- Semmi lényegeset, senki sem használta a liftet, akire illene a személyleírás, de… valami érdekesre azért bukkantam, miközben a kamerák felvételeit nézegettem… - könyökölök az asztalra és sutyiban a sznobok asztala felé lesek. Persze, hogy pizzáznak, minden nap pizzáznak. Egyszer nem láttam még õket valami normális kaját rendelni, de végülis mindegy, ha nekik ez kell. Viszont a kajájuknál jobban érdekel az a szõke tahó meg az ölében ücsörgõ barátnõje. Lelki szemeim elõtt már elõre látom, ahogyan Dick kiakad és dobja azt a lotyót, meg is érdemli. Gyûlölöm a hûtlenkedést, nem értem miért nem lehet értelmesen kezelni a helyzetet és elõbb szakítani, de palira venni a párunkat, aki megbízik bennünk és szeret minket… Undorító. Ráadásul komolyan elkezdem sajnálni azt a parasztot, amilyen bamba képpel mered maga elé, és nem tudom eldönteni, hogy azért mert elgondolkodott vagy azért, mert kiült az arcára a mutatottnál kisebb IQ szint. Amikor nem beszél, nem mered maga elé és mondjuk mozgásban van, például a szörfdeszkáján, annyival értelmesebbnek látszik.

- Haver, ne csináld már ezt velem, ki vele, mit tudtál meg? – ránt vissza Jason izgatott hangja a valóságba, közben követi a pillantásom és kárörvendõ mosoly terül szét az arcán – Ó, csak nem a kis tökéletes anyuci-apuci, elkényeztetett gyerkõcökrõl derült ki valami?

- Csak Madisonról – pillantok vissza – A kamerák rögzítették, amikor a sheriffel szexelt a liftben.

- Nem mondod – kerekednek el Jason szemei – Pedig inkább nézném ki Dickbõl. Jó, a pomponlányok sem ártatlanok, pláne nem az a hárpia, de Dickhez jobban illik az ilyen.

- Szerintem nem – húzom magamhoz a tálcát, hogy ne csak dumálással teljen el a kajaszünet, különben ülhetjük végig a napot korgó gyomorral.

- Haver, ezt csak azért mondod, mert jártál azzal a sznobbal és akkor tök jó fej volt hozzád. Ne feledd, hogy itt majdnem mindenki egy burzsuj köcsög – emeli meg villáját és gesztikulál vele, miközben elõadást tart arról, hogy miért nagyobb az esélye annak, hogy Jason megcsal valakit, minthogy õt csalják meg, de nem nagyon figyelek.

- De gondolj bele, ha Dick megcsalna valakit, annak másnap nagy híre lenne, hiszen õ a helyi menõ csávó, legalább pletykaszinten megemlítenék. Hidd el, nem csinálna ilyet. Különben is minek, amikor bármelyik lányt megkaphatja?

- Te tudod, de akkor sem értem minek kéne ezzel segítened neki… - rándít vállat és minden figyelmét az ebédjének szenteli. Miért is segítek neki ezzel az információval, amikor gyûlölöm? Fogalmam sincs.

- Egyszer én is közéjük tartoztam – merengek el, szerencsére Jasonig nem jut el a hangom. Nem kell mindenrõl tudnia, bár a pletykák õt sem kerülhetik el.

Az ebédszünet végét jelzõ csengõ éles sípolása hív vissza mindenkit a tantermekbe. Biosz lesz, utána irodalom óra, egy Dickkel közös óra. Remélem lesz még hely a közelében.

Hogy bánom-e, hogy már nem tartozom közéjük? Nem, egyáltalán nem. Nem hiányzik az a kétszínû világ, ahol csak addig vagy jó, ameddig jársz valakivel, vagy ameddig pénzben úszkálsz és a 09-es körzetben laksz. De arra mindenesetre rájöttem, hogy nem minden fekete-fehér, még ebben a kétszínû városban sem. Léteznek 09-es normálisok is, akik néha segítettek nekem, csak a rengeteg alázás között azok az apró segítségek, valahogy… túl kevésnek, értelmetlennek és jelentéktelenek tûntek.

Sajnos Dick nem tartozik a nagyon kevés, normális sznob közé, pedig amikor gyerek volt, amikor befogadtak maguk közé, akkor néha képes volt egész értelmes megszólalásokat is produkálni, és rendes volt, rendesebb, mint a többiek. De aztán, azután a szörnyû gyilkosság után, és azután, hogy az úgynevezett „barátaim”kizártak maguk közül az életem pokollá változott. Milyen ironikus, hogy pont attól kaptam a legtöbb megaláztatást, akinek most segíteni akarok. Persze ettõl függetlenül még mindig utálom, csak a megcsalás az egy olyan téma, ami kivételt képez.

- Hé, Dick – szólok neki hátra kissé bizonytalanul, lehet mégsem kéne elmondanom, lehet tudja, de ha nem... Azért remélem, bekarikázza piros filccel a mai napot, mert ez bizony történelmi pillanat lesz.  – Láttam valamit, amikor az egyik ügyön dolgoztam… valami olyat, amirõl úgy gondolom, tudnod kellene – itt megakadok egy pillanatra elgondolkodva azon, hogy tényleg jó ötlet-e, de végül úgy döntök, hogy meghagyom neki az egérutat – Madisonról van szó. Valószínûleg nem fogod elhinni, de van bizonyítékom. Tudni akarod? – teszem fel a nagy kérdést és várom a választ. Ha Dick is olyan kíváncsi, mint minden ember, köztük én is, persze, hogy igennel fog felelni, de azért a boldog tudatlanság és a megaláztatás lehetõsége is választható opció.

- Lökd! – löki nekem a szót, mint akit egyáltalán nem érdekel, de hát mit is vártam tõle? De mégis mit képzelek? Örülnöm kéne, hogy tud beszélni.

- Szóval, amikor a Grand Hotelben „kölcsönvettem” a liftek kameráinak felvételeit… - kezdek bele az általános informácókba, de még az elsõ mondatomig sem juthatok, mert Mr. illem és udvariasság közbevág.

- Nem kapok minden szavadért sört –Sört… a szavaimért? Már miért kapna? Ez tényleg ennyire hülye?

- Hogy?

- Tudod. Telik az idõ. Az én idõm pedig drága ám! – nagyképûsködik, mire kinyílik a bicska a zsebemben. Biztosan a szüleitõl tanulta ezeket az igazán megnyerõ és kedves mondatokat. Milyen kár, hogy rossz emberrel beszél így, mert rohadtul nem érdekel. Szívességet próbálok tenni neki, azok után amiket mûvelt velem és még csak végig hallgatni sem képes. Még jó, hogy azt nem nehezteli, hogy ugyanazt az oxigént szívjuk, amiben nincsenek aranyforgácskák, meg gyémántpor és egyebek.  

- Akkor nem is mondom el! – ha nem érdekli, hát nem érdekli, nem tud meghatni. Röhögjön rajta mindenki, gúnyolják ki és ilyenek, õ sem érzett irántam szánalmat.

- Mondd el… kérlek – érkezik meg füleimhez nagy nehezen a titokzatos varázsszó is, mire egy kis elégtételt is érzek. Szóval a kíváncsisága erõsebb, mint a bunkózásra való hajlama.

- Madison a liftben szexelt valaki mással – tudatom vele úgy, hogy más ne hallja. Szerencsére Morrisonnak be van dugva a füle és zenét hallgat, a közelünkben ülõ lányokk meg a legfrissebb pletykákkal és a sminkjükkel vannak elfoglalva és nem igazán fülelnek erre.

- Ki volt az? És mondtad, hogy van bizonyítékod… mutasd – utasít, de nem szólok be rá semmit, mivel van valami a hangjában, amit eddig nem igazán hallottam még tõle, ez pedig a kérlelõ hangsúly, amihez hozzátapad egy kis hitetlenkedés is.

- Biztos, hogy tudni akarod, hogy ki volt az? – a kegyelemdöfés és az igazság sokszor kéz a kézben jár, ezért itt is adok neki egy másik választási lehetõséget. De nem érkezik válasz, így a hallgatást igennek veszem.

- Dick… Lamb sheriff volt az.

- Mutasd a bizonyítékot – tudtam, hogy nem fog hinni nekem azonnal. Mindig ez van, de már hozzászoktattak az emberek. Kiveszem a füzetem hátuljából a borítékot és a tanár figyelõ tekintetét elkerülve csúsztatom át Dicknek, majd úgy teszek, mintha mi sem történt volna és a szinechdochék lennének a világ legizgalmasabb dolgai. Persze túlzásokba nem esünk, de Mrs. Woods szereti ha figyelnek az óráján, velük kegyesebb.

Hátulról egy horkantás érkezik, majd a jellegzetes papírzörgés és utána semmi. Vajon milyen arcot vághat? Hogyan érezheti magát, hogy tudja, felszarvazták, ráadásul elég pikáns képeket is kapott? Passzolok, és tudom, hogy ilyet nem érdemel senki, mégis, egy kis szörnyeteg bennem jót mosolyog azon, hogy pont én hozhattam a hírt. Persze, azért tettem, hogy tudjon róla és ne röhögjenek rajta, de akkor is érzek egy kevés elégtételt.

- Miért mondtad el nekem? – érdeklõdik, mire kissé elszégyellem magam az újkeletû kárörvendésem miatt. Hiszen egyáltalán nem az volt a célom, hogy tönkretegyem a szerintem amúgy sem túl jó kapcsolatukat.

- Túl sok megcsalást láttam már, és undorodom tõle. Úgy gondolom, senki, még te sem, érdemli meg azt, hogy megcsalják.

- Tényleg? – csak most találtam ki… persze, hogy tényleg, különben miért mondtam volna? Elhiszem, hogy nehéz elhinni azok után, hogy sokszor szívesen verném be a képét…

- Tényleg. Na meg utálom Madisont és a drága jó sheriffünket! – teszem hozzá, mire Dick mögöttem halkan felnevet. Igen, ez már hihetõbb, mi? Pedig az elsõ indokkal sem vicceltem.  

- Köszönöm, Viktor. Valószínûleg épp most mentetted meg a seggemet attól, hogy Madison rajtam röhögjön – egyetértésem jeléül bólintok. Jólelkû szamaritánus vagyok, ugye? Remélem a legközelebbi bunkózásnál és alázásnál majd eszébe jut ez a kis momentum.

- Szívesen. Mit fogsz most tenni ezzel? – kérdezem kicsit késõbb kíváncsian. Sajnálom, nem bírom ki, hogy ne üssem bele majdnem mindenbe az orrom és egyáltalán nem érdekel, hogy semmi közöm hozzá. Meg tõlem kapta az információt, és ha véletlenül egyéb fontosabb elfoglaltságaim miatt lekésném a drámát, azért tudjam már, hogy mi volt.

- Szakítok vele. Soha nem szerettem igazából, egy igazi kurva a csaj. – gonoszkás mosoly kúszik ajkaimra, halkan kuncogok egyet, ahogyan elképzelem a jelenetet és Madison hisztijét. Totálisan meg fogja érdemelni.

- Pontosan az. Azért… sajnálom – teszem még hozzá. Jó, beismerem, azért kicsit sajnálom Dicket, mint már mondtam ezt senki sem érdemli.

- Ne tedd – vágja rá, mire vele együtt megszólal a csengõ is, én pedig azonnal el is tûnök, sietnem kell, el kell csípnem egy másik embert, hogy megkérdezzek tõle ezt-azt. Szimat üzemmód bekapcsolva.

De nem találom meg a keresett személyt, sõt, fülembe jut, hogy már az utolsó órán sem jelent meg. Szóval bujkálunk, mi? Pedig csak pár egyszerû kérdés lenne… nem értem miért fél ennyire. Ha szépen kér, akkor nem árulom el, hogy õk karcolták össze a motoros banda járgányait. Persze, ez attól is függ, hogy milyen információkat tud adni cserébe, hiszen így megy ez ebben a városban. Valamit valamiért.  

Leballagok a parkolóhoz, miközben azon morfondírozok, hogy hol lehet az a szerencsétlen. Otthon biztos, hogy nem, úgy túl könnyen megtalálnám. Hova szokott járni? Ki a legjobb barátja? Javier… talán tõle szerezhetnék valami használható infot. Esetleg az éjféli illegális szörfversenyeken megtalálom. Tavaly majdnem megfulladt valaki és számtalan sérülés származik ilyen kis kalandokból, de persze sosem tanulnak semmibõl. Az autók fényszóróival világítják meg a vizet, folyik az alkohol és persze így mennek be versenyezni, már aki képes a saját lábán elszlalomozni a hullámokig.

Az autómat elérve elsõ dolgom alaposan szemügyre venni. Nincs kilyukasztva a kerék, nem kaptam semmilyen cuki festékes üzenetet és az organikus anyag sem landolt a szélvédõn. Nagyszerû, egy újabb csodás nap az autóm életében. Miután apát kirúgták, a gyilkosság után és azután, hogy kit kezdett el gyanúsítani naponta kaptam a szebbnél szebb üzeneteket akár a szekrényemre, akár az autómra. Persze a szóban is megkaptam a magamét, a vandálkodásokról meg a megalázásokról nem is beszélve. Mindenki visszakapta, de azért bennem maradt az, hogy leellenõrizzem a dolgaim.

- Ezt nem teheted! – hangzik fel egy sikítás, hirtelen bele a csendbe, mire elvétem a kulcsommal a zárat. Ez Madison hangja volt… - Nem szakíthatsz velem, Dick! Kellek neked! – és tényleg az õ hangja. Újra arcomra kúszik az a tipikus mosoly és örömmel hallgatom, ahogyan teljesen megalázza magát. Nem gondoltam volna, hogy Dick még itt és most dobja, bár igaz, neki van igaza. Kiábrándító ez a csaj, a viselkedése pedig még annál is kiábrándítóbb. Ilyenkor szoktam örülni, hogy szerencsére nem érdekelnek a lányok, ezt nem bírnám józanésszel elviselni, na meg dobhártyával – Ha szakítasz velem, sosem találsz az iskolában olyan csajt, aki bedõlne neked! – na, majdnem felröhögtem, de csak majdnem. Ez az Madison, tedd emlékezetessé a délutánt mindenki számára. Hadd beszéljenek még jó sokáig a hisztidrõl, meg persze a profi fenyegetésedrõl.

