Napok telnek el, vagy hetek nem is tudom. Állandóan hallom a város embereinek könyörgését hozzám, de továbbra sem enyhülök. Késõbb áldozatokat mutatnak be nekem. Majd a gyermekeim kezdenek kérni, hogy fejezzem be.

Nem foglalkozom velük, kimegyek szeretett kertembe és onnan egy gömbön nézem tovább a pusztítást. Kedves állatkáim hozzám jönnek. Itt mindannyian tisztelik Úrnõjüket.

Zeusz érkezik hozzám. A szívem repes a boldogságtól. Az egész kertet virágokba öltöztetem érkezésére. Én is készülõdöm férjem érkeztére. Tisztán és vággyal telve várom õt.

Belép a kertem. Furcsa tõle, ritkán jön ide. A legkevésbé sem érdeklik a virágaim.

-          Üdvözöllek drága férjem. –megyek elé.

-          Én is üdvözöllek. – morogja.

-          Miben lehetek a szolgálatodra?

-          Hagyd ezt Héra. Pontosan tudod miért jöttem.

-          Erre több okod is lehet.

-          Több okom. –kiabálja. – Például az hogy majdnem egy hónapja kínzol egy várost. Azonnal hagyd abba.

-          Nem. Nagyon jól tudod miért teszem. 

-          Ne merj nekem ellent mondani.

-          Megaláztál. Én csak elégtételt veszek.

-          Nem veszel te semmit. – úgy pofon vág, hogy a földre esem. – Azonnal hagyj fel a gyerekes bosszúddal. Ne kelljen visszajönnöm. – és már megy is.

Az utolsó dühös széllökéssel összedöntöm a lány házát. Az egész család azonnal meghal. Aztán csak sírok, napokon, heteken keresztül. A virágok lassan elhervadnak körülöttem…

Lassan újra belenyugodok a történtekbe. Egy fiatal pap imája jut el hozzám néha a kertbe. Majd ahogy figyelni kezdek rá egyre gyakrabban.  Minden nap imádkozik hozzám és áldozatot is ad nekem. És gyógynövényeket éget. A kedvenceimet. Jól esik hallgatni az imáját. Néha nézem is.

Újra foglalkozni kezdek a kertemmel. A virágok megint szépek és az állataim is elõmerészkednek. Ma is hallom az imáját. Hírtelen jön a gondolat hogy látni akarom õt.

A fény elvakítja amivel érkezem. Hosszú szépen ápolt haja van. Mint az összes engem szolgáló pap és papnõ õ is arany és piros színû öltözetet visel.

-          Héra istennõm. – néz engem meglepõdve.

-          Üdvözöllek Hektor. – lágyan mosolygok rá. Azonnal letérdel, amint meghallja a hangomat.

-          Mivel szolgálhatom istennõm. – süti le hírtelen a szemét. Áhítatába némi ijedelem keveredik.

-          Nincs okod félni Hektor. Nem foglak bántani.

Õ továbbra sem mozdul, de már nem érzem aggodalmának jelét. Felveszem az oltárra helyezett rózsákat.

-          Szépek. – szagolok beléjük. – Honnan hoztad õket?

-          A kertembõl istennõm. – az ujjaimmal lágyan felemelem az állát hogy a szemembe nézzen egy pillanatra. Csak egy pillantás. Elengedem és a rózsákkal a karomon visszatérek a kertembe.

