéd – néz rám mosolyogva. – Minden porcikám csak a tiéd.
- Ahogy mindenem a tiéd – mosolygok rá a szemébe nézve.
Nem a kéjről szól. Ez a szeretkezés nem arról szól, hogy mindketten elélvezzünk. Esküszöm, azt sem bánnám, ha nem mennék el, hiszen a lelkem elégül ki. A szívem túlcsordul szerelemmel, de ahogy lassú ringatózásunk végén a testembe élvez, tudom, hogy ez az, amit akarok. Örökké ezt akarom. Mindörökké.
- Bárcsak teherbe eshetnék – sóhajtok fel a mellkasán fekve, mikor végeztünk.
- Szeretnél gyereket? – kérdezi.
- Soha nem jutott eszembe. De azt hiszem, szeretnék veled gyereket nevelni.
- Hát, az biztos, hogy ha valaha gyereket akarnék nevelni, az veled lenne – csókol a hajamba.
Szeretem. A szívem minden szerelmével csak őt szeretem. Most és mindörökké.

* * *

Másnap eldöntjük, hogy végre elmegyünk és megnézzük azokat, akiket elhoztak Rennerék Nanami táborából. Mér mindenkit ellenőriztek, senki nem fertőzött, csak alultáplált, némelyikük betegesen vékony. A többségük fiatal férfi, alig pár nő van, egy-két öreg és sok gyerek. Meglepően sok gyerek.
- Gondolkodtatok az iskolán? – kérdezi Kenchy. – Az itt születetteknek sem ártana.
- Már elkezdtem feltérképezni, hogy ki mit taníthatna nekik és hogyan. Kellene majd egy kis segítség, de azt hiszem, hamarosan indulhatunk – mondja Renner.
- És kiket találtál? – kérdezem.
- Kim és én tanítanánk őket írni. Veronica és Katie vállalták az írás tanítását, Alex pedig kertészetet tanítana. Simon matematikában jó, az alapokat meg tudná nekik tanítani. Felesleges dolgokat nem akarnék. De írok egy jelentést, ma el is készülök vele és este átviszem nektek – ígéri a nő.
- És van valaki, aki különleges? Voltak valamelyik vezetőnek gyerekei? – kérdezi Kenchy.
- Nanami meleg volt. De az egyik emberének… - Nem is hallom, amit Renner mond. A szemem elé tárul két fehérszőke hajkorona, két zöld szempár.
- Kínzó… - nyögök fel rémülten és hátrálni kezdek.
- Kicsoda? – kérdezi Kency. – Hercegnő!
- Itt van Kínzó! – sikítok fel, és egyszerűen csak ájultan esek össze.

Még akkor is ezen gondolkodom, amikor befut a két férfi, akik tegnap is itt voltak. Mark és Kevin. Nem figyelek a beszélgetésre. Nem kifejezetten érdekel, de azt elmondom, hogy sajnálom az ujjait. De nem tudhattam, hogy nem bántani akar. Butaságot csinált, én pedig megijedtem. Pont, mint amikor Nina felsikított az idekerülésemkor.
Várj. Ki az a Nina? Gondolkodni kezdek, és lassan villan csak be egy halott nő. Egy zombi, aki a lábamba harap. Miért emlékeznék egy zombira? A gondolkodáaból az riaszt ki, hogy több dologgal akarnak körbevenni, hogy hamarabb emlékezzek. De szerencsére Kenchy ettől is megvéd és el is küldi őket.
- Elmentek. Kapaszkodj belém, behozunk mindent. – Ahogy a lábaim a dereka köré fonódnak, érzem, hogy a pillangók ismét életre kelnek. Miközben a Markéktől kapott gyógynövényeket szagolgatom, azon gondolkodom, hogy mit kellene tennem. Ismerem Kenchyt. Nem fogja meggondolni magát és nem akar majd addig velem lenni, amíg nem gyógyulok meg. De a szemeim és az emlékezetem ki tudja, visszakapom-e, a körmeim meg még hetek. És más nincs is. Csak felületi sebek. Sokkal rosszabb állapotban voltam, amikor… amikor… mi a fene volt a tábor előtt? Volt ott valaki. Emlékszem katonákra, emlékszem a családomra. Chuvyra. De utána egy hatalmas folt.
Végül kiválasztom a növényeket, amik olyanok, mint a krém illata. Nem tudom, mennyit segít. Persze tudom, hogy mi jön, hallottam. Szemkimosás…
- Nem… nem akarom – jegyzem meg halkan.
- Tudom. De nem lesz semmi baj. Én fogom csinálni, és nem fog fájni. De meg kell próbálnunk, hátha segíteni fog, rendben?
- Rendben… de félek. – Ha Kenchy kéri, bármit megteszek, de a jogot fenntartom, hogy féljek tőle. – Megígéred, hogy nem fog fájni?
- Megígérem.
- És abbahagyod, ha nem bírom?
- Hát persze. De ügyes leszel, sikerülni fog. – Mosolygós a hangja, ami erőt ad, demégis összerezzenek, ahogy a szememhez ér. Hatalmas az inger bennem, hogy elkapjam a kezét, szinte erővel kell leküldenem a késztetést, hogy ha kell, leharapjam az ujjait. Nem is bírom sokáig. Valamerre kilendül a mérleg, de Kenchyben nem tehetek kárt, ezért teret engedek a pániknak. Elvesztem a kapcsolatot a külvilággal, de a hangja visszahúz most is, bár nem tudom, mi mond. A tartalmat nem képes feldolgozni az agyam, csak azt, hogy ő az és itt van, és akkor nem lehet semmi baj. Amikor lenyugszok teljesen, akkor megígértetem vele, hogy többé nem csinálunk ilyet. És ő megígéri nekem, és tudom, hogy akkor így is lesz. Aztán ledobja a bombát.
- Mit szólnál hozzá, ha kimennénk egy kicsit a friss levegőre? Jót fog tenni mindkettőnknek, szükségünk van egy kis napfényre – jegyzi meg.
- Oda ki? A többi emberhez?
- Nem fogunk találkozni senkivel. Elintézem, hogy zavartalanul levegőzhessünk, ne jöjjön senki a közelünkbe, rendben? Úgy jó lesz? – Bólintok. Ha nem lesz más ott, akkor nem lesz semmi baj.
Erre készülünk végül addig, amíg Renner nem jelenik meg. Percek alatt intézi el, hogy eltávolodjanak az emberek, még katonákat is állít a közelünkbe, hogy elég távol legyen mindenki. Persze nem látom őket, de hallom, ahogy elmondja Kenchynek.
Amikor kilépünk, akkor szinte érzem a szabadságot. Új, a lakásban nem érzett illatok szállnak az orromba, távoli hangokat hall a fülem, és a napfény simogatja a bőrömet. Jól esik. Pláne az egész Kenchy ölében.
Sétálunk. Nem is igazán beszélgetünk. A nyakához bújok, néha adok egy-egy csókot a bőrére, de aztán eszembe jut, hogy nem tudom, mit látunk. És ez valahogy kibillent, így rá is kérdezek.
- Meséld el, mit látsz – kérem, ismét a nyakába csókolok, mire ő a hajamba. Szeretem ezt az idillt. Még akkor is szeretem, ha nem vagyok teljes most.
- Épp megy le a nap. Az ég alja vörös, a felhők pedig narancssárgák. A fák levelein megcsillan a napfény… - sorolja, nekem pedig felsejlik egy kép az agyamban. Korábban már láttam, tudom. Csak vissza kell idézzem.
- Gyönyörű lehet. Bárcsak látnám – suttogom.
Leülünk a földre, de mivel a mellkasához bújhatok, nem zavar, ha nem menetelünk.
- Látni fogod – ígéri halkan.
- Mit látsz még? – Meséltetem, mert hallani akarom. Képek tódulnak a fejembe, és tudnom kell, hogy igazak-e, vagy csak az akarat festi őket.
- A napfény megcsillan a hajadon. Olyan most, mint a fekete selyem – mondja, és teljesen mást mesél, mint amire gondoltam. Ujjait a hajamban érzem. – A bőröd a félhomályban kicsit sötétebbnek tűnik. Mint a tejeskávé, nagyon szép. Gyönyörű vagy. Minden porcikád. Ezt látom.
- Te tényleg ilyennek látsz? – Elindítom a kezem az arca felé, de ő elkapja és a tenyerembe csókol.
- Ilyennek. Az én szememben nincs nálad vonzóbb – sóhajtja. – Azt hiszem, még sosem voltam igazán szerelmes. Még senki nem volt ennyire fontos nekem, mint te, hercegnő. Te… veled akarom leélni az életemet – vallja be, amivel még hevesebb dobogásra készteti a szívem. Valami megváltozott benne. Eddig is szerettem őt. De ez most teljesen más. Most másmilyen. És én ezt a Kenchyt is mindennél jobban szeretem.
- Kenchy… semmi sem tenne boldogabbá. Nélküled nincs értelme az életemnek. Csókolj meg.
Az életemnél is jobban szeretem. A világnál is jobban. Ha ő velem marad, semmi mást nem akarok már az élettől, és most tudom, hogy a kapcsolatunk is megmenthető. A csók viszont nem meglepően vadul be. Tudom, hogy visszafogja magát és emlékszem, mennyire igényelte a testiséget. Nehéz lehet neki. Meg kellene kérdeznem, hogy meddig voltam bezárva, és akkor tudnám, hogy mióta nem voltunk együtt. Mert nem volt mással. Ebben biztos vagyok. Most, hogy már tudom, hogy még kíván engem, biztos vagyok benne. Érzem az ágyékát megkeményedni, a farka a fenekemhez simul.  Végigrohan bennem a vágy. Akarom. Érezni akarom őt.
Ahogy eltávolunk, ösztönösen összezárt szemeimet kinyitom, és érzem, ahogy a tüdőmben reked a levegő.
- Kenchy… Látok valamit! Halványan, de látok… fényeket! – suttogom, leírva a képet, ahogy a fókuszálatlan sötétségben átsejlik a fény. Megszűnik a koromfekete, és halvány színeket látok. Még nem tudom megmondani, hogy miket, de az biztos, hogy fényt látok.
- Kenchy…? Kenchy, te sírsz? – kérdezem, ahogy az ujjaimra folynak a könnyei.
- Csak a boldogságtól. Annyira örülök – neveti el magát boldogan. – Rendbe fogsz jönni. Biztosan.

