Úgy kúszott a köd be a völgybe, mint szeretõ kedvesei karjába. Egyedül a zöld medence várta õt, senki más, de õ tárt karokkal kortyolta a vízcseppeket hordozó alacsonyan szálló felhõt. Szerencsém volt, hisz már a rómaiak által uralt területen jártam, így nem okozott számomra fennakadást a tájt ellepõ sûrû fehérség. Azonban nem lankadt figyelmem, minden apró neszre odafigyeltem, s kellõ óvatossággal lépkedtem az ösvényen. Nem használtam az utat, amit a római hadsereg épített, erre pedig több okom is volt. Nem ápoltam jó viszonyt a helyõrségekkel, s túlságosan is nyílt préda lehettem volna a jól rálátható utakon. Egy druida fejével pedig a batyumban pedig nem lett volna biztonságos, ha elkapnak.

Átvágtam az erdõn, óvatosan kikerültem az õrséget, majd átvágva a falun megérkeztem a vezetõ sátrához. Utáltam ama helyet, ahol annyi mocskos alkut kellett kötnöm, sokszor mások élete árán. Persze, ez volt a munkám, a szabadulásom kulcsa, mégse élveztem úgy, mint kellett volna. Akkor azonban abban reménykedtem, hogy az volt az utolsó fej, melyet le kellett raknom a tölgyfaasztalra. Belefáradtam már a folytonos kutatásba, áskálódásba, a másik kihasználásába és levadászásába. Hány embert kellett már megölnöm a saját szabadságomért? Értem e annyit? Bizony, nem.

- Vitus vagyok – szóltam oda a két õrnek, akik felismerve léptek arrébb, hogy utat biztosíthassanak nekem.

Mikor a sátor bejáratának nehéz anyagát felemeltem, meghallottam a helytartó hangját. A hideg kirázott tõle, s nem azért, mert féltem tõle, sokkal inkább az undor volt az, ami libabõrre késztetett. Gusztustalan ember volt, kit szívesen levágtam volna, mint utolsó küldetést. Miatta nem forgolódtam volna, nem láttam volna arcát szemeim elõtt, mikor lecsukom õket, hogy nyugovóra térjek. Azt hiszem sok embernek tettem volna vele szívességet, de az otthon lévõ unokaöcsém s bátyám özvegye kedvéért megembereltem magamat.

- Oh, Vitus – emelte rám tekintetét a helytartó, s ebben követte a mellette álló két legátus. – Mindjárt végzek, addig önts csak magadnak egy kis bort. Egyenest Rómából hozattam, isteni – mutatott az asztalra, ahol félig elfogyasztott étkek mellett egy boros kancsó is helyet foglalt.

Válaszom egy apró bólintás volt, majd arrébb is sétáltam. Nem kívántam inni, inkább voltam éhes mintsem nótára szomjas. Megálltam az asztal mellett, majd míg fél füllel hallgattam a három férfi katonai megbeszélését, ami arra ment ki, hogy valami nagyot alkossanak, s még magasabbra kapaszkodjanak a mediterrán ranglétrán. Senki nem akart itt lenni, az itt betöltött vezetõi posztok voltak inkább büntetések. Ezzel mindenki tisztában volt, ahogy azzal is, hogy azon mesterkedtek a vezetõk, hogy kitörjenek a ködös napokból, az esõs idõbõl s a sáros földbõl.

Leszakítottam egy szem szõlõt a fürtrõl, mely egyedül várakozott a sorsára, majd a számba vettem. A vendégek eközben már mozgolódtak, hogy tovaindulnak. Nem nagyon érdekelt beszédük, inkább az asztalon lévõ falatokból csipegettem. Nem vittem túlzásba, csak annyit kívántam, hogy üres gyomromba legyen valami.

- Jelenti jöttél, Vitus? – A hangra a számba vettem az utolsó falatot, majd tekintetemet a mellettem álló helytartóra emeltem.

- Olyasmi, uram – feleltem, majd az eddig jobb kezemben tartogatott szõtt batyut nyújtottam át neki. – Végeztem. – Felvont szemöldökkel vette át a csomagot, majd mikor kinyitotta a száját, felszusszant.

- Remek, remek – indult el batyuval, majd lerakta az asztal lábához. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy helyet foglalt a papírokkal teli íróasztalnál, majd elõkutatott egy papírt. – Még lenne itt pár név…

- Azt mondta, hogy ez az utolsó – léptem közelebb, mire õ rám emelte tekintetét. – Azt mondta, ha ezzel végzek, esetleg még pár hét vagy hónap, míg a papírok elrendezõdnek, s földet kapok, itt hagyhatom ezt a helyet.

- Ezt mondtam volna? – kérdezte meglepetten. – Nekem nem rémlik, Vitus.

- Nekem igen – léptem újra közelebb hozzá, mire õ megköszörülte a torkát.

- Nekem nem. Ha tovább erõsködsz, akkor még õrért is kiáltok – tette hozzá, mire én fújtatva bár, de hátráltam pár lépést. Nem hiányzott a nyakamba egy rakat buzgó római katona. – Akadnak még druidák az északi erdõben, s a piktek támadó ereje se a semmibõl növekszik. Tudunk egy nagyhatalmúról, aki az összes többit vezeti. Õt kell kiiktatnod hamar, s akkor biztos elmehetsz végre. Azzal együtt pedig én is itt hagyhatom végre ezt a helyet – morogta. – Van kérdés?

- Nincs, uram.

- Akkor mehetsz is utadra Vitus, remélem túléled – intett felém, míg én egy mély levegõt véve fordultam a kijárat felé.

- Remélem te is – morogtam orrom alatt.

Számoltam a napokat, melyet elloptak tõlem. Számoltam õket már gyerekként is, de a helytartóval folytatott beszélgetésem után újra rádöbbentem, hogy mennyit elvettek tõlem. Újra. Elszökhettem volna, s ez újra meg újra a fejembe kúszott. Megtehettem volna, ez bizonyos, de a birodalom haragja elérte volna a családomat, akiért addig kitartottam. Persze, akartam sajátot, ahogy földet és nyugalmat is, azonban tudtam, ha õket leölik miattam, már mindegy lett volna. Álmaimban kísértettek volna szüntelen, míg eszemet nem vesztem.

Nem bírtam gondolataimmal, amit annak is tudtam be, hogy rég beszélgettem bárkivel is. Másfél hete voltam úton, követtem valamit, amirõl nem tudtam semmit, csak a nevét. Esus. Annyi ideje szívtam ebe ködös levegõt, annyi ideje jártam az erdõiket, s annyi ideje öltem papjaikat, mégse hallottam eme néven kívül soha semmi mást. Igen, hallottam, de ez nem volt elég. Nem tudtam, hol lehet, hogy néz ki, mit várhatok tõle. S fogalmam sem volt hol kezdjem a kutatást. Nem mehettem oda egy idegenhez, hogy meséljen nekem Esusról. Egy: a legtöbb ember nem igen ismerte õt. Kettõ: ha ismerték volna se mondtak volna nekem el semmit. A bizalmukat elnyerni pedig nem volt se idõm, se kedvem. Hamar akartam végezni.

A céltalan erdõben való kóborlás, fülelés és kutatás se tûnt kifizetõdõnek. Napok teltek el úgy, hogy nem találkoztam senkivel, s ez csak még jobban arra ösztönzött, hogy tegyek valamit. Nem tudtam mit, ami csak álmatlan éjszakákat eredményezett.

Egyik kora reggel a közeli patakhoz igyekeztem, hogy megtöltsem tömlõmet s kimossam az álmot szemeimbõl, melyek égtek a több napi rossz alvás miatt. Gondoltam, hogy szedek egy kis kamillát, s vízzel felöntve hagyom ázni, de még ahhoz sem volt se kedvem, se kitartásom. Pedig a nyugodt alvásért mindig mindent megtettem, fontosnak és elengedhetetlennek találtam.

Mikor megütötte a fülemet a nõi dúdolás, lábaim a földbe gyökereztek egy pillanatra. Asszony járt volna ily mélyen az erdõben? Nem, falusi nem merészkedett volna ennyire be. Ellenben egy druida, ki a természetet járta már gyerekkora óta, õ igen. S ki mástól tudhatná meg az ember merre menjen a vezetõhöz, mint az egyik alattvalótól? A terv tökéletesnek nem tûnt ugyan, de terv volt, valami, amin elindulhattam. Nekem sem kellett több, tõrt ragadtam kezembe, majd egy kis fülelés után elindult a hang irányába.

A nõ a pataknál volt, kezeit mosta, majd arcát. Hangja nem halt el, folyamatosan dúdolta, gondolom, a népe dalait, melyeket annyiszor hallott már. Jobbján egy nagy, fonott kosár volt, tele mindenféle növénnyel, míg balján egy druidáknál szokásos, faragott bot pihent. Kétségem sem volt afelõl, hogy egy druida nõvel hozott össze a sors, így tovább indultam. A cél a háta mögötti sûrûbb növényzet volt, azonban mikor megláttam, hogy szedelõzködni kezdett, kapcsoltam. Nem akartam követni, nem kívántam felhívni magamra a figyelmet úgy, hogy egy druidák lakta helyre visz. Bár, erõsen ellene voltam ennek. Mióta a rómaiak betették lábukat a földjeikre, megtanulták, hogy nem szabad csoportosulni.

A tõrt elraktam, majd úgy rontottam neki a nõnek, aki csak akkor pillantott fel, mikor már lendültem felé. A sekély patak nem volt kihívás, talán erre kapta csak fel fejét már. Tekintetünk egy röpke pillanatra találkozott, mielõtt a kosár fel nem borult s én a földhöz nem préseltem testemmel. Erõsen tartottam, lábaimmal a lábait préseltem a földre, majd ránéztem. Hosszú, hófehér haja szétterült körülötte, arcán meglepõdöttség ült, haloványkék szemei pedig engem vizslattak. Nem ijedten, nem rémülten: kíváncsisággal teli döbbenettel.

- Nem bántalak. Ne sikíts, se ordítsd, úgyse hallja meg senki – figyelmeztettem.

- Nem terveztem – felelte halkan. – Ha pedig bántani akarnál, már megtetted volna, nem pedig a patak másik oldaláról figyelsz meg. – Nyeltem egyet, majd enyhe értetlenséggel tekintettem elõzõ helyemre. Nem. Nem láthatott. Fel se nézett, és nem volt jó rálátás onnan a helyemre!

- Ezért nem szeretem a druidákat… - morogtam. – Segítek felállni, de ha elszaladsz… - kezdtem bele, de a kedves mosolya megszakított a fenyegetõzésben.

- Nem vagyok túl fürge, eszem ágában sincs elfutni.

Nem tudtam mit felelni, így inkább lemásztam róla, majd felálltam. Nem sietett, felült, leporolta ruháját, majd kezét nyújtotta felém. Értetlenül álltam ott, míg õ noszogatva megmozgatta ujjait, melyek igen szemrevalóak voltak. Egy gyors homlokvakarás után, homlokomat ráncolva végül megfogtam kezét, majd felhúztam. Sejtette, hogy ki vagyok? Nem. Biztosan nem, akkor nem lett volna ilyen… furcsa.

- Miért támadtál le oly hirtelen? – nézett felém, majd mielõtt válaszolhattam volna, leguggolt a kiborult kosárkája mellé, hogy gondos mozdulatokkal visszarakja a növényeket. Felismertem egy párat, gyógynövények voltak. Sõt, ahogy láttam, kamilla is akadt nála, kicsit messzebb, a patak csordogáló medre mellé esve. Mielõtt válaszoltam volna, érte léptem, majd felvettem az összekötözött csokrot.

 - El foglak fogni – közöltem vele nemes egyszerûséggel, majd fordultam felé, kezemben a virággal. nem nézett fel rám, de keze megállt a mozdulatban. – S addig nem engedlek el, míg a célomat el nem értem.

- S mi lenne az? – kérdezte, miután újra megmozdult.

- Esus elé viszel. – Felkapta fejét, s rám emelte döbbent tekintetét.

- Honnan tudod ezt a nevet? – susogta.

- Onnan, mint mindenki más.

- De te nem vagy közénk való – jött közelebb, térdein, nem foglalkozva azzal, hogy így csak sáros lett hófehér ruhája. – Nyelvünket beszéled mégis. Miért? Miért akarsz Esus elé kerülni? Meg akarod talán ölni?

- Nem is vagy olyan ostoba – közöltem halkan, de keményen, míg odanyújtottam neki a kamilla csokrot.

- Az erõszak nem old meg semmit – vette el tõlem. Oly átható tekintettel figyelt engem, mintha belém látott volna. – Nem tesz szabaddá, csak magányossá. A lelki béke is elkerül.

- De jól fizet – közöltem vele. – Inkább állj fel, minden a helyén van. Induljunk – poroltam le magamat, míg õ is hasonlóan tett.

- Hová kéne veled mennem? Nem tudom, hol van az általad keresett mester. Senki nem tudja – világosított fel, de egy cseppet sem kioktató hangnemben. Az egész nõbõl áradt a nyugodtság és a béke. Bizonyos szinten irigyeltem érte, de inkább irritált. Lehetetlennek tartottam, hogy bárkiben is ennyi békesség legyen.

- Akkor majd megkeressük.

- Feltétlenül kellek én is hozzá? Gyógynövényeket gyûjtök, amikbõl majd gyógyító fõzetet kívánok készíteni – vette fel botját, majd kosarát is.

- Feltétlenül – közöltem, majd érdeklõdõ tekintete kereszttüzében vettem elõ egy kötelet, mellyel összekötöttem kezeit úgy, hogy saját dolgait maga tudja cipelni. – Északnak indulunk.

- Remélem tudod is merre van, különben nagyon eltévedünk – jegyezte meg, mire én egy mérges pillantást vetettem felé.

- Tudom, ne aggódj. Nem kell, hogy az elveszettség érzete mardossa mellkasodat.

- Otthonom e erdõ. Soha nem éreznék itt ilyet – tudta le ennyivel. Fújtam egyet, nem kívántam visszaszólni neki, inkább magam elé mutattam, hogy menjen csak. Nem habozott, hamar megindult koszos szoknyájával elõttem, ringó csípõvel, használtas lábbelijén.

Jó ötletnek tûnt, de hamar elszállt a lelkesedésem. Elengedni nem tudtam már, hisz elmondtam neki, mit akarok. Õ pedig biztos lett volna oly kedves, hogy tovább adja a megszerzett tudást. Úgy pedig nem lett volna esélyem arra, hogy bármikor is elkerüljek ama helyrõl.

Estére járt már, mikor apró tábort vertünk egy fa alatt. Míg én a környéken a tûzhöz gallyakat kerestem, a nõ hátát vetette a törzsnek, s úgy figyelte minden mozdulatomat. Még akkor se szólalt meg, mikor a tûzet igyekeztem meggyújtani. Úgy tûnt elvont gondolataiban, meg a nézésemmel, ami inkább idegesített.

- Abbahagynád végre? – mordultam fel, mikor már elviselhetetlen volt a tekintete. Kezemet melengettem, õ pedig csak bámult rám, szüntelenül.

- Mit?

- A nézést. Nincs más, amit nézhetnél? Esetleg a botodat, mely oly rusnyán van kifaragva? – erre az említett tárgyra nézett, majd kezébe vette, s magához ölelte.

- Lehet nem a legszebb, de az enyém – susogta, én pedig éreztem, hogy ingoványos, nõi lélekmocsárba tévedtem. Nem kívántam tovább errõl beszélni, s csak még jobban elsüllyedni benne.

- A kamilla – szólaltam meg.

- Mi van vele? – kérdezte. Mindig oly halkan beszélt, erõsen kellett koncentrálnom, hogy elkapjam szavait.

