- Ne tartsa bent a levegõt lövés közben. Kilégzésnél húzza meg a ravaszt. – tanácsolja, én pedig elõször nem igazán értem miért is mondja, de természetesen rögvest engedelmeskedem. Akármit is mond, okkal mondja, tudom. Nem véletlenül az, aki. Szavait pedig alá is támasztja az eredmény: a lövés pontosabb. A gondolattól pedig, hogy lehet, mégsem értem még el korlátaimat, hogy van hová fejlõdnöm, fellelkesülök. Nem is kicsit – Képzelje el a célpont mozgását. Tudnia kell, hol lesz a következõ pillanatban és oda célozzon. Ne mozgassa vele a fegyvert. – ad újabb tanácsot, én pedig figyelmesen hallgatom.

Mögém áll, a hátamhoz simul, úgy mutatja meg mire is gondol. Hazudnék, ha azt mondanám zavarba hoz, de valami megmozdul bennem tõle... elvégre mégis csak a híres Kenchy Spoogen az. Egy nem akármilyen férfi, s lefogadom férfiként sem... khm... akármilyen.
Valóban nem mozdítja a fegyver csövét a célpont után. Ahelyett, hogy éppen hol van arra koncentrál, hogy hol lesz. És talál. Tökéletes lövés. A döbbenettõl meg is feledkezem elõbbi, kevésbé szakmai gondolatomról, hiszen teljesen letaglóz a csodálat. Nem gondoltam volna, hogy ennyire egyszerû lesz, s ennyivel eredményesebb is.

- Így sokkal pontosabb a lövés. – mondom meglepett hangon, õ pedig kihátrál mögülem. Bólint egy aprót, én pedig már újra célra tartok. Tudom mi a dolgom. Újra tüzelek, az eredmény pedig büszkévé tesz úgy vélem mindkettõnket.

- Gyakorlat után egy órával várom a 11-es gyakorlótéren. Külön kiképzésre. – mondja érdes hangon, én pedig vigyázzba vágom magam.

- Igenis, Uram! – kiáltom félelem és lelkesedés borzongató elegyével szívemben. Tanulni akarok, többet és többet, de aggódom is. A lövészet épp az erõsségem, de sok dolog van, ami nem. Persze nyilván azokban szeretnék leginkább fejlõdni!

~***~

Gyakorlat után pihenek egy kicsit, reggelizem, majd a 11-es gyakorlótér felé veszem az irányt. Ott várom a Századost, aki szokásával ellentétben késik egy kicsit. Türelmesen várok, majd mikor pár perc elteltével megérkezik egybõl vigyázzba állok.

- Uram! – köszöntöm tisztelgéssel, õ pedig biccent, mellém lép, majd elkezdi lehúzni magáról pólóját. Tudom mi következik, legalábbis erõsen sejtem: közelharci gyakorlat. Elõre félek.

- Hadnagy! Remélem, felkészült!– pillant rám sokatmondóan, én pedig minden erõmmel arra koncentrálok, hogy ne üljön ki arcomra semmi, legkevésbé az aggodalom. Helyette elõre végiggondolom mit és hogyan tehetek, mi mûködhet és mit érdemes kerülni egy Spoogen-féle férfival szemben. Az persze egyértelmû, hogy a testi erõm itt sem fog sokat érni.

- Igen, Uram! Fejlõdni szeretnék!– mondom határozottan, hiszen ez az egy biztos.

Pólóját a padra teszi fegyverével együtt, s atlétában áll elõttem. Én is követem példáját és megszabadulok minden feleslegtõl.

- Azt már tudjuk, hogy tehetséges lövész, de a közelharcban nem jeleskedik. – mér égig, de nem hatnak meg szavai. Ezt eddig is sejthette bárki, aki rám néz. Nem vagyok túlságosan Schwarzenegger-típus, fogalmazzunk így.

- Sajnos nem nõttem elég nagyra, Uram!– mosolyodom el pimaszul, de tekintete hamar elveszi kedvemet az efféle viccesnek szánt megjegyzésektõl.

- Attól, hogy kistermetû, még lehet jó harcos. Csak fel kell ismernie az elõnyeit.

Alapállást vesz fel, s én is úgy teszek. Amint megvagyok már támad is. Az elsõ pár ütést sikerül hárítanom, de viszonozni õket esélyem sincs. Erõsebb és gyorsabb nálam, örülök, ha védekezésre képes vagyok. Nem is kell sok idõ hozzá, hogy bekapjak egy erõteljes rúgást, épp a gyomorszájamba.
Rögvest el is terülök a padlón és fájdalmasan nyöszörögve kapkodok levegõ után. Nagyon fáj! De minden erõmmel azon vagyok, hogy mielõbb összeszedjem magam, Spoogen pedig látszólag türelmesen vár. Ám amint felállok megszólal.

- Maga gyenge, Hadnagy. – mondja ridegen, mintha csak tényeket közölne. Hidegsége természetesen egybõl szikrát lobbant szívemben, engem bizony ne becsüljön alá senki!

- Nem vagyok gyenge, Uram!– nézek a szemébe, mire már mozdul is, én pedig újra a földre zuhanok. Köhintve törlöm le az eleredõ vért számról, majd lassanként újra feltápászkodom. Alig kezdtük pár perce, s már most alig állok a lábamon.

- Gyenge. Ahogy ütést kap, onnantól vége. Meg kell tanulnia elkerülni az ütéseket. Ne védekezzen, hanem mozduljon el. Használja ki, hogy kistermetû, és lépjen el a támadások elõl. – magyarázza hevesen, nekem pedig végre világossá válik miért volt olyan rideg. Valóban tényeket közölt, mondandója nem ellenem irányult, sokkal inkább értem!

Sohasem leszek olyan erõs, mint Õ, vagy Greenwood, vagy akármelyik másik férfi, hiába bármi. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem gyõzhetek! Greenwood ellen is vittem valamire, s ott sem testi erõmet használtam ki!Van hová fejlõdni, én pedig fogok!
Közben õ újra üt, én pedig gyakorlatba ültetem a hallottakat. Elmozdulok, bár mostanra ez is nehézkes. A fájdalom és fáradtság együttes ereje kezd legyûrni. Újra felém lendíti öklét, én pedig ezúttal valamivel többel próbálkozom, mint puszta elmozdulás. Elkapom a karját és megkísérlem ütésének lendületét kihasználva átdobni õt a vállam felett. A Százados azonban nem hülye, egybõl csuklómra markol, s ránt is magával saját csapdámba ejtve. Csattanva ér földet, majd alig néhány pillanat múlva én is.

- Ilyen esetben próbálja meg uralni az esést. Ne tiltakozzon a lendület ellen, hanem használja ki, Hadnagy.

Feláll, míg én megemésztem szavait. Kezét nyújtja, de habozok pár pillanatig, mielõtt elfogadnám. Nem ahhoz vagyok szokva, hogy a Százados urak ilyen segítõkészek.

- Alapállásba. – utasít keményem amint immár újra talpon vagyok.

Bólintok és fel is veszem az állást. Még mindig eszméletlenül fáj mindenem, a levegõ után pedig egyenesen kapkodnom kell, mégis egyre felszabadultabban érzem magam. Úgy érzem már ez alatt a rövidke idõ alatt is rengeteget tanultam.
Ismét támad én pedig igyekszem tartani a távolságot és elkerülni ütéseit. Ekkor rést látok a védelmén és igyekszem eltalálni. Sikerülni sikerül, de még csak meg sem rezzen tõle. Ellenben elkapja a kezemet, közelebb ránt magához és hátrafelé csavarja ki. Csapda! Gondolhattam volna, hogy nem a véletlen mûve az a látványos rés... én ostoba! Fájdalmasan szisszenek fel és minden erõmmel próbálok szabadulni, de hiába. Kezei bilincsként tartanak fogva.

- Ne izomra támadjon, azzal nem ér el semmit. Célozza az ízületeket és a nyakat. És az orrot. – enged el, én pedig iszom minden egyes szavát. Utána hagyja, hogy támadjak, de hiába. Az ütéseim meg sem kottyannak neki. – Ez így még mindig nem elég jó. – korhol le dühösen, é pedig pihegve törlöm meg homlokomat.