* * *

A napok békés, csendes egymásutánban telnek, miközben a helyzet valamennyit javul. De nem sokat. Kevinék megpróbálnak kifejleszteni egy olyan krémet, amivel a szemem bekenhették, már több verziót is mutattak, és az utolsó tényleg nagyon hasonló illatú volt. De sajnos nem tudják tesztelni, így marad a találgatás. Azt akarják megtudni, hogy egészen pontosan mire való volt eredetileg a krém, és egyre közelebb vannak a fertőtlenítőhöz. Valami gyógynövényes krém, amit sebfertőtlenítésre használtak.

A fényeket még mindig látom. Már nem teljes a sötétség, nem olyan fekete, mint eddig volt. Persze nem javult ez sem. Kicsit kezdem is elveszíteni a hitemet, hogy valami még jobb lehet.

Persze a többi seb szépen gyógyul és Kenchy nagyon kedves velem. De egyre nehezebb.
- Mi a baj, hercegnő? – kérdezi egyik nap, amikor sétálunk. Naponta kint vagyunk kicsit, és bár ma fúj a szél, így is kellemes.
- Semmi – suttogom a mellkasába bújva.
- Napok óta látom, hogy valami zavar. MI a gond?
- Csak kicsit magam alatt vagyok. De nincs semmi baj – ígérem neki. Nem feszegeti tovább a dolgot. És én nagyon hálás vagyok ezért.

* * *

Újabb napokkal később már biztosan tudom, hogy ha nem teszek valamit, akkor gond lesz. Még mélyebbre fogok süllyedni. Kenchy… vele nincs baj. De egyszerűen nem tudom, hogy mit kellene tennem. Mosolygok, próbálok vele beszélgetni, de már ő sem annyira erőlteti. Sokszor érzem, hogy feszült, néha azt is, hogy egyenesen zavarja a jelenlétem. Egyszer már meg is próbáltuk, hogy értem hozzá, de pánikba estem. Egész délután csak bocsánatot kértem tőle, amiért ilyen szerencsétlen vagyok. De ez így akkor sem megy.

Többet vagyunk kint. Ez a megoldásunk. Jól esik, még ha egy kicsit hűvösebb is az idő. Még esőben is sétáltunk már. Valahogy kint könnyebb. És nekem fogalmam sincs, hogy mivel lehetne ezt a konfliktust feloldani. Hogy mitől lenne jobban ő. Hogy mitől lennék jobban én.
- Faszom – morran fel egyik sétánkon. Az ölében visz most is. A nyakába kapaszkodom, az illata megnyugtat.
- Mit csináltam? – kérdezem halkan.
- Semmit – puszil az arcomra. – Csak elgondolkodtam, és véletlenül eljöttünk Robby sírjához.
- Robby sírja? – kérdezem, de ahogy kimondom, elkezdenek emlékek villogni az agyamban. Egy illat. Egy mosoly. Csalódás. Fájdalom. Egy halott arc egy akasztott testen. – Felakasztotta magát, ugye?
- Emlékszel? – kérdezi izgatottan.
Valami elindult. Érzem.

* * *

Másnap reggel, amikor Renner érkezik, vad ötletem támad.
- Mi lenne, ha bejönne? – kérdezem. Hallom a nő hangját.
- Biztos vagy benne, hercegnő? – kérdez vissza Kenchy halkan. Bólintok. Hallom a lépteket. Várom a pánikot, a remegést, akármit. De semmi nem történik.
- Már bent van?
- Igen, itt vagyok – feleli. A közelebbről jövő hangja sem zaklat fel. – Biztosan jól vagy, Brook?
- Azt hiszem, igen – bólintok. – Ha megbeszéltétek, ide tudnád hívni Markot? Csak őt.
- Persze – ígéri. Még pár dolgot leegyeztetnek, amire nem figyelek. Valamiért úgy érzem, hogy figyelnem kellene a tábor ügyeire, de nem tudom, hogy miért, ha egyszer csak Kenchy szeretője vagyok. Mi közöm van nekem a tábor vezetéséhez…?
- Akkor elmegyek Markért, siet – ígéri, mikor elmegy. Nem záródik az ajtó, de Kenchy hangját meghallom.
- Biztosan jól vagy?
- Igen – bólintok. – Engem is meglep. Vártam a pánikot, de nem érkezett meg. Ez jó jel, nem? – Felsimítok az arcán oda, ahol az arcát sejtem. Ahogy az ujjaim alatt érzem a bőrét, felsóhajtok. Annyira kívánom…
- Mindenképp jó jel. Talán megpróbálhatunk ilyeneket is már. – Ismerem ezt a hangot. Mélyebb, morgósabb. Várjunk csak? Ő is kíván engem. Én is kívánom. És nem csinálunk semmit. Csók is alig csattan. Valahogy egyikünk sem erőlteti. Én azért nem, mert tudom, hogy az lenne az utolsó lépés. Ha sokat smárolnánk, akkor nem tudnék megállni.
Kérdés, hogy kellene-e. Meg kellene tudnom, hogy mi a helyzet ezzel. De ha egyenesen kérdezek rá Marknál, akkor nem fog belemenni Kenchy. Mert felkészül rá. És ennek most az lesz a titka, hogy le kell támadnom. Ismerem ennyire. Ráadásul tisztán emlékszem, hogy amikor idekerültem, akkor sem akart szexelni velem, ugyanezért. És akkor nem voltam elég erőszakos.
Épp ezért, amikor megérkezik Mark, azonnal azzal a kérdéssel indítok, hogy sétálhatok-e, terhelhetem-e a testem egy kicsit.
- Hát, szerintem igen – feleli. Érzem a hangján, hogy nagyon örül nekem. Hogy itt lehet velem, egy szobában, de nem tér el a témától. – A körmeid helyén a seb szépen beheggedt és már látszanak az új körmök, Kenchy elmondása szerint a fejbőröd is szépen alakul. Eszel is rendesen, nem látom okát, hogy miért ne terhelhesd magad egy kicsit jobban. Tudom, hogy utáljátok, ha kíváncsiskodik valaki, de minden rendben?
- Mire gondolsz? – kérdezi Kenchy.
- Elég búval baszottak vagytok mindketten annak ellenére, hogy Brook emlékszik Robbyra, nem fél, ha egy szobában vagyunk és most adtam burkoltan engedélyt arra, hogy dugjatok. – Összeszorítom az ajkam. – Várj. Mikor szexeltetek utoljára?
- Mi közöd van neked ehhez?
- Mielőtt elraboltak, próbáltuk, de nem tudtam elélvezni – szólok közbe.
- Brook! – szól rám Kenchy.
- Ez gond lehet – jelenti ki Mark. – Nem mászok bele a magánéletetekbe, nyugi. De ha javasolhatom, akkor csináljátok. Nagyon jót tenne mindkettőtöknek.
- Ne szólj bele! – morran rá Kenchy.
- Oké – sóhajt fel Mark. – Ti tudjátok. Én csak tanácsot adhatok. És szeretlek titeket. Ahogy mindenki.
- Kösz. Zárd be az ajtót magad után – jegyzi meg Kenchy. Mérhetetlenül bunkó, de elmosolyodok. Annyira ő.

