Zene

Alig vártam, hogy végre friss levegõ tölthesse meg tüdõmet. Túl sok emlék tódult elmémbe, atyám zord szavaitól bátyám civakodásán át egy másikig, ami oly régen történt, hogy már nem is kellett volna rá emlékeznem. Lábaim vittek az agyonjárt folyosókon, gondolkodás nélkül fordultam jobbra vagy balra. Vento hõsiesen követett, az udvaron keresztül is. Az ott tébláboló jobbágyok csodálkozva néztek felénk. Futó pillantást vettem feléjük, beesett arcukra, koszos ruhájukra. Hozzám tartoztak, a birtokomhoz, mégis mindent idegennek éreztem.

Elhagytuk az elõudvart, egyenesen a szirt felé tartottunk. Búza királyfi nem szólt, nem kérdezett csak nézelõdve szedte lábait. A szél egyre erõsödött, ahogy közeledtünk a tenger felé. Hûvösebb is lett az idõ, annak köszönhetõen, hogy a tengeri fuvallat átfújta testemet, hajamba kócolt. Örömmel vettem észre, hogy a sárhelyek körül rend volt. Látszódott, hogy anyám foglalkozott vele.

Sok kereszt meredt ki a földbõl, rendszertelenül. Én mégis tudtam, hogy ükatyám külön kérésére messze temetette magát atyjától, aki elõdeihez közel kapott nyughelyet. Asszonyaik, lányaik és korán elhalálozott fiaik a temetõ végében voltak fakereszttel. Legtöbbjükérõl lekopott a név és a dátum, de volt olyan sírhalmaz is, aminél már nem is állt. Anyám szerint ükatyám legkedvesebb szeretõje is ott volt a temetõ végében.

Rögvest felismertem bátyám hantját. A fekete föld kitûnt a zöldfû közül, a sír nem lehetett régebbi egy hétnél. Torkom összeszorult, ahogy belegondoltam mennyit szenvedhetett utolsó óráiban. Nem volt igazán jó ember, de ezt õ sem érdemelte meg. mesterem mondogatta mindig, ahogy éltél úgy halsz. Sokáig én is így gondoltam, s hiába volt Garvan bátyám kegyetlen s sokszor igazságtalan ez már neki is túl sok volt.

A sírkõ mellé léptem, kavargó gyomorral s vegyes érzelmekkel olvastam el a vésett feliratot.  Egy név s két évszám. Mikor született, s mikor távozott el közölünk. Végigsimítottam a kövön, ujjbegyeimmel a kivésett feliratot követtem. Évek óta nem jártam hazámban. Helyette inkább az angol kutyák vezérének háborúját vívtam, kiszabadítására vártam, majd ahelyett, hogy rögvest ír honba mentem volna… Angliában kötöttem ki.

Hatalmas szégyenérzet fogott el, talán megelõzhettem volna a bajt, ha nem maradok Richárd mellett. Bátyám biztos befogadott volna, pár gúnyos szó után keblére ölelt volna, meglapogatta volna vállamat, ahogy mindig tette. Ezektõl a gondolatoktól csak még rosszabbul éreztem magamat, fél térdre ereszkedtem a sír elõtt, ujjaimat összekulcsoltam imámhoz. Ha mást már nem is tehettem se érte, se atyámért, de egy imát mindenképp elmormoltam.

Tétlenségem ezt szülte, családom látta kárát. nem hiába volt Garvan az örökös, õt nevelték úri címre. Én voltam a vakarék, a harmadik fiú, akivel valamit kezdeni kellett. Beadott hát atyám lovagnak. Úgy gondolta, egyszer majd az angolok elleni háborúban hasznomat veszi ír hon. Helyette elment a Szent Földre az Oroszlánszívûvel. Anyám kérlelésére nem tagadott ki atyám, no meg Desmond bátyám is bõszen fûzte a szent céllal.

Tiszteltek, mert lovag voltam, megjártam a Szent Földet, Richárd király egyik jó embere voltam, de nem tisztelték lényemet, magát az embert. A fekete köpeny olyan volt, mint egy fal. Senki nem jutott át rajta, meglátván nem is akart. Talán ez volt a célom, én magam sem voltam már ebben biztos. De azt tudtam, hogy Isten új akadályt görgetett elém, amin nagyon sok minden múlott. Nem csak az én életemre szólt eme akadály, sok más ember is ugyanabba ütközött.

A szél süvített, egyre erõsebb és vadabb volt. Ujjaimat annyira összeszorítottam már, hogy fehérlettek. Kezem remegett, ajkaimat folyamatosan a kérések és óhajok hagyták el a Mindenható felé. Nem tudtam abbahagyni, lelkiismeretem nem hagyta. Ennyit meg kellett értük tennem. Meg kellett! Ahogy aztán a várat s a földeket is kormányoznom kellett, a család nevét szem elõtt tartva.

- Jó emberek lépnek csarnokodba, uram. Enged be õket többi híved közé! Csalódni nem fogsz, esküszöm életemre, mely nem több bárki másénál. Hallgass meg, szavamnak kérlek még is higgy, hazudni elõtted sosem tudnék. Igazat szólok, nem is tudok mást tenni, mert ez szent és sérthetetlen, ahogy a vérem oltalmazása is. – Felnéztem a keresztre, torkom összeszorult. – Ámen… - fejeztem be rekedt hanggal.

Lassan álltam fel, s ahogy kiegyenesedtem keresztet vetettem. Nadrágomról lesöpörtem a földet, közben pedig az elõttem álló dolgaimon törtem fejemet. A lehetõ leghamarabb át akartam nézni a raktárokat, tudni akartam mennyi aranyat õrzött még a családi kincstár. Ez mind-mind fontos dolog volt ezer s ezer egy más dologgal. Az állatok megszámolása, felkészülés az aratásokra. Napszámosok, jobbágyok…

Mély levegõt vettem, próbáltam szokásos arcomat felvenni. Végig tudtam, hogy Vento ott állt mögöttem, de mégse rökönyödtem meg a dolog miatt. A fogadóban történtek után már felesleges volt… látta azt az oldalamat már, amit rejtegettem mindenki elõl. A sebezhetõ Aedus Flanagan, aki álmában nyüszít, mint egy kutya. Akkor is bolondot csináltam magamból, most eggyel több közös kis titok a vasvillára hányható Búza királyfival már nem számított.

Talán emiatt nem sikerült arcvonásaimat rendeznem, eme gondolatok miatt. Félig lerombolt falakkal álltam Vento elõtt, amik bármiféle erõsebb támadás során leomolhattak. Lassan fordultam felé, közben próbáltam nem túl szorosan ökölbe szorítani kezemet. Mégsem tudtam egy egyszerû trubadúr szemeibe nézni, miután összeomoltam. Nem, büszkeségem nem engedte. Nem akartam szemeibe nézni, s az ott lévõ érzelmekkel szembesülni. Mellé léptem, ajkaimat addig összeszorítottam.

- Gyere – szóltam hozzá rekedten, majd mentem is tovább. Szó nélkül követett, egy nagy lépéssel maradt le mögöttem. Elsõ találkozásunkhoz képest már rengeteget fejlõdött, futott át agyamon. Közeledtünk a várhoz, a hideg szél hátulról lökött minket. Alig vártam, hogy szobámba zárkózva átgondolhassam helyzetemet, s tervet eszelhessek ki a túlélésre.

- Jó uram, több dologban hasonlítunk, mint ahogy ön valaha is gondolná – jutott hozzám Vento hangja a szél süvítésén keresztül. Hallottam, mert mögöttem volt, hiába szinte suttogta. Nem álltam meg, haladtam tovább. Elmémbe ivódtak szavai, még ha akkor nem is értettem igazán.

~*~*~*~*###*~*~*~*~

Mikor szembesültem a birtok rossz állapotával legszívesebben tombolva nekivágtam volna O’Neillt a falnak, hogy hagyta eddig elfajulni bátyám lyukas markát. A kincstár szinte üres volt, a raktár sem volt épp fényes helyzetben, a jobbágyokra kivetett hatalmas adó sem volt elég a sok adósság fedezésére. Bátyám tönkretette a birtokot. Ezt tetõzte a tény, hogy angoloktól kért kölcsön, mert ahhoz túl büszke volt, hogy a rangsorban lejjebb lévõ unokatestvéreinktõl tegye ugyanezt.

Ekkor valamelyest a lelkiismeretem megnyugodott, de tomboltam én enélkül is. Anyám ismervén a bajt, sajnálkozva kért tõlem minden nap bocsánatot. „Nem tudtam már fogni õt, Aedus. Õ volt a család feje” hajtogatta, míg én már elengedtem a fülem mellett. Bátyám volt és szerettem, s ott volt a régi mondás halottról jót vagy semmit, de… ez szép szavakkal kifejezve nem volt okos döntése. A legtöbb pénz felesleges dologra ment el, drága bútorokra, lakomákra s egyéb nyalánkságra. Értettem már miért nézett ki olyan jól a birtok, a fényûzésre adott, még ha az a nyomorba is döntötte a kasszát.

Elsõ három napban alig aludtam valamit. Anyám hozott fel nekem esténként enni és egy kupa sört is. Éjszaka három gyertyát is elégettem, a könyveléseket és birtok papírokat olvasgattam. Jelzálog egyedül a nagy kastélyon nem volt még, az összes föld viszont vészesen közeledett afelé, hogy angol kézre jusson. Ugyanis bátyám nem törlesztett már fél éve semmi pénzt feléjük. Ha nem sírtam volna érte el összes könnyemet, akkor biza abban a helyzetben a kétségbeesés kútjába folyt volna az összes.

Kiutat a saját birtokaimban láttam. Egy kisebb gazdaságot vásároltam fel az Ír-alföldön, Dublintól keletre, majdnem egy napi lovaglóútra. A család szent volt és sérthetetlen, nem engedhettem, hogy õseim munkája angol kézre kerüljön. Sõt, senki más markába nem akartam odaadni. Flanagan birtokként húzták fel, annak is akartam tudni ezer év múlva is. Bátyám is így volt ezzel, de nem járt sikerrel.

Ventoval alig találkoztam. Fontosabb dolgom akadt nála, sõt, mindenki másnál. Egyedül anyám nézett felém gyakrabban, meg persze O’Neill. Szabadkozott, hogy õ csak bátyám parancsait követte, én pedig nem vonhattam emiatt büntetésre. Igaza volt, bár szerény véleményem szerint többet is tehetett volna a birtokért. Azonban ami egyszer már megtörtént, megtörtént. Ha megfejtük a tehenet nem önthettük vissza tõgyébe a tejet, meg kellett inni. Így volt ez ezzel az üggyel is. Meg kellett inni a levét, ha tetszett, ha nem.

Egy hete ügyködtem az angolokkal. Levelet küldtem nekik, miszerint én lettem a birtok új ura, s törleszteni kívántam adósságait a Flanagan családnak. Válasz akkor még nem érkezett, de biztos voltam benne, hogy nem így gondolták a dolgot. Hisz a föld többet ért minden pénznél, a legtöbb esetben hamar visszatermelte árát. Ha másképp nem is, a juhok és szarvasmarhák legeltetésére jó volt. S Írország híres volt a birkanyájairól, melyek egész földeket legeltek le. A gyapjú, a hús, s még oly sok mindennel kereskedtünk. Reméltem, hogy pár hasonló jó üzlettel a birtok kasszája is megtelik annyira, hogy ne fenyegesse senki uzsorája.

Az a nap is úgy kezdõdött, mint a többi. A nappal keltem, elmormoltam imámat az ágyam mellé térdelve. Felöltöztem, megmostam arcomat majd elindultam a dolgomra. Elõtte mindig vetettem egy pillantást Vento csukott ajtajára, de idõhiányom miatt mást nem tettem. A dolgozószoba két sarokra volt szobámtól. Sokkal zsúfoltabbnak tûnt a sok polccal és papirossal. A sarokban egy nagy kandallóban parázslott a fa. Mikor ott voltam nagy lángokkal falta a tûz a hasábokat, melegben szerettem lenni, a hideg a halálom volt.

Ahogy siettem a csendes folyosókon jobban összehúztam magamon fekete kabátomat. Fáztam, pedig odakint szépen sütött a nap. Ez volt az átka a vastag kõfalaknak, nem engedett be egy cseppnyi melegséget sem. Dünnyögtem egy sort emiatt, alig vártam, hogy begyújthassak a kandallóban. Fél szemmel mozgásra lettem figyelmes, oldalra fordítottam hát fejemet. Desmond bátyám lépdelt felfelé a lépcsõn lassan és komótosan.

- Isten kísérje a napodat, bátyám – szóltam oda neki, mire õ hunyorogva rám nézett.

- Áh, Aedus! Köszönöm, a tiédet is kedves öcsém. A trubadúr fiú? – lépett oda hozzám, miközben két kezét egymásra simította, s mellkasa elõtt tartotta õket a koszos ruhája alatt.

- Nem láttam még. Talán még alszik, bár ki tudja – dünnyögtem, mire válaszul egy hümmögést kaptam. Sosem tudtunk igazán beszélgetni. – Ha megbocsátasz… - biccentettem felé, majd sietõsen távoztam. Csak a szokásos lett volna. Nem szólaltunk volna meg. Mindig is ez volt.

Becsuktam magam mögött a súlyos ajtót, majd akár egy gyermek úgy siettem a kandallóhoz. Valaki már megelõzött, a lángnyelvek már éledezetek a friss hasábokon. Jól esõen tartottam kezeimet a tûz felé, ajkamat egy elégedett sóhaj is elhagyta. Pár pillanatig úgy maradtam, majd tovább sétáltam a vaskos asztalig. Minden úgy volt, ahogy otthagytam. Jobb nem is lehetett volna. A szoba melegedett, ahogy én is belemelegedtem a munkámba.

A zár kattant, a bilincs nyikorgott. Átolvastam még egyszer az elkezdett levelet, s egy elfelejtett pöttyöt pacáztam a papírosra. Nem számoltam már hányadik levelet írtam, talán jobb is volt úgy szívemnek. Végül csak felnéztem az érkezõkre. Meglepett a látványuk. O’Neill Vento vékony karját szorongatta, miközben szúrós tekintettel várta, hogy hozzá szóljak.

- Mi történt? – adtam meg neki a várt lökést, mire belekezdett.

- A kölyköt épp azon kaptam, ahogy Ida asszonyságot lökdöste – kezdett bele, mire bennem megállt az ütõ. Miért pont azzal a némberrel vetette össze Isten? Nem lehetett volna valaki másnak gondot okoznia? – Nagyon veszekedtek mikor odaértem. Ida csirkefogó, rosszmájú, szemtelen kölyöknek hívta. Azt monda nekiment és az összes friss cipója a padlóra hullott emiatt. Tudja jól Flanagan uram, hogy az ír cipó fontos része az étkezésnek s koszosan csak nem ehetjük meg. Meg kell büntetni ezt az angol kutyát…

- Nem angol, O’Neill – szóltam közbe csendesen. – Olasz.

- Mindegy is! – horkantotta, majd folytatta. - Többször láttam, hogy lófrálgat az udvaron. Kolonc a kölyök, nem csinál semmit csak eszik. Nem dolgozik a földeken, nem segít be a cselédeknek. Egyedül talán bátyád próbálta eddig fogni, ahogy azt egy szent embernek kell.  A fehérnép sem kedveli – „Angliában is ezt volt. Nem is csodálom…” gondoltam magamban, miközben gondterhelten hallgattam. – Az sem épp jó, hogy nem beszéli a nyelvünket, uram.

- Nem tettem semmit, Lánguram! Koholt vádak! – morogta Vento védekezõen. Olyan ismerõs volt… annyira ismerõs… Mégse téveszthettem szem elõl, amit a család jobb keze mondott.

