|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| linka | 2016. 04. 28. 22:17:03 | #34245 |
 Karakter: Kiran Gillespie
{ Mint a beszéd, illik hozzád a seb;
Mindkettő dícsér! }
Utazómat a lábaim elé téve húzom ölembe laptopomat, míg a terminálban körülnézve a mellettem elhaladó emberek áradatát figyelem. Arctalan alakok, önkéntelen mosolyokkal és tudatlan mozdulatokkal, egyszerre tűnnek sebezhetőknek és elérhetetleneknek. Idegenek mindannyian, akik rövid időre ugyan, de egymás mellé kényszerülnek. Meglepő, hogy van, aki a kényszervárakozását kapcsolatépítésre használja ki, vannak, akik nem félnek az elutasítástól, lágyan hadarnak, s a maguk módján megosztják életüknek egy szeletjét a készséges idegeneknek.
Idegen vagyok most én is. De hozzám nem ülnek le, tán ijesztő a fizimiskám, jelentéktelen foltja vagyok a terminál fehérségének. Van, aki felismer, sokan vannak, akik felismernek, tekintetük hosszasan időzik rajtam, majd, mintha bűnt követtek volna el, szemeiket lekapják rólam, s csak félve, titokban pillognak néha vissza. Így már nem is vagyok olyan kimondottan érdekes, hiszen mindenem rejtve van, ami azzá tenne engem, akit ők megszoktak. Nincs kezemben a hegedűm, ahogyan a vonómat is féltve rejtem, még az irataim hollétére sem emlékszem, ahogy nem rémlik az utca címe sem, ahová hivatalos vagyok ma. Vendégszereplő...A lehetőségek lehetősége. Vagy dob a hírnevemen, vagy elnyom, s megfojt engem a süllyesztőben. Mert mindennek két éle van, ahogyan a sors is kiszámíthatatlan, és nem tudhatja előre senki sem, hogy melyik lépésével kerül fentebb azon a bizonyos ranglétrán. A bandát nem ismerem, nem is akartam utána nézni, hogy kik és mik ők, mert nem akartam ugyanolyan sekélyes ember lenni. Nem fogok kapkodni, hogy mindenáron megnézzem legalább az egyik videójukat, fogom hallgatni a zenéjüket eleget. Lehet a végére a rajongójukká válok még én is, vagy egyszerűen megunom és soha többet hallani sem akarok majd róluk. Annyi minden lehetséges.
Karórámra pillantok, aztán összeszedelőzködöm, hogy fogjak egy taxit, vagy keressek magamnak egy éppen aktuális járatot, amivel eljuthatnék a megadott címre. A várost nem ismerem, ahogyan az embereket sem magam körül, de tartom magam annyira találékonynak, hogy ne vesszek el.
- Hová szeretné?
Kinyitja nekem a kocsi ajtaját, először én ülök be, aztán engem követ mindkét táskám, egyik az ölemben kap helyet, míg a másik a lábaimnál. Először a szálloda címét adom meg, de mielőtt kiszállnék és bejelentkeznék, még megkérem, hogy várjon meg, pár perc, aztán jövök. Egyenlőre nem élvezhetem ki a város szépségét, a hely varázsát. Vár még rám egy megbeszélés, de már csak egyedül rajtam áll, hogy lesz-e szerződéskötés. Egy vázlatos elképzelést a zenéről kaptam már, ahogyan az utána lévő klip forgatási terveit is megkaptam e-mailben. Ennyire előre nem szokás kiadni semmilyen alapötletet, ugyanakkor Melissa kikötötte, hogy míg nem tudja mihez is adom majd a nevem, nem irat velem alá semmit. Ez érthető volt tőle, ami azt illeti még jogos is, tekintve, hogy neki köszönhetem a...Nagyjából semmit. De ő a családom, tartozom neki, mert velem van, támogat és segít élni.
Az épület előtt egy figyelemreméltó, köpcös alak vár, kifizetem a fuvart, és kurta biccentéssel köszönök az engem széles mosollyal üdvözlő férfinek.
- Késtem?
- Ne aggódj. Mindenki odabent vár rád, de mielőtt még beeresztenélek téged közéjük, nem bánod, ha beszélek velük?