Annyira szeretem…

- Azon gondolkodom, hogy holnap talán tarthatnál egy gyűlést a lakásban.
- Miért?
- Hallottam, amikor azt mondta Renner, hogy sok téma van, amit meg kellene beszélni. És talán nekem is jót tenne. Érzem, hogy volt valami a táborral, de nem jut eszembe.
- Akarod, hogy elmondjam? – Bólintok. Egyszerűbb megoldás, tudom, de nem akarom magam megerőltetni. – Én padlón voltam Robby halála után. Te vezetted a tábort. Egyedül. – Meglepetten pislogok rá. – Komolyan mondom.
- Ez… elképzelhetetlen. Gyenge vagyok, és…
- Nem vagy gyenge, Brook. Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek – suttogja és magához ölel.
Rá kell vennem a szexre. Muszáj. De emlékszem az utóbbire. Szavakkal nem megyek semmire.

* * *

Hajnal van. Felismerem a vörös színeket a látható fényekben, amiket látok, és amik az ablakon szűrődnek be. Felsóhajtok. Kenchy nem ébredt fel, hallom, ahogy szuszog. Mostanában már nem kel fel minden apró neszemre és mozdulatomra, ami igazán jó érzés. Végre nem érzem azt, hogy nem tud miattam pihenni. Már hozzá is érhetek, az sem riasztja fel. Így a kezeimet most is a testére teszem. A derekát simítom végig. Hirtelen megérzem, hogy hosszú idő óta először van igazán nagy reggeli merevedésem, ami pedig eszembe juttat valamit.

Kenchy nem fog a szavakra hallgatni. Ha csak mondanám neki, hogy szexelni akarok, nem menne bele. Miattam nem, mert féltene engem. De abban is biztos vagyok, hogy ő maga is azért ennyire feszült, mert ki van éhezve. Nem csalt meg. Ez egészen biztos, azaz ő is akkor szexelt utoljára, amikor én, és akkor ő sem élvezett el, amikor én sem, hiszen elrohantam és nem csináltuk végig. Bár arra nem emlékszem, hogy miért voltam kiakadva, de az most nem is számít.

A lényeg, hogy tennem kell valamit. És ki is találom.

Az ágyat simítom végig, hogy kb be tudjam lőni, hogy merre van az ágyéka. Ha sokat simogatnám, felkelne, ami nem lenne jó, így inkább csak lentebb csusszanok az ágyon, megfogom az ágyékát, reggeli merevedéstől kemény farkát átbuktatom alsó korcán, és azonnal rá is hajolok. Ahogy érzem az ajkaim között az ízét, felnyögök, és érzem, még jobban megkeményedek. Istenem, de szeretem a farkát.

Is.

Nyilván is.

Ujjak csúsznak a hajamba. Nem húzza meg, most nem tenné. A csípője lök egyet felfelé, de mintha ekkor ébredne fel.
- Hercegnő… - nyög fel. – Mit…
- Unom, hogy kerülgetjük egymást és egyre nehezebben viseljük a szex hiányát. Mark megengedte, én kívánlak, te kívánsz, szóval most akkor is meg fogsz dugni, ha ki kell kötözzelek – jelentem ki határozottan, de közben ujjaim a farkát simogatják. – Nagyon szeretlek, és borzalmasan nagy szükségem van a szexre, ahogy neked is! Kérlek, Kenchy, kefélj meg!

A világ fekete. Minden fekete, sehol egy szín, de már legalább ezt tudom érzékelni. Mintha álomból ébrednék, olyan érzés. Lassan, végtelenül lassan, fájdalmasan lassan. De a fényeket és a színeket nem kapom vissza. Hiába hallok már hangokat, érzek dolgokat az ujjaim alatt és a bőrömön, nem látok. Várom a holvagyok-jellegű filmes klisét, de az a pár pillanatnyi szabadság sincs, amíg elfelejtem az elmúlt… azt sem tudom, mennyi idő telt el. Évek? De ha évek, akkor ez itt, aki az ölében tart, és beszél hozzám…

Érzem az izzadtság szagát. Vérét, vizeletét. Egy borzalmasan hangos szívdobogást. Hallom a hangot. Tudom, hogy ez Kenchy hangja, de képtelen vagyok feldolgozni azt, amit mond. Az agya ehhez túl lassú. Pólóját markolom, ami elég hülye ötlet, mert rettenetesen fájnak az ujjaim. De nem tudom nem ezt tenni. Annyira tudom elengedni, amíg elindul a kezem az arca irányába. Már ahol sejtem. És amikor megérzem az ujjaim alatt az ajkait, az orrát, a szemei vonalát, már tudom, hogy ez ő.
- Kenchy? Te vagy az? – Most veszem csak észre, hogy a pánik szinte marta a torkom. Lehetett volna más is. Lehettek volna Nanamiék is. Akik így akarnak kínozni… de nem. Ezt az ajkat felismerem. Milliárd másik közül is.
- Én vagyok, én vagyok, Brook… - A hangja… sír? Neki is fáj? De akkor miért nem jött?
- Kenchy… Kenchy… hívtalak, de te nem jöttél… vártam rád, olyan régóta vártam… - Nrm tudok megnyugodni, még mindig sírva bújok, de ő is szorosan ölel.
- Bocsáss meg, hogy nem jöttem előbb. Szeretlek, hercegnő, annyira szeretlek… - Szeret? Szeret engem? Szerelemmel? Nem hallok és látok mást, az orrom és a füleimet is csak ő tölti ki, senki mást nem érzékelek. Pont ezért ijedek meg rettenetesen, amikor valaki a vállamhoz ér. Valamit rám borít, és mintha ez a valami lenne az, ami kipukkasztja a körülöttem levő, biztonságos buborékot. Hirtelen teleszalad a fülem hangokkal, az orrom szagokkal. A pánik azért nem ránt le teljesen, mert hallom Kenchy hangját. Érzem a bőrét, az ajkait, az illatát.

Szeret engem?

Szeret engem.

Ringat, és suttog a fülembe. Kedves, szerelmes dolgokat. Hogy aggódott, hogy hiányoztam. Milliószor bocsánatot kér, de nincs erőm válaszolni, csak arra tudok figyelni, hogy hallom a hangját, érzem az illatát. Még mindig hihetetlen, hogy itt van velem. Hogy nem hagyott el. Hogy eljött értem és megmentett engem.

Nem tudom, meddig ülünk csendben, csak Kenchy hangja hallatszik és az én szipogásom és zihálásom. Még mindig nehéz levegőt venni…
- Hazaviszlek, rendben? Ott újra biztonságban leszel – suttogja, simogat. Szeretném látni. Annira szeretném látni őt…
- Csak ne engedj el, jó? Kérlek, ne engedj el… - kérem őszinte félelemmel. Most úgy érzem, hogy csak ő a világ. Ha ő nem lesz mellettem, nem lesz levegőm. Nem fog folyni a vér az ereimben. Megszűnik a szívem dobogni. Ha Kenchy nincs velem, meg fogok halni!
- Többé egy pillanatra sem – ígéri, majd feláll és elindulunk. Beszél valakivel, de hirtelen annyi hang, annyi zaj érkezik, egyiket sem tudom kihez kötni. Egy nővel is beszél, talán ismerem is, de nem vagyok benne biztos. Arra próbálok koncentrálni, hogy nem akar senki bántani. Hogy senki nem tud bántani, mert már itt van velem. Már itt van, megvéd engem és nem fog elengedni.

Az út nekem eseménytelenül telik. Mivel nem látok, csak akkor nyugszom meg, amikor már nem hallom a zajt, csak a madarakat, az erdő neszeit, ahogy lépnek. Többen kísérnek minket, de egyikük sincs közel, ami jó hír. Bármelyik lehet Nanami. Nem jöhetnek közel.