- Hallgass, Vento!  - feleltem komoran, mire megpróbált arrébb lépni O’Neilltõl. A következõ pillanatban az akkorát rántott a kölykön, hogy Vento fájdalmában felszisszent. Nem tetszett nekem ez a viselkedés, vendéggel nem bánhattunk úgy, csak ha lopott.

- Elnézést kérem. Ez azonban komoly ügy, nem hagyhatjuk szó nélkül – Vento eközben a vörös karját figyelte. Eldöntöttem, ezt majd négyszemközt megbeszélem jobb kezemmel, mit illik és mit nem. – El fog kanászosodni. Sõt! Merem azt is kockáztatni, hogy azért kapta az angol kutyáktól, hogy megszabaduljanak egy koloncuktól. Erre nekünk fog itt bajt okozni, mikor van elég a fejünkön. Azt ajánlanám, ha nem bánja, tanítsa jó modorra egy kis kétkezû munkával. Férfiember abba még nem halt bele.

- Köszönöm O’Neill. Most elmehetsz, innentõl intézkedem egyedül is. – Egy apró biccentést kaptam válaszul, majd az õszes, kopaszodó férfi távozott. Ahogy az ajtó becsukódott mögötte, Vento közelebb lépett asztalomhoz, s belekezdett.

- Uram, nem tettem semmit! Esküszöm!

- Ne esküdözz feleslegesen! – mordultam rá. Nem szerettem ha valaki hitegette a másikat szép szavakkal. – O’Neill elbeszélése szerint perlekedtél az egyik cseléddel. – Hangom nyugodtabb volt, de még mindig nem tudtam felfogni miért pont atyám volt fehérnépével kellett összefutnia. Biztos voltam benne, hogy nem teljesen úgy történtek a dolgok, ahogy azt O’Neill elregélte, azonban abban egyet kellett vele értenem, hogy egy kis munka nem tett volna rosszat Vento nyeszlett testének.

- Hozzá sem értem ahhoz a szipirtyóhoz, teljesen véletlen mentem neki, õ vágott engem pofon! – Olyan gyorsan beszélt, hogy rendesen figyelnem kellett szavaira. Figyelmen kívül hagytam a pirolsó foltot orcáján, no meg azt is, hogy lelkesen mutogatott rá. – Biztos vagyok benne, hogy az az asszony, hazudott az emberének, uram! Aljas dolgokkal vádolt, értem!

- Miattad tört ki a veszekedés, ezért neked kell bûnhõdnöd a dolog miatt – vágtam rá nyersen, mire Ventoban rekedt a levegõ.– A földeken kéne dolgoznod, de félek, felügyelet nélkül még kibújnál a kétkezi munka alól. Így holnap a hátsó kertet fogod rendbe tenni pár jobbággyal és velem. Úgy legalább szem elõtt leszel. Hasznos lesz számodra a munka. Talán kissé megemberesedsz.  

- Sir Flanagan –nevezett nevemen, s már tudtam komoly monológ fog következni.– Könyörgöm, ne legyen velem igazságtalan! Segítõje végig sem hallgatott, hiába próbáltam angolul szólni hozzá! Csak a nõszeméllyel beszélt! Hogy várhatja el tõlem, hogy ne keveredjek bajba, ha még meg sem tudom magam értetni az itt élõ emberekkel?! Ön sem kereste társaságom. Alig láttam amióta itt vagyunk… Teljesen magam voltam, egyedül testvérbátyja szólt hozzám néhány szót…

- Vento, a döntésem él – szakítottam félbe, nem láttam értelmét a további szabadkozásnak. A döntésem sziklaszilárd volt, elhatároztam s neki ezt el kellett fogadni, ha tetszett neki, ha nem. S láthatólag az utóbbi volt értelemben. – Felesleges ellenkezned. Most menj vissza a szobádba és igyekezz nem bajba keveredni! – szóltam rá szigorúan, mire csalódott szemeit rám szegezte.

A következõ pillanatban prüszkölt egyet, mint a lovak szokták, majd szinte kirepült a szobából. Az ajtót oly erõvel csapta be maga után, hogy ama falon lévõ polcok beleremegtek. Nem tudom hogyan szorult annyi erõ vézna karjaiba, talán a düh tehetett errõl, de ez már biztossá tett arról, hogy jól döntöttem. Kellett neki a munka, szinte sütött róla, mennyi felesleges erõ volt benne. Ezt pedig orvosolni kellett, hisz jó ír vendéglátóként nem hagyhattam, hogy védencem unatkozzon. Ajkamra elégedett mosoly kúszott, majd folytattam tovább a levelek írását.

~*~*~*~*###*~*~*~*~

Úgy döntöttem, hogy a sok papírmunka mellé már nekem sem ártott egy kis mozgás. Nem voltam rest én magam is a jobbágyok kölykeivel s asszonyaikkal együtt kelni. Mikor még tanítvány voltam sokszor álltam be a parasztok közé aratni, segédkezni. Hajnalban kelni, imádkozni majd a földekre sétálni. A ködös tájat nézni, ahogy minden ébredezik. Az emberek lassan elõvánszorognak a kunyhóikból, a fátyol pedig lassan oszladozni kezdett a tájon. Azonban azon a reggel a ködfátyol messze elkerülte a partjainkat. Meleg volt a reggel.

Kellemes érzés fogott el, miközben a gyülekezõ tömeget figyeltem. Mindegyik arcon láttam a döbbenetet, nem láttak engem rég. Sõt, mondhatni teljesen új voltam a számukra, hisz a legtöbbjük nem emlékezhetett a csendes kisfiúra, aki a falak között, vagy a tengerparton lõdörgött. Az a fiú mesterénél haldoklott, végül pedig a Szent Földön örök nyugovóra tért. Egyedül a haza és családszeretet szelleme mozgolódott tovább. Semmi más.

- Mindenki tudja a dolgát? – szólaltam meg, mire mindenki elcsendesedett. – A napszámosok, jobbágyok és a többi erõs férfi tartson a földekre O’Dwyer vezetésével. A többiek velem tartanak – fejeztem be. Pont ekkor lépett ki Vento a vaskos nagy ajtón. Lengén volt õ is öltözve a többiekkel együtt.

- Verõfényes jó reggelt, Lánguram! – hajolt meg elõttem úgy, mintha eszét vesztette volna. – Remélem jól aludt, nem nyomta a lelkét semmi sem – célzott enyhén az elõzõ napi beszélgetésünkre. Egy pillanatra megfogalmazódott bennem, hogy én is elkapom a karját s kicsit megrázom, de hamar elvetettem. Munka kellett neki, igazi kemény munka. Vettem egy mély levegõt, majd lesétáltam azon a pár lépcsõfokon, ami még hátravolt. Hátranéztem rá s intettem neki, kövessen.

- Gyere. Így is miattad kellett várni – közöltem vele egy félig igaz tényt. Láttam, hogy szemeiben felcsillant a dac, de nem szólt semmit csak leszegett fejjel jött utánam.

Hátrasétáltunk, de nem mentünk egyenesen a temetõhöz. Volt egy elágazás, ott tértünk le balra az ösvényen, ami bevitte kicsi kis csapatunkat a vár mögött elterülõ gazos és rossz állapotban lévõ kertbe. Ahogy mindenki megállt mögöttem, páran már felnyögtek az elõttük álló munka látványától. Én viszont remekül éreztem magamat, vágytam már egy kis mozgásra. A sok bezárt óra után, a papírok és a penna mellett már kezdett a szabadhoz szokott lelkemre menni. Mielõtt kiadtam volna a parancsot felnéztem az égre. Tiszta volt, gyönyörû kék s a Nap beragyogta.

Kevés esõ esett azon a nyáron, a föld száraz volt. Nem vágtam volna bele, ha a falu öregembere nem mondta volna azt, egy darabig ne is várjunk esõre. Hamar rendet akartam hátul is, hisz nem csak ott kellett takarítani, ahol a pap táncolt. Felgyûrtem hosszú ingujjamat, majd nekikezdtem én is. Gyomot nem kíméltem, izzadsággal nem foglalkoztam. Szívem repesett az örömtõl, hogy újra hasznossá tehettem magamat, nem csak egy kis szobába bezárva. Éreztem, ahogy az addig összegyûlt feszültség a gyökerek földtõl való elszakadásával elhagyta testemet.

Hirtelen ötlettõl vezérelve vetettem le ingemet, s dobtam a többi férfi s fiú ruhájához. Nem érdekelt különösebb képen a dolog, ugyanolyan anyagú volt mind, mint az enyém. Nem kellett munka közben drága selyem, tiszta holmi. Amúgy sem volt túl sok úri ruhám, jobb szerettem az egyszerû kelméket. Talán egyedül attól tartottam, hogy a nap megégeti hátamat, s hajamhoz illõ szint vesz fel. Megesett már egy párszor, mindig igyekeztem nem a tûzõ napon lenni.

Néha odafigyeltem a szorgoskodó emberekre, de nem szóltam senkire se, ha épp ácsingózáson kaptam. Dolgoztak eleget, nem õk tehettek arról, hogy annak eredménye elveszett a kincstárból. Néha Ventot is megkerestem a tekintetemmel, figyeltem egy darabig, ahogy a többi férfihoz hasonlóan meztelen felsõtesttel dolgozott. Hasonlóan fehér bõre volt, mint nekem, amit furcsálltam is balkáni származása miatt.

Homlokomból kisimítottam az izzadságtól vizes tincseket, kifújtam a levegõt, majd lehajolva téptem ki a szúrós levelekkel ellátott gyomot. Alig éreztem, hisz tenyerem érdes volt a sok kardforgatástól már. Mindennél jobban lefoglalt a munka, gondolataim csakis akörül forogtak. Se a vár üres kincstára nem fordult meg elmémben, sem Richárd király, de még a Szent Föld sem. Egyedül a gyomok érdekeltek, hogy mind eltûnjön a várkertbõl, hogy utána anyám s Fiona együtt teleültethessék illatozó virágokkal.

Egy pillanatra megálltam. Fiona képe lebegett szemeim elõtt, amit cseppet sem értettem. Szegény lány nem lehetett idõsebb pár esztendõvel Ventonál, s anyám elmondása szerint lassan már két éve boldogította bátyám. Addig nem foglalkoztatott a lénye, sõt, anyám szerint lehetetlenül semmibe tudtam venni szegény teremtést a vár összes lakójával együtt. Lassan egyenesedtem fel, tekintetem a várfalon lévõ ablakra esett. Valaki állt ott. Nem tudtam eldönteni ki lehet az, de nyilvánvalóan a kertet figyelte. Talán anyám volt az, vagy…

- Uraság, uraság! Jöjjön gyorsan, a szõke fiú összeesett! – kiáltott egy terebélyes fiúcska, mire én értetlenül kaptam arra a fejemet. Húsos ujjaival a porban fekvõ Vento felé mutatott. Kifújtam az összes levegõt döbbenetemben, s már csak az tûnt fel, hogy lábaim vittek felé. Futottam, szívem pedig hevesen kalimpált mellkasomban. Összeesett. Nem bírta, a meleg megártott neki, miattam, összeesett, nem bírta…

Karjára simítottam, közelrõl nyerhettem rálátást lila, puffadt karjára. Nagyon is jól tudtam mikor, hol de inkább miért kapta. Vállára simítottam, gyengéden megszorítottam, majd megráztam. Olyan volt, mint egy rongy, nem reagált.

- Vento. Vento! – szólítgattam, de hiába. Nem felelt, nem nyitotta ki lehunyt pilláit. Hosszú szempillái nem mozdultak. – Nem lesz semmi baj – suttogtam, miközben engem az idegesség vaskarmai mardostak. S ott volt még a lelkiismeretem, ami szüntelenül ismételgette: „Nézz rá! Ez a te hibád.”

Remegõ kezekkel nyúltam alá. Könnyedén vettem ölembe, majd álltam vele fel. Feje hátrabicsaklott, én pedig felkarommal próbáltam kényelmesebb állapotba helyezni tökfedõjét. Túl könnyû volt, nem is tudom evett e eleget. Óvón magamhoz öleltem, lehajoltam orcájához. Sápadt volt, oh, de még mennyire.

- Tarts ki! – suttogtam fülébe, miközben fejét mellkasomnak döntötte. Biztató volt, volt még benne egy kis élet.

Nagy léptekkel siettem a vár felé, minél elõbb ágyba kellett raknom, vizes ruhával fején. Az udvarnép értetlenül nézte alakunkat, már oly sokadszor. Mindketten félmeztelenül voltunk, maszatosan és naptól piroslóan. Vento pedig eszméletlenül. Még jobban magamhoz szorítottam törékeny testecskéjét, miközben felsiettem a lépcsõn. Nagy meglepetésemre az elõcsarnokban anyám és Fiona várt. Talán ha bátyám asszonya nem állt volna ott, férfihoz nem illõen kifakadtam volna anyámnak.

- Ne fecséreljük a szavakat, Aedus. Vigyük a szobájába – szólt hozzám komolyan édesanyám, mire én nyeltem egy nagyot s végül bólintottam egyetértõen. Nem találtam hangomat, csak lábamat szedtem. Faltam a lépcsõfokokat, a folyosókat. Anyám sietett utánam, Fiona nem tartott velünk.

- Ne siess úgy, te fiú! – szólt egyszer csak utánam anyám, mire én zavartan álltam meg, s fordultam felé Ventoval karjaimban. – Jézusra mondom kedves fiam, olyan sápadt vagy te is… - sóhajtotta, miközben szoknyáját felhúzva lépdelt mellém, s intett fejével, hogy szaladhatok tovább. Arra eszméltem fel, hogy mielõtt léphettem volna egy nagyot anyám kedvesen megérintette vállamat. Lenéztem rá, õ pedig biztatóan felmosolygott rám. Szerettem. Rá mondhattam azt igazán, hogy annyira szerettem, mint mást soha. Anya csak egy van ez igaz, de csakis õ értett meg. Akkor is.

Ajtót nyitott kísérõm, míg én oldalazva besétáltam Vento szobájába. Odasiettem az ágyhoz, majd óvatosan, miután anyám lehúzta róla a vékony takarót, belefektettem. Karjait eligazgattam, mellkasára hajtottam. Anyám felém nyújtotta a takarót, én pedig elvettem tõle, de mielõtt ráterítettem volna végigmértem a fiút.

Olyan kicsi volt és törékeny a robosztus ágyon. Lábfeje koszos volt, feltûrt nadrágját éppen anyám igazgatta meg. Mellkasát figyeltem, ahogy lassan fel-le mozgott. Tejfehér volt, bõre alatt csontjai kivehetõek voltak, de nem annyira, mint ahogy én azt gondoltam. Nem volt rajta sok izom, sõt karjai nyeszlettek voltak az enyémekhez képest…

- Aedus – szólt anyám, mire észbe kapva rögvest a fiúra terítettem a takarót. Pont ekkor kopogtak az ajtón, mire én értetlenül figyeltem, ahogy egyetlen szülõm odasétálva kinyitotta. Egy szolgálólány állt ott egy vödör vízzel, s egy ronggyal a vállán.

- Meghoztam úrnõm, amit a kisasszony felküldött. Uram – biccentett felém is zavartan, mire én odasiettem hozzá. Lépett volna be az ajtón, hogy behozza s letegye az ágy mellé a vödröt, de nem hagytam neki. Kivettem a kezébõl, majd a válláról a rongyot lehúzva visszasiettem Vento mellé.

- Köszönjük – mosolygott a döbbent leányra anyám, majd mielõtt bezárta volna az ajtót, mondott neki pár dolgot. Én addigra már odahúztam a sarokban lévõ széket az ágy mellé s leültem rá. Kezembe vettem a rongyot, majd a vödör hidegvízbe mártottam. Kicsavartam, majd óvatosan elkezdtem áttörölni Vento maszatos, sápadt arcát. Miután végeztem másik kézfejemet orcájához érintettem, ami még mindig nagyon meleg volt.

