- Risu, nézd csak! - nyújtom a mókus felé a mogyoródarabot. Egy egész zacskóval találtam a kamrában, szerintem véletlen maradhatott ott, mert én már meg is feledkeztem róla teljesen. A másik opció, ami ugyanilyen kedves, hogy a Sors szándékosan rendelkezett úgy, hogy most kis barátomnak adhassam, a friss tavasz első jeleit ünnepelendő.
Virea, az élethozó ugyanis végre kinyílt, hirdetve az új korszak - az új évszak - eljövetelét. Bár érezni lehet a szélben is. Illata lágyabb, zöldebb lett, megtelíti a szívem reményekkel és álomképekkel. Ezért is pihen előttem a kis füzetem és a tollam, hogy ha úgy érzem, lejegyezhessem érzelmeim. Mert a tavasznak már az ígérete is varázslatos. Igaz, a múzsa várat magára, túlságosan is zsong a fejem az ébredező természet apró neszeitől. Igaz, még némi bút hordoz az ég duzzogós szürkeségével, amely ellenáll a kikeletnek, de a földben már perceg az élet, türelmetlenül várva, hogy előléphessen, és felfedhesse szépségét, amelyet a télen el kellett rejtenie, s ugyanilyen lágyan simogatja végig az arcom a frissesség illata, s a Virea kellemes illata.
Hagyom magam elcsábulni. Elengedem a tollat, és a hátamra fordulva hempergek meg a homokban, ahol majd hamarosan fűszálak bukkannak majd elő, s szelíd mosollyal pillantok fel az égre. A mosoly helyét a felismerés, majd a lemondó sóhaj váltja fel. Hogy elszaladt az idő, már várnak rám!
Felülök szőrös társamra mosolyogva.
- Miért nem szóltál, hogy már el kellett volna indulnom? - dorgálom meg viccesen a kis állatkát, aki okosan fordítja oldalra a fejét.
- Vagy úgy! - bólogatok, engedve a ki nem mondott párbeszédnek, és elé borítom a maradék mogyorót. - A helyedben én sem kergettem volna el magam - értek vele egyet, elvégre a mogyoró jó, a mogyoró finom, és a mogyoró az én zsákocskámban van, s amíg ki nem szórom onnan, számára elérhetetlen falat, ha elmegyek. - Na, most viszont indulok. Vigyázz a házra, Risu! - simítok végig a falánk állatka kobakján és hátán, majd felállva leporolom magam, a hajam is megrázva.
Még visszaballagok a házba, hogy összeszedjem a holmim, majd elindulok. Nem nagyon szaporázom a lépteim, mert lefoglal az út közben elém táruló szépség. Igaz, itt a telek sem hidegek, azért mégis érezhető, mikor jön el a tavasz, íg bár mezítláb flangálok egész évben, most sokkal barátságosabbnak érzem a homok sercegését a lábam alatt. Megenyhül minden és az itt élők kedve is egész kivirágzik.
Az út bár hosszú, hamar eltelik, s dúdolásommal felhagyva köszöntöm a főváros őrségét, akik immáron előzékenyen, gyanakvás nélkül engednek beljebb. Volt idő, mikor csak egy kísérővel róhattam az utcákat. Benn forgatag fogad, mindenki szorgosan intézi az ügyeit és éli a mindennapjait. Szeretem ezt a kavalkádot is, ezernyi érzés és élet ölel körbe, s kedvemre gyönyörködhetek bennük, örömükben és bánatukban egyaránt, észrevétlen válva részesévé az életüknek. Most azonban nem érek rá szemlélődni, egyenesen a palota felé veszem az irányt, ahol már elvileg várnak rám, és nem lesznek tőle elragadtatva, hogy kések. Igaz, a pontos okot nem ismerem, amiért hívatnak, de ez most nem is olyan lényeges. Majd kiderül, mikor kell neki. Mondjuk az elmúlt harminc évben egy kezemen, sőt egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor volt dolgom a palotában - egyetlen egyszer, mikor letelepedési engedélyért folyamodtam -, de ha szükség van rám, hát nem fogok nemet mondani. Nem tenném akkor sem, ha nem tartoznék nekik eggyel. Hiszen el vagyok rá készülve, hogy a változó idők okán a kérésük egyszerű lesz: távozzak.
