|
|
Szerepjáték
(Fantasy)
| FIGYELEM! |
A játék szigorúan korhatáros, erőszakot, ronda beszédet, és tabu témákat tartalmazhat!
Tovább olvasás, csak saját felelőségre!
|
| Shayola | 2015. 12. 25. 16:18:07 | #33790 |
 Karakter: Asmodeus
Megjegyzés: KEZDÉS - démonkámnak
Mikor már végleg úgy hiszed azt, hogy nem lesz több bajod a pokollal, erre tessék!
Egy újabb kis vakarcs akarja erőmet venni, és megölni engemet. Ennyire nem vagyon én jó fej a pokolban? Ennyire futja csak hogy valami középrendű démont állítatok elém aki képes lenne megölni?
Mindig is én voltam a vágydémonok hercege… születésem óta erre neveltek hogy legyek nagyobb náluk, féljenek tőlem s mutassam meg igazi karmaimat, hogy mire vagyok képes incubusként. A tanács tagja vagyok egyben s nem utolsó sorban Lucifer volt szeretője. Mindenem megvan és most mégis kitaszított leszek, mert tán több erővel rendelkezem mint a tagok mindegyike! Mindig is félelemmel lehetett uralni ám ha irigykedő szemek tűzébe kerülsz hamar búcsút kell mondanod uralkodásodról…
Habár ez is relatív, hiszen ha úgy vesszük ha nem veszik el lelkedet és nem falnak fel egy idő után ujjá születhetsz a pokol legmélyebb bugyraiban, ám én ezt nem szeretném átélni… ez egyszer biztos.
Legalább valami emberhez álló feladatot adhattak volna nekem, nem pedig azt, hogy szerezzem vissza valakinek a kis pulikutyáját… mi is a neve? Ulathor? Valami alsóbbrendű démonfattyú akinek erősebb vagyok nálad és most a falba verem a fejed komplexusa van.
Annyit tudok hogy ez a jómadár valahol a Földön császkál, és egyszerű megtalálni hiszen imádja a sötét helyeket, na meg amennyire tudom szokott démonokat ölni , s legutóbbi helyszínéhez tartok.
A hold ezüst fénybe úsztatja a terepet. Olyan mintha egy festő elfelejtette volna színes festéket használni, s helyette csak ez a két szín maradt volna. Milyen különös emberi földön járni, és mégis azt hittem hogy többen lesznek itt. Kihalt utcákon járok, néha egy két elveszett merész lélek járkál, de engemet messziről kikerülnek… talán érzik hogy rossz ember vagyok. Milyen kár! Pedig oly sok mindent mutathatnék nekik az élvezetekről…
Ekkor belépek a sikátorba ahol az előző harc zajlódott. Érződik a száradt vér illata, s látom hogy még ott is van a nyoma. Már egy jó ideje volt, ha akarnám se tudnám megmondani azt hogy mikor történhetett és hogy milyen faj ellen harcolt.
- Nézzenek oda! Még egy örült aki csatázni akar velem?
- Örült? Én ugyan nem! De te drága barátom, az vagy. Ennyi krát okozni nekünk kétségkívül megtorlandó.
- Oh és mit fogsz tenni vágydémon? Talán halálra baszol?
- Majd meglátjuk, viszont ha ilyen maradsz akkor nem hiszem hogy sokáig fogunk egymással jóban lenni. – mosolygok rá ártatlanul.
- Tudod mit, inkább mutasd meg mert eddig csak azt látom hogy a szád nagy.
Váratlanul öklével megüt, amit persze nem tudtam kikerülni. Érzem vérem fémes ízét a számba, ajkamból a vér szökken. Letörlöm boldogan a számról a vért.
- Ez már tetszik! – mondom önelégülten. – Lássuk meg melyikünk is az erősebb!
Szerencsétlen, azt se tudja ki ellen harcol, de azért látom minden erejét beveti és nem egy kicsit kevés az az erő.
- Lám lám végre egy normális ellenfélre akadtam benned Ulathor!
- Ne beszélj sokat különben megjárod! – mondja sziszegve és újra nekem ugrik.
Chhh bolond vagy te gyermeket! Hát nem tanították meg neked hercegekkel nem szabad ujjat húzni? Gyermeki könnyedséggel hárítom csapását, és azonnal visszatámadok rá. Milyen kár hogy én nem vagyok olyan jó közelharcban mint mágiában. Egy hajszálon múlt de ő sikeresen elgurult támadásom elől…. hát legyen ha szeretsz keményen játszani akkor megmutatom mire képes egy herceg.
Elkezdtem mormolni a mágiámat, míg ő úgy hitte hogy itt az ideje engemet megtámadni. Mire végeztem ő pont olyan közelségbe került, hogy nem tudta hárítani így egy szép égési sérüléstől felkiáltott.
- Légy átkozott te mocskos vágydémon! – sziszegi fájdalmában és én kellemesen nevetek rajta.
- Csak egy rossz Ómen vagy kedvesem, semmi különleges nincs benned… csak a vadság és a féktelen hiány amit az okozott hogy elszöktél gazdádtól, de ne félj én most megtanítalak arra hogy kit tisztelj. Fejet fogsz hajtani előttem ahogyan a többi tette! S efelől nincs kétségem.
- Ugyan olyan kéjgúnár és egoista vagy mint a többi, mind meg nekem miért lennél te más? Miben különböznél eddigi mestereimtől? Te is rabszolgaként tartod fajod és megvetsz minden egyes olyan élőlényt ami nálad alacsonyabb.
- Ilyen kemény az élet drága démonpalántám! De tudod mit én adhatok neked erőt amivel kitűnhetnél társaid közül! te lennél a legerősebb és talán ha jól végzed munkád a tanács közt is szívesen látnának! Te mint első alsóbbrendű démon megszerezhetnél bármit, de erre kicsinyes bosszúvágyra hajtod fejed! Én megmutathatnám neked az igazi élvezetet….
- Nem kell a te erőd vágydémon! tudom mire vagy csak képes! Kényesen vonogatod magad és azt játszod hogy te vagy a mindenható tudás!
- Kikérem magamnak! Én Incubus vagyok! A vágyhoz is értek eléggé, de a tudás is fő részem. oly hatalommal bírok, amit te még elképzelni sem tudsz! Miért nem adod meg magad és inkább szolgálsz engemet? Tudod jól, hogy egy vágydémon sose bántaná azt ami az ő birtoka.
- Soha nem fogok szolgálni más démont! – kiálltja el magát és újra nekem esik.
Hát legyen! Ha se nem testi se nem lelki erővel nem tudlak megtörni akkor saját magad kínja meggyőz arról hogy mit tegyél! elmosolyodok és elmormolom a varázsigém. Hirtelen egy hatalmas ketrec körülötte, amit nem is ért… én kis balga démonon. Érthetetlensége láttán fel kell nevetnem , és közelebb megyek hozzá.
- Engedj ki azonnal!
- Déjá vum van! Mintha láttam volna már ezt.. de nem is lényeges. Nem tudsz kiszabadulni addig amíg én nem akarom, s nappalig is ellehetünk itt… habár tudtommal te nem szereted a fényt. Igaz?
- Undorító féreg!
- Nem szép dolog így beszélni azzal aki kiszabadíthat tudod? Főképpen a leendő mestereddel nem. –mosolygok rá ártatlanul
- Dögölj meg! – mondja teljes dühvel és nekiront a ketrec falának.
Milyen kár hogy nem tanultál sokat, és most saját károdon tapasztalod meg az igazi kínt! Ahogy hozzáért testét rögtön átjárta az elektromosság. Fájdalmában felkiált és visszahúzódik. Lám! Tanulékony vagy te, ha szeretnéd!
- Fáj a hatalom mi? – mondom teljes önelégültséggel. Végre figyel a szavaimra és nem azzal van elfoglalva hogyan tépjen szét. Habár utóbbiban nem lennék olyan biztos.
- Mit akarsz tőlem?
- Semmi különöset! Csak arra kértek fel engem hogy vigyelek vissza, de ahogy nézem te nem akarsz visszamennél így ajánlatod tesze… mi lenne ha szolgálnál engem, persze egyenrangú társként, és mondjuk pár démonnal kevesebben lennének… mondjuk a tanács köreiben. benne vagy?
- Nem érdekel holmi pokol politika! Kizárt hogy segítsek egy ilyen nyálasszájú kis vakarcsnak! – mondja megsértődötten és hátat is fordít nekem.
- Tudod ez a kis nyálasszájú vakarsz a vágydémonok hercege és a Tanács tagja, de a te döntésed! Akkor itt hagylak egy kicsit majd holnap jövök érted.
- Várj! Nem hagyhatsz csak úgy itt!
- Miért ne? Legalább tanulsz egy kis tiszteletet irántam! – mondom neki és közben megfordulva tőle, elkezdem elhagyni a sikátort.
Vajon inkább saját levében fog megsülni nappal, vagy végre enged makacsságából és velem tart?
|
| Sado-chan | 2014. 12. 03. 20:04:27 | #32035 |
Karakter: Senou Toshiya
- Oh, bocsánat – húzódik vissza – Szeretnél valamit csinálni? – kérdi vigyorogva
- Mire gondolsz?