- Meleg az orcája – néztem fel anyámra aggódva, aki halovány mosollyal az ajkán engem figyelt. – Mi az, édesanyám? – Közelebb lépett hozzám, majd szeretetteljesen rásimított fejemre.

- Atyámra emlékeztetsz. Ugyan olyan jólelkû, figyelmes férfi vagy. Nagyon örülök ennek, s annak is, hogy így figyelsz az állítólagos koloncodra. – Döbbenten néztem szemeibe, amik együtt érzõen csillogtak. – Hallottam mi történt a fiú és Ida között, fiam. Megértem miért tetted ezt, miért invitáltad munkára, de talán nem így kellett volna megoldanod ezt az ügyet… - cirógatta kedvesen arcomat, míg én komor arcvonásokkal figyeltem. – A fiú… Õ… Még nem érett meg igazán. – Kereste a szavakat anyám, miközben kivette kezembõl a görcsösen szorongatott vizes rongyot. – Oh, Aedus… Nem lehet mindenki oly erõs és talpraesett, mint te. Szegény nem kapott igazi nevelést, s most meg elhoztad egy olyan helyre, ahol nem beszélik az olasz ama nyelvjárást, amit õ, az angol pedig gyûlölt nyelv…

- Nem tehettem mást! – fakadtam ki, félbeszakítva anyámat, aki erre óvatosan leült Vento ágyára. – A király azt mondta velem kell jönnie. Nem ellenkezhettem és… annyira siettem, és erõm sem volt arra, hogy civakodjak az Oroszlánszívûvel. S talán egy kicsit magamat is láttam benne… - nyögtem ki õszintén. – Õ is más földjén volt, más kenyerét ette, családja messze volt tõle, mert ennek így kellett lennie… Igaz pimasz és nagyszájú, de ezt nem érdemelte meg. Nem kellett volna ilyen teherrel sújtanom!

- Oh, fiam… - simított kedveskedõen karomra. – Ne aggódj ennyit, mert öregít rajtad – kuncogta, mire én a vizes vödörbe nyúltam, s kezemmel végigszántottam tincseimet. – A fiúnak nem lesz semmi baja. Napszúrást kapott. Innia kell sokat, át kell törölgetni vizes ronggyal. A leány hoz mindjárt egy párnát a háta alá. Utána akár mehetsz is dolgodra, majd õ hûti…

- Nem! Itt van dolgom, az én hibám miatt történt mindez. Nem kérhetek mást arra, hogy a saját hibámat helyrehozza. A vár ügyei várhatnak még, anyám. Foglalkoztam eleget már velük, s egy nap alatt nem romolhat a dolog… - feleltem komolyan, miközben Vento pihegõ ajkait figyeltem, majd újra kézfejemet homlokához érintettem. – De akkor is meleg az orcája.

- Nos, akkor ne légy rest – adta vissza a borogatáshoz való rongyot ajkán széles, boldog mosollyal. – Töröld át a testét a ronggyal, utána rakd homlokára. Addig szólok a cselédeknek, hogy hozzanak neked ebédet. No meg kerítek valakit, aki felügyeli a munkálatokat.

- Édesanyám… Honnan tudta, hogy baj van? – néztem rá, míg õ már az ajtóban állt.

- Fiona látta, ahogy a fiú összeesett s lesietett hozzám – felelte, majd mosolyogva becsukta maga mögött az ajtót.

A hallottaktól ledöbbenve meredtem magam elé. Szóval õ állt az ablakban – gondoltam magamban, miközben újra bevizeztem a rongyot. Egy nagy sóhajjal fordultam Vento felé, majd gyengéden töröltem meg homlokát, szeme alatti részt, az orrát, majd végül az ajkait… Elidõztem ott egy kicsit, a nagy melegtõl kicserepesedtek, de még mindig szép rózsaszínûek voltak. Újra és újra áttöröltem õket, tekintetemet se vettem le róluk. Talán addig ezt mûveltem volna, ha nem kopognak az ajtón. Magamhoz térve kaptam el onnan kezemet, pont idõben. Az ajtó nyílt, s egy cselédlány lépett be rajta.

- Uraságod, meghoztam a párnát, amit az asszonyom hozatott. Hova tegyem le? – érdeklõdött zavartan, lesütött tekintettel.

- Hozd ide. Felemelem a fiút, s tedd be a háta mögé, kérlek – feleltem, miközben kitakartam Ventot, s háta alá nyúlva felültettem. Elõl mellkasa a másik kezemnek feszült, még mindig nem volt magánál.  A leány óvatosan letette oda, majd eligazgatta. Ezek után visszafektettem az eszméletlen fiút.

- Napszúrást kapott az úrfi?- döbbenten néztem rá. Nem hívta eddig senki így Ventot.

- Igen – feleltem, mire a leány elmélázva vizslatta Ventot, ahogy elõbb én is tettem.

- Nem olyan erõs, mint uraságunk, de biztos jobban lesz. Hozzak még valamit? – emelte rám pirosló orcáját. Szeplõs volt a szentem, de szörnyen. Vörös tincsei szanaszét álltak, miközben mélyen ülõ szemeit rám szegezte.

- Nem kell, köszönöm. Ennyi elég lesz.

Miután kiment sóhajtva ejtettem fejemet tenyerembe. Aznap mintha mindenki megbolondult volna a sok napsütéstõl. Fél szemmel Vento felsõtestére lestem. Anyám azt mondta át kell mosnom, hogy lehûtsem. Kicsavartam a rongyot, majd vállára helyeztem. Lassan húztam tova, a kulcscsontjain keresztül a másik válláig. Ezek után tovább haladtam mellkasára, majd le egészen a nadrágjáig.  Olyan tökéletesen fehér bõre volt, anyajegyek s szeplõk nélküli. Mintha tejben fürdött volna. A víztõl csillogó bõre még inkább rákontrázott erre a megállapításra. Újra áttöröltem, még lassabban, mint elõtte. Külön figyelmet szenteltem nyakának, s a köldöke körüli érzékeny bõrnek.

Csend telepedett ránk, mindketten az olasz trubadúrt néztük. Én aggódva, kételyekkel szívemben, míg anyám megcsodálta csinos orcáját, telt ajkait, egész lényét.

- Gondolkoztam az ügyön. A fiú magányos, Aedus. Nem ért minket, ahogy mi sem õt. Nem csoda hát, hogy bajba keveredik, mikor még ki sem tudja magát beszélni.

- Pedig úgy csicsereg, mint madár napkeletkor – dünnyögtem.

- Meg kéne tanulnia a nyelvünket, fiam – tért a lényegre anyám. – Biztosan menni fog neki, sok nyelvet beszél már. Nem értek én az ilyen dolgokhoz, de azt mondják több nyelv után a sokadik már egyszerûbben tanulható. S ott van még az is, hogy fiatal. Oh, de még milyen fiatal! – suttogta a végét, majd szeretetteljesen megcirógatta az arcát.

- Nincs idõm vele foglalkozni, anyám – szólaltam meg rekedtesen. – Most nincs. Örülök, ha éjszaka nyugovóra tudom fejemet tenni. De talán, ha megkérném O’Neillt…

- Ne bízz ilyet arra az emberre! – csattant fel anyám. – Nincs benne semmi szeretet, csak haszonvágy. Nem hiába nem kedvelem – suttogta összeráncolt homlokkal, miközben áttért arra, hogy Vento haját simogassa. Csend telepedett ránk. Fejemet törtem egy lehetséges megoldásért, de nem jutott olyan eszembe, amit anyámnak is elmertem volna mondani. Mindet gondolkodás nélkül leszólt volna.

- Én megtanítom írül – törte meg a csendet anyam, mire én felkaptam a fejemet.

- Mégis hogy? – kérdeztem rá értetlenül. – Latinul pár szó jelentését ismered. Angolnál talán kicsit többet, de ebben sem vagyok teljesen biztos.

- Aedus. Mindhármatokat én tanítottalak beszélni, ne bántsd azzal anyai büszkeségemet, hogy ezt a fiúnak sem tudom megtanítani. Sõt, veletek még közös nyelv sem volt, hisz mindhármatok a saját kis nyelvén gagyogatott.

- Édesanyám… - néztem rá, de nem folytattam. Szemeiben ott csillogott a jól ismert makacsság, amivel már nem lehetett mit tenni. - Legyen… - sóhajtottam fel belenyugodva a helyzetbe.

Még egy darabig velem maradt, majd dolgára hivatkozva, boldogan távozott. Még az ajtóból visszakérdezett, hogy mi legyen a vacsorámmal. Megkértem, hogy küldje fel pár gyertyával. Arcán láttam a döbbenetet, hisz tudta miért kértem mindezt: ott akartam éjszakázni Vento melletti széken. Csendben.

Az órák lassan múltak, a gyertyafény lángja sem mozdult. Egyenesen táncolt a kanócon. Kabátomat jobban összehúztam magamon, az éjszaka hûvös volt a négy fal között is. Szívem azonban nyugodtabb volt úgy, hogy ott ültem a beteg mellett. Meg-megmozdult, oldalára fordult majd vissza. Jó jel volt, én annak vettem. Egész éjszaka rá figyeltem, borogatását cseréltem. Láthatóan jobban volt, ha ajkához emeltem tölcsérként tartott kezemet, s azt a pár csepp vizet ajkára csepegtettem mohón lenyalta nyelvével.

Az éjszaka már majdnem mögöttünk volt, s Vento egyre jobban lett. Mozgolódott és nyögdécselt, néha olaszul szavakat, mondatokat mormolt orra alatt, amiket nem értettem. Egyszer aztán, mikor a takarót visszaraktam rá, mert leforgolódta magáról elkapta a kezemet. Nagy döbbenetemre szemei résnyire nyitva voltak. Az álmosság a félhomály miatt nem láthatott túl jól, suttogva kérdezett újra valamit.

- Én vagyok az, Vento. A Lángurad – suttogtam, miközben megszorítottam kezét. – Nem vagy szomjas? Vagy éhes? – érdeklõdtem angolul, míg õ pihegve oldalra fordította fejét, hogy rám tudjon nézni.

- Inni innék… - suttogta, mire az üres boros kupámba öntöttem egy kis vizet a vödörbõl. Jobb nem akadt. Nyaka alá nyúltam szabad kezemmel, kissé megemeltem fejõt, ajkához érintettem a fémet, mire õ mohón kortyolta a folyadékot. Kiitta az egészet, majd mikor újra a párnán feküdt nedves ajkát megnyalta.

- Miért mosolyog? – nézett rám, míg én döbbenten eszméltem fel. Tényleg mosolyogtam. Örömömben. – Ennyire szánalomra méltóan festek? – suttogta. – Csúnya dolog más kárának örülni…

- Hála Istennek! Megmaradsz - suttogtam boldogan, majd elõre dõltem s fejemet az ágyra ejtettem, pontosan a fiú teste mellé.

~*~*~*~*###*~*~*~*~

* = Örülök, hogy látlak
** = Én is

Chahey a széllel versenyzett. Már-már kezdtem azt hinni, lábai nem is érik az út porát. Szinte szárnyalt. Két kezemmel sörényét markoltam és igyekeztem ügyet sem vetni a furcsa párosunkat bámuló jobbágyokról. Volt, aki félbehagyva munkáját felegyenesedett és egészen addig követte száguldó alakunkat, ameddig csak szemével ellátott. Minél közelebb értünk a kastélyhoz, annál több embert láttam, és a táj is egyre csodálatosabbnak tûnt. A szél lágyan ringatta a fûszálakat, melyek hullámozva, halkan sisteregve kísértek minket az úton. Úgy hullámoztak, akár a tenger, mely azon sziklaszirtet nyaldosta, melynek tetején a kõépítmény állt. Méltóságot parancsoló falai cseppet sem tûntek ridegnek, az egészet élet vette körül és világosság. A kapuban két õrszem állt, kik megpillantva minket, besiettek. Sejtettem, lovagom érkezését mentek jelenteni a ház népének. Fogalmam sem volt, hogyan fognak fogadni. Olaszvoltam, ráadásul angol földrõl. Nem számíthattam semmi kellemesre. Csak reméltem, hogy a Lángúr a királyra lévõ tekintettel nem hagyja halálra kínzásom.

A vörös úr lelassította lovát a vár elõtt, így már csak lépésben haladtunk. Szemem sarkából észleltem, ahogy felfelé bámul, talán a bõszen lobogó zászlót figyelte. Mintha csak az p tiszteletére lobogott volna oly hevesen. A kapun behaladva csendesen kémleltem körül. A falakat borostyán futotta be, néhol egy-két mohafoltot is megpillantottam. Itt-ott felsejlett néhány repedés is a kõfalon, amelyekbõl szintén növények burjánoztak. Minden élt és mindennek élet szaga volt. Nyüzsgött az udvar is. A nép egyre csak gyûlt az udvaron. Legtöbbjüknek vörös haja volt, de akadt bár barna, szõkésbarna is. De egyikük üstöke sem lángolt annyira, mint a mögöttem ülõ ír hajkoronája.

A lovag keze erõsen markolt rá a kantárra és paripáját egyenesen egy fekete ruhás, büszke asszony és egy borotvált fejû, félig kopasz, reverendás pap felé irányította. Nagyot nyelve próbáltam szemügyre venni õket anélkül, hogy különösebb feltûnést keltenék. Az asszony sovány volt, törékeny alkat. Hosszú, égõvörös haja kecsesen ölelte körül hófehér nyakát és omlott le majdnem derekáig. Néhol felfedeztem benne egy-egy õsz tincset, ezek ellenére semmi sem utalt arra, hogy korosabb lenne. Arca kisimult volt, bár szemei alatt ott ült néhány gondterhes karika. Tekintetét ránk szegezte. Pontosabban Flanaganre. Sötét szemei oly ismerõsek voltak, hogy nem volt nehéz kitalálni a vérrokonsági kapcsolatot közte és a lovag között. Ha már csak fürtjeire tekintette, már abból sejthettem volna. A pap is hasonlított a uramra és az asszonyságra is, bár önmegtartóztatástól sovény arca és kezei, horgas orra és hegyes álla, bármennyire is hasonlított mégis eltérõ volt. Hatalmas feszület lógott nyakában, melyet buzgón markolászott. Arca komoly maradt, bár szemeiben valamiféle boldogság csillogott. A hölgy úgyszintén boldog volt, de az õ érzelmeirõl halovány mosolya is árulkodott.

Mikor már egész közel értünk hozzájuk, a lovag kissé hátamnak dõlve súgott fülembe. Lehelete perzselte bõrömet és kissé libabõrös lettem.

- Ne szólalj meg, míg lehet – suttogta. – Használd a latint, ha bátyámhoz szólsz. Angolt akkor, ha én is szólok úgy hozzád.
- Értettem – feleltem motyogva, miközben a fekete hátas sörényével babráltam. Kétségeim kezdtek felerõsödni bennem, hogy túlélem az itt létet. Egyet egy szót sem ismertem írül, és volt egy olyan erõs gyanúm, hogyha a ház népe beszélt is angolul, nem használta volna az én kedvemért és jólétemért.

A ló pontosan a hölgy és a csuhás elõtt ált meg. Mielõtt uram lepattant volna a nyeregbõl, megveregette kissé combom, hogy ne felejtsem fent magam nézelõdni. A lovag lassan fordult testével fogadói felé. A Lánghajú asszony csillogó szemekkel fürkészte, aztán elé lépve köré fonta gyenge karjait. Nem láttam arcát, a férfi teljesen eltakarta törékeny sziluettjét, aztán az õ kezei is elindultak a nõ háta felé. Halkan suttogva beszéltek egymáshoz, az a pár szó, amit el is csíptem nem szolgált túl sok információval. Hiába volt hasonlatos csengése a nyelvnek, mint a latin, semmit sem értettem. Viszont a szeretetteljesen ölelõ asszonyról megsejtettem, hogy õ lehet Sir Flanagan édesanyja.

