Miközben a srácoknak készítek össze egy kis uzsonnát, azon jár az eszem, ami a Völgyben történt. Kenchy elmesélte a Tanácsnak, hogy az egyik papír a zárt ajtó ellenére volt az asztalon. Talán ott hagytuk, már én sem vagyok benne biztos. De az tuti, hogy nagyon nem akartuk elfelejteni, hiszen mindent megnéztünk. De akkor hogyan vették volna le? Ha valaki visszatért, feljött volna. Vagy ha elkapják út közben a halottak, akkor is látták volna a testét. Mondjuk, ha az erdőbe cipelték be… nem tudom.

Gyomoridegemet az mossa el, amikor meglátom a két fiamat és az apjukat. Az életemet is nekik adnám. Bármikor. Kérdés nélkül. Kicsit aggódom, de megnyugtat Kenchy és igaza is van. Felesleges a félelmem. Meg kell tanulniuk és a kolónia legjobb katonája erre a legalkalmasabb.

Délután eléri a környéket egy hatalmas vihar. Gyorsan kell cselekednünk, így én a kapuk megerősítésénél segédkezem, Kenchy a tábor belső részein, Nicky pedig a kölykökre vigyáz. Egy ideig. Aztán meghallunk egy nagyon furcsa hangot, és halvány, de annál hátborzongatóbb nevetést. Ami a legijesztőbb, hogy kintről jön.
- Brook, valaki van kint – lép mellém Carlos.
- Láttok valamit? – kérdezem.
- Csak halottakat – mondja Kim.
- Akkor valamit elnéztetek! – hallok meg egy hangot. Minden fegyver egy irányba fordul, ahogy kirajzolódik a sötétben egy alak. Közelebb lép. A szája véres. De ember.
- Mi történt? Megsérültél? – kérdezem.
- Oh az még nem most történt – nevet fel hangosan. Kiráz tőle a hideg. – Te vagy itt a főnök? – néz rám.
- És ha igen?
- Hanket akarom. – Ahogy kimondja, azonnal bevillan. A félvér! Uristen… - Na, hozod?
- Máris visszajövök! – jelentem ki és Carlos füléhez hajolok. – Semmi nem olyan fontos, mint az, hogy ne jusson be, értetted? – sziszegem.
- Brook, ő a félvér? – Bólintok. – A körbebaszott életbe már! – sziszegi Carlos. – Célra tarts, mindenki! – Én meg rohanni kezdek. Ahogy elérem Kenchyt, persze azonnal riasztom és ő jön is.

- Ki a franc vagy és mi a fenét akarsz? – kérdezi idegesen Kenchy, miután egy kis bemutató adott, hogy ő tényleg egy zombi és egy ember keveréke.

- Ó, csak egy barátomat keresem. Hanknek hívják. Tudom, hogy itt vagy. Adjátok ki nekem, és esküszöm, nem okozok több bajt – ígéri az idegen.

- Úgy érted, annál többet, hogy megöltél egy emberünket? Vagy inkább kettőt? – utal Kenchy a kivégzett újoncra és a nemrég eltűnt táborlakóra.

- Az ő hibája, rám lőtt. Csak önvédelem volt. – Közben Kenchy leszedi a kapuról a halott újoncot és átadja temetésre. Ahogy elfordul, Tom felé pillantok és egyértelmű jelét adom, hogy vágják le a fejét. Nem vagyok hajlandó kockáztatni.

- Néhány napja eltűnt egy másik emberünk is. Azért is te vagy a felelős? – kérdezi a félvért.

- Nem tudom, miről beszélsz, csak most érkeztem. De ha átadjátok Hanket, nem fogok tovább zavarni. Fogom őt, és szépen elmegyünk innen messzire. Nem fogtok többé hallani rólam, na? Mit szólsz? Jó üzlet – ajánlja az idegen. Persze Kenchy kételkedik, hogyan ne tenné? Ám az idegen érdekes dolgot mesél. Nem tudja, hogy mi ő, annyira emlékszik, hogy megharapták, amikor Hank magára hagyta. Aztán a legijesztőbb dolog történik, amit valaha láttam. Egyszerűen feltép a drótot és belép a tábor területére.

Nincs választásunk. Vagy egy kvázi ismeretlen személy élete, vagy az egész tábor. Én egy percig sem habozok, ha én vezetném a helyzetet, Hank már itt lenne, de Kenchy is így dönt végül. Hank hangosan kiabál, mikor átadják, ahogy az idegen kifelé vonszolja. Kenchy még kiadja a kerítés befoltozására valló parancsot, majd elrohan. Azonnal vinne a lábam, de a lyukhoz lépek.
- Jártál a Völgyben? – kiabálok az ismeretlen után. Halottak közelednek felém.
- Nem – néz vissza és megrázza a fejét – Te is olyan vagy, mint én?
- Nem – felelem. – Őszinte vagy velem?
- Úgy érzem, hogy neked, ha akarnék, akkor sem tudnék hazudni – mondja, és el is mosolyodik. – Sajnálom a katonát. És köszönöm Hanket.
- Sajnálom. – Ennyit mondok és belépek, a katonák pedig azonnal elkezdik befoltozni a kerítést. – Carlos, Mark, Angie! Ti vagytok a főnökök! Folytassátok a felkészülést a viharra és a foltozás atombiztos legyen!
- Igenis! – érkezik három határozott válasz, én pedig rohanni kezdek Kenchy után.
A barakkban érem utol.

- Kenchy…

- Senkit nem tudok megvédeni, Brook… - nyöszörgi sírós hangon, könnyes szemekkel.

- Te csak azt tetted, ami a tábor érdekét szolgálta.

Percekig nem szólunk. Ő sír, én vigasztalom. Nekem nincsenek már könnyeim.
- Sajnálom Hanket – mondom halkan. – De egy pillanatig nem jutott volna eszembe, hogy ne adjam át. ha ezzel megvédhetem a kolóniát.
- De ő egy ember volt – sóhajtja.
- Mindenkit meg akarsz menteni? Mert az képtelenség. Igen, halnak meg sokan. Ez egy ilyen világ, szerelmem. De azzal senkinek sem teszel jót, ha vádolod magad, pláne ebben a helyzetben!
- És ha legközelebb azt kéri, hogy téged adjalak át? Vagy Siscót?
- De nem kéri – jelentem ki. – A családunkat a végsőkig védelmezzük. Nem omolhatsz össze, bébi! Ebben a helyzetben megtiltom neked, érted? Valami van odakint! Talán még egy ilyen!
- Mire gondolsz? – emeli fel a fejét és rám pillant.
- Mikor elrohantál, megkérdeztem, hogy volt-e a Völgyben. Nem volt. Azt hitte, én is olyan vagyok, mint ő, mert nem tudna nekem hazudni. – Felhúzza a szemöldökét és a könnyei elapadnak.
- Arra gondolsz…
- Te nem? Hang nélkül ölte meg az újoncot. Nem járt a Völgyben és nem ő vitte el azt az embert, aki eltűnt. Plusz az egész völgyi kolóniát kitakarította valami, egy csepp vér nélkül. Ez nem lehet véletlen, bébi!  - Felsóhajt, megmasszírozza az orrnyergét és feláll.
- Indulás vissza, nem az az idő van most, hogy összeomolhatok.
- Bármikor itt leszek és vigyázok rád, amíg összeszeded a lelkedet, de előtte rendbe kell tenni ezt az egész helyzetet.
- Te nem félsz? – fordul felém.
- Nem félek, Kenchy. Rettegek – mosolyodom el. Felsóhajt, közelebb lép és megölel.
- Én is, kincsem. Én is…

* * *

A Tanács másnap ül össze. Egyrészt, mert nem messze áthaladt egy tornádó, és rengeteg fát kicsavart. A döntés az, hogy azokat a fákat, amiket kicsavart a szélroham, behordják a katonák. A másik ügy az ismeretlen alak odakint. Mert van kint valami. Utóbbi kapcsán néhány szabályt hozunk, amit a katonák kivonulása előtt hirdetek ki a tömegnek.
- Nos, nyilván mindannyian értesültetek az esti történtekről. Nem tudjuk, hogy mi volt ő. Nincs garancia rá, hogy nem tér vissza, csak az adott szava. Viszont van itt valami, amit nem mondtunk el nektek. A Maria eltűnése körüli ügy továbbra is megoldatlan. Illetve egy nap alatt a teljes völgyi kolónia eltűnt. Egy csepp vért sem találtunk, de minden élő embernek nyoma veszett. – Hatalmas csend.
- Ő lehetett? – kérdezi az egyik öreg.
- Nem – rázom meg a fejem. – Azt mondta, hogy nekem nem tudna hazudni.

- A Doktornak lehet ehhez köze? – kérdezi egy lány.
- Nem tudom – rázom meg a fejem. – De az biztos, hogy a Tanács összeült, és döntés született. A kerítés melletti házakat kiürítjük. Senki nem maradhat egyedül egy barakkban. Mindegyikben minimum öten fognak élni. Kényelmetlen lesz, de a biztonság az első. Megtiltjuk, hogy valaki egyedül járkáljon! Éjszakánként kijárási tilalmat vezetünk be! Az ajtók és az ablakok bereteszelése kötelező! Csak a járőrök lehetnek kint sötétedés után. Senki nem kap lőfegyvert, de kaptok jelzőrakétát, és késeitek vannak. Az iskolát ideiglenesen beszüntetjük! Kétszer lehet ételt felvenni a kantinban, reggel nyolckor és délután háromkor. Ott enni tilos. Naponta járni fog valaki minden háznál, és ellenőrzi az ott élőket. Aki nem engedi be, azt azonnali hatállyal kitaszítjuk. Aki megszegi akármelyik szabályt, azonnal ki lesz taszítva! Heather és Ryan fogják összeírni, hogy ki hová költözik. Akinek bármivel gondja van, az pakol és megy! Most az első, hogy mindenki életét kmegvédjük! Nem érdekel, ha azt hiszitek, hogy diktatúra van! Aki meg akar halni, az menjen ki egyedül! De valami ólálkodik a környéken és nem fogom hagyni, hogy úgy járjunk, mint a völgyiek! – Csend áll be. Percekig csak halk susmus, majd az egyik legnagyobb kritikusunk, Adam emeli fel a kezét.

- Brooklyn, kérdéseim vannak. – Bólintok. Előre félek. – Biztosak vagytok benne, hogy nem önszántukból menekültek el a völgyiek?
- Mindenüket ott hagyták. Az egyik házban egy tányér ételt is találtunk. Ezért hoztunk el mindent, fát, állatokat, használati tárgyakat. Hagytunk üzenetet nekik, hogy ide jöjjenek. Azt hittük, hogy a zombik nem tudnak olvasni, de valami furcsa dolog történt az egyik levéllel. Vagy mi hibáztunk, vagy járt ott valaki.
- Nem szoktatok hibázni – mondja Adam, mire elmosolyodom. – Ne legyél önelégült, nem bókolok! – Bólogatva felelek. – Tényleg nem tudunk semmit erről a lényről?
- Semmit – rázom meg a fejem. Aki Hankért jött, az puszta kézzel tépte szét a drótkerítést. Nem halt meg, pedig lőttek rá és a szemünk láttára evett emberhúst. De ő maga sem tudta, hogy micsoda is ő. Tökéletesen hangtalanul és nyomtalanul közlekedett. A zombik észre sem vették.
- Képesek vagytok megvédeni minket? – kérdezi Adam.
- Nem vagyunk mindenhatók, ezt te is tudod, és egy pillanatig se kételkedj abban, hogy feláldoználak, ha a közvetlen családom veszélyben lenne. De Kenchy ezt nem engedné. Amíg ő velünk van, addig részemről is van értelme mindennek. De nem, nem tudunk garantálni semmit. Emberek vagyunk mi is. Még én is. A fiainkat viszont fel akarjuk nevelni! Azt akarjuk, hogy minden gyermek, aki most itt van, vagy most fog születni, boldog legyen és biztonságban éljen! De tudtuk, hogy előbb vagy utóbb fejlődni fognak!
- Utolsó kérdés. És ha valaki érkezik kintről? – kérdezi Adam.
- A tábort lezártuk. Senki nem jöhet be kintről! – jelentem be.

