Egy idõ után azt veszem észre õ már valahol eltûnt a párna alatt és arca teljesen kipirult. Hát valami imádnivaló ez a kölyök.
- Na, megvagy még, cica? – kérdezek rá, hátha más lenne a helyzet. Eltûnt a párna alatt, az fix.
- Idióta. – mászik elõ és jön mellém. Jéé, elõkerült egy piros cica. Hihi.. – Menjünk filmet nézni. Milyenjeid vannak? – kérdezi cukin pislogva. Eddig bírta volna a mangát? Sokáig ment neki. Nem nézek rá, de tudom teljesen el van pirulva. Tovább olvasok.
- Nézzd! Ott vannak. Válassz csak! Nincs sok, mindjárt elolvasom, addig keress valamit. - pillantok rá hátra kedvesen mosolyogva.
- Okéééé! - ezzel már megy is és én visszamerülök mangámba. Imádom ezt.

Már a végénél járok, mikor megérzem arcomhoz közel kicsi buksiját. A vállam fölött leskelõdik át. Még egy fordítás és itt a vége. Édes és szép a befejezés. Kicsit rá pillantok, látom kissé elpirult, de mosolyog.
Tetszett neki ez biztos. Én is elmosolyodok. Édes kölyök...
- Na, elolvastam. Mit választottál? – veszem ki kezébõl a DVD-t. Fantasy és elég jó kis film. – Oké, akkor menjünk – mosolyogva húzom magammal a nappaliba, hogy nézzük a filmet. Még mindig kissé zavarban van, ahogy utánam lépked. De lehet ez csak annak a következménye, hogy kezét fogom.
Beteszem a lejátszóba a filmet, majd mellé ülök és indítom is. Jó kis jelenetek, nekem totál tetszik. Le se veszem a tv-rõl a szememet.
Fejét vállamra dönti és õ úgy figyeli az eseményeket, amin kissé elmosolyodok. Fejemet az övére döntöm. Jól esik a közelsége.
Egy ideig megy a film, majd nem érzékelek a részérõl mocorgást, csupán halk szuszogását hallom. Elaludt volna? És ahogy óvatosan fordulok, látom alszik. Halvány mosoly fut végig arcomon, finoman csúszok ki alóla és állok fel.
Karjaimba veszem a mélyen alvót és felviszem az emeleti vendégszobába. Édesen szuszog és még csak meg sem rezzen.
Lefektetem az ágyra és puszit adva arcára takargatom be. Istenem, milyen imádnivaló.
Óvatosan csukom be az ajtót és megyek vissza a nappaliba lekapcsolni a villanyt, majd egy gyors tusolás után irány az ágyikóm.

Reggel korán kelek és készülök el. Lent pedig a bátyám fogad a párjával. Persze a drága srác hiányos öltözetben van és engedi látatni csodás felsõ testét.
- Jó reggelt. - köszönök nekik.
- Jó reggelt Isei-kun. - mosolyognak rám kedvesen. - Nem voltál nagyon egyedül? - érdeklõdik bátyám.
- Oh nem, elfoglaltam magam. ti jól éreztétek magatokat? - érdeklõdök.
- Igen szuper volt az este, hajnalban jöttünk haza, akkor már aludtál. - erre bólintok. Izumi olyan aranyos, igazi jó testvér és nagyon tud valakit szeretni. Örülök, hogy Nao-kunra talált. Ketten iszonyat cukik és látszik, hogy szeretik egymást.
Már épp mondanék valamit mikor lépteket hallok meg a lépcsõrõl és egy álmoskás hangot.
- Jó reggelt Isei, remélem ne aludtam... - itt azonban el is akad. Mosolyogva fordulok felé, de õ leakadt azon a jeleneten, hogy Mi-kun és a párja épp smárolnak.
- Jó reggelt. Gyere csak. - mosolygok rá kedvesen. - Mi-chan õ itt az egyik osztálytársam Bill, este átjött filmezni. - mondom.
- Oh szia. - köszön neki kedvesen. - Aranyos kis kölyök. - kacsint rám, de arra ügyel Bill-nek ne tünjön fel. Szerintem tuti azt hiszi, hogy én kikezdtem Bill-el. Ami nem is rossz ötlet ... 