Hosszú percek után váltak egymástós, miután összeérintették homlokaik, aztán az hölgy hátrébb lépett és hangosan, parancsoló szavakkal szólt az udvar népéhez, akik fejet hajtottak Lánguramnak. Félénken bújtam Cahey oldalához é teljesen nekisimultam mellsõ lábának. Fejemet szinte teljesen sörényébe fúrva markolásztam a szárakat, de fél szememet folyamatosan rajta tartottam uramon.

Az asszony után a pap következet, aki sokkal ridegebben viselkedett. Kezét nyújtotta, csak éppen egy mosolyt engedett meg magának. Sejtettem, õ tényleg komolyan vette a papi élet minden kínját és nyomorát. Már ha csak éhezéstõl beesett szemeit figyelt. Nem hittem volna, hogy ebben a fenséges és gazdag kastélyban pont az Istenük egyik hû pásztorát éheztették volna.

A reverendás egyik kérdésére az asszony szigorúan összevonta szemeit, majd rövidke monológja után felém fordult. Szemei pont oly sötétek és mélyek voltak, akár uramé, és pont úgy sugározta az életet és szeretetet. Igen, pontosan azonos módon. Szidhattam, bosszanthattam a lánghajú lovagot, de egy szóval sem mertem volna azt állítani, hogy szemei gyilkos modorát tükrözik. Azok mindig melegen és érdeklõdve kémlelték a világot.

A lovag mordult egyet, ami nem sejtetett semmi jót, aztán valamit buzgón magyarázva megindult felém. Kissé eltávolodtam a fekete lótól. Mikor mellém ért kirívó módin vállamra rakta a kezét, majd a tömeg felé kezdet irányítani. Fennhangon szolt a néphez, hangja vészjósló volt számomra, bár az emberek csendben fogadták a szavakat. Viszont akadt egy-két ember, kiknek arcára rögvest kárörvendõ vigyor ült.

- Gyere utánam – szólt hozzám angolul és megindult utat törve magának a ház népe között. Szorosan mögötte mentem, nehogy véletlenül is nyomát veszítsem. Teljesen rá voltam utalva, akár tetszett, akár nem.

Beérve a kastélyba, csendesen szemléltem a falakat, itt-ott lógó festményt vagy szõttest. Barátságos hangulata volt belül is az építménynek, külsõ látképe pedig vetekedett az oxfordi váréval. Sõt. A sziklaszirt és a csendesen hullámzó sós tenger messze varázslatosabbá tették az ír birtokot.

Annyira sikerült elbámészkodnom, hogy észre sem vettem, mikor uram hirtelen megtorpant elõttem. Arcommal hátának csapódtam és bevertem orrom merev izmaiba. Fájdalmasan kaptam oda hozzá, és óvatosan dörzsölgetni kezdtem. Mikor kezdett enyhülni a fájdalom elkezdtem keresni az okit, amitõl a Láng lovag oly váratlanul megtorpant. Követtem tekintetét egy felfelé kacskaringózó lépcsõsorra, ahol egy fiatal nõ állt. Idõsebb lehetett tõlem pár évvel, de uramtól viszont sokkal fiatalabb. Alakra formás, szemrevaló volt, hosszú, répaszín haja fel volt tûzve. Méregzöld szemeivel uramat fürkészte miközben gömbölyödõ hasára simított oltalmazón két sápadt kezével. A lovag édesanyja súgott valamit fiának, aztán kedves hangon maga mellé hívta a fiatal nõt. A két nõ átvette a menet vezetését, a lovag pedig kissé lehajolva hozzám súgta a magyarázatot.

- Bátyám özvegye – magyarázta, aztán mikor észrevette, hogy orromat dörzsölgetem, kérdõn húzta fel egyik szemöldökét. – Mi a baj?

- Ahogy megállt, magának mentem. Bevertem az orromat a kemény hátába – dünnyögtem, majd felnéztem rám. – Nevethet – adtam meg neki az engedélyt, mintha bármi szüksége is lett volna rá.
- Kihagyom ezt az alkalmat – felelte szórakozottan. – Legközelebb nézz az orrod elé! – fedett meg, én pedig orrom alatt elmormoltam a burbero* szót.

Egy hatalmas teremben volt megterítve a hosszú asztal. Roskadásig meg volt pakolva minden jóval, ami csak szem-szájnak ingere. Uram az asztalfõn foglalt helyet, jobbján édesanyjával és bátyja özvegyével, ballján pedig egy korosodó férfival. Engem a csuhás magával rángatott az asztal végéhez, messze a fogásoktól. Ott foglaltunk csendben helyet. Fogalmam sem volt, mit akar kezdeni velem a nyelv ismerete nélkül, egészen addig, míg meg nem szólalt.

- Vento Romano – felelem tömören, de szemeim csillogva vizslatták a férfit. Igazán hálás voltam neki.

- Nem régen töltöttem a 19. életévemet, atyám – igyekeztem tisztelettudó lenni, nem akartam már elsõ ott töltött napomon bajba keveredni.

- Itália melyik részérõl származol? Milyen családból? – kérdezte komolya arckifejezéssel.

- Alfeo Romano – felelem kurtán.

- Nálatok nem szokás a fiút apjáról elnevezni? Vagy talán van bátyád, gyermek? – kérdezte.

- Nem. Egyszerûen csak ezt a nevet szánták nekem szüleim – vontam meg kissé vállam, ami láthatóan nem igazán tetszett neki.

- Szóval édesapjukat szintén Garvannak hívták? – kérdeztem fecsegve. A borotvált fejû pedig nyelt egyet.

- Igen – felelte feszülten, aztán rövidebb hallgatás után ismét megszólalt. – Mond, szülõhazádban az emberek mennyire istenfélõek? Megkövetelik a szentmiséken való részvételt? – érkezett a kérdés, ami rögvest lelombozta jókedvemet. Hálám is alább hagyott. Nem szerettem a vallást. És igazándiból nem is voltam túlságosan Istenhívõ. Úgy éreztem, ha esetleg létezik is egy felsõbb hatalom, már rág elfordult tõlem.

- Többnyire igen… - morogtam orrom alatt és ölemben nyugvó kezeimet kezdtem vizslatni.

- És te fiam rendesen gyakorlod hited? – nagyot nyeltem, és már azon tûnõdtem milyen apró füllentéssel menthetném meg az irhám, de uram valószínûleg kiszagolta, hogy bajban vagyok, vagy egyszerûen csak remekül idõzített, de megszólított.

 – Vento! –kiáltott oda nekem, mire felé fordultam. – Jöjj velem. Körbevezetlek. – A teremben mindenki elcsendesedett, de úgy tûnt a Lángúr ügyet sem vet rájuk. Megindult é pedig szapora léptekkel követtem.
- Lánguram? –értetlenül néztem rá, nem tudtam miért ennyire sürgõs a körbevezetésem, és hogy egyáltalán miért pont õ fárad ezzel.
- Nem akarom, hogy eltévedj. Elsõnek körbejárjuk a várat, elkapunk egy cselédlányt és kiválasztjuk a szobádat.
- Elkapunk egy cselédlányt? – ajkaimra pajkos mosoly kúszott, ahogy kiforgattam szavait. – Lánguram, mikre nem buzdít engem.
- Ne pimaszkodj senkivel. Azt mondtam a várnépnek, ha gondot okozol hozzanak hozzám, hogy elverhesselek az udvaron, mindenki szeme láttára – Mondta rezdüléstelen arccal, nekem pedig egy pillanatra tátva maradt a szám. Alig akartam elhinni, hogy ekkora galádságot mûvelne velem, és megszégyenítene…. hisz lovag. Ahogy õ is mondta, oltalmaznia kell a gyengéket és elesetteket.

Sértõdötten fordítottam el fejem, míg õ belekezdett a magyarázásba. Folyosók hadát jártuk be, egy-egy ajtóra rámutatva, hogy pontosan mit is rejt, bár talán csak a könyvtár mozgatta meg fantáziám. Érdekel, milyen mûvekkel rendelkezik a család és mekkora a gyûjtemény a királyéhoz képest.

- Lánguram, kérdezhetek pár dolgot? – szólaltam meg elmélkedve, mikor már kezdtem elfelejteni elõbbi gonoszkodását.
- Mit szeretnél tudni?
- A családtagjainak a nevét. Testvérbátyja bemutatkozott nekem. Tudom, hogy Desmondnak hívják. Azt is, hogy elhunyt bátyja Garvan névre hallgatott, ahogy az atyjuk is. Viszont az édesanyja… - fecsegtem, viszont õ félbeszakított válaszával.
- Kaitlin. Anyám neve Kaitlin.
- És bátyja özvegyé?
- Fiona – felelte röviden.
- Tudja, még rájöttem valamire - csacsogtam. Érdekes módon élveztem a lovag társaságát, bármennyire is nehezemre esett bevallani magamnak. Azzal nyugtattam lelkem, hogy csak a vár falainak csendje és angol nyelv használatának könnyedsége okoz ilyen megkönnyebbülést. – Nagyon hasonlít az édesanyjára. Ugyan olyan lánghaja van, mint Lánguramnak.
- Értékelném, ha nem hívnád Lángasszonynak – dörmögte, mire hangosan felnevettem.
- Nem tudtam, hogy van humora - mosolyogtam felé.
- Nincs is – vágta rá, da azok után már felesleges volt tagadni. – Itt be – bökött fejével egy szépen megmunkált ajtóra. – Megmutatom neked családfánkat és képeinket.
A terembe belépve úgy éreztem magam, akár egy könyvtárban, azzal a különbséggel, hogy itt nem könyvek sorakoztak plafonig érõ polcokon, hanem festmények borították köröskörül a falakat. Az ajtóval szemben egy hatalmas családfa díszelgett, melynek ágai a szélrózsa összes irányában ágaztak el. Fölötte a „Flanagan” név díszelgett cikornyás betûkkel. Sóvárogva figyeltem a portrékat szemem sarkából, szinte bizseregtek tagjaim a kíváncsiságtól, hogy jobban szemügyre vehessem õket.

- Ez a tanácsterem – kezdett bele. – Nyugodtan szétnézhetsz, de ne nyúlj semmihez se – figyelmeztetett, én pedig rögtön az elsõ elé vetettem magam. Messzi idõkre nyúlt vissza a család története, ezt már az elsõ festmény alatt díszelgõ évszám alapján is sejtettem. Az azon megörökített férfit még nem Garvannak hívták, valószínûleg valamelyik elsõszülött elhalálozása után vált ez a családfõk nevévé. Mikor megvizsgáltam a megfestett arc minden egyes ecsetvonását. A következõ férfinak hihetetlen mód horgas orra volt, amit nem is voltam rest szóvá tenni. Lánguram szó nélkül tûrte megjegyzéseim, de én pedig kiélveztem a helyzetet, hogy nem akar tiszteletre nevelni. Volt olyan Flanagan, kinek hosszú haja mellett fejének búbja kopaszon csillogott, és a haj, mi elhagyta fejtetõjét állára vándorolt. Roppant mulatságosan festett. Mikor az utolsó elõtti képhez értem, alaposan szemügyre vettem. Lovagom apja mogorva embernek tûnt, szemeit szigorúan ráncolta. Tekintete cseppet sem hasonlított fiáéra. Talán csak orra és álla tûnt ismerõsnek.

- Ez itt az apja? –kérdeztem a megerõsítés kedvéért. Hangom hallatán felém fordult.

- Ugyan olyan az orruk. Meg az álluk – dünnyögtem észrevételemet, miközben ismét a mázolmányt kezdtem tanulmányozni.. – Viszont õt nem hívtam volna Lánguramnak.
- Jó hallani – motyogta orra alatt, alig érthetõen.

A következõ festményen már a Lángúr bátyja figyelt. Õ viszont teljesen apjára hasonlított. Hajának lángszínén kívül semmit sem örökölt anyjuktól.
- Nem csodálom, hogy úgy megnézte magát a menyecske – jelentettem ki õszintén, még mindig az elõttem lógó mûvet szemlélve.. – Maga sokkal jobb képû, mint ura volt.
- Menjünk – hördült fel, minek hallatán felé fordultam.
- Tessék? – kérdeztem lepõdötten.
- Menjünk innét – ismételte meg, majd hátra sem nézve indult ki a szobából. Utána siettem, szinte futnom kellett, hogy tartani tudjam a sebességet, melyet hosszú lábaival diktált. Fogalmam sem volt merre tart. Végigcikáztunk ismét a labirintusszerû folyosókon, egész ki a várudvarra. Pár jobbágy csodálkozva tekintett loholó alakunkra, de uram teljesen figyelmen kívül hagyta õket. Nem a várkapu felé indult meg, egészen más irányba. Elhagytuk a kastély udvarát, kiértünk a szirtekre. az északi, jeges szél szinte vágta arcom, teljesen átfujt. Belekapott hajamba és eljátszadozott fürtjeimmel. Uram tincseit is elkapta, a vörös hajszálak vad táncot lejtettek a levegõben, akár a lángnyelvek, olyanok voltak.

A fû levolt kaszálva, rendezett volt a terület, így könnyen meg tudtam pillantani a kõbõl faragott kereszteket, melyek halmokon álltak. Sírhalmokon. A legtöbbet már belepte a fû és nyílt rajta egy-két virág. De volt egy, egy friss hant is. Nagyot nyelve tisztáztam magamban, hogy az a legidõsebb fivér örök nyughelye, majd mikor uram a sírkõ mellé lépett és egyik kezével végig simított rajta, majd a mellette nyugvó sír keresztjén is, közelebb merészkedtem.

A Lángúr lassan féltérdre ereszkedett, majd, majd összekulcsolta kezeit. Fohászkodó alakja megrendültnek tûnt, talán egy pillanatra gyengének is. Szorgosan mormolta egymás után az imákat, szünet és fáradtság nélkül, könyörgött apja és testvére lelki üdvösségéért, mennybemeneteléért. Hosszú fekete kabátjába bele-belekapott a szél. Gyászlobogóként suhogott, hangjától kirázott a hideg és megborzongtam.  Nem értettem, hogy maradhatott benne hit, ennyi szörnyûség után. Isten, az õ Istene elvette atyját és fivérét, megjárta a szent földet, ölt és harcolt a Mennyei Pásztor nevében, aki állítólag szeretetet várt el bárányaitól.

Fintor kényszerült arcomra. Érzelmeim vegyesek voltak. Egyszerre voltam szomorú, hitetlen, meglepett és felháborodott. Viszont együtt is éreztem urammal. Bár a halál még senkit sem szakított el tõlem, de szüleimet örökre elveszítettem. Sosem hallottam róluk semmilyen hírt.  Elképzelhetõ volt, hogy már rég nem éltek akkor. Bizonytalanságban éltem, távol mindentõl, mit egykor otthonomnak neveztem. Angol földön nõttem fel, és a felnõtté válás kapujában Írországba vetett a sors. Nem tudtam, hogy egyáltalán van-e hely e világon számomra, hogy egyszer letelepedhetek-e véglegesen. Lehet-e család. Igazán boldog lehetek-e. Sir Flanagan is pont ilyen volt. Hontalan és kissé magányos. Akkor, elõször láttam át láthatatlan páncélján, melyet oly tökéletesen áthatolhatatlanra kovácsolt. Még gyermekként õt is elszakították családjától, pont úgy, mint engem. De belõle lovag lett, erkölcsökre, vallásra, gyilkolásra nevelték harcászat címszó alatt. Belõlem pedig trubadúrt faragtak. Vagy sokkal inkább udvari bolond… Dalaimmal szórakoztathattam nemeseket, és királyokat. Társaloghattam szép hölgyekkel és felelhettem az ünneplõk jókedvéért. És mind ezt miért? Miért kellett olyan dolgokat cselekednünk mindkettõnknek, amit igazából nem akartunk? Némi ezüstért vagy aranyért? Hírnévért? Mind ez semmi sem ért. Erre nem vágytam. Sohasem. Amit igazán akartam, az nem ez volt. De nem tudtam, hogy pontosan mi az a megfoghatatlan dolog.