Kenchy és a katonák estére minden kidőlt fát behúznak a táboron belülre. Már hűvösek az éjszakák, de még tilos tüzet rakni, spórolni kell. De a költözések elkezdődtek. Mark és Sisco is érintettek, így amikor az utolsó rönköt húzzák be, Kenchy maga mellé int.
- Hova költözik Mark és Sisco? – kérdezi.
- Nem tudom - ismerem be. – Zane feldobta, hogy ők elalszanak egy szobában velük. De nem akartunk nélküled dönteni. De Kevinékhez Nicky és Angie költözik be.
- Ahj – sóhajt fel. – Rendben, persze! Költözzenek át. Majd megoldunk mindent. – Hozzá hajolok és megcsókolom.

* * *

Néhány napig nem történik semmi. Kialakul a napi rutin. Szexidőt vezetünk be Markékkal. Délelőtt ők szexelnek, amíg mi kint játszunk a kölykökkel. Este mi. A tábor fél. Retteg. És tökéletesen igaza van mindenki. Sorra tűnnek el az emberek és az állatok. Már az őrséget is beszüntettük, hiszen veszélyben vannak a kint levők az éjjel. Kényszermegoldás, de tulajdinképpen nincs választásunk. Nem vagyunk hajlandóak kockáztatni az emberek életét.

Én alig alszom. Nem merem lehunyni a szemem, rémálmaim vannak. Mark és Kenchy is észrevették, de nem tudok nekik mit mondani.

Aztán egy nap elkezdődik az igazi horror.

Már tüzelünk, hiszen havazik. Szerencsére nagyon jól gazdálkodunk, az összeköltözések miatt kevesebb fa fogy. Egy reggel viszont Carlos kopog az ajtón. Már mindenki ébren van. Sisco nyitja ki.
- Jártatok ma kint? – kérdezi.
- Nem, miért? – feleli a srác. Akit egyébként egyre jobban kedvelünk így családilag is. Nagyon kedves, gondoskodó srác. És mély lelki sebeket hord. Majdnem ugyanazokat, mint én. Ő is valaki szexjátéka volt évekig.
- Senki? – kérdezi.
- Járt kint valaki? – fordul felénk.

- Nem – feleli Kenchy és már ő is feláll. – Mi történt, Carlos?
- A hátsó kerítéstől a házatokig lábnyom vezet ide és kifelé is. A ház körül is van – mondja.
- Mi van? – lép ki a szerelmem, és aggodalmas arccal fordul vissza.
- Papa… - pillant fel rá Zack.
- Semmi baj, kölyök – borzol bele a hajába. – Carlos, járjátok körbe a tábort. Valaki vagy valami hiányzik-e.
- Igenis!
- Egy órátok van, utána Tanács a kantinban.
- Értettem! – Már indul is.
- Mi a faszom folyik itt? – csúszik ki Mark száján.
- Senki nem látott vagy hallott semmit? – kérdezi Kenchy, de csak fejrázást kap.
- Mi ma az ikreknél aludtunk Siscóval. – Igen, hiszen vagy a nappaliban vannak, vagy az ikrek szobájában.
- Cica? – fordul felém.
- Nem – rázom meg a fejem.
- Mi a frász történik itt…? – kérdezi gondterhelten.

* * *

Két nap telik el. Éjszaka van, ismét nem merek aludni. Még jobban félek. A szobák ajtaja nyitva van, senki nem zárja. Napok óta nem szexeltünk, csak kivertük egymásnak zuhany közben, mert egyszerűen nem jön meg a hangulat máshoz. Borzalmasan fél mindenki.

Ma ismét szakad a hó, szabályos hóvihar van kint. Kenchy mellettem szuszog, Mark és Sisco a nappaliban, az ikrek a szobájukban. Épp Siscót takarom vissza, amikor meghallom, hogy valaki matat az ajtónál.

Ahogy meghallom, megrázom Markot és a szájára tapasztom a tenyerem. Amikor kinyílik a szeme, az ajtó felé mutatok. Már ő is hallja. Közben Kenchy is felül, ezek szerint nem aludt ő sem. Sisco szemei is kinyílnak és a párnája alól elővesz egy tőrt, majd a kezembe adja. Én vagyok a legközelebb az ajtóhoz. Kenchy felém int, és lassan kiszáll az ágyból. Mire az ajtónál álló feltöri a zárat, már mellettem áll, az ő kezében is kés.

Ekkor nyílik ki az ajtó, és ott áll…

- Fogalmam sincs. Nézzünk körbe. De óvatosan – adja ki a parancsot. Ha nem mondaná, hogy óvatosan, szerintem akkor sem igazán merne senki sem máshogy tenni. Túl bizarr az egész. Félelmetesen bizarr.  Pláne, mikor mi is elindulunk. Sehol semmi. Mintha egy csettintésre tűnt volna el az egész völgyi kolónia.

- Találtatok valamit?

- Semmi támadásra utaló jelet.

- Talán elmentek.

- A cuccaik nélkül? – kérdezem. – Nem pakolták össze még a személyes holmijukat sem. Anélkül nem állhattak odébb.

- De mégsem nyelhette el őket a föld – töpreng Renner. – Talán sietve kellett menekülniük valami elől, azért nem vitték magukkal a holmijukat.

- Logikus, bár nem valószínű – feleli Kenchy. – Picsába is, mi a franc történhetett?!

- Parancsnok, mihez kezdjünk? – kérdi Renner. Gondolom, menne. Van valami baljós az egész helyen, én sem szívesen vagyok itt.

- Összeszedünk mindent, ami hasznos lehet és most el tudunk vinni. A többiért majd visszajövünk. Ha a lakók mégis visszatérnek, üzenetet hagyunk nekik, hogy jöjjenek a táborba – jelenti be.

- Hagyjunk itt több üzenetet, a biztonság kedvéért. Erősítsük őket az ajtókra – teszem még hozzá, és csak akkor szólalok meg ismét, amikor kettesben maradunk az egyik házban.

- Kenchy… én félek. Szerinted… mindenki meghalt? – Magához húz, megcsókol.

- Nem tudom, hercegnő… de őszintén szólva, engem is megrémiszt. Az, hogy őt is megijeszti, csak még rosszabb. – De bármi lesz is, megbirkózunk vele – ígéri.

 * * *

Napok telnek el, mire már végre nem ezen stresszel mindenki. Csak a vezetők, a tanács tudja, hogy mi történt, mert a pánikor mindenképp el kell kerülni. Pláne a Nanami-féle táborból érkezők hajlamosak az ijedezésre, és őket kiemelten kímélni kell. Így a saját fiainknak sem mondjuk el. Mert nem lenne értelme. Engem közben leköt Kevinék esküvője. Nagyon jó gondolatelterelő, még akkor is, ha az is felmerül, hogy az új helyzet miatt elhalasztják. Nyugodt szívvel nem tudom nekik azt mondani, hogy mindenképp meg kell tartani, így abban maradunk, hogy valami majd lesz, talán esküvő is.

De arra az egész tényleg jó, hogy lekössön. Hol legyen, hogyan, kikkel, stb. Kevinék ragaszkodnak egy privát partihoz is, ahol nem lenne ott mindenki, csak azok, akik tényleg közel állnak hozzájuk. De szeretnének a táborlakókkal együtt is ünnepelni.

Persze néha így is előkerül a téma, hogy mi a frász történt a Völgyben. Kevin egyszer le is megy Rennerékkel, amikor lemennek az otthagyott cuccokért. Nem hiszi el, hogy nincs semmi jel, ő is látni akarja, és épp annyira döbbenti és ijeszti meg, mint minket. Egyszerűen… elképzelhetetlen.

És ami még ad egy plusz élt a dolognak, az a közelgő tél. Ha leszünk még jövőre, egészen biztos, hogy a fa kitermelése télire egész évben folyni fog, mert ezt elcsesztük idén. Sokkal több a munka és nehéz is.

Szerencsére köztem és Kenchy között minden rendben. Az ikrek tényleg nem alszanak velünk, így minden este szeretkezünk. Hihetetlen, hogy – kisebb és nagyobb viharokkal is tarkítva – lassan egy éve szeretjük egymást, és mégis, egyszerűen nem csitul a láng. Sőt, csak erősödik.

- Nem jössz aludni? – eszek le el egy pohár teát az egyik este.

- Képtelen vagyok lehunyni a szememet, amíg rá nem jövök a megoldásra.

- Mindig ezt csinálod. Kizsigereled magadat – jegyzem meg, mindenféle bántó él nélkül.

- Bagoly mondja verébnek. Ki is az, aki minden szabad percét azzal tölti, hogy a két jómadár lagziját szervezze?

- De az más – dünnyögöm.

- Francokat. Ugyanúgy más problémáit próbálod megoldani.

- Talán igazad van. Szóval, mi az, amin ennyire töröd a fejed? – kérdezem, mire végre elmeséli, hogy mi az, ami aggasztja. Túl nagy az állatállomány, ami nem baj, de etetni kell őket. Végül én bukkanok rá egy állateledel üzletre a térkép alapján. Emlékszem is rá, hogy Kim mesélt már róla, hogy voltak bent, a raktárban még mindig vannak elzárva kaják bőségesen. Persze a probléma megoldása után épp kezdenénk belemelegedni, amikor Espinoza riaszt minket. Az arca alapján fel sem merül, hogy ne menjünk, láthatóan rémült.

Aztán az elkülönítőhöz érve meg is látjuk az okot. Egy sápadt, ruhájában és lelkileg is szaggatott pasas vár minket, és mesél. Elmeséli, hogy északról jöttek egy barátjával, menekültek, és egy szorult helyzetben ő magára hagyta a férfit, aki utána… ép ésszel felérhetetlen. De ha a pasas nem hazudik, akkor a barátja, akit elárult, félvér lett. Egy emberhúst zabáló, halhatatlan zombi…

Espinoza elkülöníti a pasast. Bár levetkőztettük, sosem lehet tudni.
- Az orvos jegyzeteiben volt valami ilyesmiről? – kérdezem Kevin felé fordulva. Tudom, hogy Kim elhozott neki mindent, mikor engem is megtaláltak.
- Semmi – rázza meg a fejét a tudós. – Semmit nem írt ilyesmiről. Nem kutatta ezt a területet, és ha találkozott is ilyenekkel, nem írt róla a jegyzeteiben.
- De egyáltalán hogy lenne ez lehetséges? – kérdezi Kenchy.
- Ötletem sincs. Ez olyan, mintha azt mondaná valaki, hogy a veszettség is csak félvérré tesz. A betegségek nem így működnek. El se tudok ilyet képzelni. Biztosan nem hazudik?
- Biztosan – mondjuk egyszerre Kenchyvel. Rá mosolygok, így folytatja ő.
- A pasi halálra van rémülve. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaki akárhogy máshogy reagálna, ha szembe találná magát egy emberrel, aki… zombi.
- Tudom, hogy nem szerettek erről beszélni – szólal fel Mark -, de amikor Brook átváltozik a harapások után, akkor nem mutat olyan jeleket, mintha tudatában lenne saját magának?
- Nem – rázza meg a fejét Kenchy. – Teljesen elmegy az esze. Mikor legutóbb ilyen volt, akkor azt mondta Nanami, hogy egy intelligens harapta meg. Akkor sem viselkedett így. Okosabb volt, próbált becsalni oda, ahol a lánc még engedte, de semmi emberi gesztusa nem volt. Nem beszélt, semmi ilyesmi.
- És akkor most mit csinálunk? – kérdezem, amikor egy kicsit hosszúra nyúlik a csend és mindenki elkezd gondolkodni a helyzeten.
- Megemeljük az őrség számát. Járőrözni fognak a kerítés mentén és egy ideig nem fogadunk be senkit. A Völgyben még vannak dolgok, amiket el kell hozni, ezt a továbbiakban úgy csináljuk, hogy egy csapat elcsalja a halottakat a kaputól, és lovas szekérrel megyünk le a cuccokért. Két körből fel akarok hozni mindent.
- Ha a pasi nem hazudik, akkor az a barát el fog jönni érte – mondja Renner.
- Ki kellene tennünk? – kérdezi Kenchy rám, majd Rennerre nézve.
- Talán jobb lenne, akármennyire gonosz dolog is – húzza el a száját a nő.
- Nem! Ha vannak kint ilyen lények, előbb vagy utóbb beléjük fogunk akadni. Ha azt akarjuk, ez a kolónia túléljen, akkor minden veszéllyel tisztában kell lennünk – jelentem ki. – A pasi marad, a fakitermelés folytatódik, Kenchy, holnap lementek két szekérrel, a nagyobbakkal. Az őrséget megkettőzzük, járőrszolgálat lesz a falak között és ragaszkodom ahhoz, hogy farkasokat neveljünk! – Meglepett tekinteteket kapok. – Hallani őket, valahol itt vannak és tudjuk, hogy az állatok egyszerűen meghalnak, nem ragad rájuk a zombikór. De az ősember is a farkast háziasította, és nekünk is szükségünk van kutyákra.