- Tényleg ezt hiszed? – hallom meg Dick nevetését, igen, van olyan is, aki nem tudja magában tartani. Komolyan nem veszi észre a csaj, hogy viccet csinál magából?

– Nem kellesz, és soha nem is kellettél nekem.

- Akkor egyáltalán miért kezdtél ki velem?! – kérdiez vissza Madison nem kevés dühvel a hangjában. Végülis, szar ha szakításnál ezt vágják az ember fejéhez, de nem tudom sajnálni.

- Tényleg tudni akarod? Mert az, akibe szerelmes vagyok, mással kezdett el járni! – szerelmes? Mással? Ez az információ új. Mr. kõgazdag egocentrikus bunkónak van olyan érzelme, ami nem saját maga felé irányul? - De nem aggódom az érzéseid miatt, tudom, hogy te sem voltál belém sosem szerelmes, különben nem feküdtél volna össze fûvel-fûval-sheriffel. – ó, az utolsó döfés. Ez az Dick.

- Ez… ez… ez nem igaz! És különben is… mi az, hogy szerelmes vagy?! Te? Szerelmes? – csendül fel most Madison hisztérikus nevetése, amit meg tudok érteni. Ha Dick nekem mondja, hogy szerelmes valakibe, akkor valószínûleg szkeptikusan elnevetném magam. Bár… ha még akkor mondta volna, amikor még viszonylag normális volt, akkor elhinném, de azóta sok minden történt, sok minden változott.

- Igen, az vagyok.

- Ki az a kurva, aki elvett tõlem?! – mintha elmondaná ezek után. Persze, hogy a mûkörmeivel meg a kis pompon csapatával szétkarcolják a képét. Bár a válaszra én is kíváncsi lennék…

- Nem a te dolgod. A lényeg, hogy végeztünk – ajtócsapódás és motorzúgás. Nos, akkor ezek szerint vége a mûsornak, pedig élveztem. Legközelebb árulhatnék jegyeket is… azzal a címmel, hogy a 09-esek ingyen cirkusza. Nem is olyan rossz ötlet…  

- Nem szakíthatsz velem, Dick! Tudom jól, hogy szerelmes vagy belém, még ha te nem is tudod! – ez már tényleg szánalmas. Meg pszichopatás… ha ezt egy dilidoki hallotta volna…

- Kussolj el, a végén még az emberek azt hiszik, ennyire kétségbeesetten vágysz egy pasira. Pedig ha tudnák, hogy milyen könnyen rá lehet téged venni bármire… - erre felhangzik a nevetés, nekem is megrándul a szám és utána semmi. Úgy néz ki az elõadásnak tényleg vége.

Nem kell sokat várnom és Dick kocsija felbukkan, a tekintetünk találkozik egy pillanatra, ameddig elhajt mellettem. Szerintem sejti, hogy hallottam a szakítást és persze, hogy felkeltette az érdeklõdésem. Richard Contreras szerelmes. Micsoda fordulat. Vajon ki lehet az a szerencsétlen?Délután apa irodájában még mindig ezen mélázok. Dick szerelmes… és még nem vettem észre. Pedig… pedig annak fel kellett volna tûnnie! De mégis miért csapta volna körülötte a szelet, ha egyszer mással jár? Na nézzük csak, kiknek volt akkor párja, amikor Madison és Dick összejöttek, illetve kik jöttek össze nem sokkal elõttük?

Megnyitom a laptopot és fellépek facebookra, a nyilvános információs portálra, csupán a háromnegyede hazugság, de nekem nem is az olyan idiótaságok kellenek, amikkel az emberek próbálják beetetni a többieket, hogy mennyivel szebb és jobb és tartalmasabb életük van, mint a többieknek. Még jó, hogy ehhez nem kell semmilyen profi magánnyomozói oldal.

Elsõ utam Madison profiljára vezet. Na nézzük csak, mikor kezdtek járni? Két évvel ezelõtt. Elismerõen bólintok a gép elõtt. Két évet kibírni azzal a picsával, minden elismerésem. Vajon hányszor csalta meg Dicket? Mindegy, ez már tényleg mindegy, megkapta a magáét. Nos… két évvel ezelõtt jöttek össze, kicsivel késõbb, mint amikor Caseyvel összejöttem… Lesz még olyan, hogy valami ebben a nyamvadt városban nem emlékeztet rá? Nem elég az, hogy egy iskolába járok vele? Ha legalább valamit mondott volna… bár fogalmam sincs, hogy melyik verzióval jártam jobban… Azzal, hogy nem szólt hozzám többé, minden magyarázat nélkül, vagy azzal, hogy elmagyarázza, hogy mégis mi baja volt velem? Mert én úgy éreztem, hogy jól megvoltunk. De a húga halála… mindent megváltoztatott. Lehet, hogy a tragédiára emlékeztetem és azért? De még az sem indok! Mindegy is, már nem számít. Jelenleg most nem ezzel kell foglalkoznom. Nos, akkor nézzünk meg minden lányt, akit Dick ismer…

Fél óra múlva ott vagyok, ahol a part szakad. Mindenki foglalt volt, aki egyáltalán szóba kerülhetett volna, bár… nem ismerem Dick ízlését, de ha Madisonba sosem volt szerelmes, akkor az üres fejû picsákat törölhetem is. Azért ezzel Dick nõtt a szememben kicsit, legalább valamilyen téren van igénye és esze. De még így is sokan maradtak! Így nem jutok elõre, de legalább már van egy listám a lehetséges emberekrõl, már csak meg kell figyelnem a velük való viselkedését, meg persze beszélnem Dickkel és akkor biztosan elejt valami utalást, és meg is leszek. Hm… miután megszerzem az információt kürtöljem szét vagy tartsam meg magamnak olyan napokra, mikor szükségem lesz hozzá egy zsaroláshoz? Nem, nem kürtölöm szét, nem fogok lealacsonyodni a sznobok szintjére. Még akkor sem, ha Dickrõl van szó.

-Viktor, milyen volt a napod? – toppan be apa az irodába és felmosolygok rá.

- Ugyanolyan, mint a többi a sznobok sulijában. Volt megcsalás, dráma, kiabálás, béna fenyegetõzés. Egy szappanoperában nem csinálhatták volna jobban.

- Izgalmas lehetett – akasztja kabátját a fogasra, homlokát ráncolja, érdeklõdve pillantok rá.

- Új ügyet kaptunk? Mivel kapcsolatban?

- Igen, egy újat – töprengve pillant rám – Mondd csak, mennyit tudsz az éjféli szörfversenyekrõl?

- Nem túl sokat. Zártkörû, majdhogynem csak a 09-esek meg a sleppjük kap oda meghívót, ami persze kódolt. Saját partszakaszuk van, távol a fõúttól, hogy ne lássák meg õket a rendõrök, viszont õk ki tudják õket messzirõl szúrni. Isznak, drogoznak, szörfölgetnek, a csúcspont az az éjféli versenyre, amire kötik a fogadásokat. Nagyvonalakban ennyi. Kit kéne elkapni? – pillantok fel apára, és látom az arcán, hogy nem igazán akar beavatni a részletekre. Tudja, hogyha nem mondd semmit, akkor magam járok utána, szóval csupán pár pillanatig kell kíváncsian és elszántan szuggerálnom ahhoz, hogy beadja a derekát.

- Casey Marowról lenne szó – ejti ki azt a nevet, amire nem számítottam, amit nem is akartam hallani.  Megdermedek, de csak egy pillanatra, többet nem engedek sem magamnak, sem másoknak, hogy így lássanak, még apámnak sem.

- Igen? Mit kéne róla megtudni? – próbálok semleges hangot megütni, remélem sikerül.

- A szülei kértek fel arra, hogy nézzek utána, miket mûvel a gyerekük, mivel alig egy hónap alatt lenullázta a kártyáját. Remélem, el tudod képzelni mekkora összeg volt rajta – gondolkodás nélkül bólintok. Körülbelül több mint amennyit egy frissen ideköltözõ egyszerû ember el tud képzelni, aki itt él, annak nem kell elképzelnie sem, mivel látja minden nap, hogy mennyit költenek – Ráadásul a szüleitõl is elég szép összeget kért, de ezt nem akarják neki megadni, mivel nem mondja meg, hogy az a halom pénz hova tûnt. Utána jártam egy kicsit a srácnak és az éjféli szörfözésbe botlottam.

- Az a teóriád, hogy elkezdett fogadni és ott minden pénzét elveszíti – fejezem be helyette a gondolatmentet, bár ezt nem igazán tudom elképzelni róla. Sosem volt benne a szerencsejátékokban, sõt, utálja is õket. Legalábbis… amikor még együtt voltunk, akkor utálta – Megtudom mikor lesz a következõ illegális szörfözés és elmegyek rá.

- Nem, nem mész sehova. Ott lesz egy csapat részeg, ha észreveszik, hogy nyomozol, ráadásul õket akarod bemártani… meg valami olyan fülest is kaptam, hogy ezeket a fogadásokat a helyi nagymenõ biztonsági cég támogatja és intézi, a Wandersec. Szóval nem szeretném, ha oda elmennél, neked csak annyi a dolgod, hogy megtudod az iskolatársaidtól, hogy mikor lesz a következõ.

- Rendben apa – bólintok rá, mint mindig, és mint mindig most is szeretném megszegni az ígéretem. Hiszen én is diák vagyok, szeretem azt a sportot, nem fogok kilógni a tömegbõl. Csupán azt kell megtudnom, hogy ki és hol vezeti a fogadásokat. Átmásolom a pendrive-omra vagy lefényképezem, ha a hagyományos módszert választották.

*-*-*

Másnap az iskolában csak egyetlen egy téma létezik. Dick és Madison botrányos szakítása. Vannak olyanok akik azt terjesztik, hogy Madi terhes, van olyan, aki szerint Dick csalta meg a lotyót, de a fordítottja is terjeng, meg persze sutyorognak az ígéretrõl, miszerint Dick úgysem talál mást, és persze arról a képtelen ötletrõl is, hogy valójában szerelmes Madisonba csak õ nem tud róla. Természetesen, akik hallották, azok próbálják kitalálni ki is Dick szerelme. A pomponlányok meg vannak veszve, egyrészt azért, mert Madisonnal ilyen „gonosz módon elbánt”, másrészt titokban remélik, hogy õ a titkos szerelem. Szép kis barátnõk, mondhatom. De hát egyik olyan, mint a másik.

Dick nem igazán zavartatta magát, mindenkit lekoptatott valami bunkózással, és hiába követem minden lépését figyelemmel, semmi szembetûnõt nem látok. Néha felém pillant, és csak arra várok, hogy beszóljon, de nem érdekel. Ki akarom deríteni, hogy ki a szerelme. Senkivel sem viselkedik másként, senkit sem néz, senkinek sem keresi a társaságát a srácékon kívül, akikkel jót röhögnek Madison kiakadásán. Lehet, hogy a szerelme még mindig párkapcsolatban él? Végülis logikus. Ha nem úgy lenne, akkor már szakított volna Madisonnal, nem?

-Hogy viseled a szakítást? – támaszkodok meg a szekrénye mellett, mikor éppen egyedül van. Tudom, nem köszöntem, de feleslegesnek tartottam a jópofizást, amikor õ is tudja szerintem, hogy mire megy ki a játék. Nem szoktuk egymás társaságát keresni.

- Hoztál sört? Ha nem, akkor nem érdekelsz – vágja be a szekrénye ajtaját, rám se néz és el is indul a folyosón. Arcomról leolvad az erõltetett udvarias mosoly, amit fegyverszünet jelzés céljából húztam a pofimra. Hogy szakadna rá…

- Ó, szóval durcásak vagyunk. Nem csodálom. Ennek ellenére élvezhetnéd a rivaldafényt. Jut eszembe Madison tényleg terhes volt és kitõl? – kezdem idegesíteni cserébe. Persze, tudom, hogy soha nem volt az, de azért jó valakinek az idegein táncolni. Illetve jó lenne ha hagyná, de csak összeszorítja az ajkait és konokul megy elõre nézve, le se bagózva. Jól van… még nem végeztünk. Remélem tudja.

Ezt bizonyítva szereztem egy kis alkoholt ebédszünetre. Ha csak ennyi az óhaja, akkor miért ne? Tudom, hogy az információnak ára van, sõt, az iskolába is becsempésztem, ennyiért már megérdemlem azt az egy nevet. Sõt, kettõt is!

Ebédszünetben messzirõl figyelem minden léptét és történik valami igazán érdekes. Kap egy cetlit, de nem csak õ, hanem az egész asztal, ahol ül. Ez csak egy dolgot jelenthet, valami buli lesz. Remélem az éjféli szörf, az igazán jól jönne. Hm… a füzetébe rejti. Nem túl biztos hely, legalábbis akkor nem, amikor én is látom. Felállok az asztaltól, intek Jasonnek, hogy foglalja el magát valamivel, és ha Dick elindul, akkor csörgessen meg. Dick következõ órája matek, a földszinti teremben, az udvarhoz közel. Nagyszerû. Csak be kell állnom a folyosó egyik kanyarjába, és eljátszani az Oscar díjas alakítást. Nem lesz nehéz.

Pár perc múlva meg is érkezik a hívás, az egyik csaj szekrénybe akasztott tükrében látom, hogy közeledik, veszek egy nagy levegõt és nekiindulok.

