Ethan is megpróbálja felhívni Emmát, de neki se veszi fel, ahogy nekem se.
Gondterhelten ücsörgünk a váróban, ahol mindjárt zárnak, nagyban pakolnak már, mikor nagy szerencsénkre az utolsó pillanatban még egy valaki beesik, így nem kell annyira sietnünk. Egy kis pénzre még egy jól kereső állatorvos se mond nemet.
- Gondolod, még is…? – nézek rám, miután felpillant telefonjából.
- Még üzenetet is hagytak, az állt rajta hogy „ne keressetek” – sóhajtom idegesen, miközben helyet foglalok az egyik széken.
- Meg kell keresnünk őket. Hihetetlen, mennyire nem gondolnak másokra.
- De hol? – nyögök fel remény vesztve.
- Nem tudom, először is, vigyük haza Flowt, utána… a haverodnak van autója, nem? – mondja a hadi tervet nem túl magabiztosan.
- Ja, de tőle nem kérhetek ilyet… nem az ő dolga – sóhajtok.
- Akkor előbb Flow.
Azzal kezét nyújtja nekem, hogy felhúzzon a székből, én pedig elfogadom, mert túl sok választásunk jelenleg amúgy sincs. 

A buszmegálló felé sietünk, Flow néha-néha nyávog egyet, de Ethan viszi, próbálja nem ringatni, nehogy rosszul legyen, és még be is hányjon. 
Én közben a telefonomat figyelem, írok Emmának, majd Danielnek. Elmondom neki mi is történt ma, gyakorlatilag segítséget kérek tőle, de ő is tanácstalan.
Valamit motyog Ethan, de meg se hallom. Késve eszmélek föl, hogy hozzám szólt.
- Sajnálom, csak nem akarom elhinni, hogy leléptek. Félek, hogy valami hülyeséget csinálnak – fejezem be kissé lesújtva.
- Tapasztalat? – kérdi, mire összevonom a szemöldökömet.
Most úgy teszek, mintha meg se hallottam volna…

*** 

Flow boldogan szökken ki a hordozóból, ahogy Ethanhez érünk. Szinte már fejből tudom az utat. Vicces az élet, nem gondoltam volna, hogy pont vele kerülök majd ilyen közeli baráti viszonyba…
- Egy kaparófa se ártana – jegyzem meg, miközben Tomyval beszélgetek.
- Kösz, Sherlock – kiált a konyhából, miközben valamit zörög.
A bejárati ajtónak dőlve próbálok valamit kiokoskodni Tomyval, ekkor jön egy váratlan üzenet.
- Szóval, hol kezdjük? – kérdi, amire ismét késve válaszolok, miközben leülök a kanapé melletti szürke kis fotelba, szinte fel se nézek, úgy mászkálok a lakásba.
- Szóval, Emma anyukája fent van Facebookon, most írt, kérdezte, tudjuk-e merre vannak, mondtam, hogy nem, és segítenénk megkeresni.
Itt végre felnézek a telefonból.
- … és? – húzza fel szemöldökét – most mit tegyünk? 
- Fogalmam sincs, mondta, hogy már bejelentették a rendőrségen is az eltűnését, és nagyon aggódik, és ha bármit is tudunk, feltétlenül szóljunk.
Elkeseredetten nézek telefonomra. Mit tudunk mi tenni?
Hát végül ki is a gyáva? Én ugyan nem mertem őszinte lenni Emmával, de ő meg úgy gondolta a jó megoldás az, ha lelép, nekünk meg nem szól?
- Rendben, én bármit megteszek érte – kel fel a fotelból Ethan. Harciasan dülleszti mellét, szemében tűz ég. Kinézem belőle, hogy valóban bármire kész, főleg, ha Emmáról van szó.
Hirtelen elszégyellem magam, mert megfordult a fejembe, hogy vajon lenne-e, aki engem is így keresne  ha hirtelen eltűnnék. Emma szerencsés lány, mindenkivel kedves, sok barátja van. Miért tenné ezt?
- Keressük meg őket – bólintok végül, bár kissé rossz érzésem van. Mit tegyünk, hol kezdjük?
Ha a rendőrség is benne van, akkor mi mit tehetünk?
Ekkor bevillan valami.
- Ethan. Lenne kedved kicsit Casanovat játszani? – vigyorodom el hirtelen.
- Mi jutott az eszedbe Hepburn? – figyelmen kívül hagyom a becenevet, és inkább nyugodtan válaszolok.
- Emlékszel arra a két lányra? Ninára és Em.-re? Ők beszélgettek aznap este Emmával, mikor… - itt félbehagyom a mondatot. Ethan elhúzza a száját. – Szóval, ja. Én aznap este tudtam meg, amit te tőlem. A lényeg, hogy elég nagy esélyt látok rá, hogy ők azok a fajta lányok, akik minden nap lent szoktak lenni a kocsmában.
- Keressük meg őket?
Kérdi Ethan, miközben lehajol a nyávogó Flow-hoz.
- Hát, szerintem túl sok egyéb dolgot jelen helyzetben nem tehetünk… - sóhajtom lehangoltan.
- Rendben. Legyen, átöltözök, addig foglald el magad.
Azzal Ethan el is tűnik a szobájában, aminek ajtaját nyitva hagyja. Én közben kicsit megigazítom a hajam a fürdőben, és ha már ott vagyok, lopok egy kicsit a friss macska gazdi parfümjéből. Annyira nem passzol hozzám ez a sportos illat, hogy majdnem felnevetek.
A „kedves” házigazda még mindig a szobájában matat, én pedig idő közben visszaülök a kanapéra Flowhoz, és figyelem, ahogy egy dobozon pihen, miközben fejét maga alá gyömöszöli, és eléggé kifacsart pózban szuszog.
A macskák direkt választják a legkényelmetlenebb fekvőalkalmatosságokat?

Mikor Ethan belép a szobába, kissé elkerekednek a szemeim.
Mi a franc van vele?
Haja szépen fésülve, hátranyalva, egy rakoncátlan tincs lóg csak előre, ettől megmaradt az a gyerekes rosszfiús bája. Ingszerű felső van rajta, ami sötétkék, így kiemeli a fekete haját, és a változatosság kedvéért farmer. Tényleg komolyan vette, hogy Casanovát játszik ma este. Azt kell, hogy mondjam, azért nem semmi, ahogy a betűrt felső a testéhez simul, minden alkalommal, mikor levegőt vesz.
Nem tudom elképzelni ez melyik lánynak ne jönne be.
Gyorsan végig mérem, ő pedig mintha sütkérezne a dicsfényben, hogy minderre képes volt Emmáért.
- Mehetünk? – kérdi, én pedig kezdem kissé kínosan érezni magam mellette, mint valami szárnysegéd, vagy kistestvér.
- Figyelj, szerintem jobban állt a melegítő és a kinyúlt póló – cukkolom, mire felnevet. Mellé lépve elgondolkozik.
- Az én parfümömet érz – kezdené, de szavába vágok.
- Kuss.
Felnevet, láthatóan jól szórakozik azon, hogy húzhatja az agyam. Kell egy fél perc, míg komolyságot erőltet magára.
- Szóval, most akkor reménykedjünk, hogy ott lesznek – sóhajtom kissé egykedvűen, azzal elindulunk kifelé a hidegbe.

Odafele úton mindketten kissé a saját világunkba vagyunk mélyedve.
- Szerinted miért szökhetett el?
- Én is ezen gondolkozom – sóhajtok. – Szerintem félt felvállalni a dolgot a szülei előtt, és elege lett abból, hogy „bujkálnia” kell.
- Miből gondolod?
Szólásra nyitom a számat. Honnan máshonnét tudnám, mint saját tapasztalatból? Egyszerűen ugyanaz történik, mint Emmával, libabőr fut végig a karomon, keserű érzés a szívemben, de nem jönnek a szavak.
Nem mintha érdekelne, mit gondol Ethan, de akkor is…
Én, a Gyáva.
Szerencsére nem kérdezi meg kétszer, csak rágyújt, miközben a bejárathoz érünk.
A kint lévőket kezdjük figyelni. Ami azt illeti a kint lévők is Ethant, bár főleg a lányok, ezt pedig vagy szándékosan hagyja Ethan figyelmen kívül, vagy annyira bele van merülve a gondolataiban, hogy tényleg észre sem vette.
- Nem látod őket? – kérdem, de fejét rázza, miközben kifújja a füstöt, majd elnyomja a csikket.
Gyorsan megigazítja felsőjét, hajába túr, majd előre megy.

- Váljunk szét – mondja, miközben benyit. Az ajtó mögött fülledt, parfümös levegő, párás ablakok, hangos zene, és sok ember a táncparketten. Ismerős közeg. Körbepillantok, de nem látom itt a rózsaszín hajú lányt. Szerencsére.

A pultnál érdeklődök nem látták-e a két lányt, de a pultos még új itt, így inkább iszok egy „misztikus” löttyöt, ami a Séf kedvence néven van hírdetve. Valami kevert akármicsoda, amitől hirtelen felfordul a gyomrom, olyan hányingerem lesz, hogy sietve futok a hátsó ajtó felé, ahol a bokros részen az ajtótól majdnem kidobom a taccsot.
Forog a gyomrom, ami lassan kezd múlni.
Miközben próbálok mély levegőt venni, visszaevickélek az ajtóhoz. Épp akkor jön ki egy rózsaszín hajú lány. Amanda.
A francba, hát mindenki itt van ma?

- Audrey – kérdi döbbenten, majd elmosolyodik, és kuncogva megölel. – Jókor jöttél – vigyorog, majd füle mögül haja takarásából egy kis tekert cigit vesz elő, amit meggyújt, szív belőle párat, majd nekem nyújtja.
- Sima? – kérdem, mire felnevet.
- Úgy néz ez ki? - vigyorog, én pedig elgondolkozok, hogy mit veszíthetek, végül vállat vonva pár nagy slukkot szívok belőle.
- Audrey, itt van, amit legutóbb kértél – nyújt felém egy kis alumínium golyót. - Ajándék – kacsint. Bár nem emlékszem rá, hogy kértem volna tőle, de nem vonom kétségbe azt, amire nem emlékszem, így hát elfogadom, és zsebembe gyűröm.
Kint maradok vele, amíg a már égő cigit elszívjuk, közbe egyre közelebb és közelebb jön hozzám, én pedig egyre inkább kezdem elengedni magam.
Mesélni kezdek. Olyan egyszerűen jönnek a szavak, hogy szinte már én is meglepődök rajta.
Kicsit talán túl részletesen, és nagyon a sztori elejéről kezdem. Olyanok csúsznak ki a számon, hogy „durva, hogy Ethanre tapadnak a nők, bár érthető, hiszen…” és hasonló kínosabbnál kínosabb szövegek, de észre se veszem.
- … tegnap kaptuk a hírt Ethannel, hogy Emma eltűnt, és… - folytatnám, de Amanda közbevág.
- Emma? A lány, akivel legutóbb voltatok?
Szemöldökömet felvonom.
- Igen… Miért?
- Láttam őt ma – mondja teljesen nyugodtan, miközben egy újabb füves cigit kezd tekerni.
Hirtelen mintha vízzel öntöttek volna le. Észreveszem, hogy Amanda már majdnem a nekem dőlve ácsorog.
- Hogy mi? Biztos vagy benne?! – kérdem talán kissé hangosabban, mint akartam volna.
- Teljesen. Egy fekete hajú lánnyal volt, itt a városhatáron túl egy motelban.
- Pontosan melyikben? – faggatom, miközben elé lépek. Amanda éppen a cigi papíron nyal végig, hogy le tudja ragasztani, miközben kihívóan tekint fel rám. A kész művét füle mögé helyezi, majd átkarolja nyakamat.
- Szívesen megmondanám, de legutóbb olyan csúnyán hagytál ott… Úgy érzem engesztelést érdemlek – mosolyog kajánul. Jelenleg gondolni se tudok Amandára. Emma és Ethan járnak a fejembe. Konkrétan az, hogy meg kell találnom Mr. Casanovát most rögtön, és el kell mondanom neki.
- Amanda, ne szórakozz – kezdem kissé mérgesen, ekkor azonban nyílik a hátsó ajtó, és két srác lép ki onnét, mindketten az engem épp átkaroló lányra néznek.
- Pont téged kerestünk. Meg van? – kérdi az egyik. A lány kuncog, majd elenged.
- Bocs Audrey, de most mennem kell – Időm, alkalmam se volt utána szólni, mert a két izmos srác közrefogták, miközben elindultak a központ felé.
Mi  a franc…

Kell egy kis idő, míg feleszmélek és visszaindulok a bejárat felé.
Meg kell találnom Ethant. Most!

A hangos zene most még hangosabbnak tűnik a sok csend után. Szerencsére már nem érzem a cigi hatását ez mégis csak pár slukk volt.
Ethant kis keresés után három lány társaságába találom az egyik sarokban. Látszólag ivott párat már, vagy csak nagyon jól színlel.
- Ethan! – rám se hederít, nagyban mesél valamit, a lányok meg isszák szavait. Az egyiknek a keze Eth hasfalán pihen.
Kissé mérgesen, hangosabban szólok ismét, de csak egy pillantást kapok. Megragadom a kezét.
- Elnézést Hölgyek, el kell rabolnom a hercegüket – azzal kiráncigálom a sárkányok karmából „őfelségét”.
- Megtudtál valamit? – kérdem kissé mérgesen.