 Amint kiérünk a moziból, már szembe is jön velünk néhány lány.

-         Oh, nocsak, Isei-kun. Látni téged ilyen helyen is? – kérdi az egyik lány. Szõke haja van, ismerõs az arca, biztos a mellettünk lévõ terem az osztálya.

-         Igen, lehet – bólint a mellettem feszülten álló Isei. Hát ennek meg mi baja lett?

-         Mi is most jöttünk egy filmre a lányokkal. Tegnap találtunk rá a neten, elég érdekes. Van benne romantika és kaland, de semmi fantasy, csak a valóság.

-         Ti láttátok már? Mit néztetek meg? – kérdezi Lisa, az osztálytársunk.

-         Nem, nem láttuk. Mi a fantasy-n voltunk bent – válaszol Isei. – De ha megbocsájtotok, mi most mennénk is. Sziasztok – köszön el mosolyogva és tovább is állunk. Eddig olyan jó kedve volt. Vajon az derogált neki, hogy a lányok megzavartak? Hát, nem is igazán volt, mit megzavarni. Egyébként meg, õ mondott korábban valami olyasmit, hogy tapadnak rá a csajok.

-         Most merre? – kérdi tõlem, majd az óráját fixírozza.

-         Hmm... nem tudom – gondolkodok el. Elmosolyodik.

-         Esetleg átjössz hozzánk? – kérdi kedvesen.

-         Ha nem zavarok.

-         Ugyan, nem leszek egyedül – nyugtat meg.

 Amint hozzá érünk, kiderûl, hogy tényleg csak kettõnké a ház. A szobájában ledobja a táskáját és hellyel kínál.

 A könyvespolcot nézegetem. Magazinok vagy mik vannak rajta. Amint visszaér meg is kérdem: - Ezek valami magazinok vagy mik?

 A pohár az asztalra kerül, ahogy felém lép.

- Nem, ezek mangák. – A kezembe ad egyet, mire lecsüccsenek és lapozni kezdem. Öhm... én vagyok hülye, vagy ez a manga? A végével kezdi? Akkor a hátán biztos az van, hogy jó olvasást a könyvhöz.

- Ez most hogy van? – kérdem végül kiakadva.

- Tudod a manga olyan mint a képregény, hiszen az is. De visszafelé kell olvasni – kuncog fel. Nya akkor... aham, tényleg itt kezdõdik. Egyre jobban merülök el benne, aztán meg egylére megy az egész. Elpirulok kicsit.

- Mi ez a sok „ah” és „még”? Mire értik? – kérdem értetlenül, mire felnevet. Grr... bárcsak én lennék Voldemort, most jól lecrucióznám. Na jó, mégsem akarok õ lenni... Mellém ül.

- Tudod õk épp AZT csinálják – elpirulok. AZT? Mármint AZT? Aztamindenségit!

- Két srác? Isei te ilyet olvasol? – kérdem, mire bólint. Ch, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

 Kissé durcásan ülök le, s hogy ne kelljen kínos dolgokról beszélni, olvasgatom tovább a mangát, ami a végére egész jól sül el. Beharapom ajkam, majd felkuncogok a szereplõ mondatára. Édes lett... ilyeneket olvasgat?

 Mosolyogva vesz le magának egyet, gondolom, amelyiket épp olvassa és nekem is az ölömbe pottyant egyet.

-         Ez a második kötete. Két kötetes az, amit levettél – vigyorog.

 Abba is szépen belekezdek, majd gyorsan forgatom el a lapokat arról, mikor szexrõl van szó, mitõl persze nem értem meg a szöveget. Visszalapozok pirultan. Homlokomot Isei válára döntöm, hogy ne legyen már olyan nehéz a fejem, úgy olvasgatok.

-         Tetszik? – kérdi mosolyogva.

-         Öhm… Aham… - motyogom halkan, kipirultan.

-         Túl gyorsan átlapozod a lényeget.

-         Az a lényeg? – kérdem pislogva.

