- Akkor maradok, ha nem zavarok – mosolyodik el. Édes így, hihetetlenül bejön nekem ez a pasi.

 - Nem zavarsz – mondom. – Mit szeretnél csinálni? – kérdem, mire látom, hogy elgondolkodik.

 - Nem tudom. Ölelni és csókolgatni téged – villant rám egy mosolyt, majd nyakamra tapasztja ajkait. – Nagyon finom vagy – suttog a fülembe. Megborzongva nyögök fel, s behúzom a fejem.

 - Ne bántsd a nyakham... – sóhajtom. Egész testemen végigcikázik pár apró szikraszerûség, és én ezt imánom!

 Mellkasára simítom kezem, így megtámaszkodva, míg a másikkal az arcát cirógatom.

 - Most mondd azt, nem tetszik – húz magához jobban mosolyogva.

 - D-de... Csak olyan... forró lesz utána a bõröm, meg bizsereg... – motyogom neki teljesen elpirulva. Odabújok hozzá, hogy elrejtsem arcom.

 - Menjünk fel a szobába... – duruzsolja fülembe.

 Amint felérünk a szobába, ledönt a az ágyra, s csókolni kezd kifulladásig. Kicsit el akarom tolni magamtól, de másik kezemmel úgy kapok utána, mint a sivatagban szomjazó a víz után. Belemosolyodik a csókba, ahogy testemhez ér valami kemény.

- Ne haragudj, nem akartalak így letámadni, de... – simul hozzám, mire újból érzem azt a keménységet. Egyre jobban megvilágosodok róla, hogy mi is az. – Ezt váltottad ki belõlem... – kuncog fel. Óh, annyira tudtam! Ah, hogy muszáj neked engem zavarba hozni, megint tiszta pír az arcom, s mikor hozzám ért apró nyögés is elhagyja ajkaim. Gyorsan nyakához bújok, hogy elrejtsem arcom. – Zavarba hoz? Miért? – kérdi ismét felkuncogva. – A tied talán még nem? Te nem szoktál ilyet érezni?

 - De-de... – motyogom halkan.

 - És most szeretnél nagyon jó érzést?

 Pislogva nézek fel rá.

 - Most is... – nyikorgom neki, s visszabújok nyakához. Valahogy érzem, hogy mosolyog. Magáhozédesgetve csókol meg újra. Keze lennebb tájt kalandozik. Olyan helyen érint meg, ahol más nemigen járt. Kibontsa nadrágom, s ujjait köréfonva kezd kényeztetni. Felnyögve szorítom össze lábaim. – Mit... mit?

 - Sss... Nem bántalak – mosolyog rám. – Ez jó érzés lesz, de nem fogok olyat tenni, ami rossz – búgja nyakamba, s csókolgatni kezd. – Ugye, engeded? – kérdni. Csak kapaszkodok belé. – Kérlek... – duruzsolja, s még mindig csókolgat. – Lazulj el és jó lesz... Mutatok neked nagyon jó dolgot...

 Alsóajkamba harapva, lazítok szorításomon.

 - Én... nem tudom...

 - Hidd el nekem!

 Lassan símogatni, kényeztetni kezd, közben nem hagyja abba nyakam ostromlását ajkaival. Nyöszörgök alatta, s megvonaglok. Elõrelökve csípõmet, belemozdulva kényeztetésébe.  Vörös arcom a párnába rejtem.

- Ugye, jó érzés? – kérdi kedvesen kedvesem. Oh, hogy én már alliterációkat is tudok, hát, ez szuper, márcsak az kéne, hogy normálisan tudjak gondolkodni.

- Jó érzés... – cincogom halkan.

 Nyögdécselek, ahogy gyorsít keze tempóján. Abbahagyja egy percig, amíg megszabadítja magát a ruháitól, csak az alsó marad rajta. Isteneeem!!

 Elveszi arcom elõl a párnát, s elé tárul vörös arcom. Ajkai újabb vándorútra indulnak, s bebarangolják mellkasom, hogy mellbimbóim körül nyelvével tegyen pár kört. Próbálok a párnáért nyúlni, de nem jön össze, messze tette tõlem, mint a féltõ anya gyereke elõl a kést vagy ollót.

 Ujjaim tincsei közé bújtatom, hogy magamhozhúzzam egy forró csókra. Combom lábai közé simul, mire megérzem vágyát.

 Zavarom még nagyobb lesz hirtelen, s már attól is nõvekszik, hogy felnyögök tõle, hangosabban, mint eddig.

- Sss... – int csendre. – Hányra jön anyukád? Nem lenne jó, ha benyitna... Zárjam az ajtót? – kérdez, közben lassít tempóján.

- Cs-csak éjfélre – motyogom némi gondolkodás után. Bólint, majd felkel rólam, s bezárja az ajtót, hallom a zár koppanását.

- Folytassan? Akarod? – bújik vissza mellém az ágyba.

 Válasz helyett nyaka köré fonom karjaim, finom csókra édesgetve ajkait. Belenyögök csókunkba, ahogy két tenyere markolja fenekem, s éretetlenül pislogva húzódom hátrább. Olyan szépen csillognak a szemei, az éjszakai égboltot is képes lekörözni.

 Odabújok hozzá.

- Ezt vegyem igennek? – kuncogva kérdez. Elmosolyodom.

 Finoman belefúrtam körmeim hátába, s érzékien végighúzom felfelé tarkójáig. Felsóhajt, mire újabb csókra invitálom. Közben hajamba bújtatja ujjait.

- Elképesztõ vagy... – mondta. Láttam rajta, hogy komolyan gondolja. Az egész arca ragyogott az irántam érzett szenvedélytõl.

 Én elõrehajoltam, s hagytam, hogy ajkai erõsebben nyomódjanak nyakam bõrére, miközben tenyere pocimra simult, majd apró sóhajaim bátorításnak véve, lefele kezdett kalandozni.

 Nem tetszik nekem ez a tehetetlenül alatta nyögdécselés. Csípõje két oldalára szorítottam lábam, s lendületbõl csípõjére ültem, míg õ nyögve hanyatlott a hátára.