A kanapén elnyúlva cirógatom a hasamon fekvõ kis mocsadékot, akire egy pillanatra sem tudok haragudni. Túlságosan meglágyította a szívemet. Hiába fosta össze a konyhát, és hiába tisztelte meg a hófehér szõnyegem, akkor se.
Ásítozva pillogok egyszer a mellettem szóló tévére, egyszer a hasamon doromboló újoncra.
Nem tudom, hogy fogom kibírni az elkövetkezendõ éjszakákat, fõleg ha még dolgozni is behívnak. Lehet, hogy majd csak egyszerûen lemondom.
A telefonom játszani kezdi a kedvenc dalomat és vibrálva döng tõle a mellettem húzódó dohányzóasztal. Flow összerezzen a hírtelen zaj hallatán és bekucorodik a nyakamhoz.
Könnyesre ásított szemmel veszem fel a telefont. Jó életuntnak fogok tûnni, de nem érdekel, ha nem alszok, morcos leszek.
- Szia, na mizujs veletek? – szavalja a sokkal kipihentebb, vidámabb, ismerõs hang a vonal túlsó végén.
- Nem sok – morgom miközben a foltos kis dög füle tövét vakargatom, majd szórakozni kezd a fejem mellé tartott telefonnal.
- Jól aludtatok, hallom – mondja kissé pökhendi hangsúllyal, és hallom, ahogy elmosolyodik.
- Mhm… - morgom, és közben egy hatalmasat ásítok a telefonba.
- Cipõidet megkímélte? – kérdi hencegve, mintha teljesen tisztában lenne azzal, hogy ez a kis dög szétcseszi a lakásom.
Hatalmasat sóhajtok. Megborzongok, ha eszembe jut a szétkenõdött barna… hagyjuk is - Most a szõnyeget tette helyre – közlöm vele és beletúrok a hajamba.
Biztosan kell nekem ez a macska?
- Kelleni fog az az alom – érzem a hanghordozásán a dorgálást, de tök igaza van, amint letesszük, elugrom a közeli kisállatkereskedésbe - Akkor ma szerzel hordozót? – folytatja, és újra belém szalad a felismerés, hogy még dokihoz is el kell vinni ezt a dögöt. Szuper. Szóval, kell nekem ez a macska?
- Ahha. Te tudod, merre van a doki? – Motyogom, és már fejben számolom, hogy mennyi pénzem fog maradni a hónapra.
- Gõzöm sincs… De ma úgyis el kell mennem bevásárolni, elõtte beugorhatok és elmehetek veletek az orvoshoz – megkönnyebbülök a hír hallatán.
- Megköszönném – mosolyodom el végre én is, majd meghúzom Flow farkát játékosan, mire nyivákol egyet.
- Akkor mondjuk kettõ körül? – kérdi Audrey eltökélten, mire felpattanok a kanapéról. Flow majdnem lezuhan a parkettára, de még idõben belekapaszkodott a tûhegyes karmaival a felkaromba, amibõl csak egy visszafojtott nyüszítés hallatszódott a részemrõl.
- Legyen – nyökögöm elhivatottan és leteszem a mobilt.

Szaladok felöltözni, természetesen sikerül megcsúsznom egy újabb „nedvességfolton”, de ezzel most nem tudok foglalkozni.  Sietnem kell az alomvásárlással, mielõtt még Audreyval találkozunk. 

Vigyázva emelem meg a cicust, majd ölembe fektetem.
Kis idõbe telik megállapítani a nemét.
- Ez biza kisfiú – leteszem, mert már nagyon menne.
Most a nadrágom madzagjával játszik.
Pasik mindenhol.
- Hogy fogod hívni? – kérdem mosolyogva, miközben játszok a kis sráccal.
- Jó kérdés – kis szünetet tart. – talán Flow? Ha már ilyen õrjítõ felhõszakadásban szedtem össze…
Elgondolkozok.
Flow? Végül is…
- Hm, nem is rossz – bólintok elégedetten, majd megsimítom Flow fejecskéjét – jó helyed lesz itt.
Ethan nagyot sóhajt, majd felkel.
- Remélem, azért elmondod mitévõ legyek, ha már így rám sózod – kicsit elkomorulok, pedig érthetõ a viselkedése. Fél, hogy elront valamit, azért ilyen ellenséges. Vagy csak egy barom... Ethan, az a baj, hogy kezdelek kiismerni.
- „Rád sózom”? – kérdem értetlenül, majd engedékenyen felsóhajtok. – ezt meg se hallottam. Miután látta orvos, szerezz neki valami kényelmes fekhelyet, amit úgyse fog használni, de azért illik egyet tartani erre a célra – lassan én is felkelek a földrõl. – egy kaparófa se ártana, fõleg ha félted a bútorokat…
Ethan csak hümmög.
Tippek kezdõknek. Hogyan költs sok pénzt? Szerezz egy háziállatot.
- Ismersz jó állatorvost a környéken?
- Nem, de segíthetek keresni – vonok vállat, majd lehajolok a kis pindurhoz.
- Kis édes – motyogom a cicát simogatva.
- Na szerintem én megyek – kezdem, majd a fürdõ fellé pillantok. – talán már a ruháim is hordható állapotba kerültek.
- Várj már… nem kérsz egy teát? – kérdi.
Meglepõdök hirtelen vendégszeretetén. Elgondolkozom. Biztosan maradni akarok?
- Készíthetek egy lattét is… - vigyorodik el lassan Ethan. Na, ez már jól hangzik!
- Na jó, várok még egy kicsit, hátha eláll az esõ… - vonok vállat, majd leülök a radiátor elé, hogy folytassam Flow dögönyözését.
Eth eltûnik a konyhában, én pedig addig felhívom Ront, hogy nem jön-e ma a városba. A válasza sajnos nem. Pedig mennyivel egyszerûbb lett volna…
Figyelem, ahogy Flow nagyon szimatolva mászkál össze-vissza, majd a cipõknél megállapodik.
- Öö, Ethan? – szólok hangosabban Ethnek, aki villámgyorsasággal ér a nappaliba.
- Hm?
- Szerintem mihamarabb szerezz be egy almos tálcát… - intek a cipõk felé. Eth elsápad, ahogy meglátja az egyik cipõ fölött guggolni a kis szõrmókot.
Az arcára van írva, hogy mennyire mérges most, és ettõl valahogy nevetnem kell. Akaratlanul is hangos kacagásban török ki, ami már inkább vihogás, ahogy próbálom visszafogni. Meglepetésemre õ is nevetni kezd.

-Mi történt? - kérdi Audrey értetlenül a telefonba.
Tekintetem most az állatot keresi, aki az elõbb még itt nyafizott a lábam elõtt. Kétségbeesetten hajolgatok, majd meglátom a kanapé alá szorult nyöszörgõ kis mócsingot, akit hamar kiszedek onnan és már szavalom is Audreynak a kínomat.
- Találtam egy kiscicát. Segítened kell, nem tudom, mit csináljak vele - mondom egy gondterhelt sóhaj kíséretében miközben a tenyeremben doromboló és nyávogó szõrmók szemébe bámulok.
Nem tudom miért Audrey volt az elsõ gondolatom, valószínû, ha most lenne Emmám, õ lett volna az, akit elõször piszkálok.
Szomorúan konstatálom a helyzetem, amiben kénytelen voltam Audreyra támaszkodni, majd õ egybõl folytatja is.
- Kell? – kérdi, s közben enyhe dühöt vélek felfedezni a hangjában.
Teljesen jogosan háborodik fel, nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ilyeneket kérjek tõle, de jelen pillanatban nincs más, akire számíthatnék.
A cica ismét rákezdi, én pedig pár pillanatig tanácstalanul bámulom, majd egybõl folytatom.
- Állandóan nyávog. Beteg lehet? – kérdem kétségbeesetten.
- Várj. Fél óra és ott leszek – mondja kis hatásszünet elteltével végül egy gondterhelt sóhajjal lezárja a beszélgetést.
Amíg Audreyt várom a hûtõben keresek valami élelmet a macseknak.
Basszus, kellett volna ma vásárolnom…
Egyedül egy kevés tejet tudok neki kirakni, de hozzá se nyúl. Most már majdnem biztos vagyok abban, hogy valami baja lehet.

Már lassan háromnegyed óra eltelt, de még mindig sehol. Lehet csak szívatott és egy “Baszd meg Ethannel” inkább lefeküdt aludni.
A cica összegömbölyödve bebújik a radiátor alá melegedni, néha murrog párat, de ezen kívül nyugisnak tûnik. Se a vízhez se a kis adag tejhez nem nyúlt, ami enyhén kétségbeejtõ, remélem nem azért lett ilyen halk, mert el akar itt pusztulni nekem.
- Tarts ki cic, hamarosan itt a felmentõ sereg - súgom neki miközben letérdelek mellé megdögönyözni.
Nem jó ez így…
Kotorni kezdek a hálóban valami kis puha párna után, amire ráfektethetem, mégse a hideg padlón fetrengjen ilyen vizes bundával.
Vajon hajszárítóval megszáríthatom? Lehet ilyet?
Bassza meg, olyan kezdõnek érzem magam...

Hírtelen valaki kopogtatni kezd az ajtón. Az új jövevény érdeklõdve méregetni kezdi a hang forrását, majd elõbújik a rejtekhelyérõl.
Sietve odacaplatok és feltépem az ajtót, remélve, hogy Audrey lesz ott.
Döbbentem bámulom a csurom vizes férfit.
Annyira vicces, ahogy rátapad a ruha és simogatja a csomókba összeállt vizes tincseit. Szinte eltorzult arccal mérem végig, visszafolytva a vihogást.  
Basszus, Hepburn, te nem vagy ép…
- A tejet elõször vízzel keverve add neki. Van neki táp és konzerv. A szárazból nyugodtan rakj ki neki többet, majd meghagyja, ami nem kell neki. A konzervbõl napi kétszer érdemes kivenni neki, de mivel azt mondtad nagyon sovány, elõször csak keveset tegyél elé. Holnap, vagy még ma vidd el állatorvoshoz is. Lehet, hogy férges, vagy bolhás, esetleg megfázott a hidegben. Valószínûleg nem szobatiszta, de nem nehéz rászoktatni. Kell neki alom. Azt nem vettem, mert drága, és nehéz, szóval szerezz be minél elõbb egy tálcát, ha nem szeretnél takarítani – szavalja monoton hangon, csaknem egy levegõvétellel.
Kezdem sajnálni, láthatóan rühell most, hogy idekönyörögtem.
A zacskót nyújtja, én pedig fellélegezve átveszem.
Kitartás cic, itt a kaja!
- Kösz, Audrey, megmentettél – szavalom olyan megkönnyebbülten, amennyire csak lehetséges.
Olyan hálás vagyok, ha nem tudnám hogy kirõl van szó, valószínû felkapnám és a vállamra emelném mint a legjobb sportjátékosokat a csapata.
Francba, már nem is rühellem ezt a gyökeret…
Egy halovány mosolyt erõltet nyirkos arcára, majd egybõl sarkon is fordul.
Kikerekedett szemekkel bámulom.
Ennyi? Idehozod és már lelépsz?
Elég nagy szemét vagyok, tudom, de nem az a fajta aki hálátlanul lenyúlja a szajrét.
- Várj! – bököm ki hamar.
Csak bámulom az átázott pulcsiját, a kivörösödött orcáját, majd végig siklik a tekintetem a karján és a kezére meredek, amirõl folyamatosan csöpög az esõvíz. Nem engedhetem, hogy így kimenjen… Még valami baja lesz.
- Ne fáradj – mondja halkan, és legyint egyet.
Ne hõsködj már Hepburn, tudom, hogy nem vagy cukorból, de jó lenne ha nem miattam kapnál tüdõgyulladást. Amúgy is, nyolc fok van kint…
- Gyere be. Miattam áztál meg… - mondom neki egy féloldalas mosollyal és kitárom az ajtót.
Lassan lépked, maga után jókora, nedves-sáros foltokat hagyva.
Fene vinne el Hepburn, anyád nem tanított meg lábtörlõt használni? Áh nem tudok most haragudni rá, hiszen olyan jó fej, folyton kiment ha vészhelyzet van.
Ezt hogy csinálod Audrey? Múltkor még bevertem volna azt a tömpe orrod…
- És mit csináljak a ruháimmal? – kérdezi sután az elõszoba közepén ácsorogva, jókora tócsát hagyva a sötétbarna hajópadlómon.
- Amíg megszáradnak, adok másikat – lehelem megadóan végig nézve, ahogy eláztatja a szõnyeget is. 
- Nem hinném, hogy a tied jó lenn rám – vágja rá egy fintorral.
Istenem Audrey…
- Majd keresek valamit… - sóhajtom és végig nézek rajta.
Körülbelül akkora, mint én tíz éve, talán van nálam pár régi póló meg melegítõ nadrág.
Becsoszog a nappaliba mellettem, és szinte fáj nézni azt a mocskot, amit a felújított, bérelt lakásomban hagy maga után.
- Fürödj meg, a ruháidat csak tedd a bent lévõ szárítóra. Talán egy óra alatt hordhatóak lesznek – morgom miközben a macsekot keresem. Nagyon szeret bújócskázni ez a kis dög.
- Rendben – motyogja és eltûnik egy hatalmas kétlábú, nyálkás csigaként.