- Ez remek ötlet – hümmögi Kevin. – De mára végeztünk? Álmos vagyok – ásít egy nagyot. Percekkel később már kézen foga sétálunk a barakk felé Kenchyvel.
- Szeretem, amikor ilyen kis kemény vagy – jegyzi meg. Valahogy ne akar a lelkem pánikba esni, így inkább incselkedve fordulok felé.
- Én jobban szeretem, amikor te vagy kemény – pillantok rá és kidugva az nyelvem, benedvesítem az alsó ajkam. Egy pillanatra megáll, majd egyszerűen elkap, egy fa törzséhez nyom és megcsókol.
- Szeretlek – suttogom az ajkaira és a hajába túrok. – Nagyon szeretlek és bármi lesz, szeretni foglak – mosolygok rá.
- Én is szeretlek – mosolyogja. – Tőled kaptam családot, hercegnő. Ti vagytok a mindenem. Ti, hárman. – Még egy csók után megyünk is tovább. A barakkhoz érve már látjuk, hogy az ikrek gyertyát gyújtottak. Biztosan felkeltek, azaz jó ötlet volt kiírni, hogy nincs baj.

A teraszra érve halljuk, hogy beszélgetnek.
- Szerintem akkor is el kellene nekik mondani – jelenti be Zane.
- Nem akarok terhelni őket! Te akarod? Így is baj van, láttad te is a levelet! Eléggé belemásztunk már az életükbe így is. – Értetlenül nézek Kenchyre.
- Tudom. De ha egyszer kiderül…
- Rossz lesz nekik, igen. De akkor sem helyes, hogy az eredeti szülinapot ünnepeljük. Azt kellene, amikor befogadtak minket.
- Igazad lehet… - Nagy szemekkel nézek Kenchyre. Ő az ajkai elé teszi az ujját, mutatva, hogy maradjak csendben és a lépcsőn lemenve hátat fordít, úgy szól.
- Brook, gyere már, álmos vagyok!
- Itt vannak! Egy szót se! Túl fogjuk élni a holnapot szülinapozás nélkül – adja ki a parancsot Zack.

Ahogy beérünk, váltunk pár szót, de nem mondunk nekik semmit a félévérekről. Egyelőre nem. Azt az egyet fektetjük le szabálynak, hogy sehova nem mehetnek ketten. Soha, sehova! Amikor aztán visszamennek aludni, Kenchy és én a szobánkba megyünk.
- Mit kellene tennünk? – kérdezi Kenchy.
- Nem is kérdés. Holnap, ha elmennek suliba, csinálok tortát. Süttetek a kantinban egy kerek kenyeret és az lesz az alap, aztán itthon vannak cuccok, majd valamit összehozok nekik. Te találd ki az ajándékot, én áthívom Markékat, Kevinéket és Renneréket és szülinapozunk egyet!

 * * *

Annak, hogy az ikrek már nem járnak át, vannak rossz oldalai is. Az egyik, hogy annyira fáradtan kelek, mint nagyon ritkán. Kenchy ugyanis mindenképp ki akarta fejezni, hogy mennyire tetszenek neki az ötleteim. Ezt meg is tette, háromszor. Alig tudok állni a lábamon, amikor felkelünk, így ő viszi el a srácokat a suliba.
- Nos, hogy vagy? – lép be, amikor visszajön.
- Mint akit egész éjszaka dugtak – vigyorgok rá. – Minden pillanatát imádtam – suttogom a szájára, ahogy közelebb lépek, hogy megcsókoljam. – Imádom a farkad, gazdám – sóhajtom. Mivel nagyon erősen magához szorít, megérzem, hogy elkezd keményedni. Vigyogva ugrok az ölébe, ő pedig megtart. – De úgy érzem, egy kör még mindenképpen bele kell, hogy férjen!

* * *

- Borzalmasak vagytok – sóhajtja Mark. Kenchy elment a srácokért. A torta kész, az ünneplők a nappaliban, én a konyhában a testvéremmel. Meglepi-szülinapi buli kész!
- Tudom – nevetek fel. – Tuti van valami regeneráló erő abban, hogy immunisak vagyunk Kenchyvel.

- Egészen biztosan. Olyanok vagytok, mint a nyuszik! Normális esetben mér rég pelenkát kellene hordanod, neki meg ordítania vizelés közben. De azért örülök – mosolyogja Mark.
- Ti is lefeküdtetek Siscóval, igaz? – kérdezem, mire bólint. – Nem te voltál neki az első.
- Nanami egyik emberének szexrabszolgája volt. De erről csak te tudsz rajtunk kívül. Azért tartott eddig. Nehezen tudta… elengedni a múltat.
- Boldogok vagyunk, és csak ez a fontos – ölelem magamhoz. Hálás vagyok neki, amiért életben van és visszatalált hozzám. Amiért mellettem van.

Amikor percekkel később nyílik az ajtó, két nagyon meglepett buksi pillant be a nyíláson. A torta az asztalon, mi körülötte állunk. Kevin, Alex, Sisco, Mark, Angie és Nicky. A boldog szülinapot ünnepeljük, ők pedig sírnak. Amikor vége, akkor lépek közelebb. Kenchy is és egy nagy négyes ölelésbe vonjuk egymást.
- Honnan tudtátok? – kérdezi Zane szipogva.
- Majd apátok megtanítja nektek, hogy ha titokban akartok tartani valamit, ne a nappaliban tárgyaljatok ki – nevetem könnyezve.
- Mi tényleg nagyon szeretnénk azt a szülinapot tartani, amikor ide kerültünk hozzátok – mondja Zack.
- Nem látom be, hogy miért ne lehetne két szülinapotok – szólal meg Mark. – Ketten vagyok, jár két különböző szülinap – vigyorogja. A jutalma egy hatalmas hurrá és két boldog gyerek, ahogy a nyakába ugrik. Ahogy a fiainkat nézem, amint nevetnek, tortáznak és ünnepelnek, Kenchynek dőlök. Megtart engem, és bár egy szót sem szól, tudom, ugyanarra gondol, amire én.

Akármi lesz is a továbbiakban, boldog család vagyunk.

Gyorsan elrendez mindent, mielőtt indulnánk, de látom, hogy az új beceneve meghatotta. Engem is. Tetszik a gondolat, hogy a szüleikként tekintenek ránk. Persze ahogy előttünk sétálnak és mindent próbálnak egyszerre mindketten elmondani, de nekem leköti a figyelmem Kenchy közelsége. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire fontos a testiség. Még mindig homályosak az emlékeim, de Kevin szerint meglepő, hogy Kench mellett ennyire fontos lett nekem a testiség, a múltam miatt. Eddig nem feltétlenül értettem, hogy mire gondol, hiszen sok emlékem nincs még meg a Dokiról, de most, hogy itt van, érzem. Szinte epekedek utána.

- Franc se gondolta, hogy a kölykök ilyen hangosak – suttogja a fülembe, mire felforrósodik a testem. El is szégyellem magam, és inkább leplezni próbálom. – Nem kéne suliban lenniük vagy ilyesmi?

- Szombat van, majd csak két nap múlva mennek suliba – emlékeztetem.

- Mi a franc? Honnan veszitek egyáltalán, hogy ma van szombat? Évtizedek óta nem használunk naptárat – hördül fel, részben jogosan. De valamit be kellett lőni, és ez volt a többségi döntés.

- Ki is számolhattuk volna, de igazából csak hasra ütöttünk – kuncog, mire elfintorodom.

- És pont a mai napot kellett kinevezni szombatnak?

- Gyorsan el fog menni ez a két nap, meglátod. – Hogy magamnak mondom, vagy neki, az örök kérdés.

- Nem elég gyorsan.

Hazaérve szinte éget a tekintete. Érzem, hogy le sem veszi a pillantását a fenekemről, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem játszok rá direkt. Fel akarom húzni. Annyira akarom felhúzni, hogy mint alkalma van rá, azonnal leteperjen.

Persze a fiúkra is figyelek, akik épp a völgyi esetet mesélik el. Amit én eddig nem mondtam, nem is feltétlenül ma akartam volna.

- Milyen őrült banyának? – kérdezi, így kimegyek a nappaliba és felé fordulok.

- Nem akartam elrontani a hangulatot. A Völgyből voltak itt. Bajban vannak. A vihar nagy károkat okozott náluk, egy csomó állatuk elszabadult.

- Akkor azokat foghattuk be – jegyzi meg elgondolkodva.

- Valószínűleg. Egy férfi és egy nő jött, az az őrült ribanc, a vezetőjük nője.

- Az az elmebeteg tyúk…

- Fenyegetőzött és mocskolódott. Markot követelték vissza, és mikor közölte velük, hogy itt marad, embereket kezdtek követelni. Fenyegetőztek, megpróbáltak minket megijeszteni. Azt hitték, ma jöttünk le a falvédőről – Direkt nem mondom, hogy a fiúknak is beszólt, de persze ők elszólják magukat. Szerencsére Kenchy nem kérdez rá. Nem is feltétlenül mondanék igazat. A végén még lemegy és szétveri a ribanc fejét.

- Mit akarsz tenni? – pillantok rá.

- Visszaküldetem az összes állatot, amit tegnap befogtunk, hogy lássák, kivel van dolguk. És megüzenem nekik, hogy vége a szövetségnek, és ha még egyszer segítségért könyörögnek, sorsukra hagyom őket.

- Ne légy ostoba – morranok rá rögtön. – Minek adnád vissza az állatokat? Befogtátok őket, most már a mieink – jelentem ki és közben már kezd is a terv körvonalazódni a fejemben. Zack és Zan csak kapkodják köztünk a fejüket.

- Ne csigázz, mit találtál ki?

- Az állatok maradnak. Az üzenetben viszont annak kellene állnia, hogy a tőlük érkező menekülteket befogadjuk, itt biztonság, hajlék és meleg étel várja őket.

- Micsoda egy számító ri… - Még rra ia megrándul a farkam, hogy ribancnak akar nevezni. Hiányzik a kemény szex. A Gazdám… – Nem lennék az ellenséged – neveti, én pedig igyekszem eltemetni farokállító gondolataimat.

- A lakosok, megelégelve a nélkülözést hozzánk fognak jönni, ezért a táborunk mérete még jobban növekedni fog. Több dolgos kéz pedig csak jót jelent – folytatom.

- Azok a rohadékok pedig a saját levükben fognak megfőni – röhögi, majd bejelenti, hogy Rennert akarja, és persze Zane-ék mennek vele. Aminek nem örülök, egészen addig, amit át nem gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy fáradtabbak lesznek. Talán elalvás után valami még bele is fér.

* * * *

Mire hazaérnek összerámolom a holmikat, amiket hazahozott Kenchy, pár dolgot kézzel ki is mosok, zoknikat, alsógatyákat, a kisebb darabokat, majd én magam is lezuhanyozok. A hajam is kimosom, bár okom nem sok van rá, csak jól esik. Szeretem, hogy röviden ilyen hamar megszárad.

Hallom, amikor a hálóba lép. Persze, hogy hallom. Ahogy mögém áll és átkarol, hozzám nyomja merevedését, mire az ajkamba harapok, hogy fel ne nyögjek.

- A srácok?

- Elhallgattattam őket – morranja a nyakamba és megharap. Imádom, hogy ilyen vad, ilyen férfias, ilyen kemény, ennyire… szavak sincsenek rá. – El sem tudnád hinni, mennyire hiányoztál, hercegnő.

- Te is nekem, Kenchy – mosolygok rá, majd csókba hívom, de hamar átveszi az irányítást. Elkábítja minden érzékemet, pláne, amikor a karjába kap és az ágyra lök.