 Diadalittasan mosolyodtam el.

- Így már sokkal jobb – csicseregtem neki. Elvigyorodott.

- Mitõl bátrodtál így fel hirtelen, cicám? – kérdezi, s finom köröcskéket rajzol combomra, amibe beleborzongok.

 Pirultan válaszolnék: - Csak... – kezdem motyogva.

 Felhajol egy apró csókra, amit viszonzok.

- Bármi is legyen az oka, folytasd, mert nagyon tetszik – kuncog, s én még pirosabb leszek.

 Aztán végül rámosolygok. Olyan könnyedséggel ülök csípõjén, mintha már vagy ezer éve megszokott lenne köztünk ilyesmi.

- Mit csinálhatok? – pislogok rá kérdõn, mire kicsit megdöbben, s elneveti magát.

 Mikor csitul kacagása, elõrelöki csípõjét, s felnyögök, ahogy keménysége fenekemhez simul.

- Bármit, kicsim, bármit – ad szabadkezet, s én bátortalanul hajolok ajkaihoz egy csókra.

 Aztán... gonosz mosolyt villantok felé, mire értetlenül néz rám. Látom, hogy tetszik neki ez is. De most gonosz leszek, beee...

- Akkor csinálok egy kis teát – röppenek le róla, s kinyitva az ajtót, letrappolok a konyhába.

 Pihegve fogom meg a konyhapult sarkát, s tudatosul bennem, hogy nincs rajtam semmi. Férfiasságomra nyomom kezem, ami még mindig merev. Nem tudom, mit csinálhatnék. Pirultan mérlegelek magamban. Félek, hogy mit fog csinálni, ha visszamegyek, pedig semmi okom rá. Megborzongok, ahogy eszembejut vággyal teli tekintete. Azonban mégis remegek kissé, és nem csak a hidegtõl.

Neki ülünk házi feladatot írni. Nem kell sokat szenvednem vele, gyorsan megcsinálom és kész. Aztán amíg õ tanul figyelmemet a mangámnak szentelem. Olyan jó történet. Szerintem meg fogom venni a következõ kötetet is.
Érzem, hogy mellém mászik fel az ágyára. Hát igen, a tanulás miatt még el is távolodott tõllem. Szép, mondhatom...
Érzem, hogy fejét a lapockámnak dönti és bújik a hátamhoz.
- Na mi az, cica, máris végeztél? – fordulok meg, persze óvatosan, de még így is mellkasomnak esik. Kis cicácskám. Mosolyt csal az arcomra. Orrunk össze ér. Most ismét letámadnám, de nem teszem. Édesen mosolyog.
- Hideg az orrod, mint egy cicának. – kijelentése és az, hogy piszézni kezd meglep. Én mint cica? Õ inkább cica. Csak magamhoz ölelem erre és simizni kezdem hátát. Teljesen hozzám simul. Oh cica ha tudnád, hogy most mire gondolok.... Csak nehogy érezhetõ legyen.
- Rendeljünk valamit. Kajás vagyok. – csókolom homlokon. Éhes vagyok... És addig se fogom a nyakát zargatni.
- Oké. Pizza? – erre bólintok. Kaja, az kaja. Már ki is bújik ölelésembõl és rendel. Imádom a sonkás-gombbás pizzát, de azért a csípõsek se rosszak. Á... éhen fogok halni míg kihozzák ha ilyenekre gondolok.

Végre megjön a pizza, mi meg leülünk evés közben valami akció filmet nézni. Jó féle film, de láttam már jobbat is. De ahogy elnézem Bill jobb elfoglaltságot talált egy cérna száll képében. Elmosolyodok és átpakolom az ölembe, hogy jobban játszani tudjon vele.
Hozzám simul és már játszadozik is. Kicsit vicces is azért, hogy egy ilyen kis semmiség ennyire le tudja foglalni. Olyan kis gyerekes még.
- Lassan mennem kéne. – eléggé elment az idõ és az ablakon át látom már be is sötétedett. Zavarni meg nem szeretnék és bátyám is már biztosan vár.
- Maradj. – néz rám azokkal a gyönyörû szemeivel. Ilyenkor mondjon valaki neki nemet... – Japánban úgy is az a szokás, hogyha estére marad a vendég, akkor ott is alszik, ha jól tudom. – hallom hangján kicsit bizonytalan. Ezzel megint mosolyt csal az arcomra. Látom nagyon szeretné, hogy maradjak. De zavarni nem akarok.
- Nem egészen. – puszilom meg. – De, ha szeretnéd, maradok. Szüleid?
- Apa azt hiszem holnap délben jön haza, elutazott. Anya meg este, te õt már ismered. – erre bólintok. Hát igen, anyukáját már jó ideje ismerem.
- Akkor maradok, ha nem zavarok. - mosolygok rá cukin. Nagyon szeretnék vele maradni.
- Nem zavarsz. - ez persze még az én arcomra is mosolyt csal. Remek! - Mit szeretnél csinálni? - erre persze elgondolkodok. Veled cica? Bármit!
- Nem tudom. Ölelni és csókolgatni téged. - mosolygok rá és elõször ajkára, majd nyakára tapadok ajkaimmal. - Nagyon finom vagy. - suttogom fülébe. Persze megint ugyan az a reakció. Azt hiszem megleltem a gyenge pontját, talán még erogén zóna is... sõt biztos. Nyögve húzza be a fejét. Most már nem is cica, hanem csiga. Kicsi kicsi csiga biga.
- Ne bántsd a nyakham... - de persze bele sóhajt. Tudom én, hogy ezt csak mondja, de igazából nagyon is jó érzés neki. Érzem, hogy pici teste megborzong karjaim közt és egyik kezével mellkasomon támaszkodik meg, másikkal arcomra simít. Úgy néz rám, hogy mindjárt leteperem...
- Most mondd azt nem tetszik. - mosolygok magamhoz ölelve. Kis cukorkám. Édes, mindjárt tényleg megzabálom.
- D-de ... Csak olyan ... forró lesz utána a bõröm, meg bizsereg... - motyogja és látom totál elpirult. Csak bújik hozzám. Te fiú... Én kész vagyok tõled.
- Menjünk fel a szobádba... - búgom fülébe. Azt hiszem totál ráizgultam a drágára. De csak akkor fektetem meg, ha õ is akarja. Persze Mi-channak írok, hogy nagy valószínûséggel nem megyek haza.