Hamar keresek Audreynak egy tiszta törülközõt és feltúrom a szekrényem pár elnyûtt ruhadarab után. Míg zuhanyozik, gyors belépek a fürdõszobába és leteszem a sötétkék textíliát, végül még körül nézek, hátha találok valamilyen kisebb ruhanemût.
A kínálat elég szerény, be kell érnie egy ilyen pizsama szerû valamivel, csak jobb mint Ádámkosztümben…
Az ajtó résnyire nyitódik én pedig egybõl az arcába nyomom a szerzeményt.
- Köszi! – fogadja el vigyorogva.
Mi baja ennek?

Míg készülõdik pontosan követem az utasításait.
Elkészítem az ételt és a tejet, apró adagot teszek ki egy porcelán kistányérra. Kezdem magam hozzáértõbb embernek érezni.
Az újonc azonnal elõ is lép, nyivákolva tekereg a lábam között, alig tudok tõle egy lépést is tenni. Leteszem neki a parkettára az apró tányérokat és azonnal rá is mar. Lefetyeli a langyos tejet és a kis adag ételt, mellé hangosan dorombol.
Olyan nagy megkönnyebbülés így látni.
Elégedetten sóhajtok fel, és leguggolok mellé miközben eszeget.
Hírtelen megjelenik mellettem a „megmentõm”.
Rémesen néz ki, úr-is-ten… Azt hittem legalább a póló jó lesz neki.
Megint érzem, ahogy görcsbe rándul az arcom, kihívás ezt a vihogást magamban tartani.
- Meg ne szólalj – morogja egy finta mosollyal a szája szélén miközben a cicára mered.
- Nem terveztem – hátrálok el tõle feltartott kezekkel, kissé görcsös arcmozdulatokkal, nem könnyû udvariasnak lenni, ha egyszer ki akar törni belõlem a röhögés.
- Nagyon aranyos – súgja, miközben az állatka dorombolva dörgölõzik a lábamnak. Tiszta tej a feje búbja is.
Audrey játszani kezd vele, én pedig vigyorogva nézem végig a jelenetet.  
A macs kajlán rohangál, ugrál és nagyokat murrog idõnként. Most már véletlenül se jutna eszembe azt gondolni, hogy valami baja lehet, de azért a biztonság kedvéért intézek neki holnapra egy állatorvosi látogatást.
- Van már neve? – kérdi Audrey egy széles mosollyal az arcán.
Felsóhajtok, miért nevezném el? Hiszen nem az én állatom, én csak megmentettem a kihüléstõl és az éhhaláltól.
- Nem tudom a nemét – vallom be kissé elkenõdve. Egy pillanatra már úgy éreztem értek az állatokhoz, de ez hála Mr. Hepburn fogós kérdésének, szertefoszlott.
- Majd megnézem – mondja miközben a kis szõrmókkal játszik.
Elég boldognak tûnnek mindketten, kicsit irigy vagyok, hogy Audrey mindennel és mindenkivel ilyen könnyen megtalálja a közös hangot. Egyedül én lehettem a kivétel az elején, ám ez úgy tûnik most változóban.
- Kösz – mormolom egy õszinte mosollyal a képemen.
- Még sosem volt állatod? – kérdi miközben a macs dorombolva az ölébe kuporodik.
Nagyot sóhajtok és megrázom a fejem. Szerintem ez kívülrõl látszik, hogy nem egy olyan alkat vagyok, aki bármilyen élõlényhez is ragaszkodna.
- Nem is terveztem – mondom kissé megkomolyodva, és odanyúlok, hogy az ölében fetrengõ kis foltos dögöt megsimogassam.
- Legalább egy kis felelõsségre tanít – szavalja vigyorogva, én pedig kérdõen felhúzom a szemöldököm. Most célozgatsz, Hepburn?
- Azért itt megengedik? – érdeklõdik, én pedig elõször nem is tudom, mit feleljek.
Természetesen nem engednék meg, miért is tennék? Még is csak egy bértelt lakás… ugyanakkor, lehet rá tudom venni Mr. Cranstont, a fene tudja…
Kurtán bólintok egyet, persze nem akarom megtartani. Továbbra is lehet van valahol neki egy rendes gazdája.
- Te nem tudnád elvinni? Láthatóan jobban értesz hozzá… - motyogom kissé csüggedten. Aranyos ez a kis mócsing, de van egy olyan érzésem, hogy rossz gazdája lennék.
- Ron allergiás rá, és a házmester megtiltotta – mondja egy szomorú sóhaj kíséretében. Látom rajta, hogy szívesen elfogadná.
- Volt már? – érdeklõdõm miközben a macsek puha tappancsát fogdosom. Szép élénkrózsaszín talppárnái olyan puhák mint a vatta, fura hogy soha nem volt háziállatom, elõször tapasztalok ilyen kis apró, mégis jelentõs dolgot.
- Persze… - kezdi széles mosollyal az arcán - otthon elég sok háziállatunk volt, illetve van, bár a legtöbb csak hozzánk tévedt, nem volt soha saját állatom. Mármint a lovamon kívül, pedig mindig is szerettem volna itt Sydneyben egyet. Most Morgan vigyáz az otthoniakra. Többnyire… - gondterhelten sóhajt egyet és közelebb emeli a cicát magához. Ide-oda kalimpálva próbálja elérni Audrey még nyirkos fürtjeit.
Ügyetlenül néha felborul.
- Oh. Valahogy gondoltam… - motyogom miközben nézem a játékukat.
- Miért engem hívtál? – kérdezi szemöldökét értetlenül felhúzva.
Haloványan elmosolyodom, hiszen pont ezen gondolkodtam nemrégiben. Nem mondhatom el, hogy azért amiért Emmával mostanában már nem beszéltem, tulajdonképpen nem is értem mi okom van ezt csinálni. Egyszerûen félek tõle, én a kétméteres izomállat.
- Nem tudom – vetem oda hetykén, és ismét a macsek tappancsát kezdem fogdosni.
Audrey felnevet és megcsóválja a fejét - Köszönöm a kielégítõ választ. Gyere cica! – és ismét játszani kezdenek.
- Ugye megtartod? – kérdi, én pedig ledermedek.
Ezt szûrte volna le az eddigiekbõl?
Megtartanám, de nem hiszem hogy jó vége lenne, ahj Hepburn, ne fájdítsad már a szívem…
Gondterhelten sóhajtok - Egy macska elég sok pénz és idõ… - kezdem, de egybõl közbevág.
- A menhelyeken kevés hely van, és még kevesebb állat kerül ki onnét szeretõ családokhoz. Ha nem tervezed megtartani, inkább keress neki egy gazdit a neten, de… Szerintem jól kijönnétek egymással – mondja egy szuszra.
Meredten bámulom a cicát, ahogy nekem dörgölõzik és nyávogni kezd, mintha tudná, hogy róla van szó.
Franc, ezek összebeszéltek.

- Jól van… - mondom megadón – de egyedül nem fog menni, és nem szeretném a kislányt vagy kisfiút rosszul tartani – meredek rá, majd elmosolyodom, végül végig simítom a hátát.
Jó ég, de csontos, szörnyû érzés.
Audrey óvatosan felkapja, majd az ölébe helyezi a kis doromboló mitugrászt, aztán alaposan végig méri.
- Ez biza kisfiú – állapítja meg hamar, végül óvatosan leteszi.
Az kajlán játszani kezd Audrey melegítõ alsójának madzagjával.
- Hogy fogod hívni? – kérdezi vigyorogva, miközben a madzagot lóbálja az apró rózsaszín orra elõtt.
- Jó kérdés – merengek, egy percig mind ketten csöndben vagyunk, majd folytatom – talán Flow? Ha már ilyen õrjítõ felhõszakadásban szedtem össze… - szavalom halkan, kissé maflán.
Nem vagyok benne biztos, hogy ez megfelelõ név egy macseknak, soha életemben nem neveztem még el semmit.
- Hm, nem is rossz – vágja rá elégedetten Hepburn, majd megsimítja a Flow homlokát – jó helyed lesz itt.
Nagyot sóhajtok, megadón konstatálom hogy immár van egy extra lény akire ezentúl ügyelnem kell. Lassan feltápászkodom és leporolom a fekete melegítõnadrágom.
- Remélem azért elmondod mitévõ legyek, ha már így rám sózod – hepciáskodom egy kicsit, de azonnal megbánom. Mégiscsak átszaladt a fél városon miattam, és még jól el is ázott…
- „Rád sózom”? – mered rám morcosan, majd sóhajt – ezt meg se hallottam – fejezi be összeráncolt szemöldökkel.
- Miután látta orvos, szerezz neki valami kényelmes fekhelyet, amit úgyse fog használni, de azért illik egyet tartani erre a célra – kezdi, majd lassan õ is feltápászkodik – egy kaparófa se ártana, fõleg ha félted a bútorokat…
Hümmögök, és próbálom memorizálni, amit mond.
- Ismersz jó állatorvost a környéken? – kérdezem, és már számolom is fejben, mennyi pénzem fog maradni, miután ezt a kis szõrmókot elvittem a dokihoz.
- Nem, de segíthetek keresni – motyogja, és ismét lehajol, hogy megsimítsa a kis dögöt.
A francért ilyen jó hozzám… mi ütött ebbe az emberbe?
Mosolyogva mond valamit Flownak amit nem értek tisztán.
- Na szerintem én megyek – kezdi, és tekintete a fürdõszobára siklik – talán már a ruháim is hordható állapotba kerültek.
- Várj már… nem kérsz egy teát? – kérdezem, nem tudom mi van velem hogy még marasztalom is.
Tiszta hülye vagyok, tuti a macska hibája.
Elgondolkodva áll, látom rajta, hogy döntésképtelen.
- Készíthetek egy lattét is… - mondom vigyorogva, majd látom, ahogy felcsillan a szeme.
- Na jó, várok még egy kicsit, hátha eláll az esõ… - rántja meg a vállát, majd elhelyezkedik a padlón a radiátor mellett, miközben az új jövevényt kezdi ismét dögönyözni.
Eltûnök a konyhában, hogy feltegyem a vizet forrni és elõkészítsem a forró italokhoz való alapanyagokat.
Hallom, ahogy Audrey telefonál valakivel, majd pár perc elteltével hangosabban szólongatni kezd.
- Öö, Ethan? – szól Audrey, de azonnal ott is termek a nappaliban.
- Hm?
- Szerintem mihamarabb szerezz be egy almos tálcát… - int fejével a fekete, bazi drága sportcipõm felé, ami felett dorombolva guggol Flow.
Audreyból még egy sosem hallott, lökött vihogás, majd röhögés tör elõ, amit elõször morcosan nézek végig, majd én se bírom ki, és végül nevetni kezdek.

Pár perccel késõbb visszatérek a forró italokkal, s leülök mellé, szintén a radiátornak támaszkodva.
- Dobhatom ki a száz dolcsis adidas cipõm… - morgom, miközben nagyot szürcsölök a gyümölcsteából.
Audrey komótosan kortyolgat és felváltva fújja a bögre tartalmát.
Flow elégedetten odabiceg hozzám. Dühösen bámulok rá majd, sóhajtok és az ölembe veszem, ahol összekuporodva elalszik. Nem tudok erre a kis dögre haragudni…
- Beszéltél Emmával? – kérdezi Audrey komoran, miközben a falat bámulja.
Hezitálok. Legyek vele õszinte, vagy higgye azt, hogy minden rendben?
- Nem… - felelem halkan, megkomolyodva, ölemben a hangosan doromboló mócsinggal.
Nagyot sóhajt, érzem hogy sokkal rosszabb lett a légkör mint ezelõtt.
- Imádom Emmát, csak valahogy… elkeserítõ volt megtudni, hogy leszbikus, mindig azt hittem lehet nála esélyem, de így, hogy tudom, hogy soha nem is volt… - motyogja megtörten az orra alá.
Tekintete üveges, én pedig nyelni is elfelejtek. Nem vagyok biztos abban, hogy jól hallottam, amit mondott…
- Ezt nagyon elszúrtam, megkért, hogy ne adjam tovább ezt a titkot, én pedig elárultam… - szavalja lassan, kifejezéstelen arccal, végül nagyot kortyol a krémszínû bögrébõl.
Valami hihetetlenül mardosni kezd belül.
A felismerés, hogy soha nem is volt esélyünk, és hogy az egészet csak mi képzeltük… az apró jelek, a mondvacsinált „szikrák” amik összetartottak minket Emmával mind csak baráti gesztus volt, semmi több.
Hogy nem vettük észre?

***

Az este hamar véget ért. Még beszélgettünk egy keveset a macsekról meg Emmáról is, végül közösen eldöntöttük, hogy ha törik ha szakad, rendbe hozzuk a dolgokat Emmával.
Audrey visszaöltözött a saját ruháiba, és mielõtt elment volna, a lelkemre kötötte hogy szerezzek almot és hordozót, hogy másnap el tudjuk vinni dokihoz Flow-t.