- Kérem – tudtam le ennyivel, de õ nem ellenkezett, összekötött kezeivel nyúlt a kosarához, hogy aztán elõkotorja belõle a csokrocskát. Kérés nélkül nyújtotta át nekem, míg én elvettem tõle. A mindig magammal hordozott, kevés helyet foglaló agyag pohárkát már a tûz mellé raktam, hogy a benne lévõ víz felmelegedjen. Az egyik harci fejszémmel nyúltam érte, s húztam magamhoz közelebb, hogy aztán pár virágfejet letépdelve belerakjam. A maradékot visszanyújtottam a nõnek, aki csendben vette vissza.

- Jobb, ha akkor rakod bele, mikor még nem forr a víz - Én ekkor már a tõröm végével nyomkodtam a virágokat a vízben. – S áznia kell. Úgy jobb.

- Így gyorsabb.

- Úgy jobb. Idõ akad – felelte kedves mosollyal. – Az este hosszú.

- Oh, értem már miért vagy egyedül, az istenekre – morogtam, majd inkább hagytam az egészet, s a hátam mögött megtámaszkodva vártam, ahogy mondta. A tûz megvilágította a nõ arcát, kék szemeiben a lángok táncoltak, ahogy hófehér hajtincsein is. – Mi a neved?

- Hosszú név ez, nem biztos, hogy ki tudod mondani – susogta, míg a hajával kezdett el játszani. Erre felnevettem, majd kicsit elõre hajoltam.

- Tégy próbára. Aztán én is téged.  

- A nevem Helori Madenn Neave – nézett rám, míg ujjai a tincsei között siklottak.

- Oh, nem oly nehéz ez – kuncogtam rajta szórakozottan.

- S a tiéd idegen? – susogta a kérdést, míg én a meleg kelyhet vettem kezembe, azt fújva, hogy hûljön.

- Mi van velem? – kérdeztem vissza.

- A te neved.

- Az enyém tényleg hosszú. Vitus Verus Flavius Catullus – hadartam el, majd ittam bele.

- Vitus… Verus… - susogta, mire érthetetlen módon libabõrös lettem. Felmordultam, majd beleittam a kamillás vizembe, hogy aztán visszarakjam a földre. Az õ ajkai közül úgy hangoztak erõteljes neveim, mint kellemes szellõ, mely az embert simogatja. Oh, Vitus. Inkább mentél volna kovácsnak.

- Nem ajánlom, hogy még egyszer hozzám érj. – rántom ki kicsit undorodva, kissé ijedten a karom a gyenge szorításból, de undoromat leplezve nyájas mosollyal fordulok a rozsdabarna hajú férfi felé egy szemüveg igazítás kíséretében, majd neki állok rendbe szedni a külsõmet. Körbenézni még ráérek, a lényeg különben is az, hogy már nem a sitten unatkozom, hála egy internetes felhasználónak, akinek eldicsekedtem áldozataim tökéletes halálával és azzal, hogy csupán egyetlen egy gázolásért zártak rács mögé.
- Csak segíteni akartam… Úgy tûnt rosszul vagy. –magyarázkodik és kihátrál a személyi szférámból. Helyes. Elmerengve nézek fel és a hold állásából próbálnám kitalálni, hogy mennyire is járhat, de errõl lemondok, mivel feltûnik egy igencsak érdekes dolog. Csillagok szikráznak felettünk, de nem állnak semmilyen alakzatban, nincsenek csillagképek, szóval ez nem az igazi égbolt. Na jó, akkor nézzük a földet, bár azzal sem megyek sokra. Életemben nem láttam még ilyen helyet. Egy cölöpön állok, mivel a talaj egy helyen megszûnik és a korom sötétnek adja át magát. Odalépek a peremhez és lepillantok. Olyan tûhegyes tüskék kezdenek szemezni velem, amit még a cápafogak is megirigyelhetnének.  Azonnal elképzelem, ahogy valaki leveti magát a mélybe és szinte azonnal hallom visszhangzó sikolyát, amit a kongó üresség csak felerõsítene. Zene a fülnek…
- Miféle hely ez? – hallok egy ismeretlen hangot és arra fordulok. Nahát, mások is vannak itt... Bár a kérdés szerintem helytelen. A hely egyáltalán nem számít. Én inkább azt kérdezném, hogy miért pont mi vagyunk itt?
- Jobb kérdés – egy újabb hang. Nyugodtan felé fordulok – Minek vannak itt patkányok is? – undorodik a hang gazdája és bár próbál magán uralkodni, egy kicsit, mintha összébb húzná magát. Csak nem félünk a rágcsálóktól kispajtás? Tekintetem arra fordítom, amerre undorodva mered és még kicsit keresgélek, mielõtt kiszúrja a szemem az a ketrec, amiben rengeteg patkány hemzseg és villódzó tekintetük sokszor kiéhezetten ránk vetik. Kis dögök… de mi tagadás, okos állatok.
- Valamiféle bázis lehet. – szólal meg még egy ismeretlen és enyhén mosolyogva felé fordulok. Micsoda egy észkombájn és ezt a Chewbacca jelmezt! Szemeibõl szinte sugárzik az ész...
- Kizárt. – világosítja fel helyettem egy magas, izmos fickó. Mielõtt még jobban szemügyre vehetném, megjelenik a távolban egy hatalmas patkányszerû valami.
- A francba is! – kiált fel a szõke. Szóval tényleg félünk, mi? Ne aggódj, megjegyzem ezt az infot.
- Üdvözletem kedves játékosok! – szólal meg, illetve nem. Hang az jön, de állkapcsa nem mozog. Szóval õ sem igazi. Hát ez fárasztó… - Nyilván most egy ici-picit meg vagytok rémülve, de semmi szükség erre. Ti mind nagyon szerencsések vagytok, amiért beválogattalak benneteket ebbe  a modern és rendkívül szórakoztató játékba…
- Mi van?- Mi lenne? Szövegértelmezés egyes, szóval pofa be!
- Ez egy bûnözõknek készült verseny. A cél a túlélés, ami nem is olyan nehéz, ha betartjátok a szabályokat, melyek közül talán a legfontosabb, megtartani mind a három életeteket. – Egy játék? Milyen szabályok és milyen három élet? Elkezdem jobbra-balra kapkodni a fejem, hogy valami követni való logikát találjak ebben. Patkányok, cölöpök, tüskék, életek és bûnözõk… kijárat nincs…
- Pontokat is gyûjthettek, ha sikerül kiiktatnotok egyes vetélytársaitokat. – visszakapom a fejem. Puszta kézzel kell ölni? De hát az annyira unalmas és snassz…– Sok pontot… ennek az értékét viszont megtudjátok, ha kiérdemlitek. Egyelõre viszont érdemesebb a jelen környezetetekre koncentrálni. Nézzetek csak körbe! Nincs kiút. Középen viszont láthattok egy patkányokkal teli ketrecet. Éhesek. – Aham, ezt magunktól is kitaláltuk.
- Hol vagyunk? – szól közbe az, aki kéretlenül megpróbált segíteni.
- A kulcs a vér, kedves elítéltjeim. Egyikõtök vére továbbjuttat minden életben maradottat.
- Inkább válaszoljon a kérdésre! - hördül fel valaki, de a patkány eltûnik. Figyelemre se méltatom. Vér és kulcs… kulcs és vér…
- Biztos van kijárat. – motyogja az izmos alak, mire egy hozzám hasonlóan ázsiai férfi megmozdul.
-  Jah, de ahhoz valakinek vesznie kell. – De egyszerû is lenne! - Mész elõre vagy lökjelek?
- He? – húzza fel a szemöldökét. Vajon ez az értelmi szintjét tükrözi vagy azt, hogy nem érti, hogy mit pattog az a kis vakarcs.
Szerintem nem lesz szükség ilyesmire. – nyújtózkodik a vöröses hajú illetõ. Igaza van. Ha azonnal kinyírjuk egymást, akkor mi öröme lenne ennek a játéknak a kitalálójának? Aki ilyet tervez az popcornnal a kezében figyeli a szenvedõ és rettegõ áldozatokat, mint a világ legjobb vígjátékát… Én már csak tudom.
- Te kit öltél meg? – fordul felé a talán szintén japán srác. Nicsak, nicsak… már az elején provokálunk? Ez nem valami jó taktika. – Azt mondta, „kedves elítéltjeim”. Nyilván te is valami hidegvérû gyilkos vagy… Irritál ez a hely. – na ja, nem egy ötcsillagos wellness hotel.
- Nyilván te is az vagy, itt akkor mindenki az. – lovagol még mindig a témán, pedig már biztos feltûnt neki, hogy nem éppen kedvesen nézzük és, hogy beszédpartnere sem válaszolt.
- Bocs, de én nem – szól közbe a patkányoktól rettegõ kis egér. Felé fordulunk és elhûlök az ostobaságán– Szóval… tartsátok a két oszlopnyi távolságot. Kösz. – Ezt kijelenteni, ahelyett, hogy felvenné egy gyilkos álcáját, ami legalább egy falatnyi biztonságot nyújthatna neki? Ez sem gondolkozik, mielõtt kinyitná a száját. Mégis mit gondolt? Talán azt, hogy ezek után, mint minta polgárt békén hagyjuk? Mindegy… azért hálás vagyok az információért, miszerint vele lesz majd a legkönnyebb, ha arra kerül a sor.
- Akkor meg mégis mi a szart keresel itt?
- Azt én is szeretném tudni.
- Álszent rohadék – szisszenek fel páran, akik nem hiszik el a kis meséjét, pedig csak rá kell nézni. A rettegése, a szorongása, a nagyra tágult szemek és az arca, a védekezõ testbeszéde… Na jól van, akkor összegezzünk. Van egy IQfogyatékos Chewbaccánk, egy ártatlan kis bárányunk, egy provokáló keletink, egy nyugodt izomhegyünk, akin képes unottan leülni miközben egy patkány játékról beszél és nem utolsó sorban ott van a rozsdabarna hajú srác és még egy-két ember. A legtöbbjükkel nem lesz bajom, de ott van a rozsdabarna hajú… közel kell magamhoz tartanom, hogy tudjam mire készül. Valamiért úgy érzem, hogy sok közös vonásunk van… õ is figyel, gondolkodik, elemez…
- Azt én is szeretném tudni.  De ha jól sejtem, ezen át kéne menni. Ki kezdi? Én biztos nem. – azt rögtön sejtettük, pont úgy, ahogy senki sem fog önként áldozati bárány szerepet vállalni.
- Egyébként lehet, hogy egyszerre kéne elindulni. – nyitom ki a szám én is. Ez így lesz fair. Senki sem fog szurkolni, hogy essél le meg hasonlók. Legfeljebb lelöknek, vagy fordítva, szóval fair a játék, mert hát mit csinálnánk, ha mindenki épségben beérne?
- Logikusan hangzik. Ha valakit elõre küldünk, szinte biztos, hogy az fog meghalni. Márpedig van egy olyan érzésem, önként meghalni senki nem fog jelentkezni. És annak a patkány fejû csávónak sem vicces, ha elõre tudja, ki a halott, a többiek meg csak átsétálnak.  – másik jó pont az ötletem mellett. Ha már egyszer itt vagyunk, legalább a vendéglátónk ne unatkozzék. Elég gyorsan felsorakozunk és indulásra készen állunk. Mindenki a másikra vár, feszülten figyel, nekem meg egyszerûen elegem van, nincs kedvem ebben részt venni. Lassan elindulok, viszonylag egyszerûen át lehet lépni egyik cölöprõl a másikra, egyik kezem még zsebre is vágom, mintha csak kedvtelésbõl sétálgatnék. Az én elindulásomra mindenki ész nélkül nekilódul és elhúznak mellettem. Gyerekek, ez nem gyorsasági verseny!
Mikor épp körbepillantanék, hogy ki a taktikázó és ki nem, megmozdul a cölöp a lábam alatt, de legalább nem csak nekem van ilyen szerencsém, az összes cölöp megremeg és ahogy közelebb érnk a célhoz, úgy távolodnak egymástól.  Mindig arra ugrok, ami a legközelebb leng felém kicsit könnyítve a dolgom és így lyukadok ki kedvenc kis párocskámhoz. Az eddig ki nem ismert férfi és a rettegõ gyerek.  A pánik a remegõ talaj miatt csak még jobban eluralkodott azon a szõkén. Igazából nem foglalkoznék vele, de ki tudja, hogy mikor kelhet majd. Odaugrom a rozsdabarna hajú közelébe.
- A srác összeomlik… - mutatok az említettre, de ha jól látom semmi újat nem mondtam és neki is feltûnt.
- Igen látom, talán támogassuk meg kicsit, így sosem fog átjutni.  – indul meg felé, laza ugrásokkal, amit én komótosan követek. Érdekes, hogy segíteni megyünk és erre úgy fogad minket szerencsétlen, mint a kivégzõ osztagot.
- Ne lökjetek le, ne, nem akarok meghalni!! – kezd el hadonászni. Közömbösen vállat vonok és gondolkodom, hogy most mit csináljunk? Ha megpróbáljuk lefogni, a végén leesik a nagy hadonászásban…
- Nyugi, nem akarunk lelökni… A nevem Robert, õ itt… Hogy is hívnak? – kérdez.
- Daichi – felelem, miközben két patkányt arrébb rúgok. Undorító kis élõsködõ csatornatöltelékek… magukban hordják a pestist és a többi undorító betegséget.
- Téged hogy hívnak? – közelíti meg lassan a szõkét.
- Thunder, és nem akarok meghalni, én itt maradok… Ez csak egy rémálom, hamarosan felébredek és eltûnnek a patkányok meg minden… - próbálja magát nyugtatgatni kevés sikerrel, mivel csak jobban bepánikol. Édesem, az önámítás itt nem segít… Robert fejcsóválva rám néz, de én csak az ötletet várom.
- Lehet, hogy igazad van, de azért ne menjünk biztosra… Átviszlek, mert ez nem biztonságos, ezt csak a félelmed mondatja veled…
- Komolyan át akarod vinni? Mégis hogyan? – teszem karom keresztbe és elgondolkodom. Vajon van olyan erõs, hogy a hátán cipelje a célig? Vagy egész úton magyarázni fog neki, hogy higgadjon le? Mert ha igen, akkor meg õ nem fog tudni koncentrálni…
- Reméltem segítséggel. Menj elõre és keresd meg a legbiztonságosabb utat, én meg a hátamon átviszem… - magyarázza váll vonogatva. Na erre kíváncsi leszek, cirkuszi produkciónak nagyon aranyos lesz… meg hát… tényleg nincs más hatékony megoldás. Lassan bólintok és várom, hogy Thunder Robert hátára másszon.
- Biztos, hogy nem fogsz ledobni? – kapkodja a levegõt, mikor Robert felé nyúl.
-Biztos… - búgja meglepõen kellemes és megnyugtató hangon. Kár, hogy én nem rendelkezem ilyen adottsággal, sok hasznát venném… A módszer remekül beválik, Thunder kezet nyújt és remegve egyenesedik fel, majd Robert segít a hátára mászni. Én ilyet legfeljebb akkor fogadnék el, ha haldoklom… Megbízni valakiben: ez valóban õrületre valló dõreség, jut eszembe egyik kedvenc idézetem és várok, hogy új ismerõsöm jelet adjon. Kis idõ múlva Robert int, hogy mehetek és nekem több sem kell. Megfordulok, körbenézek, felmérem a terepet, a cölöpök mozgását és a legbiztosabb úton indulok is. Nem kell kapkodni, hisz egy nem megfontolt, gyors mozdulat véget vethet mindennek. Még szerencse, hogy a cölöpök mozgásában van valami ritmus, valami elhaló és erõsödõ dallam… akárcsak a hullámok mozgásánál. Út közben párszor hátrapillantok, hogy meg vannak-e még, viszont akárhányszor hátra pillantok azt látom, hogy Thunder elrévedve néz maga elé és ajkai folyton mozognak, míg Robert erõsen koncentrál az útra. Mit csinálhatott azzal a gyerekkel? Mindegy, van ennél jobb dolgom is, ráérek ezen gondolkodni. Lassan beérjük a többieket és sajnos eggyel több dolgom is lesz. Figyelnem kell, hogy ki merre jár, mielõtt még Robertet és sózsákját egy veszélyesebb alak felé viszem, aki gondolkodás nélkül lelökné õket. Elsõ effajta akadályom a köpcös, aki megcsusszant és kapaszkodik, miközben a patkányok rávetik magukat a lábukra. Mázli, hogy nem az a legegyszerûbb út. Így hát szépen elkanyarodok és pár percen belül kényelmesen be is érkezem és hátrafordulva várom, hogy két új ismerõsöm is beérkezzen.
- Várjatok itt kicsit messzebb van. – nyújt nekik segítõ kezet a katonaforma férfi. Érdekes… szóval nem csak mi vagyunk, úgymond… látszólag emberségesek. Na mindegy, csak drága vendéglátónk ne sírjon zsebkendõbe temetett arccal a hollywoodi jelenet láttán.
Keresztemet ajkaimhoz emelve kezdek sétálni. Nem túl nagy a hely, pláne, hogy a többiek is itt vannak, de azért négy kisebb lépést gond nélkül tudok tenni.  Szóval… a kulcs a vér… vajon az mindegy, hogy milyen csoport? Biztos, nem hiszem, hogy jobban preferálná az Rh+-osokat meg a mínuszosokat és az A-sokat, AB-seket, B-seket és nullásokat. Mielõtt azonban tovább meditálhatnék egy hangos puffanás, furcsa, számomra nem megszokott zaj és hörgés hangjára leszek figyelmes. Unottan megvonom a vállam. Mennyivel izgalmasabb és élvezhetõbb lett volna, ha önszántából ugrik, hogy felébredjen ebbõl a rémálomból…  és ez a szag… még jó, hogy a suliban folyton hullákat boncolgatunk meg formalinnal dolgoznunk. A patológia a legjobb… a kliensek nem pofáznak vissza…