Az erdõ szélén lakom, egy saját kezûleg készített házban, amit nagyon szeretek, itt a magam ura vagyok, tudok magamról gondoskodni, állatoknak hála van minden nap friss tejem is, meg zöldségek. Minden másnap elmegyek a szokásos járásomra, miszerint Héra istennõhöz imádkozom, akit nagyon tisztelek, hiszen Zeusz fõisten felesége és egyben anya is. Nekem is ilyen nõvel kellene megállapodnom, nekem nem lehet családom a papi hivatás miatt. Ilyenkor sokszor gondolkodom azon, hogy hagyom a csudába ezt a hivatást és élem a saját életemet. Amikor ezt eldöntöm, mindig megbánom, hiszen a szüleim erre neveltek, meg a városban élõk is számítanak rám, mert gyógykenõcsökre mindig szükségük van a betegeknek, a halászoknak a kezükre különféle olajok. Ezekért eléggé borsos árat kérek, mert több hónap mire elkészül belõle egy - egy üvegcse. Most is kora reggel kelek, hogy leszedjem a lesajtoni való virágokat és különbözõ gyógynövényeket, például, a Kamillát, Rozmaringot, Cickafark növényt. Lassan kezd pirkadni én meg teszem a dolgomat, hiszen nagyon pepecs dolog egyesével megfosztani a szirmaitól a növényeket, pláne a rózsát, hogy még egyben is maradjon és ne legyen benne semmi redõ. Zsírt is odateszem fõni, addig elkészítem a reggelimet is, gyümölcs és zöldség saláta, amelyet menta, citrom teával öblítek le. A lakásomban mindig nagy a kupleráj, az a szerencsém, hogy nem jönnek hozzám látogatóba, mondjuk, nem mintha jönne bárki is. Maximum a városból egy egy fiatal hölgy jön, kenõcsért, vagy gyógyszerért. Én vagyok a patikus ha úgy nézzük, csak a természetes gyógymódot választom, nem pedig a másik fajta orvoslást. Leöntöm a szirmokat forró zsírral és most hagyom állni pár napig, hogy megszilárduljon és vágható, meg kenhetõ legyen. A kis táskámba beleteszem a füstölõket, mert menni kell a szokásos utamra, ami egy héten kétszer, háromszor van. Bezárom a lakást és útközben szedek pár szál szép virágot, mert az oltáron nagyon jól mutat.

Az erdõ másik felén épültek fel a hatalmas nagy kõ építmények, az istenek és az istennõk arcképével, ami lehet nem a valóság. Van egy kitaposott ösvény, amin banditák is szoktak mászkálni, eddig egyes sem találkoztam, valahogy nem is szeretnék. Sûrû aljnövényzet, kicsit megkeseríti az átkelést egyes helyzeteknél. A kis patak csordogálását már lehet hallani, ami azt jelzi, hogy nem vagyok messze.  Amint kiérek az erdõbõl megpillantom a hatalmas nagy oltárt, elmosolyodom, hogy végre ideértem, nagyon friss itt a levegõ, ekkor szoktam feltöltõdni energiával. Odaérek a hatalmas nagy szoborhoz, meghajolok elõtte, leterítem a szokásos szõnyeget, elõveszem a füstölõt, virágot.

Letérdelek Héra istennõ szobra elé, kezemet az ég felé emelem, elmormolok egy pici imádságot, majd a füstölõket is meggyújtva, virágot téve az oltárra élvezem a szabadságot. Hirtelen éles fény vakít el, amitõl hátra is esem, a kezemmel el is kell takarnom a szememet, mert nagyon világos. Pár másodperc múlva újra normális és természetes fény lesz, kinyitom a szememet és egy gyönyörû fiatal hölgyet pillantok meg, aki engem figyel, nem tudom hová tenni, ám a szoborra pillantva beugrik, hogy ki is õ.

- Héra istennõm. – mondom meglepetten.

Heh… Szívás. A nagy Raghnailt megalázkodik egy ilyen elõtt, csak azért, mert egy kicsit megsérült. Ha ezt ennek a népe, akár az angyalok, akár a démonok látnák, könnyesre röhögnék magukat. Szerintem õ is ezt teszi, bár nem tudom, mert tényleg nem látok itt semmit. Hirtelen magam mögül érzem meg a furcsa, bizsergetõ energiáját, így megpördülök, és szembe találom magam semmitmondó, mégis gyanakvó tekintetével. Hátsószándékot keresve kutat röntgenez végig pillantásával, amit állok, és én is szemügyre veszem, hiszen nem bízhatok egy ilyenben. Ki tudja? Lehet, hogy ez a barlang az otthona, és azért áll ott a barlang bejáratában, hogy szépen nekem támadjon, és kibelezzen, vagy hasonló szép véget szánjon nekem. Mivel nem illene ez a vég hozzám, ezért remélem, mégsem ezt akarja, mert most nem igazán tudok védekezni, hiszen a leggyengébb részem, a szárnyam megsérült. Ezt nagy nehezen õ is észreveszi, és õ is kitárja kicsit megtépázott, furcsa szárnyait. Annyira… más, mint az eddig látott összes szárny, legyen az angyalé, démoné, vagy akármilyen más élõlényé. Sosem láttam még ilyet.