A szobájában rögtön az ágyra döntöm és csókolgatni kezdem õt. Érzem el is tolna és szeretné is ha folytatnám. A csók után csak elmosolyodok. Talán õ is érezheti merevségem, vágyok rá.
- Ne haragudj, nem akartalak így letámadni, de ... - simulok hozzá, hogy érezze. - Ezt váltottad ki belõlem.. - kuncogok. Erre õ csak elpirulva kicsit felnyög és nyakamba temeti piros kis arcát.
- Zavarba hoz? Miért? - kérdezem kuncogva. - A tied talán még nem? Te nem szoktál ilyet érezni?
- De-de... - motyogja halkan.
- És most szeretnél nagyon jó érzést? - erre rám néz édesen pislogva. Kérlek mondj igent és olyan élményben lesz részed mint még soha.
- Most is ... - és vissza is bújik nyakamhoz. Annyira édes. Elmosolyodok ezen most megint. Ismét megcsókolom és közben kezemet levezetem vágyához, melyet szabaddá teszek és finoman kényeztetni kezdem. Felnyög és összeszorítja lábait. Naaaa!!!! Zavarban van, de ijedt is.
- Mit... mit?
- Ss... Nem bántalak. - mosolygok rá. - Ez jó érzés lesz, de nem fogok olyat tenni ami rossz. - búgom nyakába és csókolgatni kezdem. - Ugye engeded? - kérdezem, de õ csak kapaszkodik belém. - Kérlek... - búgom és még mindig csókolgatom. - Lazulj el és jó lesz ... Mutatok neked nagyon jó dolgot... - erre alsó ajkába harap és lazít a szorításon.
- Én .. nem tudom...
- Hidd el nekem. - és lassan simogatni, kényeztetni kezdem. Tudom mit tegyek, hogy neki jó legyen. Közben persze finom kis nyakacskáját csókolgatom, olykor nyalogatom és picit még harapom is.
Olyan kis édesen nyöszörög alattam. De az még engem is meglep, mikor már annyira tetszik neki, hogy csípõjét felém tolja, bele mozdulva kényeztetésembe. Látom megint teljesen elvörösödik, de nem csodálhatom sokáig mert a párnába rejti csini kis pofiját.
Mosolyt csal az arcomra és még inkább folytatom.
- Ugye jó érzés? - kérdezem kedvesen. Szeretném, ha nagyon jó lenne neki, még akkor is ha talán ez túl korai.
- Jó érzés... - cincogja halkan. Hallom ahogy kicsit nyögdécsel, tetszik neki.
Egyre gyorsíttok kezem mozgásán és érzem engem ez felizgat még jobban. Csak addig hagyom abba míg õt is és magamat is megszabadítom a felesleges ruháktól. Persze rajtam marad az alsónadrág.
Elveszem arca elõl a párnát, hogy láthassam zavarát és szép szemeit. Nem éri, ha eltakarja magát. Kényeztetés közben mellkasát csókolgatom és mellbimbóival is eljátszadozom nyelvemmel.
Próbálna párnáért nyúlni, de hiába. Jó messzire tettem, hogy még véletlenül se érje el. Érzem kicsi ujjacskáit hajamba futva, hogy magához húzzon egy forró csókra. Combja pedig már kemény vágyamhoz is simul.
Erre még jobban zavarba jön, fõleg, hogy nyögése hangosabbra sikerül.
- Sss... - intem csendre. Nem lenne jó ha meghallanák a szülei, ha épp most érne haza mondjuk anyukája. - Hányra jön anyukád? Nem lenne jó ha benyitna .. Zárjam az ajtót? - kérdezek rá és lassítok a tempón.
- Cs-csak éjfélre. - hebegi némi gondolkodás után. Bólintok, de azért úgy döntök biztos ami biztos és zárom az ajtót.
Az óra azt mutatja kilenc óra múlt.
- Folytassam? Akarod? - bújok vissza mellé és válaszát várom. Nem tudom õ is szeretné e annyira mint én. Ha igen, akkor azt hiszem csodás estében lesz részünk ...

BOLDOG KARÁCSONYT!

“Karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodában, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni.”

(Márai Sándor)

- Tanár úr... – hallom meg Isei hangját, s felé fordulva, látom, hogy jelentkezik. – Kérem. Tudja, nekem van az az egészségügyi problémám, ami miatt gyógyszert kell szednem, és Bill édesanyja a kezelõ orvosom, és õ pedig megkérte Billt, figyeljen rám, nehogy baj legyen.

- Igen, Fukugawa? És én most mit tegyek? – kérdez rá a tanár.

- Nem érzem jól magamat. Lehetne, hogy Bill mellett üljek az órákon? Hátha rosszul lennék és õ tudja, mit kell tenni és milyen gyógyszer kell.

- Igaz ez? – fordul felém mindenki, Isei rámnéz, én meg bólogatni kezdek. Ha rosszul van, inkább menne a gyengélkedõre. Úgye nem lesz baj?

 Kiba, aki eddig a combomat markolászta, most kénytelen helyet cserélni vele.

 Ahogy Isei mellém ül, megnézem nincs-e láza, a táskájából kiszedem a gyóügyszereit, s leteszem elé, mire beveszi õket.

- Fukugawa, ha továbbra is rosszul lenne, kérem, fáradjon át a gyengélkedõre,

- Értettem, tanár úr. De, remélem, hamar elmúlik – feleli, majd folytatódik az óra.

 Óra után, összepakolunk, majd együtt indulunk ki a suliból.