Néhány hosszú lépéssel az ágynál termek, ledobom rá, aztán éhesen nyalintok végig a számon és fölé mászok. Kipirulva, vágytól csillogó szemekkel néz vissza rám. Kibaszottul gyönyörű.

- Elevenen foglak felfalni – ígéri, és épp felelnék, amikor kopogást hallunk.

- Talán mégsem sikerült őket rendesen elhallgattatni – súgom nevetve, mert nem tudok rájuk haragudni ezért.

- Bejöhetünk? – dugja be az orrát Zack.

- Persze. Nem tudtok aludni? – kérdezem

- Aludhatunk ma itt? – kérdi Zane.

- Kicsi ez az ágy négyünknek – szusszanja rosszkedvűen Kenchy. Megértem, áll a farka és szexelni akar. Nincs ezzel egyedül, de a fiúkat nem pakolhatjuk ki.

- Majd összehúzzuk magunkat.

- Légyszi!

-  Jobban teszed, ha nem szervezel programot hétfő délelőttre – adja be a derekát, mire felkacagok.

Egy programom van aznapra. Istentelenül sok és kemény szex.

* * *

Terveink vannak. Egyetlen oknál fogva várjuk mindketten a hét kezdetét: szexelni akarunk. Az ikrek viszont még másnap is velünk akarnak aludni. Persze Kenchy elmondja, hogy szerinte rossz döntés engedni nekik, de én sajnálom őket. Életük eddigi kilenc évében nem ismerték a szeretetet, így most nincs szívem azt mondani, hogy nem jöhetnek át.

- De megígéred, hogy hétfőn délelőtt addig dughatlak, amíg már mozogni sem bírsz, igaz? – lép mögém szerelmem, amikor az ikrek épp a szobájukban pakolnak, én meg a vacsorát készítem vasárnap este.
- Elvárom – pillantok rá a vállam felett komoly tekintettel. – Hiányzik a farkad, Kenchy – sóhajtok fe szomorúan.
- Imádom, amikor ilyeneket mondasz – harap a nyakamba. – De akkor sem tehetünk semmit – morogja.
- Már csak egy éjszaka – szorítok rá a derekamat ölelő karjára, és kicsit hozzá is nyomom a fenekem. Rettenetesen hiányzik…

Soha nem gondoltam, hogy valaki ennyire kéjvágyóvá és háztartásvezetővé, majdhogynem nőiessé tehet. Nem emlékszem az okára, de azt biztosan tudom, hogy soha nem szabad felemlegetnem Kenchynek a fordított felállást, de mostanra be kell látnom, ez a „háziasszony” szerepkör nincs ellenemre, hiszen a párom egy férfias, macsó, alfa dög. Nem tudtam és nem tudnék mást tenni, csak behódolni neki. De így sincs ezzel gondom. Szerelmes vagyok.

Persze semmi nem úgy alakul, ahogy kellene… A srácok valamivel elcsapják a hasukat, így sem hétfőn, sem kedden nem tudnak menni iskolába. Nem értük aggódom, Mark és Kevin is mondta, hogy csak gyomorrontás, semmi bajuk nem lesz. De mégis, szinte állandóan vitázunk Kenchyvel. Mindenen. A két nap így nagyin gyorsan és nagyon dühösen telik. Az ikreken is érzem, hogy valami nem okés, de nem kérdeznek, én meg nem vagyok olyan állapotban, hogy kérdezzek.

A fiúk a szobájukban vannak kedden délelőtt, miután egy újabb éjszakát aludtak velünk. Kenchy a nappaliban ül és csessze meg, olyan kurva hangosan veszi a levegőt, hogy a konyhába hallom és le is csapom a szekrényre a kezemben levő tálat.

- Mi a fasz van már megint? - kérdezi, de persze fel sem áll, hogy megnézze, nincs-e bajom.
- Szard le, ahogy mindent – morgok vissza.
- Brook!
- Ki a fasz szólt hozzád?
- Fejezd már be!  
- Akkor te is befejezed ezt a kibaszott levegőkapkodást? – támadok rá. Tudom, hogy jogtalan és hülyeség, de nem tudok tenni ellene.
- Mi van? – áll fel és lép elém.
- Még a halottak is hallják, ahogy levegőt veszel, baszki! – ordítok rá.
- Mi a kurva istent akarsz?!
- Hogy vagy ne vegyél levegőt, vagy tedd halkabban! A fiúknak pihenniük kell!
- És szerinted kitől nem tudnak pihenni?! – Már ő is megemeli a hangját.
- Papa, csibe… - lép be a nappaliba Zack.
- Menj vissza lefeküdni – mosolygok rá.
- Hát persze, témánál is vagyunk – szusszanja Kenchy.
- Mi van? – fordulok felé dühöngve.
- Elkényezteted őket. Az van. – Robbanásközeli állapotba kerülök, de ekkor kivágódik az ajtó. Mark áll a küszöbön és értetlenül néz ránk.
- Mi a faszt csináltok? – kérdezi. Mögötte Sisco jelenik meg és a szobába vezényeli a szipogó Zacket.
- Persze, avatkozz bele – kiabálok rá is.
- Na jó, nekem ebből elegem van – hagy faképnél Kenchy.
- Takarodj csak! Tűnj és dugd a fejedet a homokba, attól megoldódnak a gondjaink! – üvöltök utána. – Te meg mit akarsz? – morgok Markra.
- Hallottuk az üvöltést – néz rám és elém lépve megölel. Én persze azonnal megtörök, ahogy az erős karok körém szorulnak és a mellkasába fúrva az arcom, sírni kezdek. – Jól van testvér, sírd ki magad – suttogja a hajamba. – Milyen öcséd lennék, ha nem engedném? – kérdezi mosolygósabb hangon. Percekig állunk így, akkor tol el egy kicsit. – Szóval…?
- Nem tudom, Mark – suttogom. – Olyan nagyon feszült vagyok.
- Igen, azt látom. De mi lehet az oka?
- Nem tudom – vallom be. – Egyszerűen csak... nem tudom.
- Tudom, hogy bájos kedvesed utálja, ha a magánéletetekbe mászok, de mikor szexeltetek utoljára? – Csuklok egyet.
 - Egy hete…. vagy kettő – vallom be.
- Mi? – hökken meg. – Nektek az egy örökkévalóság! Jesszus, a legszexéhesebb emberek vagytok, akiket ismerek! Mi ennek az oka?
- Hát, az ikrek velünk alszanak. És most betegek is. Nem vagyunk soha annyit kettesben, hogy szexelhessünk.
- És miért nem kéritek meg az ikreket, hogy jöjjenek át hozzánk?
- Mert… mert nem akarunk… mármint… - dadogom. Össze vagyok zavarodva. Tényleg, miért nem?
- Ugye tudod, hogy kilenc évesek és az apjuk állandóan előttük szexelt? tisztában vannak azzal, hogy ez létezik. Egyáltalán Kenchy miért engedte meg, hogy ide fajuljon a helyzet?  RÁ nem jellemző ez a következetlenség.
- Állandóan vitázunk, mióta hazajöttek. Nem igazán hagytam neki más választást – rántom meg a vállam bűnbánóan.
- Tudod bátyó, azt hiszem, férfiben is van baszatlan – sóhajtja. – Rendben. Nyugodj meg, oké, Aludhatnak náluk a fiúk este. Holnap meg már mehetnek suliba, majd tőlünk mennek, így van egy éjszakátok és egy nappalotok. Megbeszélek velük mindent. És akkor…
- Nem, felesleges – rázom meg a fejem. - Kenchy mérges rám. És igaza van. Majd… megoldom valahogy – sóhajtom.
- Ahogy érzed – szorít magához.

 * * *

Mikor elmenne, Kenchy még nincs itthon. Én az ikrekkel váltok pár szót, bocsánatot kérek tőlük, de az nem jön ki a számon, hogy ne aludjanak velünk. Valahogy… nem megy. Épp készíteném a vacsorát, amikor meglátom, hogy nem hoztunk friss gyümölcsöt, így eldntöm, hogy addig egyedül hagyom a fiúkat.
- Sietek, srácok. Tíz perc – ígérem.
- Rendben – mosolyog rám Zane.

Végül kicsit több idő, amire hazaérek. Renner lekapcsol, hiszen nem voltak a tanácson az ikrek miatt, csak Kenchy, így ő mondja el, hogy két nap múlva lemegyünk a Völgybe tárgyani. Addig Kevin és Alex vezetik a tábort, mert én is megyek. Mivel jó ötletnek tartom, hogy végre pontot tegyünk ennek a szarságnak a végére nem okoz gondot, hogy igent mondjak. Sisco tud vigyázni a fiókra, és a Völgyet egy nap alatt megjárjuk, ha korán indulunk. Talán gyorsabban is.

Így majdnem fél óra, amire hazaérek. Ami feltűnik, hogy a fiúknál sötét van. Nem hiszem, hogy lefeküdtek vacsi nélkül, de akkor miért nm égnek a gyertyáik? Ijedten rontok be.
- Zack! Zane!
- Marknál alszanak – áll elém Kenchy. Fel sem tűnt, hogy itthon van, meg is ijedek, de elnyúl mellettem és lezárja az ajtót.

Kulcsra.
- Mi? Miért? – kérdezem. Kiveszi a kezemből a gyümölcsöket és a földre teszi őket.
- Mert nem kell végighallgatniuk, ami most jön – jelenti ki, mire elönt a pánik, hogy elege lett a hisztiből és szakít velem. -A testvéred felhívta a figyelmemet arra, hogy mi a bajod. És nekem is. – Közelebb lép és egy határozott mozdulattal egyszerűen letépi rólam az inget. – Addig foglak kefélni, amíg be nem rekedsz, te kis ribanc - sziszegi. – Érted? Akarod a farkam? – Érzem, ahogy valamiféle köd telepszik az agyamra. Gondolkodás nélkül borulok térdre előtte.
- Igen, gazdám – nyögöm. – Akarom a farkadat magamban! Egész éjszaka! Könyörgök, dugj addig, amíg már nem is tudok beszélni. – Egy mozdulattal letolja a nadrágját az alsóval együtt. Egyik ujját a számba vezeti, és amikor kicsit kifeszíti, bedugja a farkát az ajkaim közé.
- Akkor első körben szopj le, kis ribancom. De alaposan!

 Egy pillanatra sem zökkenek ki. A mazochista énem, akinek gazdára van szüksége, felülkerekedik, és már csak az létezik, hogy keféljen. Mindenhol megdug. Az ajtónak támasztva, az asztalra dobva, a kanapén, a fürdőben, az ágyban. Számolni sem tudom, hogy hány alkalommal, ráadásul belém is élvez.
- Teletöltöttem a segged, kicsim – suttogja a nyakamba az utolsó menet végén. – Mérges vagy még?
- Imádlak – törleszkedek hozzá. – Annyira nagyin imádlak, gazdám! És a farkad… a te farkad a legcsodálatosabb az egész világon! Soha többé egy napot sem akarok nélküle tölteni – nyögöm rekedten.
- Aludj, kis ribancom – kér, én pedig a mellkasára húzódva teljesítem am parancsot.

* * *

Másnap este önnek csak haza a srácok. Én addigra ülni sem tudok. Fáj a farkam és a seggen is, de megérte. Ám az kicsit meglep, hogy Zack és Zane elénk állnak a vacsora után.
- Mi a baj? – kérdezi Kenchy.
- Bocsánatot kérünk – hajtja le a fejét Zane. – Mark és Sisco mindent elmondtak, elmagyarázták, hogy miért vitáztatok és miért nem szabad veletek aludnunk.
- Tudjuk, hogy a szex fontos. Csak… nem jutott eszünkbe. – Hála az istennek. Ez azt jelenti, hogy legalább a testüket nem vette el az apjuk. – Ígérjük, hogy nem fogunk átmenni éjszaka.

- Köszönjük – mosolygok rájuk.

Az egész idilli. Másnap indulunk a Völgybe, de már hajnalban, hogy minél előbb hazaérjünk. Délre oda is érünk, ám ami meglep, hogy az egész hely totál üres.

Egy teremtett lélek sincs sehol. Se egy húsarab, se egy vércsepp.
- Kenchy… mi folyik itt? – kérdezem a szerelmemtől.

Nyel egyet, és olyan szemekkel méreget, amikkel eddig talán sohasem. Nem a tiszta vágy van a szemeiben, hanem ott a biztos tudat is, hogy ez az egész jelenség – azaz én – csak az övé vagyok. Ami tény.