- Tudok várni – biztosítom nyomatékos biccentéssel.
Visszafogottan igyekszem felvenni a férfi lépteinek ritmusát, aztán türelmes toporgással hagyom, hogy engem kint hagyva belépjen azon az ajtón, ami mögül felismerhetetlen neszek, hangszerek zajai és beszélgetések morzsái szűrődnek ki.
Csupán pár perc volt, míg Harry-t megszerettem, kedves, jóindulatú figura, olyan, akiben meg lehet bízni és aki érti is a dolgát. Ritka kincs az ilyen ember.
- Felkészültél? - pillant rám aggódva.
Biccentek. De valójában fogalmam sincs. Nem adott támpontot, hogy mire számítsak. Nem tudom, mire is készüljek fel egészen pontosan?! Annyira jók lennének? Kétlem, jobban mondva abban nem kételkedek, de arra már nem tenném a fejemet is, hogy emiatt tartana Harry az összeeresztésünktől. Előre megy, azt hiszem felkonferál.
- Nos, tehát, srácok, szeretném nektek személyesen is bemutatni az őstehetséget, aki megtisztel minket zsenialitásával a következő hosszú, és gyümölcsöző időszakban – torok köszörülve hallgat el pár pillanat erejéig, aztán megszólal újra: - Kiran, kérlek gyere be.
A társaság zöme fiatal, akárcsak én, de még sincs közöttünk semmi hasonlóság. Ők mások, annyira zavarba ejtőek, egyértelműek a különbségek. A neveket már tudom, de nincs támpontom, hogy ki kicsoda lehet. Kinyitom a számat, de a magabiztos hangom eltűnik a stúdió falai közt, szánalmas egy látványt nyújthatok én ezek között.
- Nyertem – vigyorodik el az egyik fiú, haja hosszú, sötét folyam.
Nyert? Ugyan miben? Fogadtak volna? Ismételten kérdem, ugyan miben?
Nem látom értelmét, hogy faggatózzak, ahogy nincsen értelme annak sem, hogy jelen vannak idebent mindannyian. Nem ragaszkodtam volna az alapvető illemhez, sőt, esetükben el is tekintettem volna tőle. Ugyan mindannyiukkal együtt dolgozom majd, de esetünkben közel sem létfontosságú, hogy jó barátságot alakítsak ki mindenkivel. Én csak kísérem majd őket a hegedűvel, a zene nagyját majd ők adják.
- Kiran...?
Halvány érdeklődéssel emelem meg a fejem, hogy viszonozni tudjam az engem pásztázó tekintetet. Nem tolakodó, nem zavaró, nem is érdekel igazából, miért bámul. A kérdése viszont aggaszt.
- Úgy gondolom elegendő időd volt, hogy megszokd a nevem. Vagy jelenleg bizonytalan vagy, és amiatt kérdeztél rá, hogy jól tudod-e egyáltalán? Mert akkor igen, Kiran. Te pedig...
- Rhys – segít ki előzékenyen.
Bólintva fordulok tőle el.
- És még te akadtál fenn az én nevemen – sóhajtom az orrom alatt.
- Mit motyogsz?
Legyintek. Egészen szükségtelen, haszontalan információ, amire semmi szüksége, amitől nem fog előrébb lendülni az életében. Nincs értelme, hogy elmondjam neki, mit mondtam, eméssze csak magát. Vagy felejtse el, ne is foglalkozzon vele.
- Mennyire ismered a bandát?
Vállat vonok. Leginkább semennyire, de ezt szerintem látják ők maguk is. A tagok közül néhányan elmosolyodnak, őket kedvelni fogom. Bizalomgerjesztőek. Nem úgy, mint az, aki hozzám szólt. Ő leginkább érdekes, különc.
- Pletykákkal hogy állsz?
- Azokat nem veszem figyelembe – felelem megfontoltan. - Ha azok szerint ítélkeznék, nem lennék itt.
- Biztos csupa jót hallhattál rólunk – húzza ajkait egy féloldalas mosolyra Rhys.
- Főleg rólad – értek vele egyet. - De mint mondtam, ez továbbra sem tartozik rám. Nem amiatt vagyok itt, hogy mélyenszántó gondolatokat osszunk meg egymással a sajtóban előadott pletykákról.