- Mindjár jövök – súgja nekem Isei és eltûnik a mosdóban. – Mehetünk – mosolyog aztán rám, ahogy kijön. – Hozzátok vagy hozzánk megyünk tanulni? – kérdi kedvesen.

- Háát... Nem is tudom. Hozzánk? – Bólint. Egymás mellett haladunk, s valami furcs késztetést érzek, hogy fogjam meg a kezét, de nem merem. Örülnék neki, ha õ kulcsolná össze ujjaink.

 A szüleim nincsenek itthon, így ahogy beérünk, forrón csókol meg és megfogja a kezem, úgy húz fel a szobámig. Hevesen dobog a szívem. Ledobjuk a cuccokat és hozzan megölel. Bújok hozzá. Jó az illata.

- Olyan kis édes vagy – mondja két csók között és csak ölel és símogat. – Remélem, nem bántad meg a döntésedet. – Pirulva rázom meg a fejem. – Remélem is, mert nem engedlek – kuncog fel és a nyakam érzékeny bõrét kezdi kényeztetni ajkaival.

- Na, mondtam, hagy a nyakam – nyögöm teljesen elkábulva csókjaitól. Már csak õ tart a karjaiban, magamtól összeesnék, mint egy rongybaba.

- Én meg mondtam, hogy szeretem a nyakad – kuncog ismét. Leütöm! Ám a mozdulat felénél inkább átkarolom a nyakát, s újabb csókban forrunk össze.

 Ledönt az ágyámra. Pihegek ajkai közé, de nem hagy levegõhöz jutni. Felnyögök, ahogy megsimogassa pocim a ruha alatt, amit behúzok a hideg érintéstõl.

- Hideg a kezed – pihegem kipirulva.

- Majd felmelegszik – mosolygok és birtokba veszi nyakamat, mire pár nyögéssel felelek.

- De... a házi... – motyogom teljesen elpirulva.

- Az megvár – von vállat.

- Nem vár! – nyögöm és eltolom magamtól, kipirultan. Csak vigyorog. Grr...

 Már kész is vagyok a házimmal, ahogy látom õ is. Az egyik mangáját olvassa. Odamászom mellé az ágyra, merthogy én a földön kötöttem ki, hogy minden figyelmem a házi felé legyen. Rámoszom a hátára. Odabújok lapockájához.

- Na mi az, cica, máris végeztél? – fordul meg alattam, mire aprót nyikkanva mellkasára esem. Az orrunk összeér, mire felnevetek.

- Hideg az orrod, mint egy cicának – jelentem ki és piszézek vele.

 Átöleli a derekam és hátamat simogatja, mire odasimulok testéhez.

- Rendeljünk valamit. Kajás vagyok – hint csókot homlokomra.

- Oké. Pizza? – bólint. Kiröppenek karjaiból, hogy táskámból kiszedjem mobilom.

 Mikor megérkezik a pizza, a kanapén ülünk le egy akciófilm féleség elõtt és eszegetjük. Nem igazán érdekel a film, sokkal inkább az újjonnan felfedezett cérnaszáll. A moziban is jó elfoglaltság volt, most is az. Mivel nehezen férek hozzá, Isei úgy dönt, hogy pizzástól, mindenestõl átpakol az ölébe. Nem bánom. Odasimulok mellkasához és pólójáról lógó fûzõvel játszom.

- Lassan mennem kéne – néz ki az ablakon. Már besötétedett.

- Maradj – emelem rá, nagy, csillogó szemeimet. – Japánban úgy is az a szokás, hogyha estére marad a vendég, akkor ott is alszik, ha jól tudom – motyogom a végét.

- Nem egészen – puszil meg. – De, ha szeretnéd, maradok. Szüleid?

- Apa azt hiszem holnap délben jön haza, elutazott. Anya meg este, te õt már ismered – mosolygok rá.

A napom további része nagyon boldogan telik és végre utolsó óra és kémia. Hát fogjuk rá elmegy ez az óra is, bár személy szerint a mangáimat jobban szeretem.
Még jó, hogy értem a kémiát és nem kell annyit koncentrálnom rá és tudok olvasni órán.
- Nem lógunk el? – suttogom kérdésemet fülébe a folyosón, a kémia labor felé.
- Most nem, holnap tesztet írunk ebbõlh, Ish…ei – észre vétlenül csókolok a nyakába és olyan vicces a reakciója. – Hagyd békén a nyakam – duzzog. De még így se tudok rá haragudni, olyan kis édes.
- Szeretem a nyakad. – suttogom a mosdók felé húzva. Jobb ha ezt már most az elején tisztázzuk.

Hosszasan csókolom, úgysincs itt senki aki megláthatná. És ennek a csodás pillanatnak csak az iskolai csengõ vethet véget, mely jelzi ideje kémia órára menni. Itt sajnos nem mellettem ül, ezért a terembe se sok kedvem van bemenni. Õ teljesen zavarban van, kicsit talán kócos is.
Én meg szidom azt a rohadt csengõt és azt, hogy ilyen rövid a szünet. Gyûlölöm a csengõt!
Kuncogva ül le helyére, amellé a Kiba mellé... Irritál a csávó!
Én pedig tovább haladok Suzumi-chan mellé. Már most nem tetszik ez az óra... Elõszedem mangámat és nem túl feltûnõen kezdem el olvasgatni.
Gondolataimból pedig csak az a tény zökkent ki, hogy Bill-t leszidja a tanár, mert sokat mocorog.
Ahogy hátra fordulok, meg is értem miért, bár mást ez nem láthatja. Na most van elegem abból a gyerekbõl és Kiba-t, Kibaszott gyorsan fogom kibaszni az ablakon!
- Tanár úr... - jelentkezek. - Kérem. Tudja nekem van az az egészségügyi problémám, ami miatt gyógyszert kell szednem és Bill édesanyja a kezelõ orvosom és õ pedig megkérte Bill-t figyeljen rám, nehogy baj legye.
- Igen Fukugawa? És én most mit tegyek? - kérdez rá a tanár.
- Nem érzem jól magamat. Lehetne, hogy Bill mellett üljek az órákon? Hátha rosszul lennék és õ tudja mit kell tenni és milyen gyógyszer kell.
- Igaz ez? - kérdezi Bill-tõl, mire rá nézek, hogy sûrûn bólogasson. Õ így is tesz a tanár pedig felszólítja Kiba-t, hogy cseréljen helyet velem. Nem tetszik neki az ötlet, de nem tud ezzel mit kezdeni.
Fogom cuccaimat és elég jól szimulálva átülök Bill mellé aki rögtön megnézi nincs e lázam és táskámból elõszedve az egyik pirulát leteszi elém. Én meg beveszem. Tényleg most van itt az ideje.
- Fukugawa ha továbbra is rosszul lenne, kérem fáradjon át a gyengélkedõre.
- Értettem tanár úr. De remélem hamar elmúlik. - felelem, majd folytatódik az óra. Azt hiszem most hogy itt van mellettem Bill, én máris jobban érzem magam.