-Igen, az is fáj – dörmögöm kissé gúnyosan. Az ismeretlen lény különös grimaszt vág, majd lehunyja szemét. Óráknak tûnõ percek múlva válaszol csak, egy bólintással. Megkönnyebbülök, hogy beleegyezik, de ettõl függetlenül nem bízom meg benne, mert lehet, hogy segítés helyett inkább tõbõl lemetszi a szárnyam. Na, ha azt tenné, egy fejjel lenne alacsonyabb, mint most. Szó szerint egy fejjel…

Kölcsönös gyanakvással figyeljük a másikat, és mikor felém lép, megvillanó szemekkel figyelmeztetem, hogy ne próbálkozzon semmivel sem. Pillanatra megtorpan, és vizsgálódva a szemembe pillant, majd figyelmeztetõ tekintetemmel kísérve felém sétál. Ha bármivel próbálkozik, egy pillanat alatt eltöröm a torkát. Kicsit mellém-mögém lép, így én is fordulnék utána, de határozottan megállít. Magamban nagyot sóhajtva engedem, hogy a szárnyamhoz érjen, de ha egy kicsit is megfájdítja még jobban, kitekerem a nyakát. Addig viszont kénytelen vagyok megbízni benne, szóval hagyom, hadd simogassa, vizsgálgassa a fájós részt. Kis idõ múltán elém lép, és kerülve tekintetemet jobb kezét szívére teszi, és biccent a fejével. Azt hiszem… most éppen ígéretet tett nekem, hogy segít nekem, bár nem biztos, hiszen ez elég kis gyenge eskü volt. Eddig mindig, amikor láttam, nagy, elegáns ívekben, vagy éppen komor, gyors mozdulatokkal végezték el, õ viszont egyik félével sem, mégis, mind a kettõt ötvözõ mozdulattal csinálta. Miután fölegyenesedett, megfordul, és kisétál a barlangból. Pár lépésnyi távolságból visszafordul, hogy lássa, követem-e. Meglepetten nézek rá, nem gondoltam volna, hogy mégis csak segíteni fog. Vagy most éppen a sárkány-áldozáshoz legjobb helyet keresi? Nem hinném. De ettõl függetlenül nem szabad, hogy becsapjon a kinézete. Erõs, és õ is biztosan olyan, mint a többi. Kegyetlen gyilkos.

Járatlan ösvényeken, fákon, bokron át, a már jól ismert folyóhoz jutunk. Most más részén vagyunk, mint eddig voltunk, itt kicsit már mélyebb a víz, nem olyan sekély. Vékony testérõl leveti hosszú köpenyét, és egy másik érdekes ruhadarabot, s csak egy vékony nadrágban, és egy ingben megy be a vízbe, és int, hogy én is kövessem, majd derékig besétál. Szárnyait letisztogatja, amitõl láthatóvá válik különös árnyalata. Mikor teljesen tiszta lesz mindkét szárnya, kicsit maga köré burkolja õket, és felém fordul. Én is követem be, a folyóba, és tisztes távolságra tõle, megállok. Az ismeretlen elõször vizet locsol a meggyötört testrészemre, hogy tisztább legyen, majd vállamnál fogva megfog. Ezt addig nem értem, miért csinálja, amíg másik kezével végig nem simít a feldagadt, fájós részen. Magamban szitkozódva próbálnék elszabadulni, hogy hagyja békén szegény szárnyaimat, de kezével erõsen tartva, nem enged mozdulni. Ha ténylegesen akarnék, ki tudnék szabadulni szorításából, de esküt tett, így bíznom kell benne. Forró vér csurdogál sebembõl, amit ismét vízzel mos meg, majd le… nem-tudom-mit-csinálva a fölsõmet, megvizsgálja a hátam, a mellkasom, és a karjaimat is. Komor, kifejezéstelen arcán nem látszódik semmiféle érzelem, hogy látványom bármiféle reakciót kiváltott volna belõle, pedig tudom, hogy jól nézek ki, és engem bárki nyálcsorgatva megnézne. Õ viszont… meg sem rezdül, egy pillantásával sem mutatja, hogy hatással lenne rá felsõtestem látványa.