- Én próbálkozom. – szabadkozom.

- Az nem elég! – dörren rám, én pedig majd kiugrom bõrömbõl az ijedtségtõl. Hamar összeszedem magamat, közben õ morogva kiropogtatja szinte minden egyes porcikáját. Olybá tûnik elgondolkodik valamin.

- Jöjjön ide! – mondja meglehetõsen gorombán, én pedig biccentek és engedelmeskedem. Ekkor megragadja a csuklómat, kinyitja ökölbe szorított ujjaimat és új kéztartásba igazítja õket – Próbáljon meg kéztõvel ütni. Ahhoz nem kell olyan erõ, a felület viszont keményebb. – magyarázza, utána pedig újra munkához látunk. Ismét felvesszük az alapállást, s int nekem, támadást várva. Úgy is teszek, közben próbálok minél lendületesebben mozogni.

Kikerülöm ütéseit, várom a megfelelõ pillanatot. Majd amint újra rést látok védelmén mozdul is a kezem. Kéztövem orron találja, az ütéstõl pedig hátrabillen egész teste, orrából pedig vöröslõ vér kezd el szivárogni.

- Uram… én…- nyögöm döbbenten, elvégre nem ezt... nem így akartam... eszemben sem volt bántani, pláne nem a felettesemet! Teljesen lefagyok, lábaim földbe gyökereznek. Ha valaha is ilyesmit csináltam volna Miltonnal, elevenen megnyúzat, utána pedig tetõtõl talpig besóz... ám Spoogen Százados csak elmosolyodik.

- Nem is rossz, Hadnagy. – mondja elismerõen, mire egész testemet megkönnyebbülés és büszkeség önti el.

- A gyakorlatnak vége. – mondja, miután letörli orráról a vért, és a terem széléhez sétál. Ott vállára dobja pólóját, fegyverét pedig visszacsúsztatja övébe. Követem példáját.

- Köszönöm, hogy idõt szánt rám, Százados. – mondom vigyázzba vágva magamat, szívem csordultig van hálával. Még soha, de sohasem foglalkozott külön csak velem senki!

- Ne köszönje, nem magáért tettem. Fel kell zárkóznia a többiekhez. Egy csapat annyira erõs, mint annak a leggyengébb tagja. – mondja hûvösen, kissé lelombozva, ám nem eléggé.

- Én mégis köszönöm.

- Még valami. – mér végig, akárcsak a gyakorlat elején – Ezentúl a reggeli rutinjába építsen be némi testedzést. Fekvõtámaszt, felülést és súlyzózást javaslok. Erõsödnie kell.

- Igenis, Százados. – tisztelgek. Gyûlölöm, ha méregetnek, zavarba ejtõnek és lekicsinylõnek érzem, az õ tekintete azonban mást sugall. Na meg elég nyilvánvaló, hogy igaza lehet.

- Leléphet, katona. – mondja, majd el is indul kifelé. Én pedig, miután szusszantam egyet követem a példáját.

~***~

A nap továbbra is lassan és fárasztóan telik, de nem bánom. Már csak a délelõttbõl is rengeteget tudok profitálni, hiszen sok új dolgot tanultam a Századostól. A délután pedig az újoncokkal együtt edzem végig. Már a nap is lemenõben van, mire a gyakorlatozás végére érünk.
Fáradt vagyok, zuhanyzás után azonban nem ágyamba visz utam. Pontosan emlékszem mit ígértem Greenwood-nak, s ha a bizalmaskodást, jobban mondva a túlzott bizalmaskodást el is utasítom, a kollégák megismerése nem árthat. Elvégre együtt dolgozunk majd, munkánkban pedig egymás élete a tét. Én magam is szívesebben bíznám barátokra, legalábbis jó ismerõsökre azt, mintsem idegenekre!
Be is térek hát a már sokat emlegetett kis helyre, ami tulajdonképpen egy aprócska kocsma. Elég zsúfoltnak teszik, ám amint belépek rögvest feltûnik, hogy az emberek kisebb társaságokba tömörülve szállták meg a helyet. A tisztek a pofásabb asztalkáknál ülnek, s úgy tûnik épp kártyáznak. Néhányan darts-cal ütik el az idõt, s van akik lelkesen dalolásznak. El is indulok az ismerõs arcok felé, mire Greenwood meglátva felemelkedik.

- Isten hozta Hadnagy, végre látni Önt is! – mosolyog.

- Maradhatnánk az Aysel-nél, ha nem bánja! - lépek közelebb. Ekkor veszem észre Spoogen Századost az asztalnál, kezében kártyalapok. Tekintetünk találkozik egy pillanatra, majd szemei visszavándorolnak lapjaira.

- Szerezz magadnak valami italt és ülj le közénk, Aysel! – szólalt meg váratlanul mély, kellemes hangján.

- Igenis, Százados! – vigyorodom el, s el is indulok a pult felé. Abban persze biztos vagyok, hogy a tegezõdés nem kölcsönösnek lett szánva... és hogy egy jó darabig nem is lesz az, de jól esik elszakadni egy kicsit a hivatalos dolgoktól.

A ragacsos kis pulthoz érve kénytelen vagyok szembesülni vele, hogy pusztán kétféle itókát lehet itt kapni. Zavaros, sárgás-barnás, házi fõzésû sört, meg valamilyen furcsa, kevert itókát, amit találóan csak agyzsibbasztónak neveznek. Mivel utóbbi eléggé töménynek tûnik és neve sem a legcsábítóbb a sör mellett döntök. Kérek egy pohárral, a korsót egyenlõre nem merem megkockáztatni, és leülök a tisztek közé.

- Az agyzsibbasztóval jobban jártál volna! – nevet Greenwood – Lehet, hogy bivalyerõs, de legalább az íze tûrhetõ. Az a lötty viszont ihatatlan! – susogja a végét.

- Hallom ám Patrick! – morgolódik a csapos, szavai nyomában nevetés zendül fel.

Amint a kacagás alábbhagy a figyelem középpontjába újra a játékok kerülnek, legfõképpen a kártya. Greenwood és Spoogen is játszanak én pedig érdeklõdve figyelem õket. Aprók csörrennek, öklök csattannak, káromkodások harsognak. Olybá tûnik szeretnek fogadni, épp ahogy én is. Ha ismerném a játékot, jó kis fogadásokat köthetnék. Minden vagyonukból kiforgatnám õket!
De nem így van, úgyhogy figyelmem szép lassan a darts táblára kalandozik. Abban már sokkal jobban otthon vagyok, mint a kártyajátékokban. Elég jó ahhoz, hogy fel merjek tenni némi pénzt, ha a helyzet úgy alakul. Megvárom, míg egy kör lemegy, addig figyelem a játékosokat. Szeretek biztosra menni.

- Beszállhatok? – kelek fel és sétálok Davis felé, amint új kör indul.

- Tétben játszunk Hadnagy! – világosít föl az említett kissé ridegen.

- Pompás! – vigyorodom el – Másképpen nem is játszanék Õrmester! – vágok vissza.

- Miben kíván fogadni?

- Mit szólna a ma esti cechben? – vonom fel egyik szemöldököm. Való igaz, ötven százalékban  a játék szeretetéért döntöttem a darts mellett, de a maradék ötven Davis bosszantására irányul! Még nem felejtettem el neki a múltkorit.

- Drága mulatság lesz Hadnagy! – jelenti ki magabiztosan, s felém nyújtja jobbját, hogy végre-valahára megköttessen a fogadás.

- Önnek biztosan! – fogadom el a kezet, majd felveszek az asztalról pár darab tût.

A többiek, látva elszántságunkat inkább úgy döntenek kimaradnak a körbõl. Félnek, hogy még a végén rájuk maradna a számla. Mi pedig el is kezdünk dobálni. Már az elsõ körben megszerzem a vezetést és tartom is magam. Persze biztosan izgalmasabb lenne, ha fej-fej mellett haladnánk, de porig akarom alázni. Davis küszködik, de egy pillanatra sem hagyja el hidegvére. Nem adja fel, még akkor sem, mikor már jóformán minden elveszett.