- Hát, van egy nagy adag DVD-m –kezd el a tévé melletti dobozban kotorászni. Majd berakja magunk közé- Nézd csak meg őket, hátha valamelyik érdekel
Míg én a doboz tartalmát vizslatom ő a tévét bütyköli. A nagy része ismeretlen, de mikor felbukkan pár klasszikus, meg olyan, amit én is ismerek egészen meglepődök
-De hát ezek emberi filmek
- Pontosan! Tudod milyen nehéz volt beszerezni őket? Van egy vámpír ismerősöm, ő hozta nekem
- Vámpír?! – kiejtem a DVD-t, ami a kisebb gond, kis híján szívrohamot kaptam.
- Igen. Bár az ő blokkjuk nagyon messze van innen – fintorog – Nem igazán viselik el a szagot, amit elvileg áraszt a városunk. Hát de most istenem, még növésben vagyok, természetes hogy még oszlok! Hamarosan megállok benne, de ez egy természetes folyamat!
- Oszlásban vagy? – hát...jó tudni...– Ki-király…- nyelek le egy jókora gombócot.
- Jajj, bocsánat, ez neked most nagyon kellemetlen lehet! Bocsánat! Inkább válassz valamit és nézzük azt oké? – zavarodottan fordítja el a fejét. Ennyire kellemetlen lenne neki?
- Walking Dead? Komolyan? – nem hittem volna, hogy megtalálom ezek közt...bár horror, meg ijesztő, ez az egyik kedvencem
- Igen… Az említett vámpír ismerősömtől kaptam… Elkezdtem nézni, de nagyon ijesztő volt…
- Ijesztő? – ez, ijesztő..egy zombinak?!
- Most, jön valaki egy fegyverrel, aki fejbe lő, megakar ölni, és ő az ünnepelt hős. Látod, hogy mások vagyunk, mint a filmjeitekben megjelenő zombik, de tudod, ha tudunk olyan állapotba kerülni. Ritka, dolog, de megtörténhet, szóval nagyon rossz volt nézni, hogy a segítség helyett, egyszerűen fejbe lőtték őket… - ujjaival malmozgat az ölében, leszegett fejjel... ezek szerint komolyan beszél. Ebbe bele sem gondoltam eddig. Na jó, azt is kizártnak gondoltam eddig, hogy egy szép nap egy zombi lánnyal ülök majd és azon agyalok mit nézzünk a TV-ben.
- Mi lenne ha ezt néznénk – túrok bele a dobozba és húzok ki találomra egy másikat. Egy vígjátékot.
- Oké! – vigyorog rám, mintha mi sem történt volna.
A filmezés sokkal jobban sült el, mit vártam. Egymás mellett ülünk a földön, a csoki készlet fele már el is fogyott, és ami a legfontosabb, mindketten jól szórakozunk.
Ugyan nem épp a kedvencem a vígjáték, talán látszik is abból, hogy a közepe felé kezdek bealudni, de jobb, mintha horrort néznénk.
Hiába erősködöm, hogy jó nekem a földön, végül az ágyban kötök ki, ő meg a szőnyegen az ágy lábánál egy takaróba burkolva. Mire vissza ér a fürdőből én már alszom, kimerítő volt ez a nap.
Álmaimban újra otthon járok, a nagyszüleimnél, a suliban, a barátaim közt...
Reggel a nap sugaraira ébredek, és arra, hogy valaki az arcomba szuszog. Hirtelen eszmélek föl, majd nyitom ki a szemeim, mire egy pár, ugyan csak meglepett szempár tekint vissza rám.
Egy pillanatra meg áll bennem az ütő, mire sikerül felfognom, hogy az élőhalott akit látok, nem egy agyatlan szörnyeteg, csupán Anna.
- Úristen?! – kiáltok – Ne ijesztgess!
- Bocsánat! – felkel, ahogy látom ő is megijedt. – Viszont már jócskán nap közepe van, és nekünk fontos dolgaink vannak. Ma visszamegyünk a temetőbe és ha nem találunk semmit, akkor felhívom a haverom Ethant.
- Ő a vámpír? – jesszus...nagyon remélem, hogy nem olyan mint ahogy elképzeltem, különben...nem akarom tudni mi lesz különben!
- Yepp. De nyugi, csípi az embereket, legtöbbször odaát van a barátnőjénél – csak a vállamra teszi a kezét...gondolom nyugtatás céljából – Ha valaki, szerintem ő biztosan tud valamit segíteni.
Lassan sikerül meg emberelnem magam és túllépnem a tudaton, hogy egy vámpírt készülünk meglátogatni.
- Egészen biztos, hogy jó ötlet?- kérdem az ajtóban megállva, egyelőre még a biztonságot adó lakásban
- Persze! Ne parázz már, mondtam, hogy nem fog bántani téged. A vámpírokat is rendszerint félre ismerik az emberek. A legtöbb nem is szereti a vért, és csak akkor iszik, ha már tényleg muszáj neki. Azok a szörnyetegek, akiket meg a mozikban láttok...- hirtelen megtorpan, talán a jó szót keresi- szörnyetegek, pusztán pár igen humoros emberke agyszüleményei!
Látszik, hogy érzékenyen érinti némely film, és hogy őszinte legyek, lassacskán kezdem én is átértékelni őket
- Hát jó..ha megígéred, megpróbálok megbízni benne- erőltetek egy mosolyt az arcomra. Elindulunk, át a városon, jobb híján gyalog. Ugyan van egy biciklije, de elég kicsi így kettőnket nem bírna el.
Felmerült bennem az is, hogy mi a jó fityfenének megyünk mi a haverjához DVD-kért, holott az lenne a cél, hogy haza jussak, de inkább nem szólok neki, így is elég zaklatottnak tűnik.
- Mond...nem gondolkoztál még azon, hogy miért látod a szellemeket?- szakítja meg hirtelen a csendet.
- Izé...még nem. Eddig igyekeztem figyelmen kívül hagyni őket, nem venni róluk tudomást, de itt- nézek körül- ez több mint lehetetlen- erre nem szól semmit, csak bólint, majd úgy egy negyed óra gyaloglás után újra kérdez.
- És a szüleid? Gondolom ők is emberek voltak, de...ők is látták a szellemeket?
- Nem tudom. Nem ismertem őket...
Lassan meg is érkezünk. A városnak ezen része kissé eltér a zombik és más...halál utáni lények körzetétől. Fedett helyek és napernyők mindenütt, sötét pasztell színek, csuklyák és napernyők alá rejtőzött népek. Oké..ezek szerint a napérzékenység stimmel.
Egy félre eső utcába vezet úti kalauzom, annak is természetesen a legvégébe. Szép...ha esetleg történik valami, ne hallja senki a sikolyom.
Egy öreg, ám takaros kis ház előtt áll meg, majd kopog be halkan.
Egy kócos hajú, nyúzott fejű srác nyit ajtót...na jó, pont nem ilyennek képzeltem el egy vámpírt.
- Anna...mit akarsz itt...tudod te hány óra vhaaa- mondatát egy ásítás szakítja félbe.
- Igen, Ethan, tudom hány óra van. Délután egy óra, és képzeld, a legtöbb lény ilyenkor már ébren van. Nem tehetünk róla, hogy te éjfélig vagy tovább is fent voltál.- fonja karba a kezeit, de a hangján hallatszik, hogy csak húzza az agyát. A srác int, majd elindul befelé, mi meg szótlanul követjük.
Odabent ismét csak kellemest csalódtam. Kupi, kupi és kupi...mint egy igazi legénylakás. Anna vezetésével bevesszük magunkat a szobájába, mivel ő álmossága addigra már el is tűnt valamelyik kupac alatt, és csak annyit szól ki, szolgáljuk ki magunkat, egy kicsit még durmolni akar.
Anna elő ás egy halom édességet és DVD-t, majd át ebickél a szomszéd szobába.
- Azért igazán rendet tehetnél néha- kiált vissza a srácnak majd karon ragad és magával ránt, ezzel kizökkentve a döbbentettől
- Gyere, ezeket nézd! Szerzett pár újabb ritkaságot- nem hittem, hogy tud bárki is örülni ennyire egy rakat lemeznek, de ahogy elnézem tényleg a megszállottjává vált, még a szemei is csillognak a fényló korongok láttán. Halványan elmosolyodok, de mikor felém fordul csak zavarodottan fordulok el, és teszek úgy, mintha másutt járnék.
|
| Izumo-san | 2014. 11. 23. 12:01:12 | #31941 |
 Karakter: Anna
- Mégis hogy juthatott ilyen az eszedbe kisasszony?! Egy embert ide hozni, nemhogy a mi világunkba, de a házunk? – mondja tovább a magáét.
- - Azért nem kell ennyire túl reagálni, nem marad sokáig, csak míg rá jövünk hogyan tovább – szállok vitába, hát nehogy már csak úgy hagyjam magam.