***  

Mély levegõt veszek, mielõtt kinyitnám szemeimet. Hol a francba vagyok? Mi történt az este?
Ahogy sikerül hozzászoknom a sötéthez megpillantom magam mellett tegnapi tettes társamat, Ethant.
Ki mást?
Értetlenül pillantok hol rá, hol a plafonra. Próbálom feldolgozni a tényt, hogy együtt aludtunk.
Sóhajtva csukom vissza szemeimet.
Álmodom talán? Túl kényelmes ez az ágy ahhoz, hogy igaz legyen.
Kezeim ruháimat keresve végigsiklanak testemen. Szerencsére a cipõ kivételével minden rajtam maradt.
Rendben.
Ez jó jel.

Szemeimet megdörzsölöm, majd felülve, éles fájdalom hasít fejembe.
Basszus, de nem kellett volna ez a tegnapi nap. Gyomrom hullámvasutazik, szörnyû dolog a másnaposság.
A mellettem alvóra pillantok. Vajon mit fog szólni, ha felkel? Õ többet ivott, mint én…
Hümmög és helyezkedik az ágyban, miközben én törökülésbe húzom lábaimat.
Figyelem, ahogy ébredezni kezd.
Csukott szemmel, valami kapaszkodóért nyúl. Az ágy támláját találja meg, és még félálomban simít végig rajta. Nyûgösen szusszant egyet, ahogy kinyitja szemeit. Elõször csak meredten bámul maga elé. Végigpillant a szétdobált holmikon, amik egy csatatér látszatát keltik a kis szobában, csak aztán pillant végre felém.
Olyan döbbent arccal bámul rám, mintha szellemet látna.
Ennél kínosabb a helyzet nehezen lehetne.

Mint aki teljesen jól van, úgy pattan ki az ágyból, majd hátrálni kezd.
Ha épp olyan kedvemben lennék, simán megsértõdnék ezen a reakción.
- Te hogy kerülsz ide? – kérdi olyan mély, rekedt hangon, hogy hirtelen nem is tudom ezt hova tenni.
Ilyen hanggal minimum húsz évvel idõsebbnek mondhatná magát.
Kócos tincseimbe túrok. Próbálom kicsit hátrasimítani hajamat, de nem nagyon sikerül.
Kissé talán én is kétségbeesettnek tûnhetek. Aggodalma kezd rám is átragadni. Álmosan figyelem, ahogy kissé szédülve próbálja a földrõl felvenni gyûrött pólóját, nekem pedig tekintetem akaratlanul is végigsiklik meztelen felsõtestén.
- Itt aludtam? – kérdem, miközben körbenézek. Nos, a házának ebben a részében se jártam még soha. Ami azt illeti, nem is terveztem soha.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy az ágya kényelmesebb, mint az enyém. Olyan puha, és… Ethan illatú, amire furcsamód csak most figyelek fel.
- Azt hiszem haza akartam menni, de végül… - kezdek bele, de nem találom a szavakat. – Ugye nem történt semmi? – kérdem, bár már bánom, amiért hangosan is kimondtam.
Mégis hogyan, és mi történhet volna?
Azt, nos… érezném. Vicces belegondolni is. Majd pont vele…
Heh.
- Mi van? – kérdi értetlenül, kifejezéstelen arccal.
- Óh, basszus. most már emlékszem mi történt… - morgom magam elé, ahogy bevillan az utolsó pár óra a tegnapi, vagyis mai napból. Ahogy leráncigálom róla a cipõjét, és a sajátomat is lerúgom, õ pedig vetkõzni próbál, de végül nyöszörögve terül el az ágyon, segítségért rimánkodva. – Amúgy jól vagy? Fura hangokat adtál ki mikor felkeltem – kérdem, miközben felkelve megpróbálom megkeresni a cipõmet.
Kínosan felnevet, rekedtes hangja furcsán hat, de nem válaszol.
Ezt meg mi lelte?
- Ha kell, ott a fürdõ – morogja fejével az egyik ajtó felé bökve, majd hátat fordít nekem, és elindul a konyhába.
A sötétben nem tudom jól kivenni, de most elõször veszem észre izmos hátán lévõ tetoválását. Színes, kacskaringós, ha tippelnem kéne, talán egy tigris lehet.
Nem gondoltam volna, hogy van neki…
Tényleg nem ismerem eléggé. Úgy érzem, jobb is, ha ez így marad.

Bemegyek a fürdõbe, ellopom Eth fésûjét és kísérletet teszek egy értelmes külsõ magamra varázsolására. Próbálok felébredni, miközben hideg vízzel arcot mosok. Fogjuk rá, hogy sikerül is.
Visszamegyek a nappaliba, ahonnét meglátom a konyhában ténykedõ Ethant. Útközben megpillantom a faliórát. Fél kilenc. Hogy mi?
– Basszus, már este fél kilenc van?! – kérdem döbbenten. Hümmögve válaszol.
Mi baja van ennek?
A sarokban meglátom kabátomat, amit felkapok, benne pedig a telefonomat is épségben találom.
Hála istennek!
Ethan hogy veheti ezt ennyire félvállról?
Iskola, vagy valami?
Tudja egyáltalán mi történt tegnap, vagy megint minden kiesett tizenheteskének?
Telefonomra pillantok és rájövök, hogy nekem ma lett volna munkám.
Elfog a jeges rémület. Basszus!
A fõnököm több üzenetet írt nekem, amikre idegesen, félve válaszolok, sûrû bocsánatkérések közepette.
Nem kellett volna ez a tegnap.
- Bocs, de megyek – sóhajtom, majd az ajtóhoz sietek, miközben felhívom fõnökömet. Nem akarom elveszíteni ezt az állást. olyan közel van, és jól fizet.

***

A csütörtöki napom maradék részét otthon töltöm. Szerencsére a fõnök megérette, hogy nem voltam telefon közelben. Legalábbis elhitte nekem a hazugságot, hogy sok tanulnivalóm miatt nem tudtam másra koncentrálni.
Aznap már csak aludtam. Teljesen kidõltem, és próbáltam elfelejteni a kissé ködös csütörtökömet.
Az együtt alvást, a kínos reggelt, és azt a jól sikerült hajnalt. Jobb lenne, ha nekem is csak kiesne minden, mint annak a félkegyelmûnek.
Ha Ethan részeg, minden olyan egyszerû…
Ha meg épp nem, akkor egy bunkó. Egyszerûen csak fél közel kerülni emberekhez. Pedig neki nem lenne ez olyan nehéz…

Péntek délben kelek fel, még pont beérek az iskolai elõadásokra, közben pedig írok Ethannek. Úgy érzem, ennyivel tartozom neki, vagy magamnak. Nem is tudom, mit gondolok. Nem érdemelné meg, mégis elküldöm az üzenetet.
„Kösz hogy ott alhattam”
Habár tudom, hogy nem engedte meg, sõt valószínûleg még mindig utál és a tényt is, hogy nála éjszakáztam.
Utál, mint mindig mindenkit.
Szörnyû vagy Ethan. Kizárod a világot. A legjobb stratégia, ha nem akarsz sérülni.
Vissza se ír, én se zaklatom.
Emma sem írt nekem, én pedig annyira bocsánatot akarok kérni, de nem tudom, hogyan tegyem.
Félek, hogy elveszítem.
Ez olyan, mint Schrödinger macskája. Amíg nem írok Emmának, én hihetem, hogy barátok vagyunk, de ha a képembe mondja, hogy utál… Nem tudom, mit tennék.
Gyáva vagyok.

Következõ hét keddig sikerül beszélnem egyszer Morgannel, a szüleimet pedig ismét nem hívom fel.
Mióta tudom, amit Morgan, még kevesebb kedvem van velük beszélgetni.
testvérem végül még nem beszélt anyával, pedig nagyon kíváncsi lennék, végül mit fog tenni ez a lány. Ha hallgat rám, akkor semmit.
Ron rám hagyja a lakást hétvégére, amíg elutazik valamelyik barátnõjéhez. Nem tudom már, kivel van épp együtt.
Nem mondd el nekem semmit, engem pedig nem érdekel annyira, hogy kérdezzek.
Emlékszem, mikor ideköltöztem kicsit közelebb álltunk egymáshoz. Legalábbis úgy éreztem. De az is lehet, hogy Ron csak próbált velem udvarias lenni, és már nagyon szüksége volt egy társbérlõre. Azt hiszem, ezt sosem fogom megtudni.
Jön hozzám pár diák különórára. Most hogy nem mentem dolgozni, muszáj, ezt bevállaljam. Alig van már pénzem, és enm akarok a közeljövõben éhen halni.
Unalmas óráimban ismét megpróbálok írni, de pont olyan szörnyen sikerül, mint az elõzõ félbehagyott mûveim, így inkább kitörlöm, és azon gondolkozom, miért nincs tehetségem semmihez.
Valami hiányzik.
Emma végig ott motoszkál a gondolataimban, és még mindig nem tudom, hogy mit kéne tennem.
Hétfõn rám ír Daniel, akinek végre kiönthetem a lelkem. Elmondom neki, mi történt Ethannel, milyen volt a csütörtököm, hogy nem tudom, mit tegyek, õ pedig kedvesen végighallgat, majd õ is mesél egy keveset a barátairól.
Örülök, hogy valaki végre foglalkozik velem, habár kissé szemétnek érzem magam, amiért így kihasználom kedvességét.
„Lenne kedved találkozni velem pénteken? :)” – kérdi, én pedig elmosolyodom.
„Persze! Hol?:D”
„A központban van egy pizzéria. Találkozzunk a parkban, onnét odasétálunk. Mondjuk hatkor?”
„Rendben. Már várom.^^”
„Én is!:D”

Örülök, hogy végre valaki komolyan foglalkozik velem. Boldog vagyok, hogy Daniellel ilyen jó a kapcsolatunk. Legalább kitörlik az Emma és Ethan által hagyott ûrt. Valamiért még az az idióta is hiányzik.
A pulóverem az óta is nála van. Vajon megtalálta?

***

Estefelé kapok egy hívást. Épp fürödni készülök, mikor meglátom a kijelzõn Ethan nevét.
Teljesen lefagyok, és hirtelen azt sem tudom fel kéne-e vennem.
Számat elhúzva, morcosan bökök a zöld jelre.
Ha bocsánatot akar kérni, én…

A vonal túlsó végérõl éktelen macskanyávogást hallok, majd Ethan riadt hangja következik.
- Segíts!
Döbbenten bámulok magam elé.
- Mi történt? – kérdem értetlenül.
- Találtam egy kiscicát. Segítened kell, nem tudom, mit csináljak vele.
- Kell? – kérdem kissé mérgesen, de már kelek is fel, hogy megkeressem az esernyõm és a kabátomat.
- Állandóan nyávog. Beteg lehet? – kérdi riadtan.
- Várj. Fél óra és ott leszek – sóhajtom idegesen.
Zsebembe süllyesztek egy kis pénzt, majd esernyõmet felkapva indulok meg ebben a mocsok idõben a város másik részébe.

***

A házunk melletti boltban megállok macskakaját, és kiscicáknak való tejet venni, csak ezután indulok tovább.
Miért ilyen drágák ezek?
Az út felénél a szél szinte kitépi a kezembõl az ernyõmet, ami nyekeregve adja meg magát, és szinte kettétörik.
Érzem, ahogy hajam már most kezd elázni. Megsiratom az ernyõt, és az egyik kukába helyezem végsõ nyugalomra. Ennél rosszabb nem lehet…
Ezek után kénytelen vagyok az út hátralévõ részét esernyõ és kapucni nélkül megtenni.
Úgy zuhog, mintha dézsából öntenék.
Végül majdnem egy órát utazok. A tömegközlekedésekkel nincs szerencsém. Az esõ miatt késnek a járatok, én pedig tökéletesen érkezem mindig, hogy az orrom elõtt menjen el az elõzõ.
Így kénytelen vagyok szinte az egész távot sétálva megtenni a hidegben, szarrá ázva.
Mire odaérek az ismerõs épület elé, úgy érzem, ismét tél van. Megfagyok.
Szerencsére ebben a társasházban nincs portás, ugyanis olyan víztócsát hagyok magam mögött, mint egy nyálkás csiga.
Szegény takarítók, vagy lakók.
Ethan ajtaján kopogok. Hallom bentrõl az ajtócsukódást, és kiszûrõdik a macskanyávogás is.