A Lángúr felállt és keresztet vetett, majd pár mozdulattal leporolta nadrágjáról a rátapadt földet. Láttam, ahogy izmai megfeszülnek, kezei ökölbe szorulnak a mély lélegzettõl, amit tüdejébe szívott. Erõs akart lenni. Kiismerhetetlen és megfejthetetlen. De nem sikerült neki. Most az egyszer nem. Csak akkor fordult felém, mikor kezei szorítása már enyhült, és a kézfején lüktetõ, sötétkék ér, már nem látszott annyira. Nem nézett rám, csak elõre figyelt. Ajkait összeszorította, szinte csak egy egyenes vonalnak tûntek. Nagy léptekkel indult meg, szememmel követtem alakját.

- Gyere – szólalt meg rekedt hangon, mikor mellém ért, én pedig engedelmesen megindultam mellette, pár lépéssel lemaradva. A vár felé tartott, arra, amerre az imént elhagytuk. Még mielõtt beléphettünk volna a kapun, néhány gondolat, egyetlen megjegyzés kiszökött számon.

- Jóuram, több dologban hasonlítunk, mint ahogy ön valaha is gondolná – szinte suttogtam. Nem reagált semmit. Nem lett dühös, nem kezdett el kiabálni velem. Csak ment elõre, megállíthatatlanul.

~*~*~*~}*{~*~*~*~

Teltek múltak a napok, én pedig még a kezdeteknél is elveszettebbnek éreztem magam. Némaságra lettem ítélve a nyelv ismerete nélkül. Ha már nagy kényszert éreztem a beszédre vagy magammal tárgyaltam meg gondolataim, vagy kellemetlenebb esetben összefutottam a reverendással, aki képes volt egész álló nap a Biblia történeteit mesélni, vagy más egyéb vallásos maszlagokkal untatni. Igyekeztem oda sem figyelni, mikor hozzám beszélt. Ebbõl adandóan viszont akadt némi problémám, mikor esetleg kérdezett. Általában egy ügyes kis füllentéssel megoldottam a dolgot, de nem mindig vált be a „nem értettem mit mondott, tisztelendõ atyám” kifogás. Egyes megnyilvánulásainál nagy erõfeszítésekre volt szükségem, hogy ne törjek ki nevetésben, vagy ne ûzzek viselkedésébõl gúnyt. Ügyetlen volt, kissé még két ballábas is. Gyakran megbotlott, ha túl hevesen magyarázott, esetleg nekiment embereknek. De ennek ellenére igyekezett megtartani komolyságát és szigorúságát.

A lovagot pedig szinte nem is láttam az után, hogy visszatértünk a síroktól. Jobb esetben csak estebédnél volt lehetõségem találkozni vele, de gyakran azon sem jelent meg. Bátyja szerint sok elfoglaltsága akadt a bírtok körül. Bevallása szerint, az elõzõ úr nem mindent csinált a legmegfelelõbb módon, így most a az új úrnak kisebb-nagyobb gondjai akadtak. Piszkálta csõröm, hogy milyen gondokról van szó, de inkább nem kérdeztem meg az atyát róla.

Egy hét eltelte után már nem nehezen viseltem a magányt vagy Desmond társaságát, így inkább minden reggel korán keltem és kisebb felfedezõutakra mentem a birtokon. Körbenéztem a közeli földeken, távolról figyeltem a dolgozó embereket, bejártam a szirtet egyszer még a sírokhoz is elmerészkedtem. Találtam ez kis csapást, amin le tudtam ereszkedni a tengerpartra. Óvatosan lépdeltem, félve, hogy megbotlok és átbucskázok fejemen, de szerencsémre nem történt esett semmi bajom. A parton lefészkelõdtem a sziklafal tövébe és onnan fürkésztem egész nap a hullámzó vizet egészen dagályig. Senki sem keresett, senki sem háborgatott. Fel sem tûnt az udvarnépnek, hogy eltûntem. Még a Lángúrnak sem. A habokat figyelve egyre csak azon tûnõdtem, talán meg kéne próbálnom visszaúszni Angliába… Ha nem kételkedtem volna úszástudásomban, akkor talán meg is próbáltam volna.

A nap sugarai keltettek, és régi szokásomtól eltérõen nem fordultam át másik oldalamra, hogy tovább bírjak aludni, bár ágyam felettébb kényelmes volt. Remek szobát kaptam, rendesen felszereltet. Nem volt túl nagy, de nem is kívántam volna tágasabbat. Volt egy szekrényem, asztalom egy székkel és egy puha ágyam. Tökéletesen megfelelt. A szoba a nyugati szárnyban feküdt, Lánguram szomszédságával. Úgy gondolta, jobb, ha nem kerülök ki látáskörébõl és keze alól…

Halkan osontam le a kanyargós lépcsõsoron és kocogva indultam a keleti szárny felé. Fogalmam sem volt, hogy arra mit találok, nem mondta senki, én pedig nem kérdeztem. Mikor már tudtam, nem futhatok össze a pappal, lépésben folytattam utam, de folyamatosan hátratekingettem, hogy látok-e valakit. Hirtelen ütköztem neki valakinek, aki a lendülettõl kissé hátratorpant, én viszont majdnem ülepemre estem, hordóhasának ütközve. Zavartan tekintettem az elõttem állóra, és leesett állal tisztáztam, hogy nem egy testes férfibe rohantam, hanem egy igencsak telt asszonyságba, aki mérges szemekkel szemlélt, aztán mikor meglátta a maga mellett heverõ vesszõkosarat, melybõl a cipók szétgurultak, arca lassan felvette haja répaszínét. Kiabálni kezdett, tokája minden egyes felém köpött szó után mókásan remegett. Mivel nem értettem fejemre szórt szitkait, csak dühtõl vörös, kissé bibircsókos arcát, horgas orrát és hatalmas alakját láttam, elkapott a nevetés. Felettébb mókás jelentés volt, hiába próbáltam kezemmel magamba szorítani a kacajt, kibuggyant belõlem. Erre az asszony, egy pillanatra elhallgatott, de látható módon még nagyobb haragra gerjedt. Meglendítette hájtól hurkás kezét és oly módon arcon ütött, hogy egészen beleszédültem. Sziszegve kaptam égõ orcámhoz. Éreztem minden ujját bõrömön és biztos voltam benne, hogy nyoma is maradt tettének. Nem voltam hirtelen haragú, de akkor elborította elmémet a vörös köd. Tettem egy lépést a szipirtyó felé, és gondolkodás nélkül kezdtem el olaszul szitkozódni. Néha angolul is vetettem felé egy-két szót, amit valószínûleg megértett, mivel vaskos mutatóujjával bökdösni kezdte mellkasom. Rosszul érintett a dolog, így igyekeztem eltolni magamtól. Az egyik ilyen próbálkozásomnál elkapták csuklóm. Mérgesen fordítottam fejem az õszes férfi felé, akit Desmond O’Neillként emlegetett. Õ is összeráncolt szemöldökkel tekintett rám, aztán hátrébb rántott a némbertõl és beállt közénk. Emelt hangon kezdte faggatni az asszonyt, aki fegyelmezve magát, de még mindig dühösen felelt neki. A férfi eközben sem engedte el karom. Sziszegve próbáltam meglazítani másik kezemmel szorítását, de erre csak még jobban rámart. Kínomban kissé felnyögtem és inkább úgy döntöttem nem próbálkozok tovább kiszabadításommal.  Mikor az asszony befejezte mondandóját, O’Neill rám emelte tekintetét.

- Nem tettem semmi rosszat! Nem bántottam az asszonyt! –védekeztem angolul, de úgy tett, mintha meg sem nyikkantam volna. Megindul és maga után rángatott. Próbáltam megvetni lábaim, hátha akkor nem bír velem, de próbálkozásom sikertelen volt, sõt, inkább az ellenkezõjét értem el vele, ugyanis megbotlottam párszor. Nem sejtettem mit akar velem tenni, de amikor megérkeztünk a már ismerõsebb folyosó, kissé megnyugodtam. Megállt a könyvtár melletti ajtónál és bekopogott, ismerõs hangon érkezett a válasz, de a szavakat nem ismertem. A korosodó férfi óvatosan nyitotta ki a szépen megmunkált ajtót, aztán engem magával rántva belépett.

A Lángúr egy méretes asztal mögött ült, tömérdek papírral elõtte. Gondterhelten vizslatta õket, egyik kezében pennával. Mikor felnézett ránk, rögvest kérdést intézett O’Neillhoz. Sejtettem, hogy arról faggatja, mit is követtem el, fõleg, mikor az öreg hosszadalmasan kezdett beszélni. Sir Flanagan arcárát figyelve nem sejtettem semmi jót.

- Nem tettem semmit Lánguram! Koholt vádak! – morogtam védekezõen.

- Hallgass, Vento! – intett komolyan csendre. Magamban dünnyögve próbáltam arrébb lépni az ír férfi mellõl, de az visszarántott maga mellé, amitõl felszisszentem. Ezt már a lovag is észrevette. Pár szóval félbeszakította a másik férfi elbeszélését, aki végre szabadon engedett. Olyan gyorsan távolodtam el mellõle, amennyire csak tudtam, miközben ép kezemmel vizsgálgattam a másikat. Vastag vörös sáv volt rajta, és csak fájdalommal bírtam mozdítani.

Mikor az összes hajú ír befejezte monológját, a uram útjára bocsájtotta. Aggódva sütöttem le szemem, mindeddig, míg be nem csukódott, hátam mögött az ajtó, de utána rögvest menteni kezdtem az irhám.

- Uram, nem tettem semmit! Esküszöm!

- Ne esküdözz feleslegesen – rivallt rám kissé, aztán nyugodtabban folytatta. – O’Neill elbeszélése szerint perlekedtél az egyik cseléddel.

- Hozzá sem értem ahhoz a szipirtyóhoz, teljesen véletlen mentem neki, õ vágott engem pofon! – hadartam önérzetesen még mindig zsibogó orcámra mutatva. – Biztos vagyok benne, hogy az az asszony, hazudott az emberének, uram! Aljas dolgokkal vádolt, értem!

- Sir Flanagan – fakadtam ki. – Könyörgöm, ne legyen velem igazságtalan! Segítõje végig sem hallgatott, hiába próbáltam angolul szólni hozzá! Csak a nõszeméllyel beszélt! Hogy várhatja el tõlem, hogy ne keveredjek bajba, ha még meg sem tudom magam értetni az itt élõ emberekkel?! Ön sem kereste társaságom. Alig láttam amióta itt vagyunk… Teljesen magam voltam, egyedül testvérbátyja szólt hozzám néhány szót…

- Vento, döntésem él – szakított félbe. - Felesleges ellenkezned. Most menj vissza a szobádba és igyekezz nem bajba keveredni – utasított szigorúan. Prüszkölve fordítottam neki hátat és kiviharoztam a helyiségbõl. Bevágom magam után az ajtót, talán a kelleténél még jobban is. Inkább nem vártam meg, hogy a lovag dühöngve utánam jöjjön tiszteletlen viselkedésem után, felsiettem az emeletre, a szobámhoz. Ott egyszerûen csak befeküdtem ágyamra és durcásan mardosni kezdtem a lepedõt.

Igazságtalanul bántak velem, megsértették büszkeségem. Végig sem hallgattak. Egyszerûen nem értettem, mivel érdemeltem ezt ki. A lovaggal való rövid ismeretségünk óta már másodszor vádoltak és büntettek olyan miatt, amit nem követtem el.

~*~*~*~}*{~*~*~*~

Dörömböltek az ajtómon. Legutoljára, mikor így keltettek, össze kellett szednem holmim és ír földre vittek. Viszont ebben az esetben még örültem is volna, ha valahová elvisznek. Mindegy, hogy hová, csak messze innen. Te tudtam, ez szinte lehetetlen, így hát kikászálódtam fekhelyemrõl és lassan az ajtóhoz slattyogtam. Mikor kinyitottam, egy cselédlány ált ott, és valamit magyarázott. Unottan bólogattam, aztán én is megszólaltam.

- Tudom, hogy nem érted, mit mondok, de mindjárt elkészülök – morogtam felé angolul és becsuktam orra elõtt az ajtót. Magamra kaptam ingem és bõrmellényem majd kissé megvizsgáltam fájó csuklóm. Kissé be volt lilulva és püffedve. Nem is értettem, hogy lehetett ennyi erõ az öregemberben.

- Verõfényes jó reggelt Lánguram! – hajoltam meg elõtte, akár egy udvari bolond. – Remélem jól aludt, nem nyomta lelkét semmi sem – hánytam szemére elõzõ napi igazságtalanságát merészen. Arcvonásai egy pillanatra megfeszültek, aztán egy nagyobb lélegzetvétel után megindult, majd intett, hogy kövessem.

- Gyere. Így is miattad kellett várni – szûrte fogai között. Szívesen visszafeleseltem volna neki, de inkább csak követtem leszegett fejjel, magamban fortyogva.

A hátsó kertet nem is neveztem volna annak. Egyetlen virág sem volt benne, csak gyom, és azok közül is az utálatosabb fajták, melyek nem hoztak színes vadvirágokat. A Föld száraz volt és kemény, szerszámom pedig nem volt, mellyel dolgozhattam volna. Hogy a dolgok még nehezebbek legyenek, szakadt rólam víz. Még hozzá sem kezdtünk a munkához, mikor már levettem drága mellényem és egy kivágott fa rönkjére terítetett, ingem ujját felhajtottam. De még így is túl sok ruhanemû volt rajtam, hogy kellemesnek írezzem a hõséget.

Szerszám híján kézzel kezdtem el kitépkedni a kisebb növényeket, aztán ha egy nagyobb területtel végeztem, gyûjtöttem össze a hulladékot. A jobbágyok szintén vagy kézzel, vagy rosszabb eszközökkel dolgoztak. Könnyebben viselték a meleget és a munkát is. Én nem voltam hozzá szokva, és ez meg is látszott rajtam. Húrokhoz szokott puha kezeimet fel-felsértette néhány élesre tõrt gally hulladék, vagy megvágott egy-egy növény. Tenyereim szinte rögvest felhólyagosodtak és sérült csuklóm miatt rövidesen csak egyik kezemmel tudtam dolgozni. A másikkal verejtékemet igyekeztem letörölni arcomról, vagy odatapadt tincseimet igazítottam hátra vagy fülem mögé.

A Nap tûzött, de nem tartottunk szünetet. A lovag elszántan haladt egyre elõrébb, erõnléte lehetõvé tette, hogy jobban viselje az összes gyötrelmet mindannyiunknál. Viszont a meleg neki sem kedvezett, fekete ingjét félre téve dolgozott, így hófehér bõrét érte közvetlenül a lángoló sugarak. Vállai késsé felpirosodtak, vörös haja néhol izzadtan tapadt nyakára.

 Ahogy figyeltem széles hátát, izmos alakját megpillantottam temérdek kisebb és pár nagyobb heget is felsõtestén. Hátán húzódott egy egész hosszú, melyet talán kard okozott azzal együtt, amelyik alkarján díszelgett. Mikor hátra fordult, hogy szemügyre vegye az embereket felfedeztem vállán is egyet. Egy kisebbet, de szabályos kör alakút. Nyíl általi sérülés lehetett talán, mely ékes emlékeztetõt hagyott a szent földet megjárt lovag testén. Elgondolkodtam azon, miket láthatott, miket tapasztalhatott. Hány embert ölhetett meg és mellõle hány ember hullhatott el… Szinte még gyermek voltam, mikor a király részt vett a hadjáraton, akkor még nem így fogtam fel a hadakozást.