- - Öhm… szólhatok én is? - hallom hátam mögül a szóban forgó személy hangját. – Tényleg nem Anna tehet róla, véletlenül találkoztunk, és nekem sincs túl sok kedvem… Az meg mi, úristen?! – ugrik meg hirtelen egy oktávot a hangja, félbeszakítva saját monológját.
- Reflexből fordulok hátra, s keresem szemem mire gondolhat a srác, majd megjelenik az egyik szellemünk.
- - Nem kell úgy megijedni, ez csak egy zugszellem… de honnét láttad mielőtt felfedte magát? – kérdezi anya , meglepetten, de kicsit lenyugodva.
- - Izé… szóval.. mióta az eszemet tudom látom a szellemeket… meg a koboldokat… meg az összes lényt. Odaát hemzsegnek – bújik ki mögülem.
- - Ez érdekes… - szólal meg apa is elgondolkodva.
- - Miért? – kérdezi mindenki. Ez aztán a csapat gyerekek!
- - Már magában az is érdekes, hogy itt megláttad, de hogy odaát, ahol mindenki rejtőzködik… mond csak kisfiú, miféle szerzet vagy te és kik a szüleid? – emeli tekintetét elgondolkozva rá. Tipikus apa, aki állandóan agyal valamin.
- - A… a nevem Senou Toshiya… ember vagyok… nagyon kérem ne öljenek meg! – jajj aranyszíve… de kis aranyos, egyem meg! Hahaha!
- - Nem eszünk meg, nem értem miért hiszi minden ember, hogy mi, zombik, agyatlan, emberzabáló szörnyetegek vagyunk… tudod mennyire hizlal az agy?! – háborodik fel muter. Nyugi, anyu, szúúszáá.
- - Ja… és olyan nyálkás és plöttyedt és.. fúúj... mint a takony! – szólal meg húgom is.
- - Szóval akkor nem esznek meg? – fújja ki hangosan a levegőt.
- - Nem, ha minél hamarabb vissza térsz a saját világodba – áll fel a székből, mivel beugrik mögém vendégünk. – És kisasszony, ez a te dolgod esz. Két hetet kaptok, ha addig nem tér haza… tudod mi lesz.
- - Igen. Tudom – forgatom a szemeimet.
- - Most látom csak milyen furcsa szemeid vannak – fogja meg az állát és felemeli a fejét. – Nem is tudtam, hogy az embereknek lila szemük van.
Visszatérünk szobám biztonságába. Komolyan a szüleim néha totál kiakasztóak! Rá hozzák szerencsétlenre a frászt!
- - Hát jobban fogadtak, mint vártam, de megleptél, nem is mondtam, hogy látod a szellemeket, ez olya izgis! – lelkesedek be.
- - Nem kérdezted, és amúgy is, nem nagy dolog – vonja meg a vállát.
- - Dehogynem! – ellenkezem. – Az emberek nem szoktak csak úgy átesni ide, aztán meg mindenféle szellem lényeket látni – érvelek. – Biztos, hogy nem vagy valami boszorkány vagy varázsló? – böködöm meg vigyorogva.
- - Áucs! – háborodik fel. – Ez fájt és nem, nem vagyok varázsló – húzódik hátrébb.
- - Oh, bocsánat – húzom vissza a kezemet. – Szeretnél valamit csinálni? – mosolygok rá.
- - Mire gondolsz?
- - Hát, van egy nagy adag DVD-m – fordulok meg, és a tévé melletti dobozt előszedve, kettőnk közé rakom. – Nézd csak meg őket, hátha valamelyik érdekel – tolom kicsit feléje a dobozt.
- Elkezd nézelődni a DVD-im között, én pedig bekapcsolom a tévémet, és bekapcsolom a lejátszót.
- - De hát ezek emberi filmek – lepődik meg.
- - Pontosan! – fordulok mosolyogva felé. – Tudod milyen nehéz volt beszerezni őket? Van egy vámpír ismerősöm, ő hozta nekem – magyarázom.
- - Vámpír?! – ejti ki a kezéből a DVD-t.
- - Igen. Bár az ő blokkjuk nagyon messze van innen – húzom el a számat. – Nem igazán viselik el a szagot, amit elvileg áraszt a városunk – mesélem neki. – Hát de most istenem, még növésben vagyok, természetes hogy még oszlok! Hamarosan megállok benne, de ez egy természetes folyamat!
- - Oszlásban vagy? – kérdez vissza, elég érdekes arckifejezéssel. – Ki-király…
- - Jajj, bocsánat, ez neked most nagyon kellemetlen lehet! – kapok észbe. – Bocsánat! Inkább válassz valamit és nézzük azt oké? – mosolyogok rá.
- - Walking Dead? Komolyan? – emeli ki a dobozból pár perccel később, mosollyal az arcán. Ó, mama! Most mosolygott rám először.
- - Igen… Az említett vámpír ismerősömtől kaptam… - tűrök egy tincset a fülem mögé. – Elkezdtem nézni, de nagyon ijesztő volt… - vallom be.
- - Ijesztő? – néz rám amolyan: ’’Ez most komoly?” fejjel.
- - Most, jön valaki egy fegyverrel, aki fejbe lő, megakar ölni, és ő az ünnepelt hős. Látod, hogy mások vagyunk, mint a filmjeitekben megjelenő zombik, de tudod, ha tudunk olyan állapotba kerülni. Ritka, dolog, de megtörténhet, szóval nagyon rossz volt nézni, hogy a segítség helyett, egyszerűen fejbe lőtték őket… - vallom be, miközben kezemet nézem.
- - Mi lenne ha ezt néznénk – nyújt oda kisvártatva egy vígjátékot.
- - Oké! – vigyorgok.
Filmezünk este, valamint felesszük a csoki készletem felét. Majd mikor láttam, hogy mindjárt leragad a szeme, a fáradtságtól, beleparancsoltam az ágyamba, én pedig leköltöztem a szőnyegemre. Aputól szereztünk neki alvós ruhát is, valamint én is átvettem a pizsamámat, a fürdőben, és hatalmas zavarban mentem vissza a szobámba, de ő addigra már elaludt. Bebújtam a takaróm alá, és engem is hamar elnyomott az álom.
Szeretem nagyon a szombatokat, főleg, hogy sokáig tudok aludni. Lassan nyitom ki a szemeimet, és kinyújtózkodva ülök fel, és tűröm hátra a hajamat. Kiropogtatom a vállam, majd oldalra pillantva, látom, hogy Toshiya még alszik. Odaosonok, és államat megtámasztom a matracon. Hmm… milyen nyugodt az arca amikor alszik… milyen hosszúak a szempillái…aztán kipattannak a szemei, én pedig hátrahőkölök. Ahogy látom ő kisebb szívrohamot kap.
- - Úristen?! – kiált fel. – Ne ijesztgess!
- - Bocsánat! – állok fel. – Viszont már jócskán nap közepe van, és nekünk fontos dolgaink vannak – teszem csípőre a kezem. – Ma visszamegyünk a temetőbe és ha nem találunk semmit, akkor felhívom a haverom Ethant.
- - Ő a vámpír? – kérdi megrettenve.
- - Yepp. De nyugi, csípi az embereket, legtöbbször odaát van a barátnőjénél – teszem a vállára megnyugtatóan a kezem. – Ha valaki, szerintem ő biztosan tud valamit segíteni.
|
| Sado-chan | 2014. 11. 22. 13:39:37 | #31927 |
Karakter: Senou Toshiya
-Váó, milyen nagy… - lépek be, majd forgok körbe. Szép, tágas lakás, és egyáltalán nem ijesztő...inkább otthonos. Nem is veszem észre mikor becsukja az ajtót, csak a reccsenésre rezzenek össze.
- Fent van a szobám, szerintem menjünk oda – mutat felfelé mosolyogva. Hezitálok, de megragadja a kezem és magával húz, így nincs más választásom. Odafent egy csinos lány szoba fogad. Plakátok és poszterek a falakon, rend és tisztaság és egy tévé az ággyal szemben...szóval ilyen lenne egy lány szobája...még nem jártam egyben sem.
- Tetszik? – izgatott a hangja
- Hát, egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam – megállok a szoba közepén és még egyszer körbe forgok
- Ülj le nyugodtan a szőnyegre, azért van – mutat a szőnyegre majd leül elém. Én is helyet foglalok. Még mindig nem tudom ezt hová tenni, de legalább a remegésem elmúlt már. Magam sem értem miért, de mindig is remegtem ha valami természetfeletti a közelembe tévedt. Így van ez már mióta az eszemet tudom, hisz mindig is láttam a szellemeket.
Hirtelen zörgés ránt vissza gondolataimból. Anna az, egy fém dobozzal viaskodik éppen, gondolom szorul a teteje és nem bírja kinyitni. Addig addig feszegeti míg a keze is leszakad...guszta...
- Kinyitnád? – felém nyújtja, mire nagyot nyelek és falfehér fejjel elveszem tőle.
-Te-tessék – kinyitom a dobozt, majd vissza nyújtom, utána pedig a kezét szedem le a tetejéről és azt is, külön-külön vissza adom.