A csapódás elkerülhetetlen, a kezünkben tartott füzetek és könyvek szanaszét repülnek, én is majdnem nekivágódok a szekrénynek.

-Baszd meg! Miért közlekedsz úgy az iskolában, mint egy fújtató bika? – vetek rá pár szúrós pillantást és felpakolászom a cuccaim, természetesen úgy, hogy a füzetbõl kiesett cetlit gyorsan és feltûnésmentesen csúsztatom a saját holmijaimba.

- Te vagy az aki, nem lát a szemétõl! Megtehetnéd azt a szívességet, hogy nem rontod mindenhol a levegõt! – hajol le õ is a cuccaiért. Mikor nyúl az utolsó füzetért én is megfogom, így kénytelen a rám emelni a pillantását és a szemembe nézni.

- Csempésztem be sört, szóval ki a szerelmed? – emelem fel a szemöldököm. Tudom, hogy a sört csak bunkózásból mondta, de remélem ennyi elég, hogy szóra bírjam, hiszen mi más bizonyítaná jobban, hogy nem fogok leszállni róla? – Ígérem, hogy nem árulom el senkinek – pislantok rá teljesen õszintén, de õ csak fura arccal bámul rám, amiben felfedezem a hitetlenkedést és még valami mást is, amit egyelõre nem tudok megnevezni. Azonban mielõtt rájöhetnék a másik érzelemre is ellök és a földön találom magam.

- Húzz vissza anyádba és még egyszer hozzá ne merj érni a dolgaimhoz! Nem akarom az összeset elégetni – aztán fordul egyet és el is tûnik, míg én pislogok utána. Elégetni? Mert hozzáértem? Ó, hogy rohadnál meg ott helyben ahol vagy, de elõtte zárjanak be a vasszûzbe te egosita, bunkó, barom, hálátlan állat! Sznob rohadék!

*-*-*

A cetlire írt kódot nem volt nehéz megfejteni. A delfin a hullámzó vonalakkal a 09-es körzet tengerparti része és az idõt sem volt nehéz kitalálni. A cetli szélét apró tûszúrások. A lap tetején egy sorban tizenegy, a lap alján tizenöt. Úgy néz ki mintha egyszerû díszítés lenne, de csak azoknak, akik azt hiszik idõt direkt nem írtak a lapra. Engem nem azonban nem tudnak ilyen könnyen leszerelni.

Az autómmal a többiekétõl távolabb parkolok, olyan helyen, ahol remélhetõleg észre sem veszik és szépen meghúzom magam. A távolból próbálom kifigyelni, hogy ki merre és mit csinál. Egyáltalán nem lepõdök meg, amikor megpillantom Dicket meg a deszkáját, meg persze Madisont, aki valószínûleg az alkohol miatt még lejjebb ad a büszkeségébõl és egyszerûen nem lehet lekaparni Dickrõl. Szinte már térden állva könyörög neki. De felõlem akár meg is fulladhatnak. Készítsék ki egymást, engem nem érdekel.

Na, de hol lehet megtenni a téteket? Hm… ha jól látom a fáklyás autónál a parton. Egy fekete pólós, napszemüveges fazon egy kis tablettel mászkál és abba írogatja, amiket mondanak neki és gyûjti össze a pénzt az övtáskájába. Hm…
Felemelem a fényképezõgépet és készítek pár fotót, de úgy, hogy nem látszik az arca ez így édes kevés. Mi a francnak visel éjszaka napszemüveget? Gondolom pont ezért… Kiszállok az autóból és igyekszem lazán, mint aki hivatalos vendég eljutni a gyanús fazonig. Csak be kell néznem a listájába, hogy megtudjam az exem fogadott-e itt, és ha igen, akkor mennyit hagyott itt.

-Hát te meg mi a francokat keresel itt? – ragadja meg valaki a vállam és magamban szitkozódom, amiért nem néztem körül jobban – Neked tuti nem osztott senki meghívót. Lõdd fel a pizsit és rohanj haza, nehogy rémálmaid legyenek – kezd vissza tolni, de nem azért jöttem el ide, hogy pont az dobjon ki, akitõl a cetlit csórtam.  

- Most mondhatnám azt, hogy nem bírom ki nélküled, de Madison feljelentene plágiumért – mosolygok fel rá, de nála a várt hatás elmarad. Erre általában minden srácnál felmegy a pumpa és elengednek vagy engednek a provokációnak és csinálhatok egy kis cirkuszt, de most nem jött össze.

- Húzzál innen, ez nem babazsúr – lök rajtam még egyet, ami már nekem sok.

- Mégis mit képzelsz magadról, hogy csak úgy lökdösöl. Nem zavarom a kis bulitokat, nyugodt lehetsz –
rántom ki a karom a kezébõl. Közterületen vagyunk, szabad országban élünk, oda megyek ahova akarok!

-Jól tudjuk, hogy milyen az, amikor te részt veszel egy bulin, menjél máshova szimatolni Moon! – csatlakozik egy haverja is az elrettentésemhez.

- Szimatolni? Köszönöm a bizalmat, az meg sem fordul a fejetekben, hogy imádom a szörfözést? Én is szoktam néha. Ráadásul, ha olyan zártkörû a buli, akkor mégis miért kaptam meghívót?

- Mégis ki adna pont neked meghívót? Senki sem kíváncsi a képedre – veszi fel azt az utálatosan undok, lesajnáló, vadmarom hanghordozását, ami miatt legszívesebben megkóstoltatnám vele a homokot, de nem most. Jelenleg önuralomra van szükségem, mert ha valamelyiknek neki esek, akkor jogosan dobnak ki. Én pedig nem fogok bedõlni a provokációnak, de nem ám!

- Elég legyen már, ha kapott meghívót, akkor kapott meghívót, szálljatok le róla – csendül fel egy újabb ismerõs hang mögülem, mire egy kicsit elkerekednek a szemeim.

- Casey, haver, ne csináld már! – sápítozik Dick, én meg csak pislogok. A gyilkosság óta elõször szólt hozzám, illetve most sem hozzám beszélt, de nekem segít.

- Marad és kész, nektek is van jobb dolgotok, mindjárt kezdõdik a verseny – erre a két srác észbe kapva
elrohan, hiszen, ha nem indulnak, akkor elveszik a pénz is, amivel a többiek fogadtak, meg persze az is, amit a nyert összegbõl kapnak. Nem értem minek nekik, amikor úgyis felveti õket a zöldhasú…

- Köszi – próbálom kerülni a tekintetét, szóval így csak annyit látok, hogy Dick a deszkája mellõl bámul minket. Ostoba… ezek után tényleg azt várja, hogy eltûnök vagy azt, hogy na, akkor majd valaki más dob ki?

- Tudom, hogy Mr. Moont felfogadták a szüleim, és nem jársz rossz nyomon, de nem. Nem fogadásokon herdáltam el a pénzem. Most pedig ülj le és élvezd a látványt, tudom, hogy szereted – vereget hátba és már el is tûnik magamra hagyva engem a döbbenetemmel. Egy párhuzamos univerzumba kerültem?

Átnézek a velem szemben levõ asztalra, ahol Viktor ül az egyetlen barátjával. Valami nagyon elvonja a figyelmüket, mivel az ételükhöz még hozzá sem nyúltak, bár ez lehet, azért van, mert nem túl bíztató a menzáról kapott trutyi. Legszívesebben odamennék hozzá, és nem csak hogy megosztanám vele, de az egész pizzámat odaadnám neki, hogy egyen csak, ne fogyjon még tovább, de nem tehetem. Már csak egy év, de addig is muszáj apuci tökéletes 09-es fiacskája lenni. Pedig úgy, de úgy utálom ezeket az irányítószám alapú besorolásokat… azért, mert valakinek az irányítószáma nem 09-cel kezdõdik, attól még nem rossz ember, meg nem is feltétlenül szegény, csak nem kõgazdag és sznob.

És különben is, nem tudom, mi baj van azzal, hogy valaki szegény! Hiába apám fiaként nõttem fel, amióta tudok magamtól gondolkozni (úgy egy öt-hat év óta), azóta képtelen vagyok megérteni azt a felfogást, hogy a fõnök, vagy „sztár”, aki szart sem csinál, kap egy halom lóvét, aki meg szétgürizi magát, az meg szart se kap. Mint például a házvezetõ nõnk! Egy angyal az a nõ, a munkájára egyetlen apró panasz sem lehet, két saját, és egy örökbefogadott gyermeket nevel, és csak azért láthatatlan mindenki számára, mert latino, és mert nagyon-nagyon-nagyon messze lakik a 09-es résztõl. Mondjuk úgy, hogy a város eléggé külvárosi részén levõ gettóban. Pedig az ilyen emberek érdemelnék meg leginkább a magas fizetést, akik mások mocskát, legyen szó szerint, vagy akár átvitten értelmezve, takarítják össze, mert a sznob barmoknak nincsen hozzá kedve.

Ezért is leszek én gyerekorvos, nem pedig mondjuk plasztikai sebész. Így a szegényebb társadalmi osztályoknak is tudok segíteni, nem csak azoknak, akik megfizetik. Úgyis van már egy halom pénzem, plusz ez az egy év, és nem csak hogy kezdõtõkém lesz, de egész életemben nem kellene majd aggódnom akkor sem, ha nem kapok fizetést. Ezért kell kibírnom ezt a szar poklot, amit gimnáziumnak neveznek. Ha lesz elég pénzem, akár úgy is tudok majd segíteni a szegény családból származó gyerekeknek, hogy ugye egyrészt, majdhogynem ingyenes magánpraxis, másrészt pedig saját költségen adnám a gyógyszereket a rászorulóknak. Ugye itthon, a nagy Amerikában az emberek nem nagyon mennek el háziorvoshoz, mert általában baromi drága, szóval csak megveszik a gyógyszereket az áruházakban, ám a gyerekeknek az mindenképpen segítene, ha nem a szülõ döntené el, hogy mire mit kell bevenni, hanem egy hozzáértõ orvos. Nem szeretem, hogy a szegényebbek csak olyankor vihetik a gyereküket a kórházakba, ha már nagyon nagy a gond.

- Dick! DICK! Haver! – rázza meg Scott a vállamat. Úgy tûnik, eléggé elbambulhattam, mert azt sem érzékeltem, hogy az asztaltól már mindenki fölállt, még Madi is az ölembõl, csak én nem.

- Hö? – kérdezek vissza kissé rájátszva a bambaságomra, mire Scott fölröhög, és megcsapkodja a vállamat.

- Csöngettek, gyere! – indul befelé. Gyorsan fölállok, az üres pizzás dobozt meg, ellentétben azzal, amit a jómodor diktálna, szóval a kidobásával, ott hagyom az asztalon, a többiek szemetével együtt, hiszen a gondnok majd úgyis eltakarítja. Aha. Mint mondtam, az ilyen embereknek kellene a legnagyobb pénz, és a legnagyobb megbecsülés. Bár… ha az emberi természetet nézzük, ha többet kapnának, már nem is dolgoznának, hanem õk is maguk helyett dolgoztatnának olyanokat, akik még jobban rá vannak szorulva a pénzre.

Bemegyek a terembe, asszem, angol irodalom lesz. Nem nagyon érdekel, a végsõ vizsgáimnak jól kell sikerülniük, viszont azon kívül, hogy meglegyenek, nem számítanak, én már úgyis csinálom az egyetemet. Jó, nem túl legálisan, de ha meglesznek a vizsgáim, már minden rendben lesz, és úgy fog minden kinézni, mintha egyetemen tanultam volna az orvosit, nem pedig levelezõn, gimi alatt. Ezt sem néznék ki belõlem az emberek…

Viktorra közös ez az órám, ám míg õ általában mindig elõl szokott ülni, én a leghátsó padban, ahol jól kilehet aludni az éjjeli tanulás fáradalmait. Most viszont valamiért az elõttem levõ padba ült le, így kissé meglepõdve egyenesedek ki az alvós pózomból.

- Hé, Dick – szól hátra Viktor. Meglepõdök, hogy hozzám szól, ráadásul nem a megszokott gúnyos hangnemével, hanem valamiképp bizonytalan, talán már-már sajnálkozó hangszínnel. Ajjaj… ki halt meg?! – Láttam valamit, amikor az egyik ügyön dolgoztam… valami olyat, amirõl úgy gondolom, tudnod kellene – egy pillanatig hezitál, majd folytatja. – Madisonról van szó. Valószínûleg nem fogod elhinni, de van bizonyítékom. Tudni akarod? – kérdez rá. Tudom, hogy nem direkt, de ez az utolsó kérdés a plafonra küld. Most komolyan elhúzza elõttem a valószínûleg fájdalmas mézes madzagot, aztán rákérdez, hogy tudni akarom-e?! Elõször kérdezze meg, aztán kezdjen neki, vagy meg se kérdezze, de ez így most… Ha nem lennék ateista, Istenhez könyörögnék egy kis türelemért.

- Lökd! – mondom azért közönyösnek szánt hangon, ahelyett, hogy megráznám, hogy bökje ki a fenébe, hogy mit akar mondani. Komolyan, így szenvedtetni egy embert, amikor a barátnõjérõl van szó… még akkor is, ha nagyjából annyi érzelem fûz Madisonhoz, mint mondjuk egy vérszívó varacskos disznóhoz. Igen, pontosan ugyanannyi.

- Szóval, amikor a Grand Hotelben „kölcsönvettem” a liftek kameráinak felvételeit… - kezdi, én meg már elõre ásítok. Azt hiszem, ez a felvezetés eléggé hosszúra fog nyúlni, ha nem szólok közbe.