Talán ezért is akad meg minden apróságon sokkal gondosabban a tekintetem, hogy nosztalgikusan végiggondoljam itt töltött éveim sorát, és hálát adjak gondolatban mindenért, elnyomva a bennem ébredező kétségbeesést. Az országon kívül nehezebb lesz az életem, de ha csak szenvedést és gondot okozna a jelenlétem, akkor nem várhatom el, hogy mégis marasztaljanak.
- Sakti, Sakti!
A hangra megállok, és visszafordulok. Egy copfos, kis szőke lányka fut felém, mellette egy barna hajú fiúcska. Megfordulok, és leguggolva tárom ki a kezem.
- Mi újság, srácok?
- Merre mész? - csapódik nekem a lányka, míg a fiú inkább csak udvariasan meghajol. Mindkettejük kobakját végigcirógatom.
- A palotában várnak rám - mutatok a megfelelő irányba, mire mind a két gyerek szeme kissé elkerekedik.
- Mit fogsz ott csinálni? - kérdezi az engem immáron még egy fokkal komolyabban kémlelő fiúcska, Oreg. Mindig hűvösen viselkedik, de a szívem mélyén meg vagyok róla győződve, hogy ettől függetlenül kedvel, mert minden alkalmat megragad, hogy köszönhessen, még akkor is, mikor húga, Mimi nincs vele. Mimi meg egyenesen imád, amit ki is mutat. Most is nagy, csillogó arany szemekkel pislog rám, várva a választ, de ki kell mindkettejüket ábrándítanom.
Lazán, nemtörődöm mód rántom meg a vállam mosolyogva: - Igazából fogalmam sincs, de ha ott leszek, megtudom, nem igaz? Amúgy - gondolkodom el ismét az égre nézve, hogy megállapíthassam az időt - épp most késtem el visszafordíthatatlanul.
- Eh! - horkan fel rosszallóan Oreg, majd félretolja a húgát, és arra figyelhetek fel, hogy megfordít és már tol is a palota irányába kioktatva. - Hogy lehetsz ilyen könnyelműen felelőtlen, Sakti. Az uralkodó akár ki is űzhet a birodalomból, ha megharagítod!
- Ugyan! - legyintek. - Az uralkodó jóságos és türelmes, nem hinném, hogy ezzel haragítanám magamra végzetesen. Bizonyára meg fogja érteni a késésem, ha elmesélem, hogy arra ébredtem hajnalban, hogy érzem a Virea virágom illatát a kertből.
- Megnyugtató... Igyekezz már te vén bolond! - elégedetlenkedik hallhatóan is a válaszommal a fiúcska.
- Megyek már, megyek már, nem kell lökdösni - sóhajtok fel, de hirtelen megtorpanok, ahogy a palota mellett fekvő nyílt kert mellett haladunk el. Mivel lefékezek, és nem kívánok moccanni, Oreg sem képes tovább tolni, még akkor sem, ha Mimit ráveszi, hogy segítsen neki. A figyelmem először csak az arany hajkorona vonta magára, de ahogy az alak áll a téli dermedtségükben pihenő növények között, s az arca egész profiljában láthatóvá válik, megcsap a rideg érzés: a magány.
Nem azért, mert látom az arcát, egyszerűen ahogy áll, ahogy a fejét tartja, ahogy gondolatban kiegészítem a vonásait. Egyszerűen érzem. Ösztönösen cselekszem, nem tudatosan. Csak a lelkem, a mágia szövevényei és a Sors játéka az, amely megemeli a kezem, reagálva valami belső hangra, s lágy szellőt indítok útnak, mintha csak követem küldeném hozzá, hogy cirógassa végig lágyan az arcát, hogy érezhesse: téved, nincs egyedül.
Kis kéz fonódik az enyémre, és tovaránt: - Nem érsz rá bámészkodni, elkéstél! - csendül ismét Oreg szigorú hangja, s zavartan kuncogva indulok meg.
- Ne légy velem olyan szigorú - követem meg, hogy ne duzzogjon, majd még egyszer visszapillantok, s ahogy a tekintetünk találkozik, legalább is felénk fordult az alak, elmosolyodom szélesen. Aztán ahogy előre fordulok, átfut az agyamon, hogy de idióta vagyok, ha én nem láttam az ő arcát, ő sem láthatta az enyém, így nem ért el hozzá a gesztusom. Felsóhajtok. Kár, mert egy mosoly igazi csodákra képes, s gyógyír lehetett volna minden bizonnyal az ő lelkére is.