Zsebre tett kezekkel várom, ameddig a többiek kigyönyörködik magukat. Bizonyára vannak köztünk olyanok is, akik a durvább eszközök rabjai. Biztos élvezhetik a látványt… viszont Robert már nem annyira.  Látom, hogy kicsiket ráng a mellkasa, elfordul a szakadéktól és a szája elé veszi egyik kezét. A katona pasas hátba veregeti. Ilyenkor örülök, hogy a gyomrom hozzá van edzve az ilyenhez…
- Jól vagy? – kérdi Roberttõl.
- Nem. – nyögi az eléggé egyértelmû választ. Szerencsétlen kicsit még el is sápadt. De ha az nem lenne elég, hogy most már bûz is van, a kis szõkét megint kerülgeti a sokk. Kicsit közelebb lépek a széléhez, hogy én is vessek oda egy pillantást. Hát… nem vagyok elborulva tõle. A patkányok hozzá sem érnek, az a patkányfejû valami sem jelent meg újra, tehát valamit rosszul teljesítettünk. Jól gondoltam, hogy a kukkolónk élvezkedni akar. De ha ez nem jó, akkor valaminek még kell lennie cölöpökön és patkányokon kívül… és ha van más valami, akkor arra utaló jelnek is kell lenni. Micsoda logikám van, gyerekek! Ezt az öt éves is simán kigondolja! Nem ártana megerõltetnem magam, de annyira bosszant az a sok ronda rágcsáló. Mozgó orrukkal szimatolnak a levegõbe, rezgetik a bajszuk, idióta idegesítõ hangot hallatnak, konkrétan tálalva a vacsorájuk, de még csak hozzá se nyúlnak. Hülye állatok, és még ezek élik túl az atomrobbanást… értem én meg minden, de mire fel? Na mindegy…
- Micsoda válogatós patkányok. – világosítom fel a többieket is, valószínûleg fölöslegesen, de ez van.
- Ezek szerint mást kell kicsinálni… na ki akar elsõ lenni? – vigyorodik el egy nagydarab fickó és megropogtatja ujjait elindulva felénk. Na ez a félkegyelmû Hagrid öccse ismét megszólalt. Bizsereg a lábam, hogy gáncsoljam ki és lökjem le, de ki tudja mikor lesz szükség az életére. Olyan bátorítóan néz Thunderre, hogy csodálom, hogy az még nem ájult el. Vajon a drága házigazdánk nekem is adna popcornt, ha megkérném? Robert hirtelen erõt vesz magán és felemeli a kezét. Nahát, nem unta még meg a gyámkodást?

- Ne… ráérünk kicsit agyaljunk… Nem az a legjobb megoldás, ha megöljük egymást… Az a patkánypofa azt nem említette, hogy valakinek minden képen meg kell halnia, csak hogy lehet róla szó, amiért valami jutalom jár, de a fene tudja mi… szóval inkább agyaljunk… - gyûri le teljesen rosszul létét és húzza ki magát.
- Igen, egyet értek, van más alternatíva is, ez biztos… Vegyük például a patkányokat, ha néhányat megsebzünk lehet felfalják egymást…  - fejti ki a katona.
- Igen ez nem is rossz ötlet, egy próbát megér… - értek egyet. Végülis nem volt arról szó, hogy ember vagy állatvérnek kell lennie. Thunder közben, mint egy megrettent nyúl, besompolyog Robert háta mögé védelmet keresve.  
- Mit mûvelsz?... – kérdezi Robert szemöldökfelvonva. Vajon mikor óhajtja felvilágosítani Thundert, hogy õ is egy gyilkos, mint itt mindenki más? Ráadásul a rosszabbik fajtából. Csak egyszer kell hátat fordítani…
- Félek. – feleli remegõ hangon. Hát ez nagyon édes. Mint a kisgyerek, aki anyukája szoknyája mögé bújik. De ha Robert az anyuka, akkor én vagyok az apa? Elvégre én is segítettem… micsoda egy minta család! Alig várom, hogy elbeszélgessek vele.
- jól van, egy próbát megér… - nyugszik le a nagydarab fickó.
- De ha nem jön be, szerintem a szöszke a leggyengébb láncszem. – mutat rá Thunderre. Lehet, hogy a leggyengébb láncszem, de nem a legidegesítõbb. Ráadásul körbenézve örömmel konstatálom, hogy nem csak engem idegesít a hústorony.
- Van még ezen kívül is alternatíva… Elvileg a kulcs a vér, mindenki tud nélkülözni egy decit a sajátjából, összedobhatjuk a patkányok vacsiját. – teszi hozzá Robert. Na igen, ez sem egy utolsó gondolat, csak az a probláéma, hogy itt mindenki kis elkényeztettet gyerek. Csak egy kis karcolásról lenne szó, de bassza a csõrüket egy ilyen kooperatív megoldás. 
- Talán elõször mutatkozzunk be egymásnak, hogy ne mindenki szöszke, és egyéb jelzõvel illetett személy legyen… Én kezdem Robert Charles DeSalwo. – mutatkozik be a társaságnak miután arrább tessékelt egy fekete dögöt és leült. Követem a példáját és én is leülök. Ezzel be is indítom a láncreakciót és mint valami csoportos terápiások az óvodában üldögélünk.
- Daichi Osamu, örvendek a találkozásnak. – ütöm meg az egyáltalán nem odaillõ, de udvarias hangnemet kedvesen mosolyogva.
- A japánok meg az a kurva nagy udvariasságuk! – fejezi ki nem tetszését az elõbbi nagydarab fickó, aki nem olyan rég Thunderrel szemezett.
- Elnézést, de nem hallottam jól. – mosolygok kedvesen, míg hangom kicsit jegesre, fenyegetõbbre váltom– Mintha azt mondtad volna, hogy nem szereted a macskákat. – hozom ki a legabszurdabb dolgot, ami elsõre az eszembe jut és el is érem a célom. Kicsit furán néz rám, nem szól vissza, jobbnak látja ha békén hagyom. Nagyon okos. De nem csak õ pislog furcsálkodva. Thunder értetlenül kamillázik, a katona fazon érdeklõdve méricskél, Robert meg, mintha halványan mosolyogna. A fickó, hogy ne látszódjon rajta, hogy mennyire nem erre számított úgy csinál, mint aki semmit sem hallott.
- Nick vagyok. – szuper, miért nem simán N? Na mindegy, a kör megy tovább és most megtudhatom, hogy az a srác vajon japán-e vagy sem.
- Bár nem vágom, hogy erre mi szükség, úgyis valamennyiõtök halott lesz. De ha már ennyire akarjátok, akkor megosztom veletek becses nevem. – ezt a fellengzést… - Hanako Masahironak hívnak. – szóval honfitárs.
- Edmond Treloar. – mutatkozik be gyorsan a katona, mielõtt még Nick újra bepofázhatna valamit. Könyörgöm… van valakinél szájzár vagy tényleg tépjem ki a nyelvét?
- Sunny… - osztja meg velünk a nevét vonakodva Chewbacca (mert neki ezek szerint ez a vezetékneve), amit teljesen megértek. Ez a test és ez a név… megmosolyogtató…
- …Thunder… - cincogja, még mindig közel ülve Roberthez, de õ bölcsen nem veszi figyelembe és tovább folytatja a csoport terápia vezetõjének a teendõit.
- Nos, így megvolnánk. Remélem mindenki megjegyzett mindenkit és akkor foglalkozhatunk a következõ problémával. Hogy menjünk tovább a következõ szintre? Azt mondták, hogy a kulcs a vér. Egyikõnk lezuhant és nem történt semmi. Szóval nem az volt a feladat, hogy nyírjuk egymást. Egyéb ötlet? – néz körbe a társaságon. Nagyon jól csinálja. Mintha csak otthon teázgatna a rokonaival. – Eddig kétféle alternatíva volt. Az egyik, hogy összedobjuk a vért a patkányok egészségére. A másik pedig, hogy megsebzünk pár patkányt, hogy egymást falják fel.
- Ezek így túl egyszerûek és könnyûek. – támaszkodik kézfejére Masahiro unott arccal.
- Akkor állj elõ valami jobbal nagyokos.  – böfögi bele Sunny is a társalgásba.
- Miért nekem kéne? Neked is van valami a fejedben. – majd egy lenézõ szemöldök húzás kíséretében hozzáteszi – Bocs, tévedtem. Koszos a szemüvegem. – majd látványosan leveszi és megpucolja a felsõjében. Sunnynak beletelik pár másodpercbe mire leesik neki, de utána élvezettel szemlélhetem ahogy kidagad az ér a homlokán és elvörösödik. Valamiért kezdem megkedvelni Masahirot.
- Ne most kezdjünk bele személyes hadjáratokba. – sóhajt fel Edmond, mire nagy nehezen, de azért Sunny visszacsukja a nagydarab halszáját.
- Daichi neked van valami ötleted? – néz rám Robert, mire kicsit elgondolkodva billentem meg a fejem.
- Szerintem Masahironak igaza van. Jók az ötletek, nem árt õket megpróbálni, de valamiért túl egyszerûnek hangzanak, még akkor is ha ez az elsõ szint. Szerintem elõször tartsunk egy terepszemlét, hátha találunk valamit.
- Rendben, de lehetõleg senki ne essen a másik torkának. –zárja le a csoport terápia eheti foglalkozását Robert és lassan feltápászkodunk. Robert Edmonddal kezd patkányok után nézni, hogy kipróbálják az ötletük és én Masahiro mellé csapódom.
- Szerinted milyen jel lehet errefelé? – kérdezem, hogy megpróbáljak valami kommunikáció féleséget kialakítani.
- Honnét szüljem? – ránt egyet a vállán és hátrapillant. – Te meg mit akarsz? – kérdezi gorombán és én is hátrafordulok. Thunder áll mögöttünk és tétován, bizonytalanul dõl egyik lábáról a másikra.
- Gondoltam segítek nektek keresni. – aha, értem. Robert nem ér rá és mi vagyunk még a legbarátságosabb kinézetûek.
- Ha befogod, akkor felõlem fejre is állhatsz. – megy tovább Masahiro, meg se vár, de nem is érdekel. Thunderre mosolygok, amit bátortalanul viszonoz.
- Adnék egy jó tanácsot, ha elfogadod. – tör rám hirtelen a jó tündér. – Itt ne bízz meg senkiben és senkitõl se várj védelmet. – utalok Robert iránt támadt hirtelen kötõdésére. Kicsit megrándul az arca, de jobb, ha tisztában van a helyzetével. – Amúgy segíthetsz keresni. Bármi ide nem illõt találsz, szólj azonnal. A lényeg az, hogy nincs szem elõtt, hanem jól el van rejtve, ha meg nincs akkor olyan banális, hogy senki sem veszi észre. – magyarázom kedvesen, mire a kis Thunder kicsit már bátrabban néz fel rám és bólint, hogy vette az adást. Ellébecol, de a közelben marad és én Masahirot keresem fel.
- Találtál valamit? – nézek gondolkodó arcára, ami a mélységet fürkészi, ahol meglepõ mód van egy apró, de husángoktól mentes tér.
- Még nem. Nem úgy néz ki, mintha le kéne mászni oda, szóval keresgéljünk tovább a falakon. – fordul meg és újból nem vár meg Edmond és Robert felé veszi az irányt, akik egy patkányt… nem is tudom mit csinálnak vele… talán boncolják, de most nem érdekel. Jó, ha nem akar csapatmunkát, akkor én nem erõltetem.
Odasétálok a tömény fekete falhoz, ami közpépen fut körbe-körbe. Rárakom a kezem és úgy járom körbe, mivel a feketén nem igazán látszik. Mindenhol egyenletes, sima… idegesítõ…
- Jéééé! – hallok egy meglepett hangot a túloldalról. Gyorsabbra veszem a lépteim és Thunder látom, ahogy a faltól a lehetõ legtávolabb állva néz felfele csodálkozó szemekkel. A felkiáltásra azonban csak Robert jelent még meg. Edmond biztos Masahiroval bájcseveg…
- Thunder, mit találtál? – érdeklõdik helyettem is, miközben arra nézünk amerre õ, viszont én nem látok semmit, csak a nagy feketeséget.
- Rossz helyen álltok! Gyertek ki teljesen a szélére és nézzetek, ahogy a hold fénye a falra vetül! – mutogat közben és Robert hirtelen odaszalad és elkapja, mivel a nagy magyarázás közben elvesztette az egyensúlyát és elkezdett hátradõlni. Elhúzza a szélétõl és õ veszi át a helyét.
- Ez érdekes… vajon mi lehet? – most már én sem bírok magammal és odalépek a peremhez, majd a mutatott irányba nézek. A falon végig fut egy érdekes minta, de az is csak a hold fényében megcsillanó fémrész miatt látszik. Közelrõl lehetetlen lenne észrevenni.
- Srácok! Nem fogjátok elhinni, hogy mit találtunk! – halljuk Edmondot, aki a sarkon befordulva hirtelen megtorpan honfitársammal együtt. – Hát ti meg mit csináltok? – Jobban belegondolva jogos a kérdés, hisz érdekes lehet, ahogy a perem szélén állunk, a kis töpszli meg elõttünk, mintha tõle menekültünk volna a halál torkába… vicces gondolat.
- A falon van valami. – jegyzem meg egyszerûen, majd amikor arra fordulnak még hozzáteszem – Onnan nem látni, mert nem úgy esik a fény. – erre már õk is odajönnek és nem sokkal késõbb a két jómadár is befut, akik felháborodva tekintenek ránk.
- A kurva anyátokat pihenjetek! Mi itt keresgélünk meg minden, erre ti tátjátok a szátokat! – szólal meg Nick.
- A falon van valami és próbálunk rájönni, hogy mi. – világosítja fel õket Robert, mire Sunny bugyután felröhög.
- Én megmondom mi az! Por! – mulat remekül saját kis poénján, de azt sajna már nem veszi észre, hogy csak õ.
- Akkor miért nem mész és állsz neki port nyalni? – lép beljebb Masahiro és olyan lenézõen néz rájuk és szegi fel állát akár egy született arisztokrata. A tyúkeszû újra bedühödik és tesz pár lépést Masahiro felé, aki egyik kezét csípõre vágva, felszegett állal, fagyosan figyeli a készülõ támadást.
- Hagyjátok már egymást és inkább hallgassátok, hogy mit találtunk! – lép beljebb Edmond is és mi kíváncsian követjük, míg a kedves trió vált egy utolsó vérengzõ pillantást.
- Szóval, miközben megsebeztük a patkányokat, hogy megnézzük vajon felfalják-e egymást, ami sajnos nem jött össze, észrevettünk egy fehér patkányt. Mivel a többi nem fehér, ezért nagy nehezen, de elkaptuk a kis édest és észrevettük, hogy a fülébe van tûzve valami. Egy sárga kis lap volt. – magyarázza – Masahiro, felolvasnád?
- Ezer örömmel. – kezd el kotorászni a zsebében. – Nos, khm…
Vérfolyamnak lassú árja
 csordogál a patkányszájba,
de ha egy csepp elszabadul,
az éhes sereg megvadul.  
- Hülye gyerek, ne most tarcsá’ felolvasó estet! – rázza meg az ökleit Sunny is, az idei szépségverseny gyõztese.
- Vérfolyamnak lassú árja… vérfolyam… folyam… - hallom Thunder halk dünnyögését mellõlem, miközben a falra mereszti tekintetét. Legalább õ tud gondolkodni, ha az a két szépség nem.
- Na jó… szóval, van egy üzenetünk meg egy fura falunk. Kezdjük az üzenettel, mert úgy egyszerûbb, az sima szövegértés. Az elsõ két sor egyértelmûen arra vonatkozik, hogy a kulcs a vér, a vér pedig a patkányok eledele. A második sor pedig azt írja le, hogy ha egy csepp is elveszik, akkor a patkányok megvadulnak és valószínûleg agresszívan ránk támadnak egyszerre. De kell lennie valami másnak is… muszáj lennie… hisz nem tudunk minden patkányhoz egyszerre odamenni és megkínálni õket a vérünkbõl, pláne, hogy nem is egy egészséges vállalkozás.
- Meg kell, hogy legyen köze a falhoz is. – mélázik Edmond. – Az nem lehet, hogy csak úgy unalomból mintázza ki egy részét, hogy megcsodálhassuk mûvészi tehetségét.
- A vers után én már azon sem lepõdnék meg. – húzogatja vállait Masahiro.
- Thunder? Neked van ötleted? – fordul hátra, aki még mindig ugyanott áll és dünnyög.
- Folyam… folyam… - hirtelen kitágulnak majd összeszûkülnek a szemei, aztán a megvilágosodás arcát húzza föl. – Meg van! – kiált a tenyerébe ütve. A fal! A falon a minta, olyan, mint egy folyó!
- Te hol látsz ebben folyót?  - hördül fel a két gorilla. Komolyan, mint férj és feleség.
- Hát ott! A fal négyetekre van osztva, mert néhány helyen sötétebb, egyenes vonalak vannak. Aztán vannak azok a fémes részek, amiken megcsillan a fény. Összevissza kanyarognak és nem csatlakoznak egymáshoz, de nekem innen úgy tûnik, hogyha megforgatják õket, akkor már olyan kanyargós formája lesz, mint a számítógépes játékokban a térképen megjelenõ folyó. – magyarázza lelkesen és szinte egyszerre sétálunk oda és tényleg, igaza van.
Ezután, meg se kell beszélni, azonnal a falhoz megyünk. A minta fejünk felett kezdõdik, de szerencsére rendesen felérjük, ráadásul, a minta kidudorodik… hm… Felnyúlok a kezdetéig és elégedetten konstatálom, hogy egy üreges csõrõl van szó.
- Azt hiszem kitaláltam. – értesítem nyugodtan a társaságot. – A csõ üreges. Nyílván oda kell beönteni a vérünket, de elõtte, mint valami kirakóst, helyre kell pofoznunk. Viszont ha hibázunk és egy helyen kifolyik akkor game over.
- És mégis hogy rakjuk ki õket? – pislant rám Thunder. – Lehet, hogyha megpróbáljuk, akkor lehet forgatni, de ez nehéz, nem papírból van…
- Pont ezért fogjuk bevetni a csapat két legizmosabb tagját, akik nélkül semmire sem mennénk. – mosolygok a két hülyére. Na igen, ha eszük nincs is, legalább nyers erõt összeszedtek az évek során. Ráadásul még örömükben büszkén kihúzzák magukat…
- Thunder menj hátra és irányítsd õket, ha nem azt teszik, amit mondasz nekik, akkor szólj. – utasítja Robert a töpszlit, aki rohan vissza, hogy egybe lássa az egész kirakóst. Most, hogy így jobban belegondolok, van egy ilyen számítógépes játék is…
- Jó, akkor nekünk a feladatunk kitalálni, hogy mi legyen a vérrel. – ül le Edmond a földre elgondolkodva és mi követjük a példáját.  
- Én még mindig azon a véleményen vagyok, hogy mindenki tud nélkülözni pár deci vért. Nem nagy dolog.
- Ráadásul még igazságos is. – bólint rá Ed.
- Ha muszáj… - egyezik bele Masahiro is.
- De van egy bökkenõ… Pontosabban három. A két vadállat meg Thunder. Thunder már attól pánikrohamot kap, ha bárki a közelébe megy, nem ám akkor, ha egy késsel szeretnénk egy kicsit megvágni. A kettõ észkombájnt egy kis fenyegetéssel meg el lehet intézni vagy egy úgysem mered meg hasonló hülyeségekkel. – hívom fel figyelmüket szeretett csoporttársainkra.
- Ha jól láttam Thunder bennetek bízik valamennyire, mert segítettetek neki.  – néz Robertre és rám Ed. – Megpróbálhatnátok ti rávenni.
- Megpróbálni megpróbálhatjuk, ha nem jön össze, akkor te lefogod, én vágom és Robert meg simogatja a buksiját, mert az elõbb is remekül megnyugtatta. – nyújtózkodok egyet.
- Na akkor mire vártok? – áll fel Masahiro. – Nézzük meg, hogy áll a nyuszi meg a két gorilla.
- Srácok! Készen vagyunk! – kiált nekünk örömteljes mosollyal Thunder. Szegény, ha tudná, hogy nem fog sokáig mosolyogni. Imádom…
- Nos, anyuka, te akarod neki elmondani, vagy tegyem én?- pillantok Robertre.
- Majd én. Ti addig meg világosítsátok fel Nicket és Sunnyt. – kéri Masahirot és Edet, akik bólintva indulnak.
- Thunder ügyes voltál. – dicséri meg, aki meg örül, hogy valami hasznosat is tudott csinálni és nem nyírták még ki. – Azonban a következõ feladat az ugye a patkányok vacsija…
- Ugye nem akartok lecsapolni? Most segítettem nektek! – esik kétségbe egy szemvillanás alatt.
- Ne aggódj, semmi ilyen nem fog történni. Mindenki megvágja magát egy kicsit és közös költséggel elintézzük az egészet. – kedvesen mosolyogva teszem Thunder vállára a kezem és biztatóan megszorítom. Vállérintés… manipuláció elsõ osztálya. Be is jön, mivel, mert a helyzet nem romlik tovább és arcvonásai is mintha kisimultak volna. Jól van. Most Robert jön és az õ selymes hangja.
- Így van. Mindenki meg lesz kicsit vágva és ne aggódj, nem az ütõér közelében. Én intézek majd mindent és jó kezekben leszel, mivel sebész vagyok.  – búgja és Thunder már nyugodtan bólint. – Rendben, akkor nyomás. – indulunk vissza a többiekhez.
- Mi meg vagyunk, nincs ellenvetés. – tájékoztat Ed is. – Nálatok?
- Itt is minden okés. Na de akkor, hogy is csináljuk? Nálam van egy bicska. Valakinél van valami amiben össze lehet gyûjteni a vért?
- Nálam van egy flaska. – dünnyög Sunny. – Bár jobb idõkre tartogattam. – önként vesz részt a közösségi foglalkozásban. Nagy elõrelépés… Elõveszi a kis üveget, kinyitja és ledönti a teljes tartalmát, de egy húzásra. Dolga végeztével megtörli a száját és már nyújtja is Robertnek.
- Na akkor sorba, mint a véradáson. – lép a sebészünkhöz Ed elsõként. Robert precíz, nem túl mély vágást ejt a tenyerén, de Ednek mintha meg se kottyant volna. Lehet, hogy tényleg katona és nem csak annak néz ki… Robert figyelmesen tartja a flaska száját Ed tenyeréhez és tényleg, egy csepp, még annyi se ment félre. Edet követi a két melák, akiknek egy ilyen szintén nem kottyan meg, aztán kicsit vonakodva odaáll Masahiro is. Lefogadom, hogy sajnálja a patkányoknak adni kék vérét. Aztán én is odaállok. A bicska éle rendületlenül ejt vágást a húson és már folyik is a vérem. Kicsit felszisszenek, nem szoktam én az ilyenhez, vágni még sosem vágtak. Robert befejezi a csapolásom és nyelvemmel nyalok végig a friss, égetõ vágáson, de nem lesz tõle jobb.
- Thunder, te jössz. – szól a kis töpszlinek, aki kicsit mintha összehúzná magát. – Thunder, végig nézhetted, ahogy a többiek is túlélték, szóval te is meg tudod csinálni. Neked egy ilyen gyerekjáték, hisz a patkányok elõl is megmenekültél. – veszi elõ újra a hangját és a hatás nem is marad el. Thunder is engedi, hogy megvágják, bár a szemét becsukja és úgy kell neki szólni, hogy vége, aztán Robert is elvégzi magán a mûtétet.
- Ed, mivel te vagy a legmagasabb, ezért te fogod betölteni a kis csõbe a vért. Ha ez így jó neked. – teszi még hozzá.
Ed elveszi a flaskát és a dombormûves mintát végigtapogatva eljut a csõ bejáratáig. Óvatosan összeilleszti a flaska szájával és lassan dönteni kezdi, ügyelve, nehogy félre menjen.
- Azért remélem jól sikerült a kirakód. – dünnyögöm a mellettem álló Thundernek.
- Biztos, ezerszer végigvittem már az ilyen játékot. – mosolyog biztatóan.
Mikor Ed befejezi hátrébb lép és vár. Kár, hogy a csövek nem átlátszóak és így nem tudjuk, hogy hol tart a vér.
Már vagy egy perce várunk a nagy semmire. Nem értem hol szúrtuk el, hisz minden tökéletesen összeklappolt.
- Hát ez nem jött össze. – vágja zsebre kezeit Sunny. – Szóval egy teljes embert kell lecsapolni…  Leszel önkéntes? – nézi ki magának Thundert, és amikor már éppen indulna megrezeg a föld újból. Egyesek egyensúlyukat vesztve elesnek, én térdre ereszkedem és kapaszkodom, Ed és Robert viszont remekül elboldogulnak a mozgó talajjal. A következõ pillanatban süvítõ és sercegõ hangokat hallunk, majd robbanás és színes fény az égbolton. Ezt nem hiszem el… most tényleg tûzijátékot lõtt fel a vendéglátónk?  