- Köszönöm – lehajtott fejjel motyogja majd felém nyújtja a dobozt – Vegyél belőle… csoki.
-Oh, köszö… - nyúlok a dobozba mire hirtelen kivágódik az ajtó és egy Annához hasonló, varrott bőrű lány jelenik meg. Egymást méregetjük vagy egy percig, majd sarkon fordul és bevágja az ajtót.
-ANYA! ANNÁNAK PASIJA VAN!- hogy mi van?! Pasija??
-Ó, most kicsinálom! – dühödten pattan fel majd néz rám – Gyere, szerintem jobb ha lemegyünk – sóhajtom.
-Bi-biztos jó ötlet? – igen...sajnos a dadogás is, akár csak a remegés is a szellem látás velejárója. Mai napig nem tudtam kinőni, de már javulok. – Én inkább itt maradok, és elbújok mondjuk az öhm ágy alá?
- Gyere, nem esznek meg – kézen fogva vezet maga után. Nem esznek meg... jó vicc...mi lesz majd, halálra szopogatnak?
Ahogy leérünk a család többi tagja is felbukkan. A szülők az asztalnál és hallgatják a lány beszámolóját.
Ha nem is most, egyszer tuti szívinfarktust kapok valamelyiküktől. Hirtelen elengedi a kezem és közelebb megy hozzájuk. Mi van? Most komolyan itt akar hagyni?
Belépünk a szobába mire az összes szempár ránk szegeződik. A nő -gondolom az anyja- nagyot csap az asztalra majd felpattan.
- Anna! Ugye, ez nem az, amire gondolok?
- Attól függ mire gondolsz – Anna csak vigyorog, de azért látni rajta hogy feszült. – A temetőben találkoztunk, most ott kellett volna hagynom?
- Haza kell küldeni, és nem lenne jó ha szomszédok tudomást szereznének róla. Te hoztad haza, te felelősséged kisasszony!- dacosan méregetik egymást, én meg csak megbújok a lány háta mögött.
- Mégis hogy juthatott ilyen az eszedbe kisasszony?! Egy embert ide hozni, nemhogy a mi világunkba, de a házunkba?
- Azért nem kell ennyire túl reagálni, nem marad sokáig, csak míg rá jövünk hogyan tovább
- Öhm...szólhatok én is?...- kukucskálok ki a válla fölött, de csak dühös szempárokat kapok válaszul. - tényleg nem Anna tehet róla, véletlenül találkoztunk, és nekem sincs túl sok kedvem...Az meg mi, úristen?!- sikítok fel majdnem.
Mindenki hátra fordul. Nem sokra rá egy szellem kúszik át a falok, ezzel megmutatva magát a nagyközönségnek.
- Nem kell úgy megijedned, ez csak egy zugszellem...de honnét láttad mielőtt felfedte magát?- kérdi a nő egy fokkal szelídebb hangon.
- Izé...szóval... mióta az eszemet tudom látom a szellemeket...meg a koboldokat...meg az összes lényt. Odaát hemzsegnek. Bújok ki Anna mögül
- Ez érdekes..- szól közbe az apuka
- Miért?- egyszerre kérdezünk rá valamennyien.
- Már magában az is különös, hogy itt megláttad, de hogy odaát, ahol mindenki rejtőzködik...mond csak kisfiú, miféle szerzet vagy te és kik a szüleid?- nem értem, hogy jönnek ide a szüleim.
-A...a nevem Senou Toshiya...ember vagyok...nagyon kérem ne öljenek meg!
- Nem eszünk meg, nem értem miért hiszi minden ember, hogy mi, zombik, agyatlan, ember zabáló szörnyetegek vagyunk...tudod mennyire hizlal az agy?!
- Ja...és olyan nyáklás és plöttyedt és...fúúj.. mint a takony!- jegyzi meg a kislány.
- Szóval akkor nem esznek meg?- fújom ki magam
- Nem, ha minél hamarabb vissza térsz a saját világodba- felkel és közelebb jön, én reflex szerűen újra Anna mögé bújok- És kisasszony, ez a te dolgod lesz. Két hetet kaptok, ha addig nem tér haza...tudod mi lesz.
- Igen. Tudom-forgatja a szemeit.
- Most látom csak milyen furcsa szemeid vannak- államnál fogja meg a fejem és kezdi el forgatni. Nem is tudtam, hogy az embereknek lila szemük van.
Újra Anna szobájába vonultunk fedezék gyanánt.
- Hát...jobban fogadtak mint vártam, de megleptél, nem is mondtad, hogy látod a szellemeket, ez olyan izgis!
- Nem kérdezted, és amúgy is, nem nagy dolog- vonom meg a vállam
- Dehogynem! Az emberek nem szoktak csak úgy átesni ide, aztán meg mindenféle szellem lényeket látni. Biztos, hogy nem vagy valami boszorkány vagy varázsló?- kezd el böködni
- Áucs! Ez fájt és nem, nem vagyok varázsló- húzódom hátrébb.
|
| Izumo-san | 2014. 11. 15. 15:20:05 | #31873 |
Karakter: Anna
- Te… - néz fel félve, mikor végre észhez tér. – Hogy kerülsz ide? Oké, hogy ez egy temető, de a holtak mióta mozognak? – mászna arrébb.
- - Hogyhogy mióta? És hogyhogy hogy kerülök ide? – fonom össze karjaimat a mellkasomon. Ilyen ostoba kérdéseket.
- - Na jó… azt hiszen én most… - áll fel, és minden mozdulatomat lesi tekintetével, nem fordul meg inkább hátrál. Ennyire ijesztő lennék? – de hát az előbb még.. Te voltál? – néz rám vádlón. – Az előbb még itt volt, de most nincs, és… ugye nem akarsz megölni?
- - Hidd el, a legkevésbé sem akarlak megölni, ellenkezőleg. Sosem hittem volna, hogy látok egy élő, igazi ember, főleg nem itt, ami meg az átjárót illeti – megyek oda hozzá – az átjárók trükkösek, van amelyik egész sokáig nyitva van, van amelyik nem, vagy mindössze egyetlen lény léphet át rajta és utána eltűnik, valószínűleg ez is ilyen volt – magyarázom neki. – Amúgy, még nem is mondtad a neved – fordulok felé csillogó szemekkel.
- - Öhm.. a nevem? A nevem Senou Toshiya… szerinted haza fogok innen valaha is jutni? – remeg a hangja. Jajj, ne, kérlek ne sírj!
- - Nem tudom, de ne ácsorogjunk itt, inkább gyere, ha már ide pottyantál megmutatom a várost! – ragadom meg a kezét, és húzni kezdem magam után. Milyen meleg a keze és stabil a csuklója…
Gyors léptekkel indulunk meg a városban. Hmm.. először lehet anyuéknak kéne mondani, hogy mi is a szitu. Meg valami cukrost juttatni a szervezetébe, nehogy összeessen nekem itten még egyszer. Látom rajta, hogy eléggé érdekes neki a helyzet, de próbál lazának tűnik, még jó hogy nem esik szét…. haha… zombi humor. Egy ponton közelebb ugrik mellém, gondolom valami megijeszthette. Megérkezünk a házunkhoz, ami elég nagy, hiszen mindenkinek külön szobája van, és bőven van hely. Anya nagyon büszke a lakásra, szokott is mindenkinek dicsekedni. Apa a kertre büszke.
- - Hát, ez volna az otthonom, a családdal majd megismerkedsz, de készülj fel, olyanok mint én, vagy még rosszabbak – vigyorgok, és kinyitom előtte az ajtót.
- - Váó, milyen nagy… - lép be, mire kuncogok, és becsukom mögöttünk az ajtót. A reccsenésre jól észrevehetően összerezzen.
- - Fent van a szobám, szerintem menjünk oda – ajánlom fel mosolyogva, a lépcső felé mutatva.
Megragadom a kezét, és felhúzom magam után. Kinyitva az ajtómat, vigyorogva invitálom be. Szeretem a szobámat, hiszen nagyon nehezen beszerezhető, emberi filmek régi plakátjai díszítik falamat. Valamint szeretem a rendet, így mindig minden a helyén, nem úgy mint odaát a húgomnál. Tévém szemben az ágyammal, a tévé mellett nagy halmokban a DVD-im. Valamint minden fal másmilyen színű. Szeretem a vidám dolgokat, és ez mindenkinek feldobja a hangulatát.
- - Tetszik? – kérdezem izgatottan, és betessékelem.
- - Hát, egyáltalán nem olyan, mint amilyenre számítottam – néz körbe beállva a szoba közepére.
- - Ülj le nyugodtan a szőnyegre, azért van – intek a tárgyra, és úgy teszek, és törökülésbe ülök előtte. Kisvártatva ő is követi a példámat, de még mindig nézelődve. Oldalra nyúlok, az íróasztalom alá van rejtve a titkos csokibázisomat keresve kezemmel. Kihúzva a kis dobozt, felfigyel a zörgésre és tekintete visszairányul rám. Jól le szoktam zárni, így mint az őrült próbálom leszedni, aminek az az eredménye, hogy leszakad a kezem csuklóból… Banyek… ehhez anya segítsége kell majd… - Kinyitnád? – nyújtom felé, zavartan elmosolyodva, mire teljesen lesápad, és remegő kézzel veszi át.