* * *
Bár azonnal bejelentettek, most nekem kell várnom. Nem is gondoltam, hogy azonnal fogadnának, már csak azért sem, mert én sem tiszteltem meg őket pontosságommal. Bár ez sem igaz, elvégre pontosan akkor érkeztem, mikor megérkeztem. A gondolaton felvidulva és magamban jót derülve kérek engedélyt, hogy a külső udvarra, egy kisebb kertbe kimehessek. Onnan még hallom, ha szólítanak, és kedvemre szippanthatom magamba a friss levegőt. Elsétálok a csupasz bokrok mellett, s megállok a kert közepén díszlő fa előtt. Ágai még kopaszak, de már ébredezik, s alig várják az apró rügyek, hogy fejlődésnek indulva pompázatos levelekké nyíljanak a szivárvány minden színében. Szeretem ezt a fát. Úgy tartják, ez a fa minden élet gyökere, s hogy olyan idős, mint maga az élet a földön. Könnyen meglehet, a magamfajta csak annyit érezhet a közelében, hogy feltöltődik, s kicsattan a hatalomtól, amelyet a mágia áramlásának érzete kelt benne.
Nem telik el sok idő, mikor lépteket hallok meg magam mögül, s megfordulok, de tévednem kell, nem a szolgáló érkezett értem, hogy őfelsége elé kísérjen. Helyette ismerős érzés kerít hatalmába, ugyanakkor elámulok.
- Uram - hajolok meg, mert ha nem is ismerném, akkor is tudnám a diadémből, hogy herceggel van dolgom, ugyanakkor mást is észrevettem, amelyet szintén nem engedhetek csak úgy ki a kezemből, ha már odatette a Sors a felismerés fonalát. Nem is akarnám kiengedni, szorosan rámarkolok a láthatatlan fonálra, s megindulva lépek egész közel. Meg is lepi, azt hiszem, mert most az udvari illendőség határait készülök durván megsérteni. - Bocsássa meg nekem! - mosolygok rá jóindulatát kérve, majd karjaim kitárva ölelem magamhoz, szavak nélkül fejezve ki: tévedsz, nem vagy egyedül.
Ám amilyen hamar körbeöleltem, ugyanolyan hamar, akár a tovasuhanó szellő, el is engedem, ellépve mellőle, visszafordulva a fa felé, és vissza is lépve elé, majd mintha mi sem történt volna, töröm meg az ágakra pillantva a csendet. - Csodálatos, nem igaz? Ahogy az ágak látszólag élettelenül nyújtózkodnak az ég felé, de valójában odabenn vadul lüktet az élet vágyódva a kitörés után.
Választ nem tőle kapok, hanem a megjelenő szolgától, ami nem is tekinthető igazán válasznak, egyszerűen csak közli, hogy indulhatok, az uralkodó fogad, miközben megpillantva a herceget, sűrű hajlongások közepette köszönti, elnézést kérve, amiért nem vette észre korábban.
Ezt kihasználva megfigyelem a herceg arcát, s azt kell tapasztalnom, nem sokat törődik a szolgával, jobban mondva de, sokat törődik, mert így visszatartja, amit mondana, ajkai összeszorítva remegnek meg, ahogy tekintetünk összekapcsolódik, s a szeme - ha képes lenne - tüzet okádna dühében. Meg kellene ijednem, azt hiszem, ez lenne illő, de nem vagyok rá képes, túl sok mindent láttam már rövidke életem során, hogy ilyesmi elijesszen, egyszerűen csak rámosolygok, majd ellépve mellette megindulok a szolgáló nyomában, megjegyezve neki, hogy lám itt a tavasz, jól fog jönni a tél depresszívebb hangulata után a természet ébredése.
* * *
- Ó, hát miatta hívatott, fenség! - guggolok le a pompázatos, viszont még nagyon aprócska rózsa elé.
- Nemrég kaptuk szomszédos országunktól ajándékba, és szeretném, ha megvizsgálnád, mint az ottani növények szakértője - feleli az idős elf.
- Megtisztelő a bizalma, uram, de félek, Ön sokkal nagyobb szakértője bárminek, ami növény - felelem jókedvűen, már javában a virággal foglalatoskodva. A formája, a színe, az erő, amely belőle árad, mind-mind páratlan szépséggé teszik. A bimbójánál azonban elakadok. Ez...
Felegyenesedve szomorodom el, ahogy az uralkodóra pillantok. - Sajnálom, uram, de idén nem gyönyörködhet majd a növény virágában - tájékoztatom, majd mielőtt kérdezhetne bármit is, ajkaim szétnyitva lehelek ki magamból komoly légáramlatot, s ahogy az a rózsa bimbóját éri, amely még ki sem fejlődhetett rendesen, nem hogy virággá nemesedjen, sötét füst száll ki belőle, elhalasztva. Másként azonban nem tudom megszüntetni az ártó varázst, amely célja az információgyűjtés lett volna.