- Vetkőzz. – Rekedt a hangja, ami nagyon tetszik. De ennyire nem adom könnyen magam.

- Csak ha kimondod, hogy imádod.

- Nem adod könnyen magad, mi? – Vigyorog. Ez egy dolog lenne, de olyan végtelenül erotikus, ahogy a szemembe nézve szabadítja ki az alsóban megbújó farkát, hogy a számba kell harapnom, nehogy felnyögjek. – Szexi az új frizurád. Vad és izgató. Gyere ide és szopj le. Nézni akarom az arcod és hajadat markolni közben. Látni akarom, hogy festesz az új hajaddal közben. – Már el is indulok, de megállít. – Előbb vetkőzz le.

Én teszem, amit parancsol, ő pedig a kanapéra ül. Rég tettünk eleget a szadista-mazochista oldalunknak, de ez, ahogy ott ül, mintha tényleg a gazdám lenne. Ahogy a lábai közé mászok, olyan érzés jár át, amitől nyelnem kell. Imádom, ha uralkodik felettem. Borzalmasan szeretem azt az oldalát is, amikor pátyolgat és a tenyerén hordoz, de néha igenis szükségem van arra, hogy tökéletesen kontroll alatt tartson. És tudom, hogy neki is. Őt ugyanannyira megtörték a velem történtek, ahogy engem. Ez talán az első lépés a régi életünk felé. Amit viszont tudok, hogy soha nem kapunk már vissza. Mert nem akarom. Lassan formálódik a fejemben a kép, hogy mit akarok. És abban nem ketten vagyunk. Már nem. De képes leszek rá valaha?

De nincs időm ilyenekkel foglalkozni, hiszen a számba robbanva élvez el.

- Most pedig mutasd meg, mennyire imádod a hajam – nézek rá kihívóan, a saját farkamra markolva. Mert nem volt elég. Messze nem.

* * *

- Ki vágta le a hajad? – Már szex után vagyunk. Meztelenül fekszik a kanapén, én meg rajta.

- Egy Sisco nevű fiú. Mark fogadta be.

- Mark? Sosem gondoltam volna, hogy apa akar lenni – jegyzi meg, mire elmosolyodok.

- Mert nem is. Kötve hiszem, hogy az apja akar lenni annak a gyereknek – teszem még hozzá, és bármennyire nincs kedvem, témát váltok. – Te viszont tényleg apa akarsz lenni, igaz?

- Ezt így még sosem fogalmaztam meg – mondja.

- Szereted azokat a srácokat. Süt rólad. – Rá mosolygok, hogy tudja, nincs baj.

- Életre való kölykök. Eszesek és komiszak, kedvelem őket. Fura ez az egész, tudod? Sose akartam apa lenni. Kiborított még a gondolat is. Mikor megismertelek, egy orbitális seggfej voltam – horkan fel, nekem viszont melengetik a szívem az emlékek. Még mindig nem tudom, hogy honnan jöttem ide, de már nem is érdekel. De az biztos, hogy ő mentett meg.

- Még mindig seggfej vagy – kuncogom. – De talán már nem akkora.

- Én is szeretlek, hercegnő – évődik ő is.

- Tény, hogy sokat változtál. Előnyödre – ismerem be.

- A te érdemed. Tudod, a legjobbat hozod ki belőlem. Lettek barátaim. Egy biztosan – nevet fel, Kevinre utal. – Az emberek már többségében nem félnek tőlem. Megállnak megkérdezni, hogy vagyok, és hozzám fordulnak a problémáikkal. Tisztelnek, és már nem félnek tőlem. És ez a te érdemed. Ha te nem vagy, valószínűleg az egyik ámokfutásom alkalmával pusztulást hoztam volna erre a táborra és a benne élőkre. – Szeretném megcáfolni, de nem tudom. Tény, ha nem… keveredünk össze, akkor ő sosem változik meg. És akkor tényleg elpusztult volna a tábor. Ha máskor nem, Robby halála után. Az már kérdés, hogy ha én nem jövök, Robby akkor is öngyilkos lett volna?

- Miattad érzem azt, hogy… már képes lennék valami jót is nyújtani annak a két kölyöknek. Hogy talán taníthatnék nekik valamit és gondoskodhatnék róluk. – Hát igen…

- Nem akarok a kiteljesedésed és a boldogságod útjába állni. Megígértem, hogy megpróbálom megismerni őket, de mi lesz, ha nem fogok tudni túllépni a traumáimon? – kérdezem őszintén.

- Hercegnő, a boldogságom forrása te vagy. Ha úgy érzed nem vagy rá képes, akkor majd keresünk valaki mást, aki gondoskodik majd róluk. Elbaszott egy helyzet lenne, de nem hibáztatnálak. Te vagy a legfontosabb az életemben, érted? – Hatalmasat dobban a szívem.

- Ki hitte volna, hogy van romantikus oldalad is?

- Kiröhögnek, ha ezzel előhozakodsz másoknak – neveti. Imádom.

* * *

Nem tudok lépni. Figyelem őket, érzem, hogy Kenchy mennyire akarja, de nem tudok lépni. Tudom, hogy ez neki is rossz és a fiúknak is… de nem tudok tenni semmit.
Ma is őket figyelem messziről, amikor túlságosan is ismerős üvöltés rázza meg a tábort.

Járkálók!

Nem kell kérnie sem, rohanok hozzá. A gyerekek nem maradhatnak egyedül, de neki mennie kell!

- Menj, majd én megvédem őket!
Hálásan pillant rám, megszorítja a vállam és elrohan.
- Mi történt? – kérdezi az egyikük. Tudom, hogy Zack és Zane, de nem tudom megkülönböztetni őket.
- Ne féljetek, minden rendben lesz – ígérem. – Fogjátok meg a kezem, elmegyünk a szállásotokra. – Akaratlanul is azon kattogok, hogy a hang irányától minél messzebb legyenek. Ha betörtek a halottak, nekik nem szabad a közelben lenni!
- Ki vagy te? – kérdezi az egyikük, és meg is áll.
- Brooklyn vagyok, Kenchy élettársa.
- Téged kínoztak apáék – nyögi ki a másik. Megállunk mindhárman. – Egyszer vinnem kellett neked enni. Te voltál, csak most más a hajad, igaz?
- Komolyan? – néz fel a másik, már ő is sír. – Zack, biztos? – Á, akkor ezek szerint megvan a megkülönböztetési forma. Zack kicsit magasabb és vékonyabb az arca.
- Igen – bólintom. Nem tudom, hogy mit kellene mondanom.
- Hallottam, hogy valaki rosszul lett a látványunkra. Az is te voltál? – kérdezi Zack. Bólintok. Épp bocsánatot kérnék, amikor kitépi az ujjait az enyémek közül és a lábamnak vetődve átölel. A testvére ugyanígy tesz. Zokognak. Egy szót ismételgetnek. Sajnálom. Én meg egy idő után a térdeimre csúszva ölelem magamhoz őket. Mintha falak omlottak volna le köztünk.

A szállásukra viszem őket és Nickyre, Renner húgára bízom

a fiúkat. Épp ekkor ér mögém az egyik újonc, hogy azonnal menjek az orvosiba, mert megharaptak valakit. A torkomban dobog a szívem. Ez az első éles bevetése a véremnek. Soha nem kellett még ilyen helyzetben használniuk engem, és titkon azért rettegek, hogy csalódást fogok okozni. De amikor odaérek, már nincs időm erre figyelni. Ott van bár Kenchy, de minden gyorsan történik. Kevin elkapja a karom, vért vesz, beadja a férfinak, és a bőre sápadása láthatóan abbmarad. Megmentettük? Kevin szerint igen.

- Mi a helyzet? – kérdezi Kenchy, mikor kilépek hozzá a rendelőből.

- Kevin szerint a fertőzéssel nem lesz baj, viszont a keze csúnyán megsérült. Hosszú és fájdalmas felépülés előtt áll – mesélem.

- De él, és ez a lényeg – mosolyog rám. – A kölykök?

- Nickyre bíztam őket. – Itt az idő. Ha most nem mondom ki, soha többé nem lesz bátorságom hozzá. – Halálra rémültek, Kenchy.

- Soha nem volt senki, aki megvédte volna őket.

- Nem élhetnek így, Kenchy. Otthonra van szükségük. Szerető családra – nyögöm ki.

- A számból vetted ki a szót – ért egyet, és én érzem, hogy itt az idő. Döntenem kell.

- Fogadjuk be őket – mondom ki.

- Komolyan mondod?

- Sosem voltam még ennyire komoly – jelentem ki, mire felkiált, az ölébe kap, pörög velem, szerelmet vall, megcsókol. Imádom.

- Baszki, hol fognak aludni? Kicsi lesz a hely – problémázik azonnal.

- Talán még sosem láttalak ennyire izgatottnak. Miért nem beszélsz Markkal? Átköltözhetnénk az ő barakkjába, és egybe nyithatnánk az én régi barakkommal, így kétszer akkora helyet nyernénk. Ők csak ketten vannak, mi pedig négyen leszünk – dobom fel.

- Zseni vagy. Beugrok hozzá, aztán beszélek a kölykökkel – vigyorog, csókot kapok és elszalad.
- Szóval döntöttél? – hallom meg Kevin hangját. Az ajtófélfának támaszkodva néz. – Veled maradt volna a gyerekek nélkül is.
- Tudom – bólintok. – De a szívét akkor örökre elvesztettem volna. És egyébként is akartam gyereket. Ha nem Kínzó fiai lennének, már rég velünk élnének.
- Kész vagy, hogy semmit ne vegyenek abból észre, amit éreztél?
- Késznek kell lennem – mosolygok rá. – Felnőtt férfi vagyok, nem kislány. Meg fogok oldani minden.
- Ahogy mindig – veregeti meg a vállam. – Büszke vagyok rád, Brooklyn. Akármi baj van, gyere hozzám, kérlek.
- Így lesz – ígérem.

* * *

- Testvér! – nyit be Mark boldog mosollyal az arcán. Mögötte Sisco.
- Szóval volt nálatok? – kérdezem én is mosolyogva.
- Igen – bólintja. – Épp smároltunk, ránk nyitott – szisszen fel. Sisco meg elpirul.
- És kikaptatok?
- Azt mondta, később megbeszéljük. De gyanítom, ha nem most lenne friss a hír, hogy befogadjátok Zane-éket, akkor kibelezett volna.
- Azt azért nem – nevetek fel. – Elég liberális szexuális kérdésekben. Amíg Sisco beleegyezik, addig csak azzal fogja húzni az agyad, szerintem, hogy a párod fiatal – mosolygok rájuk.  
- Jó, mindegy – fújja ki a levegőt. – Mikor költözzünk?
- Minél előbb, annál jobb – sóhajtom. – Mindjárt itt a tél, alig három hónap. Kenchyéknek ki kell menniük és begyűjteni, amit csak lehet.
- Hát, nekünk nincs sok cuccunk – mondja Sisco. – Akár még ma megoldható. Én pakolok, Mark kivágja a falat a két barakk között és akkor már ma ott is aludhattok. A bútorok még úgyis jók itt is, nem?
- Persze – felelem a srácnak.
- Akkor legyen ez. Gyere, Mark! – Karon ragadja és már viszi is, én meg mosolyogva szedem elő a zsákokat, hogy beledobáljam a cuccainkat. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem félek. Ahogy az is, hogy ezt az egészet Kenchy kedvéért teszem. Szeretem azokat a fiúkat. Átragadt rám. De félek is. Képes vagyok én erre?