Kellemes, lágy, hûs szellõ simogatja bõröm. Nem nyitom ki szemem, csak élvezem ezt a kellemes érzést, egy halovány mosoly keretében, mintha…  Várjunk. Egy éles nyilallás hatol át agyamon, mint valami villámcsapás, a felismerés fájdalmas kínja. ~ Mégis mióta fúj a szél a cellámban?~ Halk nyöszörgés hagyja el ajkaim és lassan kinyitva szemeim, egy homályos, de szokatlanul fényes kép kezd kirajzolódni. Egy hatalmas lámpa lehet, vagy ilyesmi, viszont még hasonlóra sem emlékszem jelenlegi otthonom berendezési tárgyai közt. Mégis mi lehet ez? A foltok elég ismerõsek, de ezzel a kótyagos fejjel nem vagyok képes rájönni, mire emlékeztet. A homályos köd, lassan eloszlik, miközben lassan felülök és rendesen körül tekintve tudatosul bennem, hogy nem a cellámban tartózkodom. A látvány, ami elém tárul egész érdekes, rémisztõ és olyan kopár, mintha a sivatagban lennék. Alaposabban megnézve derül ki számomra, hogy valami cölöpféleségen heverek, eléggé a szélén ahhoz, hogy megtámaszkodva egy kisebb darabot sikeresen letörjek és ezzel együtt elém táruljon a mélység, ami alján hegyes tüskék merednek felém. Egy pillanatra le is dermedek és farkasszemet nézek az alant elterülõ temérdek hegyes fahusángokkal. Csúnya véget érnék odalenn, de mégis, hogy kerültem ide, és hol van az az ide? Lelki szemeimmel már látom is, ahogy belsõ szerveim kiszakadnak hasfalamon, gerincem kettéroppan és fájdalmas ordítás közepette lehelem ki lelkem. Elég sötét van odalenn, de a hold fénye, bevilágít annyira,hogy tudjam nem akarok bezuhanni. A hold, végre kitisztul az agyam és leesik, hogy az a nagy fényes valami a hold és a foltok innen ismerõsek, a tündöklõ hold, ami mindig ugyan ezt a gúnyosan vigyorgó képét mutatja nekünk. Kihúzom karom és felnézek az égre. Elképesztõen tiszta, egy felhõ sem töri meg egyenletes és mély sötétségébõl elõkandikáló csillagokat. A hold pedig, amit oly rég láttam, fényesebben és büszkébben veti rám fényét, mint maga a nap. A kezemre tekintek és ezzel egy idõben még valami szembe tûnik. Akár hol is vagyok, és bárhogy kerültem ide, az utcai ruháim vannak rajtam, pont azok amikben a rendõrök lekapcsoltak, de tiszta és jó szagú, tehát valaki átöltöztetett. Ez felüdítõ látvány, a narancssárga kezes lábastól, már úgy is undorodtam. Nem túl messze tõlem nyöszörgésre leszek figyelmes, ezért odafordítom fejem, ahol egy másik alak ébredezik. Nem vagyok egyedül. Jelen pillanatban nem tudnám megmondani, hogy ez jó e számomra, de talán az illetõ tudja, mi az ördög folyik itt és, hol vagyunk. Feltápászkodva az egész tér elém tárul, a cölöpök, szinte végtelennek tûnõ sora és még valami, még több ébredezõ alak, de én most a hozzám legközelebb lévõt veszem célba. Könnyen libbenek át a másik cölöpre és megpróbálok segíteni az éppen feltápászkodni készülõ alaknak, aki négykézláb köszörüli a torkát, mintha bogarat nyelt volna.
- Nem ajánlom, hogy még egyszer hozzám érj… - húzza ki karját, segítõkész kezembõl és megigazgatva szemüvegét, nyájasan mosolyog a szemüveg mögül és leporolgatja magát. Micsoda alak, honnan ez a nyugalom és most pont a ruhája állapota a legfontosabb? Van benne valami fura, még nem jöttem rá mi, mert bármi is az nem a külsején található.
- Csak segíteni akartam… Úgy tûnt, rosszul vagy. – lépek egyet hátrébb, mivel nem szokásom beleállni, mások aurájába és hát szemmel láthatóan nem kér belõlem. Ez idõ közben a többiek is felélednek és mindenki zavart tekintettel szemléli a másikat. Nem is csoda, nyílván valóan, nem csak én vagyok a tudatlanság homályában ezzel a bizarr hellyel kapcsolatban.
- Miféle hely ez? – szólal meg egy vékony, magas fekete hajú srác, elég fiatalos ábrázattal. Ahogy ezt kiejti, mint egy varázsütésre néz mindenki a másikra, hogy hát, ha választ kap, de semmi.
-  Jobb kérdés: Minek vannak itt patkányok is? – patkányok? Kapom fel fejem a szöszke srác kérdésére, és nem túl nagy kutakodás után meg is pillantom az említett jószágokat, amit vadul próbálnak kitörni ketrecükbõl. Bennem nincs iszonyom ezekkel a dögökkel kapcsolatban, rengeteget volt velük dolgom, mikor áldozataimmal játszadoztam, de még emlékeimben élénken ég, rettegõ sikolyuk és könyörgésük hangja, ahogy megkötözve remegnek egy sarokban és próbálják távol tartani maguktól ezeket a kis szõrös csatornalakókat. Ez a szõke fiú, némileg felidézi emlékeim, ahogy kezd kiborulni, de talán pont ettõl a kiborulástól válik számomra érdekessé. Mindenki jóval ridegebben tekinti a minket körülvevõ közegre. Látszik rajtuk, hogy gyomruk, jóval edzettebb annál, minthogy egy ilyentõl kiboruljanak. Lehet belül érzik, hogy ez elég gáz, ahogy én is, de mégsem mutatjuk ki. Ez a srác, viszont ami a csövön kifér, ráadásul, csak tovább romlik a helyzet, mikor meglátja mi van alattunk.
- Valamiféle bázis lehet. – Szólal meg egy köpcösebb, kissé szõrös alak. Hûûû micsoda elmés megjegyzés és mégis miféle bázis néz ki így? A kocka? Gondolkodom el, mert ez az utolsó, ami most eszembe jutott errõl a helyrõl, de nem is figyelek oda igazán, most leköt a többiek külsõ jellemrajza. Ezt a börtönben szinte tökélyre fejlesztettem és néhány szó, no meg viselkedés alapján le tudok szûrni egy kissé felületes, de 80%-ban pontos jellemábrázolást. Talán fölösleges idõtöltés, de számomra fontos, fõleg, ha ennyi emberrel vagyok körülvéve.
- Kizárt. – az erõs testalkatú férfi felé fordítom tekintetem. Megjelenésébõl erõ sugárzik és határozottság. Olyan testtartása van, mint egy kommandósnak, vagy hasonló, harci beállítottságú tagnak. Érdekelne, mi jár a fejében, ha igaz az elgondolásom, jó stratéga lehet. Sajnos, nem tudja kifejteni mire is gondol, mivel egy hologram jelenik meg a levegõben. Meghökkenve nézem a patkányszerû formát és kicsit kezdem, úgy érezni álmodom. Ez az egész abszurd és túl valószerûtlen, nekem egy cellában kéne ücsörögnöm és számolgatni a csótányokat, mégis, hogy jutottam ide? Felsóhajtok és karba tett kézzel nézem, mégis mi fog ebbõl kisülni.
- Üdvözletem, kedves játékosok! Nyilván most egy ici-picit meg vagytok rémülve, de semmi szükség erre. Ti mind nagyon szerencsések vagytok, amiért beválogattalak benneteket ebbe a modern és rendkívül szórakoztató játékba… - pislogva figyelem, amit a patkánypofa magyaráz. Egy játék? Ez bizonyára, csak valami vicc lehet.
- Mi van? – hol a hologramot, hol az alant elterülõ mélységet figyelem, de képtelen vagyok rájönni mi ebben a logika.
- Ez egy bûnözõknek készült verseny. A cél a túlélés, ami nem is olyan nehéz, ha betartjátok a szabályokat, melyek közül talán a legfontosabb, megtartani mind a három életeteket. Pontokat is gyûjthettek, ha sikerül kiiktatnotok egyes vetélytársaitokat. Ennek az értékét viszont megtudjátok, ha kiérdemlitek. Egyelõre viszont érdemesebb a jelen környezetetekre koncentrálni. Nézzetek csak körbe! Nincs kiút. Középen viszont láthattok egy patkányokkal teli ketrecet. Éhesek. – nem akarja a gyomrom bevenni ezt a szöveget, mégis hol a pokolban vagyunk? Engem jelenleg ez a kérdés foglalkoztat leginkább. A cölöpök, a hegyes husángok és a patkányok is csak másodlagosak, amíg nem tudjuk hol vagyunk, esélyünk sincs kijutni és én bizony, nem szívesen követem egy mesébõl szalajtott patkány utasításait, amivel szerintem nem vagyok egyedül.
- Hol vagyunk ? – teszem föl, konkrét kérdésem, de választ nem kapok, mintha egy elõre betáplált szöveget mondana az a valami, valójában valószínûbb, hogy semmibe vesz.
 - A kulcs a vér, kedves elítéltjeim. Egyikõtök vére továbbjuttat minden életben maradottat. – vér, vér, vér… kezd el kattogni az agyam, mégis mi az, hogy vér, nem hús, nem belsõségek? Ez igazán elgondolkodtató, a patkányokra pillantok, majd vissza a patkánypofára, már épp mondanék valamit, figyelmen kívül hagyva, a hologramot, mikor a köpcös közbevág.
- Inkább válaszoljon a kérdésre! -  a hologram közbe eltûnik, így választ senki sem kap. Milyen egyszerû lenne, ha csak úgy közölte volna, hol vagyunk.
- Biztos van kijárat. – dörzsöli meg homlokát a kommandós forma és legalább ez bejött, ez a fazon használja azt a gömböt, ami fél méterrel a segge fölött helyezkedik el, mégsem mondok semmit, csak merengek a semmibe, agyalva, hogy a vérrel vajon mire is utalhatott az az izé,.
- Jah, de ahhoz valakinek vesznie kell – szólal meg a szemüveges srác. Elég irritáló, ez az arrogancia, és meglehetõsen provokatív.
 -  Mész elõre vagy lökjelek? – teszi még hozzá, mire a nagydarab fickó igen érdekes arcot vág. Egy pillanatra megrázom a fejem, mintha valami elmés jutott volna eszembe és tényleg.
 - He? – nyökögi ki a nagydarab fickó. Elég higgadta, remélem így is marad.
- Szerintem nem lesz szükség ilyesmire – próbálom meg kifejteni, gondolatmenetemet, miszerint van alternatíva, legalábbis illene megpróbálni más megoldást keresni, hisz nem lehet az az egyetlen megoldás, hogy valamelyikünket felkoncoljuk. Ez ebben a helyzetben az utolsó megoldások közt kell, hogy szerepeljen. A patkánypofa szerint ez egy játék és mivel csapatban vagyunk, ez talán pont az összedolgozásról szól. Jelen pillanatban, még mindig nem érzem valóságosnak ezt az egész szitut, ezért képes vagyok józanésszel gondolkodni. Mondjuk, benne van a pakliban, hogy nem álom, de ha ez valóság, akkor jó nagy szarban vagyok. Fejemben cikáznak a gondolatok, amiket az okoskodó szemüveges srác szakít félbe.
- Te kit öltél meg? – mi ez a hirtelen jött személyeskedés és mégis miért feltételezi, hogy gyilkos vagyok? Talán a homlokomra van pingálva? Kizárt, soha senki sem tudta megállapítani rólam, szándékaim. Nyilván csak feltételez, de ez akkor is bosszantó, mert bár szívesen mesélek csodás tisztító munkámról, amit pályafutásom alatt véghezvittem, de megszoktam, hogy a börtönben soha, senki sem kérdezi a másik bûnét. Bûn. Így nevezték, amit tettem, pedig nem én vagyok bûnös, hanem azok a mocskos ribancok voltak és én csak megtisztítottam õket, szívességet tettem nekik, hogy beléphessenek a mennyországba.
- Azt mondta, „kedves elítéltjeim”. Nyilván te is valami hidegvérû gyilkos vagy…  - érdekesen biccentem a fejem oldalra és úgy szemlélem a srácot, aki vagy zavarban van, vagy csak fázik. Utóbbira tippelnék, mivel a szellõ, kissé csípõsebbé válik, így én is összehúzom magamon a kabátom. Viszont, mégis mitõl annyira nyílván való, hogy a bûnözõ gyilkost jelent? Mellesleg, kikérem magamnak a bûnözõ megszólítást, az olyan lealacsonyító.
- Irritál ez a hely. – ezzel egyet kell értsek. A hely a társaság és a levegõ, de azért tágasabb mint a cellám.
- Nyilván te is az vagy, itt akkor mindenki az. – már épp megérdeklõdném, hogy mégis milyen gondolatmenettel jutott erre a következtetésre , vagy miért magából indul ki, mikor a félelemtõl remegõ szöszke, megteszi helyettem. Kár, szeretek hosszasan szónokolni, elmélkedni a bûnözõi elmékrõl.
- Bocs, de én nem. Szóval tartsátok a kétoszlopnyi távolságot. Kösz. – szóval õ nem gyilkos, ezt sejtettem és ahogy elnézem, túl nagy komolyságú dolgot sem tehetett.
- Akkor meg mégis mi a szart keresel itt? – A köpcös, szõrös állat rárivall. Micsoda tapintatlan hozzáállás, hisz nyílván valóan nem önszántából, õ aztán biztos nem.
- Azt én is szeretném tudni.  De ha jól sejtem, ezen át kéne menni. Ki kezdi? Én biztos nem. – ismét a patkányokra pillantok, és a társaságra.
- Egyébként lehet, hogy egyszerre kéne elindulni. – Egyszerre indulni? Szerintem teljesen mindegy, hogy egymás után vagy egyszerre indulunk, a cél ugyanis ugyan ott van és elég jól látható, nem megy sehová.