Mi van, ha mindenki Nanami? Mi van, ha mindenki bántani akar? Csak ez lehet a magyarázat. Ezért jó Kenchyvel. Ezért ő a világ, mert mindenki bántana. Ő véd meg engem mindentől. Ha ő velem van, nem történhet baj. Még akkor sem, ha soha többé nem fogok látni. Amíg foghatom a kezét, a ruháját, addig nem esik bajom. Addig nem tud Nanami és a Kínzó visszatérni.

Amikor felkelek, arra riadok fel, hogy nem érzem a közelségét. Pánikba esve kapok utána. AZ ujjaimba fájdalom hasít, de nem érdekel.
- Semmi baj hercegnő, itt vagyok, nem hagylak magadra. Felöltöztetlek, rendben? Hogy ne fázz – ígéri, és én bólintok, mert hiszek neki, de nem engedem el. MI van, ha ez az egész csak egy álom? És ha elengedem, akkor eltűnik minden? Akkor nyugszok meg teljesen, amikor ismét az ölelésébe húz.
- Tessék, ezt edd meg – mondja, és valamit adni akar talán, de nem merem. Mi lehet az?
- Nem vagyok éhes – tiltakozom.
- Akkor is enned kell valamit, hogy visszanyerd az erődet. A kedvemért. – A kedvéért? Robby is mindig ezt mondta. Mindig úgy etetett régen, hogy csak a kedvéért egyek. És abból sem származott semmi rossz.
Várjunk… ki is volt az a Robby? Honnan ismerem vajon? Gondolkodás közben végül eszek egy keveset. Proteinszelet, ezt felismerem az ízéről és az állagáról. Végül összebújva alszunk. Én pedig nem álmodok. Nincsenek rémálmok. Mert itt van. Mert ölel.
 

* * *

Már messziről hallani a sok zajt, ami megijeszt, így Kenchy az egyik kísérőt küldi, így mire elérjük a tábort, már csak ketten vannak ott. Hallom a levegővételeik hangját. Végül velünk jönnek, de nem hagyja őket közel jönni. Kik lehetnek ezek? Beszélnek hozzám. Ismerem őket? Ha beszélnek nekem, akkor biztosan… de akkor is félek, amikor a zuhany alatt állunk, hiszen eszembe jut Nanami egyik kínzása. Vizet csöpögtettek a fejemre. Órákig.

A meleg víz csípi a sebeimet, de mégis kellemes érzés, ahogy a kezei simogatnak, ahogy érzem az ujjaim alatt a bőrét, tudom, hogy sikerülni fog. Ismét fel fogok épülni. Mint legutóbb.

Várjunk csak. Mi volt legutóbb? Egy név kavarog a fejemben. Doki. Vagy ez egy foglalkozás? Ki ez? Látom az arcát is, de nem érzek semmit. Nem tudok semmit, és nem jut eszembe semmi. Még akkor sem, amikor Kenchy ágyában fekszem, ő már bekötözött. Jobb érzés, nem csípnek a sebek. Szinte elmúlik a fájdalom. Azt persze nem hagyom, hogy az a Kevin nevű vizsgáljon meg. Ki ő? Miért vizsgálna meg?! Nekem csak Kenchy kell…

Amikor valaki a nevemet mondja, és elmondja, hogy mennyire féltett engem, hogy mennyire örül, hogy visszakapott engem, még mindig nem érdekel. Csak arra tudok gondolni, hogy menjen el végre. Hagyjanak itt Kenchyvel, mert nekem senki más nem kell. Senkire nincs szükségem, csak rá.

Nem is ismerem ezeket az embereket!  

- Kenchy, kik voltak ezek az emberek? – kérdezem halkan, amikor a lakás már csendes.
- Mark és Kevin – feleli. – Nem emlékszel rájuk? – Nemlegesen rázom meg a fejem. Felsóhajt, szorosabban ölel és egy puszit ad a hajamba.
- Semmi baj, hercegnő, majd eszedbe jutnak – mosolyogja. A hangján hallom. De talán nem őszinte. – Tudsz nekem mondani valamit arról, ami történt?
- Neked bármit. – Arra mosolygok, amerről gondolom, hogy az arca lehet. Ha egyáltalán lát és nincs sötét. A szemeim nyitva, de semmit nem látok.
- Mi történt a szemeiddel? – kérdezi, és az arcomra simítja az ujjait. Lehunyom a szemeimet, így azokon is végigsimít.
- Amikor elvittek, Nanami valamit rákent. Azt mondta, hogy senki nem élt még addig, hogy kiderüljön, hogy csak ideiglenes-e vagy végleges – mesélem.
- És nem ismerted fel a krém illatát?
- Valami gyógynövényes krém lehetett. Kicsit áporodott volt a szaga, de nem csípett és nem fáj. Csak… egyszerűen nem láttam többé. De azt mondta, hogy nincs szükségem a látásomra többé. – Szorul az ölelése. – Miért kérdezted, hogy megerőszakoltak-e?
- Tudnom kellett, hogy bántottak-e úgy is – feleli egy kis idő után.
- Kínzó azt mondta, hogy akartak. De Nanami látta, hogy szeretem, ha fájdalmas a szeretkezés. Tényleg szeretem? – kérdezem pislogva.
- Tényleg szeretted. A Doki sokat kínzott így téged. Emlékszel rá? – kérdezi az arcomra simítva.
- Nem – felelem az őszintét. – A neve rémlik, de nem emlékszem rá. – Egy kicsit hallgatásba burkolózunk. – Igazság szerint senkire nem emlékszem, csak rád – vallom be. – Minden más homályos… Nanami, a Kínzó, és te. De nem tudom, hogy ki volt az a nő, akivel beszéltél ott, vagy hogy kik voltak ezek az emberek. – Felsóhajt. – Mesélsz róluk nekem?
- A nő Renner volt. Az egyik katonám. A helyettesem. Nagyon szeret téged és jó barátok vagytok. A kt férfi közül az egyik a tábor orvosa volt, Kevin. A legjobb barátod, bár kicsit összevesztetek, mielőtt elvittek innen. A másik pedig… a testvéred volt.
- Mark? – kérdezem halkan. – Chuvy. Miért rémlik ez a szó?
- Így neveztétek kicsi korotokban – mosolyogja a hangja. – Sokáig nem találkoztatok, de most, pár hete találtatok ismét egymásra. Nagyon aggódott érted ő is. – Hallgatok.
- Fogok árjuk valaha emlékezni? – suttogom.
- Biztos vagyok benne. Ha nem emlékeznél többé, nem tudtad volna Mark nevét sem. Csak adj időt magadnak, hercegnő.
- Az utolsó emlékem, hogy átváltozok. Mi… miért változtam vissza? – kérdezem.
- Immunis vagy a harapásukra. De ha megharapnak, a szervezeted úgy küzd a vírus ellen, hogy te is átváltozol. Történt már ilyen, csak akkor nem egy intelligens harapott meg. Olyankor csak kétszer változtál át percekre. Nanami szerint most három napig voltál úgy. És hogy miért? Hát, azt mondtam, hogy szeretlek, hercegnő. – Hallgat egy picit. – Korábban is mindig erre a szóra változtál vissza. Így becézlek, erre emlékszel?
- Veled kapcsolatban mindenre emlékszem – mosolygok fel.
- Köszönöm.
- Én köszönöm, Kenchy! Te vagy nekem a mindenem, tudod? – A mellkasába bújok. – Annyira féltem, hogy nem leszek már többé veled, tudod? Sírtam, és hívtalak, de ők kinevettek engem. Hogy sosem látlak többé. És… talán igazuk van, de ha nem is láthatlak többé, akkor is… tudom, hogy itt vagy. Hogy érezlek. A bőrödet, a hangodat, az illatodat… nem tudok nélküled létezni, Kenchy. Nagyon, nagyon szeretlek – sóhajtom.
- Én is szeretlek – mondja. Sír.
- Nem tudok sírni – súgom. – Nem könnyezik a szemem. – Simítást érzek az arcomon.
- Miért mondod ezt? Most is könnyezel – csókol az arcomra. Felkapom a fejem.
- Könnyezek? – Megérintem az arcom. Tényleg nedves… - Ott nem tudtam sírni. Nem folytak könnyek a szememből. Talán… talán mégis… talán láthatlak még?
- Ha nem, akkor is örökké melletted maradok – súgja a fülembe, és én ezzel a gondolattal alszom el.