- Már csak abban reménykedem, hogy nem bír olyan jól inni, mint dobni. – nevet kínjában.

- Ne adja föl, még nincs minden veszve! – bíztatom nevetgélve.

Próbálkozik is, de sajnos késõ bánat. Ledöntöm utolsó pár korty söröm még a végsõ dobás elõtt, majd repül is a tû. Célba talál, épp oda, ahová kell. Megvannak a szükséges pontok, így hát elégedetten sóhajtok fel. Hiába, ez az én játékom!
A kis teremben üdvrivalgás csendül, alig fél pillanatig elhiszem, hogy nekem szól. Az én gyõzelmem helyett azonban egy még bravúrosabb, még fölényesebb nyereséget ünnepelnek: Spoogen-ét.
Hát persze, rám meg nem figyel senki sem! – füstölgök magamban, míg Davis udvariasan megkérdi mit óhajtok inni a gyõzelmemre. Agyzsibbasztó a választ, mert ha még egy korty sört le kellene tolnom a torkomon valószínûleg a gyomrom bánná, na meg jó közérzetem. Nem mondom, hogy rossz volt, csak istenesen szar.

- Velem is merne fogadni? – lép mellém váratlanul Spoogen Százados, még mielõtt Davis visszaérne italommal.

- Természetesen nem, Százados úr! – szorul össze a gyomrom. Nagyon "megleckéztetés-szaga" van a dolognak, s ha mégis valamilyen csoda folytán én gyõznék, az csak még nagyobb galibát okozna úgy érzem.

- Ne udvariaskodjon már Wray! – morogja az asztalra csapva.

- Nem udvariaskodom, csak szeretek gyõzni. – válaszolom egy zavart mosoly kíséretében, de õszintén, elvégre ez fedi legjobban valós érzéseim... ám ez elég gyáván hangzik, úgyhogy gyorsan korrigálok a dolgon – Kártyázzunk inkább! Nagyon izgalmasnak tûnik, de nem ismerem a szabályait. Tanítson meg, kérem! - kérlelem szélesebbre húzva mosolygó számat.

- Ha a legjobbtól akar tanulni, jó helyen kopogtat! – nevet Patrick.

- Nem szeretem elaprózni a dolgokat! – sétálok a Spoogen elõzõ ülõhelye melletti székhez, majd helye foglalok. Davis közben visszaér italommal én pedig belekortyolok. Hmm... nem is vészes. Egész finom, ez az elsõ benyomásom – Köszönöm Õrmester! – kacsintok rá vidáman.

- Legyen, megtanítom... de mindennek ára van. – zendül a Százados hangja, egyenesen hátam mögül – Utána elverhetem darts-ban! – mondja, én pedig óvatosan bólintok egy aprót.

- Áll az alku! – nyújtok kezet vigyorogva, bele sem gondolva tulajdonképpen mit is ígértem.

Így kezdünk neki a kártyapartinak, egyenlõre ketten egy csapatban. Spoogen dirigál, én pedig rakom a lapokat. Közben szorgalmasan magyarázza mit miért teszünk, ügyelve arra, hogy ellenfeleinknek ne adjon semmiféle támpontot legyõzésünkhöz. Remek taktikus, s remek parancsnok, ez itt is szembetûnõ. Na meg káromkodik, de dögivel. Rajta bizonyára így jön ki az egésznapos feszültség. Néha összerezzenek mellette, de többnyire nem zavar a dolog, sõt... valahogy illenek is hozzá a kemény szavak. Gyõzünk, természetesen, én pedig kezdem kapizsgálni a játékot.
A következõ kört már külön-külön játsszuk. Közben lelökök még pár agyzsibbasztót, s kezdem megérteni honnan kapta a nevét. Nem számít, ingyen van! Inni kell! Ráadásul a Százados szép lassan kiforgat minden vagyonomból, de hát ezt hívják hierarchiának. Õ a hadnagyait forgatja ki, én az õrmesteremet.

- Na, Aysel, készen állsz a darts-ra? –kérdi a sokadik gyõzelme után Spoogen.

- Arra mindig! – felelem az agyzsibbasztótól felbátorodva, ismételten széles mosollyal. Azt azonban természetesen elfelejtem, hogy is hangzott az ígéret. Pedig tulajdonképpen arra fogtunk kezet, hogy elverhet – Miben fogadjunk? - kérdem kissé már ködösödõ tekintettel. Elvégre ezt akarok, fogadni!

Bezzeg a Százados tekintete nem ködösödik, pedig vagy háromszorosát itta az én adagomnak, s ezt csak attól, hogy én itt vagyok. Úgy tûnik jól bírja az alkoholt, de nem adom fel a reményt! Nincs olyan, hogy az nem árt meg, ugye?!

Hangja elültével csend telepszik az embersorok közé. Rémült, feszengõ, aggodalom és félelemszagú csend. Nem csodálkozom rajta, elvégre ezek az emberek szinte kivétel nélkül kintrõl jöttek. Látták mi vár rájuk odakint, így bizonyára nem repesnek az örömtõl, hogy hamarosan vissza kell menniük. Spoogen áll és vár, végigméri párszor az arcokat, majd rövidesen újból megszólal.

- Egy rövid 30 kilométeres futással fogunk indítani. Balra át, a fal mentén, lépés indulj! – kiáltja a szokásos hangerõvel, a katonák pedig indulnak is.

- Mire vár, Hadnagy?! A tisztsége nem menti fel magát a gyakorlat alól! – fordul felém hirtelen, miközben én éppen elmélyülten szemlélgetem a tömeget. Amint megcsapja fülemet az erõteljes hang vigyázzba állok.

- Igenis, Uram! – kiáltom megszeppenve. Miller és elõdei nem vártak el ilyesmit tõlem, de nincs ellenemre a dolog, sõt... tudom, hogy fizikailag vannak hiányosságaim. Kissé elkényelmesedtem, mióta tiszt vagyok.

- Utánam! – kiáltja, majd nemsokára már az élen fut. Mögé zárkózom és igyekszem tartani a tempót. E-tekintetben is hallottam már Spoogen-rõl. Azt beszélik odakint mindig az élen állva vezeti a portyákat. Nem úgy, mint a gyáva Miller... a múlton kár bosszankodni. Vége van már, nem alatta szolgálok. Mégis, a sok sérelmen nem fogom tudni egyhamar túltenni magamat, tudom.

Énekelni kezdünk, így jobban tudjuk tartani a ritmust. No meg a tüdõt is tágítja, amit érzek is. Mostanában valóban kevés idõt szakítottam a testedzésre, azon belül is a futásra, érzem. Spoogen gyors iramot diktál, minden erõmre és kitartásomra szükségem van, hogy tudjam tartani a lépést. Egyre jobban fáradok. Úgy a táv háromnegyede körül tompa puffanás üti meg a fülem. Spoogen hátra indul, én pedig, ahogy azt egy Hadnagynak kell, tovább vezetem a csapatot.

- Nem adtam engedélyt a pihenésre, katona! Felállni! – hallom meg Spoogen távolodó üvöltését – Na idefigyelj! Azok a fertõzöttek odakint csak ezt a pillanatot fogják várni! Azon lesznek, hogy kimerülj és aztán élve fognak darabokra szaggatni! Úgyhogy felállni!Teljesíted ezt a távot ha a végén kúsznod is kell! – ordítja, s rövidesen már újra mellettem fut.

Elsõként ér vissza a gyakorlótérre. Levegõ után kapkodva állok meg mellette, s végignézek rajta. Ahogy ezt végigcsinálta, hogy visszafutott, hogy nem hagyta hátra azt az embert... elképesztõ. Még nem találkoztam ilyen századossal, ki embereivel együtt edzett... kivétel ez alól az apám, csak sajnos alatta nem szolgálhattam. Õ tanított arra, hogy a katona attól katona, hogy nem pusztán saját életével törõdik. Nem önzõ. A bajtársaiért él, hogy õket megvédje.