Ethan ajtót nyit, és kissé döbbenten mér végig.
Próbálok nem komplett idiótának tûnni, miközben kisimítom arcomból a vizes tincseimet.
Felé nyújtom nejlon zacskót, amelyben a vett dolgok vannak.
- A tejet elõször vízzel keverve add neki. Van neki táp és konzerv. A szárazból nyugodtan rakj ki neki többet, majd meghagyja, ami nem kell neki. A konzervbõl napi kétszer érdemes kivenni neki, de mivel azt mondtad nagyon sovány, elõször csak keveset tegyél elé. Holnap, vagy még ma vidd el állatorvoshoz is. Lehet, hogy férges, vagy bolhás, esetleg megfázott a hidegben. Valószínûleg nem szobatiszta, de nem nehéz rászoktatni. Kell neki alom. Azt nem vettem, mert drága, és nehéz, szóval szerezz be minél elõbb egy tálcát, ha nem szeretnél takarítani.
Ethan elveszi a cuccokat.
- Kösz, Audrey, megmentettél – sóhajtja megkönnyebbülten.
Így azért sokkal emberibbnek tûnik. Aranyos, hogy aggódik a cica miatt.
Megfordulok, és mennék is el, de utánam szól.
- Várj!
Látom rajta, hogy kis ideig tépelõdik.
Be akar õ engedni? Akar takarítani?
- Ne fáradj – sóhajtok, de látom rajta, hogy már eltatározta magát.
- Gyere be. Miattam áztál meg…
Szívesen odavetném neki, hogy nincs szükségem a sajnálatára, se az áludvariasságára, de ennyivel tartozik nekem.
Erre költöttem a holnapra szánt pénzemet is, és mindjárt megfagyok.
Meg, ha már itt vagyok, úgy megnézném azt a kis dögöt.
- És mit csináljak a ruháimmal? – kérdezek rá, mire elgondolkozik.
- Amíg megszáradnak, adok másikat.
- Nem hinném, hogy a tied jó lenn rám.
Elmosolyodom, ahogy látom, hogy kezdem túlfeszíteni a húrt.
- Majd keresek valamit… - sóhajtja megadóan, én pedig bemegyek mellette a nappaliba.
Összetörten pillant az általam hagyott víztócsákra.
- Fürödj meg, a ruháidat csak tedd a bent lévõ szárítóra. Talán egy óra alatt hordhatóak lesznek.
- Rendben.
Arcomon elégedett mosollyal megyek a fürdõbe.
Hát van szíve. Legalább megfagyni nem hagy.
Én se hagytam õt.

***

Ethan tusfürdõjébõl lopok egy keveset – aminek nincs is rossz illata -, azonban nem idõzök sokat a zuhany alatt.
Pedig, olyan jó ez a meleg víz, minden fagyott porcikámat felolvasztja.
Kilépek a kis szõnyegre. A csapon meglátok egy kék törölközõt, ami eddig nem volt ott, így azt használom. Biztos õ tette ide.
Pont mikor kilesek a résnyire nyitott ajtó mögül, jelenik meg elõttem Ethan, kezében ruhákkal.
- Köszi! – mosolygok rá, majd elveszem õket, és ismét magamra csukom az ajtót, hogy zavartalanul öltözhessek.
Az elsõ dolog, ami szembetûnik, hogy nincs alsó. Végül is érthetõ, hogy nem akart adni, de azért mégis. Ez így eléggé rossz érzés lesz.
Nincs mit tenni, elkezdem a hajszárítóval szárítgatni az annyira nem is vizes alsómat. Így nem vagyok hajlandó kimenni.

***

Ethan épp a cicát figyeli, ahogy eszeget. Arcán mosollyal bámulja, ahogy falja a konzerv tartalmát. Tanácsomat megfogadta, és látszólag csak keveset adott a cicának.
Milyen édes!

Ethan csak akkor fordul felém, mikor letérdelek mellé.
Egy – neki biztosan – testhez simuló felsõt kaptam, ami számomra inkább kelt kinyúlt hatást, illetve egy sportnadrágot, ami nekem túl hosszú. Szörnyen nézhetek ki.
Oldalvást felé pillantok. Látom rajta, hogy próbálja visszafogni nevetését.
- Meg ne szólalj – mosolyodom el én is, miközben kisimítom arcomból rakoncátlan tincseimet.
Védekezõn feltartja kezeit.
- Nem terveztem – szája sarkában még mindig ott bujkál az a mosoly.
- Nagyon aranyos.
Elbûvölve figyelem a kiscicát. Nem lehet több két hónaposnál.
Most épp Ethan lábai között tekereg, hátha kap még egy kis ételt, azonban jobb, ha most kicsit várunk ezzel. Valóban nagyon soványka.
Leteszem kezemet a földre, a cicus pedig azonnal szagolgatni kezdi.
Ujjaimat megmozgatom, mire elfut. Nevetve ülök le törökülésben a földre, és figyelem, ahogy a kanapé mögül vadász pozícióba kerül, és az ujjaimat veszi célba.

- Van már neve? – kérdem, ahogy a kis fekete-fehér szépség elszalad elõttem, miközben majdnem felborul. Az ujjaimat vadássza éppen.
- Nem tudom a nemét – vallja be.
- Majd megnézem.
- Kösz.
- Még sosem volt állatod? – kérdem érdeklõdve. Eth megrázza a fejét.
- Nem is terveztem – sóhajtja megadóan.
- Legalább egy kis felelõsségre tanít – vigyorgok, mire csak elhúzza a száját.
- Azért itt megengedik?
Bólint.
- Te nem tudnád elvinni? Láthatóan jobban értesz hozzá…
- Ron allergiás rá, és a házmester megtiltotta.
- Volt már?
- Persze… otthon elég sok háziállatunk volt, illetve van, bár a legtöbb csak hozzánk tévedt, nem volt soha saját állatom. Mármint a lovamon kívül, pedig mindig is szerettem volna itt Sydneyben egyet. Most Morgan vigyáz az otthoniakra. Többnyire…
- Oh. Valahogy gondoltam… - szusszantja, miközben tekintetével az állatka bohóckodását követi.
- Miért engem hívtál? – kérdem kissé értetlenül. Látom rajta, hogy nem érte váratlanul a kérdés.
- Nem tudom.
Elnevetem magam.
- Köszönöm a kielégítõ választ. Gyere cica! – kezdem szólongatni. Ide-oda ugrál. Nagyon kis eleven, fiatal macska.
- Ugye megtartod? – kérdem, ahogy eszembe jut, hogy azt mondta nem is tervezett háziállatot.
- Egy macska elég sok pénz és idõ… - kezdi, de belé folyton a szót.
- A menhelyeken kevés hely van, és még kevesebb állat kerül ki onnét szeretõ családokhoz. Ha nem tervezed megtartani, inkább keress neki egy gazdit a neten, de… Szerintem jól kijönnétek egymással – vigyorgok, ahogy a kis dög Ethan lábához dörgölõzik heves nyávogások közepette.

Az éjszaka pont úgy sikerült, ahogy vártam. Teljesen szétcsúsztam, abszolúte kifordultam magamból.
A fájdalomcsillapító, abszint kombó pedig pontosan azt a hatást érte el, amire számítottam.
Az idõ nagy részében fogalmam sem volt hol vagyok, mit csinálok, mit mondok, az egyetlen biztos pont Audrey volt, akire kristálytisztán emlékszem, hogy minden pillanatot velem töltött.
Azóta se értem mi vitte õt erre…

***
Pár rövid jelenet maradt csak meg az éjszaka folyamán. Az egyik legmeghatározóbb, hogy Audrey elkunyizta az egyik cigimet és panaszkodott, mondván milyen „nyálas”, aztán, hogy egy szõke, kissé pösze csaj nyomult rám valami totál ismeretlen házban, hogy a torkom fájt már a sok Green Day számtól amit üvöltve adtam elõ, valamint, hogy majd megfagytam a hajnali hideg levegõn egy szál pólóban és valahova még a vállamat is beütöttem…
Ennek ellenére most itt vagyok, a tök sötétben, maximálisan másnaposan.
Mennyi az idõ?! Isten bassza meg, nem látok semmit…

Nyöszörögve felülök, kezeimmel kitapintom a fényesre lakkozott, gömbdíszes ágyam fejtámláját, amibõl egyértelmûvé válik, hogy itthon vagyok.
Fáj minden mozdulat, a fejem majd szétrobban, de mintha ez nem lenne elég, valami bizarr perverz álomemlék is gyötörni kezd. Olyan mintha Audreyról szólt volna, de magam sem tudom már, összefolyik a tegnap este minden pillanata, nem tudom mi az, ami tényleg megtörtént és mi az, amit csak képzeltem.
Gyûrött lepedõ, párnák, ismeretlen ruhadarabok és cipõk rajzolódnak ki a padlón az utcalámpák fényénél. Hírtelen belém nyilall a felismerés és megfordulok.
Döbbenten pislogok a mellettem ülõ alakra, aki a sötétben törökülésben helyezkedett el és egyre csak engem bámul. Látom rajta, hogy nem tudja mire vélni a helyzetet.
Kissé kétségbeesett arckifejezést állapítok meg a képén, de az enyém se lehet különb.
Komótosan feltápászkodom az ágyról, aztán zavartan hátrálni kezdek – Te hogy kerülsz ide? – kérdem rekedtesen, majd nyugtalanul kapkodni kezdek egy pólóért a földön.
Audrey szótlanul bámul, majd megviselten beletúr a hajába.
- Itt aludtam? – kérdezi, majd körbe néz a szobán.
Írdatlan a rumli mindenhol, nem akarom elhinni, hogy részegen ilyet mûveltünk…
- Azt hiszem haza akartam menni, de végül… - folytatja és elcsuklik a hangja – ugye nem történt semmi? – hadarja riadtan.
Ezzel mire akar célozni? Hepburn, még mindig részeg vagy?
- Mi van? – mekegem a most különösen mély rekedtes hangomon, a hangszálaim teljesen tropára mentek.
- Óh, basszus. most már emlékszem mi történt… - morogja maga elé, ahogy õ is kimászik a szétbombázott ágyamból – amúgy jól vagy? Fura hangokat adtál ki mikor felkeltem – néz rám kérdõen majd keresni kezdi az elhagyott cipõit és zokniját.
Furcsa érzés szalad végig a gerincemen és érzem, ahogy teljesen kivörösödök… igen, azaz elbaszott álom, most már rémlik valamennyire…
Kínosan nevetgélni kezdek majd terelvén a beszélgetést fejemmel a fürdõszoba felé intek.
Amúgy is, biztos csak az alkohol hatása volt.
- Ha kell, ott a fürdõ – morgom, ahogy rendezgetem a holmikat, majd kicaplatok a konyháig, hogy feltegyek adag kávét kotyogni.
Audrey percekre eltûnik, én pedig meg se tudakolom, hogy szüksége van-e koffeinre, neki is kitöltök egy jó nagy adaggal.
Kisvártatva visszaér, már jóval rendezettebb külsõt öltve magára – Basszus, már este fél kilenc van?! – hitetlenkedik a helyiségbõl kilépve.
Nem szólok semmit, csak hümmögök.
Audrey mérgelõdik egy sort és elõkotorja a sarokban tengõdõ kabátját, végül sietõsen magára húzza a bakancsát.
Komótosan szürcsölgetve a kávét nézem végig a bútorokon átbotladozását és idegeskedését. Néha lopva rám pillant és látom a tekintetén, hogy elítél, amiért ilyen könnyelmû vagyok azzal kapcsolatban, hogy egy éjszaka átdorbézolása után este ébredek, és mellé ennyire lefosom az egészet.
Telefonját kezdi nyomkodni, én pedig tudomást sem véve a jelenlétérõl próbálok valami élelem után kotorni a hûtõben, amitõl talán nem hányom ki a belemet.
Még mindig elég furán érzem magam, az hogy Audrey itt téblábol, a legkisebb gondom az eddig történtek után.
- Bocs, de megyek – azzal el is tûnik, miközben a fülére szorítja a telefonját.
Egy mukkot se szólok, már megint csak a saját szellemem vagyok…

***

Pénteken igyekeztem sokáig fent maradni, hogy visszaállítsam a bioritmusom a normális kerékvágásba, nem mintha a legkisebb dologban is befolyásolna, ha éjjeli bagollyá változnék.
Napközben Emma többször is hívott, de sosem válaszoltam a hívásaira, egyedül annyit írtam neki üzenetben hogy megfáztam, ami ugyan részben hazugság volt, még is jobban éreztem magam attól, hogy egy idõre ezzel is hanyagolom a kapcsolatunkat.
Nem akarok vele még megbeszélni semmit, kimondhatatlanul rosszul érintett ez az egész, könnyebb halasztani, mint szembenézni a gondokkal…
Audrey is küldött egy üzenetet, amiben csak annyi állt, hogy „Kösz hogy ott alhattam”, nem mintha engedélyt adtam volna rá ennek a hülyének… de most már tökmindegy.

Azóta nem is hallottam egyikük felõl sem.
Kissé magányosnak érzem magam, de legalább a munka leköt.
Ismételten elvállaltam valami apróbb, legkevésbé sem alantas állást, ami legalább eltereli a gondolataimat.
Az iskolát is elintéztem végleg, emellett a kórházból is felhívtak, hogy tudassák velem a varratszedés idõpontját.
Boldogan konstatáltam, hogy megszabadulok ettõl a szörnyûségtõl az oldalamon és végre edzhetek, így is legalább kezdek valamit magammal.