Álmomban Nanamit látom. Látom az arcát, az utolsó vigyort, amit láttam… ki tudja, mióta?
Kenchy csak egy álom volt? Ahogy tudatosul bennem, hogy valaki a szemeimet feszegeti, rémülten kapok oda. Elkapom valaki karját. De ez nem Kenchy.
- Ki az?! – üvöltöm. – Engedj el! Nanami! Hagyj békén! – Elkapok egy ujjat, hátratöröm. Érzem, ahogy reccsennek a csontok, de nem engedem el. Le kell tépnem az ujjait! Ezek Nanami ujjai!
- A kurva életbe, Brook! Engedj el!
- Mi a faszom van?!  
- Kenchy! Van itt valaki! Kenchy! Űzd el! Nanami az! – Érzem, ahogy a mellkasára ránt, a hajamba csókol. Felugrik, de nem engedem messzire. Ahogy ellép, én lecsúszik az ágyról, de már artikulálatlanul üvöltök.
- Nanami az! Kenchy! Ne engedj vissza oda! Kenchy!
- Mi a kurva istent kerestek itt az éjszaka közepén?!
- Csak meg akartuk vizsgálni… csak… - Valami csattanás. Ütés.
- Kenchy! Ne bántsátok Kenchyt! Tűnj el, Nanami! Nem! Nem! Nem!
- Takarodjatok innen, azonnal!  üvölt túl Kenchy, majd pillanatokkal később rohanás hangja. Kintről beszélgetés, valaki jajgat. Azt mondják, hogy azonnal el kell látni az ujját. De én csak kiabálok. Kenchy kicsúszik a kezemből.
- Kenchy! Ne menj el! Könyörgöm, ne hagyj magamra megint! Kenchy, kérlek! Gyere vissza!
- Mi a faszt akartatok ezzel elérni?!
- Csak segíteni! Meg kellett vizsgálni! – mondja valaki sírós hangon.
- Kenchy! Kérlek, gyere vissza! – üvöltöm.
- Menj vissza hozzá, Kenchy! – kiabál valaki.
- Te nekem ne parancsolgass, Mark! Lássátok el Kevint és rendezzetek el odakint mindent! És a szemem elé ne kerüljetek! – Lábdobogás, ajtózáródás. – Hercegnő…
A földön csúszok, nem merek felállni.
- Kenchy! – Kiabálok és sírok. Egy pillanattal később már az ölelésében vagyok. Felemel a földről. A lábaimat a dereka köré kulcsolom. – Kergesd el Nanamit, Kenchy! – sírom a vállába.
- Nyugodj meg, kicsikém! – kéri halkan, a hátamat simogatja, és leülünk. – Kevin és Mark voltak, nem Nanami. Nanamit megöltem. Soha nem jön vissza többé!
- Kínzó is eljöhet értem! – sírom.
- Mindenkit megöltünk. Egy katona sem maradt életben. Ne félj, megvédelek, hercegnőm! – súgja a fülembe. – Ennyire megijedtél?
- Nem… nem tudtam, hogy ki az. A szememet feszegette. És aztán téged sem fogtalak már. És akkor vége van a világnak, ha nem foglak, tudod? – sírom. – Ha nem érek hozzád, akkor meg fogok halni, Kenchy! Te kötsz engem ehhez a világhoz! – A nyakába temetem az arcom, ő ringat és suttog. Semmiségeket. Hogy soha nem hagy el engem. Hogy örökké meg tudom majd érinteni. Hogy többé nem hagy engem egyedül egy másodpercre sem.
- Átáztak a kötéseid – suttogja aztán. – Muszáj átkötnöm, hercegnő, csupa vér minden – sziszegi.
- Hozzád érhetek közben?
- Igen.
- Ha megérinthetlek, akkor semmi nem érdekel többé, Kenchy. – Elcsuklik a sírás. Hagyom, hogy letegyen az ágyra, de az egyik kezem mindig a lábán van. Talán a combja? Nem tudom. De folyamatosan megérintem. És lassan el is alszom. Sebkötözés közben.

* * *

Mikor legközelebb felkelek, az ölében vagyok, de nem fekszünk. Beszélget valakivel. Elég távoli a hang, így csak kicsit rezzenek össze.
- Semmi baj, hercegnő! Renner az, de a ház előtt áll, mi pedig a szobában vagyunk – suttog a fülembe. Nyugodtan bólintok. – Hogy van Kevin ujja?
- Két ujja. Brook teljesen szilánkosra törte.
- Magára vessen a hülyeségéért! Ezzel foglalkozik, és így akarja megvizsgálni? Mekkora baromság ez?!
- Tényleg nem lát?
- Nem. Megvakult. De talán csak ideiglenes.
- És akkor… most hogyan tovább?
- Akiket hoztatok, azokat különítsd el. Zárjátok be őket. Ott maradnak, amíg Brook jobban nem lesz. Te vagy a vezető addig. Nem hagyhatom magra egy pillanatra sem, így tudunk csak beszélni. Nem jöhet senki a közelünkbe. Tudatosítsd mindenkiben, hogy a következőt, aki megijeszti, én lövöm személyesen fejbe! Naponta jössz jelenteni, és az ételt is ide kérjük.
- Igenis – feleli a nő. – Mark összeállítja a gyógyszereket. A fejbőrére is küld majd valamit, hogy az is gyógyuljon. – Érzem, hogy Kenchy bólint. Még beszélgetnek, de én elszenderedek, arra kelek fel, amikor bezáródik az ajtó és Kenchy a hajamba puszil.
- Minden rendben? – kérdezi.
- Te itt vagy, akkor csak rendben lehet – mosolygok rá. – Milyen napszak van?
- Reggel van.
- Mesélsz róla? – kérem.
- Süt a nap. Kellemes az idő odakint, alig vannak felhők. Már most is meleg van. – A hangja elcsuklik. – Meg fog oldódni, hercegnő, oké? – Sír? A gondolatra is sírni kezdek, hogy ő sír.
- Ne legyél szomorú, kérlek! – simogatom meg a mellkasát, majd felfelé haladva az arcát is. – Te velem vagy, és így minden tökéletes, Kenchy! Amíg te velem vagy, addig tudok lélegezni. Addig ver a szívem. Addig nem tér vissza Nanami és a Kínzó – suttogom. – Te vagy a mindenem, Kenchy Spoogen!

- Ne cseszegessétek – morran rájuk Nanami. Tudom, hogy nem engem véd. Ha így lenne, nem vigyázná minden lépésemet öt katona. Ám amikor ráfordulunk a régi országútra, egyszerűen elsötétül a világ, miközben a halántékomba fájdalom nyilall.
És már csak abban reménykedek, hogy fejbe lőttek.

Mikor magamhoz térek, fogalmam sincs, hogy hol vagyok és mennyi idő telhetett el. Azt sem tudom, hogy nappal van-e, vagy éjszaka, és ennek egy oka van: nem látok. Mozdítanám a kezem, hogy megnézzem, van-e valami a szememen, mert nem érzek anyagot. De a kezeim össze vannak kötve. Mintha a lábamhoz lennének rögzítve.
- Tudod, volt egy kis kenőcsöm – hallom meg Nanami hangját. – Nem tudom pontosan, hogy mire való, de ha rákenem valaki szemére, akkor megvakul – jegyzi meg nevető hangon.
- Nanami…
- Az a helyzet, cicám, hogy a látásodra nincs szükséged. – Valami mozgást hallok. – Hogy végleges-e, azt nem tudom. Senki nem élt még addig, hogy ez kiderüljön. – Lépések, majd egyedül maradok.

Nem tudom, hogy mi történik körülöttem. Néha bejön valaki, de senki nem mond nekem semmit. Csak mellém lép, megvág, megüt, vagy csak beletúr a hajamba és a falnak veri a fejem. Már minden porcikám fáj. Borzalmasan fáj.

Miért jöttem el vele? Segítséget kellett volna kérnem. De sem Kevin, sem Kenchy nem szerettek épp annyira, hogy akármit is segítsenek, hiszen paraszt voltam velük. Nem érdemelték meg és tudom, hogy könnyebb lett volna, ha kimondok mindent. Nem kellett volna, hogy a szexre is rástresszeljek. Nem érdemelte meg Kenchy. Ahogy Kevin sem azt, ahogy vele viselkedtem. Ahogy Mark sem azt, hogy kvázi egyáltalán nem foglalkoztam vele. Annyira barom voltam… Ez talán a vezeklés? Így kell bűnhődnöm minden rosszért, amit velük tettem?