- - Te-tessék – nyújtja vissza, majd nagyot nyelve, lefejti a kezem, a doboztetőről, és azt is odaadja.
- - Köszönöm – hajtom le a fejem, érzem, hogy zavarba jöttem. – Vegyél belőle… csoki.
- - Oh, köszö… - kezdi, és zörög a papír ahogy kivesz egy darabot, amikor kicsapódik az ajtó, és a húgom áll ott. Pár percet csak néz minket, majd becsapja az ajtót.
- - ANYA! ANNÁNAK PASIJA VAN! – üvölti el magát.
- - Ó, most kicsinálom! – állok fel, és lenézek a vendégemre. – Gyere, szerintem jobb ha lemegyünk – sóhajtom.
- - Bi-biztos jó ötlet? – néz rám bizonytalanul, de ő is feláll. – Én inkább itt maradok, és elbújok mondjuk az öhm ágy alá?
- - Gyere, nem esznek meg – kuncogom, és kezén fogva húzni kezdem.
Anyuék persze, már bementek a konyhával egybekötött étkezőbe, és hallgatják a húgom. Ki fogom csinálni! Nagy levegőt veszek, és elengedem a kezét, nehogy anyuék tényleg elhiggyék. Mikor belépünk mindenki ránk néz, anyu elsápadva áll fel és csap az asztalra.
- - Anna! Ugye, ez nem az, amire gondolok? – néz rám szigorú szemekkel.
- - Attól függ mire gondolsz – vigyorodom el kínosan, amit csak megsemmisítő pillantással reagál le. – A temetőben találkoztunk, most ott kellett volna hagynom?
- - Haza kell küldeni, és nem lenne jó ha szomszédok tudomást szereznének róla. Te hoztad haza, te felelősséged kisasszony!
|
| Sado-chan | 2014. 09. 02. 20:41:54 | #31218 |
Karakter: Senou Toshiya
A mai nap is a szokásos.
Reggel ébresztő, hajnalban, mint mindig. Reggeli, egy kis téblábolás, anyu megint kimosta az egyenruhám és nem szólt...sebaj. Megtalálom, még egy kicsit nedves, de mit tehetnék, magamra kapom és indulás...
az iskolában sem történik semmi érdekes, azt leszámítva, hogy a szokottnál egyel kevesebbszer rúgtak ma belém...Hmmm valami történni fog, de bár ne lennének olyan pontosak a megérzéseim.
A szellemek is nyugtalanok ma. Az előző gondnok szelleme feszülten lebegett fel-alá, az itt meghalt diáknak pedig színét sem láttam ma...mondjuk, nem is bánom annyira.
A folyóparton végig haladva megyek hazafelé, mint mindig. Szeretem ezt a környéket, olyan békés, de nem ma. Éles koppanás hallatszik a fejem mögül, majd egy éles fájdalom.
- Hé, Senou! Mi van betoji, megint sírdogálni van kedved?- egy csapat fiú, nálam egy évvel idősebb mind. Tipikus rossz fiúk. Az egyenruha kigombolva, szanaszét vagdosva és tűzdelve, a hajuk lilára, kékre, pinkre festve, markukban apró kavicsokkal, épp olyanokkal mint amilyen az imént eltalált.
- mi...mit akartok tőlem?- erőt veszek magamon és vissza fojtom a könnyeimet. Kezeimet ökölbe szorítva, egyenes háttal fordulok feléjük, mutatva hogy erős vagyok- még ha nem is igaz- had higgyék hogy ezúttal nem hagyom magam.
- ooh, csak a szokásosat...pénz, kaja, egyéb számomra értékes holmid- utol érnek. Megáll előttem és a vállamra támaszkodik- vagy tudod mit? Nem is...ezúttal te kellesz...terveim vannak veled...
.oOo.
Egy temetőbe vittek. Nem mintha szívesen mentem volna, de nem tehettem mást, többen vannak, nagyobbak és különben is...meg kell mutatnom nekik hogy nem vagyok olyan gyáva!
Egy kopott sírkő előtt állítanak meg. Baljós aura veszi körül, a körülöttünk kavargó szellemek pedig idegesen forgolódnak, sugdolóznak. Valami készül, ez biztos.
- nah, a feladat a következő- vereget vállba a főnök- ez az ember régen itt élt, ebben a városban, és egy méltán híres sorozat gyilkot utolsó áldozataként vesztette életét. Egy bosszús szellem, aki vérre és bosszúra szomjazik. - hirtelen ijesztő huhogásba kezd a többi féleszű- Na és itt jössz te a képbe. A feladatod egyszerű, ám cseppet sem veszélytelen- kezembe nyom egy ásót- na, ez alapján már gondolom rá jöttél, de a csökkent agyi képességeid miatt inkább elmondom neked. Egyszerű feladatod van. Ásd ki a koporsót és szedd ki a hullát. Menni fog?- csak bólintok bátortalanul. Nem mintha lenne más választásom...
Ásni kezdek, és nem is olyan soká eljutok a koporsóig. A fiúkra nézek, akik tisztes távolból néznek és videóznak. Biztosan elrejtettek benne valami ijesztőt...
A koporsó nehezen nyílik. Az ásóval próbálom kinyitni, de még így sem sikerül. Magam mellett a földbe szúrom, majd újra megpróbálom. Szikrákat vet, majd kipattan és egy furcsa, zöld örvény tárul elém. Nincs időm sokat nézelődni, az izé szinte azonnal beszippant.
.oOo.
Mikor magamhoz térek egy furcsa, sápadt lány áll velem szemben.
- már megbocsáss a kérdésért- kellemetlenül közel hajol, ekkor tűnik fel hogy nem ember- te ember vagy?
-mi más lennék?-chö...hülye kérdés. Ha valaki úgy néz ki, és úgy is viselkedik mint egy ember, az nyilván nem lehet más.
Ujjongva, tapsikolva vigyorog, majd bemutatkozik. Egészen addig nincs gond amíg meg nem hallom azt a 'z' betűs szót. Zombi??? de hát...érzem, hogy elszáll belőlem minden erő, és mikor újra magamhoz térek már a földön fekszem.
- te...-rebegem mikor magamhoz térek- hogy kerülsz ide? Oké, hogy ez egy temető, de a holtak mióta mozognak?- mászok arrébb
- hogyhogy mióta? És hogyhogy hogy kerülök ide?- össze fonja a karjait- te vagy az a ki egy pillanat alatt bukkant elő a semmiből, és igen is tudok mozogni, mindig is tudtam!
Egy Zombi, aki beszél, és mozog, és egyáltalán nem akarja kienni az agyam... ez egyszerűen képtelenség!
- na jó..azt hiszem én most...-felkelek, de egy pillanatra sem veszem le róla a szemem. Nem is merek hátat fordítani, csak fülem farkam vissza húzva botorkálok vissza a kiásott sírhoz , de mikor elérek oda döbbenten látom, hogy az átjáróul szolgáló koporsónak hűlt helye.
- de hát az előbb még... Te voltál?- fordulok a lány felé- az előbb még itt volt, de most nincs, és...ugye nem akarsz megölni?
- hidd el, a legkevésbé sem akarlak megölni, ellenkezőleg. Sosem hittem volna, hogy látok egy élő, igazi embert, főleg nem itt, ami meg az átjárót illeti- felkel és közelebb jön, majd ő is lenéz a gödörbe- az átjárók trükkösek, van amelyik egész sokáig nyitva van, van amelyik nem, vagy mindössze egyetlen lény léphet át rajta és utána eltűnik, valószínűleg ez is ilyen volt- aha...szóval csak úgy magától eltűnt...- amúgy, még nem is mondtad meg a neved- fordul felém széles mosollyal az arcán
- öhm...a nevem?..- mért kellene megmondanom egy idegennek?!- a nevem Senou Toshiya... szerinted haza fogok innen valaha is jutni?- görbül újra sírásra a számomra- nem tudom, de ne ácsorogjunk itt, inkább gyere, ha már ide pottyantál megmutatom a várost!- megragadja a kezem és mielőtt akár csak kettőt is pisloghatnék elkezd húzni maga után. Végül is, ha haza akarok jutni, nincs más választásom, meg kell bízzak benne.
Miután kiérünk a temetőből egy elég bizarr városba érünk. Tisztára mint egy horror film, keresztezve Halloween várossal. Macskaköves utcák, madár ijesztők, furcsa járókelők...rémisztő! Egy babakocsit tologató asszony halad át előttünk az úton, majd valamiért megáll és felénk fordul. Azt hittem egy normális anyuka, de majd leesett az állam. Hulla fehér bőr, szépnek nem igen mondható arc és két pár szem! Két pár..mi a fene?! Ijedtemben Anna felé ugrok, majd mikor felé fordulok vissza. Na igen, még szoknom kell, hogy az idegenvezetőm egy két lábon járó aszott hústömeg.