Az idős uralkodó mélyet hümmög, majd a vállamra teszi a kezét: - Köszönöm, Sakti, tudományod kisegített.
- Ugyan - rázom meg kissé a fejem. - semmiség. Csak a rózsát sajnálom. Ő fizetett azért, mert valaki felhasználta az ártatlanságát.
Tekintetem egy fél pillanatra még inkább elkomorodik, ahogy elgyengülve utat engedek az indulataimnak, de a férfi szorítása visszatérít a jelenbe.
- Még egy kérésem lenne, Sakti. Fiam szeretne megismerkedni a mágiáddal és pár, előtte még rejtett gyógyászati ismereteddel. Ha nem bánnád, melléd szegődne tanoncként. Amíg a tanára vagy, bánj vele nyugodtan szigorúan, vágya a tanulás, s hogy elérhesse a tudást, ahhoz alázatossá kell válnia.
Úgy beszél a fiáról, mint valami kisgyerekről. Ezt sosem fogom tudni átérezni, legyen bárhogy is, mivel a herceg is hozzám képest már sokkal többet élt, idős elf.
- Megteszek minden tőlem telhetőt, bár meglep, hogy tapasztalatlan suhancként képes lehetek számára valamit tanítani - fogalmazom meg "burkoltan" kételyeim, mire azonnal valóban burkolt választ kapok jutalmul.
- Számára olyan leszel, Sakti, mint a hajnal első sugarai a sötétben botorkálónak.
Megemelem kissé a szemöldököm, de azt mégsem engedem meg magamnak, hogy csípőből visszakérdezzek, hogy ezek szerint a herceg sík hülye-e. Jogtalan ugyan a kérdés, mert úgy hallottam, képzi magát, és olyan tudományok után is érdeklődik, amely mondhatni nem megszokott, mégis, mit taníthatnék én neki, mikor se tapasztalatom, se különleges képességem nincs. Ám ahogy az emlegetett herceg előlép, mintha hatalmas kő koppant volna, esik le a tantusz, s az "ifjú" magányos vonásait ma már harmadszor - de most először tüzetesebben - figyelhetem meg. A feladat tudatában azonban még kevésbé gondolom úgy, hogy valóban tanárának fog gondolni, hiszen méltán gondolhatja, sokkal többet tud a világ dolgairól, mint amennyibe én valaha is belepillanthatok.
Na de most nem ennek van itt az ideje.
- Örvendek - mosolygok rá, kinyújtva a kezem és bemutatkozva. - Prabhāvitaṁ Cēsē Sakti vagyok, de szólíts csak Saktinak. Ha esetleg ez a verzió sem sem tetszik, bármilyen becenévvel kiegyezem, csak jelezd, az engem jelöl.
Karakter: Marcus von Spitzberg Megjegyzés: (Damonnak) VÉGE
Játék vége!
Bocsi makeme, de fél évet vártam rád. Ha szeretnéd, majd újrakezdjük, mert ezt is, valamint a másik játékot is lementettem. Imádom ezt a játékot, meg Damont is, és ha esetleg nem játszanánk már, akkor szeretnék a kariddal és az enyémmel egy történetet írni, ha nem gond. Takarításkor amúgyis lezárnák a játékokat.
Bólint egy aprót, de úgy, mintha ő sem hinné el. Milyen édes kis teremtés. Bár táncolni meg kell tanítanom. Nekem köszönhető, hogy még nem lépett a lábamra. Az első zeneszám után nem hagyjuk abba. Ahogy látom, neki sincs kedve leülni. Sőt! Mintha kissé vidámabb lenne. Ennek örülök, mert az a célom, hogy jól érezze magát velem.
Hirtelen észreveszem, hogy Damon megmerevedik és a vér is kifut az arcából. Már fordulnék meg, mikor valaki kitépi Damont a kezeim közül és már csak egy pofon csattanását hallom. Felbőszült férfi áll a fiúval szemben. Egy pillantás rá és látszi, hogy az apja. Damon megsemmisülten áll, lehajtott fejjel, mint aki rosszat tett. Nem értem. Mi a baj?