- Logikusan hangzik. Ha valakit elõre küldünk, szinte biztos, hogy az fog meghalni. Márpedig van egy olyan érzésem, önként meghalni senki nem fog jelentkezni. És annak a patkány fejû csávónak sem vicces, ha elõre tudja, ki a halott, a többiek meg csak átsétálnak.  – a beszélgetésre, gondolataim ismét elkalandoznak és a csillagos eget nézegetem. Nem is tudom miért, de az jut eszembe, hogy milyen jó ezen a tágas helyen lenni, mintha fel sem fognám, hogy hol is vagyunk és ez nem éppen a kikapcsolódás legjobb formája. Talán még mindig nem tudom komolyan venni a dolgot, talán kellene egy löket, hogy elhiggyem szorult helyzetem és felfogjam, mennyire komolyan kell vennem a patkánypofa szavait. Jelenleg, szó szerint, csak tingli-tanglizom, akár egy kiránduláson. A nagy mélázásnak köszönhetõen lemaradok a rajtról, de nem izgatom magam túlságosan. Rajtam kívül még ketten maradnak le. Az egyik a kis szöszke, aki ledermedve, karba tett kézzel kucorodik össze a földön és maga elém morog.
- Én nem megyek, kizárt, jó itt nekem, ez biztonságos… -  magát próbálja meggyõzni, ami elég szánalmas, ezért inkább a barna szemüveges srácra nézek, ami ugyan azon a cölöpön áll, mint én.
- Miért nem mész? – érdeklõdöm, barátságosan.
- Hova siessek? – válaszol egy másik kérdéssel, mikor a talaj hirtelen megremeg, megingatva mindent és mindenkit a téren. A patkányon ketrece is megrongálódik, és jó pár darab szalad a szélrózsa minden irányába. A kis szöszke erre visítani kezd, elvonva figyelmem a cölöpök eltávolodásáról. A többiek, elõre törnek és egész jól megy mindegyiknek, kisebb nagyobb bakikat leszámítva.
- A srác összeomlik… - mutat a szemüveges a szöszkére.
- Igen látom, talán támogassuk meg kicsit, így sosem fog átjutni.  – indulok meg felé, laza ugrásokkal megközelítve, mire még jobban kiborul.
- Ne lökjetek le, ne, nem akarok meghalni!! – hadonászik kiborulva. A szemüveges srác vállat von, miközben egy egyértelmû kérdés ül ki arcára. „ Most mi legyen?”
- Nyugi, nem akarunk lelökni… A nevem Robert, õ itt… Hogy is hívnak? – kérdezem meg a szemüveges srácot.
- Daichi – feleli, miközben két patkányt arrébb rúg. Látom, hogy undorodik tõlük, de legalább megõrzi hidegvérét.
- Téged hogy hívnak? – közelítem meg lassan a pánikoló szöszkét.
- Thunder, és nem akarok meghalni, én itt maradok… Ez csak egy rémálom, hamarosan felébredek és eltûnnek a patkányok meg minden… - sikongat néha, mikor egy egy törmelék leszakad a padlózatból és néhány patkány, megpróbál felkapaszkodni. Daichire nézek és megcsóválom a fejem.
- Lehet, hogy igazad van, de azért ne menjünk biztosra… Átviszlek, mert ez nem biztonságos, ezt csak a félelmed mondatja veled…
- Komolyan át akarod vinni? Mégis hogyan? – teszi ráérõsen karba kezét Daichi.
- Reméltem segítséggel. Menj elõre és keresd meg a leg biztonságosabb utat, én meg a hátamon átviszem… - fejtem ki vállat vonva. Fura, hogy még ebben a helyzetben is vannak, akik elmélkednek, kicsit fura ez a srác is, vannak dolgok, amiben hasonlít hozzám. Na mindegy, erre remélhetõleg még lesz idõnk, és mivel kicsit le vagyunk maradva, talán indulnunk kellene. Daichi bólint, hogy ennyit még õ is megtehet, majd én is mozdulva nyúlok Thunder karjáért.
- Biztos, hogy nem fogsz ledobni? – kapkodja a levegõt, mintha fulladna.
- Biztos… - hangom, nagyon kellemes és megnyugtató, mint mindig és meg is van a hatása. Kezet nyújt és remegve egyenesedik föl. A hátamra segítem és intek Daichinek, hogy rendesen fogom, mehet. Elindul, mi pedig óvatosan követjük. Így azért elég nehéz a haladás, de szerencsére Daichi remekül megtalálja a legközelebb esõ és leg biztonságosabb útvonalat, miközben kicsit meg is tisztogatja. Thunder viszont úgy kapaszkodik a nyakamba, hogy mindjárt megfulladok, ezért megpróbálom oldani ezt a feszültségét.
- Mond Thunder, mivel foglalkozol, ha nem egy cölöpön tornázva, borulsz ki? Mit szeretsz csinálni? – teljesen mindegy mit mondok, hisz nyílván csak foszlányokat fog föl hangomból és a hangsúly így is nyugtató.
- Hát a számítógépek… a fizika és matek… - makogja halkan.
- Ez remek… kiszámolnád nekem, hogyha ez a gödör, nagyjából 5 m mély, a súlyom 78kg, akkor milyen erõvel fogok becsapódni a hegyes husángok közé?
- Te most szórakozol?
- Dehogy, csak érdekelne. – és addig sem fogod a nyakam szorongatni.
- Hát jó… - gondolkodik el, majd elkezdi szépen felvezetni.
- Egy nem sûrû közegen át esõ test sebességét az idõ függvényében, feltételezve, hogy a 0 idõpillanatban 0 kezdõsebességgel rendelkezett, durván egy hiperbolikus tangens függvény adja, mégpedig: v(t) = Vegyük a gravitációs gyorsulás, a sûrûség, a felület, és a légellenállási együttható szorzatát, osszuk el a tömeg duplájával, vegyük ennek a hányadosnak a gyökét, és szorozzuk meg a zuhanás idejével, majd vegyük ennek a szorzatnak a tangens hiperbolikusát. Ezt szorozzuk meg a gyök alatt a tömeg, és a gravitációs gyorsulás duplájának szorzata osztva a sûrûség, a felület, és a légellenállási együttható szorzatával. De jelen esetben ettõl eltekinthetünk, és egyszerû képletekkel is  pontosan meghatározhatók az adatok, kiindulva a négyzetes úttörvénybõl: h = vagyis a megtett út egyenlõ a gyorsulás – jelen esetben a gravitációs gyorsulás, tehát a=g – és az idõ négyzetének szorzatával. Innen könnyen belátható, hogy a zuhanás ideje: t = vagyis gyök alatt a magasság duplája és a gravitációs gyorsulás hányadosat = A gravitációs gyorsulás itt hozzávetõlegesen 9,81 méter per szekundum-négyzet, ezzel osztjuk a 10 métert – nagyjából 5 méterrõl estél, ennek kétszerese 10 – ami durván 1,02-ot ad, és vesszük a gyökét, ami nagyjából 1,01 másodperc lesz. A becsapódási sebesség az egyenes vonalú egyenletesen gyorsuló mozgásokra vonatkozó képlet alapján: v = vagyis, a gyorsulás – ami jelen esetben egyenlõ a gravitációs gyorsulással – fele szorozva az idõ négyzetével, tehát v =  az 1,01 a négyzeten az durván 1,02 – ahogy az elõbb kiszámoltuk – ezt szorozzuk a 9,81 felével, tehát 4,905-el, ami durván 5-öt ad eredményül, vagyis 5 méter per szekundumot, ami 28 km/h. És, persze, azt is meg tudjuk mondani, hogy vajon mekkora pofont adott neked a Föld, amikor megállított, és ehhez az. – egész úton ezt fejtegeti. Az eredményre viszont nem vagyok igazán kíváncsi. Közben néha a csapat többi tagját is szemügyre veszem, hogy merre járnak, nem szeretném, ha valaki a hátam mögé kerülne, hisz nyílván való, hogy vannak itt egy páran, akik gondolkodás nélkül áldoznának fel bárkit. Nem mintha nekem nehezemre esne, de ez nem elsõdleges szempont, jelen helyzetben nem, hisz ez egy játék és szintekbõl áll, nem kellene már az elsõ kõrben kiszórni a selejtesebb fajtát, bár az a köpcös még elérheti, amilyen mocskos a pofája, ráadásul az alkata sem éppen alkalmas az ugrálásra. Ahogy ez felmerül bennem, meg is csusszan és éppen csak megkapaszkodik, miközben a patkányok kicsit megrágcsálják a lábát. Egy kicsit másfelé indul el Daichi legnagyobb megkönnyebbülésemre, mivel ha a kis szöszke észreveszi, milyen agresszív dögök ezek, az tuti bepánikol, jobb nekem, ha csak számolgat és szépen fejtegeti elméletét. Õszintén szólva egy szavát sem értem, a fizika, nem az erõsségem, de nem csak ezért. A cölöpök inognak, és a padlózat is meg megreccsen súlyunk alatt, talán túl nehezek vagyunk így ketten.  Daichi eközben szépen megérkezik középre, mi pedig követjük nyomvonalát, akár a szorgos hangyák.
- Várjatok itt kicsit messzebb van. - nyújtja felén kezét az a katonaforma. El is fogadom, mivel eléggé kimerített, hogy nem csak a saját testem kellett cipelnem. Így érkezünk be a célba, már csak a fotó hiányzik, bár valószínûleg annál az illetõnél meg van, aki ezt az egész mókát szervezte.
- Megvan az eredmény…  F = m×a képletet használjuk. Az „a” jelen esetben a gravitációs gyorsulás, a tömeg az a te 78 kg-od, így egyszerûen kiszámolható, hogy 9,81 szorozva 78-al, az nagyjából 765 newton erõvel csapódtál a padlóba! - rikkant fel a hátamon pihengetõ Thunder és miközben szépen lerakom, elkezdi kifejteni. A katonaforma pislogva nézi a srácot, hogy ebbe mégis mi ütött.
- Csak zseni… - fejtem ki egy egyszerû magyarázatnak, mire bólint.
- Ed… - nyújt kezet, bemutatkozás gyanánt, de ezt a meghitt pillanatot egy halálhörgéssel egybekötött tompa puffanás és valami ágy reccsenése szakítja félbe. Tekintetem a zaj irányába fordítom, ahogy a többiek is.
- Robert. Thunder felejtsd el a számításokat, mielõtt becsapódnék… -  ezt inkább nem fejtegetem tovább, csak elindulok a szakadék felé, ahol néhányan épp a hullát szemlélik. Daichi vállat von.
- Úgy tûnik meg van a patkányeledel…  - egy másik delikvens még le is köpi a szerencsétlen. Oké, nem volt a szívem csücske, de azért a pocsékolást nem szeretem, azért ezekbõl kezd kirajzolódni, hogy ki miféle beállítottságú. A test borzalmas állapotban hever odalenn, szinte teljesen ki van fordulva önmagából. Bél, húscafatok és vér minden felé, ami nagyon meglepõ, hogy a patkányok hozzá sem szagolnak, én viszont egyre inkább érzem a lassan felfelé kúszó, szagok armadáját. Gyomorforgató, hányingert keltõ, még az én számomra is, bár úgy nézem vannak itt akik bírják. Én bátran elismerem, hogy még életemben nem láttam ilyen szörnyû állapotban lévõ hullát és bár a vér látványa kicsit sem visel meg, de a szag igen. Kicsit öklendezni is kezdek miatta és elhúzódom a gödörtõl. Ed hátba vereget.
- Jól vagy?
- Nem… - nyögöm ki, miközben igyekszem összeszedni magam a térdemre támaszkodva. Thander meg sem próbál közel jönni, és ismét reszketni kezd, Daichi pedig elemezgetni kezdi a helyzetet.
- Micsoda válogatós patkányok. – felnézek rá, majd a nagydarab fickó eszes ötlettel áll elõ.
- Ezek szerint mást kell kicsinálni… na ki akar elsõ lenni? – vigyorodik el és megropogtatja ujjait elindulva felénk. Valószínûleg Thandert szemelte ki, mivel elég céltudatosan közelít felé. Felemelem kezem és visszanyelem a hányingert.
- Ne… ráérünk kicsit agyaljunk… Nem az a legjobb megoldás, ha megöljük egymást… Az a patkánypofa azt nem említette, hogy valakinek minden képen meg kell halnia, csak hogy lehet róla szó, amiért valami jutalom jár, de a fene tudja mi… szóval inkább agyaljunk… - egyenesedem rendesen fel.
- Igen, egyet értek, van más alternatíva is, ez biztos… Vegyük például a patkányokat, ha néhányat megsebzünk lehet felfalják egymást…  - fejti ki Ed.
- Igen ez nem is rossz ötlet, egy próbát megér… - Teszi hozzá Daichi. Thunder eközben a hátam mögé settenkedik, amire odafordulok. Riadt és kétségbeesett.
- Mit mûvelsz?... – kérdezem felvont szemöldökkel.
- Félek. – feleli remegõ hangon. Most komolyan védelmet vár tõlem? Ez vicces és azért elhamarkodott gondolat tõle, hogy feláldoznám magam az õ életéért, vagy szembe szállnék nyíltan egy ekkora fickóval, de ezért csak vállat vonok, semmi kedvem felvilágosítani, jobb mindenkinek, ha némileg biztonságban érzi magát.
- jól van, egy próbát megér… - nyugszik le a nagydarab fickó.
- De ha nem jön be, szerintem a szöszke a leggyengébb láncszem. – mutat a hátam mögött lapuló Thunderre.
- Van még ezen kívül is alternatíva… Elvileg a kulcs a vér, mindenki tud nélkülözni egy decit a sajátjából, összedobhatjuk a patkányok vacsiját. – teszem még hozzá, de erre az ötletre többen elhúzzák a szájukat, pedig még mindig jobb, mint elveszíteni, talán egy értékes embert, aki még hasznunkra válhat a játék során. Mindenesetre én kimerültem és miközben egy újabb patkányt tessékelek arrébb, letelepszem a földre.
- Talán elõször mutatkozzunk be egymásnak, hogy ne mindenki szöszke, és egyéb jelzõvel illetett személy legyen… Én kezdem Robert Charles DeSalwo. – mutatkozom be tisztességesen, mivel úgy érzem, itt leszünk egy darabig és nem kell rohanni sehová, ráadásul én nem vagyok túl gyönge, de most ugráltam ki a lelkem egy másik szeméjjel a hátamon így rám fér a lazítás.