Ha nem ismerném magam, azt hinném, tetszeni akarok neki… De ez nem így van. Ugye nem?!

-Tudsz beszélni? – kérdezem, elterelve gondolataimat az elõzõ, veszélyes tereprõl. Válaszolni ismét csak egy bólintással válaszol, üzenve, hogy ha nem muszáj, nem nyitja ki becses száját, akárki nem hallhatja hangját. Gondolom, mikor elkészült, elsétál mellõlem, és kiérve a partra, magára kanyarintja köpenyét, és engem, illetve a földön heverõ egyik ruhadarabját itt hagyva, indul is, mint aki jól végezte dolgát.

-Hé! – kiáltok utána, és gyorsan megigazítva ruháimat, már a parton is vagyok, de tenyerével megakaszt azon tervemben, hogy utána sietek. Mutató ujjával türelemre int, mint egy kutyát, és elinal, mint szürke szamár a ködben. Nagyon nem tetszik ez nekem, de szófogadó kutyaként itt maradok. Magamban morgolódva bámulom a tájat, és próbálkozom a szárnyaim mozgatásával, ami nehezen, de megy. Már biztos vagyok benne, hogy itt hagyott engem a francban, és õ meg szépen elhúzott, mint vadlibák télen, mikor egy idõ múltán visszatér, ráadásul három hallak, és két kókusszal a kezében. Szerzeményeit lepakolja a földre, és miközben letelepszik a földre, egy csettintésére vidám tûz táncol a homokon. Fölhúzza a halakat nyársra, majd a kezembe nyomja õket, hogy süssem meg, ahogyan akarom. Valamit vacakol az egyik kókusszal, meg valami füvekkel, de mivel a tûz táncát érdekesebbnek találom, mint a látványa által kiváltott érzelmeimet, nem foglalkozom vele tovább. Ez úgyis csak kielégületlenség. Meggyógyulok, haza megyek, megbaszok egy édes kis fiúcskát, és tova is tûnnek ezek a nyomorult érzések. Igen. Ez fog történni.

Miután fölfaltam a halakat, elégedetten fölsóhajtok, és már kezdenék ellazulni, mikor mögém kúszik. Nem tudom, mit akar, amiért bizalmatlanul követném tekintetemmel úti célját, de kezével ismét nyugira int. Kezét a vállamra helyezi, mint nemrég, jelezve, hogy bármilyen rossz lesz, ne moccanjak. Nem tudom, mennyire bízhatok benne, de az érkezésen kívül eddig még egyszer sem támadt nekem, pedig már annyiszor az életemre törhetett volna, így hagyom neki, hadd csinálja, amit akar. Valami trutymót ken a szárnyam köré, ami eleinte kellemesen hûs, de egy idõ után égõ, viszketõ érzést vált ki belõlem. Megvakarni nem tudom, hozzá érni nem tudok, hogy leszedjem, de mivel úgy döntöttem, nagyjából bízom benne, nem megyek be a vízbe, hogy lemossam magamról ezt a… szart. Az ismeretlen meg, mint aki jól végezte dolgát, velem szemben letelepszik, és aludni, vagy meditálni, vagy anyámkínját csinálni tér.

Nem mutatja, hogy érdekelné vizslatásom, szóval nem is zavartatom magam, és a tûzön át bámulom sejtelmes derengésbe burkolózott alakját. Alakja nagyon vékony, úgy néz ki, mint akit egy gyenge kis szellõ is ketté tudna törni, de ez nagyon csalóka. Tudom, éreztem erejét, ami nem csak testalkatához mérve volt meglepõ. De így még inkább az. Furcsa egy férfi, nem tudom, bízhatok-e benne, de eddig, a megérkezésemet követõ kis idõn kívül nem ártott nekem, pedig mennyiszer megtehette volna. Most is, segített nekem. Igaz, az õ által megkínzott szárnyamat gyógyította meg, de nem metszette le tõbõl, ahogy más angyal, vagy démon tette volna. Talán… Talán bízhatok benne. Bár ez még eléggé bizonytalan, hogy tényleg tudjam, megbízható-e, vagy sem, és remélem, addig nem maradok ezen a kihalt, és kulturálatlan vidéken, hogy megtudjam.