- Legmélyebb bocsánatodért esedezem Marcus úrfi, az állítólagos fiam határtalan szemtelensége miatt. Nagyon sajnálom, hogy így rád erőltette magát, remélem, ki tudlak engesztelni valamivel – mondja férfi fejet hajtva.
Letegezett, mint egy utolsó kis kölyköt! Tűrhetetlen! Az meg még inkább, hogy új szorítja a fia kezét, mintha el akarná törni. Damon nem csinál semmit, egy szót sem szól, az arcát sem látom, de biztos vagyok benne, hogy fél és megalázottnak érzi magát. A zene megy tovább, de mindenki áll és minket bámul. Kellemetlen. Kínos. Odalépek a férfihoz és lefejtem a férfi szorító ujjait Damon karjáról. Gyengéden megérintem a karját, ahol valószínüleg fáj neki, majd keményen a férfira nézek. Gyűlölöm az ilyesmit. A férfi meglepődik.
- Inkább a táncunk goromba félbeszakításáért kellene elnézést kérnie. Amiatt pedig kiengesztelhetne azzal, hogy többé nem emel kezet Damonra! - mondom határozott hangon, mire szinte mindenki felszisszen körülöttünk.
- A fiam átkot bocsátott magára? Megbűvölte valamivel? – kérdi von Le'Blank úr pár perc kínos csend után. A hangja gyanakvó.
- Egészen biztos! – kontrázik valaki hátul.
- Így van!
- A démonok fattya minden további nélkül képes lenne ilyesmire! Szegény Marcus úrfi…
Körbenézek, a tekintetem kemény és ellenséges. Undorító banda! Damon reszket mellettem, így nyugtatólag átölelem a vállát, de nem szólok. Mérlegelem, mi lenne a legjobb válasz erre a kérdésre. Szívem szerint felgyújtanám az egész kócerájt a bennlevőkkel együtt, de ehhez még nekem sincs elég hatalmam. Végül higgadt és nyugodt arckifejezést erőltetek magamra.
- Mivel babonázott volna meg? - kérdem nyugodtan, mintha az időjárásról beszélgetnénk - Talán a szépségével? Mert tény, nagyon szép.
- Egy démon! - veti közbe von Le'Blank úr - Egy undorító nyomorék, akit meg kellett volna ölnöm, miután megszületett!
- Maga elhiszi? - kérdem a fejem csóválva. - Másrészt, mi jogon tegez engem, uram? Az én családom az öné fölött áll rangban. Lesz szíves vigyázni a nyelvére, vagy súlyos következményei lesznek!
- Marcus! - hallom meg apám hangját, aki anyámmal oldalán közelít hozzánk. - Ne legyen tiszteletlen!
- Nem én vagyok tiszteletlen apám, már engedelmével, hanem ezek itt! Vagy talán apám is elhiszi a szóbeszédeket? - kérdem apámra nézve. - Azt hittem, ön ennél műveltebb és tanultabb, semhogy bedőlne effajta dajkamesének. Damon éppúgy démon, mint ahogy jómagam halandó. Vagy apám talán halandó fiúgyermeket nemzett egykor? Ráadásul eme férfi engem és Damont is mélyen megsértett! Követelem, hogy tegye jóvá!
Látom a döbbent arcokat. Apám sem tud szólni, tudja, hogy jól érvelek. És tudom, ő sem hisz ebben a hülyeségben. Annál felvilágosultabb, különben már elrángatott volna Damon közeléből. Anyámra pillantok. Apám mindig ad az ő véleményére, hiába "csak" egy asszony. Viszont elég okos és művelt ahhoz, hogy tudja, mikor érdemes szólni.
- Alfred, kérem! - szólal meg végül anyám. - Talán nem kéne ekkora feneket keríteni neki. Hiszen a fiúnk meg tudja magát védeni.
- Talán igaza van, Miranda - bólint apám, majd von Le'Blank úrhoz fordul. - A fiam becsületén esett sérelmet tegye jóvá, uram, különben nem garantálom, hogy jót állok a következményekért! Értette? - aztán rám néz. - Remélem Marcus, tudja mit csinál. Ha hazaért, majd beszélünk. De viselkedjen!