- Nem kapok minden szavadért sört – vágok közbe bunkón a magyarázásába. Tudom, hogy faszfej vagyok, és fõleg vele szemben, hiszen õ az, aki ezt a legkevésbé érdemelné meg, ám minél többet magyaráz, nekem annál többet kell a közelében töltenem. Minél több idõt töltök a közelében, annál nagyobb az esély arra, hogy valami olyat tennék, amit nagyon, de nagyon megbánnék késõbb. Természetesen, csakis azután, miután minden egyes pillanatát kiélveztem annak, na meg azután, hogy õ, vagy pedig a motoros bandatag „haverja” szétverték a csodás képemet.

- Hogy? – kérdez vissza értetlenül.

- Tudod. Telik az idõ. Az én idõm pedig drága ám! – mondom nagyképûen. Tudom jól, hogy valószínûleg õ tesz nekem szívességet azzal, hogy most elmondja nekem ezt a valamit, ám nem tudom megállni, hogy ne legyek vele szemben egy tapló, bunkó állat. Túlságosan régóta kell már így viselkednem vele szemben, lassan már, ha akarnék se tudnék kedvesen viselkedni vele. Márpedig én akarok, csak… csak amíg én totálisan, menthetetlenül szerelmes vagyok belé, addig õ ki nem állhat (tudom, tudom, ez is az én hibám), és jobb napjain látni sem akar, rosszabb napjain legszívesebben beverné a képemet. Szóval, amire ki akarok lyukadni, az az, hogy bár szerelmes vagyok belé, és a legjobbat akarom neki, a jövõmre kell koncentrálnom. Egy év múlva én elhúzok innen, jó esetben egy orvoshoz gyakorlatra, rosszabb esetben orvosi egyetemre, attól függõen, hogy hogyan sikerülnek az orvosi vizsgáim a nyáron, szóval én azután nem fogom õt látni, míg az apám által biztosított pénz jobban fog kelleni, mint bármi.

- Akkor nem is mondom el! – húzza föl magát, és visszafordul a tanár felé. Halkan sóhajtok, tudtam, hogy ez lesz, ha bunkózok vele.

- Mondd el… kérlek – nyögöm ki hozzá nagy nehezen az utolsó szót. Csak érje meg, amit mondani fog.

- Madison a liftben szexelt valaki mással – mondja ki halkan, hogy más ne hallja, ám én elég jól hallom. Bár igazából azt remélem, rosszul hallottam, de nincs ilyen szerencsém. Oké, hogy nem érzek a csaj iránt semmit sem, de azért senki sem szereti azt hallani, hogy felszarvazták, ráadásul van rá bizonyíték is. Apropó, bizonyíték…

- Ki volt az? És mondtad, hogy van bizonyítékod… mutasd – bár utasítom, hangom kérlelõ, hitetlenkedõ. Minden nap szexelünk, néha kétszer is egy nap, és tudom jól, hogy kielégítem, mert azért akkora paraszt nem vagyok, hogy csak a saját örömömmel törõdjek. Oké, elsõ az én élvezetem, de utána mindig elélveztetem õt, tudom jól, hogy csak néha tetteti, legtöbbször tényleg el is élvez. Akkor meg miért keresne valaki mást azért, hogy megdugja õt?!

- Biztos, hogy tudni akarod, hogy ki volt az? – kérdez vissza bizonytalanul. Naná, hadd verjem szét a pofáját a mocskos disznónak!

- Dick… Lamb sheriff volt az - …vagy mégsem.

- Mutasd a bizonyítékot – szorítom össze a fogaimat. Képes volt pont a sheriffel összefeküdni?! A pasi vagy tizennyolc évvel idõsebb nála! Az meg… oké, hogy 18 már Madison, de akkor is! Egy fele annyi idõs csajjal, nyilvános helyen egy sheriff hogy dughat már?! A legközelebbi sheriff választáson tutira nem rá szavazok…

Viktor egy borítékot csúsztat hátra nekem úgy, hogy a tanár ne vegye észre. A borítékra „Tartsd meg!” van írva, ami miatt muszáj felhorkantanom. Na, persze, majd pont azokat a képeket fogom megtartani, amik bizonyítják, hogy megcsaltak, mi?

Kinyitom a borítékot, és az elsõ képen látom, ahogyan a drága jó sheriff a lift falához préseli a „barátnõmet”. A többi képen is ez látszódik, csak éppen… egyre intimebb kapcsolatban láthatóak. Az arcok jól kivehetõek, semmi kétség: ez Madison és Lamb. Percekig csak bámulni tudok a képekre, hiszen nem minden nap kap az ember bizonyítékot arra, hogy megcsalták. Bár… vannak, akik kifejezetten felbérlik Mr. Moont, és a többi magándetektívet, hogy ilyen képeket lássanak. Idióták, de tény, hogy az ember jobb szereti tudni, ha megcsalták, mint tudatlannak lenni.

- Miért mondtad el nekem? – szólalok meg végül. Tényleg nem értem, hiszen éveken keresztül, hiába voltunk barátok régen, szemét, bunkó paraszt voltam vele szemben, és õ mégis segít nekem. Ingyen, felkérés nélkül elmondta, és hozott bizonyítékot is. Tényleg nem értem.

- Túl sok megcsalást láttam már, és undorodom tõle. Úgy gondolom, senki, még te sem, érdemli meg azt, hogy megcsalják – kapom a választ. Hát, legalább tudom, ha egy alternatív világban sikerül összejönnöm vele, az biztos, hogy õ nem csalna meg engem.

- Tényleg?

- Tényleg. Na meg utálom Madisont és a drága jó sheriffünket! – teszi hozzá. Halkan felnevetek, ez aztán az indok.

- Köszönöm, Viktor – mondom teljesen õszintén. – Valószínûleg épp most mentetted meg a seggemet attól, hogy Madison rajtam röhögjön – vallom be. Viktor bólint, õ is tudja ezt. Épp ezért most még inkább szerelmes vagyok belé, mint amennyire eddig voltam, hiszen nem sok ember mentené meg a nyilvános megaláztatástól azt, aki részt vett az õ nyilvános megaláztatásában. Csodálom õt.

- Szívesen – jön a nyers válasz. – Mit fogsz most tenni ezzel? – kérdezi kicsit késõbb kíváncsian. Elvigyorodok, hiszen nem is õ lenne, ha magában tartotta volna ezt a kérdést. Túlságosan is kíváncsi, és túlságosan is szeret mindenrõl tudni ahhoz, hogy ne kérdezzen rá a tervemre. Bár ezen nincs sok tudnivaló, a legegyértelmûbbet teszem:

- Szakítok vele. Soha nem szerettem igazából, egy igazi kurva a csaj. – Látom, hogy Viktor válla rázkódik, és magam elé tudom képzelni a kissé gonoszkás mosolyát, amit olyankor szokott magán viselni, ha egy általa nagyon nem kedvelt személlyel sikerült igen csak jól kicsinálnia.

- Pontosan az – helyesel. – Azért… sajnálom – teszi hozzá olyan halkan, hogy alig hallom meg. Elmosolyodok; hiába a kemény, szarkasztikus fenegyerek külsõ, igazából nagyon is kedves, és imádnivaló srác õ. Nem véletlenül vagyok belé évek óta fülig szerelmes.

- Ne tedd – rántom meg a vállamat. Nem tudok mást mondani, mert megszólal a kicsengõ, és Viktor már el is tûnt az ajtó mögött. Hát jó…

Akkor most itt az ideje egy jó kis szakításnak. Hurrá!

Mivel ez volt az utolsó órám, és tudom jól, hogy Madisonnak is, ugyanis ilyenkor közösen szoktunk elmenni hozzájuk, mert nálunk nincsen otthonülõ mostohaanya, aki bekotnyeleskedne a szexelésünkbe, illetve egy gyík kisöcsi, aki meg a nem éppen halk meneteinkre verné ki a saját faszát. Hát, úgy tûnik, most már új délutáni program után nézhetek… mondjuk beülni a Starbucksba, és ott tanulni a közelgõ félévi vizsgáimra? Jó ötlet, lehet, ezt fogom tenni. Oda úgysem nagyon járnak az ismerõseim, számukra a Sturbucks a köznépnek való, mert nekik van saját, 09-es kávézójuk. Nagyjából ugyanolyan a kávé, csak aki a Starbucksot sokallja, az ennek a kávézónak az áraitól szívbajt kapna.

A kocsim felé megyek, és elõre jól érzem magam, hogy Madisonnak keresnie kell valakit, aki elviszi majd, ugyanis reggelente a szülei hozni szokták, délutánonként viszont én szoktam elvinni, mert a kocsija éppen a szervízben, a jogsija pedig bevonva egy csúnya kis baleset miatt. Úgy vélem, hogy újra vezethessen, ismét le kell majd feküdnie a sheriffel, különben nem mostanában fogja visszakapni a jogsiját.

- Szia, cica – dorombolja Madison, amikor ideér, és próbál megcsókolni. Undorodva söpröm le magamról a csajt, aki értetlenül és megbántottan néz rám. – Ezt miért kaptam? – kérdezi mérgesen, és keresztbe fonja mellkasa elõtt a karjait. Na, vajon, miért? Talán csak nem azért, mert rám ne másszon egy olyan kurva, aki, miközben jártunk, lefeküdt valaki mással?!

- Mert éppen most doblak – jelentem ki szenvtelenül, és várom a robbanást. Nem sokáig várat magára, a néma hápogásból hamarosan hisztis sikoltás válik.

- Ezt nem teheted! Nem szakíthatsz velem, Dick! Kellek neked! – sipítozza, semmiféle tekintettel arra, hogy még mindig a suli területén vagyunk. Amíg nekem nem gáz, ha azt látják, hogy szakítok vele, addig neki igenis megalázó ez a viselkedés, amit nem vesz észre. Hisztis, hülye, bolond picsa. – Ha szakítasz velem, sosem találsz az iskolában olyan csajt, aki bedõlne neked! – fenyegetõzik. Nem nagyon hat meg, Tor még egy rosszabb napján is félelmetesebb fenyegetést tud összehozni, szerencsésebb napjain meg ugye szép kis megcsalós fényképeket tud fotózni.

- Tényleg ezt hiszed? – nevetek föl a naivitásán. Mégis honnan veszi, hogy nem találok olyan csajt itt a suliban? Bármelyik csaj örömmel feküdne be alám, és ezt õ is nagyon jól tudja. – Nem kellesz, és soha nem is kellettél nekem – jelentem ki.

- Akkor egyáltalán miért kezdtél ki velem?! – kérdezi dühösen. Nem mintha annyira megbántaná õt az a tény, hogy nem voltam, nem is vagyok belé szerelmes, de jó dolog az áldozatnak lenni, semmint a megcsalónak, mi?

- Tényleg tudni akarod? – meg sem várva válaszát, folytatom. – Mert az, akibe szerelmes vagyok, mással kezdett el járni! De nem aggódom az érzéseid miatt, tudom, hogy te sem voltál belém sosem szerelmes, különben nem feküdtél volna össze fûvel-fûval-sheriffel. – Madison arca teljesen elsápad, én pedig elvigyorodok. Ugye, hogy sokkal jobb az áldozatnak lenni?

- Ez… ez… ez nem igaz! És különben is… mi az, hogy szerelmes vagy?! Te? Szerelmes? – hisztérikusan fölnevet, tereli a témát a tettérõl. Nem gond, már úgysem számít, ahogy õ sem. Kicsit fáj, hogy ennyire nem nézi ki belõlem azt, hogy tudok szerelmes lenni, de végül is, ezt vehetem úgy, hogy tökélyre fejlesztettem az álcámat, és senki sem látott át rajtam, hogy igazából teljesen, totálisan szerelmes vagyok iskolánk külön bejáratú idegesítõ kis magándetektívjébe.

- Igen, az vagyok – jelentem ki határozottan. Szerencsére nincsenek sokan a parkolóban, mert sokaknak még órája van, szóval nem figyelnek ránk annyira.

- Ki az a kurva, aki elvett tõlem?! – követelõzik Madison. Nem értem, mit láttam benne a lyukon kívül… meglehetõsen ronda látvány ilyen dühösen. Olyan, akár egy fúria, de tényleg.

- Nem a te dolgod. A lényeg, hogy végeztünk – mondom ki a végsõ szavait ennek a beszélgetésnek, és beülök a kocsimba. Beindítom a kocsimat, de nem tudok elindulni, mert hiába rühellem a csajt, börtönbe nem akarok jutni az elütéséért, így csak rádudálok, hogy húzzon a picsába a kocsim elõl.

- Nem szakíthatsz velem, Dick! Tudom jól, hogy szerelmes vagy belém, még ha te nem is tudod! – sikítozza, de olyan hangosan, hogy az erre lézengõ emberek mind ide fordítják a fejüket. Na, ebbõl szép kis pletyka lesz holnapra, de igazából leszarom. Nem én vagyok, aki megalázza magát mindenki elõtt.

- Kussolj el, a végén még az emberek azt hiszik, ennyire kétségbeesetten vágysz egy pasira. Pedig ha tudnák, hogy milyen könnyen rá lehet téged venni bármire… - szólok ki a kocsi ajtaján. A közelben levõ emberek, akik hallották a megjegyzésemet, elkezdenek nevetni, Madison pedig végre eltakarodik az útból. Azt hiszem, lehet, holnap nem a kocsimmal kellene jönnöm, még a végén megsérti a kicsikémet. Meg a szörföt is biztonságos helyre kell majd tennem, még a végén kitelik tõle, hogy összevandálkodja õket.

Elindítom a kocsit, és kiállok a parkolóból. Az utat figyelem, viszont a szemem sarkából egy ismerõs embert látok meg a kocsija mellett álldogálni.

Viktor.

Látszik rajta, hogy mindent hallott, ám nem érdekel. Még az õ profi nyomozói képességeivel sem tudja majd kitalálni, hogy kibe is vagyok szerelmes, a szakítás része pedig… holnapra úgyis az egész iskola tudni fogja minden egyes szaftos kis részletét.