Alig egy óra múlva megjelenik a kis hármas. Kenchy kezében egy zsák. Én ekkorra összepakoltam a mi dolgainkat.
- Megjöttünk hercegnő! – mondja Kenchy. – Zack, Zane, ne kényelmesedjetek el, úgy látom, hogy ma már máshol is alszunk – mosolyog rájuk Kenchy.
- Itt volt Mark és Sisco. Kivágják a falat, szólnak, ha kész – mesélem, és felállva teát csinálok. Azt hiszem elsőre, hogy leülnek és feszülten figyelnek majd, de Zane azonnal mellém lép. Kerek kis arcán bátortalan mosoly. Zack Kenchy mellett ül a kanapén.
- Miért hívod hercegnőnek? – kérdezi érdeklődve. – Nem bántó ez? – húzza össze az orrát.
- Ez egy becenév, és nem zavarja. Igaz, hercegnő?
- Így van – felelem, és Zane kezébe adom a négy bögrét.
- És… mi is hívhatunk így? – kérdezi Zack felém pillantva. Bólintok.
- Nem látom akadályát, ha ez jön a szátokra. Nincs gondom a lányos becenevekkel. Nem azok határozzák meg az embert.
- Mondjuk ezt inkább csak én használom – szól közbe Kenchy. – Ti hívhatnátok máshogy! Majd együtt kitaláljuk, oké? – dobja fel mosolyogva, mire persze mindkét fiú elégedett.
- Minket fattyúnak becézett apa – csúszik ki Zane száján, nekem meg megremeg a kezem. Kenchy már mozdulna, de a tekintetemmel jelzem, hogy nem kell.
- Apátok egy seggfej volt. Azt hiszem, ezt mindannyiunk nevében mondhatom. De ha nem muszáj, ne emlegessük fel. Nem ér annyit sem, hogy emlékezzünk rá. – Beleegyező bólintásokat kapok.
- Hova költözünk egyébként? – kérdezi Zane, mikor a teafüveket a csészékbe szórja.
- Markékhoz. Tudjátok, aki Siscót fogadta be. Na, ő Brook testvére, és elég nagy helyen lakik. Itt nekünk nem lenne kényelmes, mert csak egy szoba van, de ott lesz bőven hely négyünknek – meséli Kenchy. A tea lassan elkészül, leforrázom a füveket, majd ketten Zane-el be is visszük.
A falak már nem állnak, de a törmelék még ott van. Érzem rajtuk is. Ahogy magamon is. Mindannyian Kenchye kapaszkodunk ebben a helyzetben, és ő ezt kicsit sem bánja. Látszólag észre sem veszi, hogy mennyire körülötte forog most mindhármunk élete.

* * *

Az új szállás remekül beválik. Van hely a gyűléseknek, minden rendben van, de azt a pici falat érzem köztem és a fiúk között. De Kenchyt nem akarom ezzel terhelni. Aznap sem, amikor eldöntik, hogy mennek.
- Meddig leszel távol? – kérdezem, miközben pakol.
- Pár nap. Messzebb kell mennünk, hogy több cuccot hozzunk haza. De nem lesz semmi baj. A tábort te vezeted, mert Rennert is viszem.
- Persze, megoldunk mindent – mosolygok rá. – Csak nagyon vigyázz magadra.
- Itt a térkép, felrajzoltam, hogy merre megyünk. Ha öt nap múlva nem érünk haza, küldj utánunk valakit. Marcust semmiképp, ő a főnöke a katonáknak. – Elveszem a lapot. Magához húz és megcsókol. – Szeretlek, hercegnőm – suttogja a fülembe.
- Én is szeretlek – mosolygok a nyakába. Eltávolodik, elköszön a fiúktól is. Kikísérjük őket a kapuig, ahonnan indulnak. Még visszainteget, majd mennek is. Sóhajtva indulok vissza.
- Muszáj volt elmennie? – kérdezi Zack.
- Közeledik a tél. Muszáj felkészülnünk rá, a készletek kifogyhatnak, és ha hó lesz, akkor nem fogunk járni portyázni – magyarázom türelmesen.
- De nem lesz baja, ugye? – kérdezi Zane.
- Nem – mosolygok rá. – Vittek a véremből, de Kenchy is immunis, nem lesz baja. – Meglepve néznek rám. – Oh, nem tudtátok? Ő is immunis, de csak a saját vércsoportját tudja meggyógyítani. Én mindenkit, azért az én vérem az ellenszer alapja.
- Te hogyan lettél immunis? – kérdezi Zack.
- Nem tudjuk – rázom meg a fejem. – Betegen születtem, rákos voltam. Rengeteget kezeltek. Talán ezért, mert Mark nem az, azaz nem lehet családi vonás a dolog.
- Azt hallottam, hogy te sokáig éltél rabságban – pillant fel rám Zane.
- Igen, de nem emlékszem rá. Miután kiszabadultam Nanamiéktól, elvesztettem az emlékeimet. Harminc évig voltam egy orvos foglya, de semmire nem emlékszem – húzom el a számat.
- Haragszol ránk apa miatt? – kérdezi Zack.
- Nem. Hazugság lenne azt mondani, hogy nem érzek semmit veletek kapcsolatban, de ez nem harag. Félelem, talán, de nem miattatok, hanem az apátok miatt. De ezen is túl fogok lépni, megígérem – mosolygok rá. – Van kedvetek elkísérni a raktárba? Megnézzük, hogy állunk a készletekkel – dobom fel, nekik pedig tetszik az ötlet.

* * *

Tulajdonképpen minden rendben megy. A fiúk eljárnak az iskolába, élvezik is. Most, hogy a táborvezetők fogadták be őket, már senki nem szekálja egyiküket sem, ami külön öröm, legalább ezzel nem kell foglalkozzak. Alex befejezi a betakarítást, hatalmas adag termésünk van. Kukorica, krumpli, zöldségek. Az állatok téli szállásának építése is befejeződött. a fák kitermelését nem kezdtük meg az erdőből, ahhoz még kellenek emberek, mert a hangokra tuti ide fog csődülni egy csomó halott. A katona, akit megharaptak, szerencsére jól van. Sokszor látogatom meg. Karanténban van, de ezzel nincs gondja, megérti. Kevinék készülnek az esküvőre. Alex a fejébe vette, hogy téli esküvőt akar, hóval, szóval addig eltoljuk a dolgot. Összességében remekül állunk a télre készüléssel. A raktárak így is tele, plusz amit Kenchyék hoznak.

Kenchy… nem szokott ennyire hiányozni, de most valamiért nagyon azt érzem, hogy bárcsak itt lenne inkább. Alig várom, hogy hazajöjjön.

A tetők kijavításával épp végzünk a negyedik napon, aznap éjszaka pedig le is csap egy hatalmas vihar. Szerencsére nem volt váratlan. Már délután gyűltek a felhők és nagy zuhira számítottunk, így mindent befedtünk és lekötöztünk, amit csak lehetett. Megerősítettem a kapukat, egy ember az istállóban marad éjszakára, hogy az állatokkal se legyen gond. Olyan tíz óra körül érkezik meg végül a hatalmas szélvihar. A villámlások ijesztő árnyékot vetnek a falakra a barakkban, de a fiúk már alszanak, így nem megyek át hozzájuk. Legalább is ez a terv, aztán olyan tizenegy körül megjelennek az ajtóban. Fogják egymás kezét. Zack arcán csak félelmet látni, de Zane sír.
- Mi a baj? – kérdezem azonnal, felemelkedve az ágyban.
- Mi… mármint Zane… szóval… - Itt akarnak aludni. Ez nem is kérdés, és valamiért az sem merül fel bennem, hogy ezt ne engedjem. Nagyon félnek. Ilyen vihar nem volt mostanában, így nem meglepő, hogy ez eddig nem derült ki.
- Gyertek – húzódok az ágy szélére mosolyogva. Ők bebújnak és be is takarózunk.
- Kenchyvel nem lesz baj? – kérdezi Zack.
- Nem. Minden éjszaka elhúzódnak, bevált alvóhelyeink vannak minden irányba. Kenchy biztos, hogy felkészült a viharra, ne aggódjatok miatta! Inkább meséljetek, hogy áll a becenevem? – kérdezem, próbálva elterelni a figyelmüket. Zack a fal mellett fekszik, Zane középen, én az ágy szélén. A kis kerekarcú szorosan fogja a kezem a takaró alatt és minden villámláskor és dörgéskor összerezzen.
- Hát, sok dolog eszünkbe jutott, de az anyucit és a mamit leszavaztuk – meséli Zack.
- Ezért hálás vagyok – nevetek fel, de azért a szívemet elönti a melegség. Ezek szerint így gondolnak ránk? A szüleikre? Ez… megható.
- De más ötletünk nincs. Nem volt valami beceneved korábban? – kérdezi Zack. Zane nem szólal meg. Fogja a kezem, a testvér a hátát simogatja.
- Hát, volt régen egy idős hölgy. Sajnos már nincs velünk, megharapták. Margo volt a neve, ő csibének hívott.
- Csibe? – szólal meg Zane végre. – Ez maradhat? Ez tetszik. Apa sosem engedte, hogy becézzük.
- Nem lep meg, hogy nem hagyta – húzom el a számat. – De nekem tetszik a csibe. Kenchynek is terveztek valamit? – kérdezem.
- Az már megvan – jelenti ki büszkén Zack. – Csak titok! Majd ha hazajön, akkor fogjuk így szólítani.
- Nos, rendben – mosolyodom el. – Holnap estére haza kell érniük. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit eszeltetek ki. De lassan aludjunk – dobom fel.

Azzal a gondolattal ragad el az álom, hogy a falak romjai eltűntek. Érzem. Tudom. Végre tényleg egymás mellett lehetünk.

* * *

Másnap reggel épp a tábort járjuk körbe Markkal és Marcusszal. Szerencsére nem okozott károkat a vihar, mindent előkészítettünk. Az állatok meg voltak ugyan rémülve, de mivel nem voltak egyedül, abból sem lett semmi baj. Épp a kaputól nem messze vagyunk. Tudom, hogy az iskolások most a tónál vannak, ami szintén ott van.
- Azt mondtam, hogy nem jöhettek be csak így! – hallom meg a kapuőr hangját.
- Leszarom, engedj be! – kiabál egy nő.
- Mi történik itt? – érünk oda. Intek Veronicának, hogy menjenek innen a gyerekekkel együtt.
- Azt mondja, hogy a Völgyből jöttek.
- Engedd be őket – adom ki a parancsot. Ahogy belépnek, a nő kiszúrja az iskolásokat. Köztük a pont tőlünk nem messze ácsorgó Zacket és Zane-t.
- Mi a faszt bámultok, szarosok? – vicsorog rájuk. Azonnal belépek közé és a gyerekek közé.
- Mégis mit gondolsz, hogy beszélsz a fiaimmal? – kérdezem villámokat szóró szemekkel.
- A te fiaid? Ezek Nanami egyik katonájának kölykei! Ki kellene végezni mindet! Mocskos, aljas…
- Ezért jöttél el idáig? Hogy letépjem a fejed a helyéről? – billentem oldalra a fejem. Hallom, ahogy Veronica a kicsikkel már távolabb is ért.
- Te? Ne röhögtess! A kanid nincs itt! Te csak egy kurva vagy, Brook! Csak egy ribanc, aki azzal jut fel, hogy farkakat szop!
- Oh, csak nem irigységet vélek felfedezni a hangodban? - kérdezem gonoszul felröhögve. – Tanításért jöttél? Mutassam meg, hogyan kell csinálni?
- Azért jöttünk, hogy visszavigyünk Markot! – jelenti ki a mellette álló férfi.
- Üzentem, hogy nem megyek vissza – szólal meg Mark.
- Na tessék, a te faszodat is ő polírozza, mi? – Mark már lendülne a nő felé, de elkapom.
- Addig takarodjatok innen, amíg kedvesen kérem – utasítom a kettőt.
- Akkor viszont alkut ajánlunk. Ha Mark itt marad, kérünk érte embereket. Tudjuk, hogy Nanaminál sok értékes ember volt. Pap is, erős katonák is. Adjatok nekünk belőlük – vázolja a férfi.
- Különben? – billentem oldalra a fejem. Meg tudnám ölni őket, de nem adom meg azt az örömet, hogy ezt lássák rajtam. Lássák csak azt, hogy hülyének nézem őket.
- Különben lerohanunk titeket, ribanc! Tele van az erdő a katonáinkkal! Egy erős ember sincs itt, hogy megvédjenek. Kiirtunk mindenkit, kezdve a két kis szarossal! – Nem szólalok meg rögtön, csak felemelem a kezem. Ez jel. Megjelennek körülöttünk a felfegyverzett katonák.
- Először téged öllek majd meg – mosolygok a nőre. – Talán feldugom neked egy halott karját vagy lábát. Vagy is-is. Mit gondolsz? – vigyorgok rá. – Élvezettel fogom nézni, ahogy elélvezel, mert egy rohadó húsdarab mozog a puncidban – nyalom körbe az ajkaimat. Kicsit rájátszok, de ez nem jelent gondot. – Elég sok jó tippet kaptam Nanamitól, hogy hogyan lehet kínozni valakit. – Közelebb lépek és elkapom a férfi kezét. – Fogóval be kell nyúlni a körmöd alá. Egy mozdulattal le lehet tépni. Utána besóznám. De hogy ne pusztuljatok el tudatlanul, hagynám, hogy ez a kurva leszopjon. Mit gondoltok? – nevetek fel.
- Te beteg vagy! – visítja a nő.
- Vagy elmondjátok a valódi okot, amiért jöttetek, vagy nem mentek haza többé – jelentem ki. Ismét felelem a kezem, mire két-két katona melléjük lép és rájuk fogják a fegyvert. Szerencsére nekünk még mindig rengeteg golyó van és jól működő fegyverek, hiszen hangosak, így nem használjuk gyakran. Attól mondjuk még szarrá lövetem őket, ha elborzul az agyam. Nem elég, hogy engem sértegetnek, még a fiaimat is?! Hogy képzelik?!
- A vihar rengeteg kárt csinált a táborban. Elszabadultak az állataink. Víz öntötte el a földjeinket. Segítenetek kell – sziszegi a férfi.
- Hát persze, ha ilyen szépen kértek – röhögök fel. – Takarodjatok a szemem elől, amíg van lábatok, amivel mehettek!
- Na ide figyelj, te utolsó, ótvaros ku… - kezdené a nő, de a pasi mellé lép és a kapu felé lökdösi.
- Nem akarunk háborút – néz rám a férfi.
- Ha a Völgyben mindenki ilyen, akkor legyen háború. Jobb lesz a világnak, ha mind kiirtunk titeket – jelentem ki rezzenéstelen arccal.