Óra után rögtön össze pakolunk és együtt indulunk el kifelé az iskolából. Látom Kiba bemegy még a mosdóba.
- Mindjárt jövök. - súgom oda Bill-nek és már megyek is be. Biztosra veszem, hogy õ nem vette észre Kiba-t.
- Nocsak Kiba. Micsoda véletlen. - mosolygok rá mikor belépek. A kezét mossa. - Épp arra gondoltam felkereslek és elbeszélgetek veled.
- Oh igen? És mégis mirõl Isei? - vigyorog rám.
- Arról te kis köcsög, hogy ha még egyszer Bill-hez érsz és zaklatod én letépem a farkad és feldugom neked. Remélem elég értetõen fogalmaztam.
- Micsoda kemény gyerek vagy te isei.... - lép közelebb. Én is csak elvigyorodok.
- Amit mondtam nem viccnek szántam, vagy üres fenyegetésnek... - ütne de én kivédem és tõlem kap egy szép bal egyenest. Megtántorodik. Hozzám képest kislányosat ütött. - Ez csak a figyelmeztetés volt. - jelentem ki. - Errõl pedig kussolsz, különben még rosszabbul járhatsz. - ezzel távozok is.

- Mehetünk. - mosolygok kedvesen Bill-re. - Hozzátok vagy hozzánk megyünk tanulni? - kérdezem kedvesen.
- Háát... Nem is tudom. Hozzánk? - erre rábólintok. Most nem foghatom a kezét, így csak egymás mellett sietünk. Csak érjünk már minél hamarabb oda hozzájuk. Most nincsenek otthon még a szülei, így ahogy beérünk forrón megcsókolom és ujjainkat összekulcsolva sietek fel vele a szobájába.
Ledobjuk a cuccokat és hosszan csak ölelem. Nagyon nem tetszett, amit Kiba tett vele, de most már nem lesz ilyen. Mellette ülök minden órán és ez a tudat megnyugtat.
- Olyan kis édes vagy. - mondom két csók közt és tovább ölelem, simogatom. Kis édes és csak az enyém. - Remélem nem bántad meg a döntésedet. - erre pirulva megrázza a buksiját. - Remélem is, mert nem engedlek. - kuncogok és áttérek nyakának csókolgatására. Kis finom falat...

Kuncogva ölel magához. Mmm… szeretek a meleg karjaiban lenni.

- Nem játszok veled – jelenti ki. – Amit mondtam, komolyan gondoltam. Csak fontold meg – mondja, s apró puszit kapok a számra. – Én most megyek. Hétfõn találkozunk a suliban – köszön el.

 A hétvégém hamar eltelik, mindent alaposan átgondoltam, megfontoltam. Alig várom már, hogy hétfõ legyen. Azt hiszem… hiányzik nekem, ha nincs itt. Mikor aludtam is, fáztam, nem volt olyan meleg, mint karjaiban, sem olyan biztonságos.

 Reggel aztán bizonytalanul ülök mellé a padba.

- Szia! – köszönök halkan, mire bólint és lapoz egyet. Láthatólag matek van elõtte, de tudom, hogy mangát olvas, rájöttem erre korábban.

- Szia! – mosolyodik el végre, de nem néz rám. Ennyitõl is idegesen kezd mozgolódni szívem.

 Az elsõ órán szinte fel sem néz a mangájából, nem is figyel. Én viszont próbáltam, merthogy ebbõl dogát írunk majd. Mikor jön a szünet, legtöbben kimennek az udvarra. Mi maradunk benn.

- Isei, én gondolkodtam… - kezdem halkan.

- Valóban? – kérdez õ is halkan, mire bólintok. – És mégis, hogy döntöttél? – rezzenéstelen arccal kérdez, ami kicsit rosszul esik.

- Én… én… - motyogom. – Isei, nem néznél rám? – kérdem szomorkásan. Mióta elkezdõdött a nap, még egy pillantást sem vetett rám. Ez annyira rosszul esik.

 Kisebb mosollyal az arcán felém fordul, mire én is elmosolyodom.

- Köszönöm – motyogom és átölelem a nyakát, mintegy üdvölés képpen. Õ is átkarolja derekam, de el is enged. A suliban vagyunk, tudom… - Azt hiszem… én akarok veled lenni – mondom a végtelenségig motyogva a szavakat, hogy alig lehet megérteni. Megsimogatja az arcom és elnézõen tekint rám.

- Mondd újra kérlek, és ne motyogj, mert nem értem meg – kuncog fel mikor elpirulok.

- J-jó. Csak azt mondtam… hogy… hogy… én szeretnék veled… járni – mondom lesütött tekintettel. Arcom szinte lángra kap, nem is merek rá nézni, hogy lássa az arcom. Idegesen várom válaszát, szinte a torkomban dobog a szívem.

- Gyere velem! – húz magával.

- Isei, várj! Hova megyünk? – kérdem, de közben kicsapja a sulitetõ ajtaját, így meg is kapom a választ a kérdésemre.