Vissza akarok menni a klubbomba, fölszedni egy formás kis feneket, és jól beledöngölni az ágyba. De sajnos ez a kívánságom egyelõre nem teljesülhet, mert ahogy megmozdítom félig nyitott szárnyaimat, éles fájdalom, és tompa sajgás hasít a hátamba. Ez. Kibaszottul. Fáj.

- Ne mozgasd – hallom meg az ismeretlen hangját, de ahogy rákapom a tekintetemet, ugyanúgy van, ahogy akkor volt, mikor elfordítottam róla a pillantásomat: egyenes háttal, mozdulatlanul, lehunyt szemmel. Tényleg megszólalt, vagy csak képzelõdöm a fájdalomtól? Mondjuk, ennyire azért nem fáj, sok mindent kibírok én, de na. Megvonom, azaz megvonnám vállamat, ha nem lenne az is fájdalmas, így csak morgok valamiféle „okénak” hangzó valamit, és kicsit úgy helyezkedek, hogy féloldalasan az egyik közeli fának dõlhessek. Nem túl kényelmes, sem komfortos és pláne nem puha, de ez van, ezt kell szeretni.

Vagy: megszoksz, vagy megszöksz. És mivel szárnyaim miatt a megszöksz opció lehetetlenség, marad a megszoksz, amibe beletartozik a fának dõlve alvás is, mozdulatlan, sajgó szárnyakkal. Régen, jó pár évszázaddal, évezreddel ezelõtt nem voltam ilyen finnyás. Éppen csak a modern emberi társadalom punnyasztó, kényelmes élete engem is bekebelezett, és perpillanat mit meg nem adnék egy puha franciaágyért, és egy nagy adag, méregerõs kávéért. No meg persze egy levél aszpirinért, és a modern orvosi technológiáért, amiben talán kicsit jobban bízom, mint ennek az ismeretlen lénynek a tudományában. Bár… Most, hogy így belegondolok, mintha kicsit kevésbé fájna a szárnyam.

Picit megmozgatom, és tényleg – már nem szisszentek föl a fájdalomtól, így kicsit kényelmesebben elhelyezkedek, és már alszom is. Kimerítõ volt ez a nap…

---*---*---*---

Madárcsicsergés.

Miért van madárcsicsergés?! Ki a fene volt az a barom állat, aki kinyitotta az ablakot?! Oldalamra fordulok, de mikor nem a puha ágyamat érzem meg magam alatt, hanem a föld keménységét, megmerevedek, és fölpattannak szemeim. Mikor fejem fölött a zöldellõ lombkoronát, a Nap cirógató sugarát, és a tiszta kék eget pillantom meg, minden egybõl eszembe jut, és meglepõdve tapasztalom, hogy a tegnapi égetõ, szúró fájdalomnak nyoma sincs, immár tompa sajgássá szelídült. Ma még nem hiszem, hogy el tudnék repülni, de talán holnap már nem kell élveznem ezen sziget vendégszeretetét.

Azért meglepõ, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan hat az a trutymó, amit tegnap este a szárnyamra kent. Igaz is… Õ hol van? Nagyot nyögve feltápászkodok, és körbepillantok. A tegnap esti tûznek nyoma sincs, gondolom amiatt, mert varázs tûz volt. Õ nincs sehol, amit kicsit nehéz szívvel veszek tudomásul, hiszen azt hittem, hogy megköszönhetem neki, viszont ha neki szürke szamarast van kedve játszani, nem fogok utána rohangászni. Ha nem érdekli a hálálkodásom, felõlem rendben, úgysem szívesen aláznám meg magam elõtte.

De azért… Most kivételesen nem kényszerbõl köszönnék meg valamit, hanem önszántamból, hiszen megérdemli. Ahelyett, hogy tovább rontott volna a sebemen, meggyógyította, bár láthatóan nem kedvel, és nem is bízik bennem. Hálával tartozom neki. Ebbõl következik, hogy ha mást nem, meg kell köszönnöm, és meg kell tudnom, hogy hogyan tudnám leróni neki tartozásom.