Nem látok semmit. Azóta sem. Nem is fáj a szemem, és azóta Nanami sem szólt hozzám. Nem tudom, hogy bejött-e azóta. Azt sem tudom, mióta vagyok itt, de aludni nem tudok. Elájulok néha, mert enni nem adnak és fáradt vagyok. Aztán amikor egy alkalommal ismét van bent valaki, akkor csak ennyi szúszik ki a számon.
- Ennél még az erőszak is jobb lenne – suttogom. Nevetést hallok, de nem Nanamiét. Aztán valaki mellém lép, megragadja a kezem és valamivel az ujjamra fog. A következő pillanatban felordítok, éktelen fájdalom szánt végig a testemen. Velem sosem csinálta a doki, de azt tudom, hogy mi történik. Letépték az egyik körmömet.
- Az volt a terv – mondja csacsogó hangon. – De a főnök látta, hogy abba is szerelmes voltál, aki megerőszakolt. Azaz jó eséllyel szereted a kemény szexet. – Suhanást hallok, és az érzést, hogy szétszakad a gyomrom. Tökön rúgott. Teljes erőből. – Szóval hagyd a buzi farkad a gatyádban, köcsög. – Könnyezni kezdek, azt hiszem. Leköp. Majd kimegy.
- Kenchy… - suttogom sírva. – Kérlek… - Vak szemeim előtt felsejlik az arca. Az a szép arca. Annyira szeretem látni. Nagyon szeretem őt… miért nem mondtam ezt el neki, mielőtt eltűntem? Azt sem tudja, merre vagyok. Nanami elmondta, hogy látta a csókot. Azaz azt is hiheti, hogy ez tulajdonképpen direkt van és szándékosan hagytam el a tábort. Ha a minket kileső fiú nem mondja el neki az igazat, soha nem fog keresni engem.

* * *

Nem tudom az időt definiálni. Egy ponton túl a fájdalmat sem érzem. Tudom, hogy már az összes körmömet letépték. Ugyanaz a férfi. A hangját megismerem. A nevetését. Néha nem egyedül jön. Olyankor beszélgetnek. Megtudom, hogy vannak gyerekei, egy ikerpár. Az anyjukat megerőszakolta, úgy születtek. Mármint nem születtek… amikor már közel volt a terhesség vége, a fogva tartott nő hasát felvágta és kivágta belőle a gyerekeket. Nem kellett neki a nő, csak a gyerekek. Biztos vagyok benne, hogy azért mesélte ezt el, hogy megfélemlítsen. De nem érdekel. Nyugodtan várom, hogy egyszer vége legyen.

Amikor nagyon rossz, a Csendes éjt dúdolgatom. Nem haragszanak érte, nem szólnak rám. A látásom nem tért vissza, Nanaminak igaza lehet. Meg fognak ölni, mielőtt bármi történne ezen a téren.

Ennél még az is jobb lenne, ha megerőszakolnának.

Utálom a szexet.

Kenchy…

Annyira szeretlek, Kenchy. Annyira nagyon sajnálom, hogy ezt nem mondtam el a végén. Annyira sajnálom, hogy azt hiszed, megcsaltalak. Soha nem tettem. Soha nem tenném. Te vagy életem szerelme.

Nem te vagy a hibás. Soha nem te voltál a hibás…

Kevin…

Mark…

Szeretlek titeket. Mindannyiótokat.

* * *

- Azt hiszem, itt az ideje, hogy végezzünk vele – szólal meg Nanami, ideérkezésem óta először. Fel sem kapom a fejem. A körmeimet letépték, a hajamból tincseket téptek ki. Az érméket is.
- Tényleg nem foglalkozunk a vérével? – kérdezi a kínzóm. Nem tudom a nevét.
- Minek? Mind meghalunk egyszer. Pont leszarom, hogy közben vannak-e zombik – nevet fel Nanami.  – Szeretnél üzenni valakinek? – Onnan tudom, hogy nekem beszél, hogy a hajamba tép és az arcomba hajol, érzem a lélegzetvételeit.
- Szeretem Kenchyt – suttogom. Hatalmas nevetés a jutalmam. Könnyezni kezdene a szemem, ha képes lenne rá.
- Gondolj rá, amikor vége lesz – suttogja a fülembe Nanami.

Valahova visznek. Nem tudom, hogy hova, mert még mindig nem látok. Beszélgetést hallok, de alig bírok menni. A lábkörmeimet is letépte Kínzó.
- Engedjétek közelebb! – Nanami parancsol, nekem meg a nyakamba óriási fájdalom nyilall. Ekkor jövök rá, hogy hörgést hallottam. Egy zombi…? – Ne félj, cicám, ez egy intelligens volt! Ha át is változol, nem leszel olyan hülye fasz, mint eddig! Tuti jót is tesz az agyadnak! – Az agyamnak?
- Szeretem Kenchyt… - A vége már inkább hörgés.

Vége van.

- Kenchy… - Rémülten pillantok rá, miután kirántottam magamból az ajándékot és nyakig húztam a takarót. Nem lehet itt!  – Azt hittem… láttalak elmenni… neked még nem kellene itt lenned… - Érzem, ahogy a feltörő pánik hosszú, hófehér ujjai lassan a torkom köré csavarodnak. Próbálok küzdeni ellene, csak borzalmasan nehéz.

- Éreztem az illatodat a párnámon… végre rajta kaptalak… - A szavai kicsit sem nyugtatnak meg, sőt.

- Te tudtad?!

- Azt tudtam, hogy ide jársz, de az csak most lett világos, hogy masztizni. – Szerintem még a tarkómon is elpirulok. – Pedig kedvem lett volna végignézni a műsort.

- Mi… mióta álltál itt…? – jut eszembe a nagyobb baj. A mondat, mielőtt észrevettem.

- Épp elég régóta, hogy halljam a vallomásod. – Rémülten bújok el a takaróban, de a neszezésre mégis kipillantok. Mert… vetkőzik?  – Felállt tőle a farkam. – Prezentálja is a dolgot, nekem meg egyrészt hatalmasat remeg a farkam a látványra, másrészt szinte összefut a nyál a számban. Komolyan, nála jobban csak abba a farokba vagyok szerelmes!

- Nem… nem vagy mérges rám…? Azért, amit a múltkor mondtam…? – A szám még jár, de az agyam már egy másik üzemmódba kapcsolt.

- Arról soha többé nem beszélünk – parancsol rám. – És ha valaha is a seggem közelébe merészkedsz, eltöröm valamidet. – Nyelek egyet, de inkább a gondolatra, hogy ennek ellenére mégis mennyire szeretném megdugni. De úgy tűnik, ezen még dolgoznom kell.

- Milyen sűrűn szöktél az ágyamba?

- Volt… hogy naponta… háromszor is. – Feltérdel az ágyra, lerántja a takarót, ezzel az utolsó pajzsomtól is megfoszt.

- Rám gondoltál, miközben azzal a dildóval kefélted magad? – Csak bólintok, mire ragadozó-üzemmódba kapcsol. Felém mászik, megnyalja az ajkait és maga alá a lábamnál fogva.
- Végig azt képzeltem, hogy a te farkad van bennem, de az a játékszer a közelébe sem ér. – Morog, majd simogatni kezd, az egész csak még izgatóbb, mint eddig bármi.

- Mond újra, hogy szeretsz. – A kérés egy teljesen másik érzelmi síkra vezet mindkettőnket, és a gondolattól szinte könnyes lesz a szemem.

- Szeretlek!

A vallomásom egy új színt ad az egész szexnek. Egy szebb színt. Már nem olyan fakó és halvány, hanem szinte perzselően forró, még akkor is, ha ő nem mond semmit. Most nem kell mondania, minden érintésén érzem, hogy fontos vagyok neki.

* * *

A hangjára kelek reggel. Arra kér, hogy ébredjek, mert nem érzi a bal oldalát – ami jogos, hiszen teljesen rá vagyok csavarodva, minden lehetséges módon. Persze felkelni addig nem vagyok hajlandó, amíg a fülembe nem nyal.

- Kenchy… csak még öt percet…

- Öt perc múlva elszáradva fognak leesni a végtagjaim, ha nem engedsz el – hisztizik tovább, így morogva, de engedek a panasznak és letekergek róla. Persze azt már nem hagyja, hogy akkor is hozzábújjak, amikor már felült.