 Becsapja az ajtót, s nekidönt. Fejem mellett támaszkodik meg karjaival, ketrecbe zárva menekülési útvonalam. Olyan közel van… elpirulok, s beharapom alsó ajkam. Õ mosolyogva figyel, tincseim cirógatja, rendezgeti. Aztán közelebb hajol. Bennem reked a levegõ, s szívverésem még gyorsabbra kapcsol. Ahogy megérzem ajkait a sajátomon, szinte a karjaiba olvadok. Átölelem a nyakát és beletúrok hajába. Finom csókja egyben szenvedélyes is, alig tudom viszonozni, de mégis azt teszem. Amint hirtelen válik el számtól, csak kipirultan pislogok rá nagy szemekkel.

- Jó, akkor mostantól csak én lehetek ennyire közel hozzád, csak én csinálhatok ilyet veled és csak nekem mutathatod meg ezt az arcot – simit végig pofimon, ami még mindig tûzpiros.

- Ühüm – bólintok, hogy értettem én.

- Ne légy ennyire zavarban, butus – kuncog fel és összekulcsolja szabad kezük ujjait. Odabújok hozzá, hogy akkor ne lássa piros arcom, mire nevetve ölel át.

 Lassan vége az iskolai napnak. Egész jól telik így. Utolsó óra... kémia. Hmm… azt szeretem, egész addig, míg megértem a dolgokat.

- Nem lógunk el – suttogja a fülembe Isei, mire megborzongok. A folyosón haladunk a pince felé, ott a kémia labor.

- Most nem, holnap tesztet írunk ebbõlh, Ish…ei – világosítom fel, de nem segít sokat, hogy mások számára észrevétlenül a nyakamba csókol. – Hagyd békén a nyakam – duzzogom felé.

- Szeretem a nyakad – suttogja és már húz is el a wc-k felé. Te jó ég, hova lett az eszem, hogy engedek ilyesmit?!

 A csengõt meghallva azonnal elvállnak ajkaink egymástól, s kissé pihegve, kipirultan érkezek órára, míg õ kócosan és morogva, miszerint utálja azt a tákolmányt, ami a szünet végét jelzi. Felkuncogok és lecsüccsenek a helyemre. Csak ez az óra, amin nem ülünk egy padban. Kiba ül mellettem, akit személy szerint ki nem állhatok, mert végig a combomat szokta tapizni, amibõl az lesz, hogy engem szidnak le, mert sokat mocorgok, üljek már rendesen. Most is ez van. Pirulva kérek bocsánatot a tanártól.

- Semmit – nevet fel. – Mondd szépen. I-ta-da-ki-ma-su – szótagolja, szépen kihangsúlyozva.

- Itadakiamasu... – ismétlem utána bizonytalanul, mire megtapsol. Még pár szót átveszünk, majd fizet, tiltakozásom ellenére.

- Most merre menjünk? – kérdi, mikor kiértünk.

- Mit szólnál, ha átjönnél hozzánk? – kérem kissé elpirulva. Õ csak elmosolyodik.

- Hmm... Séta a parkban és utána hozzátok? – Bólintok.

 Hatalmas zöld lombú fák levelei közt süt át a napfény, még a szél sem lebben meg. Csodálatos a park ilyenkor.

- Mondd, Bill... Te kedvelsz engem? –  Nem néz rám.

- Igen. Miért? – kérdem pislogva, mire elmosolyodik és megrázza a fejét.

- Csak kíváncsi voltam. Én is kedvellek téged, aranyos kölyök vagy.

 Elpirulok, a séta alatt csendben gondolkozom, vajon hogyan is gondolta ezt. Barátként kedvel talán? Én... én azt hiszem kicsit jobban kedvelem, mint egy barátot... iciripicirit... na jó, nagyon...

 Amikor hazaérünk felmegyünk a szobámba. Anyáék nincsenek itthon, mienk a ház. Isei rögtön levágódik az ágyra. Én is leülök mellé, de lakap, s magához húz.

- Amit mondtam, én így gondoltam – suttog egész közel ajkaimhoz. Érzem, ahogy testem megborzong és szívecském majd kiugrik helyérõl.

 Csókja lágy, finom, beleremegek az érzésbe. Kicsit melepett, de végül behunyt szemmel, kipirultan viszonzom neki gyengéden. Olyan finomak az ajkai, csak mégédesebbé teszi az csókunkat, hogy keze a hátamat simogatja, majd hajamba túr. Én is tincsei közé bújtatom ujjaim, engedelmesen simulok karjai közé. Mikor elvállunk egymástól, szinte kapkodjuk az éltetõ oxigént. Érzem, hogy arcom a szokásosnál is jobban ég, s vörös színben pompázik. Inkább elbújok nyakának hajlatában, ott godolkozom el azon, hogy lényegében most õ ezzel azt akarja, hogy... hogy a barátságunk testi kapcsolattal is bonyolítsuk? Biztos... vagyis... nem biztos, de, akkor miért mondta azt, hogy kedvel?

- Minden oké? – kérdi pihegve, mire bólintok. Még mindig úgy bújok hozzá, hogy ne lássa piros arcom.

- Csak... nem kapok levegõt... – szólok akadozva.

- Sajnálom, ha... – Mutatóujjam ajkaira csúsztatom, s felnézek szemeibe, megrázom fejem.

- Nem, nincs baj... én... én... is nagyon kevellek... – motyogom és visszabújok vackomba.

 Pár néma perc után õ szólal meg:

- Bill... Járnál velem?

 Egy pillanatig még a lélegzetem is elakad, s teljesen elpirulva kapom fel a fejem. Mimimimimi?

- Én... – dadogom, közben félrepillantok. Nem tudok ránézni, túlságosan zavarban vagyok, úgy nézhetek ki, mint a fõtt rák. -

- Ha idõre van... szükséged, semmi gond – nyel egyet. – Csak azt akartam, hogy... tudd, én többet akarok barátságnál...