Egy könnyed mozdulattal fölállok, és a folyó felé indulok, hogy megmosakodjak, illetve követelõzõ gyomromnak ételt szerezzek. A tegnap esti halak egy kis ideig jók voltak, de már úgy érzem, mintha egy élettel ezelõtt ettem volna. A folyó lassú, komótos sodrásába meztelenre vetkõzve besétálok, és fölfrissülök a hideg víztõl. Lehunyt szemekkel élvezem ahogy a víz körülöleli testemet, és megszabadít a rám ragadt, rám száradt kosztól és mocsoktól. Egy fürkészõ pillantást érzek meg magamon, és megérzem az ismeretlen lény auráját. Már tényleg meg kéne tudnom, hogy mi a neve, vagy ki kellene találni neki egyet, mert milyen már, hogy mindig csak „az ismeretlen lény”. Legyen… mondjuk… nem tudom.

Kis ideig úgy teszek, mint aki észre sem veszi, hogy figyelik, de aztán kinyitom szememet, és tekintetemet egybõl a parton ácsingózó „nem tudom” szemeibe fúrom. Szép szemei vannak… - fut át az agyamon, és mikor realizálom, mit is gondoltam, gyorsan a víz alá mártom fejemet is, hátha kimossa ezeket a gondolatokat a hideg. Nem gondolhatok, és nem érezhetek semmi ilyesmit. Ez csak a kielégületlenség. Igen, biztosan.

Fölfrissülve mászok, vagyis inkább sétálok ki a folyóból, egyetlen ruhadarab nélkül, de mivel tudom, hogy jó testem van, nincs miért zavarban lennem. No meg… amennyire nem érdekli õt semmi, nagy valószínûség szerint nem is figyel igazán a testemre. Ami persze nagy csalódás számomra, mert az én tökéletes testemet csak csodálni lehet, de így legalább nincs meg az a kockázat, hogy egymásba bonyolódjunk. Vagy ez, vagy az, én meg szerelmem emléke miatt inkább most lemondok a csodálatról. Majd otthon úgyis lesz elég husi, mind a tíz ujjamra, akiktõl megkapom a nekem kijáró áhítatot.

A férfi megvárja, hogy nadrágomat magamra kapjam, és csak azután lép ide hozzám. Kezében ismét kókuszt tart, benne valami fura trutyival, de ezt már szinte ismerõsként köszöntöm, és mikor a hátam mögé ér, nem akarom követni szemeimmel, hiszen úgyis figyelmeztetne gesztusaival, hogy forduljak csak elõre, és maradjak nyugton. Megelõlegezve azt, hogy vállamra tegye kezét, inkább jófiúként várom, hogy megnézze sebeimet. Apró, alig-érintéssel simít végig érzékeny szárnyamon, amitõl kiráz a hideg, de tartom magam. Gondolom, észrevehette reakciómat, de valószínû, félreértelmezte, mert másik kezét szinte nyugtatóan a vállamra helyezi, pedig én teljesen nyugodt vagyok. Igaz, testem furcsa dolgokat produkál, de ez az õ baja, maximum nem kap majd kaját.

- Köszönöm – dörmögöm, mikor végez a szárnyam bekenegetésével. A szarság megint csíp, mint a franc, de nem mutatom, csak néha rándul meg egy izom az arcomon. Szemeibe nézve kérdezem, hátha válaszol, szokásával ellentétben: - Hogyan hálálhatnám meg?

Egy gyönyörû táj tárul szemem elé, mikro kiérek a fák közül, egyetlen dolog, ami megzavarja ezt a békés képet, az a tegnapi angyal. De… valahogy furcsa. Tegnap is, inkább démoni volt, mint angyali. De mindkét fajt gyûlölöm és megvetem, így nem sokat változtatna a dolgon, ha õ démon lenne. De… démonhoz képest meg túl angyali, még a szaga is az. Orrfacsaró angyal szag, egy kis démonnal keveredve. Mi lehet ez?!