***
Azzal elmegy. Tudom, hogy értette, hogy viselkedjek. Nem kell engem félteni, nem perzselek fel senkit, bár nagy kedvem lenne hozzá. Von Le'Blank úr nem győz elnézést kérni, de már elrontotta az estémet. Amúgysem akartam ma idejönni. Egy szó nélkül kézen fogom Damont és elindulunk a kijárat felé. Döbbenten jön mellettem, lehajtott fejjel, egyetlen szót sem szólva. Elkérem a köpenyeinket, majd ráterítem a sajátját és kimegyünk a kertbe. Dühös vagyok és undorodom ettől a népségtől. Hideg van kinn és észreveszem, hogy Damon reszket, így ráadom az én köpenyemet is. Döbbenten emeli fel a fejét és néz a szemembe. Arcán vörös tenyérnyom. Megérintem, mire felszisszen. Sérüléseket nem tudok gyógyítani, így nem lévén más mód, előveszem a zsebkendőmet és lehajolva havat lapátolok bele, majd összekötöm.
- Ezt tegye az arcára! - nyújtom oda - Ettől elmúlik a fájdalom.
- Miért... miért védett meg? - kérdi halkan, reszkető hangon.
- Mert nem ön a hibás - rázom a fejem. - Tőlem is félnek. Én sem vagyok hétköznapi, de igyekeznek ezt nem mutatni. Önnel más a helyzet. Ön nem mer visszavágni, Damon - a karom nyújtom. - Jöjjön, sétáljunk egyet! Gyönyörű az éjszaka.
- Nem fázik? - kérdi, mikor belémkarol és elindulunk egy ösvényen, amely a ház mögé vezet.
- Egyáltalán nem - rázom a fejem. Persze hazudok, de nem mondanám meg neki, hogy én sem bírom sokáig a hideget.
- Kérdezhetek valamit? - fordul felém, majd mikor bólintok, folytatja. - Hogy értette, hogy ön nem hétköznapi?
- Értek a mágiához - válaszolom, mire szemei elkerekednek. - Azon kívül sem a napfény, sem a tűz nem árt nekem. Érti már? Engem ugyanúgy démonnak csúfolnak a hátam mögött, de megvetni nem mernek. Félnek tőle, hogy álmukban porrá égetem a házukat - mosolygok halványan. - Bár, ahhoz nincs elég erőm. Most fél tőlem, igaz?
- Nem, csak... még sosem láttam ilyen vámpírt, mint ön - vallja be suttogva. Persze, hogy fél. - Az apja... nem bántotta?
- Apám és anyám felvilágosultak - magyarázom. - Őket nem érdekli, ha mágiát tanulok, amíg nem származik belőle komoly kár. Másrészt, ők nem hisznek az önről szóló dajkamesékben. Ha így lenne, nem sétálgatnék itt önnel. De apám biztosan megmossa a fejem a mai viselkedésem miatt. Nem is ön miatt, inkább mert nem kellett volna felemelnem a hangom. De nem tehetek róla, mert felbőszített, ahogy önnel bánnak. Ön nem ezt érdemli, Damon. Semmivel sem jobb, vagy rosszabb ennél a csőcseléknél. De én majd vigyázok önre, ne féljen, kedvesem.
Elpirul. Valószínüleg még soha senki nem bánt vele így, nem védték meg és nem bókoltak így neki. Igazán elbűvölő, és a társasága nagyon kellemes. Még sokáig sétálgatunk, beszélgetünk, és rá kell jönnöm, Damon von Le'Blank valójában nagyon is művelt és elragadó beszélgetőtárs. Valamint igen kíváncsi. Hagyom, hadd kérdezzen, amit szeretne, ő pedig szájtátva hallgatja, amikor franciaországi élményeimről mesélek. Különösen a párizsi kalandjaim érdeklik, azok közül is leginkább a Louvre-ban megesett eset, amikor egy démonnal találkoztam. Addig beszélgetünk, míg kis híján végetér az éjszaka. Damon reszketni kezd és tudom, hogy az apjától fél. Nem szívesen engedném el ezt a törékeny szépséget, így egyetlen megoldásként azt javaslom neki, töltse nálunk a nappalt. A vér is kifut az arcából és hevesen tiltakozik.
- Nem lehet! - rázza a fejét hevesen. - Apám agyonver, ha nem megyek haza!
- Nem hiszem, hogy az apja a történtek után ellenkezne velem - magyarázom kedvesen és magam után húzom. - Szeretném, ha megtisztelne a társaságával. Jó érzés önnel beszélgetni és talán folytathatjuk egy melegebb helyen.