- Gratulálok, hölgyeim! Most már el tudnak menekülni egy fertõzött elõl! Holnap reggel pontban hat órakor mindenki legyen itt, teljes felszerelésben! Lelépni! – zárja le az edzést a Százados, miután az utolsó ember is befut  – Wray, magával még dolgom van! Kövessen! – mondja, én pedig úgy teszek. Elcsípem szememmel az õrségváltást, ahogy az alkonyuló nap utolsó szikráit is a betonkerítés mögül. Talán azt szeretem legjobban a portyákban, hogy olyankor látni az egészet. Az alkonyt és a hajnalt. Nem takarja ki több méter beton.

- Részletes jelentést kérek minden egyes újoncról, különös tekintettel az egészségi állapotukra. Emelje ki azokat, akiknek van tapasztalata a fegyverekkel és képesek elsõsegélyt nyújtani. – kapom meg feladatom. Kértek már hasonlót tõlem, így nem lepõdöm meg. Már tudom hogyan álljak neki, ahogy azt is, hogy hosszadalmas munka lesz. Gyorsan a Százados mellé zárkózom, elvégre van egy fontos kérdésem.

- Mikorra legyen kész a jelentés, uram? – teszem fel az említett kérdést, mire csak lepillant rám, mintha magától értetõdõ volna.

- Holnap reggelre. – mondja, én pedig meglepõdök. Elvégre ez nagyon kevés idõ, de nem elégedetlenkedek. A parancs az parancs, Miller-tõl pedig épp elég lehetetlen feladatot kaptam ahhoz, hogy rájöjjek: nincsen lehetetlen. – Továbbá. – folytatja, miközben a lõtérre érünk – Vegyenek vért minden újonctól és elemezzék ki. Listát kérek azokról, akiknek a vértípusa rh 0 negatív. – teszi hozzá az elõzõekhez, mire bólintok. Nem egészen világos miért olyan fontos ez, hiszen a vércsoport meghatározást követõen már mindenki megkapta az ellenanyagot. S csak kevés ilyen vércsoportú ember van, talán összesen tízen az egész létesítményben. Azon sem csodálkoznék, ha egy sem volna az újoncok között. Viszont remélem, hogy van. Kíváncsi vagyok Spoogen mit tervez vele.

- Ez minden, uram? – kérdezem óvatosan, mire biccent.

- Leléphet, katona. – mondja, én pedig így is teszek. Minden egyes percre szükségem lesz, ha a jelentéssel reggelig végezni akarok.

~***~

Az éjszaka gyorsan telik, a munkában lassan haladok. Ráadásul minél inkább igyekszem, annál gyorsabban fáradok. Egy jelentés azonban nem foghat ki rajtam! Tudom, mennyire fontos. Jó tudni, s pontosan átlátni az alattam szolgálók képességeit, gyengéit, specializációit. Ezzel úgy látszik Spoogen is hasonlóképpen van.
Nem alszom, ahelyett jó a kantinból csórt kávénak csúfolt undorító lötty! Amúgy sem szeretem a kávét, hát még ezt... nem is használ, de nem baj. Megvan tõle az a bizonyos"virrasztásos" életérzés. Két korty után az egészet a lefolyóba öntöm.

Reggel nem kések, pedig éppen csak elkészülök a jelentéssel. Nem aludtam semmit. Fáradtan sietek... inkább kóválygok be a Százados irodájába, majd miután a kezébe adtam a jelentést, felsorakozom a többi tiszt mellett. Õk jelentenek, miután pedig mindenki végzett Spoogen utasítja õket a gyakorlatozás folytatására.

- Este hatkor, a gyakorlatozás befejeztével mind a négyen jelentkezzenek a 11.-es gyakorlótéren. – adja még ki az utolsó parancsot az õrmestereknek – Wray, utánam. – indul el kifelé, én pedig sietve követem õt. Az újoncok már a gyakorlópályán várnak ránk, amint meglátják a Századost rögtön vigyázzba vágják magukat.

- Jó reggelt hölgyeim! – köszönti õket a szokásos módon Spoogen – A mai napon teljes menetfelszereléssel fogjuk körbefutni a bázist. – üvölti, hangja ismételten csak riadalmat hagy maga után. Páran fel is sóhajtanak nemtetszésüket, kedvtelenségüket, vagy még inkább aggodalmukat kifejezve – Befogni! Nem adtam engedélyt nyavalygásra! Ha túl nehéznek találják a feladatot, növesszenek méhet és menjenek gyereket szülni! – ordít ismét a Százados, mire elcsendesednek. Olybá tûnik beletörõdtek sorsukba, pedig ebben a világban gyermeket szülni sem könnyebb dolog – Indulás! – kapjuk meg a parancsot, megindul a tömeg. Mi ismét az élen haladunk.

Gyakorlat közben most ketten esnek össze. Spoogen mindkettõ esetében egybõl hátrarohan és lelkesen lelket ordít az elgyengültbe. Mindketten befejezik, sikerrel zárul ez a nap is. A "Spoogen-e szigor" jól mûködik. Még ha én kissé drasztikusnak is tartom, el kell ismernem hogy sikeres. Futás után a lõtérre indulunk.

- A mai napon megtanulnak lõfegyverrel lõni. Az elsõ és legfontosabb dolog, amit meg kell érteniük: ha találkoznak egy fertõzöttel, a lõfegyver legyen az utolsó ötletük. Ugyanis a hangra gyûlnek. Ha lelõnek egyet, számítsanak arra, hogy rögtön odacsõdül a környék összes habzó szájú zombija. Csak akkor lövünk, ha már nincs más választásunk. – magyarázza a Százados, az újoncok pedig szájtátva hallgatják.

Néhányan már tudják, vagy legalábbis sejtik hogyan mûködnek a fertõzöttek, ám jó páran vannak, kiknek, annak ellenére hogy nemrég kerültek a védelmet nyújtó bázis falai közé, fogalmuk sincs minderrõl. Pedig nem véletlen a sok fizikai gyakorlat és szúró-, vágófegyveres, no meg pusztakezes harci oktatás. A csend életet menthet.

Egy alkalommal újoncként tûz alá vette az osztagomat egy ellenséges csoport. A puskák ropogása persze egybõl odacsalt egy halom fertõzöttet. Túl sokan voltak. Körbevettek, se mi, sem pedig az ellenség nem tudott kimenekülni a gyûrûbõl. Páran viszont még idõben bebújtunk egy valaha volt busz alá. Tél volt, rettenetesen hideg. Fél napig kucorogtunk, pisszenni sem mertünk, úgy néztük végig míg azok az élõ hullák szétmarcangolják társainkat. Rettegtünk minden pillanatban, minden egyes percre azt hittük az utolsó. Végül a fertõzöttek továbbálltak, máig nem tudom felfogni hogyan tudtuk kibírni. A csend mentett meg bennünket.

Miután Spoogen elmagyarázza a puskák használatát lõgyakorlatot tartunk, hogy felmérjük az újoncok képességeit. Közben a Százados átolvassa a jelentésem, majd magához hívat tízet a katonák közül.

- Mi a neve, közlegény? – kérdi meg az elsõt, mire õ eléggé reszketegen, félénken válaszol, majd Spoogen folytatja is mondandóját – Úgy tudom, maga egymaga védett egy kisebb csoportot és kevés veszteséggel eljuttatta õket a bázis kapujáig.

- Így van, uram.

- Nagyszerû. Különleges oktatásban fog részesülni.

Miután beszélt mind a tízzel folytatja a szelektálást. Újabb és újabb embereket hív magához, mind személyre szóló kiképzési tervet kapnak, az utolsó emberig. Nem gondoltam volna, hogy ilyen végtelenül aprólékos ember, bár jobban átgondolva sikerei megkívánják mindezt. A hihetetlen precizitást, ami biztosan meg fog majd térülni.

- Az aktájából az derül ki, hogy ön orvos volt, mielõtt beütött volna a világvége. – lapozgatja az utolsó, eléggé koros újonc papírjait.

- Helyesebben állatorvos, uram. – mondja szégyellõsen az öreg, pedig gondolhatná, hogy itt már mindenféle orvos egyre megy.

- Át fogom helyeztetni. Magának sokkal több hasznát fogjuk venni itt a táborban. Leléphet. – mondja végül a Százados, az öreg pedig derûben úszva távozik.