- Elmondhatatlanul hiányzott, hogy összebújjunk – sóhajtok fel szerelmesen. – Hűvösek voltak az éjszakák nélküled.

- Kényelmesebb volt egyedül aludni. – Ismerem a komoly hangját, és a szívem darabokra tépődik, mert tudom, most igazat mondott. Persze, közli, hogy csak viccelt, de az a tudat, hogy csak a farkam meg a seggem hiányzott neki, olyan, mintha kiskanállal vágnák ki a szívem. Persze, ezt nem mutatom neki. Nem kell tudnia. El kell terelnem a témát. Muszáj más irányba vinnem a beszélgetést! Nem szabad, hogy ő beszéljen az érzelmeiről, mert mindent meg fogok bánni nagyon hamar.

- Ami a tegnap estét illeti… Amikor hallgatóztál.

- A farokállító vallomásodra gondolsz?

- Arra. Én… tényleg így érzek – hívom fel rá a figyelmét, finoman utalva, talán várva egy bocsánatkérésre, egy vallomásra, akármire, ami nem az, hogy nélkülem jobb neki. – Szeretlek. De még nem állt szándékomban elmondani. Nem akartam, hogy úgy érezd, rád erőszakolom az érzéseimet.

- Figyelj, hercegnő. Én nem vagyok az az érzelmes típus, te is tudod. Én…  A vallomásodtól állt fel a farkam. Ez már csak jelent valamit – mondja, de a szívem nem érzi jobban magát. Szuper érzés, hogy én szerelmes vagyok, neki meg feláll tőlem a farka. Minden szerelmes ember erre vágyik.  – Fontos vagy nekem, érted? Fontosabb, mint bárki ebben a kibaszott táborban. – Nem firtatom. Nincs erőm tovább beszélgetni. Nekünk inkább basznunk kell. Másban nem vagyunk jók.

Persze még évődünk kicsit, és mivel mestere vagyok az érzelmeim elrejtésének, nem okoz gondot, hogy elbújtassam a fájdalmat. Miközben a reggeli kis játékunkban vesz részt a testem és az agyam egyik fele, a másik azon dolgozik, amit az egyik „rabtárs” mondott a dokinál. A srác, aki a leghosszabb ideig élt. Sokszor mosolygott akkor is, amikor én képtelen voltam, és soha nem értette. Nem sokkal a halála előtt a doki arra kényszerítette, hogy megdugjon engem. Akkor sem éreztem rajta semmit, én ellenben összezuhantam, és amikor a doki elment, a szemére vetettem, hogy egy érzékelten hímkurva. Ő csak nevetett és elmondta, hogy soha nem volt érzéketlen. Ő egyszerűen csak megtestesíti az érzéseit, alakot ad nekik, így képes őket bezárni. Azt mondta, képzeljem el, hogy megfogok egy gombot és beteszem egy fiókba, majd a fiókot egy másikba, és így tovább, amíg már elérhetetlenné válik. Végig ezen dolgozom. Egészen addig, amíg együtt ki nem lépünk a napfényre. Ekkorra a fájdalom és a szívem összetört fele, azt hiszem, elérhetetlen mélységbe került, kívülről láthatatlan, hogy gondjaim vannak. De talán csak az a baj, hogy sosem volt részem viszonzatlan szerelemben? Mi számít szerelemnek?

A gondolat befészkeli magát a fejembe. A dokiba szerelmes voltam? Már szinte halvány az emléke. De nem szabadulok tőle. Látni akarom. Érezni akarom, hogy az mi volt, és ehhez ott kell lennem! Ahhoz. hogy tovább tudjak lépni, muszáj értenem a dolgokat, és ehhez látnom kell újra a helyet, ahol harminc évig éltem.

- A gerlepár újra együtt? – szakít ki a gondolataimból Kevin hangja, amikor a kantinban találkozunk velük.

- Fogalmazhatunk így is – felelem mosolyogva. A belső vihar ellenére a maszkom a helyén van, atombiztos. Így hát békésen kezdek beszélgetni velük a tervekről, a kutatásokról, hiszen Mark is itt van.

- Mikor mehetek végre újra portyázni? – kérdezi Kenchy. – A doki szerint már kutya bajom.

- Mit gondolsz, Kevin? – kérdezem Kevint.

- Hmm, egy hetet azért még várnék. – Egyetértek vele, persze Kenchy rögtön balhézni kezd.

- Csak azért mondod, hogy kínozz, pápaszemes szarházi!

- Két hét – jelenti ki Kevin, mire Kenchy mellé ülök. Kiosztom Kevint is, de a béke érdekébe keresésére indulok és hamar meg is találom Kenchy oldalán a sebet, ami a kapcsoló a farkához és a mérgéhez. Előbbit felkapcsol, utóbbit le. Simogatni kezdem, tudom, felizgult.
Persze magához ránt egy csókra, ezzel még egyértelműbbé téve, hogy együtt vagyunk. Ami még jól is eshetne, ha nem lenne a szívemben a tüske, hogy nélkülem jobb volt neki. Persze nem mutatom, nem lenne értelme, hagyom, hogy ellepje az agyam a szerelmes köd. Mert semmi értelme őszintének lennem senkivel. Semmi jó nem származik belőle. El kell temetnem a bajt, ahogy tanították…

* * *

Délután gyűlést tartunk. A vezetők, a katonák és a rangidős. Körülbelül eddig tudom magamban tartani a tervemet, ekkor egyszerűen kirobban belőlem.
- El akarok menni a laborba! – jelentem ki és a tekintetem Renner és Kenchy között járatom.
- Labor? – kérdezi Mark.
- Brook egy orvos laborjában élt 27 évig. – Kevin felel a kérdésre, én Kenchy rám tapadó tekintetét állom.
- Hol van ez a labor? – érkezik az újabb kérdés.
- Két napi járásra nyugatra – felelem, de le sem veszem a tekintetem Kenchyről.
- Nem. – Szerelmem hangja kérlelhetetlennek tűnik.
- Még én mondom meg, hogy mi lehet és mi nem – jelentem ki.
- Akkor meg baszódj meg!
- Te sem mehetsz ki, amíg nem megyek el a dokihoz! Vagy elkísérsz, vagy itt maradsz bezárva! – Elnémul mindenki, hiszen ez tőlem alapjaiban szokatlan viselkedési forma. – Vagy elkísérsz a laborba, vagy nem mész ki többé – jelentem ki a szemébe nézve.
- Baszd meg! – sziszegi.
- Szükségünk van a portyákon Kenchyre – szól bele Renner.
- Én viszont kicsit sem támogatom, hogy vissza akarsz menni oda! – csap az asztalra Kevin.
- Szerencsére ebbe nincs beleszólásod – villantom rá a tekintetem, mire konkrétan a szája is tátva marad.
- Brooklyn… - Szerintem sosem hívott Kevin a teljes nevemen, ez kicsit kis józanít.
- Muszáj elmennem oda – hajtom le a fejem. – Soha a kurva a életbe nem fogom tudni ezt lezárni. Tudnom kell valamit. – Már nem mondom ki, de tudnom kell, hogy szerelmes vagyok-e a dokiba.
- Mi a garancia rá, hogy nem veszítünk el mindkettőtöket? – kérdezi Renner, megtörve a csendet.
- Egy szóval sem mondtam, hogy én ebbe bele fogok egyezni! – jelenti ki Kenchy.
- A négy legjobb újonc.
- Mi az, ami ennyire fontos abban a laborban, Brook? – szól bele Mark.
- Harminc évig ott éltem. Majdnem harmincig. Ha le akarom zárni, akkor vissza kell mennem még egyszer, most, már egészségesen. Látnom kell azt a helyet tiszta fejjel. – Csend telepedik ránk. Tudom, hogy mindenki gondolkodik. – Jelenleg én vagyok a tábor vezetője, és ha rá fogtok kényszeríteni, akkor elmegyek egyedül. Jó eséllyel bele fogok halni, de el kell mennem!
- Nem támogatom – jelenti ki Kenchy.
- Én viszont igen – szólal meg ismét Mark, mire kedvesemtől egy határozottan ronda és gyilkos pillantást kap. – Sajnálom, kövezzetek meg, de ennek így mi értelme? Ha annyit kér, hogy elmehessen abba a laborba, akkor el kell engedni. Adjuk oda Spoogent, négy újoncot és van négy napjuk. Gondoljátok már végig, hogy mennyi ideig élt ott! Mennyi idősek voltatok, amikor ő oda bekerült?! Mert én alig voltam három! – Ez megragadja a fülem. Hároméves volt?
- Talán… de nem vagyok benne biztos, hogy ez jó lehet – sóhajt fel Kevin. – Persze nem mintha sok választásunk lenne. Brook a vezetőnk és a kulcsunk a régi életünkhöz. Nem veszíthetjük el csak azért, mert aranykalitkába zárjuk. Spoogen, tudom, hogy félted, de meg kell értened. – Kenchy nem szól semmit.
- Nem akarok parancsba adni semmit, Kenchy, nem is akarlak fenyegetni. De azt komolyan gondolom, hogy ha ennyit nem teszel meg értem, akkor feltételeznem kell, hogy túl önző lettél a portyákhoz – mondom halkan, de határozottan.
- Egyáltalán nem tartom jó ötletnek – jelenti ki.
- Ahogy egyikőtök sem – felelem.
- Mikor akarsz indulni? – sóhajt fel.