Egyre rosszabbul és nehezebben viseltem a munkát. Szédültem, a térdeim remegtek. A Nap pedig egyre csak tûzött, egyetlen bárányfelhõ sem kúszott az égen. Minden ellenem játszott. Meg kellett állnom pihenni, egyszerûen nem bírtam már tovább. Letérdeltem a földre és sarkaimra ültem. Lihegtem a kimerültségtõl és szomjúságtól. Néhány férfi engem látva rosszallóan összesúgott, majd ismét hozzáláttak dolgukhoz. Hiába álltam meg, nem lettem jobban, és éreztem bármennyit is várnék, nem is lennék. Fogytában volt kitartásom, mégis megpróbáltam lábra állni. Nem sikerült. Nem tudtam megtartani testem súlyát, térdeim összecsuklottak a teher alatt. Lábszáraimra zuhantam, de még azokon is nehezen bírtam támaszkodni. Lassan dõltem el a porban oldalamra feküdve. Karjaimmal próbáltam felnyomni magam, sikertelenül. Fokozatosan sötétedett el minden, nem bírtam tovább nyitva tartani a szemem, de eszméletemnél voltam. Hallottam körülöttem minden hangot, lépéseket. Egyre közeledõ lépéseket. Egy érdes kéz simított karomra és gyengéden rázogatni kezdett.

Karok fonódtak testem köré, aztán a levegõbe emeltek. Fejem hátra csuklott, nem bírtam megtartani, de szerencsémre, az aki felemelt, megtámasztotta felkarjával, mikor észlelte a dolgot.

- Tarts ki! – hallottam ismét a lovagot. Egész közelrõl, szinte fülem mellõl. Lassan fogtam fel, õ tart karjaiban. Amennyire bírtam, fejem izzadt mellkasának támasztottam. Szíve majd kiugrott helyérõl, hihetetlenül hangosan kalapált. Azt hallgatva ragadott magával a sötétség. Nem olyan volt, mint az alvás. Nem. Félelmetes volt. Rideg. Üres.

Két óra. Két órán keresztül néztem az egyre közeledõ partot, a kirajzolódó épületeket, azonos céllal rendelkezõ hajókat. Szívem egyre gyorsabban dobogott, kellemes érzés járta át testemet. Egy röpke pillanatra az ég felé néztem, lehunytam szememet s hálát rebegtem Istennek, amiért ilyen könnyedén telt utunk nagy része. Nem tudtam elég hálás lenni.

Amikor lábam ír földet ért, szemem itta magába az ismerõs épületek, utcák, ruhák s vörös fürtök látványát, fülem édes dallamként érte meg az ír szavakat. Egész lényem örült, hogy hazatért. Mily furcsa volt, hiába féltem hazatérni. testem, lelkem, egész lényem várta ezt a pillanatot. Álom volt, édes álom. Jókedvû voltam, hogy újra otthon lettem annyi év után. Hazám iránt érzett szeretetemet elnyomhattam, de nem törölhettem ki szívembõl.

Felültem lovamra, kezemet nyújtottam a hasonlóan elbûvölt búza királyfinak, aki szó nélkül engedelmeskedett. Elindultunk egy üres fogadót keresni, ahol az éjszakára megszállhattunk. Ahogy Vento kíváncsian, én úgy jólesõen vizslattam az épületeket. Az ismerõs illat mosolyt csalt ajkamra. A tenger s Ír föld keveredett illata. Mindenütt ír szavakat hallottam, elejtve pár angollal. Szívmelengetõ volt mindent kristálytisztán érteni, pár szóból behatárolni honnan is jött igazából. Nem jártam még búval örökölt birtokom küszöbén, de máris otthon éreztem magamat.

- Merre tart az utunk jó uram? – érdeklõdött az elõttem ülõ Vento, miután kibámészkodta magát. Hangsúlya nagyon különös volt, szinte csilingeltek szavai. Nem tûnt szomorúnak, mert ott kellett hagynia Oxfordot.

- Wexfordba – feleltem, majd tekintetemmel követtem egy ismerõs címert viselõ lovagot. Hirtelenjében nem tudtam hová tenni.

- És mennyi még az út? – jött a következõ kérdés.

- Isten segítségével holnap délre ott lehetünk – suttogtam átszellemülten. Már nem volt sok hátra, oh, már nem. Nem is figyeltem fel az elõttem prüszkölõ kölyökre, betudtam a hangot Caheynek.

- Lánguram, ismét egész éjszaka lovagolni fogunk? – Kukucskált hátra rám. Olyan arcot vágott, mint a sok lovag Közel-Keleten, mikor megkóstolták a napsárga színû, almához hasonlító gyümölcsfélét.

- Este megszállunk egy fogadóban – morogtam. Nem tetszett a sok kérdezõsködés. Fáradt voltam már. – De neked amúgy se lenne miért aggódnod. Az elmúlt két napot szinte végigaludtad, akár egy újszülött – jegyeztem meg epésen, mire inkább elõrefordult s csendben maradt.

Lassan haladtunk elõre, nagy tömeg volt az utakon a befutó rengeteg hajó miatt. Sok tengerész dalolt részegen, utcalányokat kergetve. Bizonyos szinten már vágytam a Wexford mellett elterülõ vár nyugodalmára. Csend s béke honolt mindig õsi falai között. A fogadók viszont koszosak voltak és hangosak. A legtöbb már telítve volt a népekkel, egy eldugott helyen találtunk csak üres fogadót. Az istállóból bõszen kukucskáló fiú volt rá a biztosíték.

Leszálltam a nyeregbõl, s megvártam, míg az olasz is lekászálódott a nyeregbõl. Kezébe nyomtam a kantárt, majd szó nélkül elindultam a fogadó felé. A tulaj széles, fogatlan vigyorral üdvözölt miután megszólaltam írül. Érdeklõdtem szabad szoba felõl, mire azt mondta egy még akad az emeleten. A drágábbik fajtából. Sóhajtva fizettem ki az egy éjszaka s a vacsora elõlegét, ami a fogadó állapotából ítélve „minden pénzt” megért. Mivel gazdag vendégnek számítottam az egyik porontyát mellém küldte, hogy lássa el lovamat. Míg kigyalogoltunk az udvarra hatszor megeskettem, hogy vigyázni fog rá.

- Ha baja esik, levágom hat ujjadat – közöltem vele, mire én ijedt pillantás volt rá a válasz. – Gyere! - intettem útitársamnak, míg a poronty átvette Ventótól a lovamat. Nem volt kedvem végignézni az egészet, így inkább visszamentem az épületbe.

Leültem egy asztalhoz, Vento pedig egy kevéske késéssel csatlakozott hozzám. A fogadós felesége hamarosan elénk tárta a kifizetett vacsorát, amitõl se az állam nem esett le, se az étvágyam nem jött meg. A reggeli az angoloknál sokkal biztatóbban festett, és ez kissé megviselte honszeretõ lelkemet. Szerencsére nem nagy kondérral vágott elénk, így pontosan annyi volt a tényárainkon, amennyit kívántunk belõle. Talán egy kicsit több is. Az utolsó pár falatot úgy kellett lenyomnom torkomon, s leöblíteni egy kis ír sörrel. Vento már nem járt ilyen jól, neki csak a víz maradt.

Szegényes vacsoránk után, miután mindketten befejeztük, felálltam majd elindultam a szobánk felé. Szó nélkül követett, pedig nem is tudta a leendõ felállást. A fogadós felvilágosított arról, hogy a szobában csak egy nagyobb ágyvolt fellelhetõ. Megkértem hát rá, hogy pár pokróccal többet terítsenek már rá, míg megvacsorázunk. Nem szándékoztam egy ágyban aludni a mitugrásszal. Már meg is volt a tervem a helyzetre.

Megálltam kinyitni az ajtót, mire a bolond belém szaladt. Nem figyelt maga elé, elbambult. Mogorván néztem le rá, míg az ütközéstõl megrázta kissé fejét, majd felnézett rám s a szokásos mosolyát küldte felém. Nem szóltam semmit, se. Nem tudtam volna kedveset szólni. Még egy darabig nézegettem a tõlem jóval alacsonyabb, nyurga alakját, végül inkább benyitottam a szobába.

- Vackoljam be magam az istállóba, uram? Vagy kerítsek magamnak máshol helyet? – érdeklõdött kissé aggodalmasan. Õ is tisztában volt azzal, hogy mindkét eset angol szavai hallatán rögvest elküldték volna. Nem is akartam, hogy nyeszlett lénye kint éjszakázzon.

- Gyere be. Itt fogsz éjszakázni te is – közöltem vele a megnyugtató tényt felé fordulva.

Nem kellett neki kétszer mondani, jött utánam, majd megállt a szoba közepén. A szegényes felszerelést nézegette, az ütött-kopott ágyat s széket. Rögvest láttam, hogyha még egyedül is tértem volna be a szállóba, az ágy túl rozoga volt már az én termetemhez. Mindenképpen a tervemnél kellett maradnom.

- Te alszol az ágyban, én pedig a földön – sétáltam az ágyhoz, majd vettem le róla azt a pár pokrócot, ami a földön alvás kényelméért felelt. Mindvégig magamon éreztem Vento pillantását. Végignézte, ahogy megágyaztam a pokrócokból, a legvastagabbat hátrahagyva takarózásra. Ekkor tûnt fel a nem túl biztató recsegõ-ropogó hang, ami az ágy felõl jött. A búza királyfi kipróbálta leendõ fekhelyét. Látszódott rajta, hogy nem volt elragadtatva a dologtól.

Arra keltem, hogy valaki két keze közé fogta arcomat. Gyengéd érintés volt, puha bõré. Arcom bizsergett tõle, s csupán az illetõ jelenlététõl éreztem, hogy testemben uralkodó feszültség enyhült. Kellemes illata megcsapott, nem is tudtam mihez hasonlítani. Talán a napot ért friss széna… nem is tudom. Nap illat? Létezik egyáltalán olyan? Nem tudtam… de éreztem.

Szemeimet lassan nyitottam ki. Furcsán ért a következõ pár pillanat, leírhatatlan érzések kavarogtak bensõmben. A mellettem térdelõ, arcomat lesõ ifjú minta nem is Vento lett volna. Szõke fürtjei keretbe foglalták hófehér arcát, szemei aggodalomtól csillogva engem figyeltek, ajkai pedig résnyire nyitva voltak. Mintha mondott is volna valamit, de nem voltam benne biztos.

Egy angyal. Gondoltam magamban, míg elvesztem tekintetében. Gyönyörû volt. Atyaég, nem tudtam erre mást gondolni, csak azt, hogy egy angyal szállt le hozzám, hogy felrázzon kínjaimból. S talán vigaszt is nyújtson megviselt lelkemnek, mely már vágyott egyfajta megértésre. Nem kívántam beszélni „hõstetteimrõl” melyek álmomban visszatértek. Hõstettek… Nem voltak azok. Nyugodalomra vágytam, másra nem.

Hirtelen söpörtem le magamról Vento két kezét. Nagy nehezen sikerült két lábra küszködnöm magamat, majd eljutni a szoba másik végébe. Remegtem, ijesztõen remegtem. Az érintése, a közelsége… és Istenre, a tekintete… Kiszáradt a torkom, hangomat nem találtam. Félig még az álmomban jártam, véres képek villantak fel elmémben, miközben a földön térdelõ kölyök képe is elmémbe égett.

- Rosszat álmodott… - törte meg halkan a csendet. Annyira abszurd volt, annyira ijesztõ. Elõtte nem akartam gyenge lenni. Eleget élesítette nyelvét már rajtam, nem kellett egy újabb indok rá.

- Mindenkinek meg van a maga keresztje – csikorgattam fogaimat, hisz mondanom kellett valamit, de igazándiból nem akartam semmit sem orrára kötni. – Feküdj vissza aludni – dörmögtem. Meglepetésemre nem kötekedett velem, sõt szava sem volt hozzám. Felállt fekhelyem mellõl, majd visszatért az ágyába.

Én nem tudtam egy darabig megmozdulni. Kellett egy kis idõ, míg gondolataimat rendeztem. De hiába tûnt minden jónak, éreztem elmém rögvest gonosz álmokat szõtt volna, ha fejemet újra nyugovóra hajtom. Kínomban hajamba túrtam, arcomon végigsimítottam. Arcom borostás volt, szúrt. Körmömmel szántottam végig arcomon, a furcsa hangot hallgattam melyet a körmöm s a növekvõ szõrszállak találkozása eredményezett. Szememet lehunyva sóhajtottam fel, majd inkább az ablakhoz léptem. Csak az épületek körvonalait tudtam kivenni, messzebb pár lámpás világított. Egy ló nyerített fel a közelben, én pedig füleltem hallok e mást is.

Egész éjszakámat ott töltöttem az ablak mellett ücsörögve, hátamat a falnak vetve. Hajnalhasadtáig imádkoztam. Kértem jó egészséget családomnak, egy kis szerencsét s jó létet a szegényeknek. Végezetül türelmet Ventohoz. Duplán fohászkodtam, kérleltem Istent adjon szeretetébõl nekem is, még ha csak egy fuvallatnyit is. Bensõm azt súgta, hogy nem mutatta még meg nekem igazi fegyverét. Rejtegetett még valamit tarsolyában. Én pedig kifogyóban voltam a türelembõl, félõ volt egyszer tényleg megölöm.

Ahogy a nap elsõ sugarai belopóztak a szoba homályába fohászaimból kifogytam. Csendben néztem az ágyban szuszogó kölyköt, aki nyakig betakarózva járta Álomföldét. Szõke fürtjei szanaszét álltak, sok arcába lógott. Minden egyes alkalommal, mikor kifújta a levegõt az orránál kunkorodó fürt megmozdult. Nem tûnt egy veszélyes trubadúrnak, aki a hozzám hasonló kötélidegû íreket kaszabolta nyelve pengéjével. Inkább tûnt egy… egy angyalnak.

Mordulva fordítottam el fejemet, egyáltalán ne kerüljön látókörömbe. A fáradtság miatt furcsa gondolataim akadtak. Reméltem szülõházamban végre újra át tudom majd aludni az éjszakákat gond nélkül. Csupán az érzés, miszerint már a Flanagan birtok határától nem messze ücsörögtem, feldobott. Melengette bensõmet megannyi emlékkel. Elsõ dolgomnak tudtam be, hogy meglátogassam a sírokat.

Nem bírtam tovább várakozni, felálltam helyemrõl, összekaptam fekvõhelyemet, majd Vento mellé lépve meglöktem vállánál fogva, hogy kelljen. Kifizettem a fennmaradó tartozásomat a fogadósnál, majd Ventoval lóra szálltunk. Cahey szép állapotban volt, elégedett voltam a kölyök munkájával, dobtam hát neki egy érmét. Az utcán alig járt valaki, könnyed tempóban haladtunk elõre. Vento nem szólt egy szót sem, én pedig nem hozakodtam elõ témával.

Egyre gyûlt bennem a feszültség, ahogy közeledtünk szülõházam felé. Én az utat figyeltem, Vento pedig gyermek módjára nézelõdött. Hátasom lépései lassultak, érezhetõen elfáradt õ is a nagy utazásban. Lassabb tempóra ösztökéltem, amit egy hangos prüszköléssel díjazott. Kedveskedve simogattam meg marját.

- Jó uram… – törte meg a csendet Vento – Hogyan nevezte el a hátasát?

- Cahey – böktem ki gondolkodás nélkül. Ajkán láttam, hogy mozgatta, de hang nem hagyta el. Szórakozottan figyeltem egy darabig, majd inkább az ismerõs táj látványát ittam magamba. Egyre közelebb voltunk… Egyszer csak feltûntek a vár tornyai, magas falai majd kapuja a távolban. Szívem kihagyott egy ütemet, majd utána kétszer olyan gyors tempóra váltott.