Egy kis idõ múlva ijedten felém pillant, és hátrálni kezd. Szóval nem csak én mentem tropára a tegnapi harctól. Szuper, legalább egy kis elégtétel a nem mozgó karomért. Lassú, nehézkes léptekkel a folyó felé indulok, és megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a nõnek álcázott angyal vagy démon férfit. Nehéz dolog, fõleg, hogy úgy bámul, mint aki mindjárt rá támad, vagy éppen õ támadna rám, szóval inkább én is figyelni kezdem, hogy ne csináljon semmiféle óvatlan mozdulatot. Még jobban hátrál, egy nagyobb kõ mögé, és onnan figyel engem. Huh, szabad a pálya. Szakadozott köpenyemet levetem magamról, és a többi ruhadarabot is, csak az alsógatyám hagyom magamon, úgy gázolok bele a vízbe. Mikor a hideg víz eléri az egyik nagyobb sebemet, kicsit felszisszenek. Hát, legalább tiszta leszek, és a lábam is kevésbé fáj itt. Szomjúságomat is csillapítom a vízzel – már csak ennem kéne valamit.

Közben a pasast sem tévesztem szem elõl, mert látni tekintetében, hogy mindjárt megtámadhat. Gyere csak! Ha meg akarsz támadni, hát tedd, és ölj meg, de én is magammal viszlek téged! – hívogatom közel magamhoz, de csak gondolatban. Szárnyait hirtelen kiterjeszti, de azzal csak fájdalmat okoz magának, így inkább a part felé hátrál, az „ijesztgetésem” helyett. Köpenyét gyors mozdulattal magára rántja, de úgy, hogy utána szárnyai nem is látszanak. Varázslat, mi?

Ne tegye! – pattan föl a szemem, és még épp, hogy el tudja rántani a kezét, hogy ne tudjam elkapni. Áuuuuucs! – nyüszítek fel magamban, mert pont a jobb kezemmel kaptam utána, ami a legfájósabb a hátam miatt. De nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy láthassa szenvedésemet, így inkább elterelem a figyelmem egy kérdéssel.

Érdekes. De az még érdekesebb, hogy mi a fenéért akadályozza a regenerálódásomat. Valami kaja kéne, hátha attól kevésbé érezném úgy magam, mintha az elõbb kapott volna el egy csapat angyal. Vagy démon…

- Éhes vagyok – jegyzem meg, és arra várok, hogy szerezzen nekem valami kaját. Nemtörõdöm módon megrántja a vállát, és látszik rajta, hogy nem fog nekem kaját szerezni. Hogy merészeli?! Hogy merészeli a bátorságot venni ahhoz, hogy miután miatta lettem teljesen tropa, csak megrántja a vállát, amikor éhes vagyok?! Che…

És erre elhúz. Hát, basszus, de egy pofátlan szemét dög! A kis pondró itt hagy. Éhesen. Fájósan. Basszus már!

Nagyot nyögve feltápászkodok, és fölveszem magamra a ruháimat a vizes testemre. Rám tapadnak, de még mindig jobb, mint teljesen meztelenül flangálni. Nem vagyok valami szégyenlõs, tudom, hogy jó alakom van, de attól még ezelõtt a szemét angyal-démon nem fogok meztelenkedni. Szóval marad a vizes ruha. Határozott, de erõtlen léptekkel az erdõ felé botorkálok, és próbálok annyi erõt összeszedni magamban, hogy tudjak fogni legalább egy nyulat. Pecsétem szinte világít az erõlködéstõl, hogy kis erõt tudjak kisajtolni belõle, de megéri az égetõ érzés – összekaparok annyi energiát, hogy egy éppen erre járó nyulat meg tudjak fogni. Visszasétálok a folyó mellé, és pár összeszedett gallyat egymásra teszek. Egy nagy levegõt véve tüzet fújok az ágakra, amin vígan kezdenek el lobogni a lángok. Egy nyársra fölhúzom a nyuszit, és lepörkölöm a szõrt. Elvagyok  én vele, de inkább csak sárkány alakomban, mostanra már a gyomrom hozzászokott az emberi étkekhez, így inkább lepörkölöm róla a szõrt, és csak a nyers húsát eszem meg. Érzem, hogy figyelnek, de nem tudom beazonosítani, hogy honnan, mert mintha mindenütt figyelõ szemek vennének körül. Frusztráló érzés, de ettõl még zavartalanul eszem meg a nyulat.

Vacsora után iszom kicsit a folyóból, aztán elragad a - remélhetõleg – regeneráló álom.