Nem feszegetik, helyette a kezembe kapok egy szerződést, és egy tervezett programsort. Sejthető volt, hogy valamilyen szinten azért ők is egy megadott menetrend szerint haladnak.
- Hol szálltál meg?
- Nincs messze, taxival félóra ideérni – dünnyögöm fel sem pillantva a lapokból.
Régebben volt időm elsajátítani, hogy egyszerre figyelni tudjak több dologra is. Nem okoz nagy kihívást olvasnom, s közben az elszórtan feltett kérdéseikre választ adnom. Mondhatni már egészen rutinosan megy.
- Te mindig ilyen merev vagy?
- Elég lesz! - szól rá a fiúra egy mélyebb hang, magas, erélyes megjelenésű, de mindemellett az arca egészen szokatlan vonásokban bővelkedik. Nyugodt, ugyanakkor tettre kész, fegyelmez, de nem utasít és nem parancsol.
- Egyenlőre nem tudtam azonosulni ezzel az életstílussal, és gyaníthatóan nem is fog sikerülni.
- És?
- És? - kérdezek vissza szórakozottan. - Nincs tovább. Ennyi. Gondoltam szólok, hogy később ne törj le emiatt annyira.
|
| LastBreath | 2016. 04. 14. 19:33:58 | #34195 |
Karakter: Emmet Rhys Robertson
Megjegyzés: Bogaramnak
„Üresen állok
Mindennek háttal
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
Megfejtesz mindenkit, jófej vagy mégsem vagy jól
Tátongó ember
Veled álmodni könnyebb mint egyedül ébren vagy valaki mással
Jobb lesz”
Dobban a szívem, ahogy ritmust ad a dob. Dobhártyáim beleremegnek ütemébe, majd feldorombol a basszusgitár. Megborzongok, kellemes libabőr járja át a testem. Orgona hangon sír fel a szintetizátor és vele egy szólamban a szóló. Lassan vezetik fel, óvatosan kézen fogva azt a hangot, ami megszégyenítené a sziréneket, vagy az angyalokat, ha léteznének. Tiszta, kristálytiszta hang, ahogy énekelni kezd. A zene már tényleg csak kiegészítőként szolgál mellé, hogy a harmóniát megtartsa. Átélés, átszellemülés és a versszakokkal való azonosulás. És ahogy a refrénhez ér, én is bekapcsolódom. A zene felpörög, táncot jár Isabelle hangjával, simogatja, becézi és játszani hívja azt, ahogy hullámzó ritmussal szól tovább.
Ekkor koppan hatalmasat a lábam a földön és én bosszúsan nézek fel arra, aki ki merészelte húzni a lábam alól a széket. Aiden teli szájjal vigyorog és magyaráz, de sajnos nem hallom, és nem is érdekel. Lehuppan a székre és tovább beszél. Kezeivel tesz pár mozdulatot, mintha a levegőben zongorázna, aztán valami érdekes lendületet vesz, tart egy kis hatásszünetet és hátravetett fejjel felkacag. Sóhajtva állítom le a zenét és veszem ki füleimből a fülhallgatót. Úgy tűnik nem szabadulok kedvenc zongora virtuózunktól.
- Mi van? - kérdezek rá savanyúan, jelezve nemtetszésemet, hogy félbe kellett hagynom a relaxációmat.
- Épp azt meséltem neked, hogy Luke megpróbálta eljátszani az Empty Holes-t a szintetizátoromon, aztán kiakadt, hogy nem megy neki, és...
- Hé, hé, hé, hé! - lép közbe az említett. - De csak azért, mert a te pedáljaid nem olyanok, mint az enyémek.
- Igen, ha az enyémre lépsz ne várj puffot, meg bummot. - nevet fel Aiden.
- Én nem is értem, hogy vagy képes ütni a hangszeredet. - roskad le mellém a kanapéra Zac. - Tudod, a hangszer, az olyan, mint egy nő teste. Minél finomabban...
- Aha. - vág szavába Luke. - Próbálj meg egy dobfelszerelésen finoman játszani.
- Na jó, igazad van. - adja be a derekát a másik. - Egy dob nem hasonlítható az én Alice-emhez. - sóhajt szerelmesen.