Végül aprót bólint és hajlandó eleget tenni a kérésemnek. Fél kézzel átkarolom és úgy vezetem a kocsink felé. Fejét lehajtja, mikor meglátja apámat, aki félig bosszúsan, félig megadóan, félig pedig mosolyogva áll a kocsi mellett. Anyám csendesen szemléli Damont, nem tudva, mit gondoljon. De amikor odaérünk, anyáskodva igazítja meg rajta a köpenyemet. Damon megremeg anyám kezének érintésére, de nem mer felnézni. Anyám érintéséből tudom, hogy elfogadta Damont és valóban nem hisz a pletykáknak. Hálás vagyok neki és apámnak is. Damon azonban csak bújik hozzám, mint aki fél, hogy ez csak egy álom, amiből egyszer fel fog ébredni. Nem fogsz, kincsem, én vigyázok az álmodra. Megígérem.
Újabb szörnyű napot tudhatok magam mögött. Egész nap csak bezárva a padlásszobába, a sötétség és a családom rabjaként. Reggel, délben és este belöknek az ajtón egy tányér ételt, amikor szükségük van valamire – bár ez elég ritka – egy szolgálót küldenek.
Akárcsak most is. Kopogás zavarja meg magányom néma csendjét, és néhány másodperc hatásszünetet követően az egyik fiatal szolgálólány lép be.
Természetesen nem néz rám, főleg nem a szemembe. A kezében tartott ruhát szuggerálja a tekintetével.
- Az úr azt kívánja, hogy te is tarts velük a ma éjjeli bálba. Nyolc órakor indulnak, addigra le kell menned.
A család tagjai közül egyedül engem tegezhet. Mint mindenki más is.
- Bálba? – lehelem. – Én?
- Igen.
Úgy látom, további magyarázatot nem kapok. Bólintanék, de mivel nem néz rám, muszáj megszólalnom.
- Rendben.
A szolgáló leteszi a kezében tartott ruhát a legközelebbi ülőalkalmatosságra, és szinte menekül kifelé. Mintha legalábbis le tudnám harapni a fejét…
A ruhához lépek, és vetek rá egy pillantást. Csupa dísz és giccs. Divatos, de az én szememben szörnyű.
***
Nyolc óra előtt két perccel érek le az előtérbe. Lehajtott fejjel, természetesen. Mikor lépteket hallok, jóformán csak a cipőt és a nadrágot látom. Az apám az.
- Bocsáss meg, apám – taglalom már reflexszerűen.
Minden alkalommal, amikor látom, elnézést kell kérnem tőle „démoni származásom” miatt. Amiből én még semmit nem vettem ugyan észre, de az apámnak mindig igaza van.
- Indulunk – jelenti ki ridegen.
Hozzám vág valami hosszú, vastag, palástszerű anyagot. Lehajtott fejjel lépkedek mögötte, aztán a kocsihoz érve megvárom, míg beszáll. Ezután már fölemelhetem a fejem, és a kocsi hátulján kialakított padra ülök fel. Magam köré tekerem a hidegtől valamelyest megóvó leplet, miközben a kocsis elindítja a lovakat.
***
Már jó ideje a bálteremben vagyunk. A helyiség legtávolabbi sarkába húzódva ülök egy kisebb kanapén, a gondolataimba merülve, természetesen lehajtott fejjel. Egyszer, néhány éve egy hasonló eseményen még kíváncsian szemléltem a táncoló sokaságot, de az egyik legelőkelőbb származás gyerek rám nézett, a szemeimbe. A szülei másnap az udvaron hagyták a napsugarak által elégni, mert meggyőződésük volt, hogy belé is küldtem a démonokból. Borzalmas volt…
Azóta nem vettem részt partikon.
Elmélázásomból csak az zökkent ki, hogy észreveszem, valaki előttem áll. Velem szemben. Fölnézek, és hirtelen levegőt is elfelejtek venni.
Egy szőke hajú, karcsú termetű fiatalember áll előttem, nagyon szép arccal, és gyönyörű szürke szemekkel. Már éppen elkapnám róla a tekintetemet, hiszen biztosan összekevert valakivel, amikor megszólal.
- Jó estét! – hajol meg enyhén. – Marcus von Spitzberg vagyok. Ön pedig minden bizonnyal Damon von Le’Blank, ugye?
Hozzám… hozzám beszél? Meghajolt előttem… És magáz…
- I… igen – felelem bizonytalanul. – Üd… üdvözlöm… von Spitzberg úr!
- Marcus. Hívjon Marcusnak! Láttam, hogy egyedül üldögél itt. Nem bánja, ha leülök? – Megrázom a fejem, ő pedig valóban leül mellém. – Nem szomjas? Hoztam inni.