Ez már csak így megy ebben a kis városkában.

Magam után húzom Allent, majd, mikor elérünk az ásítási helyhez, egy virág mellett hagyom, hogy nehogy eszébe jusson valami hülyeség. Apám körülugrál, miközben a leletet próbálom azonosítani. Valami állat, az tuti, olyan átlagos méretû, elég nagy állkapoccsal, és, ahogy látom, ragadozó volt.

- Van itt valahol nedves és hûs terület? - nézek apámra, aki bólint.

- Pár kiló méterre innen van egy oázis, de miért?

- Mert egy ilyen állat csak ott tud megélni. Ez a példány is csak azért pusztult el, mert nem talált vizet. Nem hiszem, hogy õsidei lényrõl lenne szó - rázom meg a fejem, mire apám csalódottan felsóhajt. Persze, õ biztos egy T-Rex-re számított, itt a sivatagban. Hehe, vicces lett volna.

- Rendben, azért köszönöm. Amíg ki nem derítjük, melyik faj, szerintem jobb, ha itt maradtok. - Bólintok. Egész kellemes itt, ha az ember megszokja. Csak annyi por ne lenne!

- Oké, akkor én megyek - intek apámnak, aztán visszasétálok Allen mellé, és húzni kezdem magam után. Remek ötletem támadt.

- Sétáljunk egyet, úgy hallottam, hogy nem messze innen van egy oázis, és pár piramis. Érdemes lenne megnézni õket, mivel az oázisokban gyönyörû virágok vannak… - magyarázom neki, majd egy idõ után, mikor már biztos vagyok benne, hogy követni fog, elengedem. Lassan jön utánam, de nem is csodálom, mivel hirtelen elviselhetetlen lett a meleg. A homok kegyetlenül égeti még cipõn keresztül is a lábam, majd mintha valami meg is érintené. Akaratlanul is odakapok, de nem jól teszem, mivel ekkor elviselhetetlen fájdalom hasít belém, a lábamnál pedig egy zöld kis kígyó tekereg. Nem tûnik veszélyes fajtának, és a mérge is csak bénító lehet, mivel a lábam egyre jobban zsibbad, és vele együtt minden testrészem. A fájdalmat már nem is érzem.

Allen eközben lehajol hozzám, és ajkait a sebre tapasztva szívja ki az állat mérgét. A szervezetem persze rögtön reagál még erre is, és egy enyhébb rángógörcs formájában védekezik a folyamat ellen, bár nagy valószínûséggel ebben a kígyó mérge is szerepet játszik, ami idõ közben az izmaimhoz is eljutott. De Allennek hála, nem tud tovább terjedni, és a méreg távozásával én is megnyugszom. Bátyám a dolog végeztével kimossa a sebem, és a hátára kapva visszafelé kezd cipelni. Milyen régen voltam már ennyire közel hozzá. Hm… el is felejtettem, milyen illata van. A szállodába érve Allen leültet, és az ölébe húz, amin kicsit meglepõdök. Szorosan hozzábújom, és a szememet becsukva hajtom a fejem a mellkasára. Nii-san… miért nem vagy a régi? Az álom pilleszárnyai magától burkolóznak körém, és észre sem veszem, mikor elvisznek egy távoli, boldog világba, ahol nem fáj semmi, és ahol minden tökéletes…

Arra ébredek, hogy fázom, és, hogy Allen nincs mellettem. Álmosan tapogatom a helyét, majd lámpaként villan fel bennem a gondolat: Mi van, ha most ezért ment el, hogy..? Megrémülök a gondolattól, és feltápászkodom fektembõl, majd döcögve indulok ki a lakosztályból. A személyzet már javában alszik, tehát õk sem zavarhatnak be. Ahogy leérek a kopár, kietlen feketeségbe, egy pillanatra úgy érzem, vissza kéne fordulnom, de aztán mégsem teszem. Valami ismeretlen erõ egyre csak hajt, valamint a félelem és az aggódás egyszerre sipítják a fülembe, hogy: „Menj tovább, meg kell találnod!”

Pár óra múlva valahogy eljutok az oázishoz, bár magam sem tudom, hogyan, pláne ebben a sötétben, és pláne az én állapotomban. Az égen csak a csillagok és a Hold világít, de ez éppen elég ahhoz, hogy felfedezzem Allent, amint egy sziklán ül, és a nagy kékséget bámulja. Összeszedem minden erõm, és odakiáltok neki:

- Allen! - odakapja felém a fejét, de nem mozdul, csak néz. Utolsó erõmmel mellé poroszkálok, és kimerülten terülök el a nagy sziklán. - Miért jöttél… ide? - kérdem kimerülten lihegve. Nem válaszol, mért is válaszolna? Többet nem firtatom a dolgot, inkább csak mereven bámulom a tejutat, így próbálom összeszedni magam. - Milyen szép - szólalok meg ismét, immár erõsebb hangon. - Ilyet a városban sosem látunk - fordulok a mellettem ülõ felé, és rámosolygok. Nem néz rám, nem is válaszol. Mintha itt sem lenne, csak egy üres tok, a teste, de a lénye egészen máshol jár.

Felülök, és közelebb csúszom hozzá. Nem húzódik el. A kezem az övére rakom. Valami meleget érzek rajta. Ujjaimat értetlenül az ég felé emelem, és a Hold fényében látom, hogy valami sötét folyadék csöpög le róluk. Nem kell zseninek lennem ahhoz, hogy kitaláljam: vér. Ijedten testvérem felé kapom a fejem, aki csak mosolyog rám, teljes nyugodtsággal.

- Mit csináltál te marha?! - kiabálok rá a vállát rázva, mire õ sötéten tekint fel rám, és egy egyszerû mozdulattal ellök magától. Hanyatt esek, és a fejem a sziklába verem. Fáj, rettenetesen fáj, de nem tudok neki hangot adni. Pár pillanat múlva Allen már felettem is van, és a kezeim leszorítva egy éles követ tart a nyakamnak. Megrémülök. Mit csinál? - Allen… - suttogom remegõ hangon, õ pedig csak néz rám sötét szemeivel, de még mindig nem szól semmit.

- Miért? - suttogja felém, én pedig értetlenül mézek rá. - MIÉRT?! - már kiabál, és a kõ élét jobban a torkomnak nyomja. Már nincs merszem megkérdezni, mirõl is beszél most, mert úgy érzem, nem kapnék rá értelmes választ. Gyorsabban kezdem venni a levegõt, és lassan eluralkodik rajtam a halálfélelem. Ez nem az, akit én régen a bátyámnak hívtam. Ez valaki más, valaki sokkal kegyetlenebb, egy állat, aki mindjárt…

… hirtelen teljes lelki nyugalom tör rám. Mintha belém is egy másik ember bújt volna, aki nem fél a haláltól, sõt, talán még akarja is, és egy ember, aki még annak ellenére is szereti a bátyját, hogy az ezt teszi vele.

- Nem tudom… - suttogom vissza az elõzõ kérdésre, bár még mindig nem tudom, mire akart utalni vele. - de ha szeretnéd, tedd csak meg. Nekem már mindegy… - mosolygom rá szomorúan, és a szemeimet becsukva elengedem magam.

A lélegzetem egyenletesre szabályozom, és próbálok nem belegondolni abba, ami most fog történni. De nem teljesen megy, mivel a szemem sarkából akaratlanul is könnyek buggyannak ki. Allen csuklójáról kis patakban folyik le a vér, egyenesen az én kezemre, onnan pedig a földre. Nem tudom, mekkora sebet ejtett magán, de ha így tud még szorítani, valószínûleg nem nagyot. Szóval még idõben érkeztem. Idõben a halálra. Könnyeim az arcomon keresztülfolyva lecseppennek a hideg, lélektelen sziklára, ami hamarosan magába fogja szívni nemcsak Allen, de az én vérem is. De már nem fáj, már nem érdekel. Talán jobb is lesz, ha meghalok. Allen végre felépül, és nem lesz többet, aki bántja. Sajog a fejem, de már nem törõdöm vele. A kõ hegye egyre jobban a torkomba fúródik.

Jöjjön hát, aminek jönnie kell…

Én sikítok, õ nevet. Tisztára, mint egy õrült. Nem hiszem el. Megbolondult, tényleg megbolondult! Mozogni kezd bennem, õrültül, durván, és majd szétszakadok a fájdalomtól, de nem tudok mit tenni. Tûröm, és érzem, hogy belül összetörök… de õ sincs ezzel másképp. Végül egy hangos nyögés kíséretében elélvezünk, bár ez nekem minden, csak nem élvezet. Allen lihegve a mellkasomra dõl, én pedig azon gondolkodom, hogyan fogom kinyírni magam. Az arcomon lassan végigfolynak a fájdalom keserû könnyei. Fáj. Nagyon fáj. El akarok tûnni. Örökre!

Allen felnéz rám, és csak néz. Mégis mit akarsz még? Megkaptál… fájt… tönkretettél lelkileg, ismét. Ennyi neked nem elég?!

- Azt akartam, hogy fájjon, úgy, mint nekem fájt akkor… azt akartam - suttogja, aztán, mint egy zombi, feláll, és a falon lógó dísztõr felé indul. Összerezzenek, mikor leemeli a helyérõl. A fény egy ponton megcsillan rajta, az én gyomrom pedig összeszorul. Mégis mit akarsz te azzal? Mit…?

A földre rogy, és a szemébõl könnyek törnek elé. Sír… na, így is régen láttam. Aztán nevet. Így már ismerõsebb. Ugyanaz az õrült, aki nemrég volt. Mégis mitõl lett ilyen? Ne… ezt nem kell megkérdeznem. Hiszen tudom. Csak nem vagyok képes bevallani magamnak. Tõlem…

- Ölj meg! - nyújtja felém a tõr markolatát. – Ölj meg, vagy én öllek meg téged - nem mozdulok, és ha akarnék se tudnák. Ez nekem már túl sok… Én… én is ilyen leszek? Beleõrülök saját magamba? Vagyis belé… Annyira utálom, és annyira szeretem, hogy ez még inkább fáj. A gyomrom egyre csak szorul, annyira, hogy szinte már nem is kapok levegõt. Allen meg csak nevet, sír, és olyan dolgokról beszél, amiket szerintem akkor sem értenék meg, ha normális állapotban lennék.

– Allan… ölj meg! - dõl el végül a szõnyegen. – Bár lehet, hogy így is meghalok - és ahogy ezt kimondja, el is ájul. Nagy, üres szemekkel bámulok le ikertestvéremre. A szó, hogy „halál”, megrémít, eltaszít, és elborítja az elmémet. Mit… mit tegyek? Nem, nem! Szedd össze magad, Allan! Nem lehetsz te is olyanná, mint a bátyád, mert akkor mindketten elvesztek! Szedd össze magad, légy férfi, és… nem… nem, mit is hiszek… férfi… én még ember se vagyok… csak egy rovar… csak egy kis, eltaposnivaló rovar, akinek már rég nem itt kéne lennie… Allen… õ miattam lett ilyen… mert én mindig csak szerepet játszottam, mindig csak álarcok mögé bújtam, mindig olyan dolgokat tettem, amire egyáltalán nem lehetek büszke. Utálom magam, kimondhatatlanul! Utálom, és… utál Allen is… és mindenki más is… és senki sem szeret… és…

Nem akarom tovább gondolni. Nem, mert akkor végleg elveszek az önsajnálatban. Nem… NEM! Felugrok a kanapéról, és Allen mellé szaladva jó messze rúgom mellõle a tõrt. Ha esetleg felébredne, és tenne valamit, azt nem tudnám megbocsátani magamnak… a fegyver hosszú sebet ejt a lábamon, de nem érdekel. A mosdóba megyek, és lemosom róla a vért. Ahogy felemelem a lábam, rögtön belém hasít Allen merényletének utóhatása. Fáj, rettenetesen. A földre rogyok, és a vizes vér lecsorog a lábamról. Most már ez is fáj. Remek. Mi jön még?! Mobilcsörgés, valahonnan messze. Elõször nem is érzékelem, vagy nem akarom érzékelni. Az utóbbi valószínûbb. De egyre hangosabban csörög, én pedig nem akarom, hogy Allen felébredjen rá, így lassan kivánszorgom a mosdóból, egyenesen a szobánkba, és a táskámból elõkaparom a telóm. A kijelzõre nagy betûkkel oda van írva, hogy „Apa”. Csodás, ez hiányzott még nekem! De muszáj felvennem, mert addig folyamatosan hívogatni fog, amíg el nem ér minket. Akkor már inkább essünk túl rajta… némileg megemberelem magam, hogy ne remegõ hanggal szóljak bele a mobilba, aztán végül felveszem.

- Igen?

- Az isten szerelmére Allan, meddig kell titeket hívni?! - kiabál apám kedvesen, ahogy szokott.

- Bocsánat, csak éppen… - még mindig vérzõ lábamra pillantok. - Fürödtem.

- És a bátyád? Mindegy is, nem fontos! A lényeg, hogy ide kell jönnöd!

- Hova? - próbálom letisztítani a sebet, de ahogy hozzáérek, felszisszenek. Nehezebb lesz, mint gondoltam!

- Hát Egyiptomba! Találtunk egy nagyon jó leletet, és… - Banggg. Leejtettem a telót, és darabokra tört, én meg csak nagy szemekkel meredek magam elé, és dermedten bámulom a készülék maradványait. Egyiptom… Egyiptom… maga a halál!

Csörög Allen mobilja is. Biztos, hogy apu hív vissza. Remegõ kézzel veszem fel.

- Allan? - szól bele apu.

- Igen, én vagyok. Véletlenül kiesett a kezembõl a mobilom… - váltok kicsit halkabb módba, mivel rájöttem, hogyha ezt tovább folytatom, Allen fel fog ébredni.