- Nem gondolod, hogy betegesek a vágyaid a gitárod iránt? - vigyorgok rá.
- Mondja ezt egy olyan ember, aki a férfi rajongóit is simán ágyba viszi. - dugja ki a nyelvét.
- Nagyon élvetegek vagytok ma. - csukja be az ajtót Cyrus, miután belépett rajta Belle társaságában.
- Süt a nap, jó idő van, végre nem kell kabátot hordani. - sorolja Zac. - Nincs okunk búval baszottnak lenni.
- Így van. - bólogat Luke helyeslően.
- Az remek, mert Harry végre elintézte a találkozót. - mosolyog ránk Belle anyáskodóan.
- Én azt hittem, hogy az a fánk zabáló hájpacni a dirigáláson kívül nem képes semmire. - forgatom meg szemeimet.
- Em, Harry a menedzserünk, és nélküle nem tartanánk még sehol. A banda sokat köszönhet neki, szóval egy kicsit több tiszteletet, ha lehetne. - csóválja meg a fejét Cyrus.
- Jól van apa, te tudod. - vonok vállat.
Kopogtatnak az ajtón, majd egy hosszú másodperc múltán Harry dugja be a fejét rajta. Arcán átfut a megkönnyebbülés, aztán ahogy meglát engem, elkomorodik.
- Őt nem küldhetnénk haza? - kérdezi Isabelle-től.
- Előbb vagy utóbb meg kell ismernie és úgy illene, hogy teljes létszámmal üdvözöljük a vendéget. - érvel anyánk. - Itt van már?
- Igen, már csak arra vár, hogy beengedjem hozzátok.
- Mondd még egyszer a nevét. - kéri Zac. - Korábban nem tudtam megjegyezni.
- Kiran Gillespie. És kapjátok össze magatokat, mert beengedem. - azzal becsukja az ajtót és fél percre eltűnik.
- Fogadunk? - sandítok Zacre.
- Két hét. - vigyorodik el.
- Egy. - kontrázok rá.
- Ha veszítesz?
- Én fizetem az összes alkoholkörutat a turné alatt. Na és, ha te veszítesz?
- Egy napig azt csinálom, amit mondasz.
- Áll az alku! - vigyorodom el és kezet fogunk.
- Miben fogadtatok? - néz ránk gyanakodva Aiden.
- Hogy mennyi idő, amíg ágyba nem viszi a vendégmunkásunkat. - világít rá Luke, melyre Zac bölcsen bólogat.
Az ajtó újra kinyílik és belép rajta Harry, maga mögött behajtja, de résnyire nyitva hagyja az ajtót.
- Nos, tehát, srácok, szeretném nektek személyesen is bemutatni az őstehetséget, aki megtisztel minket zsenialitásával a következő hosszú, és gyümölcsöző időszakban. - az ajtórésre sandít, majd megköszörüli a torkát. - Kiran, kérlek gyere be.
Az ajtó nyílik és belép rajta egy nyeszlett, szürke egérke. Várom, hogy megérkezzen a zseni hegedűművész, én tényleg, őszintén várom, de nem történik semmi. Szóval ez lenne az? Ennyi? Slussz passz? Végignéz rajtunk, mindenkin elidőzik egy kicsit, majd egy köszönést mormol mélabúsan az orra alatt. Alakítása annyira megindító, hogy a szomszédos stúdióban alkotó emó zenekar rögtönk a keblére ölelné.
- Nyertem. - vigyorodik el Zac, és jutalmul kap egy ökölcsapást a vállába.
- Fasz. - morgom orrom alatt.