-         Háát – kuncog fel. – A jó rész mindenképp.

 Durcásan kapom ki kezébõl azt amit õ olvas, hátha csak átvert és ezek normális fiú-lány kapcsolatról is szólnak.

-         Ez durvább – vigyorog, mint a tejbe tök.

-         Miért olvasol ilyeneket? – kérdem és visszaadom neki mangáját pirultan.

-         Mert jó. Igaz csinálni jobb…

 Még a zoknim is belepirul, ahogy felfogom mondandóját.

-         Perverz – vágom fejbe a kezemben tartott mangával, mire feljajjdul, de nevet közben.

-         Na, megvagy még, cica? – kérdi, miközben én már a párna alól lesem fél szemmel a mangám úgy pirulok.

-         Idióta – mondom, hátha nem tudja és elõmászva odafészkelõdöm mellé. – Menjünk filmet nézni. Milyenjeid vannak? – kérdem szépen pislogva rá. Még érzem, hogy piros az arcom, de ezrk után kell valami nyugtató.

-         Nézzd! Ott vannak. Válassz csak! Nincs sok, mindjárt elolvasom, addig keress valamit – mosolyog hátra válla felett.

-         Okéééé!

 Belevetem magam a filmek közé. Jobbnál jobbakat kapok, nézegetem õket. Amint kiválasztottam õket, meglesem Isei hol tart. A vállánál hajolok közelebb hozzá, hogy lássam a mangát. A pír ismét visszakúszik arcomra. Fordít egyet, na végre, utolsó lap, jobban monva elsõ. Wáá… ez bonyolult!

 Ezt az képet látva mosolyognom kell. Ez de édes.

 Isei felém néz és elmosolyodik.

-         Na, elolvastam. Mit választottál? – veszi ki a kezembõl a DVD tartót. Fantasy, hasonlít az Avatárra látványvilágban, de a töréntet természetesen más. – Oké, akkor menjünk – mosolyog és feltápászkodva húz magával kézenfogva a nappaliba. Pirultan lépkedek utána.

  Egy jó darabig el vagyunk a film nézésével. Az én fejem Isei vállán pihen, míg õ a buksimon pihenteti az övét. Olyan jó meleg van így. Percek alatt el tudnék aludni. Azt még érzékelem ahogy közelebbújok Iseihez, aztán meg már csak sötétség. Álom édes álom…

-         Jól van, semmi baj, menjünk – mondja, mire feltekintek gyönyörû, zöld szemeibe.

-         B-bocsi.

 Bólint és elindulznk. Most viszont nézek a lábam elé is, és csodák csodájára, még nem esek le.

 Imádom a park nyugodt, csendes légkörét. Egy padra ülünk le, amit egy hatalmas lombú fa véd a naptól. Kellemes hûvös van itt az árnyékban. Néha szellõ játszik körülöttünk. Amikor megunom a táj nézegetését, elkezdek fecsegni mindenfélérõl. Arra leszek figyelmes, hogy felsóhajt.

-         Te mindig ennyit beszélsz?  - kérdi behunyt szemekkel. Pirulva hajtom le a fejem. Most a terhére vagyok? – Csak kérdezteem! Nem zavar, csak kérdeztem.

-         Tényleg nem zavar? – pislogok rá kérdõn.

-         Nem, csak kicsit fura.

-         Ha nem jár aszám unatkozok, van, hogy egyedül is beszélek, csak hogy lekössem magam. De ha tényleg zavar, akkor befogom – motyogom, mire elneveti magát. Ilyen vicces lennék?

-         Kawaii. – Az mi? – Ilyen magyarázatot még nem hallottam senkitõl, hogy azért fecseg össze meg vissza, mert unatkozik – mosolyog rám.  – Nem zavar, mesélj csak. Vagy ha unatkozol, kitalálhatunk valami elfoglaltságot. – Erre azonnal felcsillan a szemem.

-         Milyen elfoglaltságot? – kérdem, mire szélesebb lesz a mosolya.

-         Amilyet csak szeretnél – jelenti ki, majd elõvesz egy gyógyszert és bekapja. Nem említem meg, biztos valami C vitamin.