- Miért suttogsz? - kérdi gyanakvóan. Biztos azt hiszi, valaki lehallgat minket. Kit is érdekelne ez? Mindegy.

- Mert nem akarom felébreszteni a kabócákat - hazudom gyerekes egyszerûséggel, és magamban elröhögöm magam ezen. Kezdek én is megõrülni.

- Heh? … Na jó. Akkor beszéld meg a bátyáddal, hogy egy kicsit elutazol…

- Nem megyek sehova - vágok a szavába határozottan.

- Hogy? - Apunak nem nagyon szoktam ellent mondani, de ez most kivételes eset. Allen tropán van. Én is tropán vagyok. Valószínûleg mindketten ki fogjuk nyírni magunkat. Ez nem a legjobb idõ egy nyaralásra!

- Nem lehet… Allen biztos nem akarná - nem tudtam idõben kitalálni egy hazugságot, pedig ebben nagyon jó vagyok. A verhetetlen színész. Mi van velem?

- Dehogynem! Sok itt a homok meg a pálmafa, biztosan szívesen nézegetné róluk a képeket!

- Nem értettél meg, apu. Én nem hagyom õt itt! - váltok komolyabb hangja, a másik végen lévõ meg csak megadóan felsóhajt.

- Hát rendben… akkor mond meg neki, hogy csomagoljon. Mindketten jöttök - és még mielõtt tiltakozni tudnék, leteszi. Dühösen a földhöz vágom a mobilt, és ez is széttörik. Csodás. Már csak vezetékesen érnek el minket. Vagy ott se, mert kikötöm. De az nem lenne kifizetõdõ, mert akkor apu egyenesen a maffiát küldi utánunk. Fáradtan felsóhajtom, és a homlokomat fogva az ágynak dõlök. Ez olyan sok dolog egyszerre… szétszakad a fejem! És nem csak az… errõl jut eszembe, Allen… kirohanok a nappaliba, de feleslegesen. Még alszik, vagyis nincs az eszméleténél. Remélem, azért komolyabb testi baja nincs… mert lelkileg egy roncs, az már tuti. Hogyan teszem ezt jóvá? Nem… nem akarom tudni.

Felnyalábolom drága bátyuskám a földrõl, és a vállamra támasztva a hálószobánkba viszem. Iszonyú nagy kín ez, fõleg, hogy a lábamon még a seb is feszül, nem beszélve az alvadt vérrõl, aminek nyomai még a szõnyegen is láthatóak. Hurrá. Takaríthatok egész este. Lefektetem Allent az ágyba, betakarom, aztán nekilátok a dolgok rendbe hozásának. Éjjel valamikor végzem is. Hogy mikor, azt nem tudom, mert, ahogy megtörtént, kidõltem Allen mellé. Kis ikrem ebbõl az egészbõl semmit sem vett észre, és nagyon kezdtem azon aggódni, hogy végleg kiütötte magát, de nem. Még lélegzett, vert a szíve, és volt pulzusa. Ha ezekkel hulla állapotba tudott generálódni, akkor megtapsolom. Elõször nem akartam közel kerülni hozzá, de az este folyamán akaratlanul is az oldalába bújtam. Aztán már nem érdekelt, átöleltem, és úgy aludtam tovább. Megöleltem Allent, aki megerõszakolt, aki azt akarta, hogy megöljem, és aki ezután majdnem magát is megölte. Hogy fogom én megmondani neki, hogy el kell mennünk? Hogy fogok én bármit mondani neki ezután? Ez… nehéz, nagyon nehéz. De ki kell állnom ezt a próbát… is.

***

Forró levegõ, napsütés, hullámzó táj, délibáb, tevék. Végül is csak rávettem Allent, hogy jöjjünk el ide. Bár voltak problémák az indulásnál. Ergo: nem akarta hagyni, hogy levágják a haját, és az oltásokat is elég nehezen viselte. Bár megértem, amit azok a hülyék csináltak, már tényleg brutális volt. Az én hajamat viszont megritkították, úgyhogy most jóval rövidebb lett. Szerencsére meg tudtam gyõzni õket, hogy Allent hagyják békén ezzel. Félõ volt, hogyha valamit ráerõszakolnak, lelövi magát a gépen. De nem tette. Sõt, semmit se tett. Az elmúlt napokba tényleg hulla üzemmódba kapcsolt. Többször is próbáltam beszélgetni vele, bocsánatot is kértem, amiért ilyen rossz testvére voltam, de õ nem szólt egy szót se, még máig sem. Teljesen magába roskadt, és ez nagyon, de nagyon aggaszt. Bele se merek gondolni, mik járnak a fejében… én már úgy, ahogy felépültem, és szerintem ettõl is ki van készülve. Nem tudja elhinni, hogy csak ilyen rövid ideig fájt. Pedig mekkorát téved… a lábam és a fenekem még mindig fáj, csak nem mutatom neki. Õ a sebemrõl sem tud, ahogy semmi másról sem. És persze nem csak kívül fáj, belül is, rettenetesen… de ha én is összeomlok, akkor el vagyunk veszve. Ezt meg kell érteni. De ne értse meg. Nem is tudjon errõl. Ne tudjon semmirõl… amíg újra a régi nem lesz. És elérem, ha belepusztulok is! Õ nem érdemli meg a halált! Ha valaki itt meg fog halni, az én leszek.

- Üdv fiúk - köszönt minket apu egy nagyobb sátortáborban. - Örülök, hogy eljöttetek - Legalább ne hazudna ekkorát.

- Persze, mi is örülünk, hogy itt lehetünk - hadarom el a szokásos köszöntõs szart, aztán Allent magam mellé vonva nézek körül. Az kéne még csak nekem, hogy megcsípesse magát egy skorpióval! - De miért is hívtál ide minket? - pillantok apura kérdõen. Õ erre elvigyorodik, és int, hogy kövessük. Sóhajtva indulok el utána. Annyit tudok biztosan, hogy valami állati maradványt találtak, amirõl nem tudják pontosan megállapítani, mi, és mivel én jó vagyok bioszból, apu ajánlott engem. Gyakorlatilag ezért vagyunk most itt. Én megyek apu után, de Allen nem. Egy idõ után ez feltûnik, és kérdõen pillantok hátra ikertestvéremre, aki csak áll, és nézi a tájat. Elég nehéz kitalálni, mire gondol, hiszen már régóta megnémult, és az arca már régóta nem mutatja, mi jár a fejében. Mellé lépve fogom meg a kezét, és kezdem magam után húzni.

- Gyere, Nii-san. Nem akarom, hogy egyedül légy! - és jön utánam, mint egy robot, mint egy élõholt, mint… ez nekem fáj, nagyon fáj. Fáj, hogy ilyen lett, fõleg mert tudom, hogy miattam. Nagyon, nagyon fáj. És helyre kell hoznom, mindenáron! Mert én nem érek ennyit…

- GYÛLÖLLEK ALLAN!!! GYÛLÖLLEK! – hajol el tõlem, és sírva elrohan. Értetlenül, kimerült arccal bámulok utána, és a fejemben ezer darabra törik a történetrõl kialakított kép, ami valójában nem is létezett. Hogyan? Hiszen az elõbb azt mondta nem utál… aztán kijelentette, hogy utál. Most elõször. Életében elõször. Eddig mindig csak én mondtam. Mindig… abban az egy, szerencsétlen esetben, amikor õ megölt. Megölt, én pedig ezerszeresen akartam azt visszafizetni neki… hogy sikerült-e? Nem tudom. De ha sikerült is, már nem tesz boldoggá. A fejemben iszonyatosan nagy kavar van, fekete maszlag, és én most nem tudom eldönteni, mi is történt valójában. Talán nem is akarom. Talán nem is kell… egyedül csak Allen hideg gyûlöletét akarom érezni, és biztos akarok benne lenni, hogy én is így érzek iránta. De nem vagyok biztos. Mert én szeretem… gyûlölöm, amiért szeretem. Talán elég lenne csak szeretni. De õ olyan más… sokkal erõsebb nálam, sokkal életrevalóbb, olyan, akire fel lehet nézni. Talán nekem nem is kéne élni… de élek. És eszem ágában sincs elmenekülni az élet elõl. Egyedül csak a körülményei elõl menekülök, talán… de ahhoz sem lenne erõm. Mert én csak egy gyenge kis rovar vagyok. Egy kabóca… egy zöld hátú kis kabóca, semmi több.

Utálsz, drága ikerbátyám? Rendben van. Utálj csak. Jobban, mint én téged. Így könnyebb lesz mindkettõnknek. Úgy nem fog fájni annyira. Mert akárhogy is akarom, akárhogyan szeretném, én… nem tudlak igazán gyûlölni. Mert mindig is szerettelek, Onii-san…

***

Allen aznap nem jön haza. Nem tudom, hol van, de nem is érdekel. Egész délután csak filmeket nézek, kukoricát zabálok, és próbálom teljes mértékben kizárni az életembõl még csak a testvérem gondolatát is. De akárhogy is próbálom, nem megy. Az elmém egy része csak érte aggódik, hogy majd valami olyat csinál, amit nem kéne, és, hogy az mennyire fájni fog… mert nem tudok nélküle élni. De nem hívom fel. Nem… fel sem venné. Nem szabad. Most nem… talán, majd ha hazajön, megpróbálok beszélni vele… de nem. Nem próbálok meg semmit sem. Mert azt akarom, hogy gyûlöljön. Gyûlöljön, ameddig csak lehet, hogy én is gyûlölhessem, és ne kerekedjen fölül a szeretet… talán belepusztulok, de nem érdekel. Megérdemelném… én a kis kabóca, aki minden elõl csak menekül. Nem kéne élnem. De élek. Szar ügy…

Estére azért hazatéved drága bátyám. A ruhája mocskos, és látszik rajta, hogy sok olyan dolgot csinált, amit nem kellett volna, de nem érdekel. Nem akarom, hogy érdekeljen. És õ sem akarja. Így nem is érdekel… tudomást sem veszünk egymásról, minden úgy megy, ahogy azelõtt, hogy Allen hazaért volna. Elmerülünk a saját kis világunkban, és nem akarjuk felfogni a másik létezését, holott mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem fogjuk így sokáig bírni. Szükségünk van egymás közelségére, még akkor is, ha utáljuk egymást… milyen érzés, Allen? A gyûlölet… utálsz, ugye? Utálj csak. Én a te utálatodból élek.

Allen ma a kanapén alszik. Én a szobánkba. Azok után, hogy több mint tizenhét éven keresztül együtt aludtunk. Furcsa. Nagyon, nagyon furcsa. Allen közelsége nélkül… fázom…

Nem tudom, talán csak álmodtam, de olyan érzésem volt, mintha Allen az este valamikor mellém feküdt volna. Nem ébredtem fel rá, csak éreztem, hogy a közelemben van… reggel viszont már nem volt mellettem. Talán csak egy álom volt. Talán… vagy nem. Mindenesetre egész este fáztam.

***

Reggel szokás szerint együtt megyünk suliba, de nem szólunk egymáshoz. Nincs mirõl beszélnünk. Idegennek érzem magam. Mintha nem is a testvérem lenne… talán nem is az. És én sem vagyok már a régi Allan. Sosem voltam a régi Allan. És ez valahogy megnyugtat. Beszélj hozzám, Onii-san, és akkor én is mosolyogni fogok rád… de ha nem beszélsz… veled együtt fogok meghalni.

A suliba érve az útjaink elválnak. Én biosz szakra megyek, õ rajzra. Ma könnyû napunk van. Nem találkozunk sokat. Valószínûleg csak a nap végén fogunk, vagy még akkor se. Ez idegen… annyira idegen. Fáj…

- Mit lógatod az orrod? – szól hozzám egy ismerõs hang. Megfordulok. Tim az.

- Semmit – válaszolok semlegesen, és ismét a munkám fölé görnyedek. Tim, aki már jó pár éve próbál bevágódni nálam, sikertelenül. Nem érdekel a gyerek, és nem is fog, soha.

- Ezt a közlékenységet – hajol fölém, eltolva elõlem a tankönyvem, mire én semlegesen felpillantok rá, aztán fogom a cuccom, és kisétálok az óráról. Nincs szükségem hülyékre. Én magam is az vagyok. Épp elég a bajom. Nem kell több fájdalom.

A többi óra unalmas, és nem is érdekes. Allent egész nap nem látom. Talán ellógott, vagy csak úgy intézi, hogy elkerüljük egymást, nem tudom. De talán jobb is így. Az órák végeztével aztán a szekrényemhez megyek, hogy elpakoljam a könyveim, de megint egy zavaró tényezõbe botlom. Mért is hittem, hogy ilyen könnyen lerázom?

- Szia – furakszik be elém Tim, én pedig rá sem nézve becsukom a szekrényajtóm, és indulok is. Nem érdekel. Nem érdekel, és kész. – Te megnémultál? – vág elém nevetve, én meg legszívesebben felpofoznám. Nincs szükségem rá. Semmilyen közelségére sem. Mért nem érti már meg?

- Hagyj békén – kerülöm ki, de õ csak nem hagy békén, a szekrényeknek lök, és fölém magasodik.

- Mért utasítasz el állandóan? – kérdi komolyabb arcra váltva.

- Mert nem érdekelsz. Ilyen nehéz felfogni? – lökném arrébb rideg arccal, de õ lefogja a kezem.

- Ugyan, ne hülyíts. Akkor mégis ki érdekel téged? Csak nem a drága kis bátyád? – nevet gúnyosan, én pedig erõsen gondolkodom rajta, hogy tényleg felképelem. – Mindenki tudja, hogy csak teszitek a fejeteket. Valójában utáljátok egymást – Ez a gyerek tud valamit. Mindenesetre most rohadtul nincs kedvem hallgatni a hülyeségeit, úgyhogy távozom.