–        - Miféle hely ez? – Pontosan még én sem tudom a különbözõ szintek menetét, tehát én is tanácstalan vagyok. Cölöpökkel alátámasztott padlózat, haosnlít az egész egy sakktáblára talán. Középen pedig egy hatalmas ketrec éktelenkedik, tele patkánnyal. Bár undorodom minden állattól –a patkányt is beleértve-, nem mutatom jelét nemtetszésemnek.

–       -  Jobb kérdés: Minek vannak itt patkányok is? – A srác nálam kicsit alacsonyabb, szõke hajú, opálos-kék szemû. Hallatszik a hangján a viszolygás, kiül az arcára is ez az érzés.

Ahogy körbenézek a lassan ébredezõ társaságra, mondhatom, nem vagyok felvillanyozódva.  Egy másik, japánnak ható figura mézesmázos hangon ingerel egy nála jóval magasabb, és izmosabb, talán kicsit szakadtas angol srácot.  Az elõbb említett szõke srác még mindig rimánkodik hogy juj mi lesz vele, ha az egyik megharapja, blablabla.

–        - Valamiféle bázis lehet. – Szólal meg egy köpcösebb, kissé szõrös alak. Fogalmam sincs, kicsoda, mindenesetre nem fest valami intelligensen.

–        - Kizárt. – Reagál rá egy szintén erõsebb testalkatú férfi, viszont neki már kissé finomabb a kisugárzása. Nem az az ember aki fogja magát, és elszopogatja a csontjaidat vacsorára.

Nem kell sokat várni az egyre furább dolgokra: Egy patkányfejû…teremtmény, pontosabban egy hologram jelenik meg elõttünk.

–        - Üdvözletem, kedves játékosok! Nyilván most egy ici-picit meg vagytok rémülve, de semmi szükség erre. Ti mind nagyon szerencsések vagytok, amiért beválogattalak benneteket ebbe a modern és rendkívül szórakoztató játékba… - Van, aki csak helyet foglal a földön, van, aki teljesen bepánikol. Próbálok cselekedeteket arcokhoz azonosítani,  így valamivel egyszerûbb lesz megjegyezni mindenkit.

–        - Mi van? – Egy elég méjnövésû, barnás hajú fiú értetlenkedik, miközben grimaszol. Olyan, mintha legalább is egy közepes epilepsziás roham kerülgetné, úgy bólogat jobbra balra.

–        - Ez egy bûnözõknek készült verseny. A cél a túlélés, ami nem is olyan nehéz, ha betartjátok a szabályokat, melyek közül talán a legfontosabb, megtartani mind a három életeteket. Pontokat is gyûjthettek, ha sikerül kiiktatnotok egyes vetélytársaitokat. Ennek az értékét viszont megtudjátok, ha kiérdemlitek. Egyelõre viszont érdemesebb a jelen környezetetekre koncentrálni. Nézzetek csak körbe! Nincs kiút. Középen viszont láthattok egy patkányokkal teli ketrecet. Éhesek. – Tehát az elsõ szint az, hogy valahogy át kell jutni anélkül, hogy veszítenénk 1-2 lábujjat, esetleg lábat. A patkányviszolygós srác arcára kiül az enyhe félelem, a szõrös állat valaki kellemetlenül röhög, néhányan eszmecserét folytatnak, a kigyúrt angol srác pedig unottan csücsül tovább a helyén.  Összességében viszont halálra rémülve senki sincs.

–        - Hol vagyunk ? – Érdeklõdõen tekint a rézbarna hajú srác a patkányfejû hologramra, azonban az rá se hederít.

–        - A kulcs a vér, kedves elítéltjeim. Egyikõtök vére továbbjuttat minden életben maradottat. – Szóval valakit ki kell nyírni. Vagy õ lesz a csali a patkányoknak.

–        - Inkább válaszoljon a kérdésre! -  A mélynövésû kissrác pattog ismét, azonban a hologram eltûnik.

Mindenki kissé aggódóan néz maga elé, hiszen az utolsó támaszpont is eltûnt, amire hagyatkozhattak.

–        - Biztos van kijárat. – Rásandítok, méregetem. Úgy gondolom, el kéne kezdenem azt, amivel megbíztak.

–        - Jah, de ahhoz valakinek vesznie kell – Felé fordulok, és a szemébe nézek. -  Mész elõre vagy lökjelek?

–        - He? – Milyen értelmes válasz. Reménykedtem, hogy kiabálni kezd. Viccesebb lett volna.

–       - Szerintem nem lesz szükség ilyesmire – Erre felvonom a szemöldököm, a vöröses hajú sráctól származott a mondat. Nem tudom eldönteni, ezt õ most komolyan gondolta, vagy esetleg egy színészzsenivel van dolgunk. Mindenesetre, mivel itt mindenki elvileg egy undorító gyilkos, a másodikra szavazom.

–        - Te kit öltél meg? – Biztos a szomszéd kutyáját légpuskával, ha ekkora marhaságokat mondasz. Majdnem tovább folytatom ezzel a mondatot, de egy kicsit moderálnom kell magam, akármennyire élvezném. - Azt mondta, „kedves elítéltjeim”. Nyilván te is valami hidegvérû gyilkos vagy…  - Észreveszem, milyen dohszag is van itt, valamint nagyon fázom. A társaság sem tetszik. – Irritál ez a hely.

–        - Nyilván te is az vagy, itt akkor mindenki az. – Azért ez nem teljesen igaz. Az tény, hogy nagyon élvezem, de nagyobb örömömet a kivitelezésben, és az eltüntetésben lelem. Az ölés csak olyan szükségszerû dolog.

–       - Bocs, de én nem. Szóval tartsátok a kétoszlopnyi távolságot. Kösz. – A szõke szól közbe, mire sokunk ránéz, néhányan talán kicsit felháborodva.

–       - Akkor meg mégis mi a szart keresel itt? – A köpcös, szõrös állat rárivall.

–        -Azt én is szeretném tudni. – Kissé megsértõdött talán azon, hogy gyilkosnak kezelik. – De ha jól sejtem, ezen át kéne menni. Ki kezdi? Én biztos nem.

Õszintén szólva, nekem sincs kedvem elõre menni. Jobb menni a kitaposott úton, túl sok akadályba nincs kedvem ütközni. Megmondták, nem szabad annyi konfliktusba kerülnöm. Csendben kell provokálnom, akit csak tudok.

–       - Egyébként lehet, hogy egyszerre kéne elindulni. – A szintén japán srác veti fel ezt. Szerintem van benne valami.

–       - Logikusan hangzik. Ha valakit elõre küldünk, szinte biztos, hogy az fog meghalni. Márpedig van egy olyan érzésem, önként meghalni senki nem fog jelentkezni. És annak a patkány fejû csávónak sem vicces, ha elõre tudja, ki a halott, a többiek meg csak átsétálnak.

A katona  a legelsõ, aki indulásra készen feláll. Mellésorakozik a szakadt angol, a szõke hajú, és mindenki. Én is a „starthoz” állok, viszont annál egy kicsit hátrébb, és a cölöpsor szélén. Így jobban látok mindenkit, és meg tudom figyelni, ki miben gyengébb.

A japán srác indul meg legelõször. Egyszerûen sétál, talán még komótosan is. Ennek fényében mindenki elindul, ki gyorsabbra, ki lassabra veszi a tempót.

A föld a lábunk alatt imbolyogni kezd,  és mindenki ilyedte vált gyorsabb tempóra, beleértve engem is,

A cölöpök eltávolodnak egymástól, egyre nehezebb átlépni õket, tehát ugrani kell. A katona srác nagyon elõre húz, gondolom, mivel jó fizikummal rendelkezik. Én közepes tempóban haladok, hiszen tudom magamról, nem vagyok valami sportos.  Hírtelen sikítás hallatszik, a töpszli gyerek az.

–       - A kurva életbe! – Kiszabadultak a patkányok, és egyenesen a lábára vetette magát pár példány. Rázza le a lábáról õket, próbál közben ugrálni. Megcsúszik, de még fel tud állni, hogy haladjon.