- Ennek még nincs vége! – jelenti ki a férfi.
- Oh reméltem is – mosolygok rájuk. – Adjatok még egy okot, hogy eltöröljünk titeket! – Persze elengedjük őket. Most még utoljára. Ahogy kilépnek, visszazáratom a kaput.
- Merész vagy – lép mellém Marcus.
- Nem fogom engedni, hogy valaki fenyegesse a lakóhelyemet, a családomat vagy ócsárolja a fiaimat! Ki a fasz volt ez a nő? – kérdezem Marktól.
- A Völgy vezetőjének a kurvája. Hivatalosan sosem ismerték el, mert a nő bolond, de tologatja a főnök. És mivel láttad, hogy milyen, sokan félnek tőle, így ilyen helyzetekben őt küldök tárgyalni.
- Ettől a nőtől nincs mit félni – sóhajtok fel.
- Csibe! – hallok meg két hangot a hátam mögött. Ahogy megfordulok, már nekem is csapódik két kicsi test.
- Semmi baj, fiúk! Elment!
- Nagyon gonosz dolgokat mondott rólad – motyogja Zane.
- És rólatok is, de ezek csak szavak. Le kell, hogy peregjenek a sértések!
- De miért csinálta ezt? – kérdezi Zack. – Ha szépen kérte volna, segítettél volna nekik, nem?
- Akkor sem tette volna Kenchy és Renner nélkül semmit – rázom meg a fejem. – De jobb esélyeik lettek volna. De azt nem hagyhatom, hogy titeket bántsanak.
- De Mark sem megy vissza, ugye? – Zane az említett felé pillant, mikre az öcsém a hajába túr.
- Nyugi kisöreg, soha nem hagynálak itt titeket – mosolyodik el.

Mindenkit felzaklattak… látom mindenkin.

- Kinek van kedve megkóstolni Alex sajtját? – kérdezem. Van még elég, hogy egy kicsi mindenkinek jusson kóstolónak. És kell egy kis búfelejtő.

 * * *

Este van. A fiúkkal a kapu melletti tónál ülünk. Hideg van, de felöltöztünk, viszont nem akartak a barakkban maradni, mert Kenchy késik. Aggódom én is, de nekik nem mutatom.
- Marcus, szedj össze két embert. Ha egy órán belül nem érnek ide, akkor ki kell menni – adom parancsba. Bólint.
- Már meg is van. Összekészítettem a csapatot is, ha feltűnnek és ki kell menni tisztogatni. Annak a ribancnak a kiabálása sok halottat csábított ide.
- Köszönöm – mosolygok rá.
- Nincs bajuk, ugye? – kérdezi Zack, de mielőtt felelhetnék, a kapuőr int. Azonnal mellé is ugrok.
- Jeleznek az erdőből. Ők azok – jelenti ki.
- Marcus, nyomás tisztogatni! Késsel, ne fegyverrel!
- Igenis!
- Jönnek? – szaladnak mellém a fiúk. Magamhoz ölelem őket és elhúzom a kaputól, nehogy baj történjen, amikor kimennek a katonák.
- Igen, már itt vannak!
- Kenchy is velük van, ugye?
- Biztosan! – Nem tudom. Remélem. Hiszek benne. igen, ott kell lennie!
Tíz idegörlő perc múlva nyílik a kapu. Nagy szemekkel nézem, ahogy Renner egy kötélen vezet öt tehenet, kecskéket és juhokat. Összesen vagy húsz állat. Mosolyogva köszön.
- Itt kóboroltak. Inkább itt legyenek, mint máshol – vigyorogja. Mosolyogva bólintok. A hátán hatalmas táska, és mindenkién, aki szépen lassan bejön. Kim kezében egy doboz is van. Ezek szerint sikeres volt a portya! Mindenki mosolyog, így nem lehet baj, és szerencsére meg is látom őt. Azonnal elé lépek, ő zárja a sort. A kapu becsukódik mögötte, én meg megölelem és megcsókolom.
- Szia hercegnőm – mosolyog rám.
- Szia – sóhajtom megkönnyebbülve. Ekkor ér mellénk a két kölyök is.
- Szia papa! – mondják ki kórusban, nekem meg összeszorul a szívem. Ez volt a meglepi. – Csibével nagyon aggódtunk ám érted! – teszi hozzá Zack.

Nehezen térek magamhoz. Sokáig nem is tudok mit kezdeni magammal, de Mark itt van. Ám amikor Kenchyről kérdezem, nem mond semmit, ami kezd zavarni. Így hát kifejezetten megkönnyebbülök, amikor végre megjelenik.

- Jobban vagy, hercegnő? – Belesimít a hajamba.

- Igen. De hol voltál pont most? – kérdezem, erre Mark felpattan és közli, hogy megy.

- Megnéztem magamnak azt a két srácot. Aggódtam. Tudni akartam, hogy nem jelentenek-e veszélyt. – Őszintén megdöbbent, így nem is szólalok meg, de magához húz. – Biztos akartam lenni benne, hogy nem olyanok, mint az apjuk.

- Kínzó…

- Mesélj róla – kéri, és én bele is kezdek.

- Ő bántott. Végrehajtotta Nanami parancsait. Élvezte. Minden egyes alkalommal elmondta, hogy perverz örömét leli abban, ahogy szenvedek… néha ő talált ki dolgokat. Volt, hogy órákon keresztül vizet csepegtetett a fejemre. Azt hittem, megőrülök, Kenchy! Eldicsekedett azzal, hogy a gyermekei anyját szexrabszolgaként tartotta. Végül belehalt a bántalmazásokba, ha jól emlékszem.

- Hogy nézett ki?

- Magas volt, talán nálad is magasabb. Nagydarab, rövidre nyírt szőke hajjal és kék szemekkel – felelem, de nem reagál. Elég hosszú ideig nem reagál ahhoz, hogy ismét megszólítsam. Tudom, hogy vádolja magát. Valahol belül talán én is vádolnám, ha nem szeretném ennyire. De sokkal fontosabb nekem annál, hogy hibáztassam. És ahogy ölel, ahogy csókol és a magáévá tesz… sokat gondolkodom azon, hogy talán hiba, hogy a szex ennyire fontos, nem lenne szabad a testiséggel megoldani minden. De mi nem tesszük. Csak szükségünk van egymásra.

***

 A következő napok szervezéssel telnek. Az iskolát készítjük elő, mindenféle dologra meg akarjuk tanítani a kicsiket, és igény is van rá. Nemcsak Nanamiék táborából, hanem nálunk is vannak gyerekek. Akiket futárnak használtunk régebben, most lelkesen készülnek a tanulásra, és ez engem is feldob. Jól érzem magam. Sokat vagyok Markkal, mert Kenchynek elég sok a dolga, így hát nagyon örülök, amikor egyszer teázás közben esik haza. Automatikusan készítek hát neki is.

- Kenchy, arra gondoltam, hogy talán lassan újra folytathatjuk az orvosi vizsgálatokat a vakcina elkészítéséhez. Most már teljesen jól érzem magam, a súlyom is lassan a régi – dobom fel neki vidáman a terveimet.

- Brook… hercegnő – szól rám, mire megfordulok. Elég komolynak tűnik. – Be kell vallanom valamit.

- Azt, hogy igazából nem is vagy meleg? – Próbálom elviccelni, de amikor nem is mosolyodik el, már tényleg aggódok. – Rajta, bökd már ki!

- Újra meglátogattam a kölyköket. – Micsoda…? – Az igazság az, hogy kezdem megkedvelni őket. Jó srácok ezek, csak kicsit elvadultak. Talán meg kellene ismerned őket, és akkor… - Ezt nem hallgatom tovább!

- Elég – súgom, de ordítani akarnék. Felpattanok. – Csalódtam benned, Spoogen! – jelentem ki. Idejét sem tudom, hogy mikor hívtam Spoogennek utoljára.