A nap további része gyorsan elmegy. Gyakorlatozunk és gyakorlatozunk. A Százados olykor kiemel egy-két embert, s külön foglalkozik velük. Addig én ügyelek a többiekre. Ilyesmire nem kell utasítani, zsigereimbe ivódott. Nem esik nehezemre a felettesekhez való idomulás és a velük való együttmûködés, még ha errõl Miller mást is terjeszt.
Miután végzünk, s elküldjük az újoncokat a gyakorlótérre indulunk. Gondolom a Százados fel kívánja mérni a képességeimet, ami érthetõ. Ennek ellenére izgulok, hisz rettenetesen fontos az elsõ benyomás, ilyen téren is!

- Közelharci gyakorlattal kezdjük, majd megmutathatják, mennyire tudnak jól célozni. Wray! – pillant rám, miután ismertette a feladatot. Aggódom, nem aludtam egész éjjel, ráadásul a pusztakezes harc sem erõsségem... bár ami azt illeti Davis arcának beverése ellen nem lenne túl sok kifogásom így, a történtek után – Greenwood Hadnagy lesz az ellenfele. – jelenti ki, mire elõ is lép az említett.

- Értettem százados! – követem én is Greenwood példáját, s jómagam is a gyakorlótérre lépek.

Tegnap az õrmesterekkel ismerkedhettem meg, úgy látszik ma a hadnagyokkal. Rajtam kívül még kettõ szolgál Spoogen alatt.
Az egyik tehát Greenwood, egy jól megtermett egy ember, látszik, hogy cseppet sem az én súlycsoportom. Sóhajtok egy aprót, mialatt még egyszer végigmérem ellenfelem, s felveszem az alapállást. Apám arra tanított, hogy nincsen lehetetlen. Hogy mindenkit le lehet gyõzni, mert mindenkinek van gyengepontja. Én pedig meg fogom találni Greenwood gyengepontját!

- Kezdjék! – üvölti Spoogen, a hadnagy pedig megindul felém.

Magassága és súlya ellenére gyorsan és lendületesen mozog. Arcáról pedig lerí, hogy nem kívánja sokáig húzni a dolgot. Megszoktam már ezt a hozzáállást... illetve hozzámállást. Vagy a végtelenségig finomkodnak velem, vagy nemes egyszerûséggel a földbe tipornak. Nem hibáztatom õket, elvégre gyenge vagyok. Gyengébb mint itt a teremben bárki. Gyengével pedig zavarba ejtõ és kellemetlen harcolni. Már újoncként is kerülték a társaim, hogy velem kelljen küzdeniük. Ha megüt, az a baj. Ha nem, akkor az. Bizonyára ezért is akar Greenwood mihamarabb túllenni rajta. Rajtam.

Amint a közelembe ér jobbját erõteljesen gyomrom felé lendíti. Olybá tûnik valóban gyorsan szeretne végezni. Kifordulok az ütés elõl, s viszonzom a gesztust, állát célba véve, ám kivédi. Villámgyors és még erõs is. Ahogy a kezem védekezõ karjának csattan megroppan, fájdalom nyíllal belé.
Hátrálok és védekezek, de így is épphogy csak elkerülöm újabb és újabb ütéseit, s rúgásait. Egy darabig tartom magam, ám erõteljes mozdulatai szépen lassan utat törnek maguknak. Mindenem sajog, ráadásul kezdek lassulni. Tudom, hogy sürgõsen ki kell találnom valamit, különben baj lesz!
Egyik rúgása elõl elhajolva megkísérlem kigáncsolni. Az apámtól tanult mozdulat beválik, Greenwood Hadnagy az oldalára esik. Ám még mielõtt felfognám, hogy mozdulatom sikert kölykezett õ maga is célba veszi lábával a bokámat. Mire észbe kapok én magam is földet fogok. Egybõl felpattanok, ám így is elkések. Õ már áll, s amint megemelem testemet a gyomromba térdel, majd jobbjával ad egy horgost.
Érzem, ahogy felszakad a szám. Nyögve rogyok a földre. Rettenetesen fáj, moccanni sem bírok. Magzat pózba kuporodok levegõ után kapkodva. Több-kevesebb sikerrel. Nem akarom, hogy így legyen vége, nem akarok szégyenben maradni egy másik Hadnaggyal szemben. Nem akarok gyengének tûnni Spoogen elõtt. Minden erõmet összeszedve próbálok feltápászkodni, ám alig hogy négykézlábra tornázom magam összecsuklok. Egyenesen bele a kis vértócsába, mi alattam összegyûlt.

"A fájdalom pusztán az elmédben létezik, nem valóságos akadály. Épp ezért leküzdhetõ." – pendülnek fel apám szavai.

Mindig ez van, kicsiny korom óta. Jól belém verte õket, s tudom, egyszer majd ez okozza vesztem. Hogy nem tudom mikor kell föladni. Mire felfogom mi történik már talpon is vagyok. Érzem én még mindig a fájdalmat, csak nem érdekel... katonaként nem tehetem meg, hogy érdekeljen. Meg kell tanulna az embernek különbséget tenni a súlyos sérülés és a karcolás között ha katonalétre adja a fejét. Amíg pedig nem súlyos, nem szabad, hogy érdekeljen. S lám, támolyogva és émelyegve ugyan, de a lábamon állok, s a következõ lépésen töröm a fejem.

- Vége van Hadnagy! – morran fel Greenwood felém fordulva. Már majdhogynem elhagyta a gyakorlóteret, pedig még koránt sem fejezõdött be a küzdelem!

- Majd ha a százados azt mondja! – pihegem megropogtatva vállaimat.

- Ne legyen ostoba! Nem akarom péppé verni kolléga! – szólal meg újra ellenfelem, ezúttal valamivel halkabb és gúnyosabb hangon, mialatt én egy könnyebb mozdulattal törlöm le a vért államról.

- Nem dísznek kaptam a rangom kolléga! – veszem át én is a csipkelõdõ hangszínt.

Dühösen indul vissza felém, én pedig elégedetten elvigyorodom. Elértem amit akartam. Karját meglendíti, az pedig  pár pillanat múlva már iszonyatos erõvel süvít fejem felé. Erre vártam. Saját erõmbõl táplálkozva esélyem sincsen egy ilyen hústoronnyal szemben, azonban ha az õ erejét, s lendületét használom ki, még jól is elsülhet a dolog. Jellemzõ, hogy a jó ötletek akkor jutmak eszembe, mikor már félholt álapotban vagyok...
Villámgyorsan térek ki az ütés elõl, ökle alig pár centire siklik el arcomtól. Ezt követõen a keze után nyúlok és megragadom. A saját svungját használva csavarom ki, át a vállam felett. Karját pedig követi testének többi része is. Nyekkenve ér földet, én pedig nem habozok utána vetõdni, könyökömet gyomorszájába fúrva. Fájdalmas kiáltás hagyja el torkát, két karjával pedig görcsösen kap utánam. Nem enged el, s én se terveztem ezt tenni vele. Pusztán addig válunk meg egymástól, míg fogást keresünk a ásikon, s hát sajnos erejébõl kifolyólag neki van könnyebb dolga. Ám mielõtt még a földre szorítana nagy meglepetésemre Spoogen harsány hangja üti meg a fülem. Na jó, nem szépítek, üvöltése.

- Elég!

- Értettem, Uram! – harsogjuk egyszerre, majd elengedjük egymást.

Az egyenruhánk csupa vér. Greenwood szemöldöke is felszakadt a birkózásban, s az is egy elég vérzékeny pont. Akárcsak az áll, az orr, vagy a száj. Feltérdelve fújom ki magam. Ellenfelem megtörli arcát, majd feláll, s nagy meglepetésemre kezét nyújtja felém.

- Nem volt semmi Hadnagy! – suttogja szaporán kapkodva levegõ után, én pedig elfogadom a kezet. A gúny helyére valami más költözött hangjában. Felsegít. A szemében is másvalami csillog, megbékélés és tisztelet.

- Maga sem semmi hadnagy! – vigyorodom el, s immár õ sem rest mosolyogni.

- Még picsognak pár órát, vagy folytathatjuk! – üvölti Spoogen, mi pedig gyorsan elhagyjuk a gyakorlóteret.