-         Nézzünk meg egy filmet!

-         Jó ls hol? – kérdi és elteszi az üvegét.

-         Hmm... Mehetnénk moziba.

-         És mit nézzünk meg? Mihez lenne kedved?

-         Valami... valami fantasy-ra, vámpírokra meg vérfarkasokra – kuncogok fel. Még sosem volt, hogy valaki ennyire figyelmes legyen velem. Jó, talán ez egy kis adag, de én ennyinek is örülök.

-         Az megoldható. Ma van a bemutatója egy ilyesmi filmnek, állítólag hatalmas siker dilm... 1 órakor van a bemutató – mosolyog és az órájára pillant. – Még bele fér egy ebéd valahol. Valami japán kajálda? Aztán irány a mozi.

-         Felõlem oké. Szeretem a japán kaját. – Fõleg azt, ahogy a husikát csinálják. Nyámi~

-         Wow, ez plusz pont. Ugye tudod? – mosolyog. – Ezzel most nagy elõnyt szereztél másokkal szemben! – kuncog fel.

-         Miért kellene nekem elõny? – pislogok rá és elnevetem magam.

-         Hát miért ne? – von vállat. – Tudod te hányan lennének most a helyedben?

-         Hmm... Nem és nem is akarom. Túl jól érzem magam – nevetek fel ismét.

-         A lányok mind, meg a srácok nagy része is – kuncog fel. Ne bízdd el ennyire magad, pasikám.

 Egy kis japán kajáldába ülünk be. Szoktam itt néha enni, a fõnök és a szakács is ismer. Ahogy Iseire pillant, úgy tûnik, hogy õ is sokszor jár ide. Mondjuk ezen nem csodálkozom.

-         Ezúttal mit hozhatok, neko-chan? – kérdi, mire elmosolyodok. Mindig így becéz. Sosem értem mit akar ezzel.

-         Hmm... yakiniku* és hoshimono**! – jelentem ki vidáman, õ meg biccent.

-         Szóval a szzokásosat – nevet fel. – És neked Isei-kun? Nem is tudtam,, hogy barátok vagytok Billel.

-         Osztálytársak vagyunk – mosolyodunk el mindketten, ahogy kórusban felelünk. Aono-san felkuncog.

-         Ugyanazt – szól Isei.

-         Máris hozom. – Aono-san el.

-         Meglep, hogy ennyire ismered a japán konyhát. Szóval szoktál itt enni – mondja, mire bólintok.

-         Tudod, imádom a husit, és itt készítik a legfinomabban – áradozom vidáman.

-         Honnan tanultad meg a nevüket?

-         Aono-san tanította. De néha felét sem értem annak amit mond, fõleg a japán felét – vakarom meg a tarkóm zavartan, mire felkuncog.

-         Ha akarod, én tanítalak – ajánlja fel kedvesen. Csillogó szemekkel nézek rá.

-         Tényleg? Az nagyon jó lenne.

 Amíg beszélgetünk, a kaja is kihozódik. Azonnal belevetem magam az evésbe.

-         Lassabban, még megfulladsz – oktatnak ki mindketten.

-         Em puadok mee! – adom a választ. Hát nem épp úgy sikerült, ahogy elgondoltam, mivel nem nyeltem le az ételt. Felkuncognak, majd Aono-san elmegy egy másik asztalhoz, mi meg folytassuk a beszélgetést.