Hogy zavaromat leplezzem inkább bámészkodok tovább, mintha mi sem történt volna, még jó, hogy fütyörészni nem kezdek el...na jó, igazából csak nem tudok fütyülni..
lassan elérünk egy nagy házhoz. Megáll előttem és mielőtt kinyitná az ajtót tart egy gyors eligazítást
- hát, ez volna az otthonom, a családdal majd megismerkedsz, de készülj fel, olyanok mint én, vagy még rosszabbak- vigyorog, majd ajtót nyit. Ami odabent elém tárul igazán meglep. Kripta hangulatra meg csicsás Halloweeni díszletekre számítottam, de olyan mint egy átlagos, emberek által lakott ház, persze a lakóit leszámítva.
Szerkesztve Sado-chan által @ 2014. 11. 05. 16:37:46
|
| Izumo-san | 2014. 09. 02. 19:36:28 | #31215 |
Karakter: Anna
Megjegyzés: Sado-channak~
Miért tart engem mindenki furának? Miért? talán mert egy kicsit egy icuri-picurit vonzódom az emberi világhoz? Talán… Na mindegy minél többet agyalok rajta annál kevésbé fogom érteni ezt az egészet. A körzetünket nagyban elkerülné mindenki, elvileg ugyanis büdösek vagyunk, de hát istenem, még növésben vagyok, természetes hogy oszlok, akárcsak a korombeliek! A zombi esze megáll… Otthon kuksolva emberi filmeket nézve a legjobb tölteni az időt, miközben majszolsz valakit… Hm… akkor milyen gyorsan telik az idő el sem hiszem…
Magamat tekintve semmiben nem térek el külsőre a társaimtól. Ugyanaz a hullasápadtság, a varratok, a sebek, szerintem néha kifejezetten csinos is vagyok. Ha végre megállnék az oszlásban, és kifesthetném magam akár élőnek is elmehetnék. De sajnos ez mindig csak egy álom marad még csak az átjáró közelébe se engednének… Diszkrimináció! Bezzeg a vámpírok átmehetnek de én ha belegebedek sem jutok át oda, ez totál igazságtalanság.
- - Anna, min gondolkodsz ennyire? – bök oldalba egyik barátnőm. Ja, igen most náluk vagyok, nem szabad elkalandoznom.
- - Semmin, semmin – kuncogok, és nyújtózkodom egyet, franc, elpattant az egyik varrat!
- -. Fogadok, hogy megint az embereken gondolkozol – vigyorodig el.
- - Nem kötök olyan fogadást amiben tuti, hogy vesztek… - kapom el a tekintetem de azért én is elvigyorodom.
- - Túl jól ismerlek… - sóhajt fel. – De igazán leakadhatnál már erről a témáról… - forgatja a szemeit.
Nem mondok semmit, hanem elterelem a gondolataimat. Tudom, hogy nem szeretik amikor erről beszélek vagy az emberekről kezdek beszélni. Ők valamiért nem igazán érdeklődnek ez iránt, csak engem néznek furának, ami valljuk be igaz… Egy zombi érdeklődik az élők iránt… nevetséges. Hazafelé menet benézek a temetőbe. Olyan megnyugtató itt lenni, mégha csak a sírok nagy része mű is. Valahogy kellemes érzéssel tölt el itt üldögélni.
A mi világunkban nagyon ritka a haláleset, rengeteg időnk van mindenre, ellentétben az emberekével, ahol minden elillan szinte csak egy pillanat alatt. Legtöbbünk halhatatlan, vagy már halott – szegény szellemek… - nem kell azon gondolkozni állandóan biztos ezt akarom e csinálni egész életemben, hiszen a világ minden ideje a miénk. Persze hihetetlenül lassan mi is öregszünk zombik, de természetes halált nem halhatunk, elvégre ha úgy vesszük mi már halva születünk meg.
Elmélkedésemből egy hang ugraszt ki, mire magamhoz szorítom a táskám, és félősen elindulok a hang irányába. Oké, lehet hogy halhatatlan vagyok, de attól méh én is tudok félni, értve? Hátrahőkölök mikor egy lila szempárral találom szembe magam. Lila szempár? De hát ilyen nálunk nem is létezik! Rettegő pilláim rögtön váltanak kíváncsiba, majd tétován megérintem az előttem álló, gyomrát, de nem megy át rajta a kezem, szóval akkor nem szellem… Valamint meleg…
- - Már megbocsáss a kérdésért – hajolok közel hozzá – de te ember vagy? – pupillái kitágulnak majd könnyek szöknek a szemébe.
- - Mi más lehetnék! – nem is kérdezi, inkább kiáltja hisztérikusan.
- - Jujj! – ujjongok – Egy ember! Végre! Anna vagyok, zombi, és minden álmom az volt, hogy találkozhassak valamikor egy emberrel! – mondom izgatottan, mire szemei elkerekednek, majd összeesik.
Banyek. Ez most komolyan elájult? Bassssssszus…. Leguggolok mellé, majd igencsak kecses és nőies mozdulatokkal elkezdem böködni az arcát, mire pár perc múlva megmozdul.
- - Hogy kerülsz te ide? – kérdezem mosolyogva az arcába hajolva.
|
| linka | 2014. 02. 15. 12:04:02 | #29350 |
Karakter: Felix Dante Evernight
Megjegyzés: Anaténak
Halántékomat tapogatva meredek magam elé. Egy démon vagyok és mégis rávettek engem, hogy egy kis csitrire vigyázzak. Eleinte még jó bulinak tűnt, de már kezd egészen más véleményem lenni erről az egészről. Szükségtelen Emily-t irányítanom, tudja ő magától is, hogy mit kell tennie. Már az asztalnál ülve várok a kisasszonyra, hogy végre befáradjon az ebédlőbe. Ha én képes vagyok időben az asztalhoz ülni, neki sem okozhat túl nagy problémát ez a művelet. Békés nyugalom száll meg engem amikor megjelenik és helyet foglal velem szembe. Nem szólal meg egyikünk sem, szükségtelen társalognunk egymással. Amikor édeset pakol elénk Emily kíváncsian nézek rá de ő kérdő tekintetem elintézi egyetlen vállvonással.
Nem szokása süteményt sütni.
- Visszamegyek a házamhoz. El kell hoznom pár cuccomat – szavaira ránézek. Azt lesheti, hogy én elengedem őt.
- Szó sem lehet róla.
- Nem tart sokáig – ezzel nem fog tudni meggyőzni engem.
- Tudod, kis idő alatt is meg lehet ölni valakit – sóhajtom. - Elmegyek én értük. Mik kellenek?
- Na, azt már nem. A végén ott hagyod a fele készletet. Nem akarsz több munkát magadnak igaz? - ez teljesen hülyének néz most engem? Gúnyos mosolyát meglátva elkönyvelek magamban egy igent.
- Akkor veled megyek. A végén még eltűnsz.
- Kösz, de nincs szükségem a társaságodra. Jó, gyere – pislogva meredek rá. Hamar meggondolta magát. Még a végén kiderül, hogy mégis csak van esze.
Magamra kapom kabátomat, neki pedig egy köpenyt adok, ami kellőképp elrejti arcát a kíváncsi szemek elől.
- Rejtsd el az arcod, meg a füled – utasítom.
- Sötét van, senki nem fogja látni – akadékoskodik. Kezd felbosszantani a folytonos visszabeszéléseivel. Sötét van, és én mégis látom. Nem én vagyok az egyetlen démoni lény.
- Úgy gondolod? - vigyorodom el. Elveszi tőlem és magára kapja. Helyes. Kilépve a házból a fagyos szél ruhám alá kúszva dermeszti le minden egyes porcikám. Gyűlölöm a hideget ami azt hiszem nem meglepő esetemben, hiszen tűzdémon vagyok.
- Nem szereted a hideget? - mégis mikor lett ő ennyire figyelmes?
- Annyira szeretem a hideget, mint téged – felelem egy műmosoly kíséretében.
- Ezt bóknak veszem – kuncogja. Ha nem csinál ostobaságot, akkor jól megleszünk. Egymagam hamarabb megjártam volna ezt az utat, felesleges volt velem jönnie. Mint ahogy minden egyes városban itt is vannak bosszantó zajok. Olyanok amiket első hallásra nem lehet hová tenni. Oldalról sandítok a mellettem sétáló lányra.
- Hogy egy elf féljen a sötétben, nem valami szokványos – szólalok meg halkan, tudatva vele gondolataimat.
- Én, nem... nem félek – motyogja. Hát persze, hogy nem. Egy újabb zörrenésre riadtan kapaszkodik karomba. Mozdulatán elmosolyodom, amint észleli mit is tesz éppen elhúzódik tőlem.
- Csak egy macska – jegyzem meg felnevetve. Magamban mosolyogva megyek, elérve a házhoz kiadom az újabb parancsot.
- Szedd össze, ami kell, és megyünk is.
- Én is valahogy így gondoltam – gyorsan besiet a házába én pedig addig kint várakozom rá. Kiélezett érzékekkel nézek körül. Sehol egy lélek. Idegesen toporogva állok amikor újra felbukkan az ajtóban.