Csak pár vérfolt marad utánunk. A takarítószemélyzet egy tagja gyorsan feltöri, majd folytatódhat a küzdelem. Én azonban ezt már nem láthatom. A Százados úgy határoz, mára épp elég volt nekem. Zuhanyozni küld, s tiszta egyenruháért. Greenwood maradhat és folytathatja, ami világossá teszi, hogy Spoogen gyengébbnek tart nála. Jó, gyengébb is vagyok, de akkor is bánt! Épp ugyanúgy hadnagy vagyok mint õ, vagy akárki más... aki hadnagy! Bírom a strapát! Magamban puffogva, morogva indulok vissza szállásom felé. Szerencsére kivétel nélkül minden katona gyakorlatozik, így nincs aki megbámulhatna.

Persze a meleg víz alatt állva, ami errefelé amúgy is ritkaságnak számít, már más színben látom a dolgot. Liluló porcikáimnak jól esik a lazító zuhany. Felszakadt számat csípi egy kicsit, de nincs okom panaszkodni. Hálás lehetek az égnek, ha ez lesz a közeljövõben a legsúlyosabb sérülésem.

Miután végzek visszasietek a gyakorlótérre, ahol még javában folyik a küzdelem, s örömmel konstatálom, hogy míg zuhanyoztam valamelyikük jó alaposan helyben hagyta Davis-t is. Épp maga a Százados a soros, az egyenruháján lévõ poron kívül semmi sem árulkodik arról, hogy immár túl van pár mérkõzésen. Sértetlennek tûnik. Ellenfele pedig a legnagyobb meglepetésemre Greenwood. A nagydarab férfi mellet sem törpül el Spoogen hála magas, szálkás termetének. Greenwood minden erejét latba vetve küzd, de semmit sem ér. A százados úgy mozog, akár egy ragadozó, ki értékes prédára lelt. Könnyedén tér ki a Hadnagy ütései elõl, sajátjait pedig kíméletlenül viszi be. Gyors és pontos, ez pedig pillanatok alatt meghozza gyümölcsét. Alig fél perc múlva Greenwood már földön is van.

- Mára elég! – harsogja a Százados – Irány a lõtér!

Örülök, hogy végre valami olyasmi következik, amiben valóban jó vagyok. Kicsiny korom óta imádok lõni, s hála a sok gyakorlásnak és a lelkesedésnek egész jól megy. Miller szinte mindig rám bízta a mesterlövészek elhelyezését és irányítását, így ilyen irányú tapasztalattal is bírok. A lõtérre érve mindenki kibiztosítja fegyverét, akinél pedig nincs magához vesz egyet. Én az enyémet mindig magamnál hordom, elvégre nincs szabály, mi tiltaná. Visszagondolva pedig arra, mi történt az elõzõ lakhelyemül szolgáló bázissal, jó ha kéznél van.

- Úgy hallottam remekül céloz. – lép mellém Spoogen, míg én célba veszem a saját oszlopomban lévõ céltáblát.

- Nem célzok mesterien, de szeretek célba lõni Uram! – reagálok szavaira, ám le sem veszem szemeimet a célról.

- Mozgó célpontra is? –kérdi, miközben beindítja az ugyan kezdetleges, de a célra tökéletesen elégséges gépezetet, minek hatására potenciális célpontok kezdenek el mozgolódni céltáblák elõtt és között. Még szerencse, hogy vannak lelkes mechanikusaink, kik lehetõvé teszik mindezt.

- Arra a legjobban! – vigyorodom el – Melyiket kéri?

- Szedje le a középsõt. – utasít, ép pedig már célra is tartok.

A "leszedni" a fertõzöttek esetében annyit tesz: tiszta fejlövés. Pusztán ez állítja meg õket. A célpontok körülbelül az õ szokványos sebességükkel cikáznak, ám így sem okoz nagy kihívást a leszedésük. Ebbõl a távolságból magabiztosan sütöm el fegyverem, de a biztonság kedvéért kétszer is megfontolok mindent, mielõtt tüzelnék. Bizonyítani akarok neki. A türelem pedig tiszta fejlövést eredményez.

- Szép, bár kissé lassú. – kommentálja Spoogen – Nehezítsünk! – igazít a kapcsolókarokon. A célpontok méterekkel tolódnak hátrébb.

Én pedig mély levegõt veszek, s benntartva veszem célba veszem célba a következõ hullahasonmást. Újabb találat, ezúttal is jó helyen. A százados pedig ismét nehezít. A távolság növekedésével arányosan romlik a pontosság. Azonban harmadszorra i célba találok. Igaz, hogy csak éppenhogy, de ez attól még találat.

- Szerencséje volt! – foglalja össze a tanulságot a Százados szenvtelen hangon.

- Szerencsés ember vagyok. – mosolyodom el, õ pedig minden szó nélkül továbbáll. A többi tiszthez lépve szemlélõdik tovább.

Miután végeztünk a gyakorlással a Százados elenged bennünket is. Mára ennyi. Tagjaim még mindig sajognak, érzem hogy rám fér a pihenés. Ahogy az alvás is. Bár az edzés felélénkített, ahhoz hogy holnap is megfelelõ formában lehessek, elengedhetetlen, hogy végre kialudjam magam.

~***~

A szobám felé indulok. Ideje eltennem magamat másnapra. A bázis már kezd elszíntelenedni a szürkületben... nem mintha amúgy oly színes volna. Maximum a növénytermesztésre használt rész, az valóban gyönyörû, ám a többi része inkább egy börtönre hasonlít.

Az elmúlt nap eseményein merengek, s hogy vajon a Százados mit szûrhetett le, mit gondolhat rólam. Remélem, hogy legalább egy kicsit sikerült meggyõznöm õt afelõl, hogy itt a helyem, a katonák között. Más õ, nagyon más, mint amilyenek az ezelõtti feletteseim voltak. Sohasem éreztem még, hogy valakinek ennyire meg akarok felelni. Az elhivatottsága úgy látszik ragadós.

- Bírja a gyûrõdést hadnagy! – üti meg a fülemet egy ismerõs férfihang. Greenwood az, mosolyogva lépdel felém.

- Köszönöm Hadnagy! – kúszik halvány mosoly az én arcomra is. Jól esik, mikor valaki végre katonaként kezel. Egy nõ általában megérzi mikor tekint rá egy férfi egyenlõ félként, kollégaként. Én most ezt érzem, és örül a szívem.

- Sajnálom, hogy... – kezd bele. Még képes lenne elrontani az egészet, ezért gyorsan közbevágok.

- Hogy nem bánt velem kesztyûs kézzel? – húzom fel a szemöldököm – Épp meg akartam köszönni, hogy katonaként kezelt.

- Akkor csak azt sajnálom, hogy így ismerkedtünk meg. – mosolyodik el újra és zavartan vakarja meg fejét.

- Én nem. Még senkivel sem kerültem ilyen gyorsan ilyen közeli kapcsolatba! – viccelõdöm, mire mindketten elnevetjük magunkat.

- Jöjjön le este a krimóba, lesz ott egy kis... lazítás. A többi tiszt is ott lesz! – kapok egy váratlan meghívást. Örülök neki, elvégre talán így lehet a legkönnyebben beilleszkedni. Együtt mulatva.

- Lazítás? Jól hangzik, de elég keveset aludtam, majd talán inkább holnap tiszteletemet teszem! Meg azt sem tudom merre van az a bizonyos "klimó"! – magyarázom.

- A kantinnál balra, egészen a garázsokig. Ha azok megvannak, onnantól már eltéveszthetetlen. Hét után már gyülekezne az emberek. Aztán ha ma nem is, holnap jöjjön! Egy új Hadnagy érkezése nem akármilyen esemény mifelénk!

- Észben tartom. – mosolygok, majd búcsút intek és tovább indulok.

A nagydarab férfi fütyörészve veszik el a sötétségben, én pedig szépen lassan a szállásomhoz érek. Kikészítem a másnapi ruhámat, aztán olvasok egy kicsit, mikor pedig az óra elüti a kilencet zuhanyozni megyek. Már csak hidegvíz van, de nem zavar. Spórolni kellene a vízzel mikor csak tudunk, de a lõgyakorlaton alaposan összekoszoltam magam, s így nem akarok befeküdni ágyamba.