Felém nyújtja a poharat, én pedig illedelmesen elveszem. Nem tűnik gyilkos szándékúnak, sőt… még soha senki nem fogadott el engem, von Spitzberg úr… azaz Marcus most mégis itt ül mellettem, és beszélget velem.
- Köszönöm – hálálkodom halkan, és megiszom a pohár tartalmát.
Bor… egyszer régebben titokban megkóstoltam otthon. Finom.
- Van kedve táncolni? – kérdezi.
Minden vér kifut az arcomból. Velem akar táncolni?
- De én nem… ha apám… megtudja… én…
- Majd lerendezem – szakítja félbe értelmetlen dadogásom. – Ön pedig most táncolni fog Damon. Nem fogadok el nemleges választ!
Feláll, és a kezét nyújtja felém. Tényleg… komolyan gondolja… Félénken fogadom el az ajánlatot. A poharat leteszi egy kis asztalra, engem pedig a tánctérre vezet. Szinte mindenki utánunk bámul, összesúgnak mögöttünk, és hitetlenkedve néznek.
Szinte reszketek, mikor megállunk a tánctér közepén. A vállára csúsztatom szabad kezem, ő pedig a csípőmre az övét. Angol keringő szól a lejátszókból, és mi ennek megfelelően kezdünk táncolni. Igyekszem jól mozdulni, de nincs sok tapasztalatom… és még mindig minket néznek.
- Bá… bámulnak minket – suttogom.
- Hadd bámuljanak. Ne féljen Damon, én majd megvédem önt. Csak bízza rám magát, rendben?
Határozottsága egy kis erőt önt belém ezért bólintok. Remélem nem lesz semmi hátránya a velem való érintkezésből…
Az első zeneszámnak vége, de úgy tűnik, Marcus egyelőre nem szándékozik leülni. És ami a legfurcsább… hogy én sem. A társaságában… jól érzem magam, és feloldódom. Különös, de jó érzés.
Amikor azonban fölpillantok, azon nyomban megdermedek. Éppen Marcus háta mögött a tömeg szinte kettéválik az apám előtt… aki felbőszült vad módjára csörtet felénk. A tekintete semmi jót nem ígér… sőt…
Ahogy mellénk ér, egy erős mozdulattal elránt Marcus közeléből, és szinte ugyanabban a pillanatban csattan a tenyere az arcomon.
- Legmélyebb bocsánatodért esedezem Marcus úrfi, az állítólagos fiam határtalan szemtelensége miatt. Nagyon sajnálom, hogy így rád erőltette magát, remélem, ki tudlak engesztelni valamivel – mondja az apám fejet hajtva.
Vasmarka még mindig a karomat szorítja, perceken belül a csontomat is képes lenne eltörni, az arcom pedig sajog a tenyere nyomán. De megérdemeltem, legalább a pofon észhez térített. Hogyan is gondolhattam, hogy egy ennyire előkelő fiatalember kedvelné a társaságomat?
Megszégyenülten állok, újra lehorgasztott fejjel. A táncoló párok természetesen mind abbahagyták a keringőt, a beszélgetések is abbamaradtak, csak a zene szól kínosam a háttérben.
Mindenki minket figyel.
Éppen ezért döbbenek meg mélységesen, amikor a vasmarok szorítása kezd gyengülni, ahogyan Marcus lefejti apám szorító ujjait a karomról. Helyette csak egy pihekönnyű, gyengéd érintést érzek. Riadtsággal vegyes reménnyel pillantok újra föl, és azt látom, hogy Marcus elszánt tekintettel néz szintén döbbent apámra.
- Inkább a táncunk goromba félbeszakításáért kellene elnézést kérnie. Amiatt pedig kiengesztelhetne azzal, hogy többé nem emel kezet Damonra.
Szinte mindenki felszisszen körülöttünk. Soha senki nem szokott a nevemet szólítani, főleg nem emlegetni. Általában csak démon, szörnyeteg, esetleg nyomorék vagyok. Meg ki tudja mi más még…
- A fiam átkot bocsátott magára? Megbűvölte valamivel? – kérdezi apám gyanakodva, néhány perc feszült csönd után.
- Egészen biztos! – kontrázik valaki a hátam mögül.
- Így van!
- A démonok fattya minden további nélkül képes lenne ilyesmire! Szegény Marcus úrfi…
A továbbiakra inkább oda sem figyelek. Újra lesütöm a tekintetemet, és a padlót kezdem szuggerálni, miközben azért esedezem az égieknek, hogy nyíljon meg alattam, és nyeljen el a föld örökre.