- Mehetünk? - kérdem.
- Mi az, csak nem le fogsz maradni az esti meséről. Nyugi Emily biztosan megvár.
- A festék szaga az agyadat is megszállta? - érdeklődöm gúnyosan.
- Csak egy részét. A többi a te boldogításodra lett megtartva.
- Igazán örülök – morgom szaporább léptekre váltva. Már így is túl sok időt töltöttem hidegben. Egész úton apróbb ostobaságokról társalgunk, nem értem ez most miért fontos neki.
- Mikor ismerted meg apámat? - kérdésére felé kapom a fejem. Miért pont az ajtóban érdeklődik erről?
- Még régen.
- És hogyan?
- Az nem tartozik rád – zárom le a témát.
- Egyszer úgy is kiszedem belőled azt, amit tudni akarok – annyira magabiztosan mondja ezt, hogy már majdnem meg is sajnálom őt.
- Sok sikert hozzá – mondom belépve házamba. Kényelmesen helyet foglalok a kanapémon védencem pedig a szobájába megy. Kezemet arcom elé emelem és rálehelek bőrömre. Ha tényleg mellette akarok maradni és megvédeni őt mindentől ellenállóbbnak kell lennem a hideggel szemben. Vagy pedig az ő mozgásterét kell lekorlátoznom. Telefonomat felvéve tárcsázok és fülemhez emelem. Egy személy van aki ismeri a lányt és segíteni tudna nekem. Sokáig kicsöng aztán megszakad a vonal. Nem szokása ez. Ha én hívom őt, mindig felveszi. Még akkor is ha fontos ügyfél van nála. Felpattanok és a lány szobájába siketek, kopogás nélkül nyitok be. Valami történt, valami olyasmi, amitől jobb őt távol tartani.
- Felix – pördül meg meglepetten. Szemeim a kezeiben tartott cetlire villannak. Pillanatok alatt termek előtte és kikapom kezéből. Egyetlen szó van ráfirkantva.
- Ezt hol találtad? - kérdem villámló szemekkel. Megszeppenve kezd el hátrálni tőlem, nocsak. Ennyire ijesztő lettem a szemeiben hirtelen?
- Már a szobában volt amikor én bejöttem – motyogja teljesen össze zavarodba. Megfeszítem tenyerem és szabadjára engedem energiámat amitől a cetli lángra lobban. Felsikkantva tesz pár lépést hátra. Valaki itt járt amíg én távol voltam. Már a saját házamban sem lehet nyugalmam.
- Pakolj, elmegyünk – utasítom mogorván. Sarkon fordulok és kilépek az ajtón. Mindent összepakolok én is aztán Emily-t keresve a konyhába lépek. A fémes szagra elkerekednek szemeim. Nem lehet! Belépek az egyszerű konyhába. Ugyanolyan mint máshol. Semmi különleges nincs benne. Csak néhány szekrény, egy sütő, egy hűtő és egy vérbe fagyott női test. Tenyeremmel nagyot csapok az asztalra.
- Felix – halk hangjára megfordulok és komoran meredek szemeibe. Ő nem tehet semmiről, rajta nem vezethetem le haragomat. Úgy helyezkedem el, hogy eltakarjam szemei elől Emily testét. Egyikünknek sem segítene, ha pánikrohamot kapna.
- Összecsomagoltál? - kérdem nyugodtabban.
- Igen.
- Induljunk – indulok el felé. Megállok előtte, összébb húzza magát és egyenesen maga elé mered. Nem jellemző rá ez a viselkedés. Abba az irányba fordulok amerre ő is néz. Emily. Emily élettelen testét bámulja. Tenyeremet arcára simítom, csak, hogy felém forduljon.
- Theana – szólítom nevén. Rám néz, de nem húzódik távolabb tőlem. - Menjünk – mondom újra, csak, hogy biztos legyek benne valóban megérti amit mondok neki.
- Hova megyünk most? - kérdésétől újra a már jól ismert mosoly telepszik arcomra.
- El innen jó messzire. Van egy házam délebre – mosolygok rá.
|
| linka | 2014. 01. 17. 14:38:33 | #28958 |
Karakter: Felix Dante Evernight
Megjegyzés: Hayisama Anate-nak
Egy árva lélek sincs kint, így saját tempómban vihetem el az otthonomba Csipkerózsikát. Emily mintha ösztönösen tudná mikor érek haza, kinyitja előttem az ajtót és félrelép. Hálásan biccentek neki, ő eddig a legjobb emberem. Nem tesz fel ostoba kérdéseket, és nem próbál meg elárulni engem. A vendégszobába viszem a batyumat és lepakolom őt az ágyra. Még be is takargatom, csak, hogy meg ne fázzon nekem. Emily-vel ruhát készíttetek ki neki, és rábízom, hogy óránként ránézzen a lányra. Engem annyira nem köt le, amíg a házban marad azt tesz amit csak akar. Szobámba megyek és leülök a fotelomba pihenni egy kicsit.
Nem vagyok ember, érzékeim sokkalta jobbak és élesebbek mint bármi másnak. Mindent hallok, ahogyan vendégem felkel, Emily óvatos és kedves hangját. Majd a halk mormogást is, amiben engem minősít. Nem kell sok idő, hogy elinduljon keresésemre. Nem rejtőztem el előle, így előnnyel indul. Lám, milyen kedves vagyok vele.
- Átkozott – haragja engem csak jókedvre derít. Valamilyen szinten még igazat is adok neki. Átkozott vagyok, hogy rám sózták őt.
- Nem hagytál más lehetőséget – egyszerűsítem le magyarázatomat a tetteimmel kapcsolatban.
- És? Miért kellett? Tudsz valamit, amiről nekem fogalmam sincs? - éjt nappallá téve sorolhatnám az ilyesfajta dolgokat. Rengeteg olyan van, amiről ő még csak nem is hallott.
- Igen. Fogalmazhatunk így is. Viszont most beszélnünk kell. Ülj le – azt teszi amit mondok neki, de még mindig nagyon mérges rám. Nem áll szándékomban összehaverkodni vele, úgy akaszt fel gondolataiban ahogyan csak akar.
- Mostantól nem mehetsz el innen. Legalábbis megteheted, ha nem akarsz meghalni – mondom majd rájövök, hogy az iménti mondatom egy oltári nagy baromság. Mi van? Mit szívtam én, hogy ennyire összefüggéstelenül beszélek neki. Szóval én az imént, most azt mondtam neki, hogy elmehet és akkor életben marad? Naaagyon nem. Éppen az a vicc, hogy akkor él ha itt marad.
- Ki akarna engem megölni? - elmosolyodik. Ha szükséges, holnapra összeírok neki egy listát azokról a személyekről akik szívesebben ültetgetnének virágot a sírjára.
- Vagy talán végezhetnéd rabszolgaként is – gondolkodom félhangosan. Mindent tudok róla, így nem ér meglepetésként hirtelen hallgatása.
- És neked mi jogod van itt tartani? Tudod, mennyi ideje nem keres engem senki? - kérdi és valamiért fene nagy önelégültség hallatszik ki szavaiból.
- Inkább csak nem találtak – jegyzem meg – egészen eddig.
- Persze – morogja az ajtó felé lépdelve.
- Felőlem mehetsz. Ha megölnek, legalább nem fognak újabb védelmi dolgokra felkérni.
- Várj. Valaki felkért?
Ennél pontnál mélységes kussban maradok.
- Ki kért fel? Miért? Mi folyik itt? - hát a házamtól nem messze egy patak. De gondolom, ő nem erre céloz éppen.
- Nem fogod megtudni – MUHAHA. Azt hiszem visszább kellene vennem a gyerekes énemből. Csak mert én egy nem tudom hány éve élő démon vagyok.
- Cöh. Azt hiszem értem, hogy miért nem él veled a családod – hirtelen pattanok fel és ragadom meg felkarját. Nem öltözött át. Ez tuti, hogy egy lány?
- Ez fáj – néz a szemeimbe. Ettől függetlenül én nem eresztem el őt.
- Mostantól kezdve, ha valami véletlen folytán gondolataid, vagy kérdéseid támadnának a szüleimmel kapcsolatban, kérlek ülj a szádra – mosolygok rá újra elővéve tündéri énemet.
- Megbántottalak? - kérdi. Nem tudom eldönteni, most vajon szarkasztikusnak akart-e tűnni vagy komolyan kérdezte.
- Nem tudsz – lépek a szekrényhez aminek a hegedűm tokja van támasztva benne a hangszerrel.
- Miért? - puszta kíváncsiságból kérdi. Elmosolyodom, de még mindig háttal állok neki így ő ezt azt apró kemény mosolyt nem láthatja.
- Mert nem érdekel a véleményed – felelem kivéve a tokból hangszeremet. Visszafordulok hozzá, mosolyom szemernyit sem lágyul.
- Miért vállaltál el, ha utálsz? - kérdi. Még ha akarná sem tudná leplezni sértettségét.
- Mert megígértem valakinek, hogy vigyázok rád – válaszolom meg egyszerűen a kérdését.
- Kinek?