A zuhanyzás végeztével megtörülközöm, felöltözöm és aludni térek. Alig hogy vízszintbe helyezkedem már jön is az álom. Nyugtató, pihentetõ, édes illatú. Karórám ötkor ébreszt, ahogy azt már megszoktam.

Ennek ellenére nem igazán izgat a dolog, sõt... voltaképpen örülök, hogy megszabadultam végre Miltontól. Egy önzõ, agresszív, ostoba pojáca, tipikus példája annak, mikor a butaság akaraterõvel párosul. Egyedül az a szerencséje, hogy az Alezredes Úr unokaöccse, különben nem én álltam volna hadbíróság elõtt.
Egyedül csupán az bánt, az embereimet is hátra kell hagynom. Jó katonákat, akikkel az évek során már-már baráti viszonyt is sikerült kialakítanom. Öröm volt velük együtt dolgozni, bár sok idõ kellett az összecsiszolódáshoz. Ebbõl következik egy másik dolog, ami még nehezebbé teszi az elszakadást. Hogy mindent elõröl kell kezdenem. Nõként nem volt könnyû, még az újoncok tekintélyét is nehéz volt kiharcolni, most pedig csinálhatom újra az elejétõl.
Kevés a nõi katona, legalábbis portyázó századokban mindenképp. Az emberiség megfogyatkozott, így az asszonyok elsõdleges feladata a gyermekszülés. Már számtalanszor elmondták nekem is az okosok, hogy jobb lenne, ha katonásdi helyett inkább én is megpróbálnék "tisztes nõként" viselkedni. Pedig a bajtársaim közül sokaknak van már gyermeke, s mégis vállvetve harcolnak. Nekik könnyebb, õk férfiak. Néha azt kívánom bárcsak én is az lennék.

Most azonban feleslegesen kesergek ilyesmiken. Az ítélet megszületett, már holnap reggel jelentkeznem kell a Századosnál, a bázis északkeleti felénél. Várom már a találkozást, izgalommal tölt el. Hiszen a vezérkart leszámítva szinte mindenki rettegi nevét, kiváltképp az újoncok. Az a hír járja róla, hogy roppant fölényeskedõ, nagyon nagyra van magával, kissé gyenge idegzetû és nyers. No meg eszméletlenül szigorú, hosszú távon pedig halláskárosodást okoz a vele egy légtérben, avagy tíz méteres körön belül tartózkodás. Érthetõ hát, hogy sokan azért rimánkodnak, hogy csak ne az õ parancsnoksága alá kerüljenek.
Ám még ennél is többen vannak, akik épp erre áhítoznak, hiszen a századosok közül kiemelkedik neve. Õ tudhatja magáénak messze a legsikeresebb portyákat és a legkevesebb veszteséget. Statisztikai adatok alapján bátran kijelenthetõ, hogy õ a legjobb százados a bázison, pedig van belõlük még négy rajta kívül.

El is indulok, egyenesen egykori szállásomra. Ott összepakolom mindenemet, majd indulok. Búcsúzkodásra nincs lehetõség, a katonák keményen gyakorlatoznak. Miután megvagyok a szüleimhez indulok. Nincsen sok dolgom, nem lehet. Minden felesleget otthon hagytam náluk, a szobámban. Emlékeket, számomra kedves tárgyakat, már ami maradt. A laktanyába nem cipelhetek be ilyeneket.

– Tégy büszkévé, mint mindig! – búcsúzik tõlem mosolyogva az apám. Meghatnak a szavai. pontosan tudja, hogy parancsot szegtem, s ezzel szégyent hoztam nevére. De nem érdekelte. Bízott bennem és az ítélõképességemben, a támogatása pedig mindennél többet jelentett, ahogy a szeretete is.

– Azzá teszlek! – ígérem mosolyogva, mire édesanyám a vállamra simít.

– Vigyázz magadra Kincsem! – mondja óvó hangon, majd csókot ad arcomra – Amint tudsz látogass meg bennünket!

– Igyekezni fogok, de sajnos az északkeleti szektor messze van innen. – mondom szomorúan.

Ez után még váltunk pár szót, majd indulok is. Késõre jár már, reggel pedig korán lesz a kelés. Hatkor jelentkeznem kell a Századosnál, s szeretném a lehetõ legjobb formámat hozni. Sokat számít az elsõ benyomás, én pedig igazán szeretném elnyerni a bizalmát. Ha a modora nem is tökéletes, már pusztán a számarányokból is látszik, hogy nem egy Milton-féle félbolond. Egy jó felettest pedig öröm szolgálni, így szinte biztos vagyok, hogy hosszú távon jól jártam az áthelyezéssel.

A bázisra érve egybõl kísérõt adnak mellém, aki el is vezet szállásomra. Sajnos itt nincs nõi szárny, a bázis ezen szektorában nem szolgál annyi asszony katonaként, hogy megérné egyet külön fenntartani. Így a tiszti és tiszthelyettesi részleg egy eldugott kis szélsõ szegletében kapok szobát, szerencsére lakótárs nélkül. Jobb szeretem a nyugalmat. Újoncként nehéz volt elviselnem, hogy vagy kéttucat emberrel vagyok kénytelen osztozni szállásomon. A fürdõblokk itt is közös, s a rend fenntartása érdekében szintén külön idõpontot jelöltek ki a nõként való használatára, épp mint régi helyemen. Ott a vacsora kiosztása alatt tisztálkodhattunk, itt pedig kilenc után, mikor a férfiak már végeztek.
Így is teszek. Kipakolok, s  amint az óra elüti a kilencet lezuhanyozom, majd aludni térek. Az órámat ötre húzom, úgy a biztos. Nem szeretnék elkésni, kellemetlen volna már az elsõ napon hibát véteni. Nem vagyok már újonc, nem engedhetem meg magamnak az ilyesmit. Lefekszem és gyorsan elalszom, nem agyalok feleslegesen. Szükségem is van a pihenésre, egy nehéz napon és egy nehéz idõszakon vagyok túl. Holnaptól pedig minden más lesz.

A karóra pontosan csörög, így már fél hatra elkészülök. Elvégzem az utolsó simításokat küllememen, majd teljes felszerelésben indulok el az eligazításra. Az erre kijelölt helyiség elõtt pedig ott áll még a Spoogen Százados alá tartozó három õrmester. Nem ismerem õket, de nincs is túl sok idõ a bemutatkozásra. Amint háromnegyedet üt az óra, a Százados berendel mindnyájunkat. Egy magas, barna hajú férfit látok magam elõtt. Háttal áll nekem, így arca egyenlõre rejtve marad elõttem, ahogy az õrmesterek elõtt is. Bár õk bizonyára már ismerik.

– Üdvözletem hölgyeim! – köszönt bennünket erõteljes hangon, még mindig az ellenkezõ irányba fordulva, meglehetõsen gúnyos hangon. A kezében papírok ropognak, olybá tûnik épp olvasgatja õket – Úgy hírlik önök képezik az új altiszti és tiszthelyettesi gárdát.

Ez után pár pillanatnyi csend következik. Senki sem mer megszólalni, én még pisszenni sem merek. Van valami valóban fenyegetõ a kisugárzásában, valami félelmetes. Feszengünk és kényelmetlenkedünk, egészen addig míg újra meg nem szólal.

– Wray Hadnagy, kérem lépjen elõ! – mondja könnyedén, ám ami ez után következik, az cseppet sem nevezhetõ könnyednek – Úgy hallottam Ön eddig Milton Fõhadnagy alatt szolgált. Nemrégiben pedig áthelyezték hozzám. Van itt egy szép kis parancsszegés is, és sok egyéb kisebb kihágás – forgatja a papírt, a gyomrom pedig összeszorul, nem igazán értem miért kell ezt az õrmesterek elõtt megbeszélni – Nem csodálom, hogy Milton túladott magán. – vonja le a konzekvenciát, én pedig ordítani tudnék. Nem tehetem. Már a magyarázkodás is hiba volna, jól tudom – Mégis miféle név az, hogy Aysel? Talán nõi?! – fejezi be végül gúnyosan, mire felszalad a bal szemöldököm.