|
| Barack | 2013. 01. 17. 18:42:06 | #24863 |
Karakter: Bernard Yonwin
Megjegyzés: ~Kaorimnak~
Nem vagyok hajlandó senki kedvéért jó pofizni egy két szó erejéig, talán ezért is vagyok az a típus, aki bezárkózik és nem beszél feleslegesen. Jelenleg csak a sulinak élek és a munkámnak, hogy eltarthassam magam, ugyanis a nevelőszüleimre nem szeretnék támaszkodi, meg van a maguk baja. A szerkesztőségnél, nagyon csinos fiatal nők vannak, akik nem nagyon mozgatják meg a fantáziámat titokban a férfiakat is megnézem, de magam sem tudom miért. Sokszor inkább a feladataimra próbálok koncentrálni, ami nehezen megy, általában ha végzek az adott feladattal, megkapom az aznapi kis béremet és távozom. Délután háromig szoktam bent lenni, mindig elengednek hamarabb. Sokan susmorogtak arról, hogy valami filmet forgatnak a közelben, meg valami híres színész is itt van, aki engem nem érdekel meg a nevét sem tudom. A munkahelyemtől nem messze van egy újságos, itt szoktam megvenni egy olyan iskolai újságot, ami nekünk Főiskolásoknak szól, havonta csak egyszer jelenik meg. Mivel sietek, hogy le ne késsem a buszomat, az ott álló pasi elé tolakszom, aki úgyis csak nézegeti az újságokat, no meg éhes is vagyok. Szerencsére otthon vár a finom milánóim, ami tényleg jól sikeredett. Hirtelen egy meleg kezet érzek meg a vállamon, ami kezd nem tetszeni, ugyanis nem sokan érnek hozzám.
- Nem szép dolog a másik elé tolakodni, állj a sor végére! – Eléggé arrogáns a hangja.
- Sajnálom, csak sietek! – Nem szeretném lekésni, van egy érzésem, hogy már mindegy is, hirtelen az újságos is megszólal, én meg mögé lépek, hogy előre engedjem.
- Maga Yamato? A híres színész. - Szóval ez az a hólyag.
- Igen... én vagyok! Épp a közelben forgatunk, tartok egy kis séta szünetet. – Komolyan, most kellett neki is erre jönnie, amikor majd éhen halok, meg vár az újságom.
Az újságos nem is figyel rám, pedig többször jelzek neki, hogy mit kérek, nem figyel ide, így nagyon csalódott vagyok, hiszen egy órát kell várnom a következő buszra. Hirtelen ez a színész vagy ki, megkéri az újságost, hogy engem szolgáljon ki, aki nagy kegyesen, de megteszi.
Hirtelen a hasam hangosan megszólal, na erre pont nem számítottam, mégis kínosan érzem magam, mert nem szokásom üres hassal mászkálni, ez most kivétel.
- Meghívlak egy ebédre. – Az órájára pillant én meg érdeklődve nézem.. - Az ebédhez már késő van, végül is mindegy. – Finoman kell visszautasítanom.
- Köszönöm, de otthon eszek. – Nem akarok egy vad idegennel enni,
- Ahogy gondolod! – Megrázza a vállát és továbbáll.
- Már kerestelek mindenhol! – Ez a hapi rám pillant, mintha főben járó bűnt követtem volna el.
Gyorsan elslisszolok mellette, mert nem akarok későn hazaérni az albérletembe, futásnak eredek, így van negyed órám az indulásig. Éppen hogy odaérek a buszhoz, ugyanis akkor indult volna, de megállt az én kedvemért. Levágódok az egyik kettes ülésbe és kifújom magamat.
~*~
A laptopom elé telepedve minden hír arról a színészről ír, aki befurakodtam, az a szerencsém, hogy nem kaptak minket lencsevégre, az lett volna ám a ciki helyzet. Ki is kapcsolom a böngészőt, inkább a házi dolgozatommal foglalkozom, ami határidős. Neki is állok pötyögni, amikor megszólal a telefonom, a főnököm az, mit akar ilyenkor, azaz hat órakor.
Felveszem, és közli, hogy holnap, interjút kell készítenem azzal a színésszel, akivel nem akarok összefutni. Természetesen elvállalom, el is mondja, hogy hova menjek, végül a többi információt e-mailon megkapom, nyomtassam ki és jegyzeteljek. Rábólintok, bár ezt a feladatot a hátam közepére kívánom.