 Szinte látom rajta, hogy kihallja agykerekeim kattogását. Közben tincseivel játszom akaratlanul. Jó érzéssel tölt el, hogy a karjaiban vagyok, mintha innen nõttem volna ki. Meleg és biztonságos.

- Jobb, ha megyek... – motyog zavartan, mire olyan hévvel ugrok nyakába, hogy szinte hallom a koppanást, ahogy feje nekiütközik az ágytámlának.

- Isei... Mi baj? – kérdem ijedten azonnal. – I...

 Megütötte a feje hátulját... Fejsérülés... Isei egyenlõ halott...

- Ha meghalsz öngyilkos leszek!! – jelentem ki szinte meggondolatlanul.

- Bill... kérhetek egy szívességet?

- Persze, bármit. Bármit, amit meg tudok tenni – vizslatom õt aggodalmasan.

- Megtennéd, hogy megcsókolsz... Attól jobban érezném magam.

 Pislogok párat, aztán leesik, hogy nem is fájt neki annyira az ütés. Mellkasát kezdem püfölni teljes erõmbõl, bár így sem ártok neki sokat.

- Te... te... ne játsz velem! – durcázom be. Arcomat felfújos, s mint aki jól végezte dolgát, keresztbe fonom karjaim. Morcos vagyok, ijedj meg!

Séta közben megint sokat fecseg, ami tetszik, hisz szeretem hallgatni a hangját. De elhallgat, ami meglep. Most miért nem folytatja? Hallgatni akarom még. Percekig semmi. 
- Valami baj van? - fordulok felé kérdõn. Nem értem miért nem beszél.
- Dehogy – rázz meg mosolyogva a fejét. Olyan cuki. Majd hirtelen vált és látom a szemében aggódik. Most megint mi van? – És veled? Minden oké? – kezét homlokomra simítja, de lázam nincs. Oh tudom már mi lehet a baj.
- Persze, ne aggódj, biztos azért van, mert reggel nem vettem be a bogyóim – intem le, de õ már ránt is maga után.
- Milyen felelõtlen vagy! Ebbõl még baj is lehetett volna! Most azonnal visszamegyünk és beszeded a gyógyikat – szíd meg. Otthon kissé értetlenül néznek ránk, de Bill magyaráz is. Én meg persze be szedem a gyógyszereket. Máris jobban érzem magam.
- Mehetünk – jelentem ki. Sápadt arcomra sikítja a kezét. Hát igen, elég kis fal színem van ...
- Jól van, menjünk.

Egész úton nem szólunk egymáshoz, ami meglep, hiszen általában be sem áll a szája. Tök mindegy mirõl de dumál, most meg nem. Furcsa ...
- Naaa, mi történt, elvitte a cica a nyelved? – szólalok fel, mire elneveti magát. Na legalább valami reakció.
- Dehogy. Csak gondoltam, nem untatlak a folytonos szövegelésemmel – mosolyog cukin elpirulva. A kis édes, még én is elolvadok tõle.
- Nem untatsz, ezt már kiveséztük – húzom magamhoz egy kicsi idõre, hiszen majdnem neki ment a szembe jövõ pasasnak.
- Okké... Még bemegyünk reggelizni valahova? – pislog rám, csodálatos, kerek szemekkel. Majd a hasa is megerõsíti, mire elnevetem magam. Éhes a drága. Bár egy kicsit már én is az kezdek lenni, így nem csodálom.
- Rendben. Hova szeretnél menni? És legyen valami rendes kajálda, nem cukrászda – fedem meg. A cukorka nem rendes reggeli és nekünk most normális kajára van szükségünk, mielõtt felfordulunk éhen. Erre morcosan rám néz. Valahogy már ismerem annyira, hogy tudjam mi az amit mondana.
- Jó. Itt van egy kisebb kifõzde, ehetünk ott – mutat balra, mire rögtön arra fordulok.
- Akkor menjünk – nem ismerem a helyet, de biztos jó lehet.

 A reggeli kivégzése után, õ elégedetten dõl hátra és én is jobban érzem magam. Hát igen, azt hiszem ezt is felírom a kedvenceim listába.
Minden olyan kajálda ahol jó a koszt felkerül erre a listára.
- Gochisosama! – csapom össze két kezem, mire megugrik. Mit vétettem?
- Ez japánul volt? – érdeklõdik. Látom nagyon tetszik neki és szívesen tanul tõlem.
- Igen. Azt jelenti: köszönöm a részem. – mondom neki mosolyogva.
- Én is... gochi... Mi volt? – ütögeti mutatóujjával ajkát cukin. Látom gondolkodik. Erre még inkább elmosolyodok. Szívesen tanítgatom japánul õt.
- Go-chi-so-sa-ma – mondom neki szótagolva Majd megismétli immáron tökéletesen. – Ügyes vagy – mosolygok. – Ha meg épp azt mondod, hogy: jó étvágyat, akkor: Itadakimasu!
- Mit akarsz kimosni? – ez az értetlen nézés ... Nem bírom ki nevetés nélkül. durcásan fonja össze karját mellkasa elõtt.
- Semmit. - nevetek. - Mondd szépen. I-ta-da-ki-ma-su. - szótagolom ismét, jól hangsúlyozva.
- Itadakimasu... - ismétli bizonytalanul, mire megtapsolom kicsit. Még átveszünk pár szót, majd fizetek tiltakozást nem tûrve.

- Most merre menjünk? - kérdezem kiérve. Nincs ötletem és még elõttünk van a teljes nap.
-  Mit szólnál ha átjönnél hozzánk? - kérdezi és megint csak elpirul, mire jót mosolygok.
- Hm.. Séta a parkban és utána hozzátok? - kérdezem, mire bólint.
A parkban minden olyan csodás. A nap süt, simogatja a bõrünk. Most nem fúj a szél és felhõk sincsenek. Szeretek ilyen idõben kint sétálni.
- Mondd Bill... Te kedvelsz engem? - érdeklõdök, de nem nézek rá.
- Igen. Miért? - kérdezi cukin. Csak elmosolyodok és megrázom a fejem.
- Csak kíváncsi voltam. - felelem egyszerûen, majd hozzá fûzöm. - Én is kedvellek téged, aranyos kölyök vagy. - ismerem be.
A séta alatt már nem szólunk egymáshoz, de látom attól amit mondtam elpirult. Aztán elérünk hozzájuk.
Szép ház és sehol senki. A szülei nyilván melóznak még. Felmegyünk a szobájába és levágódok rögtön az ágyra.
Hátra is dõlök, majd mikor közel jön, akkor rögtön elkapom és magamra húzom.
- Amit mondtam én így gondoltam. - suttogom ajkaira és lágyan megcsókolom.