---*---*---*---

Másnap reggel madárcsicsergésre ébredek. Nagyon régen ébredtem már madárcsicsergésre, így képzeletemben visszarepülök a családomhoz. Szerelmem mosolyogva ugrándozik felém, és mikor ideér, mellém térdel. Kezemmel megsimogatom arcát, de mikor kezem teljesen más arcot érint, mint amilyen az Övé volt, kipattannak szemeim. A tegnapi angyal-démon ijedt arcát pillantom meg, aki, mintha üldöznék, elsiet. Én percekig bámulok utána teljes értetlenséggel, de aztán megvonom a vállam, és visszafekszem a földre. Próbálok ismét olyan állapotba kerülni, hogy visszatérhessek szeretett sárkányom karjai közé, de nem megy. Fejembe minduntalan annak az ismeretlen lénynek gyönyörû szemei térnek vissza.

Gyönyörû?! Nem. Nem gyönyörû. Nem, nem, nem és nem. Ezt a gondolatot ki kell vernem a fejembõl. Nem fogok beleszeretni egy… ilyenbe. Soha többet nem leszek szerelmes. Õ utána senki sem… senki.

El kell innen mennem! Most, azonnal! Nem maradhatok itt tovább, mert az agyamra ment a zuhanás. Biztos agyrázkódásom van. Igen! Csak ez lehet az oka. Most szépen haza megyek, és aztán kipihenem a fáradalmakat. Igaz, hogy régen váltottam már alakot, de most muszáj. Szóval hazamegyek, és… folytatom unalmas, egyhangú életemet.

Bárcsak meghalnék, hogy újra mellette lehessek. De nem. Nem akarhatok meghalni. Itt van az életem, le kell élnem. Talán… visszatérhetnék egy kis idõre a fajom közé… Csak egy kicsit, pihenni. De mi van, ha ismét pusztulást hozok azokra, akik befogadnak?! Nem. Vagyok olyan erõs, hogy megvédjem õket.

Igen, ezt fogom tenni! – határozom el magam, és megpróbálom kiterjeszteni szárnyaimat. Jobb oldalamba éles, szúró fájdalom hasít, de akkora, hogy szemem bekönnyezik, és összeesem a fájdalomtól. Bal szárnyam épen és egészségesen kijött a hátamból, ám jobb oldalt… egy métert jött ki, de azt is törötten.

Fájdalmamban csak fetrengeni tudok, úgy érzem, majd’ megõrülök. Gondolkozni sem bírok, egyszerûen még az is fáj.

---*---*---*---

Nem tudom, mennyi idõ elteltével ébredek, de már a fájdalom nagy része elmúlt. Szárnyaim úgy vannak, ahogy ájulásom elõtt voltak, de most kevésbé fáj. Rég volt, hogy elájultam volna. Gyenge vagyok. Hogy is gondolhattam, hogy ha egy sárkány fészekbe megyek, és megtámadnák õket, meg tudnám védeni õket?! Hiszen gyenge vagyok. Még egy zuhanást és egy angyal-démonnal való harcot sem bírtam ki!

Valamit tennem kell a szárnyaimmal, különben nem tudok elrepülni. De mit? – kérdezem magamtól, és akkor beugrik. Talán… Talán ez a lény tudna segíteni. És bár tudom, hogy el fog utasítani, mert mi érdeke származna a meggyógyításomból, meg kell próbálnom. A becsületem már a zuhanáskor elvesztettem.

Vajon merre lehet? – szippantok a levegõbe. Délrõl érkezik a szaga, így arra felé indulok. Eléggé nehézkesen, fájdalmasan megy az út, a fákba folyamatosan beleakadok szárnyaimmal, ám ez nem akadályoz meg benne, hogy tovább folytassam utamat. Egy barlang bejáratához vezet a szag, ahová óvatosan bemerészkedek. Valamiért nem látok semmit, pedig a szemem a sötétben is lát, de valószínûleg varázslat miatt nem látok. Talán így jobb is, mert nem kell látnom lesajnáló pillantását.

- Kérlek… Segíts meggyógyulnom! – kérem. Ha kell, könyörögni is hajlandó vagyok, csak ne maradjanak így a szárnyaim!