– Török, Uram! – Válaszolok, mire megrezzen alakja. Olybá tûnik nem nõi hangra számított.

– Ugye ez csak valami vicc! – fordul meg, majd egybõl végig is mér. Egyetlen nõként, s egyenruhában nem nehéz kiszúrnia.

Én pedig végre láthatom arcát. Fiatal, ránézésre nem lehet sokkal idõsebb nálam, úgy vélem. Jólfésült, bal oldalán húzódó sebhelye ellenére helyes arcú férfi, ám a tekintete tovább mélyítette a félelmetes képet. Egyszerre volt üres és lenézõ, a szemei pedig úgy izzottak, olyan vörösen, akár egy fertõzöttnek. Errõl is hallottam már, ám arra nem emlékeztem, hogy pontosan mit is. Nem emlékszem mi történt vele, pedig már többen említették. Annyi biztos, hogy a Százados Úr nem fertõzött, illetve valamilyen szinten talán mégis az... az ellenanyagot nem dobta ki a szervezete, így számára életmentõ volt. Innen tudom azt is, hogy a vércsoportja 0, s negatív. Nagy szerencséje volt, oltári nagy!

– Igen. Valójában csupán egy kisnõvésû férfi vagyok Uram! – válaszolok, s kicsit el is vigyorodok frappáns kijelentésemen.

– Tûnjenek innen! Kettõre szedjék össze az újoncokat! Várom magukat a szektor kettes számú gyakorlótere melletti tiszti épületben! – adja ki a parancsot üvöltve, minek hatására mind összerezzenünk. Mielõtt még megmozdulnánk hozzáteszi: – Wray marad!

A többiek kitódulnak, én pedig egymagamban álldogálok az irodában. Olybá tûnik nem igazán értékelte humoros megjegyzésemet. Ennyit az elsõ benyomásról. Pedig igazán jó poén volt, kihagyhatatlan. Az ajtó becsukódik a távozók mögött, a Százados pedig újra rázendít.

– Viccesnek képzeli magát Hadnagy? – lép közelebb szemeit tekintetembe fúrva.

– Nem, Uram! – mondom komolyan, félrenézni sem merek.

– Akkor javaslom moderálja magát, ha velem beszél! – kiabál tovább, megállva elõttem. Én pedig erõt veszek magamon.

– Értettem Százados! Kérem bocsássa meg az arcátlanságom!

– Kettõkor várom. Leléphet katona! – adja ki az utolsó parancsot, én pedig megyek is.

Amint becsukódik mögöttem az ajtó nagyot sóhajtok. Nem lesz oly könnyû együttdolgozni Spoogen Századossal, mint azt gondoltam.
Miután kiérek az épületbõl, egy másikba indulok. Van még néhány, az áthelyezésemhez kötõdõ adminisztrációs teendõ. El is húzódnak alaposan. Az ebédem volt aznap az elsõ étkezésem, pedig naivan arra számítottam, hogy a papírmunka nem tart tovább majd egy óránál. Az egész délelõttöm ráment, s a délutánom elsõ órácskája is. Sietve indultam el a gyakorlótér felé, késésben voltam. Menet közben szüntelenül az órámat nézegettem, egészen addig, míg neki nem ütköztem valakinek.

– Elnézést! – szólalok meg bûnbánó hangon, elvégre mindenhova figyeltem, csak elõre nem.

– Én tartozom bocsánatkéréssel Wray Hadnagy! – mosolyog rám egy magas, szõke hajú, kék szemû férfi. Ismerem õt, õ az egyik õrmester, kivel reggel találkoztam  – Még be sem mutatkoztam, a nevem Randall Davis! – nyújt kezet.

– Örülök Davis Õrmester! – fogadom mosolyogva a gesztust.

–  A századoshoz, ugye?! Önnel tarthatok? – kérdi búgó hangon és intéz felém egy újabb molyt. –Örömömre szolgálna egy ilyen gyönyörû nõ társasága! – mondja, s közben le sem veszi rólam a szemét, elmélyülten méreget, amit már nem igazán tudok hová tenni.

Ilyen vakmerõségre nem számítottam, s az a legrosszabb, hogy mindezt szépen, udvariasan teszi. Helyes férfi, ez vitathatatlan. Ahogy az is elég egyértelmû, hogy imponálni próbál. Rosszabb esetben annál is többet. Elvégre a felettese vagyok, biztosan jól jönne neki a jó kapcsolat. Épp ez az, amiért nem hat meg a dolog. "Házi nyúlra amúgy sem lövünk" – mondaná az öcsém. Úgyhogy hiába pislog olyan szépen Davis Õrmester a tengerkék szemeivel, halott ügy. Sohasem kezdenék ki az egyik emberemmel, ahogy a feletteseimmel sem. A bizalmaskodást is elutasítom, nem vezet semmi jóhoz. Viszont a visszautasításban sajnos nem jeleskedem.

– A felettese vagyok, Davis Õrmester! – emlékeztetem rá szigorúan.

– Ugyan asszonyom! Én csak udvarias akartam lenni! – Vág ártatlan, meglepõdött képet, a hangjában pedig némi sértettség bujkál. Persze, még neki áll feljebb...

– Még van egy kis dolgom a megbeszélés elõtt,de Ön menjen csak! El fog késni! – hagyom ott könnyedén. Nem húzom tovább a dolgot, nincs értelme.

Ezúttal bejön, Davis veszi az adást, és indul is. Én pedig kerülõúton megyek. A kerülõnek viszont ára van, amit idõben mérnek. Nekem pedig nincs sok. Iparkodok, amennyire csak tudok, ám az ismeretlen terepen nehezen igazodom el. Az órámra nézek, még két perc. Futásnak eredek, ám rossz felé kanyarodok. Még egy perc. Megvan a megfelelõ irány, már látom is az épületet, közel van már! Rohanok ahogy tudok, közben reménykedni próbálok, hogy talán még idõben vagyok. Pihegve rongyolok be az irodába, ahol sajnos Spoogen Százados már javában tartja az eligazítást. Sikerült. Végül csak elkéstem az elsõ napon.

– Uram! – kapkodok levegõ után.

– Késett. Milton talán tolerálta ezt? – ordít rám egybõl, olyan hangerõvel, hogy megfagy bennem a vér. Milton sem volt kutya, de ez azért sokkal durvább. Összerezzenek.

– Nem, Uram! – válaszolom harsányan, azonban ezúttal kerülöm a tekintetét. Ha belenézek, csak rosszabb. Minél többet nézem azokat a szemeket, annál ijesztõbbek.

– Davis Õrmester említette, hogy már dolga volt. – kezd bele gúnyos hangon – Ha alattam szolgál, akkor ez többé ne forduljon elõ!

– Nem... nem fog... Uram! – mondom halkabban, el-elhaló hangon. A félelem beköltözött szívembe.

– Mondott valamit, katona?! – ordít rám újra, s én minden erõmmel azon vagyok, hogy összeszedjem magam.

– Nem fog elõfordulni, Uram! – találom meg a hangom pár pillanatnyi hezitálás után.

– Helyes. Akkor folytatnám az eligazítást! – fordít hátat – A következõ portyát 12 nap múlvára tûzték ki. Az északkeleti század Lexingtonig nyomul elõre, ott töltjük fel a készleteinket, és átfésüljük a város déli felét. 8-án, a 14. napon indulunk vissza a bázisra.

Még sokáig egyeztetjük a részleteket, majd az Õrmesterek elindulnak beavatni és megkezdeni a felkészülést embereikkel. Az újoncok felkészítése pedig a mi feladatunk lesz a Századossal. Izgatottan várom már a találkozást velük. A megbeszélés után egybõl a gyakorlótérre megyünk, ahol a katonák sorakoznak. Sok közöttük a fiatal, de igazán vegyes társaságnak tûnnek. A frissen érkezett férfiakat általában egybõl besorozzák, édesmindegy, hogy 15, avagy 55 évesek. Ez most is tükrözõdik az arcokon, de minél többfélék, annál izgalmasabb lesz a közös munka.