Egészen keddig eseménydúsan teltek a napjaim, míg nem aznap délután rájöttem, hogy szükségem van valakire. Egy társra, egy barátra, bárkire, akitõl szeretve érezhetem magamat.
Ez az ember eddig Emma volt, legalábbis én úgy gondoltam, úgy tûnik tévesen.
Gondterhelten terülök el a kanapén a mobilomat bámulva.
Az esõ szakadt kint, tipikus lehangoló tavaszi idõjárás Sydney-ben, ami még egy lapáttal rátesz az amúgy is „remek” hangulatomra.
Hosszasan szugerálom a híváslistát, amiben legalább négy alkalommal szerepel Emma neve. Civódom, hogy vajon felhívjam-e, találkoznunk kellene –e vagy sem.
Vagy negyed órát szenvedek, míg nem észhez terít az utcáról beszûrõdõ vad kutyaugatás.
Víz hangzik az egész lakókörzet és egyre több eb kezdi rá.
Az ablakhoz érve szinte alig látok valamit az utcából. Hatalmas köd telepedett a kerületre, az esõ pedig csak úgy ömlik, mintha dézsából öntenék.
Hírtelen egy éles macskanyávogás töri meg a kutyák csaholását. Egyre intenzívebben és hangosabban nyávog, szinte segítségért üvölt.
Valami mardosni kezd belülrõl. Nem hagyhatom, hogy egy csapat kutya szétszedjen egy ártatlan macskát.
Gyorsan felöltözök és lerongyolok a ház elé.
Azon nyomban el is ázok, borzasztóan fázni kezdek, de nem érdekel, tekintetem keresi a nyávogó hang gazdáját.
Meglepetésemre sehol egy kutya, csak a környezõ erkélyekrõl ugatott pár kisebb padlócirkáló, valószínû a macska hangja spannolta fel õket ennyire.
Hírtelen meglátok egy ázott kartondobozt a pislákoló fényû utcalámpa tövénél. Odasietek és keresem is a szerencsétlen párát, de a doboz üresen tátong elõttem.
Csüggedten mérem fel a terepet, a nyávogás is abbamarad, úgy érzem, ma már nem fogok hõsködni. Tulajdonképpen nem is értem mit keresek itt.
Soha életemben nem volt háziállatom…
A doboz mellett guggolva hírtelen átkúszik a lábaim között egy doromboló, vernyákoló szõrmók.
Egy iszonyatosan apró, ázott, fekete-fehér foltos, csipás szemû cica dörgölõzik a kézfejemnek és kezd el egybõl nyávogni.
Meglepetten bámulunk egymásra, majd amint engedi, hogy megfogjam, felkapom és a pulcsim alá dugva berohanok vele a házba.
Olyan csontos szegény, szinte fáj a kezemben tartanom.

A lakásban megtörölgetem egy régi törülközõvel és kibélelek neki egy kosarat, amiben megpróbálom elhelyezni, persze õ ezt a legkevésbé sem így gondolja.
Hírtelen végigfut rajtam a felismerés, hogy már megint mi a frászt mûvelek… nem értek az állatokhoz, ha a fõbérlõ megtudja, hogy behoztam ide egy macskát, valószínûleg megfolyt, és amúgy is, mit csináljak vele?!
Kétségbeesetten kezdem nyomkodni a telefonom és keresem a megfelelõ embert, miközben a cica ismét torkaszakadtából nyávogni kezd.
- Segíts! – kiabálom rémülten a mobilba.

Meglepetten pillogok az elõttem álló lányra. Szemöldökömet enyhén felhúzom és elhátrálok a kézfogás után.
Ez most mi? Ez biztos, hogy nem Audrey rokona… túl normálisnak tûnik…
Csöndben követjük a lányokat, nem szólok egy szót se Audreyhoz, és õ se hozzám, de jól van ez így. Ha kinyitja a száját, lehet nem állok jót magamért.
Rideg kifejezéstelen arccal néha rápillantok a képére, keresem a megbánás és a bûntudat megjelenésének morzsáit az arckifejezésében, de semmi… Úgy érzem túlságosan is félreismertem.
Kissé lehagyom Hepburnt és közelebbrõl hallgatom a lányok viháncolását és beszélgetését. Morgan néha lopva rám pillant és elmosolyodik amit elõször nem tudok mire vélni…

A teremben Morgan mellé ülök le, amit egyáltalán nem bánok. Egész szép csaj ahhoz képest, hogy milyen bátyja van. Kellemes mandula illat lengi körül.  
Mosolyogva hallgatom a sugdolózásukat Emmával mielõtt elkezdõdik a film.
Audreyt teljesen kizárom, számomra õ most egyáltalán nem létezik. Nem is tudom, hogy egyáltalán minek van itt, ha csak duzzog és különcködik. Az pedig végképp rejtély, hogy miért õ viselkedik így…

A film közben arra leszek figyelmes, hogy Morgan végig simít a karomon. Elõször csak betudom véletlen mozgolódásnak, majd másodjára már a csuklómra csúszik a keze, végül pedig egy kacér mosollyal odasúgja hogy „durva milyen izmos a karom”.
Zavartan vigyorgok rá, és mielõtt megköszönhetném vagy bármit is mondhatnék, Audrey könyöke erõsen fúródik a bordáim közé.
Idegesen fordulok felé majd õ is hasonló vérmérséklettel int a kijárat irányába. A srác hamar eltûnik én pedig kissé feszélyezve odasúgok egy „elnézést” Emmának és Morgannek.

Nem értem ezt az embert komolyan… Ajánlom neki, hogy az elnézésemért könyörögjön.
Megfontoltan lépkedek a kijárat felé, közben tervezve, hogy péppé verem ezt az idiótát. Valójában abban sem vagyok biztos, hogy erre ment, de hogy õszinte legyek egy cseppet se érdekel. Maxmimum megrántom a vállam és visszaülök a nyomulós, sütemény illatú húga mellé.
Amúgy is csak fel akar baszni, láttam a szemén, le sem tagadhatja.

A pláza mögötti sötét, mocskos és sikátorszerû zegzugban vár rám. Kiismerhetetlen arckifejezéssel bámul amint odaérek, én pedig egy mélylevegõt véve eldöntöm magamban, hogy nem ütöm ki azokat a csilivili fehér fogait.
- Nézd… - kezdi lassan, én pedig a zsebembe nyúlok és kiveszek egy szál cigit.
- Morgan írt ma neked – folytatja és egy pillanatra se nézne a szemembe.
Elönt a méreg és a felismerés ami egy gõgös nevetéssel szakad ki belõlem. Arrogánsan megcsóválom a fejem miközben erõsen ráharapok a cigaretta végére.
- Gondolhattam volna… - kezdem lekezelõen és az öngyújtómat kezdem csattogtatni.
Lomhán szívom be a mérgezõ füstöt majd az orromon fújom ki, mint egy dühödt bika.
- Mindenesetre én is sajnálom, ami történt, de hidd el, meg volt rá az okom.
Mondja, én pedig meglepetten nézek rajta végig. Szóval megvolt rá az okod, mi?!
- Nem érdekelnek a kifogásaid…- mondom miközben zsebredugodt kézzel nekidõlök a mocskos, graffitis falnak.
- Hát pedig nem ártana, ha érdekelne. Neked lesz a legrosszabb, ha Emma neked is elmondja – böki ki egybõl kissé ingerülten én pedig ezt az egészet nem értem.
Miért Emmát hibáztatja azért, amit mûvelt?! Ebben az egészben egyedül õ a bûnös, meg azaz idióta picsa aki képes lett volna bedrogozni… Eszem megáll Hepburn…
- Mit is? – folytatom miután túltettem magam azon, hogy megfolytsam.
- Figyelj ezt nem nekem kéne elmondanom… - süti le a szemeit én pedig már epedve várom milyen ostobasággal akar elõhozakodni, amitõl szerinte egy pillanatra is megváltoztathatom a  véleményemet róla.
- Biztos voltam benne, hogy csak kamuzol – bököm ki egybõl amint habozni kezd, majd nagyot szívok a bûnös élvezetbõl és egyenesen ráfújom egy gúnyos mosollyal meghintve.
Látom rajta hogy civódik, nem meri mondani. Most már tényleg érdekel mivel akar beetetni. Mi az a nagy „indok”…
- Van valakije, Ethan – súgja kissé sután, aztán nyugtalanul körbe pillant, mintha félne attól, hogy más is meghallhatja.
Mi van? Ez mirõl beszél? Még hogy Emmának van valakije, kérlek… Jobban ismerem, mint ahogy te valaha is fogod, tudnék róla, ha így lenne. Értelem szerûen akkor nem törtem volna magam.
Felnevetek, olyan abszurd hülyeségei vannak, komolyan azt hiszi, hogy beveszem?
Azok után, amiket mûvelt, majd lesheti, mikor hiszem el a baromságait, meg ez lenne a nagy ürügy a kis kisiklására azzal a bigével?! Még ha igaz is lenne, miért az lett volna a jó megoldás? Ugyan már Hepburn, mindent elrontottál.
Te már csak egy elbaszott ember maradsz nekem.
Pöffeszkedve húzódom el tõle és közben halkan vihogok.
- Ennél jobbat találj ki, Audrey – lehelem halkan és elnyomom a mocskos téglafalon a cigarettát majd mellette elpöckölöm.
Lekezelõbb már nem is lehetnék… nem mintha nem érdemelné meg.
- Baszódj meg, Ethan – morogja dühösen és azon nyomban lelécel.
Most rosszul kéne éreznem magam? Most higgyem el neki ezt a marhaságot?
Csendben a falnak dõlve állok percekig. Bámulom a fölöttem lévõ koszos, törött lámpát amin ide oda kocognak a méretes molylepkék.
Most lelkiismeret furdalásom lenne…?

Körülbelül öt perc múlva visszatérek a terembe. Audrey helyére huppanok le, ugyanis semmi kedvem a húgához, fõleg ha õ is örökölte ez az elkúródott vérvonalat.
Emma aggodalmasan sugdolózni kezd Morgannak, majd halkan felém pisszeg.
- Minden rendben? – kérdezi a sötétben csillogó szempár.
- Aha… - mondom egykedvûen és egy kurta mosolyt erõltetek az arcomra.
Tényleg igaz lenne? Emma mindkettõnket megvezetett?
Mondjuk a legkisebb jelét se adta annak, hogy lehetne bármi esélyünk, de akkor is... Nem akarom elhinni.
- Audrey? – kérdezik egyszerre Morgannal.
A vászon felé fordulok, és az ajkamba harapok, majd kis habozás után halkan kibököm - Elment.
Mindketten aggodalmasan bámulnak de én most kivételesen csak a vásznat figyelem, a hangokat a villódzó fényeket. Megtörtnek érzem magam, mintha egy hatalmas hazugságra most derült volna fény.
A filmbõl már nem volt túl sok hátra, körülbelül fél óra alatt kifújt. Valójában azt se tudom pontosan mirõl szólt, nem mintha most ez lenne a legnagyobb gondom…

Morgan folyamatosan telefonálgat, próbálja elérni a bátyját. Emma pedig nyugtalanul pillog hátra felém.
Zsebre dugodt kezekkel kullogok mögöttük, és egy kavicsot rugdosok.
- Minden rendben? – lép mellém Emma egy szívélyes mosollyal az arcán – történt valami kettõtök közt? – szegezi felém kérdéseit.
Habozok. Nem tudom, hogy tartsam e a számat.
- Fogalmazhatunk úgy is… - súgom halkan.
Morgan éppen telefonál valakivel, fogalmam sincs, hogy végül sikerült-e elérni a bátyját vagy valaki mást zavart fel ilyenkor, de nem is érdekel.
- Elárulod? – teszi a vállamra a kezét.
Egy pillanatra elmosolyodok. Akármit is állít Hepburn, nekem Emma akkor is az marad, aki eddig is. Ugyanúgy megdobogtatja a szívem és még mindig úgy érzem, hogy van közöttünk az a bizonyos szikra, ami eddig reményt adott.  Mély levegõt veszek.
- Mondott valamit Audrey, ami… - elharapom a mondatot - áh, hagyjuk – legyintek és egy zavart mosollyal inkább elindulok.
- Kérlek…- csimpaszkodik belém az igazi Emmás mosollyal és nézéssel meghintve.
- Audrey azt mondta, hogy van valakid – kis tétovázás után súgom halkan és elfordítom róla a tekintetem.
Látom a szemem sarkából, ahogy Emma megtorpan majd letört arckifejezést ölt magára.
Ez valami hatalmas titok lett volna?
- Szóval ezt mondta Audrey… - folytatja és õ is a nyirkos macskakövet kezdi bámulni – sajnálom, hogy így kellett megtudnod…
Nagyon komoly lett, így se láttam még õt… Amikor megharagudott rám, még akkor is mosolyt erõltetett az arcára. Szóval igaz lenne ez az egész?
- Miért nem mondtad el? Azt hittem tartasz ennyire… - lehelem szomorúan, és hírtelen valami szorongatni kezdi belül a torkomat.
- Sajnálom – mondja letörten – õszintén…sajnálom. Reméltem, hogy tõlem fogod megtudni, és nem Audreytól – mondja ridegen, majd végül rám pillant – megkértem, hogy, ne szóljon róla.
Vegyes érzések kavarognak bennem azzal kapcsolatban, hogy vajon megérdemelte-e az a hülye, hogy eláruljam, vagy sem, emellett elég elkeserítõ hogy Audreyban jobban megbízott, mint bennem. Szúrós fájdalom kúszik végig a gerincemen, ilyet még nem éreztem sohasem…

Nem kellett sok hogy feladjam a mai napot, így elköszöntem. Emma megértette, Morgan pedig nem tudta mire vélni, de nem is kérdezõsködött. Nem mondtak semmit csak elköszöntek én pedig fájó mellkassal, de mégis kissé megkönnyebbülve indultam haza.
Hazaérve bekaptam egy marék pirulát, gondolván hogy majd ez enyhíti a fájdalmam, persze én kis naiv hajnali háromig képes voltam elhinni, hogy ez majd megoldás lesz az én problémámra.