Rájöttem, annyira mégsem tudom kizárólag a környezetemet figyelni. Magamra kell fõként, nehogy leessek ezekrõl a szarokról.  A cölöpök egyre jobban rázkódnak, néha meg-megcsúszom. Nem volt bölcs dologa szélén menni, hiszen szélen a végtelen mélység fogad. Beljebb kerülök, így javítva egy kicsit a túlélési esélyeimen.

Nézek elõre, néha alrébb kell rúgnom 1-1 patkányt. Van hogy ez nem sikerül, és akkor egyenesen a patkányra próbálok ugrani.  Elõre nézek, van, aki be is ért. Jobban megnézem: A katona, és a japán srác azok.

Amikor már majdnem a célban vagyok érzem, hogy valaki megragadja a bokámat, és hátrahúz. Megfordulok: Az alacsony gyerek az, aki már csak 1 lábon próbál ugrálni.

—    - Te ugyan át nem fogsz érni, köcsög! – Süvölt rám, én pedig csak elhúzom a szám. Milyen gusztustalan… Lehajolok hozzá, próbálom lefejteni a bokámról, de nagyon remeg alattunk a föld. Ez így nehezebb.

Amikor sikerül végre lefejtenem a bokámról, megkapaszkodom a célban. Húzóckodom fel, amikor egy segítõ kezet érzek a vállamon. Felhúz ez a valaki, de fogalmam sincs, kicsoda.

Legnagyobb meglepetésemre, a lerágott lábú is elér a célig, azonban nem tud megtámaszkodni semmiben, hogy feltámpászkodjon. Jön a háta mögött a szõke srác, aki egyszerûen rálép a másikra, aki ezért leesik. A szõke elmosolyodva lép fel a nyertesek közé. Ezzel mindenki bent van, vagy legalább is nem látok több embert a cölöpökön. Leülök hátra, nézem, mi történik még.

- Csak bízz bennem! - búgja a fülembe, mintha lenne más választásom.

- Lazíts, nem fog fájni - rántja le a lábamról a gyantát “fenetudjamianeve” szolgálóm, de már egy ideje tisztában vagyok azzal, ez mekkora marhaság. Még hogy nem fáj, ha lazítok?! Mindenhogy fáj, s annak rendje és módja szerint szorítom össze a fogaim, elnyomva a sikolyt, aprót nyögve csupán, míg szemem sarkából elõbuggyanak a könnyek. Komolyan, hogy bírják ezt a nõk? Iszonyatos! A szépségnapnak kikiáltott, elvileg relaxáló és megszépítõ kúrák java része igazi tortúra, de erõsnek kell lennem, mert választhatok, “élvezem” önállóan, vagy segít nekem a két marcona õr odakinn, lefogva. Így legalább minimálisan hisztizhetek...

Fáradtan hanyatlom hátra, mikor már csak a nyugtató kenõcs van hátra, és a lábmanikûr. Az valóban kellemes. Lehunyom hát szemem, s próbálok arra koncentrálni, miért is csinálom mindezt.

A testvérem ismét megbetegedett, pedig igen fontos útra kellett volna indulnia. Persze egyébként is el kellett volna kísérnem, így viszont az egész út alatt nekem kell helyettesítenem, mert betegsége nem  teszi lehetõvé, hogy ilyen komoly és hosszan tartó utat vállaljon. S mivel a nap huszonnégy órájában nõnek kell tûnnöm, nem engedhetem meg magamnak, hogy szõrös legyen a lábam, rendezetlen a szemöldököm és minden nyavalya.

Mondhatnám, hogy nem új a szerep, most mégis izgulok. Eddig csak aláírtam, meghallgattam jelentéseket vagy épp tanácskozásszerût mímeltem a nevében, de most egy herceget kellene annyira elvarázsolnom “nõiességemmel”, hogy házassági szerzõdéssel elõnyös kereskedelmi és kölcsönös védelmi megegyezéseket hozzanak tetõ alá a két ország diplomatái. Kecsegtetõ, és megértem én, hogy az ország javának elõnyös, de hogy csábíthatnék el egy férfit férfiként? Ha letapiz, én reflexbõl vágom pofon!...

Különben is, ahogy én sem, nõvérem sem ismeri. Mégis elvárnák, hogy összekösse vele az életét... Hát nem tudom... Nézzük a jó oldalát, ha egy érzéketlen tuskó, akkor jól magamra haragítom. Mert hogy én nem adom a nõvérem egy tulok karmaiba semmilyen szerzõdés miatt sem, az fix!

* * *

Hamar megérkeztünk. Igaz, két napig tart az út hajóval, de olyan hamar elszállt, mintha nem is lett volna. A torkomban és a gyomromban gombócok, olyan ideges vagyok. Kérdezgettem mindenkit már, kiféle-miféle a herceg, de igazán senki nem tudja, ahogy azt sem, hogy kell elcsavarni egy férfi fejét. Valaki a gyomrára esküszik, más szerint ledérnek kell lenni, mégis erényesnek - ez már eleve kivitelezhetetlen egyszerre szerintem... - megint más szerint ridegnek és elérhetetlennek kell lenni, hogy beinduljon a vadászösztöne és meg akarjon szerezni. Csoda, hogy a kabinomba bújtam, és semmi, de semmi kedvem kimenni még a fedélzetre sem, nem hogy partra szállni és hajbókolni az elém küldött fogadóbizottsággal. Választásom azonban nincs, kirángatnak, s a folyosón már mosolyt erõltetve magamra, lépdelek magamtól, beletörõdötten. A fedélzetre érve meg kell állapítsam, a nap vidáman leskelõdik odafenntrõl, s az ég eszméletlen kék.

- Csodálatos! - sóhajtok fel megfeledkezve mindenrõl. Csak élvezem, hogy a parti szellõ belekap a szoknya anyagába, kivillantva a bokám.

- Ma különösen tiszta az ég - dallamosan mély hang zeng fel mellõlem, s elpirulva kapva észbe nézek az idegenre. Nem vagyok olyan vészesen alacsony, de az ismeretlen jó fejjel biztos magasabb nálam. Az elegáns felsõ ellenére is látszódik, teste kidolgozott, formásan izmos, amilyen én sosem lehetek, mert akkor elveszteném “nõies” törékenységem. Haja a tarkójáig összefogva, s ez az apró trükk olyan jellegzetessé teszi az arcát. Ha nem lennék megilletõdve, tuti felkiáltottam volna már, hogy milyen “cool”.

Az ismeretlen férfi meghajol, s kezem megragadva emeli ajkaihoz, s nem kell játszanom, hogy az ájulás határán állok. Csak nem a rám tett hatástól, hanem a fûzõtõl, ami megfojt, de mellékes... Nagy szemekkel pislogok rá, de mivel még nem akarja letépni rólam nyolcezer testõr, így minden bizonnyal a fogadóbizottság tagja lehet. Gondolom...

- Isten hozta Szíriában, Úrnõm - búgja, és olyan bájgúnár fejet vág, hogy sóhajtanom kell. Mindenhol ennyi a szatír?! Perverz alak... - A nevem Damen Kethren - várja a hatást, amit meg is kap, mert iszonyat hamar lesápadok. Bár lehet, õ valami vörösebb árnyalatra számított...

- Öhm... üdvözlöm... - fogadom a köszöntést kissé zavarban, mert fogalmam sincs, hogy is kellene viselkednem, általában csak elõkelõkkel van dolgom, akik ennek ellenére alacsonyabb rendûek a rangsorban, mint én, így úgy beszélek velük, ahogy sikerül, na de hogy ide vonatkozóan mit mond az illem, megmondom õszintén, lövésem sincs. - Örvendek...- grimaszolok mosolyt villantva rá. Aztán körbepillantok, mikor siet már valaki a segítségemre, hogy diplomáciailag korrekt legyek? Nem is kell sokat várnom, a külügyminiszterünk lép mellém kissé rosszalló pillantással. Ahh, de szép fejmosást kapnék tõle, ha kettesben maradnánk hirtelen.

Megkönnyebbülök azért, hogy itt van, és nem nekem kell helyt állnom. Ékesszólásának tudatában köszönti a herceget, a potenciális férjjelöltet, aztán elõadja a fél délutánt. Hh, szövegelni tud, én bezzeg két értelmes szót alig tudtam kinyögni. Már ha az üdvözlöm és az örvendek azoknak számít...

Végül megindul a küldöttségünk, s engem egy hintóba segít a kellemes idegen, Damen, s mellém száll. Így kettesben maradunk, ami kissé feszélyez, mégsem tudhatom, milyen ember valójában. Viszont még nem volt alkalmam viszonozni a bemutatkozást.

- Tartozom még egy bemutatkozással, bár minden bizonnyal tisztában van vele, a nevem Saiya, és örömmel töltene el, ha tegezne. Nem szeretem annyira a rideg magázódást.

Végigmér, de nem szól, ajkai szélén gúnyos mosoly bújkál, de inkább kikerülöm vérlázító tekintetét, amelyekkel úgy néz rám, mintha egy utolsó szajha lennék, s az ablakon át szemlélem az út menti házakat. A királyváros igazán gyönyörûnek tetszik, bár gondolom, gondosan elõkészítették az útvonalat, hogy csak a legszebbet és a legelõnyösebbet láthassam. Nálunk is így szokták. Tiszta turisztikai album... Bár az is igaz, a jelenlegi “pozícióm” megengedi a luxust, én mégis kíváncsi lennék a város nyomornegyedeire is, mert az beszél csak igazán az ország vezetésérõl. Talán majd éjszaka kiszökhetek egy kicsit “álruhában”, visszaváltozva Seijivé.

- A programja körülbelül a következõ lesz, hölgyem - azért is magáz. Sóhajtva tanulmányozom továbbra is a tájat. Sosem veszik figyelembe, hogy zavar. Lassan inkább meg kellene szoknom, és nem a szívemre venni ismét. Igaz, én hivatalosan nem is létezem... - Elõször megérkezünk a fõtérre, ahol hivatalos ünnepség keretein belül köszönti Önt az ország, aztán látogatást tesz az ország nevezetességének számító függõkertben. Ezután együtt ebédel az ország méltóságaival, majd megpihenhet kissé, estére pedig szerveztünk Önnek egy fogadó bált.

- Rendben - felelem színtelen hangon. A szokásos fárasztó badarságok. Úgy lennék egyszerû, hétköznapi ember. Még az is jobb ezeknél, ha a palota falain belül kialakított “börtönömben” olvasgathatok, vagy gyakorolhatok két feladat között, esetleg nagy ritkán beszélgethetek Saiyával.

* * *

Nem nagyon szóltam Damenhez ezek után, az ünnepség alatt fõleg nem volt rá lehetõségem. A város polgárai kedvesek voltak, hogy veszõdtek a mûsorokkal, igen igényes volt, mégis, hogy a melegben kellett ücsörögni, kezdtem állatkínzásnak érezni. Ezért is olyan jólesõ most Damenbe karolva a kert hûvösében sétálgatni. Nyilvános látványosság, a jelenlétünk ellenére mások is betérhetnek, és ez a másik dolog, ami kifejezetten tetszik. Annak ellenére is, hogy állandóan megbámulnak, vagy összesúgnak mögöttünk.

- Kellemes ez a hely - próbálkozom beszélgetést kezdeményezni.

- Kedveli a lakosság is- felel kurtán, elzárkózva.

- Azért ez nem mindennapi, hogy egy uralkodó elvegyülhet a népe közt. Illetlenség, de nem sokat tudok az ország belügyeirõl, de ez arra utal, hogy a nép szereti önt - próbálkozom mégis.

- Ön talán fél kilépni a saját országa utcáira? - zárja ismét rövidre a témát provokatív hangnemû kérdésével.

Felsóhajtok: - Nem akartalak megbántani, sajnálom

Tekintetem inkább a sövénybe szúrom, s hagyom, hagy vezessen. Fel sem tûnik, hogy egy kihaltabb részre érünk, s valahogy sikerült elhagynunk még a testõreink is. Csak arra ébredek fel gondolataimból, hogy megragadja a kezem, s valami hidegnek nyom, csak utólag eszmélek rá, hogy valami dekorszikla a hideg forrása.

- Mit óhajt? - zavarodok össze, és a totális értetlenség minden egyértelmû jelét az arcomon viselve nézek fel rá.

- Tesztelem az árut, ha már egy zsírosabb kereskedelmi szerzõdésért megkaphatom - szemei ridegen villannak, s totál pánikolni kezdek, ahogy közelebb hajol.

- Mit mûvelsz? - fordítom félre a fejem, megmenekülve attól, hogy csak úgy lekapjon. Rendben, hogy most hivatalosan lány vagyok, de ez azért mégis csak felháborító.

- Nem kell a mûsor, ismerem az eljárást - erõszakoskodna tovább, de ösztöneimtõl vezérelve, óvva ártatlanságom minden tekintetben, lököm el magamtól, majd egy pofont keverek le neki. Észbe kapva hõkölök vissza kissé, mert az ütésem nem igazán nõies formában osztottam ki... Mindketten döbbent farkasszemet nézünk egymással, amikor megcsillan valamin a beszûrõdõ fény, és szinte azonnal reagálok. Erõset taszítok Damenen, így a földön térdelve végi, s talán ez a szerencséje, mert a jól kiképzett kard pengéje épp akkor metszi keresztül a levegõt ott, ahol az elõbb még álltunk. Elhajolhatnék, de annak semmi értelme nem lenne, az illetõ el is menekülhet akkor, így oldalra kiteszem a kezem, s felvállalom, hogy a fegyver végighasítsa az alkarom és tenyerem, ahogy megragadom a pengét, s gyors mozdulattal a levegõbe rúgok, a pengét magam felé rántva. Annak gazdája meglepetten esik ki a sövénybõl, s heves ismeretséget köt a cipõm talpával, majd üdvözli a másik lábam is, elterülve a földön. Egy ideig nem kell evilági problémáival foglalkoznia.

Damennek nyújtom az ép kezem.

- Jól vagy? - kérdezem. Méreget, de végül elfogadja segítõ kezem, s feláll.

- Önnel ellentétben nekem semmi bajom - feleli, majd gyönyörû szabású felsõjébe tép nemes egyszerûséggel, s nem törõdve elkerekedõ szememmel és az arcomra kiülõ pírral, a letépett anyagdarabbal köti be vérzõ kezem végig szuggerálva a tekintetével. Ha eddig haragudtam rá, mert egy erõszakos fickó, akit csak a nemiszerve irányít, akkor most azt kell gondolnom, olyan gáláns, mint a legnemesebb lovagok. Melyik õ? Mindkettõ? Egyik sem? Eddig nem vagyok róla meggyõzõdve, hogy megérdemelné Saiya kezét.

- Azt hiszem, ráfér önre az orvosi kezelés, hölgyem - ragad meg azután, s riadt, épp ezért harmatgyenge tiltakozásommal mit sem törõdve cipel magával.

* * *

Totál hevesen tiltakozom, s még azt sem engedem a királyi orvosnak, hogy legalább a ruhám ujját levágva lássa el a sebet. Damen egyre furább vigyorral vizsgálgat, nem értem, mi olyan vicces, de jöhetne már a külügyminiszter, mert ha leveszik rólam a ruha felsejét, bizony minden kiderül azonnal, mert nem adom be senkinek, hogy semmi mellem nincs.

- Igazán nincs szükség rá, már nem is vérzik - hárítok folyamatosan, s az orvos már sóhajtva néz urára.

- Csak nem rejtegetsz valamit, Saiya - búgja mély hangján a fülembe, az Isten sem tudja, mikor araszolt mögém, hogy a frászt hozza rám, de amin még inkább lesokkolok hirtelen, hogy most elõször tegezett le egész idõ alatt.

- Ugyan mit rejtegetnék? - kérdezek vissza izzadtságcseppel a homlokomon. Ebben a pillanatban ront be a felmentõsereg, s megragadva az ép karom, ránt fel az ágyról miniszterem, majd szabadkozva közli, hogy gyógyszerérzékeny vagyok, mindenféle fertõtlenítés és egyebek csak rontanának a helyzeten és hogy elcipel a saját orvosomhoz, s már ki is lebegünk a terembõl. Ahogy privát szféránknak számító szállásrészbe érünk, üvöltést is mellékel a kezem fájdalmas szorongatásához.