 A mozi felé tartva mindkettõnknek jó kedve van, legalábbis én úgy látom, hogy neki is tetszik a társaságom. Veszünk jegyeket, enni és innivalót, majd beülünk és nézünk ki a fejünkbõl. Filmelõzetesek mennek, amik nem igazán kötik le a figyelmem. Annál inkább egy cérnaszáll, ami Isei pólójából szándékozik kijönni. Egy darabig eljátszogatom vele, nem vagyok olyan erõs, hogy kihúzzam, de csavargatni és húzogatni tudom. Arra leszek figyelmes, hogy egy kéz csúszik állam alá és a már megkezdõdött film fele fordít. Aztán már az köt le egy darabig, hogy megértsem a filmet. Vámpírokról szól, nagyon jó film, van benne akció, kis romantika és fatasy elem. Miután kikomlikáltam a film végét a fejemben, már nem is annyira köt le. Eszegetem a popcorn-t, ahogy õ is. A gondolkodásba a buksim megfájdult, úgyhogy jobbnak látom az õ vállára hajtani fejemet. Nem szól, úgy látszik nagyon elmerült a filmben. Ismét arra a cérnaszállra terelõdik figyelmem, amivel az elõzetesek alatt játszadoztam, d enem kapom meg. Elveszett? Visszabújt? Kijött? Már majdhogynem lerángatom Isei pólóját, õ meg a szája elé teszi a kezét és úgy kacag. Nagyon vicces vagyok? Elveszett a játékom... Úgy tûnik más elfoglaltságot akar találni nekem, mert átölel és a hajamat birizgálja, mitõl odabújok vállához. Ez már jobban tetszik. Amíg õ nézi a filmet, én majdhogynem dorombolok neki. Miután meg megjelenik a vásznon a „VÉGE” felirat, már sajnálom is, hogy nem tart tovább. Lámpa fel, lárma indul. Nah, mostmár tudom, hogy miért van TV szobánk otthon. Bármennyire is akarodzik, én nem kelek fel válláról. Jól esik, ahogy a hajammal játszott. Odasimulok tenyeréhez, hogy nehogy már abbahagyja, de megteszi. Aljas...

~~~~
*yakiniku=japán grillezett sertéshús
**hoshimono=sült krumpli

 Ahogy tovább botorkálok, meglátom az új fiút épp elõttem, így megállok.

-         Te hoztál ki? – pislogok rá, mire zsebrevágott kézzel bólint. – Hát köszönöm – eresztek meg egy mosolyt felé. – Te jól vagy?

-         Semmi bajom – és már tovább is megy.

-         Jövök neked eggyel – szólok utána.

 Megmentette az életem, persze, hogy tartozom neki. Csak azt nem tudom még, hogyan háláljam meg. Olyan furcs, mintha semmi sem érdekelné. Talán tipikus „laza vagyok” típusnak mutatja magát. Szeretném majd jobban megismerni. Kíváncsi vagyok milyen valójában. Addig is... szökjünk csak meg innen.

 Épp a liftnél tartok, mikor anyám visszaterelget. Na, errõl ennyit.

  Este már együtt megyünk haza, õ meg kioszt, hogy hogy lehetek ennyire felelõtlen, meg miért barátkozom ilyen alakokkal. Mindent tûrök, de azt nem, hogy a barátaimat sértegesse. Egy szép kis vitával telik az esténk, vacsoránál már lecsillapodnak a kedélyek. Mikor felmegyek a szobába elsõ dolgom a fürdõ. Egy kis zuhi, jipiájé! A tükörben megnézegetem magam. Egy karcolás nélkül megúsztam, de a torkom még mindig kapar kicsit a füsttõl.

 Reggel a suliban már kezdjük is a „Sharlockosdit”. Carlt el is kapják, épp az oszi ad enyhe agymosást neki. Isei egy „csõ”-vel üdvözöl, majd bevágódik mellém a padba. Mikor megunja a csendet elõvesz egy könyvet és olvasni kezd. Kiderül, hogy a padlón pia volt elöntve, és amiatt gyulladt ki olyan hamar. Pia, cigi, ch, tipikus sulis dolgok. Ha rám fogják, hogy piáltam, eskü hisztit csapok le! Carl megy az oszival, mi meg itt csücsükélünk matekon. Számok és betûk, háromszögek és vonalak... ki érti ezt? Úgy látom a padtársam igen, mert ügyesen jegyzetel. Meg fogom kérni, hogy a korepetáljon matekból, ha olyan jó. De végre, végre biosz! Az a baj vele, hogy hamar eltelik, ahogy a többi is. Csak az angol marad utoljára. Miért kell ilyen késõre tenni? A diák lefárad, mire elérkezik, és igen jól fel kell fogni, ez tanulós tantárgy, mint a biosz. Csak egy külömbség van: a bioszt szeretem, az angolt nem. Meg ahogy a tanár leadja, hát az valami agyrém. Ha jól mûködne, még szeretném is. De így... nincs nagy esélye.