***

A hétfõ és a kedd eseménytelenül telt.
Végig egy üres, elhagyatott és kínzó érzés mardosott belül.
Magamra maradtam. Úgy érzem Emma is eltávolodott tõlem, Hepburnt pedig teljesen el is felejthetem, utóbbi nem mintha annyira izgatna… vagy még is? Az a hülye haragított magára mindkettõnket, meg amúgy is, ki õ egyáltalán? Barátnak is alig nevezhetem, maradjunk az ismeretlennél aki párszor kisegített.
Mi a franc, csak nem elkezdtem megsajnálni?

Az idõ nagy részét otthon töltöttem, nem volt kedvem sétálni és emberek között lenni, bár errõl az idõjárás is gondoskodott. Pont olyan nyomott és szürke volt minden, ahogyan én éreztem magam.

***

Szerda este hívott Emma de nem vettem fel, keresett mindenhol de valahogy úgy érzem, nem érdemlem meg a társaságát. Mi ütött belém? Miért vagyok ilyen letargikus?

Emiatt pedig csak még rosszabbul éreztem magam.
A barátaim nagy részével azóta nem beszélek, hogy eljöttem otthonról. Itt Sydneyben azért minden más.
Nekem legalábbis…
Daniel legalább megért.
Próbál tanácsot is adni a mai mozizáshoz. Szerinte nem ártana személyesen beszélnem Ethannel, hiszen abból, amit írtam õ azt vonta le, hogy a srác törõdik velem.
Ezen csak nevetek. Törõdik, mi?
Milyen vicces.
Utolsó üzenet gyanánt annyit ír, hogy lenne-e kedvem valamikor összefutni vele.
„Persze ^^” –válaszolom lelkesen. Kéne már egy új ember az életembe.
„Akkor ezt még megbeszéljük. Vigyázz magadra. :)” – írja, majd lelép.

Miután megiszok két adag kávét, kimegyek a városba sétálgatni, majd a park felé veszem az irányt, ahol egy padra ülve nézegetem a kutyát sétáltató fiatalokat, és azon gondolkozom, vajon, ha sikerül végre lediplomáznom, mennyi idõbe telik majd egy saját házat vennem.
Mindig is akartam háziállatokat, de a házmester itt nem engedi, Ron se szereti õket. Kis szõrös rohadékoknak hívja õket. Igazából csak fél a macskáktól és a kutyáktól is. Szomorú honvággyal gondolok vissza a louisbourgi kis házunkra, az állatainkra, és kedves lovamra. Annyira hiányoznak.
Eszembe jut, hogy mennyire szörnyen éreztem magam, mikor ide költöztem.
Annyira hiányoztak a kis állataim, ezen pedig az sem segített, hogy Morgan mindig nyafogva írt nekem, hogy milyen korán kell kimennie az állatokhoz.
Volt, hogy elfelejtett írni nekem, vagy nem adott enni valamelyiknek, és egész nap idegesen ücsörögtem az iskolában. Olyankor még az is megfordult a fejemben, hogy vajon jól tettem-e, hogy eljöttem, és rá bíztam az én drágáimat.
Szörnyû bûntudatom és honvágyam volt, ezen az sem segített, hogy pár sráccal eljárogattunk bulizni esténként.
Most, hogy Morgan bizonytalan idõre hozzám költözött, ismeretlen okokból kifolyólag, ismét elõtörtek belõlem ezek a gondolatok és érzések. Most a szüleim gondoskodnak mindegyikrõl?
Vajon õk jól vannak? Olyan rég beszéltem velük.
Telefonomat nézegetem, és a szüleim számát bámulom.
Fel kéne hívnom õket.
Már majdnem a zöld hívás gombra nyomok, mikor elfut elõttem egy lány a kutyájával, én pedig azonnal meggondolom magam. Telefonomat zsebembe süllyesztem.
Ezt most Morgantõl kell, megkérdezzem.
Biztosan volt oka annak, hogy idejött.
Pont most, anélkül, hogy szólt volna.
Tudnom kell, mi történt.

***

Haza csak hat körül megyek, miután sikerül lenyugodnom annyira, hogy ne akarjam felképelni a testvéremet.

Morgan már tûkön ült, és mérgesen kiabálni kezd velem, mikor megmondtam neki, hogy én nem megyek.
Komolyan, semmi kedvem nem volt a történtek után Ethan szemébe nézni. Szégyelltem magam, és irtó dühös voltam Ethanre, Morganre, Amandára, mindenkire…
Morgan azzal vett rá az indulásra - szinte Danielt idézve -, hogy biztos jó barátok vagyunk Ethannel, igencsak megérdemli, hogy személyesen bocsánatot kérjek, ráadásul már megígértem, hogy elmegyek. Még Emmát is felhozta. Biztos az üzenetekbõl tud róla.
Nagyjából sikerült kilogikáznia mi is folyhat hármunk között.
Ez pedig megõrjít. Hogy lehet ennyire… tapintatlan? Képes volt megnézni az üzeneteimet!
Mindenbe beleüti az orrát, és semmi privát teret nem hagy az embernek.
Ilyenkor mindig eszembe jut, miért is jöttem el otthonról.
Morgantõl a falra tudok mászni.

***
Úgy volt lesétálunk.
Legalábbis Morgan ezt tervezte, mert tömegközlekedésre nem hozott pénzt, a mozit is úgy gondolta, majd én fizetem. Heh. (Nem mintha nekem olyan sok pénzem lenne.)
Mivel miattam késésben voltunk, így Ron dobott le minket a városban, miután Morgan kiskutya szemekkel kikönyörögte az ingyen fuvart. A hangsúly az ingyenen van.

Hat után tíz perccel érünk a mozihoz. Morgan megy elõl, sietõs léptekkel, izgatott mosollyal. Ahogy odaérünk, szándékosan próbálom kerülni Ethan tekintetét. Mellette elnézve lökök oda egy halk köszönést.
- Helló – szólal meg Ethan, én pedig ismét dühös leszek rá, és Morganra.
Miért vagyok itt?!
Emma mosolyogva ölel meg, én pedig hasonlóan viszonzom. Örülök, hogy látom. Õ azért sokkal jobb passzban van, mint én a tegnapi nap után.
Reggel, még megtaláltam a kis zacskó fehér port a zsebemben, amit bedobtam az egyik fiókomba. Az kéne még, hogy magammal cipeljem. Nem is tudom, miért nem dobtam el, még korábban.
Morgan bemutatkozik, szerencsémre, így nem nekem kell helyette beszélnem.
Látom, ahogy a testvérem végigméri Ethant. Tényleg tetszik neki a srác, és ezt, biztos vagyok benne, hogy ki is fogja mutatni.
Ebben nagyon nem hasonlítok a testvéremre. Õ annyira erõszakos, és tapadós. Nagyon jó emberismerõ, és adottságait kihasználva megszerzi, akit akar. Olyan, mint egy méhecske. Virágról-virágra száll, és kihívásokat keres.
Mondjuk az õ vonásaival nem nehéz.
Most is szûk farmer, egy hosszabb kötött pulcsi, és mély kivágású felsõ van rajta. Ha valaki közelebbrõl megnéz minket, könnyen meglátja a hasonlóságokat, amiket a testvérem sminkkel palástol.
Bezzeg erre van pénze…
- Üdv, Audrey tesója vagyok – vigyorog, majd megöleli Emmát. Biztos voltam benne, hogy ezek ketten jól ki fognak jönni egymással. - Szóóóval, te vagy Ethan? – lép a fiúhoz.
Ethan felém fordul, de tekintetem inkább a mászkáló emberekre szegezem.
- Igen. És te..?
- Morgan – nyújtja kezét. – De most meg kéne vennünk a jegyeket. Félkor kezdõdik a mozi, és ha akarunk popcornt, akkor sietnünk kéne – vigyorog, és el is indul a pénztárhoz, miután elõveszi a pénztárcámat a táskájából.
Miért is van nála az én pénztárcám?!


***

A két lány valóban jól kijön egymással. Csak beszélnek és beszélnek. Minden létezõ téma szóba kerül. Mi Ethannel mögöttük haladunk, csöndben. Lopva rá pillantok egyszer-egyszer, de semmi kedvem most beszélgetést kezdeményezni. Õ sem teszi, ami miatt igen hálás vagyok neki, pedig biztos, hogy csak meg van rám sértõdve.

A teremben a két lány úgy dönt, egymás mellé ülnek, õk már elfoglalták a két belsõ széket. Belül ül Emma, mellette Morgan. Ethan ül le a testvérem mellé, én pedig kizárásos alapon elfoglalom az egyetlen szabad széket, ugyanis nagyon a szélén vagyunk.
Ez van, ha késõn veszünk jegyet egy premiervetítésre.
Biztos vagyok benne, hogy Morgan ki fogja használni ezt az alkalmat, hogy kicsit Ethanre mozdulhasson.

Elkezdõdik a film, bég páran bejönnek a terembe, majd csönd lesz. Emma és Morgan eszik a popcornt, én pedig azon gondolkozom, visszakapom e valaha a pénzemet a testvéremtõl.
A válasz valószínûleg nem.

Elkezdõdik a film, végre egy kis fény. Nem is tudom, mi a film címe. Morgan intézte, szóval remélem nem valami horror.
Alig negyed órája mehet a film, amit egyelõre, nem értek, mikor magam mellé pillantok. Morgan láthatóan direkt Ethan karjához érinti sajátját. Nem is nézek inkább oda. Csináljon, amit akar.
Legalábbis vagy tíz percig bírom, mikor megint magam mellé pillantok. Morgan épp valamit súg Ethannek, keze közben a srác csuklójára csúszik.
Dühösen bököm meg Ethant, aki szinte fellélegezve fordul felém.
Fejemmel a kijárat felé bökök, majd halkan, feltûnésmentesen kisurranok, remélve, hogy Ethan is követ.

A pláza mögött találom magam. A falnak dõlve várok, hogy befusson Ethan. Szerencsére kisvártatva megjelenik mellettem. Kissé dühösen pillant rám.
- Nézd… - kezdem megtörve a csöndet, miközben õ egy cigit vesz elõ zsebébõl. Nem is tudtam, hogy dohányzik. – Morgan írt ma neked.
Felnevet.
- Gondolhattam volna – szûri fogai között a cigarettát tartva. Hangjából kicseng a gúny, és a sértettség. Rágyújt, miközben én folytatom.
- Mindenesetre én is sajnálom, ami történt, de hidd el, meg volt rá az okom.
- Nem érdekelnek a kifogásaid – von vállat.
- Hát pedig nem ártana, ha érdekelne. Neked lesz a legrosszabb, ha Emma neked is elmondja.
Nem tudok titkot tartani… Mondtam már?
- Mit is?
- Figyelj ezt nem nekem kéne elmondanom…
Lesütöm szemeimet.
- Biztos voltam benne, hogy csak kamuzol – horkan fel, majd mélyet szív a cigarettából. Szerintem pontosan tudja, hogy ezzel megadja nekem azt a kis lökést.
- Van valakije, Ethan – bököm ki végül, kissé sután. Rögtön meg is bánom, hogy elmondtam. Ethan hangosan felröhög.
- Ennél jobbat találj ki, Audrey.
Ingerülten összevonom szemöldökömet.
- Baszódj meg, Ethan.
Azzal otthagyom. Ott hagyom mind hármójukat, és hazamegyek.
Csak be akarok zárkózni a szobámba, aludni és elfelejteni, hogy ezek közül bármelyiket ismerem.
Mérges vagyok, amiért Ethan ennyire nem bízik bennem.
De magamra még annál jobban.
Elárultam Emmát.

***

Otthon bevágódom a gépem elé. Az utóbbi idõben eléggé hanyagoltam a különféle hobbijaimat, így írni kezdek. Valami szomorút, valami érthetetlent.
Több órán át csak írok. Szinte nem is nézek fel. A szavak csak úgy jönnek, a fejemben gyönyörû, érzésekkel teli kis novella sokkal jobban mûködik, mint leírva.
Visszaolvasva pedig elönt az érzés, hogy pont ennyit érek, ezt se tudtam jól megírni, és mérgesen kitörlöm az egészet.
Lecsapom a laptopom tetejét, majd magam mellé dobom az ágyban.
Fejemet a párnámba fúrom.