Azt sem tudom, hogy merre megyek. A fejem csak úgy visz, nem tudom, hogy hová, végül a fa tövéhez ülök le, ahol régen a terápiákat tartottuk Kevinnel és amire Robbie felakasztotta magát. Borzalmasan dühös vagyok, hiszen nem ezt… nem erre…
- Brook! – szólal meg mögöttem egy halk hang. Azonnal felismerem, Kevin az.
- Mit akarsz? – sziszegem.
- Azta, hát tényleg igaz, hogy akivel hálsz, olyanná válsz – nevet fel. – Mi a baj?
- Mit akarsz, Kevin? – morgom.
- Nálam járt Kenchy – sóhajt fel.
- Fasza.
- Nem igazán – mondja, és leül a fűbe. – Én vagyok az egyetlen, aki tudta, hogy ide fogsz jönni.
- Mert te vagy az egyetlen pszichológus a táborban. Nem olyan nagy ügy – seggfejkedek tovább.
- Nem segítesz a helyzeten, Brooklyn. Mond el, hogy mi a baj.
- Már elmondta az a farok, nem igaz? Akkor miért kellene nekem is elmondani még egyszer?!
- Igen, elmondta. – Rövid időre csend áll be közénk, de nem bírom, hogy ne kérdezzek rá.
- Csak azért jöttél, mert ő kért?
- Egyébként is ideje volt, nem igaz? Az utóbbi időben eltávolodtál tőlem. Vagy én tőled. Szeretném, ha ez változna. – Rá pillantok. Kék szemeiben őszinteség csillog.
- Sajnálom, amiket tettem. A bunkóságot, az ujjaidat, mindent.
- Azt hittem, nincs rám szükséged most, hogy visszakaptad a testvéredet.
- Mindig szükségem lenne rád – mosolygok rá, de aztán elkomorodok. – Miért pont Kínzó gyerekei…?
- Azok a kicsik semmiről nem tehetnek, Brook. Sajnálom, hogy bántott téged az apjuk, de ahogy te nem felelsz a szüleid tetteiért, így ők sem. Sőt, ahogy hallottam, borzalmas életük volt.
- Tudom, oké? Csak…
- Csak úgy érzed, hogy hazudott neked.
- Talán – rántom meg a vállam, majd felhúzom a lábaimat és átölelem a térdeimet. – Tudom, hogy semmiről nem tehetnek. Csak nagyon nehéz. Szőkék és kék szeműek…
- Ahogy rajtuk kívül még millióan, Brook. Karen fiára sem haragszol, pedig az anyja meg akart ölni. Tudom, hogy idő, amíg elfogadod ezt, de Kenchy szereti azt a két gyereket. És megértem. Igazság szerint nem csak ezek miatt jöttem. – Kíváncsian nézek rá, ekkor kihúzza a bal kezét a zsebéből. Egy gyűrű van rajta.
- Mi…
- Alex megkérte a kezem. Ezt a gyűrűt egy portyázótól vette nekem – mosolyodik el.
- Úristen! – Azonnal felvidulok. – Gratulálok! – Meg is ölelem. Nem is kérdés. Boldog vagyok, őszintén örülök nekik!
- Köszönöm – ölel vissza. – Angie megkeresett minket. – Renner? – Egy… egy testvérpár. A másik táborból. Tudod, az asszimiláció. És azt szeretnék, ha mi fogadnánk örökbe őket. Egy kisfiú, ő öt, és egy kislány, ő hat. A szüleiket megölték Kenchyék, Nanami katonái voltak mindketten. – Megdobban a szívem. Örökbefogadás…?
- És ti akarjátok őket?
- Mindennél jobban – mosolyodik el. – Eva és Barnie. Nagyon… édes gyerekek, tudod?  Nem okolhatom őket semmiért, és Alex úgy gondolta, hogy illene akkor össze is házasodnunk. Tudod… talán a te életedbe is kellene valami változás. Valami, ami kicsit kirángat.
- Kenchy sosem fog elvenni engem – nevetek fel.
- Akkor keress mást. Valami kisebbet. Valami mást. – Ismét csend telepszik ránk. Nekem pedig már van is egy ötletem. – Nekem Kenchy lesz a tanúm, Brook. Nagyon fontos barátom lett, és neki is én vagyok az egyetlen.
- Örülök nektek, Kevin. Semmi baj – mosolygok rá. Ekkor hangot hallok magunk mögött. Feltűnik Alex.
- Nekem viszont nincs tanúm, Brook – néz rám komolyan. – Tudod, senkim nem maradt. A barátaim, a családom, mindenki meghalt már. Csak Kevin van nekem. A gyerekek, és ti. Te és Kenchy. Inkább te – nevet fel. – Szeretném, ha te lenné a tanúm, Brooklyn – mondja ki, mire felállok, és könnyesedő szemekkel ölelem magamhoz.
- Istenem, persze! Örömmel leszek a tanúd, Alex!
- És jó lenne, ha meg tudnánk keresztelni a kicsiket. A másik tábor emberei között van egy pap. Az ő megjelenése adta az ötletet. Nem tudom, mennyire vagy vallásos, de a kicsik nincsenek megkeresztelve. Mármint Eva és Barnie. És talán együtt kellene kérni, de… - Lepillant Kevinre.
- Legyetek a keresztszüleik, Brook. Ha nem sért a keresztanya szerepe, akkor kérlek – néz rám a tudós.
- Kenchy nevében nem nyilatkozhatok, de én örömmel vállalom ezt is – ígérem elcsukló hanggal. Ölelkezünk még egy kicsit, majd Alex távozik, mert ismét kettesben akar hagyni minket. – Mi volt a jel, hogy idejöhet? – Tudom, hogy nem hallgatta végig.
- Amikor az előbb megmutattam a gyűrűt – mosolyodik el. – Szóval, az én életem változik. Talán a tiédet is ideje lenne változásra ösztönözni, Brook.
- Meg fogom tenni az első lépést. – Feláll. – Nos, ha nem haragszol, megyek és levadászom a párodat.
- Rendben. Én… még maradok.
- Semmiről sem tehetnek, Brooklyn, oké? Te sem felelsz a szüleid tetteiért, és én sem. Senki nem felel a szülei cselekedeteiért és ez alapján megítélni őket nagy hiba. Adj nekik időt. Adj magadnak is időt. De ha az élet az utadba sodor valakit, akkor nem szabad tiltakozni. Zack és Zane aranyos srácok. – Felkapom a fejem. – Mi van? Ez a nevük.
- Zack és Zane… volt egy hörcsögpárosom gyerekkoromban, és ez volt a nevük – mosolyodom el. – Imádtam őket.
- Na látod, akkor erre gondolj – nevet fel.

* * *

Végül a fa alatt ülök vacsoráig. Senki nem zavar, még Mark sem. Ami jó, mert sikerül mindent átgondolnom. Kenchy jelent nekem mindent. Akármit adnék érte, ha arra az útra léphetnénk, amire Kevinék, de tudom, hogy nem akarhatok semmit. Ő nem ilyen. Ő nem Alex. Ő Kenchy.
És a kicsik… Zane és Zack. Milyen barom humora van a sorsnak, hogy azt a nevet kapták, amit az imádott hörijeim. Öregségben pusztultak el nem sokkal a járvány felbukkanása előtt. Az élet nagyon humoros tud lenni.

Amikor visszaérek a barakkba, meglep, hogy belépve az asztalon ételt látok. Saláta, Kenchy előtt egy szelet hús. A széken ül. Ahogy belépek, rám pillant.
- Féltem, hogy haza sem jössz – mondja.
- Át kellett gondolnom pár dolgot.
- És mire jutottál?
- Itt vagyok, nem? – kérdezem, és leülök. – Haragszom rád. Nem azért, mert a kínzóm fiait szereted, hanem azért, mert úgy érezted, hazudnod kell nekem. Beszéltem Kevinnel. Igaza van, hogy a fiúk nem felelősek semmiért. És tudod, volt egy höripárom. Két fiú. Öregségben haltak meg a járvány előtt. Zane és Zack voltak a neveik – mosolyodom el.
- Komolyan? – néz rám meglepetten.
- Igen.
- Akkor… nem haragszol?
- Nem. De nem vagyok kész úgy tenni, mintha nem lenne közöm hozzájuk. Ugyanaz kínozta őket is, aki engem.
- Megkérdeztem, hogy hol az anyjuk. Azt mondták, hogy az apjuk azt mondta, meghalt, mert lotyó volt.
- Ez… gyomorforgató. De így volt. Mármint, hogy Kínzó ölte meg. – Felsóhajtok. – Meg fogom próbálni, oké? Csak adj egy kis időt, hogy hozzászokjak. Talán majd… figyellek titeket messziről. Oké? – Bólint.
- Beszéltem Kevinnel – néz rám témát váltva, és mivel a sav eltűnt, ami a torkomat marta, már el is kezdek enni. Most jut csak eszembe, hogy eddig nem is ettem ma semmit. – Te is. – Bólintok. – Örülök nekik – mosolyodik el picit.
- Én is, nagyon. A gyerekeknek is és a házasságnak is. – Ahogy kimondom, a mosoly egy kicsit leolvad az arcomról és elönt egy pillanatra a féltékenység. Én is szeretném. Tudnék olyan jó házastárs és apa lenni, mint Kevin! Tudom, hogy képes lennék rá!
- Hercegnő, mi lenne, ha hozzám költöznél? – Felkapom a fejem. – Szeretném, ha…. mármint egyébként is itt vagy állandóan, nem? Akkor miért ne lehetne hivatalos?
- Tényleg ezt akarod? – kérdezem halkan.
- Mindennél jobban – mosolyog rám. Felállok, és a saláta már nem is olyan fontos, mint a csókok, a simogatások, az illata, a teste, ahogy összeolvadunk… istenem, mindennél jobban szeretem.

* * *

Az átköltözés nagyon hamar ment. Összesen nem volt két zsáknyi cuccom, így semmivel nem kellett gondot csinálnunk. Minden elfért, és tényleg örült nekem Kenchy. Láttam rajta, ahogy pakolta a pólóimat, ahogy kicsi mosoly játszott az ajkain. Békés minden. Nem hozza fel a gyerekeket, és én nem kérdezek, de tudom, hogy oda jár.

Nagyon tetszik az érzés, hogy együtt élünk, hihetetlenül boldog vagyok vele. Már mindenki hivatalosan is tudja, hogy én vagyok a párja. A lányok még mindig utánafordulnak, vágynak rá, de már egyértelmű, hogy szerelmesek vagyunk. Azoknak is, akik azt hitték, hogy ez csak valami átmeneti dolog. Mert nem az. Nem fogom elengedni. Annyira szeretem, ahogy a pólóim az övéi mellett vannak, ahogy a bögréim az ő szekrényében landoltak és hirtelen nincs enyém és övé, hanem minden a miénk. Imádtam azt a reggelt, amikor az én egyik pólómat vette fel. Annyira borzalmasan szexis volt, ahogy feszült rajta, hogy nem engedhettem ki benne. Le kellett vetkőztetnem, le kellett szopnom- Muszáj volt. Nem volt választásom.

Lassan indul az iskola. Kész vannak a tanárok. Énektanár nincs, de azon még dolgozunk. Lenne egy jelöltem – én magam -, de nincs pofám ezt kérni. Milyen lenne? Nem, nem akarom. Egyébként sem fontos tárgy, túl lehet élni szolmizálás nélkül az apokalipszist.

Egy fa mellett állok. Tőlem nem messze, de azért elég távol áll Kenchy és a két gyerek.
- Megint leskelődsz, tesó? – lép mellém Mark.
- Szoktatom magam – mosolygok rá. – Biztos, hogy Kenchy tudja, hogy itt vagyok.
- Viccelsz? – horkan fel jókedvűen. – Olyanok vagytok, mint a párzó állatok, szerintem szagról belövitek egymást egy méteres körbe – nevet fel halkan. – Jobban vagy?

- Ki pletykált? – kérdezem.
- Senki – rázza meg a fejét. – Ismerlek, testvér. Angie felkeresett – sóhajtja.
- Téged? – kérdezem meglepve.
- Aha. Mindenki tudja, hogy nem fogok visszamenni a Völgybe. De van egy kissrác. 16 éves. Látott engem valahol, és szeretne velem élni – rántja meg a vállát. – Mondtam, hogy jöhet, ha vezeti a háztartást. Nemsokára becuccol. Talán a te barakkodba. Ha sikerül, akkor vágnánk egy ajtót, és lenne egy nagyobb helyem.
- Egyedül fogsz gyereket nevelni? Mi lesz a nőkkel?
- Nem akarok nőket, Brook – sóhajt fel. – Marie kiborított. Egy időre most nem kellenek nők. – Marie. Az utóbbi nője, aki borzalmasan hisztis és féltékeny volt. Még rám is fújt… - Meg őt már nem kell nevelni. Nagy. És basszus, szép, tudod?
- És 16 éves, Mark. Arról nem is beszélve, hogy fiú.
- Tudom, oké? Nincs gáz – rántja meg a vállát. – Csak most, hogy te is fészket raktál és Kevinék is össze fognak házasodni, kezdem azt érezni, hogy ez így a jó. De ne mond el Kenchynek.
- Hogy biszex akarsz lenni, vagy hogy pedofil? – vigyorgok rá.
- A 16 már nem az! – fújja fel az arcát. – Jól van már! Más téma. Tudod, hogy ők az utolsó árvák, akiknek nincs helye? Nicky és Anglie szomszédai, ők gondoskodnak róluk.
- Mit akarsz mondani, Mark? – A tekintetem a labdázó hármasra vetem. Macskáznak, és Kenchy a macska. Direkt nem kapja el, és be kell valljam, rohadt aranyosak.
- Semmit. Csak ezt akartam mondani. Nem akarok erőltetni semmit, de… Kenchy szereti őket, Brook.
- Tudom. Látom. Érzem. – Felsóhajtok. – A segítségedre van szükségem.

* * *

Mark új lakótársa, Sisco nagyon kedves srác. A neve ellenére nem néger, csak nem tudja a nevét és ezt választotta magának. Nanamiék táborában született, de a szüleinek nem kellett, így egy néni nevelte, aki tavaly meghalt. Koraérett kölyök, és azok a fekete szemek meggyőznek, hogy mi fogta meg benne Markot. Szép kölyök. Arányos, lányos az arca. Vékonyka, alacsonyabb nálam is. Nagyon helyes kölyök. És mázlimra pont tudja azt, amire nekem kell, így este, mire Kenchy hazaér, már otthon várom.
- Megjöttem, hercegnőm – mondja, ahogy belép, de még nem néz rám. – Hoztam pár almát meg sajtot. Alex elkezdett sajtot csinálni, a tehenek jó tejet adnak. Nemsokára lesz annyi, hogy adhatunk vacsora mellé is. Nagyon… - Most néz fel.
- Na, tetszik? – vigyorgok rá. Drasztikus lépés, de tennem kellett valamit. És én ezt választottam. Levágattam Siscóval a hajam.