- Az ott már az otthon – dörmögtem Ventonak. Nem bírtam ki, sarkamat Cahey oldalába vágtam, aki erre rögvest vágtába ugrott. Az addig lassan közeledõ vár hirtelen még közelebb lett. Szívem hevesen vert, ajkamon megjelent egy boldog mosoly. Nem érdekelt az elõttem kucorgó Vento, se a földeken dolgozó emberek döbbent arca, ahogy felnéztek munkájukból.

Cahey csak úgy falta az utat, a vár egyre nagyobb és tiszteletreméltóbb lett. A kapu elõtt két õr állt, mint mindig. Alig vártam, hogy végre a falon belül legyünk, a belsõudvar szépsége fojtsa belém szavaimat és gondolataimat. Anyám mindig gondoskodott arról, hogy a robosztus épületet körülvegye élettel. Virágok és fák, falon futó borostyán. S ott volt még maga a tény, hogy a vár a tengerpart mellett lévõ magas dombon állt, sziklaszilárd alapokon, tenger mosta kõ felett. Minden éjszaka bekúszott ablakomon a tenger illata, ha háborgott. Másabb volt, mint máshol.

A vár elõtt lelassítottam lovamat. Fel kellett néznem a magas vártoronyra, a tetején lobogó családunk zászlajára. Kellemes melegség járta át testemet. Otthon voltam. Gyengéden böktem meg Cahey oldalát, aki lépésben elindult a belsõudvar felé. Csendben figyeltem az oly ismerõs repedéseket a falon, egyet én magam csináltam mikor atyám íjászatra tanított. Ritka pillanatok egyike volt, mikor velem, a legkisebb fiával foglalkozott. Nem lehettem akkor öt éves, mégis megmaradt bennem a kirívó eset.

Vento elõttem csendben, áhítattal figyelte az épület minden kis kövét, míg én döbbent arckifejezéssel figyeltem, ahogy a vár népe az udvaron sorakozott. Erõsebben markoltam a kantárszárat, tekintetemmel rögvest megtaláltam egyetlen bátyámat, félig kopasz feje s papi ruhája miatt. Mellette állt anyám. Haja már õszült, de még mindig kitûnt enyémhez hasonló vörös tincseivel. Fekete ruhát viselt. Még jobban vékonyított rajta, de még mindig egy erõskezû asszony állt ott, büszkén.

- Ne szólalj meg, míg lehet – suttogtam Vento fülébe. – Használd a latint, ha bátyámhoz szólsz. Angolt akkor, ha én is szólok úgy hozzád.

- Értettem – felelte motyogva, miközben zavartan Cahey sörényével babrált. Nem csodáltam, új környezetbe vittem, ahol még a nyelvet sem ismerte.

Lovamat pontosan anyám és bátyám elõtt állítottam meg. Nem néztem le rájuk, leszálltam hátasomról. Elõtte még megpaskoltam Vento combját, hogy õ se maradjon fent nézelõdni, szálljon le utánam. A lábam földet ért, testemmel lassan fordultam a fogadóim felé. Anya szemeiben boldogság csillogott, ajkai megremegtek, ahogy végigmért. Nem tartott sokáig, hamarosan megindult felém majd gyöngéd karjaiba zárt. Megcsapott kellemes virágillata, miközben én is köré fontam karjaimat, arcomat pedig hajába temettem.

Lélegzetébõl kivettem, hogy a sírás szélén állt, de nem hibáztattam érte. Több éve nem látott, talán volt már öt esztendeje hogy lábam a Flanagan birtokra tettem. Ujjaival kabátomba mart, könnyeit nyeldeste, majd mikor úgy érezte tisztességesen tud rám nézni, elengedett. Ajkán boldog mosoly játszott, szemei kicsit kipirosodtak, ezek szerint pár könny csak kicsordult sötétbarna szemeibõl. Áldottam az eget, hogy rá hasonlítottam. Atyámtól nem sok mindent örököltem, talán csak az orromat és államat, no meg a testalkatomat. Anyánk vörösebb haját kapta meg mindhármunk, atyánké kissé haloványabb volt. Ezen elgondolkodva összeszorult a szívem, õ is úgy halt meg, hogy nem láthattam.

- Édes fiam, oly jó téged újra látni – rebegtem anyám, miközben két keze közé fogta arcomat. Le kellett hozzá hajtanom fejem, túl nagy voltam már ehhez az anyai kedvességhez. – Olyan büszke vagyok rád, Aedus. Olyan férfi lett belõled, amit egyikünk se képzelt volna. Én kicsi fiam – suttogta, mire homlokomat a homlokához érintettem. Egy darabig így álltunk, majd anyám hátrébb lépett és szigorú szemekkel nézett a háznépe felé.

- Az uratok megérkezett! – zengte, mire mindenki lehajtotta fejét tiszteletük jeléül. Nem vágytam erre, de biztos voltam abban, Istennek ezzel is terve volt. Fájdalmasan indult, s reméltem nem végig ezt az utat szánta nekem.

- Had üdvözöljem urunkat Istenhez méltóan – lépett Desmond bátyám elém. Kezét nyújtotta, én pedig boldog mosollyal szorítottam meg. Nem volt érzelmes típus, de láttam rajta, még õ is örült a jelenlétemnek. – Hisz megjártad a szent földet édes öcsém. Mesélned kell majd, milyen volt. Terjesztetted Isten szent szavait, nemde bár? Hisz erre neveltek, erre neveltünk… - kezdett volna bele, mire anyám rosszállóan megköszörülte a torkát.

- Ráérünk még ezzel, fiam. Öcséd hazatért biztos fáradt és éhes – itt tekintete a ló mellett ácsingózó Ventora esett. – Õ kicsoda? – lesett felém, miközben szemeiben felcsillant egy huncut fény. – Mikor jelentették, hogy egy lovon, ketten tartotok felénk… Én reménykedtem, hogy egy asszonyt hozol magaddal. Bár nem értettem miért egy lovon… S így, hogy fiú az, ki veled tartott… - fecsegte anyám, mire én mordulva elindultam Vento felé.

- Majd elmesélem, de fáradt és éhesek vagyunk – raktam kezemet Vento vállára, majd irányítottam a tömeg felé. – Nem szeretném, ha rosszul bántok vele. Nem beszéli nyelvünket, csak az angolt és saját anyanyelvét, no meg a latint – bátyám szemei felcsillantak – Pimasz kölyök, de most is meg van szeppenve. Ha probléma akadna vele, hozzám forduljatok. Én büntetem meg, hogy tanuljon belõle – közöltem mindenkivel jó hangosan. Csend telepedett mindenkire, mire én kihasználva a gondolatok idejét megindultam a vár belseje felé.

- Gyere utánam – szóltam Ventonak angolul, majd törtem utat magunknak. Anyám utánunk eredt, ahogy bátyám is, majd a vár népe is lassan elindult dolgára. Az ismerõs csarnoktól megnyugodott kissé zavart bensõm. Anyám azt hitte asszonyt hozok a házhoz, Vento képében. Újra elöntött az értetlenséggel vegyített zavartság. Miket nem képzelt…!

Ahogy az asztal felé siettem elhaladtam az emeletre vezetõ kõlépcsõ mellett. A szemem sarkából egy alakra lettem figyelmes, ami megállásra késztetett. Az se érdekelt, hogy Vento annyira követett, hogy nem tudott megállni s a hátamnak ütközött. Egy asszony állt a lépcsõn, kezét védelmezõen gömbölyded hasára helyezte, s hasonló döbbenettel nézett engem, mint én õt. Nem emlékeztem rá korábbról, s mellékesen várandós is volt. Egyetlen kuzinomra sem hasonlított, mellesleg túl fiatal is volt. Vörös tincseit a divat szerint hordta, nem úgy, mint anyám, aki kiengedve hordta.

- Bátyád özvegye – lépett mellém anyám, mire én lenéztem rá.

- Nem tudtam, hogy megnõsült – motyogtam, mire rám mosolygott. – Elfelejtettétek közölni.

- Úgy gondoltam, sejtetted – jött a válasz, majd odasétált a lépcsõ aljához. – Fiona ülj közénk. Itt az ebéd ideje. Gyere kedvesem – nyújtotta kezét a fiatalasszonynak, aki zavart tekintettel engem figyelt továbbra is, majd anyámba karolt. Aranyosan biccentett felém, míg én hátrébb léptem, hogy a két nõ átvegye a családunk vezetését.

- Bátyám özvegye – szóltam Ventohoz, aki kissé zavartan nyomkodta az orrát. – Mi a baj?

- Ahogy megállt, magának mentem. Bevertem az orromat a kemény hátába – dünnyögte, majd felnézett rám. – Nevethet.

- Kihagyom ezt az alkalmat – feleltem szórakozottan. – Legközelebb nézz az orrod elé! – erre dünnyögött valamit, amit nem értettem. Vagy olaszul tette, vagy csak a halk hangja miatt nem értettem.

Igazi lakomát intézett anyám a hazajövetelem alkalmából. A családfõ helyére kellett ülnöm, ami roppant frusztráló volt számomra. Jobbomon anyám, mellette idõsebb bátyám özvegye. Balomon Garvan bátyám jobb keze, O’Neill ült. Desmond szerényen az asztal végéhez ült, nem kért a lakomából. Ventot is magával rángatta, úgy tûnt a latin tudása felkeltette az érdeklõdését. Néha feléjük lestem, nem e kell valamelyiket megmenteni a másiktól, de úgy tûnt Vento hõsiesen tûrt. Ahogy én is.

A szerény meghajlást követõen lassan egyenesedtem fel. A Lángúr sokáig nem szólt egy szót sem, így fél szemmel felsandítottam arcára, amin valamiféle megrökönyödést, lepettséget véltem felfedezni. Bensõmet eltöltötte az elégedettség, hogy egy újabb gyõzelmet arattam felett, de visszafojtottam büszke mosolyom. Nem volt helye abban a helyzetben. A lovag nemrég értesült fivére haláláról, és királyunk is az imént esketett fel jó magaviseletre.

Mikorra jóuram kissé rendezte vonásait, elmordult orra alatt, én pedig tettem felé pár lépést, hogy értsem viszonylag halk szavait.

- Épp idõben jöttél – Dörmögte orra alatt. - A cókmókodat felkötjük a lóra, aztán indulhatunk is. Add ide, majd én megcsinálom. Addig búcsúz el mindenkitõl! – Egyik kezembõl kikapta szegényes batyumat, melybe a cselédlány csomagolta ruhanemûim, másikból pedig szépen megmunkált fa hangszerem, majd elindult fenséges hátasa felé, hogy szavához hûen elhelyezze a nyereg mögött holmim. Hátat fordítottam neki, hogy teljesítsem a rám kirótt parancsot, de nem igazán tudtam kitõl is kéne elbúcsúznom. Angliában töltött hét esztendõm alatt, csak királyomat tanultam meg tisztelni és szeretni. Az udvar lakóival nem kedveltek. A cselédek többsége ügyet sem vetett rám, a lovászlegények, a kukták és szakácsok, pedig ki nem állhattak gyermekkori csínytevéseim miatt.

Nem ütött szíven, hogy alig egy-két kisgyermek intett tõlem búcsút, kikkel néha mókáztam egy keveset, viszont az, hogy ismét útra kell kelnem, el kell hagynom ismét egy tájat, melyet már kezdtem megszeretni, és otthonomnak mondhattam, megviselt. Elvesztettem pártfogoltságom, és valószínûleg a pórnéphez viszonyított jólétemet is. Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy a király kegyeltje. Ez egy olyan megtiszteltetés, amit meg kell becsülni és vigyázni kell rá. De nekem nem sikerült…

Komótos léptekkel sétáltam vissza a vörös lovag mellé, aki addigra már végzett cókmókom nyeregre kötözésével. Vetettem egy bizalmatlan pillantást lantomra és felmerült bennem az a gyanú, hogy a könnyû, puha fa nem fogja bírni az út fáradalmasságait.

Csak ez után tûnt fel a még egy dolog, ami még nagyobb aggodalomra adott okot; egyetlen lovat láttam csupán, az pedig a Lángúré volt. Mérget mertem volna rá venni, hogy nem nekem szánta, így megfordult fejemben az a szörnyûséges elgondolás is, hogy egészen Írországig kutyagolásra kényszerít újdonsült tulajdonosom.

- És én mivel utazom? Talán gyalogolunk? – érdeklõttem halkan, hogy az Oroszlánszívû ne neszelje meg beszélgetésünk.

 - Lovagolunk. Együtt – egyik lábát beleakasztotta a kengyelbe és egy apró rugózás után máris a nyeregben termett. Tartása büszke és tiszteletet parancsoló volt. Lenézett rám, én pedig a döbbenettõl enyhén eltátott szájjal kapkodtam a levegõt. El sem tudtam képzelni, hogy milyen nyakatekert módon képzelte az „együtt” lovaglást, és nem igazán volt ínyemre oly közel ülni hozzá, mint ahogy a lelki szemeiben megjelent kép láttatta.

- Nem túl sok ez a lovának? És… és… - keresgéltem a megfelelõ kifogást. Abban a helyzetben még az ír földig tartó caplatás is jobb ötletnek tûnt és szíves örömest hajtottam volna végre ezt a parancsát.
- Nyújtsd már a kezedet, s ne keresd a kifogásokat. A király nem rég esketett meg arra, hogy fogadj szót. Tégy hát úgy! –rivallt rám, én pedig vonakodva bár, de engedelmeskedtem. Kinyújtott karom megragadta hónom alatt, én pedig valahol felkarjában kapaszkodtam meg. Könnyû szerrel felrántott hátasára és addig el sem engedett, míg stabilan el nem helyezkedtem az igazán kicsinek bizonyuló nyeregben. Hiába próbáltam minél elõrébb ülni, de a szerkezet mellsõ kápája miatt nem volt elegendõ hely, hogy kényelmesen és biztonságosan elférjek, így beletörõdve sorsomba, csúsztam kissé hátrébb.

Éreztem uram leheletét tarkómon, mikor mély levegõt vett, mellkasa hátamat érintette.

- Isten áldja magát, Richárd király! – kiáltotta el magát búcsúzóul, majd finom mozdulatokkal megfordítva az éjfekete jószágot, majd határozott mozdulatokkal rögvest ügetésre sarkallta. Kellemetlenül érintem uram minden egyes lépésnél uram kissé megemelkedõ mellkasa, ahogy hátamhoz ért, miközben én csak fel, s le pattogtam a nyeregben. Nem volt számomra kengyel, mivel megvethettem volna lábaim, így igyekeztem combjaimmal és kezeimmel kapaszkodni a bõrbõl és fából készített, szép megmunkálású lószerszámba kapaszkodni. Néha- néha, mikor kibillentem egyensúlyomból a gyönyörû paripa sörénye után kaptam, aki szerencsémre nem elégedetlenkedett és panaszkodott gazdájának miattam.

Olykor figyeltem a tájat, a zöldellõ dombokat, a felszántott, jól megmûvelt földeket. Szívem kissé megsajdult. Ismertem már a vidék minden rejtet zegzugát, a legjobb búvóhelyeket, melyeknél a gyermekek nem is álmodhattak volna jobbról. Ismertem a legelõket a rajtuk kóricáló állatokat, és az õket õrzõ jobbágylegényekkel. Hatalmas szilfákat és tölgyeket, melyek Richárd király dédnagyapjáról is mesélhettek volna. A sírokat, melyekben a hõs lovagok nyugodtak, kik elestek a háborúkban. Robosztus kõbõl faragott fejfájukon díszelegtek elõkelõ neveik.