 Macskásan nyújtózom ki elzsibbadt végtagjaim, s ásítok egy nagyot. Csak pár másodperc, míg leesik, hogy nem a saját szobámban vagyok. Aztán az is beugrik, hogy elaludtam Isei vállán, filmnézés közben. Akkor biztos õ hozzott fel... uhm... nem vagyok én pehelykönnyû, bocsánatot kell kérnem a kellemetlenségért.

 Nagy nehezen rendbe szedem magam, hajammal nem tudok mit kezdeni, ami kócos az kócos is marad az én szótáramban.

 Lassan totyogok le a lépcsõn, majd álmoskás hangon szólalok meg.

- Jó reggelt, Isei, remélem nem aludtam...

 Szavaim elakadnak, ahogy két smároló pasi képe bontakozik ki elõttem.

- Jó reggelt! Gyere csak – mosolyog Isei. Megzavarodott mindenki reggelibe? – Mi-chan, õ itt az egyik osztálytársam, Bill, este átjött filmezni.

- Oh, szia! – köszön az egyik srác kedvesen. – Aranyos kis kölyök – kacsont Isei felé, amit nem értek.

 Döbbenetemen túltéve, pirultan köszönök nekik is reggelt. Aztán közelebb sétálok Iseihez, hogy magyarázzon már el valamit, mert túl kevés az info.

- Õ a testvérem. Izumi, és a párja, Nao-kun – mosolyog, s kezembe nyom egy bögrét. Kakaós tej, nyami, ha bajszom lenne megnyalnám.

- Értem már. Köszi – mosolygok én is, majd mind leülünk az asztal mellé.

 Kezdetét veszi egy viszonylag vidám beszélgetés. Kedves bátyja van, meg a párja is nagyon kedves, egész jól kijövök Nao-kunnal.

 Még felhívom anyáékot, hogy élek, nem vesztem el, ne aggódjanak, hamarosan otthon is vagyok, majd megköszönök mindent, s elköszönök.

- Hazakísérlek – mosolyog rám Isei.

- Jó – mosolygok rá én is vidáman.

 Amikor elköszönünk Izumi és Nao-kuntól, elindulunk, s folytatjuk a reggeli beszélgetést, bár inkább én fecsegek, ami fel is tûnik. Az is eszembe ötlik, hogy szólt emiatt már, el is hallgatok. Pár perc néma csönd után felém fordul.

- Valami baj van?

- Dehogy – rázom meg a fejem mosolyogva. Kicsit furcsán néz rám, mire elfog valami rossz érzés. – És veled? Minden oké? – simitom homlokára a kezem, de nem érzem, hogy láza lenne.

- Persze, ne aggódj, biztos azért van, mert reggel nem vettem be a bogyóim – int le, mire a homlokomra csapok, s megragadom kezét, húzom magam után, mintha valami csomag lenne.

- Milyen felelõtlen vagy! Ebbõl még baj is lehetett volna! Most azonnal visszamegyünk és beszeded a gyógyikat – dorgálom meg. Bátyja és párja tekintete kissé értetlen, mikor ismét feltûnünk a házba, de elmagyarázom nekik mi történt, amíg Isei legyeli a bogyókat.

- Mehetünk – jelenti ki. Arcára simitom kezem, ami kicsit sápadt. Elhúzódom, s elindulok.

- Jól van, menjünk.

 Szótlanul sétálunk egymás mellett. Egy követ rúgdosok, amúgy is rossz a cipõm orra, legfeljebb majd megragasztom.

- Naaa, mi történt, elvitte a cica a nyelved? – szólal fel aztán, én meg nevetni kezdek hangsúllyán.

- Dehogy. Csak gondoltam, nem untatlak a folytonos szövegelésemmel – mosolygok rá, kissé pirultan. A fene! Túl jóképû.

- Nem untatsz, ezt már kiveséztük – húz magához egy pillanatra, s meggátolja, hogy nekimenjek az elsõ embernek, aki szenbejön.

- Okké... Még bemegyünk reggelizni valahova? – pislogok rá, kerek szemekkel. A pocim is megerõsíti ezt a kérést, mire felnevet.

- Rendben. Hova szeretnél menni? – szemem felcsillan. – És legyen valami rendes kajálda, nem cukrászda – fed meg, mire morcosan nézek rá. Honnan tudta, hogy rögtön azt vágtam volna rá kérdésére válaszként.

- Jó. Itt van egy kisebb kifõzde, ehetünk ott – mutatok balra, miután körüllestem, hol is járunk.

- Akkor menjünk – bólint.

 Miután végeztem reggelimmel, pocimat súrolgatva dõlök hátra.

- Gochisosama! – csapja össze tenyerét, mire ijedten ugrok meg. Mimimi?

- Ez japánul volt? – kérdem érdeklõdve.

- Igen. Azt jelenti: köszönöm a részem. – Felvidulok.

- Én is... gochi... Mi volt? – ütögetem mutatóujjammal ajkaim, nem jut eszembe.

- Go-chi-so-sa-ma – mondja szép hangsúlyosan, én meg elismétlem. – Ügyes vagy – mosolyog. – Ha meg épp azt mondod, hogy: jó étvágyat, akkor: Itadakimasu!

- Mit akarsz kimosni? – nézek rá értetlenül, mire felnevet. Durcásan fogom össze karjaim mellkasom elõtt.