~*~
Másnap a suliban, kicsit elfog az izgatottság az interjú miatt, amikor a kinyomtatott kérdéseket kezdem el átolvasni, némelyiket kicsit átfogalmazom, hiszen ott bent, borzasztóan fogalmaznak. Az óráimnak hamar vége szakad, megnézem, hogy hova kéne mennem, szerencsére ismerem a környéket, ajánlom az ottaniaknak, hogy tudjanak arról, hogy én megyek oda. A buszról leszállva elindulok a megfelelő irányba, ám észreveszem, hogy teljesen más irányba kell mennem. Kicsit szitkozódni kezdek, hiszen nagyon ritkán tévedek el, most persze, hogy sikerül. Amint odaérek, egy nagy darab biztonsági őr megállít én pedig közlöm, hogy kivagyok és miért jöttem, csak az ő engedélyével mehetek be, ám őt kell követnem egészen egy kis lakókocsiig.
Kinyitja előttem, amikor feltámolygok be is csukja mögöttem, egy eléggé tágas lakókocsiba érkezem, ami nagyon szépen be van rendezve.
- Jó napot Bernard Yonwin vagyok és interjút jöttem készíteni. – mondom az előttem álló pasinak.
- Egy pillanat és Yamato itt lesz. – Bólintok, addig helyet foglalok az étkező asztalnál.
Pár perc múlva megjelenik az a pasi akivel tegnap összefutottam.
- Nocsak, mégis csak összefutunk? – kérdezi és helyet foglal velem szembe.
- Úgy tűnik. – mondom nyugodtan. – Interjút kell készítenem Önnel. – Közlöm, és a papírokat elővéve, egy tolat hozzá.
- Állok rendelkezésedre Bernard. – Honnan tudja a nevemet? Kérdezem magamtól, mindegy is.
Épp az ötödik kérdésnél járok, amikor fordul a kocka, mert ő kérdez tőlem.
- Mondd csak Bernard, van most valaki az életedben? – Miféle kérdés ez?
- Nincsen. – közlöm nyíltan.
- Helyes. – Na ez meg mit akar jelenteni?
|
| Kaori | 2012. 11. 27. 18:01:47 | #24342 |
Karakter: Yamato
Megjegyzés: Baracknak
A filmezés az én világom. Tudtam ezt már kiskoromban is. Ezért is vagyok színész. Nem volt mindig könnyű, sőt... A testemet kellett volna odaadnom, azért, hogy főszerepet játsszak. Ezt természetesen nem tettem meg, így mennem kellett. Legnagyobb szerencsémre találkoztam Nakagawa Seiji-vel, akinek köszönhetően híres vagyok Japánban. Sok nő rajong értem, ám engem egyik sem érdekel, ugyanis a saját nememhez vonzódom. Erre az idők során jöttem rá. Igyekszem titokban tartani, de ez nem olyan egyszerű, mint gondolom. Seiji szerint egy nyitott könyv vagyok, ő mégsem tudja ezt rólam. Jobb is így.
Egy új filmet forgatunk, ami leginkább az érzelmekről szól. Nem magáról a szerelemről, hanem minden érzésről, ami létezhet. Az alap felállás persze meg van. Egy nő játssza a páromat, vagyis a jegyesemet, hogy pontos legyek. A színésznő nem igazán híres, nemrégen kezdett, Sakurai Hachiko. Mindössze 20 éves, de tehetséges, így nem lehet rá panasz. Csók jelenet csak egy van, amiért igazán hálás vagyok. Ha filmben kell csókolózni, igaziakat adok a partnereimnek. A műcsók könnyen felismerhető, és nem is hatásos.
-
Nagyon örülök, hogy veled szerepelhetek egy filmben, Yamato-san!
-
Én örülök ennek, Hachiko! - viszonzom mosolyát.
-
Jól van, folytassuk a jelenetet! - szól közbe a rendező. Mindenki a helyére igyekszik.
Épp egy parkban sétálunk a jelenet szerint, ez lenne a szerelmi része a filmnek. Persze ebből több is van, de talán ez az egyik, ami jobb, mint a többi. Az általam alakított személy szerelmet vall, annak a lánynak, akit Hachiko alakít. Ráadásul meg is kéri a kezét, és itt történik az egyetlen csók is. Mégis, örülnék, ha végeznénk a forgatással, ugyanis kedvem lenne körbenézni a városban.