- Már rég volt, nem fontos – a hegedűt állam alá teszem a vonóval pedig megszólaltatom. Rég játszottam.
- Felix! - már megint ideges. Visszateszem tokjába a hangszert és a lányra nézek.
- Mit szeretnél? - kérdem udvariasan.
- Kinek tettél ígéretet?
- Apádnak – sóhajtom. - Most pedig menj és öltözz át. Az lesz a szobád ahol ébredtél. Hozattam neked néhány ruhát, nézd meg jók-e rád.
- Köszönöm – némi döbbenettel nézek rá. Talán ez a legelső kedves szava hozzám amióta itt van. Valljuk be egyikünk sem csípi a másikat úgy különösebben. De nem is kell. Egyszerűen csak biztonságban kell tartanom őt és kész.
|
| linka | 2014. 01. 06. 19:06:26 | #28819 |
Karakter: Felix Dante Evernight
Megjegyzés: Hayisama Anate-nak
Sóhajtva dőlök hátra a fotelomban. Még egy ilyen nap és önszántamból fogok beleszaladni egy bozótvágóba. Még csak azt sem értem egészen pontosan, mi a fenének túráztatom én a számat ezeknek. Bármit mondok, nem hallgatnak rám, bármit teszek, nem figyelnek. Akkor meg miért tőlem kérnek segítséget? Nem elég, hogy megkértek vigyázzak a festőszökevényre még a számára kellemetlenséget nyújtható alakokat is tüntessem el mellőle. Plusz fizessek egy olyan festményért amit nem is akarok. És még elvárják tőlem, hogy ezek után ne akarjam senkinek se szétrúgni a seggét. Szólok Emily-nek, hogy hívja fel azt a barmot és szervezze le a kis pacsmagolást a házamba. Bírok én nyugton ülni, csak legyen a közelemben. Ha nekem valami véletlen folytán kinyiffantják, annak nagyon nem örülnék. Hegedűm vonójával kezdek el szórakozni, és egy párnát használva céltáblának újra és újra eldobom. Mindig pontosan a párna közepébe fúródik. Ujjak halk ütemes dobolása zavarja meg újabb célzásomat.
- Szabad – szólok ki, az ajtó nyílik Emily pedig besiet. - Theana Woodenfold holnap érkezik önhöz.
- Hát ez csuda jó – vigyorodom el biccentve a nőnek aki sietve távozik. Még csak hátra sem néz, ez ám a bátorság. Mégis mi az Atyaúristent fogok kezdeni én egy kölyökkel?
...ooOoo...
Éppen az ebédlőasztal tetején fekszem és mélázgatok amikor valaki kopogtat. Éppen hogy az ajtó felé kapom a fejem. Bárki is az, húzzon el. Kintről csend szűrődik be. Elment volna? A falon logó órára nézek, pontos azt meg kell hagyni. Lepattanok az asztalról és ajtót nyitok. Barna haj, barna szemek, sápadt bőr. Ő lesz az. Meglepetten pislog néhányat rám. Imádom az ilyesmit, de bambán pislogni a házon beül is tud. Nem szükséges ehhez kint ácsorogni az ajtóban.
- Kérem, fáradjon beljebb – invitálom be. Belép és múzeumosdit játszva forgatja fejét. No igen. Erre is lesz ideje bőven.
- Foglalj helyet – intek az egyik fotel felé.
- Köszönöm – majd nem fogod megköszönni. Kíváncsi vagyok vajon tudja-e mibe is keveredett bele.
- A kalapját adja ide, leteszem én.
- Nem, köszönöm. Inkább magamon tartanám – mondja. Bánom is én mit csinál.
- Ha úgy gondolja.
- Beszéljük meg a részleteket. Teljes alakos, vagy féltestes? - kérdi. Gondolkodva nézek rá, amelyik hamarabb elkészül.
- Fél test – válaszolom.
- A háttér?
- Legyen külön beállítás.
- Rendben. Megcsinálom a beállítást, majd szólok, ha maga jön – bólintok. Gyorsan összedob valamit az egyik sarokba. Minden egyes mozdulatát figyelemmel kísérem.
- Megfelel?
- Igen, tökéletes – hangom ezúttal túlzottan monotonra sikeredett. Nem ártana némi életet csempésznem magamba. Soha sem voltam túl jó színész. Mintha csak egy ártatlan próbababa volnék, beállít, úgy, hogy számára tökéletes szögben legyen minden. A lámpa fénye túl erős, mély levegőt veszek majd az orromon át fújom ki szépen lassan. Csak nyugton kell ülnöm. Semmi megterhelő. A lány is elfoglalja helyét a vászon előtt és festeni kezd. Már majdnem beszunyálnék amikor megszólal.
- Szóval, mi is a neve?
- Felix – felelem.
- Mi a teljes? - kérdi kíváncsiságát komor arckifejezésével leplezve. Nem vagyunk a bíróságon. Nem kötelességem válaszolni, minden rám vonatkozó kérdésére.
- Tudod, eddig maga a leghallgatagabb ügyfelem. Mindenki már az elején kiönti lelke bánatát. Senki nem tudja felfogni, hogy nem lelki tanácsadóként vagyok számon tartva – magyarázata kimondottan untat. Ha csendre vágyik, miért beszél ennyit, és miért kérdezget?
- A családja? Ők is itt vannak? - érdeklődik tovább mázolgatva a vásznat. Nem mozdulok, de meglepődöm ezen a kérdésén. Az kellene még, hogy itt legyenek. A családom már réges rég halott. Anyám, apám és a bátyám is. Nem érdemelték meg az életet.
- Túl kíváncsi – jegyzem meg. Nem szól hozzám többet. Kedvem támadna ezen elmosolyodni, de inkább nem teszem. Akkora oda lenne az eddigi munkája.
Amint elkészül a műve mellé sétálok és vetek rá egy pillantást. Nem rossz. Tehetséges lány, de én még most sem a képe miatt hívta őt ide.
- Hogy tetszik?
- Nagyon jó. Köszönöm – ahogy látom tetszenek neki a szemeim. Aköré építette az egész festményt. Azok a legjobban kidolgozottabbak. Míg én a képet vizsgálgatom ő a holmijait pakolja össze. Az ajtóig megyek ahol Emily átadja a pénzt. Visszamegyek a lányhoz és átnyújtom neki a köteget. Ha már ennyit dolgozott feleslegesen meg kell fizetnem.
- Ha gondolja, jöhet többet is. Tetszenek a képei – mondom az ajtóban megállva. Na tessék csak. Már megint egy betanult szöveg.
- Átgondolom az ajánlatot.
- Tegyen úgy – csukom rá az ajtót és megfordulva a szobámba megyek. Emily a szobámban ácsorogva szemléli egészen közelről a festményt.
- Megtarthatod – sétálok el mellette és leheveredek az ágyra.
- Hogyan?
- Nekem nem kell. Tartsd meg ha kell, vagy add oda valakinek – legyintek unottan.
...ooOoo...
Kezeimet zsebeim mélyére süllyesztve lépkedek az utcán. Nem keresett fel és nem tudom mi van vele. Ha megölték nekem annál jobb. Legalább nem lesz semmi dolgom. Bekopogok az ajtaján. Ajkaimra tündéri, bájos mosolyt bűvölök. Ő kinyitja az ajtót, meglepettsége kiül az arcára.
- Felix? Miért jött? - kérdi zavarodottan. Kezdem unni ezt az egyszer magázást másszor tegezést. Állapodjunk meg az egyiknél és kész. Nem kell cikázni össze vissza a kettő között.
- Érted – ennyi kellett csak ahhoz, hogy elhátráljon tőlem egészen a túlsó falig. Homlokomat ráncolva nézek rá és belépek az ajtaján.
- Nem! Te nem léphetsz be ide – jelenti ki magabiztosan.
- Már miért ne tehetném? - remélem most nem valami magánterületi vacakkal fog jönni nekem.
- Mert te vámpír vagy – morogja. - Vagy vérfarkas – teszi hozzá. Mi baja?
- Ez eddig a legjobb, amit hallottam – nevetek fel aztán újra elkomolyodok.
- Szóval te nem vagy vámpír? - kérdi óvatosan.
- Nem. És még mielőtt újabb ostoba kérdést tehetnél fel. Vérfarkas sem vagyok – csóválom meg a fejem.
- Akkor mi vagy? - kérdi hátát a falnak nyomva. Akármennyit fog próbálkozni, nem épülhet bele a falba. És eszem ágába sincs elmagyarázni azt, hogy mi vagyok.
- Egy jó barát – mosolyodom el ás kinyújtom felé a kezemet. - Na gyere. Nem érek rá játszadozni.
- Nem megyek veled – morogja melle alatt keresztbe fonva karjait. Oké, türelmi időm lejárt.
- Már hogyne jönnél – állok meg előtte hirtelen. Mozdulatomra hátrahőköl. - Bocsi kislány – mosolyodom el újra és égcsövétől egy ujjnyira benyomom egy kicsit ő pedig ájultan zuhan karjaimba. Vállamra dobom és elindulok.
|
|