- Hányszor kell neked elmondanom, hogy kopj le? – taszítom el magamtól, és már mennék is el, de Tim az utolsó pillanatban elkapja az egyik kezem, és magához rántva megcsókol. Megcsókol? Uh… neh… ez így nem lesz jó… el kell löknöm… de nem tudom. Valahogy nem megy. Pedig muszáj lesz. Én õt nem szeretem… Én…

- Te meg mit csinálsz? – hallom a hátam mögül a saját hangom, azaz Allen hangját. Hirtelen elég erõm lesz hozzá, hogy ellökjem Timet, és ijedten fordulok hátra ikerbátyám felé. És mikor meglátom az arcát, még jobban megrémülök. Mérges… hihetetlenül mérges, és félelmetes.

- Én… félreérted, mi csak… - kezdeném a nyökögést, de õ csak megragadja a kezem, és õrült sebességgel maga után kezd húzni. Mi lesz most? Nem tudom… és talán nem is akarom tudni. Allen hátra sem néz rám, csak megy, rideg tekintettel, és valami megmagyarázhatatlan õrült mosollyal az arcán. Félek tõled, Onii-san. Nagyon félek…

***

Hazaérve bezárja ránk az ajtót, aztán azonnal a kanapéra lök, és fölém magasodik. Ijedten próbálok elhúzódni tõle, de õ nem enged, és rögtön a gatyámba nyúl. Ne… ne csináld! Menekülni akarok, de nem hagyja… maga alá kényszerít, és letépi rólam nadrágot. Félek. Eszeveszettül félek.

- Ne! Kérlek, hagyd abba! – váltok könyörgõ módba, mikor rájövök, hogy itt más már nem nagyon használ. De Allen mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Allen… Allen ez egyáltalán? Nem… nem lehet Allen…

- Ha õ hozzád érhetett… ha neki meg merted engedni, akkor most nekem is meg fogod ezt! – vigyorog rám eszelõs képpel, engem meg teljesen megõrjít a rettegés, és legszívesebben megölném magam. De Allent ez nem érdekli. Egy egyszerû mozdulattal szétveszíti a lábaim és… belém hatol. Hangosan felnyögöm.

Fáj… iszonyúan, leírhatatlanul fáj… nagyon… és Allen élvezi ezt. Minden értelemben. Rettenetesen fáj… mért teszed ezt velem? Összetörsz… megölsz… talán pont ez a célod vele.

- Mit szólnál hozzá, ha ma megnéznénk valami filmet? – pillog rám ártatlanul, mire én kis habozás után rábólintok. Úgy sincs jobb dolgunk… - Király! Akkor menj be kérlek a szobába, én pedig elõkészítem a terepet! – Heh? Ennek mi értelme? Végül is mindegy… megadóan sóhajtok egyet, és a szobába vonulok.

Pár percig semmi, aztán kitessékelnek a szobából, én meg tátott szájjal figyelem a változásokat. Allen mindent átrendezett. Izé… azért annyira nem is, csak… sötét lett. Hideg, és olyan… félelmetes. Mégis mit akar ezzel elérni? A kanapéhoz rángat, majd leültet rá, és õ is leül tõlem tisztes távolságba. Bekapcsolja a filmet. Valami horror. Mért is gondolnám azt, hogy majd egy vígjátékot rak be? Egy darabig csendben nézzük a tévét, majd Allen közelíteni kezd hozzám. Meglepetten pillantok rá, és nyögve próbálok menekülni, de nem enged. A kanapéra nyom, és fölém emelkedve közelít egyre jobban hozzám. Ne, ezt ne… és megcsókol. Hideg ajkaink édesen forrnak össze, én pedig nem bírom megállni, hogy ne viszonozzam a csókot. Ne… ne csináld ezt… átölel, és a pólóm alá nyúl, majd egyre lejjebb megy. Belenyögöm a csókba, és ahogy egyre gyorsabban mozgatja a kezét, lassan a tudatomat is elvesztem. Érezni akarom, élvezni, és… de én utálom! Én szívembõl utálom, hogy felejthettem el?! Ne… Allan, ne engedd neki, ez… lágyan csókolja a nyakam, és másik kezével érzékien simítja végig a hasfalam, én pedig teljesen tehetetlen vagyok. Neh… állj már ellen! Utálod… utálod… utáld már! Allan! Ez nem te vagy, ez… hangosan nyögve élvezek a kezébe. Kész. Itt van végem. Allannak vége. A szerepébe egy új, kéjenc kis mindent eltûrõ faszkalap került. Ki kéne tolnom a helyébõl. De valahogy… nem akarom.

***

- Onii-san, add vissza az üvegem!

- De mért? Csak kínzod õket! Sokkal jobb lesz nekik, ha szabadok lesznek!

- Onii-san, ADD VISSZA!

És õ kiönti a kabócákat. Ki, egyenesen az ablakon, a szabadba. Égõ, vörös arccal bámulok rá, és félrelökve az ablakból a kabócák után nyúlok, de már nem érem el õket. Kinyújtott kezemet még az ég felé tartom, és tehetetlenül bámulom, ahogy a kis kedvenceim tovaszállnak. A szemembe könnyek gyûlnek, amik szépen lassan potyognak le az államról, egyenesen le, a nagy mélységbe. Mikor már egy bogarat sem látok megfordulok, és remegve pillantok fel ikerbátyámra.

- Megölted õket… - suttogom gyûlöletes hangon.

- Mi? De hisz nekik ott kinn…

- Megölted õket! Megöltél ENGEM! – zokogom torkom szakadtából, és ellökve az utamból kiszaladok a szobából. – GYÛLÖLLEK! – kiabálom neki ingerülten, és magamra csapom az ajtót.

Akkor egyszer… akkor egyszer az életemben, ki mertem mondani neki…

***

- Mosolyogj, Allan.

- Én olyat nem tudok.

- Mosolyogsz, vagy ezt nyomom le a torkodon! – az napraforgónak már csak a gondolatától is irtózok, úgyhogy egy gyenge mosolyt erõltetek az arcomra. – Na azért. – Az napraforgó biztos távolságban. Huh…

- Gyûlölöm az fotózásokat – morgom az orrom alatt bosszúsan.

- Nyugi. Ezután szépen hazamegyünk, és kapsz, amit szeretnél… - Én egy bárdot szeretnék, de most rögtön.

- Gyûlölöm ezeket a ruhákat – folytatom a zsörtölõdést.

- Én meg azt, amikor ilyen vagy. Lazíts már! Az a csaj nem ér ennyit! – Az ex barátnõm, aki dobott… igenis ér ennyit.

- Honnan is tudhatnád te, mit érzek… - sóhajtok megadóan, a fényképezõ gombja pedig elkattan.

- Csííííííííz!

***

- Hideg van.

- Ebben most igazat adok.

- Menjünk be…

- Még ne – testvérem egy hóember féle fejét próbálja a helyére rakni, de elég rosszul halad…

- Siess… megfagyok… - kuporodok le a földre, és a kezembe lehelve próbálom kissé felmelegíteni magam, ami egy hóviharban nem igazán megy.

- Mindjárt… - Már nem is hallom, amit mond. A füleim lefagytak… pár percet még kibírok a hidegben, de többet nem.

- Allen… nagyon fázom… - didergem összekoccanó fogakkal, mire valami meleget érzek a nyakam körül. Allen sála az, amit rám adott. Ezután pedig átölel, és szorosan hozzám bújik, hogy melegítsük egymást. Bágyadtan nézek fel rá. Megrészegít a közelsége…

- Nincs semmi baj, Allan… itt vagyok… - Itt vagy... én pedig nem vagyok itt… meleg van… jólesõ meleg… szeretlek, Allen… és gyûlölöm, hogy szeretlek…

***

- Neh, elég! – lököm el magamtól, mikor már majdnem megteszi azt, amivel teljesen az övé lennék. – Ne csináld! – húzódok a kanapé végébe, és remegõ tagokkal bámulok magam elé. „Megölted õket! Megöltél ENGEM!”

- Allan… - húzódik ismét közelebb hozzám Allen, de én csak a kezemmel intek, hogy maradjon ott, ahol van. „GYÛLÖLLEK!” – Mi baj van? – Ugyan mért is mondanám el? Hisz tudod te jól…

- Nagyon messzire mentél… túlságosan is… - hebegem a térdeimet magam elé húzva. „Honnan is tudhatnád te, mit érzek…”

- És te nem ellenkeztél. Sõt, benne voltál – mondja a fekete, és odahúzódva hozzám egy puszit lehel csupasz vállamra. „Nincs semmi baj, Allan…” Ne… „Itt vagyok…” Ne! „Szeretlek, Allen…” NE!

Felpattanok a kanapéról, és a redõnyt felhúzva az erkélyre lépek. Forró. Éget. Nem érdekel! Mélyen kihajolok a korláton, és keresek valamit, amit már rég elvesztettem. Vagy inkább valamiket… „Onii-san, ADD VISSZA!” Onii-san, add vissza… add vissza a régi énem, a régi meggyõzõdésem arról, hogy utállak. ADD VISSZA! Vagy tûntesd el… örökre.

- Mit csinálsz? – lép az erkélyre Allen is, és az ajtófélfának dõlve unottan méregetni kezd. Rápillantok ködös, értetlen tekintetemmel, és a szemeimbe ismét könnyek gyûlnek. A szél eközben feltámad, és hosszú hajam a hátam mögé fújva hangsúlyozza ki még jobban, mit is érzek most. Csüggedt tekintetem végül a földre szegezem, és nézem, ahogy a sok kis könnycsepp lepottyan rá. „Mosolyogj, Allan.” Nem megy… „Én olyat nem tudok.” Még most sem...

A földre rogyok, és hajamat az arcomba csapva bámulok lefelé. „Allen… nagyon fázom…” Igen… fázom. Még mindig fázom… Ikertesóm eközben mellém térdel, és a hajamat kitûrve a szemembõl felemeli az állam. Csüggedten bámulok fel rá. Mért vagy ilyen hideg, Onii-san?

- Miért? – kérdem megtörten.

- Mit miért? – Persze, hogy nem érted… mért is értenéd.

- Miért történik ez..? – kapom el tõle a fejem, és az égre pillantok. Szürke. Szürke… fekete is lehetne.

- Mi?

- Semmi… - nézek ismét magam elé, majd egy sóhaj közepette kitörlöm a könnyeim a szemembõl. – Gyûlölöm magam! – vigyorgok fel Allenre, aki ezt egy semleges tekintettel viszonozza.

- Én nem gyûlöllek – suttogja felém, majd egy határozott mozdulattal hátradönt, és megcsókol. Nem ellenkezem… ismét nem. Ha ezt csinálja, az jól esik… csak tovább ne menjen. Micsoda egy szar alak vagyok én. Micsoda egy nyápic, szar alak vagyok én…

Unottan támaszkodom az iskola falának, és a madarakat nézve várom, hogy Allen végre kitolja a pofáját ebbõl a baszott kínkamrából. Mit szeret ez ennyire ott benn lenni? Jah, várjunk csak, eszembe jutott… mert bent mindenki agyára mehet. Hu-hu, hát ez felettébb izgalmas…

Gondolatmenetembõl a hirtelen sötétség szakít ki, ami egyik pillanatról a másikra kúszik a szemem elé. Ugyanakkor egy fém tárgy is a nyakamhoz nyomódik, és ebbõl már ki is találom, ki szórakozik megint velem…

- Engedj el! – kiáltom parancsolón, és reflexszerûen kapálózni kezdek. Allen erre nevetve engedelmeskedik, és a hajamba túrva rám vigyorog.

- Nyugi szívem, csak én vagyok – kuncog továbbra is.

- Hát bazd meg, hogy neked sincs jobb dolgod ennél… - morgom magamban, és teljesen biztos vagyok benne, hogy õ nem érti. - Mehetünk, vagy még van valami dolgod? – veszem a hátamra a táskám, és egy angyali mosoly mögé bújva eljátszom, hogy minden rendben, és egyáltalán nem neheztelek a világra, amiért megszülettem. És ez így is van, de csak részben… a mosolyom nem igazi.

- Semmi dolgom sincs, és ha lenne, akkor is elhalasztanám, hercegnõm – pillant rám cinikusan, és egy lágy puszit lehel a kezemre. Akaratlanul is elpirulok, bár nem nagyon szeretem, ha ezt csinálja… ilyenkor mindig az-az érzés uralkodik el rajtam, hogy csak nyalizik nekem, és semmi másra nem kellek neki, csak… de ezek már a perverzebb énem gondolatai.

- Mit terveztél mára? – kérdem csupán csak megszokásból, és én örülnék neki a legjobban, ha azt mondaná, hogy: „Semmit.”

- Hmm… most, hogy így mondod még nem terveztem semmit, de itt az ideje, mert a végén még elfelejtenek minket az áldozataink… - nevet a rá jellemzõ szórakozottsággal, és átöleli a vállam. Én csak egy játékos lökéssel válaszolok. Szép is a szerepjáték…

- Akkor gyerünk, találj ki valamit! – adom ki az utasítást kizárólag azért, hogy ennek az okostóninak legyen min agyalnia. Még mindig örülnék neki, ha csak simán visszautasítana, de az végül is unalmas lenne, és nem is rá vallana…

- Könnyû azt mondani… - vág gondolkodó képet, aztán ellép mellõlem, és egy cseresznyefa virágait kezdi tépkedni. - Mi lenne, ha ma csak kiszúrnánk a szomszéd kocsijának a kerekét? Tudom, hogy lejárt lemez, de tényleg elfáradtam… vagy mondjuk, kössünk az autók mögé üvegeket, mert az hangos és szar lesz, amikor eltörik – nyújt felém egy rózsaszín virágot, amit én tétován veszek el tõle. Virágmániás… – Na, akkor siessünk haza, még össze kell kötnünk az üvegeket.