Mély levegőt veszek, amikor a rendező elköszön tőlünk. Nem is köszönök el senkitől, hamar le is lépek. Sétálni van kedvem, így neki is kezdek. Ahogy körbenézek, feltűnik, hogy sokak szeme megakad rajtam. Rögtön suttogni kezdenek, ami nem meglepő, hiszen mindig ez a reakció. Vagy hozzám jönnek autógramért, amit szívesen adok, hiszen nem lehetek bunkó. Igaz az érzéseim nem mindig úgy jönnek ki, ahogy kellenek. Sokszor bántok meg rajongókat, amiért később bocsánatot kér helyettem Seiji. Ezzel mindig el van intézve a dolog. Most viszont nincs kedvem senkihez, így tovább sétálok. Egy cukrászda mellett állok meg. Elgondolkodom, hogy bemenjek-e, vagy sem. Egy vállrándítással lépek tovább. Az egyik újságoshoz lépek, hogy a szokásos magazint megvegyem magamnak, amikor elém tolakszik egy fiatal fiú. Mérgesen ragadom meg vállát, hogy visszahúzzam, de szomorú szemekkel néz rám, amiért csak rászólok.
-
Nem szép dolog a másik elé tolakodni, állj a sor végére! - igyekszem kedvesen szólni, hogy ez sikerült, az nem igazán érdekel.
-
Sajnálom, csak sietek! - micsoda indok. Az újságos közbe szól, mielőtt mondanék bármit is.
-
Maga Yamato? A híres színész. - francba már. Nem épp ezért vagyok itt. Amúgy is, ki más lennék?
-
Igen... én vagyok! Épp a közelben forgatunk, tartok egy kis séta szünetet. - felveszem a szokásos hamis mosolyt. Ennek mindenki bedől. Az újságos rögtön nekem szenteli minden figyelmét, amiért egyáltalán nem vagyok hálás, de válaszolok a kérdéseire.
A fiatal fiú kissé morcosnak tűnik, de a szomorúság nem tűnik el szemeiből, valamiért megsajnálom, így megkérem az eladót, hogy foglalkozzon vele is. Az újságos nem épp lelkesen, de kiszolgálja a fiút. Elköszönök innen is és indulok is tovább. Egy gyomor korgás üti meg füleimet. A fiú hasa az. Meglep, hogy ennyire éhes. Felkuncogok, majd felé fordulok.
-
Meghívlak egy ebédre. - rögtön az órára nézek, hogy tudjam a pontos időt. Lassan 3 óra. - Az ebédhez már késő van, végül is mindegy.
-
Köszönöm, de otthon eszek. - felhúzom szemöldökömet. Eddig senki se mondott ellent. Ez vajon miért zavar most?
-
Ahogy gondolod! - megrázom vállam, majd ott hagyom őt. Seiji baktat felém, gyorsabban, mint szokott.
-
Már kerestelek mindenhol! - kérdőn pillantok rá. A fiúra néz, aki nem igazán ért semmit. Furcsállom, hogy nem kérdezett rá a munkámra. Hiszen más már rég letámad ilyen esetekben. Ő viszont úgy tesz, mint ha nem is ismerne. - A rendező üzeni, hogy holnap korán kezdünk.
-
Rendben! Ne aggódj, ott leszek időben! - ismét a fiúra nézek, de ő már nincs itt. Bizonyára van jobb dolga is. Sebaj, amúgy sem akarok senkit sem pátyolgatni. Seiji után megyek, miután elindul. - Van itt egy cukrászda, nem nézünk be?
Seiji csak bólint, így belépünk az épületbe. Már éppen leülnénk, amikor egy csoport lány támad le autogramért, és fényképekért. Nem mondok nemet, így nagyon örülnek, hogy láthatnak. Az én kedvem is jobb lesz, de az a fiú nem megy ki a fejemből. Miért szomorú? És engem miért érdekel? Kérdéseim közepette ülök le, miután a lányok elmentek, persze sikongatva. Kezembe kapom az étlapot, amin finomabbnál finomabb sütemények vannak. Nehezen tudok választani, így az egyik kedvencem mellett döntök, ami a mignon. Amint ki hozzák, neki is esek. Hamar eltüntetem a tányérról mind a két darabot. Úgy látszik, éhes voltam. Seiji elmond pár dolgot, amire holnap lehet számítani, és amit a fejemben tartok. Nehéz napom lesz, de eddig egy sem volt könnyű. De most egy dologban reménykedem, hogy találkozom még azzal a fiúval.
|
|