***

- Elég letörtnek tûnsz… - löki oda a csaposlány miközben a pultot törölgeti.
Az elõttem lévõ gyümölcsleves poharat bambulom és lötykölöm a még az alján ragadt kortyot.
Úgy érzem magam mint általánosban, mint mikor fater elvitt a haverjaival kocsmázni, és én mindig csak gyümölcslevet ihattam. Tiszta déjà vu ez az este.
- Józanul nem könnyû – vetem oda neki egy zavart mosollyal.
Hiába cipel Emma egy csapat részeges marha közé, én attól még nem fogom jól érezni magam. Körülöttem mindenki vidám, és élvezi az estét, én meg itt ülök a pultnál totál magányosan, megvonva a lerészegedés jogától.
Ennek a csajnak mi baja van?! Még jó, hogy letörtnek tûnök…
Szemem sarkából Audreyt és a friss húst bámulom.
Ahogy elnézem egész közel került az újdonsült barátnõcskéjéhez. Meglep, hogy ilyen könnyen túl adott Emmán. Most jól kéne éreznem magam?
Valahogy nem megy.
Csak nem irigy vagyok rá?
- Nekem elmondhatod – vigyorog rám csábosan a csaj, de én csak rendelek egy újabb õszi levet.
Igazi kemény bûnözõnek tûnhetek a negyedik pohár gyümilevem után.
- Tiffany, de szólíts csak Tiff-nek – nyújtja a kezét bemutatkozóul.
A tenyere meleg és puha, és szinte minden ujján valamilyen gyûrû pihen.
Igazi rocker csajos külsõjével biztosan belopja magát az itteni iszákos egyetemisták szívébe. Kifejezetten magas egy lányhoz képest, akár még tetszene is, ha olyan kedvemben lennék. Vállán egy díszes fekete-fehér oroszlántetoválás virít.
- Szép tetkó Tiff – vetem oda egy hatalmas korty után, fejemmel a válla felé biccentve – nekem egy tigris van a hátamon.
- Óh, köszönöm kedves idegen – vigyorog – a színezéssel még várat magára… - feleli kissé csüggedten, miközben az üvegpoharakat törölgeti és pakolja a helyükre.
- Bocs. Ethan… - szabadkozom, mielõtt még valami kõ bunkónak tûnnék... Már ha eddig nem tûntem annak.  
- Hé Eth! – lép mellém Emma, karöltve egy vihogó Emilyvel, aki már kellõen elhagyta a józanság határát– nem láttad Audreyt?
Enyhe aggodalom tükrözõdik a szemében.
Arra a helyre pillantok ahol elõbb még bájolgott a cukorhajú lánnyal, majd körbe nézek a helyiségen. Mindenhol mulatozó, Audrey korú és kinézetû fiatalok, de egyik sem õ.
Hova tûnt ez a gyerek?
Nem tudom Audreyba mi ütött, hogy csak úgy lelép, de nekem még számítanak Emma érzései.
- Biztos csak szív egy kis friss levegõt. Megnézzem? – mosolygok Emmára, aki láthatóan megkönnyebbült, hogy nem neki kell hajkurásznia azt az idiótát.
- Megtennéd? Köszönöm Eth! – vigyorog, és a vállamra teszi a kezét, majd azzal a lendülettel tovább is állnak Emilyvel.
Nagyon össze vannak ezek nõve…

Kint csípõs hideg van és korom sötét.
Eddig fel sem tûnt, hogy a város egy elég lepukkant részében vagyunk.
Messzirõl megpillantok két ismerõs, ám cseppet sem józanul haladó alakot, akiknek a nyomába szegõdök.
Nem értem miért atyáskodom itt Audrey felett, szerintem már kellõen kiengeszteltük egymást a múltkori verekedéssel.
Ez a hülye csak csajozik. Nem az én dolgom… Körülbelül háromszor döntök úgy hogy visszafordulok, de, végül nem hagyom ott õket. Távolról figyelem, és hallgatom az enyhén fülsértõ, ittas dialógusukat zenékrõl meg partikról.
Egy rosszul kivilágított parkig jutnak, ahol leülnek egy törött, graffitis betonpadra. A lány elõhúz a zsebébõl valamit, majd Audrey orra alá dugja egy érdekes kérdéssel „Kipróbálod velem?” majd lassan felbontja a zacskónak tûnõ dolgot, és kiönti a kezére a tartalmát.
Csak úgy állok és bámulom õket. Nem akarom elhinni.
Belém nyilal egy fura megmagyarázhatatlan érzés, ahogy elnézem, amint a csaj felszív a hüvelykujjáról egy jókora adagnyi port.
Precízen pontosan leírja Audreynak mennyit öntsön ki, hogy tartsa, és hogyan szívja föl.
Kész röhely, nem bírom tovább.
Elpattan bennem valami.
Mit sem törõdve az ötcentis friss varrattal az oldalomon, rongyolok a padhoz ahol két zavart és tintás tekintet mered rám.
- Normális vagy? – fogok rá Audrey csuklójára, mielõtt még kiönthetné a felszívandó crack-et.
Agresszívan rántja ki a kezét, látom, hogy abszolút nincs rendben.
Mikor azt mondta, hogy „õ ma be fog rúgni” nem gondoltam, hogy ennyire szarkész állapotba akarja sodorni magát.
- H-húzz innen – üvölt rám, alig bírja kimondani a szavakat.
- Hallottad, kopj le! – förmed rám a papagáj Audrey oldalán, aki hasonló állapotban leledzik, mint ez a másik balfasz.
- Eszednél vagy, baszdmeg? – markolok bele Audrey pulcsijába és rántom fel magamhoz a padról. Annyira elönt a méreg, utoljára a meccsen éreztem ezt az elfojtott, kínzó dühöt.
Kiverekszi magát és megpróbál fellökni, de csak õ bicsaklik meg ettõl.
Vicsorgok, értetlenül nézek egyszer rá, majd a csajra.
Komolyan ezt akarod játszani Audrey?!
- Kurvára semmi közöd hozzám – üvölti, majd visszadõl a lány mellé a padra – takarodj innen!
Mély levegõt veszek és egy lépést hátrálók mielõtt péppé verném ezt a kis szarházit.
Egy szó nélkül lelép részegen, otthagyva az aggódó, melegszívû Emmát, hogy betépjen egy csajjal, akit csak most ismert meg?
Hát én átkozottul csalódtam benned…
Kitépem a kezébõl a zacskót és fölé tornyosulok.
- Tudod mit? Igazad van… leszarom, mit mûvelsz, nem az én dolgom – köpöm oda neki agresszívan – de, komolyan ezt akarod játszani? Mi a fasz bajod van?!
Szinte már én is ordítok, olyan nehezen tudom kontrollálni az indulataimat.
Audrey a semmibe bámul, mintha valahol máshol járna.
A lány mellette egyre csak vihog a kitörésemen, legszívesebben felpofoznám.
Mélyet sóhajtok. Csüggedten nézek a szemébe.
- Szóval ennyit ért neked Emma, mi? – súgom neki már sokkal nyugodtabb vérmérséklettel, majd hozzávágom a zacskó fehér port és ott hagyom.
Csak úgy elmegyek. Nem bírom õt nézni ilyen állapotban.
Mérhetetlenül nagyot esett a szememben…

A buszállomás felé írok egy üzenetet Emmának, hogy hazamentem, persze most úgyse fogja megnézni. Miért is tenné, mikor õ ilyen jól szórakozik…

Hazaérve benyomok egy marék fájdalom csillapítót és bedõlök az ágyamba. Ez az este egy agyrém… Azt a gyökeret pedig nem akarom többé látni.

***

Éjjel rémálmok gyötörnek, ritkán alszom ilyen szarul de most sikerült ûberelnem az elõzõ begyógyszerezett éjszakát is.
Hajnalba kénytelen vagyok felkelni, nem bírom tovább.
Csendben, magányosan ücsörgök a nappaliban egy bögre kávéval a kezemben, és csak bámulok magam elé.
Mikor kezdett el nekem egy másik ember élete ennyire számítani…?
Megelégelem ezt az egész gyötrelmes eszmefuttatást.
Felöltözõm és sétálok egyet a hûvös, reggeli levegõn terelvén az elbaszott gondolataimat arról az idiótáról és szerencsétlen Emmáról.

Úgy kilenc óra felé jelez a telefonomon.
Izgatottan tapadok a képernyõre, várom Emma üzenetét a múlt estével kapcsolatban, de meglepetésemre nem tõle érkezett a küldemény.
Audrey profilképe tûnik fel a képernyõn, mire én kíméletlenül csapom a kanapéra a telefont.
Ezek után van mersze írogatni?! Mit képzel ez?
Körülbelül három percig bírom, majd megnyitom a Messengert.
„Szia” áll feketén, fehéren a képernyõn.
Ez még mindig részeg?
Mélyet sóhajtok. A legegyszerûbb, talán ha tudomást sem veszek az egészrõl.
„Szia” köszönök vissza neki.
Meg amúgy is… mikor lett ismerõsöm ez a marha?
„Mizujs?”
Ez most szórakozik?
„Mit akarsz?” Pötyögöm be lekezelõn.
„Milyen morcos valaki.”
„Csodálod?”
„Miért is?”
„Nem emlékszel?”
„Mire?”
„Ne szórakozz velem, Audrey.” Nem bírom szó nélkül hagyni…
„Mérges vagy rám?”
„Nem. Miért lennék az? Ahogy mondtad, semmi közöm hozzád.” Vetem oda neki siváran.
Mégis mit várt?
„Sajnálom.”
„…”
„Komolyan.”
„Most mégis mi történt veled?” Egyre zavarosabb ez az egész…
„Semmi. Mi lenne, ha kiengesztelnélek?”
Persze, mintha ez így mûködne.
„Mire gondolsz?”
„Egy mozi?”
Értetlenül pillogok a telefonomra.
„Kettesben szó sem lehet róla.”
„És, ha négyen lennénk?”
„Ki a negyedik?”
„Meglepetés.”
„Ha nem az a tegnapi csaj, akkor tegyük fel, hogy benne vagyok.”
„Tökéletes!;)”
„Mikor?”
„Ma?”
„Ma?! Nem vagy másnapos?”
Nehezen hiszem el…
Ha ez a rózsaszín csaj szórakozik a telefonján, én nem tudom mit csinálok.
„Hmm. Megoldom. Hatkor a mozinál?:D”
„Legyen. Akkor hívom én Emmát.”
„Jó;)”

A beszélgetés végeztével csak bámulom a képernyõt. Most komolyan találkozót beszéltem meg ezzel a marhával?! Mi ütött belé? Mi ütött belém?

Azonnal felhívom Emmát. Ásítozva mekeg a telefonba, szegényt biztos felébresztettem.
Hamar meggondolom magam azzal kapcsolatban, hogy beköpöm Audreyt és elmondom a tegnapi kis kalandját. Magam sem értem miért fedezem ennyire a hátát, meg se érdemli ez a szarkupac.
Még mindig állati dühös vagyok rá, de annyira nem, hogy tönkre tegyem a barátságát Emmával.
Vázolom a mozis estét Emmának, aki egy sor álmatag nyöszörgés után belemegy a dolgokba.
Megbeszéljük, hogy a mozi elõtt találkozunk hatkor, majd elköszönök tõle.
Még mindig alig hiszem el, hogy kibírtam anélkül, hogy elmondanám.
Ez az egész fel fog emészteni egyhamar…

Természetesen én érek elõször a mozihoz.
Zenehallgatással terelem a gondolataim és próbálok felejteni. Igyekszem bevenni a leszarom pirulákat de nem hatnak, egyre csak azon az idióta drogos picsán kattog az agyam, és hogy hogyan volt képes belerángani ebbe az egészbe Audreyt is.
Emma megjelenik mellettem pár percen belül.
Elmeséli, hogy milyen jól érezte magát múlt este, majd sajnálkozik egy sort hogy olyan hamar elmentem.
- Majd legközelebb kitalálok valami jobbat – vígasztal.
Legközelebb inkább Audrey nélkül bulizhatnánk…
Nem is faggat, gondolom feltételezi hogy az unalom és a magány miatt léptem le, pedig az volt a legkevesebb…
Hat óra tíz perc, és azaz idióta még mindig sehol.
Remélem lemondja, valójában semmi kedvem hozzá és a kis „meglepetéséhez”.
Pár pillanattal késõbb megjelenik az elõbbi személy egy idegen lány társaságában. Megkönnyebbülten tapasztom a szemem a lányra, hál’ isten nem azt a drogost hozta.
- Helló – köszönök nekik, de Audrey nem néz a szemembe.
Táskás tekintete mást vizslat, de mindenképpen tesz arról, hogy még véletlenül se kelljen felvennie velem a szemkontaktust.
Emma ugyanolyan jó hangulatba ölelkezik Audreyval mint eddig, és vidáman köszönti az idegent.
Audrey szótlanul húzódik az árnyékba, míg a lány helyette is bemutatja magát.
- Üdv, Audrey tesója vagyok – csilingelõ hangjával szavalja az egészet, majd kézfogás helyett ölelkezik egyet Emmával, végül kissé kipirultan lép oda hozzám.
- Szóóóval, te vagy Ethan? – szegezi rám tekintetét a lány.
Értetlenül pillantok Emmára, majd Audreyra aki azon nyomban elfordul.
Ismernem kéne õt?
És mi az, hogy még õ durcizik ezek után?!
Nem sokon múlik, hogy megint dühbe guruljak.