- Oké, ahogy szeretnéd – vonok vállat, és elindulok mellette. Mivel nincs messze az házunk, pár percre rá már otthon is vagyunk…

Ez a puhány dög rögtön le is veti magát a kanapéra, és még csak eszébe sem jut, hogy segítsen a pakolásban. Végül kicsoszogok a konyhába, és töltök magunknak teát, mert ugye, ha nekem tea kell, akkor neki is az kell majd… ez az ikrek logikája. A konyhából kijövet próbálok ügyelni rá, hogy ne lötykölõdjön ki az ital, de Allen hangos nevetése kizökkent ebbõl a helyzetbõl, és akaratlanul is kicsepeg egy kicsit.

- Nem jó, hozz újat! – int felém komolyan, én meg mérgemben legszívesebben a fejére önteném a maradékot, hátha attól észhez tér!

- Bazd már meg, hozz te, ha akarsz – morranok rá mérgesen, amitõl majdnem ismét elneveti magát. Azt próbáld meg, csészével az agyadban fogsz lefeküdni… örökre.

- Nyugika már! Vicc akart lenni, te agyilag nagyon szõke! – Hát persze. Allennek mi nem vicc akar lenni? Betörjük a szomszéd ablakát, fizetjük az égbe nyúló árakat, de ez csak vicc akart lenni. Betörjük a szomszéd srác fejét, fizetjük a több hónapos kártérítést, de ez csak vicc akart lenni. Betöröm Allen orrát, szart se fizetek, max csak ellátom, és ha majd megkérdezi, miért, azt mondom: „Csak vicc akart lenni, te agyilag szõke!”

- Hát eléggé elcseszted – morgom tovább, és leteszem az asztalra a csészéket. Magamban már kitomboltam a dühöm, úgyhogy nincs mitõl félnie… de azt hiszem, ettõl függetlenül azért felboncolok egy Allen nevû bogarat.

- Na látod, az lehet… - Nem lehet, biztos! Neked egyáltalán nincsenek jó vicceid, bátyus, csak te gondolod azt, hogy vannak! De jobb, ha ezt nem vágom a képedbe…

- Akkor mit is akarunk csinálni? – kérdem a teámat kavargatva, mire a fekete fölém térdel, és perverzen vigyorog rám. Te jó Isten, nem figyeltem rá, hogy beszélek… és ez nagy hiba, fõleg, ha épp Allenhez szólt a mondókám.

- Hogy mit csináljunk? Bízzuk a fantáziámra… - hajol fölém, és kis híján lesmárol, ami baszott rosszul érint.

- Ne… - nyögöm kétségbeesve, és ellököm magamtól. Messzire mész, Onii-san, túl messzire…

- Ne legyél már ilyen ideges, mi van ma veled? – húzódik arrébb tõlem, és nevetése mögé próbálja rejteni zavarát, ami nála épp úgy mûködésbe lépett, ahogy nálam is, csak az õ esetében Allenesebb stílusban… ergo… csak az veszi észre, aki már több mint 17 éve együtt él vele.

Kipirult arccal fordulok el felõle, és legszívesebben felakasztanám magam, mivel már megint sikerült elkápráztatnia. Fenébe… mért vagyok én ennyire oda érte? És mért ilyen értelemben? És mért próbálom mindezt a gyûlöletem mögé rejteni, amit neki ki sem mutatok? Mi értelme ennek..? Erre nincs jó válasz, hiába is keresném…

A nappaliban állok, és üvegek után kutatok. Rohadtul fáradt vagyok, és marhára nincs kedvem most semmilyen szivatáshoz, de hát én akartam így, és a szerepet játszani kell… sokak szerint jellemben anyámra ütöttem. Nos, õk nem is tudják, mennyire igazuk van… mert valóban. Anyámnak a színház az élete, és nekem is pontosan az. Csak én külön elõadásokat tartok, kizárólag csak Sanatomo Allennek… az én „drága” ikertestvéremnek.

- Allan! Tudnál hozni még párat a nappaliból? Úgy emlékszem ott is van a szekrényben néhány – hallatszik a konyhából az érintett hangja. Jellemzõ, most is ugráltatni akar…

- Igen! – kiabálok vissza, bár a hangokból ítélve felesleges, mivel egy a százhoz az esélye, hogy meg is hallotta.

- Allan ide hoznád õket? – kiabál ki ismét. Ó persze, mért is ne! Az egész szobát ne pakoljam fel neked, édes?

- Persze! – játszom tovább a szerepet, és csak tetteimmel konstatálva dühöm, kitépem a szekrény ajtaját, mire az üvegek hangosan csörömpölve rám borulnak, és az egyik éles felületû szilánkdarab (feltehetõleg eltört egy üveg odabent, abból jött le) a kezembe fúródik. Fojtott hangon felnyögök az érzéstõl, ahogy meleg vérem a tenyerembõl a padlóra csorog. Francba… annyira béna vagyok…

- Allan… - jelenik meg Allen az ajtóban, és letérdelve mellém a sérülésem kezdi bámulni. Elég tanácstalannak tûnik, de hamar összekapja magát, és a sebet ellátva egy puszit nyom a kezemre.

- Vigyázz magadra! Benned csak én tehetek kárt! Senki más… te sem magadban. Kérlek vigyázz magadra jobban! – Az elsõ mondat még oké. A második az már nem annyira, de tekintve, hogy Allen szájából hallottam, még talán elviselem! A harmadik már kicsit felnyomja bennem a pumpát, mivel azt már tényleg nem szabhatja meg, hogy én mit csináljak magammal! Ha legközelebb fel akarom vágni az ereim, akkor fel is fogom, és magasról teszek majd rá, hogy õ milyen elveket vall ezzel kapcsolatban! És az utolsó mondat megint átlagos. Én pedig megint tiszta zaklatott lettem…

Zavartan húzom el tõle a kezem, és magam elé bámulva tápászkodom fel a földrõl.

- Bocsánat… én csak… - megrázom a fejem, és valamiért hirtelen nem tudom visszatartani elõtörõ könnyeim. – Bocsáss meg… majd holnap folytatjuk! – bújok hosszú fekete hajam mögé, hogy ne lássa gyengeségem, majd sarkon fordulok, és a szobánkba szaladva magamra csapom az ajtót. Baszki… baszki… mi a francért bõgöm már megint?!

Az ajtónak hátat fordítva nekidõlök, és lassan lefelé csúszom egészen a földig, közben próbálom kivenni a tárgyak körvonalát, ami nem nagyon sikerül full könnyes szemmel. Végül nem is próbálkozom feleslegesen, hanem az arcom a kezembe temetem, és sírok, mert ettõl talán majd jobban érzem magam. A kezem a hirtelen mozdulatra lüktetni kezd, a fejem kicsit megfájdul, és átkozom a percet, mikor felálltam Allen mellõl, és otthagytam. Tudom jól, hogy nem fog utánam jönni, mert tudja, hogy ilyenkor nem érdemes zavarni… úgyis csak elküldeném a francba. Vagy nem… most valahogy szükségem lenne a közelségére… nem is tudom, miért, hiszen pár órával ezelõtt még úgy löktem el magamtól, mintha csak egy idegen lenne. Pedig nem… és talán jobb is lett volna, ha akkor engedek neki… de miket is beszélek! Hiszen én csak szerepet játszom! Az ártatlan, szeretõ iker szerepét, akirõl mindenki azt hiszi, hogy jó és kedves, holott mélyen legbelül akár õ lehetne a második Hitler. Na jó, azért ez túlzás volt… de ez is csak Allen miatt van! Ha õ nem lenne ennyire magabiztos, erõs és célratörõ, akkor nem érezném mellette magam egy jelentéktelen kis féregnek… vagy rágcsálónak… az jobban hangzik. A lényeg, hogy utálom Allent, amiért valahogy mégis odavagyok érte, és utálom magamat is, amiért ilyet ki merek mondani! De most annyira össze vagyok zavarodva… a nagy gyõzködésben el is felejtem, hogy még sírnom kéne, úgyhogy a könnyeim észrevétlenül el is apadnak. Amikor ez tudatosul bennem, felállok, és az ágyhoz támolyogva kihúzom a kis éjjeli szekrény fiókját. Benne egy lyukasztott tetejû befõttesüveg áll, alján sok kis zöld hátú kabócával. Talán a többi ember ezeket csak értéktelen kártevõknek tekinti, de én nem. Mindegyiket meg tudom különböztetni, és mindegyiknek nevet is adtam. Ez talán kicsit betegesen hangzik, de… nekem ez az egyetlen örömöm.

Elgondolkodva nyitom ki az üveg tetejét, és egy kis zöld hátú rovart a kezembe véve rögtön vissza is zárom. A kis bogár reménytelenül kapkodja lábait a levegõben, és csapkodja kis szárnyait, de mit sem ér vele. Nem tud elszaladni, nem tud elrepülni elõlem. Ugyanolyan védtelen, akár csak én, és ezért is szeretem ezt a fajt. Semmi sem védi meg ellenségei gonoszságától, azt tehetsz vele, amit akarsz, és én ezt személy szerint ki is használom. Egy ügyes mozdulattal kicsavarom a rovar szárnyát, aztán a hátsó lábait kitépve az íróasztalomra helyezem. Aztán csipeszt veszek a kezembe, és egy nagyítót. A kis élõlény veszett félelmében élesen „énekelni” kezd, ami ez esetben nekem nagyon nem tetszik, így kitépve utolsó két lábát is a csipeszem a hátába mélyesztem. Nem nyomom túl mélyre, mivel azzal a lendülettel akár meg is sérthetném az asztalt. De ez nem fordulhat elõ, mivel már sokszor csináltam ilyet. Azt mondanom sem kell, hogy az állat ezzel meghalt. Nem szeretem sokat kínozni az alanyaimat, jobb a gyors halál, ha már úgysem kerülheti el azt. A bogarat a hátára fordítva kezdem el boncolni, ami nem túl izgalmas, tekintve, hogy már ezerszer csináltam ilyet, és soha semmi mást nem találtam, mint amit amúgy is találnom kellett. Dolgom végeztével a kabóca maradványait az asztalon lévõ kukának kinevezett edénybe szórom, majd a befõttesüveget felkapva visszahelyezem a szekrénybe, és behúzom. Bentrõl fájdalmas ének hangzik fel. Remek… ezek a kis hülyék már megint siratják a társukat. Mindig ez van, ha felboncolok egyet közülük. Keservesen énekelni kezdenek, és akár egy éjszakán keresztül abba sem hagyják. Mondanom sem kell, hogy a szomszédok és Allen gyûlöli ezért õket. Emlékszem is egyszer, mikor még fiatalabb voltam, Onii-chan mérgében kiöntötte õket az ablakon, ami nekik csak jó volt, mert megmenekültek a boncolás elõl. Én viszont hihetetlenül dühös lettem rá, és több napon keresztül hozzá sem szóltam. De iszonyú hamar megtört, ahogy ez tõle elvárható… mert én nem vagyok képes ellenállni neki…

Végül nem törõdöm a bogarakkal, csak levetem magam az ágyra, az mp4-em a fülembe dugom, és a hangerõt maxra kapcsolva ordíttatni kezdem a jól ismert számot…

Minden jó, minden szép,

Ez csak az álca, egy színjáték!

Engedj el, ha így járnék,

Ezt a szerepet évekig bírnám még...

/Children of Distance: Engedj el! (4:35 – 5:35-ig, teljes szám még nem jelent meg x3)/

Szeretem ezt a számot, mert az egész rólam szól… és illik is rám… nagyon. Így aztán nem csoda, ha pár percre rá már mélyen szundítok a fülesekkel a fülemben… nehéz volt ez a nap… és az összes az lesz…

Reggel arra ébredek, hogy valaki úgy ölel, hogy szinte már megfolyt. Nyöszörögve nyitom ki a szemem, és bár pontosan tudom, hogy ez csak Allen lehet, azért megnézem, ki is ez a merénylõ. És õ az… magához szirít, és a fejét a nyakamba fúrva mélyeket szuszog. Az érzésre halkan felnyögök, és el is pirulok egy kicsit. Franc… már korán reggel levesz a lábamról! Vagyis azt nem tudja megtenni, mivel éppen fekszem… na de nem sokáig!

Felépülve enyhe zavaromból a kezeit óvatosan lehámozom magamról, majd halkan, amilyen csendben csak tudok, kisettenkedek a szobából. Kiérve rögtön a konyhába megyek, és nekilátok valami reggelit készíteni. Jól elvagyok a dologgal, és mire végzem, kócos kis ikrem is kitámolyog a szobából. Heh, tudtam, hogy nem bírja ki sokáig, ha nem vagyok mellette. De ez fordítva is igaz… kezdtem már hiányolni.

- Jó reggelt! – köszöntöm kedvesen mosolyogva, felvéve a szokásos álarcot.

- ’reggelt – biccent vissza a fekete, aztán az asztalhoz ülve a kajáját kezdi kotorászni. Hamarosan én is helyet foglalok vele szemben, majd egy perc sem telik el, de Allen már újra megszólal. – Ugye jobban vagy már? – pillant rám enyhe aggódással a szemében.

- Persze, nincs semmi bajom! – vigyorgom rá nyugtatóan, és valahogy most ehhez a mosolyhoz nem kellett megerõltetnem magam… csak úgy jött.

- Akkor jó – sóhajt fel megkönnyebbülten tesókám, és most már nyugodt szívvel enni is kezd. De ari… így aggódott értem… a nagy szart. Valahogy akár mennyiszer is bizonyítja be nekem, hogy mennyire szeret, vagy akár mennyiszer is kell meggyõzõdnöm afelõl, hogy ez tényleg így van, valahogy… nem hat meg. Egyszerûen nem. Egy másik valaki a lelkem mélyén… a lényem mélyén… nem engedi, hogy meghasson. Szívtelen egy „ember” vagyok én…