- Te teljesen megõrültél? Nekiugrani egy merénylõnek! Komolyan fel kellene pofozni a hülyeséged miatt, s csak az a szerencséd, hogy fontos jelen pillanatban a teljes testi épséged!

* * *

A délután javarészét kitevõ bájolgás a nemességgel így elmaradt, amin nem tudtam keseregni egy percet sem, inkább felszabadultan ücsörögtem a szobában egy rövid ideig, végre a fûzõ nélkül rendesen lélegzethez jutva. Az esti bált azonban nem úszom meg, pedig semmi kedvem megint esélyt adni annak a perverz hercegnek, hogy megpróbálja kihasználni a helyzetet, és a nõi alteregómra másszon. Kezdek kifejezetten örülni neki, hogy Saiya otthon maradt, mert ez a fickó már tuti megpróbálta volna elvenni a szûzességét megbecstelenítve. Kötözgethet itt a ruháival, játszva a gálánst a közönségnek, úgy döntöttem, haragszom rá a pofátlansága miatt.

* * *

Nem épp egyszerû, de jó sokat takaró estélyi ruhámban lépdelek le.



Magamban imátkozom, hogy ne zanyáljak el a lépcsõn. Mert hogy az nem jelent semmit, hogy a miniszterembe kapaszkodhatok, ha esünk, akkor ketten és nagyot. Nem szeretnék vele ilyen bizalmas viszonyba keveredni. Azonban hamar felbukkan Damen, s lecsap a miniszter kezérõl, aki egy bizalmas kacsintással enged utamra. Lassan tényleg árunak érzem magam, akit megvesznek majd az ország érdekeinek megfelelõen kilóra...

- Milo Diamond. – mutatkozik be õ is, majd hirtelen magához ránt, és szabad kezével átkarolja a derekam. Öh…oké, ez most cikis helyzet! – Mond csak Szöszi, hogy akarsz kiengesztelni az utánad való futkorászás okozta nyûg miatt? – kérdi gonoszan susogó hangon.

- Mondjuk…sehogy? – válaszolom pimaszul, és heves ficánkolásba kezdek.

- Rossz válasz, pici szívem! – nevet fel, kissé ijesztõ hangon, de azért összepisilni nem fogom magam. Nincs az az isten, hogy betojjak egy bukott angyalkától. A gond csak az, hogy elég kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Erõsebb, nagyobb, és nem lazul a szorítása, sõt.. hirtelen a falnak penderít, és mindkét kezemet a fejem fölé fogva, közelebb hajol az arcomhoz.

- Ne provokálj, bogaram, mert nem én húzom a rövidebbet! – sziszegi halkan, de a távolság olyan kicsi köztünk, hogy ajkaimon érzem a leheletét.

- Eszembe se jutott. – pillogok rá ártatlanul csillogó, aranyszín szemeimmel. Elvigyorodik, de ezt szinte inkább csak érzem a bõrömön, mint látom. Túl közel van! Ezen változtatni kéne, gyerünk Jin, szedd össze magad! Hol lehet a gyenge pontja? Jah, OTT tuti, de asszem ha oda rúgok, nekem rövid úton végem.

Akkor…

Lehunyom a szemeim, és erõsen koncentrálok, minden erõmmel a kezembe. A bennem szunnyadó tûz, mely eddig apró gyertyalángként pislákolt, perzselve lobban fel. Ez a valódi erõm!

Felszisszen, mikor csuklóimat markoló kezét, a karjaim körül felcsapó lángok megégetik. Biztos rögön be is gyógyul, de elérem a célom, lazul a szorítása. Kicsusszanok a teste, és a fal közül, majd eltáncolok a sikátor végébe.

Izzó szemekkel mered rám, és jól tudom, ha most elkap, nem úszom meg szárazon. Hát…jobb lesz futni, hogy ne kerüljek a kezei közé!

- Te kis…

Még hallom, ahogy utánam morog valamit, de inkább a sprintre figyelek, és olyan gyorsan spurizok, mint még soha. Hiába szívdöglesztõ meg minden, jobb szeretném az én kis ketyegõmet, továbbra is mûködésben tartani.

Jobb híján, egy templomot célzok meg, ha minden igaz, oda nem tehetik be a lábuk bukott angyalok. Ha nem igaz…az orbitális pech.

Szinte be esek a méretes fa ajtón, ami szerencsére, hûen a szlogenjükhöz, valóban mindenki elõtt nyitva áll…öh tényleg, ugyanis nem sokkal érkezésem után, Milo is besétál.

Semmi kecmec, egyszerûen kicsapja az ajtót, majd be, és mintha csak a kocsmába érkezett volna, nem is templomba, fenyegetõ vigyorral áll meg a félhomályos teremben.

- Csak nem mentsvárat kerestél, Szöszi? – röhög fel, léggé eszelõsen. Oké, ez már félelmetes volt. És mi az, hogy egyszerûen besétál Isten házába, mikor onnan már kitiltották? – Kár, hogy egy ilyen ki béna templom védelmét áttörni gyerekjáték. – de jó, választ kaptam a kérdésemre. Most örüljek?

- Nem kell nekem mentsvár! – motyogom magam elé pimaszul, de vesztettem a magabiztosságomból, ez sajna hallható. – Csak gyónni jöttem. Neked se ártana!

Nevetése ismét betölti a padokkal zsúfolt helységet, és a következõ pillanatban elfelejtem a légzés tudományát, mikor hirtelen elõttem terem. Meghökkenve hátrálok, amíg szépen át nem esek egy mögöttem elhelyezkedõ padon, és bukfencezve, egyet, négykézláb nem landolok, a padok közti folyosón.

Uh…ez de elegáns volt. Megrázom a fejem, és tápászkodnék fel, de hason találom magam, mikor a hülye angyalka, nem épp gyengéden visszanyom. Nyekkenve fordulok a hátamra, ezzel hatalmas hibát követve el. Megragadja a lehetõséget, és a csípõmre ülve, saját testével szorít le.

Kipirult arccal, lihegve nézek fel vigyorgó képére. Ijesztõen elégedett a helyzettel.

- Mit…akarsz? – nyögöm, egyre ijedtebben, de egyelõre még tartom magam. Nem kapja meg az örömöt, hogy félni lát.

- Elégtételt – duruzsolja a nyakamba hajolva, majd hirtelen, durván bele harap. Felkiáltok, és fejemet félrerántva, izzó szemekkel nézek fel rá. Mi a fene! Vámpír, vagy mi a tököm?

Felvihog, akár egy örült, és lenyalja ajkairól a vérem….blöeee. Mielõtt feleszmélhetnék, újabb rohamot indít, ezúttal a szám ellen, és követelõzõen, brutális szenvedéllyel csókol meg, többször is belém mélyesztve a fogait.

Könnyek gyûlnek a szemembe a fájdalomtól, és dühösen próbálom lelökni magamról, sikertelenül.

Belenyögök a szájába, ahogy ismét rámar az alsóajkamra. Már érzem a saját vérem ízét, és ez õt, mintha csak tüzelné.

Hirtelen elszakad tõlem, és kiegyenesedik.

- Szemét… - morgom, nyelvemmel tisztítva vérzõ számat.

- Ez még csak a kezdet, bogaram…csak most kezdem jól érezni magam. – susogja vigyorogva, hangjától a hideg ráz.

Engedelmesen bólintok, és miután elhagyja a szobát, lehunyom a szemeimet.

Utálom ezt az egészet… Lehet, hogy inkább ott kellett volna maradnom, hátha Yumi megkönnyíti a dogomat, és megöl. Vagy akár meg is szökhettem volna… De nem, nekem itt kell ülnöm Saiki mellett és jó pofát vágni mindenhez. Na, nem mintha így tennék… Olyan vagyok, mint aki citromba harapott.

De nem is érdekel. Az a pofon… egy kicsit más megvilágításba helyezte a dolgokat. Már meg sem próbálom jól érezni magam… Ezek után minden napomat úgy élhetem, mintha az lenne az utolsó. Ha Yumi újra elõveszi ezt a dumát, akkor Saiki azt is nyugodt szívvel nézné végig, ahogy kínzó lassúsággal tépked apró darabokra…

Remélem, észreveszi magát azért. Hozzá sem szóltam azóta…

- Kérsz valamit enni? – kérdezi.

Megrázom a fejem. Még harmincszor is megkérdezheted, akkor sem fogok megszólalni.

Hirtelen megérzem kezét a vállamon, amitõl összerezzenek. Yumi pofonja óta már attól is kiráz a hideg, ha közelítenek felém, nemhogy az, ha hozzám is érnek.

- Nobuo, fejezd be a duzzogást. Te is tudod, hogy ennek semmi értelme – szólal meg újra.

Na, ezzel most felhúzott. Duzzogást? Én nem duzzogok! Szívesen megnézném, õ mit tenne, ha õt is ekkora erõvel pofozgatják nála körülbelül hatszor erõsebb akárkik… Persze ez lehetetlen, mert õ történetesen a hatszor erõsebb akárkik közé tartozik. Remek.

Ja, és tegyük hozzá, hogy az egyetlen ember, akitõl védelmet merne remélni, ott állna mellette, és nézne, mint aki jól végezte dolgát. Aki egyben az a személy is, aki õt a házába rángatta, így kiásván a háborús árkot közte és egy õrült, ijesztõ némber között.

- Mi van?! – fordulok felé. – Kurvára nem értheted, hogy milyen szarul érzek! Inkább hagyj békén!

Egy pillanatra ledermed, aztán majdhogynem kiabálva förmed rám.

- Szarul érzed magad? Igen? Akkor miért nem próbálod meg az én oldalamról nézni a történteket? Vámpír vagyok, ráadásul nem is akármilyen! Az õseim lehettek az elsõ vámpírok a világon ezért felelõsséggel tartozom, mert én vagyok a leszármazottjuk, nem fordulhatok a feleségem ellen, akármennyire is utálom! Mellesleg attól még, hogy egy hárpia a húgom, nem ütheted meg amikor csak akarod! Hagynod kellett volna, hogy megüssön és megbüntethessem! Tudod te, hogy hogyan jár el a vámpírok uralkodója, ha egy nemes vámpírnak árt? Nem? Hát, jobb lesz, ha meg sem tudod.

Összerezzenek, szavai megrémítenek. Könnybe lábadnak a szemeim, és a könnycseppek hamarosan hangtalanul el is hagyják a szememet.

- Sa-sajnálom... – dadogom.

A mellkasába rejtem az arcom, most az az egyetlen menedékem. Gyengéd csókot nyom a homlokomra, mire lassan fölnézek rá. Kéz kezébe fogja az arcom, és lassan megcsókol. Csókja rövid, és megnyugtató, de a gondolataimat nem tudja kiûzni a fejembõl.

A vállára hajtom a fejem, és a térdemet bámulva ismételgetem magamban újra és újra a saját anyám szavait. Amikor azt mondta, hogy fölöslegesen jöttem a világra, ezért ne lepõdjek meg, ha hamarosan ehhez méltóan tûnök is majd el. Ezért hagytam ott õket véglegesen, de akkor még azt hittem, hülyeségeket beszél. De most…

Lehet, hogy rövid idõn belül Yumi lesz anyám „jóslatának” a megtestesítõje?

***

Ahogy leszállunk a géprõl, sietõsen vágunk át a tömegen, mivel egy autó már vár ránk. Saiki szorosan tartja a karomat, mielõtt még elvesznék a tömegben.

Lássuk be, elég jellemzõ lenne rám…

Egyenesen egy hatalmas, fekete, sötétített ablakú terepjáróhoz megyünk. Számomra nem túl bizalomgerjesztõ, de Saiki egyszerûen betol a hátsó ülésre, így nemigen van választásom. Õ is beszáll mellém, és amint az ajtó becsukódik, a sofõr hátraszól.

- Hová megyünk, uram?

- Elõször hozzám. De maradjon készenlétben, negyed órán belül indulunk is tovább.

A sofõr bólint, és elindulunk – én viszont értetlenül bámulok. Hozzá? De hát… nem éppen most jöttünk el onnan?!

***

Egy igencsak méretes kastély elõtt fékezünk le. Saiki és én kiszállunk.

- Üdvözöllek az itteni otthonomban – mosolyog rám hamiskásan.

Áhá. Tehát itt is van otthona…

- Neked hol nincs otthonod? – vonom fel a szemöldököm.

Csak vigyorog válasz helyett, aztán belépünk az épületbe. Egy kicsit mintha… üres lenne.

- A szolgálók a holnapi nap folyamán érkeznek meg. Addig képes leszel gondoskodni magadról?

- Ha-ha-ha – nyújtom ki a nyelvem. – Csak hogy tudd, már egy éve magamról gondoskodom… gondoskodtam.

- Remek. Na… nekem most el kell mennem. Még napfelkelte elõtt el kell intéznem valamit.

- Mit? – kíváncsiskodom.

Elnézõen mosolyog rám.

- Tudatnom kell az itteni terület vámpírurával, hogy itt tartózkodom.

- Értem – bólogatok.

Már éppen elindulna kifelé, amikor megtorpan és megfordul.

- Nobuo!

- Igen?

- Szeretném, ha nem mennél ki a kastélyból. Vannak itt ismerõsök, akik… nos, akiknek a szemében nem éppen kívánatos szereplõként lehetsz beállítva.

Tágra nyílt szemekkel bólintok, õ pedig elmegy.

***

Igyekszem felfedezni magamnak ezt a kastélyt. Hatalmas és üres. Brrr… Kiráz tõle a hideg is…

Lépteket hallok az alsó szintrõl. Lehet, hogy Saiki már itthon is van? De jó! Szinte rohanok lefelé a lépcsõn. Végre nem leszek egyedül.

A lépcsõ aljában rögvest megtorpanok. Ez… ez a legkevésbé sem Saiki. Hosszú, barna haja van, ami meglehetõsen zsírosan tapad a fejére. Tagbaszakadt, és undorító.

De az holt biztos, hogy vámpír, mert nem hallom a gondolatait. Istenem, mennyire idegesítõ ez! Máskor mit meg nem adnék érte, hogy csönd legyen a fejemben, most meg azért imádkozom, hogy tudjam, ki ez és mit akar.

- Á, ennél nagyobb szerencsém nem is lehetne – szólal meg ronda, reszelõs hangon. – Egyedül hagytak, kicsi halandó?

- K-ki vagy te…? – kezdek hátrálni, de õ ugyanabban a tempóban, nyugodtan követ.

- A nevem most nem érdekes. Legyen elég annyi, hogy jövök eggyel Yuminak. Õt már jól ismered – vigyorodik el undorítóan.

- Hagyj… hagyj békén! Saiki bármelyik percben itt lehet…

- Ó, addigra én teljes nyugodtsággal eltakarítalak az útból – röhög fel.

Mire kettõt pislogok, máris elõttem áll, és a falhoz szorít. Eszméletlenül büdös.

- A véred… milyen különleges illata van… miféle kis különc vagy te? Na, nem baj, legalább lesz egy jó vacsorám.

Egy mozdulattal oldalra feszíti a fejemet, és a pólómat a nyakánál elszakítva könnyedén eltávolítja az útból. Felkiáltok a fájdalomtól, amikor belém mélyeszti a fogait. Erõs, és erõszakos… borzasztóan fáj…

Hiába küzdök, esélyem sincs lelökni magamról, csak kortyolja és kortyolja a véremet. A szervezetem már kétségbeesve tiltakozik a további vérveszteség ellen, a világ apró fekete pontokban kezd eltûnni a szemem elõl. Tudom, hogy ha elájulok, még kb. 5 percem marad. Ha addig nem hagyja abba, megöl… És kifejezetten ez a célja.

Saiki… segíts…, gondolom utoljára, aztán a sötétség gyõzedelmeskedik.