-         Bírod az angolt? – fordul felém Isei. Kicsit meglepõdöm, ahogy nem a szokásos stílusával beszél.

-         Hát nem nagyon – vallom be.

-         Akkor hozd a cuccod és gyere – mondja kedvesen. Táska vállra és irány ki. Sietve követem, nehogymár itt hagyjon.

-         Hová megyünk és hogy igazoljuk? – kérdezgetem.

-         Ez egyszerû. Csak figyelj és helyeselj nekem.

 Bekopogunk a tanári ajtón õ meg szépen eljátsza, hogy szarul van. A tanár be is veszi, s még én is kapok szerepet, miben egy kísérõt játszom, hogy nehogy valami baja legyen útközben. Hmm... nem is volt olyan nehéz.

 Mikor már kijutottunk a suliból és elég messze kerültünk, rákérdez, hogy most merre tovább, mire elgondolkodom, majd megakad a szemem egy ajtón.

-         Ott egy kávézó. Megfelel? – kérdem mosolyogva. Beleegyezõen bólint, majd elindulunk az út másik oldalára. Nekem is az út közepén kell bemutatnom egy akrobatamutatványt, miszerint fejreesek a saját lábamban, de szerencsére van velem valaki, aki megáhozhúz, mielõtt a hátam a földdel érintkezne.

-         Úgy látom, hogy téged nem lehet egyedülhagyni. A végén még összetöröd magad – jelenti ki, miközben végre két lábbal állok a talajon.

-         Bocsi – kérek elnézést kissé elpirulva. Szemembe néz, majd föladja táskám a vállamra és némán átérünk a túloldalra.

 Már a kávézóban ülünk és egy-egy capuccinót iszogatunk - én persze kértem magamnak sütit is mellé, amit majszolhatok. Megunom a csendet, ezért elkezdek neki mesélni mindenféle jelentéktelen dolgot.

-         És neked van hobbid? – vág közbe mikor megunja ezt. Na végre nem csak én beszélek.

-         Hát szeretek eljárni bulizni, meg a biosz könyvemet bújni. És neked? Van hobbid? – kérdem mosolyogva.

-         Bulizni? Nem hittem volna, hogy az a buliba járós típus vagy. Hát... nem tudom... most az olvasás és a zenehallgatás az, ami leköt.

-         Pedig imádok – kuncogok fel. Lehet vele normálisan is beszélni. Örülök, hogy végre hajlandó kis érdeklõdést mutatni is irányomba. Kiszedem belõle a kedvenc zenéit és filmjeit, majd azt is, hogy van két tesója és az egyik épp egy cukrászdát vezet. Na ezen már a szemem is felcsillan.

-         Szereted a fagyit? – kérdem nagy bociszemekkel felnézve rá.

-         Szeretem, te meg gondolom imádod – nevet fel, mire egy pillanatra még levegõt is elfelejtek venni, amivel az a gond, hogy rámjön egy tüsszentés. Kezemet odakapom és fejem is elfordítom. – Egészségedre, kiscica – mosolyodik el, mire én fülig pirulok.

-         Mi? – pislogok rá kérdõn.

-         Olyan hangod volt – kuncog fel, mire zavartan az én ajkaim is felfele görbülnek.

-         Ahm, bocsánat...

-         Mit szólnál, ha lesétálnánk a parkba, amúgy is rég voltam ott? – kérdez, majd az orra alatt hozzáteszi: - Reggel.

-         Oké, mehetünk – kuncogok fel. – De hé, a reggel nem épp rég volt, még csak kora délután van. – Kapom fel táskám, ahogy õ is a sajátját és apró vita után közösen fizetünk.