- Még ma. Legkésőbb holnap reggel.

* * *

Már a kapunál állunk és elköszönünk, amikor Mark lép hozzám és magához ölel. Tudom, hogy mi fog jönni. Már érzem egy ideje, de akkor sem vagyokrá felkészülve.
- Volt egy testvéred, igaz? – suttogja a fülembe, félretúrva a hajam.
- Volt egy öcsém – felelem, és a nyakába temetem az arcom. Nem állok készen erre, de nem tudom elkerülni.
- Velem egy idős, igaz?
- Kérlek, ne most kezdjük ezt el – könyörgök neki. Egy féltékeny tekintet égeti a hátam, de nem érdekel. Most nem érdekel.
- De Brook…
- Kérlek, Chuvy, most engedj el. – Remegi kezd a hangom, az agyam fel sem dolgozza, amire rájöttem. – Könyörgök, engedj el! – Már sírok, ő is, közben nagyon szorosan ölel. Nem tudom, hogy mindenki elnémult-e, de az biztos, hogy semmit nem hallok, csak a szipogását.
- Soha nem hittem benne, hogy látlak még valaha… Istenem, olyan nagyon boldog vagyok! – szuszogja sírva a nyakamba.
- Annyira szeretlek – mosolygok rá én is sírva, majd eltolom és a homlokára csókolok, és szó nélkül lépek ki a kapun. Kenchy percekkel később lép mellém, mikor a tábor körüli dögöket már magunk mögött hagytuk.
- Mi a fasz volt ez? – kérdezi sötéten.
- Ő az öcsém – mondom, és hiába kérdezget, néma maradok. Nem tudok és nem akarok mondani neki semmit, így a mi van egy is után abbamarad és csendben haladunk. Előttünk két újonc, mögöttünk kettő. Tudom, hogy bezártam a szívem Kenchy előtt és ez hiba. Tudom, hogy fontos vagyok neki a maga módján és tudom, hogy soha nem lesz képes viszont szeretni engem. Az ő szívében nekem nincs hely. Olyan vagyok, mint Robby, egy kényszermegoldás. Valami, amit kezelnie kell, mert kötelessége. De ennyi. Semmi másban nem bízhatok. Időről időre megjelenik előttem Robby mosolygós arca. Néha álmomban is. A fülembe suttog, azt mondja, hogy rosszul döntöttem, könyörög, hogy vigyázza magamra. Néha azt is kéri, hogy hagyjam el Kenchyt, mert itt hatalmas veszélyben van a szívem és a lelkem. Egy ideig nem tudtam, hogy mire gondol.

Lassan viszont kezdem érteni.

Egy napja vagyunk úton. Éjszaka nem aludtunk összebújva, hiszen őrködni kellett, de ez nincs is ellenemre. Most képtelen lennék Kenchyhez érni. Ez persze reggel neki is feltűnik, amikor magához akar húzni egy csókra.
- Mi van veled? – kérdezi, de nem aggodalmas a hangja, hanem a szokásos vádló faszparaszt, ami csak még jobban felhúz, így szó nélkül lököm el magamtól. – Brook! – Elkapja a kezem.
- Engedj el, Spoogen! – sziszegem.
- Mit csináltam?! – kérdezi dühösen, de nem tudok rá mit mondani. Mit csinált? Semmit. Annyira semmit…
- Kibaszottul semmit… Annyira, hogy ne…
- Uram! – szólal meg az egyik újonc. – Valakit látunk – mondja halkan. Kitépem a kezem Spoogen szorításából és mellé lépek. Már felmásztunk abból a pinceféléből, amibe akkor jöttünk először, mikor engem kimentettek.
- Halott? – kérdezem.
- Nem, uram. Biztosan nem. Az előbb próbált felmászni a mellette levő fára. – Érdeklődve nézem. Nem sok látszik innen belőle.
- Gyerünk oda! – adom ki a parancsot, és el is indulunk. Alig két perc lassú sétára van. Az őt üldöző két halottat az újoncok könnyedén megölik, ő ekkor dugja ki a fejét a lombok közül, nekem meg a tüdőmbe reked a levegő. Soha nem láttam még igazi férfiszépséget, de ő egy pillanat alatt megbabonáz. – Ki vagy te? – kérdezem. Úrrá kell lennem a dolgaimon. Akkor a katyvasz a szívemben és az agyamban, hogy egy akármilyen szőke el tudja varázsolni bármelyiket.
- Nanami vagyok – feleli. Különleges név. – Nemrég szabadultam ki a fogságból. Egy táborban tartottak fogva – mondja, de nem mászik le.
- Mert? – kérdezi Kenchy.
- Én voltam a táborvezető kurvája – feleli halkan, és lehajtja a fejét. Bennem valami ismét mozdul, és ekkor döntöm el: magamhoz fogom venni. Lekönyörgöm az ágról, megbeszéljük, hogy nekünk még dolgunk van, de jöjjön velünk. Ahogy haladunk, egyre jobban felszínre kerül egy gondolat a fejemben. Én mindig kurva voltam. Most is csak kurva vagyok. Kenchy Spoogen kurvája.

Nem a szeretője.

A kurvája.

Nem szólalok meg. Onnantól, hogy kirajzolódik a labor épülete, megnémulok. Képtelen vagyok beszélni, így Spoogen veszi át a parancsnokságot, bár tény, eddig is csak annyit tettem, hogy magam mellé vettem Nanamit. Aki, érdekes módon, annak ellenére, hogy alig ismer, vigasztalón simít kettőt a hátamion, amikor Kenchy nem látja, mert az újoncok felével bement a laborba, hátha takarítani kell.
- Nem tudom, hogy mi a baj, de ne szomorkodj – suttogja. – Sokkal szebben állhat a mosoly – néz a szemembe, majd ellép mellettem. Én meg hirtelen köpni-nyelni is elfelejtek. Egészen addig tart a döbbenet, hogy talán ő most kikezdett velem, amíg Spoogen nem tűnik fel és int, hogy mehetünk.

Kikapcsol az agyam. Az emlékek olyan ütemben tódulnak a fejembe, annyi érzés, annyi árnyalat tépi a szívem, hogy amikor leérve az alagsorba, meglátom a rothadó hullát, szinte felordítok. Az újoncok ijedte rezzennek össze, Nanami a falig hátrál félelmében, Kenchy lép mellém.
- Brook! Hercegnő! – szólongat.
- Nem bírom, Kenchy! – üvöltöm. Nem vagyok képes visszafogni a hangom, így Kenchy int az újoncoknak, hogy menjenek ki és öljék meg azt, aki ide akar jönni. – Nem bírom… nem bírom… nem bírom… - sírom. Hármasban vagyunk Nanamival.
- De mi a baj, hercegnő? – Szerintem sosem szólt még ennyire finoman hozzám, de hirtelen annyira elnehezül a testem, hogy egy ordítás kíséretében egyszerűen összecsuklok. – Brook, beszélj hozzám! Mi a baj? Mit történt?!
- Szeretem őt… - suttogom.
- Nem értelek, hercegnő – simít a hajamba és megpróbálja felrántani a fejem a hajamnál fogva, de makacsul lent tartom, így szinte tépnie kellene, hát inkább elenged. Összecsuklok a földön, pont a doki hullájának a lábai alatt.
- Szerelmes vagyok belé, Kenchy! – nézek fel rá, szinte ordítva sírva. – Szerelmes vagyok a doktorba!