-         Ah, hiába, ezzel a memóriával nem jutok messze – legyinti le, mire ismét felkacagok.

-         Addig nincs baj, amíg a családodra emlékszeeeeeee....

 Szerencsésen megbotlottam ismét. Nem, most nem a lábamba, hanem a kávézó bejárati küszöbében. Nagy szerencsém, hogy megint elkap.

-         Istenem, de szerencsétlen vagyok – suttogom magam elé.

-         Nem vagy az, csak figyelned kéne a lábad elé is – mosolyog rám. Nem tudom hallotta-e, de az én szívecském most akkorát döndült...

-         Igazad van... bocsi – suttogom elpirulva, és más választás nem révén, így mellkasába fúrom arcomat. De jó illata van, el is tudnék itt aludni, ha nem lennék zavartan. Pírom még növeli az efféle buta gondolatok. Mellkasomban is gyorsabb iramba kezd legfontosabb szervem. Azt hiszem jobb lenne elrohanni... csakhogy illata és karjai fogva tartanak. Csapdába estem.

-         Jó reggelt! – üdvözöljük a tanárt.

-         Oh... igeb. Õ itt az új osytálytársatok, Fukugawa Isei. – Fuku... gawa? Japán a pasi? Húú, de jó! Szeretem japánt és a kultúráját.

 Mivel csak mellettem van üres hely, nem kérdés, hová fog ülni. Lehuppan és elõveszi a biosz könyvet, maga elé teszi.

-         Szia! – mosolygok rá. – A nevem Bill Huges – mutatkozok be, mire feltekint rám.

-         Csõ! A nevemet meg hallottad. – Visszabújik a könyvébe és az óra további felében olyan, mintha nem is lenne itt.

 Szüneten meg már bele is kötnek páran. Oh, igen, ezek a szép beavatási ceremóniák. Csak sajna a srác nem ijed meg, és szembeszáll az oroszlánokkal. Aztán meg a többi nyuszika megy oda hozzá, hogy dícsérgessék.

 Angol óra... Mikor a tanár belép én már elvesztem a biosz könyvem sorai közt. Írok, ha kell, felelek is, ha kell, de nem vagyok oda a tanárnõ tanítási módszeréért.

 Carl átad egy cetlit. Sorban van a pasunk, szóval nem esik nehezére.

 „Lépjünk le, a mosdóban várj meg!” – áll a cetni. Odabólintok neki.

 Elpakolok és kikérezem a mosdóba. Tudom, hogy pár perc múlva õ is jön.

-         Mit keres itt, édes fiam?! Nem órán kéne lennie?! – dörmögi a srác.

-         Dugulj el! – ülök fel a kagylókat tartó pultra, míg õ a tükörben tollászkodik.

-         Halálig untam magam.

 Rágyújt egy cigire.

-         Ne is mondd! Amúgy is mindjárt csengetnek, de nem bírtam volna ki tovább – magyarázom.

 Elbeszélgetjük az óra további részét, majd leugrom, hogy vegyem majd el a táskám az osztálybó. Õ lazán hátradobja a még égõ csikket, ami hirtelen lángra kap a padlón. Felsikkantva ugrok hátrább, ahogy õ is. Mi volt a padlón, hogy ilyen hamar meggyúlt??  Kimenni se lehet, pont az ajtó elõtt csaptak fel a lángok, legalább akkorák, mint én. Pár perc múlva már a füsttõl látni sem lehet. Összegörnyedve köfécselünk a padlón, a torkom teljesen kimarta a füst. Hirtelen valaki megragadja a derekam, mire azonnal a nyakára kulcsolom a kezem és ott köfécselek tovább. Amint kivisz a folyosóra, látom, ahogy egy mesterúr megy és poroltóval a kezében szembe száll a lángokkal.

 Ahogy elengednek, máris a földre esem. A suliorvos siet hozzánk. Valaki Carlt is kihozta. A doki szerint be kell néznünk a korházba. Mikor már ott vagyunk, kijelentik, hogy mindketten erõs füstmérgezést kaptunk. Hát nem mondják?! Azokat a srácokat is betessékelik, akik kimentettek minket.

 A vizsgálatok végeztével kapunk egy-egy nyugtatót. Ugyan már, hogy tudnék most megnyugodni?!

 Zaklatottan úgy döntök, hogy elindulok megkeresni a fiút, aki kimentett. Szeretnék köszönetet mondani neki.