Nyeltem néhány nagyobbat, hogy visszaszorítsam a torkomban keletkezõ gombócot. Sosem hittem volna, hogy valaha is elhagyom Anglia lankás vidékét. Addigra már elfogadtam, hogy elvesztettem szülõhazám, az olajfák országát, csodálatos Itáliát, így megszerettem új otthonomat, bár kettõ összehasonlíthatatlan volt. Ég és föld. Szívem lenyugodott és családomat elveszítve bár, de nem megtörten fogadtam el sorsom.

Oxford útjait elhagyva a lovag ismét megbökdöste a hátas oldalát, erre az egy kisebb fejrázás után sebes vágtába kezdett. Erõtlenül markoltam bele egyik kezemmel a nyeregbe, másikkal pedig a paripa sörényébe. Fáradt voltam. Pár órácskányi alvással nem pihentem ki a két teljes nap ébrenlétet, félõ volt, hogy egyensúlyomat veszve bucskázok le a lóról. De ha ez nem lett volna elég, a mögöttem terpeszkedõ lovag erõteljes mozdulatokkal kezdte el húzni csípõjét, ezzel még több kellemetlenséget okozva. Mocorogni nem igazán tudtam, csak felsõ testemmel hajoltam kissé elõrébb, de nem sokat segített helyzetemen. Minden egyes elnyújtott lépésnél uram becses része találkozott ülepemmel.

- Sajnálom, hogy így alakult – szólalt meg hosszas hallgatás után. Talán más helyzetben jól estek volna szavai de, akkor csupán arra tudtam koncentrálni, hogy minél messzebb húzódjak tõle. – Nem kívántam a királytól, hogy mellém adjon. Ígérem jó sorod lesz Ír honban – dörmögte, és rövid ismeretségünk óta elõször úgy éreztem, meg akart nyugtatni, vagy talán… vigasztalni akart.

 - Ez mind szép és jó –motyogtam orrom alatt, a feszültségtõl rekedtes hangon. -, de megtenné, hogy nem húz hátulról olyan rútul karóba? – csûrtem-csavartam a szavakat reménykedve, hogy megérti, miért esdeklem a magam bolondos módján.

Lassan fogta fel mondandóm, de mikor ráeszmélt a dologra mérgesen ragadta meg karom, és szorított rajta egy erõset. Fájdalmamban felszisszentem és sértetten fordítottam felé fejemet. Az álmosság is kezdett eluralkodni rajtam, és még õ is büntetett, pedig én meg sem nyikkantam volna, ha õ nem tette volna elviselhetetlenné a lovaglást.

Megpiszkálta sarkával lova oldalát, az pedig rögvest átváltott ügetésre. Ez sem volt sokkal tetszetõsebb lépésmód, mivel kirázta belõlem a lelket is, de úgy legalább megmenekültem a karóba húzásból. Dünnyögtem orrom alatt köszönömöt, annyira hálásan, amennyire csak savanyú kedvem engedte, de nem valószínû, hogy meghallotta uram.

Lágy szellõ lengte körül a földeket, és minket is megtalált. Játékosan kapott bele hajamba, néhány tincs gyengéden csiklandozta meg arcom. Fejünk fölött fehér bárányfelhõk kúsztak. Az idõ alig vánszorgott. A nap még jócskán magasan járt, mikor úgy éreztem, nem bírom tovább. A kialvatlanság félelmetes szörnye gyõzelmet aratott felettem. El-elbóbiskoltam másodpercekre, de mikor fejem elõrehullott, szerencsére mindig felébredtem. De aztán a Lángúr csitította a hátast, hogy kicsit pihenjen, az pedig lépdelni kezdett. Elégedetten fújtam ki orromon a levegõt, mivel így legalább út zötykölõdése nem fárasztott tovább. Fészkelõdtem egy kicsit, majd mikor kényelembe helyeztem magam becsuktam szemeim. Nem állt szándékomban elaludni, de pihenni akartam egy kicsit. A nap meleg sugarai cirógatták néhol kivillanó csupasz bõröm, a szellõ hancúrozása által, hajam még mindig csiklandozta arcom. Mélyen tüdõmbe zártam a friss levegõt. Fejem egyre nehezebbé vált, végül már meg sem bírtam tartani. Öntudatlanul dõltem hátra. Ujjaim sem szorították már a nyerget és lábaimmal is éppen csak kapaszkodtam. Elmém lassan elködösült, mellkasomra nyugodtság telepedett.

Mélyen aludtam, az égvilágon semmisem tudott volna felébreszteni édes álmomból, de az ír lovag mégis talált egy utat a cél elérése érdekében. Mikor elõször felriadtam, már sötét éjszaka volt. Uram álla vállamra zuhant és mindketten elkezdtünk lecsúszni a fekete teremtmény bal oldalán. Rémülten kaptam derekamat ölelõ karjáért, mire felkapta fejét és egy gyors mozdulattal visszahúzott mindkettõnket a nyeregbe. Mérgesen, szikrákat hányó szemekkel fordultam felé, õ pedig éppen ásított egyet. Tudtam, hogy õ is fáradt, hisz akkor nem bóbiskolt volna el, de nem értettem, hogy akkor miért nem állunk meg valahol, hogy kicsit kipihenje magát. De mikor jobban belegondoltam a dologba, rájöttem a titok nyitjára. A helyében én is annyira siettem volna, mint amennyire csak lehetséges volt.

- Mennyi még? – érdeklõdtem nyúzottan.
- Meddig? – kérdezett vissza, én pedig megforgattam szemeim. Még mindig fáradt voltam, nehezen viseltem, ha magyaráznom kellett valamit. Bár kérdése jogos volt. 
- Írországig –feleltem morcosan.

Kora reggel érkeztünk meg Milford Haven utcáira. A fekete paripa kissé idegesen kapkodta néha erre vagy amarra a fejét, mikor az emberek tömkelegétõl nem tudott gyors léptekkel elõre nyomulni. A lovag gyorsan odatalált a kikötõhöz, ahol megvárta, míg én kelletlenül lekászálódtam a nyeregbõl, hogy õ ezután méltóságteljesen lendítse át egyik lábát és ugorjon ki a nyeregbõl. Kissé elfintorodtam magam, de mivel addigra kiûztem szemeimbõl az összes álmot, és jobb kedvemben voltam, nem tettem semmilyen megjegyzést.

És most ismét el kell veszítenem hazám.

Uram hamar elintézte teendõit, mikor mellém ért kíváncsian fordultam felé.

- Lassan már Írországban vagyunk, uram. Milyen érzéssel tölti el? – érdeklõdtem. – Engem kellemes bizsergetõ érzés kerítene hatalmába, ha ilyen közel lehetnék hazámhoz – vallottam be õszintén.
- Valami olyasmi – motyogta. – Kialudtad magadat? – kérdezte, mellyel igazán meglepett.
- Mélységesen sajnálom, hogy párnának használtam. Nem állt szándékomban, sõt, merszem nem lett volna, ha nem üt ki úgy az elmúlt pár nap – mentegetõztem mézesmázos stílusomban és igyekeztem arcomra bûnbánatot erõltetni.
- Túléltem. Majd ha házamban vendégeskedsz, ledolgozod –közölte velem, ami újabb nyugtalanságra adott okot. Kivette kezembõl a kantárt és végigsimított lova nyakán. –Gyere, menjünk és együnk valamit. Bár elõször is… - megindult, de aztán hírtelen meg is állt és felém fordult. – Ugye jól bírod a hajú utat? Nem kívánok feleslegesen költekezni.
- Ha arra kíváncsi végig hányom e a fedélzetet a kifizetett reggelijével, a válaszom nem – feleltem csipkelõdõen. – Szóval ne féljen, hasznos befektetés lesz ez a lakoma. Nekem legalábbis biztosan – gyomrom megkordult, és jókedvûen kezdtem el követni az ismét útjára induló lovagot.
A fogadóba, ahová betértünk, temérdek finom étkek hoztak nekünk. Nem gyõztem válogatni közöttük, egyik ízletesebb volt a másiknál. A lovag persze csak rosszallóan csóválta meg fejét, ahogy figyelt étkezõs közben, mire én eleresztettem felé egy pimasz mosolyt.

Miután mindketten jóllaktunk, körbenéztünk a bazárban. Az ír lovát egy legényre bízta, és egy kisebb fenyegetéssel biztosította, hogy ne essen baja a jószágnak. A várban egyik bódétól a másikig rohangáltam, magával ragadott a nyüzsgés, a színes szövetek látványa, egy helyen még hangszereket is láttam. Sípokat, lantokat és olyanokat is, melyekkel addigi életemben még sosem találkoztam. Uram eleinte csak komótosan követett, de végül folyamatos faggatódzásomra õ is felélénkült és tõle nem megszokott módon, lelkesen magyarázott nekem.

 - Lassan ideje lesz visszamennünk. Nem olcsó mulatság az átkelés, s semmi jót nem ígér, ha lóval teszed mindezt.
- Ezt hogy érti jó uram? – tudakoltam.
- Fekete lovam van. A sok babonás kapitány pedig már nem csak a macskában és asszonyban látják hajújuk vesztét, hanem lovamban is. De mind befogja, ha aranyat kap. persze, az ezüsttel nem elégednek meg, mocskos csürhe – dörmögte a végét, míg én jót szórakozott rajta.
Gyanúja nem volt alaptalan: a kapitány tényleg akadékoskodott, nem akart felengedni minket. Viszont mikor uram egy kis tarisznyát csúsztatott kezébe, szeme rögtön felcsillant, bár a Lángúrhoz intézett hangneme nem változott. Fancsali arcát látva felkuncogtam, de õ kivételesen csak egy szigorúbb pillantással illetett.

A fedélzetre érve rögvest helyet foglaltam egy ócska fadobozon és onnan szemléltem a fodrozódó hullámokat. Nem figyeltem uram mit csinál, elragadtak gondolataim. Elragadtak egy teljesen más világba. Szinte hallottam az utolsó olasz szavakat, ott csengtek fülemben, melyekkel anyám búcsúzkodott tõlem. Nap barnította selymes kezét arcomra simította és csókot hintett homlokomra. Ezt leszámítva nem sok rémlett hazámból. Néhány altató dalocska, Genova zöldellõ tája a zsivaj a piacokon.

Gondolataimba merülve kapargáltam a doboz felületét, mikor a Lángúr mellém lépet. Egyik kezét vállamra helyezte. Érdeklõdve tekintettem fel rá, és hátborzongató eseménynek lehettem tanúja. Mosolygott. Nem fogsort villantó módon, nem is örömtõl kicsattanóan. De ajkain határozottan ott játszott egy szolid mosoly.

- Pár óra s ír földre teszed lábaidat, Vento Romano. Az íreknél nincs jobb vendéglátó. Fõleg ha az illetõ nem angol – kissé megszorította vállam, én pedig követtem tekintetét, mely szakadatlanul a távolba tekintett. A sejtelmesen derengõ, nem túl sûrû ködfelhõ mögött felderengett egy zöldes, füves földrész, a várva várt part. Írország.

Engem is elkapott egyfajta izgatottság. Szívem hevesebben vert, és magam is meglepõdtem, hogy vártam a partraszállást.

Még kellett körülbelül két óra, mire partot értünk. Lánguram átszellemült arccal sétált a szárazföldön, arcán néha még boldogságot is véltem felfedezni. Jókedve hamar átragadt rám is, mikor felült lovára és szólt, hogy nyújtsam a kezem, makacsságomról megfeledkezve engedelmeskedtem neki.

Csodálkozva fürkésztem körbe a tájat. A z épületek, és a nyüzsgõ tömeg ellenére mindenütt smaragd színû füvet láttam, még a kitaposott utak szélén is feltûnt itt-ott egy-egy növénycsomó. Egészen más volt Oxford, sõt. Egészen más volt, mint Anglia; a levegõ sós volt és kissé nehéz a tenger miatt, a táj élénkebb, magával ragadóbb, az emberek jó kedéllyel beszélgettek, bár egy olyan nyelvet használtak, melybõl még szavakat sem értettem. Csak szórványosan hallottam angol szót, de azt is oly furcsa módon kiejtve, hogy gyanítottam, maga a beszélõ sincs teljesen tisztában azzal, hogy mit mond. Uram is különösen beszélte az angolt, de az õ szavait megértettem, bár mikor vasvillára tûzéssel vagy karóba húzással fenyegetett, ostobaság lett volna nem felfogni gyilkos szándékát.

Rendesen szemügyre vettem a mellettünk elsétáló, ácsorgó férfiakat és azt a kevés asszonyt, akiket láttam. Hiába látszott legtöbbjükön, hogy földmûvesek, bõrük nem volt túl barna, bár fehér sem, fejükön pedig vörös üstököt viseltek. Bármerre néztem, csak rõt tincseket láttam. Volt, aki szõkésebb vagy barnább volt, olyan is akadt, akit répaszín hajjal büntetett a sors, de egy sem akadt köztük, kinek tincsei úgy izzottak, akár a parázs. Ilyenbõl csak egyet láttam, pontosabban tudtam: a mögöttem ülõ lovagot.

- Merre tart az utunk, jóuram? – szinte daloltam a kérdést, ahogy átlengett a hely szelleme és hangulata.

- Wexfordba – kaptam az egy szerû választ, de nem is éreztem szükségesnek többet, Õ is nézelõdött, és én is. Szinte ittam az újdonságok látványát.

- És mennyi még az út? – érdeklõdtem.

- Isten segítségével, holnap délre ott lehetünk – unottan prüszköltem egyet, mikor meghallottam Isten szent nevét, de aztán felháborodás lett úrrá rajtam. – Lánguram, ismét egész éjszaka lovagolni fogunk? – fancsali arccal kukucskáltam rá vállam felett.

- Este megszállunk egy fogadóban – morogta orra alatt – De neked amúgy sem lenne miért aggódnod. Az elmúlt két napot szinte végigaludtad, akár egy újszülött – hangja kissé csípõs volt, így jobbnak láttam elõre fordulni. Amíg oly közel ültem hozzá, nem akartam borsot törni orra alá. Féltettem irhám.

Lépésben haladtunk, a hátas nem is bírt volna más tempóban haladni. Az utak zsúfolásig voltak tömve a néppel. Már a nap lemenõ félben volt, mikor megálltunk és uram leszállt hátam mögül. Én is követtem példáját, de nem mentem be a fogadóba vele, ismét rám bízta a paripa õrzését. Nem bántam a dolgot, mert esélyt nyújtott, hogy titkon kezeimmel is csodáljam az állatot. Tekintetem a kocsma oldalán lógó kis fatáblára tévedt és mosolyogva olvastam a rajta álló cikornyás betûket. „Világ közepe” – formáltam ajkaimmal némán a szavakat. Halkan felkuncogtam, viccesnek találtam a névválasztást.

Nem vártam túl sokáig a lovagra, hamarosan visszaérkezett egy fiatal legény társaságában.

- Gyere! – intett felém, a legény pedig a kantár után nyúlt. Átnyújtottam neki a szépen megmunkált bõr szárakat és elkezdtem követni a Lángurat, aki addigra már bevetette magát az épület belsejébe.

Leült egy asztalhoz, én pedig csatlakoztam hozzám. Rövidesen felszolgáltak nekünk némi ételt, mely közel sem volt olyan bíztató és kívánatos, mint amilyet reggelire kaptunk. Az már kevésbé zavart, hogy mennyiségre sem volt túl sok, hiszen nem hozta meg látványa az étvágyam. Csak ímmel-ámmal falatoztam belõle, de ahogy szemem sarkából láttam, jóuram sem fogyasztotta az ételt túl jó szájízzel. Ez arra engedett következtetni, hogy nem azzal volt gond, hogy az elénk tálalt fogás ír, hanem a minõsége nincs rendben.

Gyorsan végeztünk az evéssel, Flanagan mikor látta, hogy én is befejeztem, hátrébb tolta székét és elindult egy lépcsõsor felé. Nyugodtan követtem, úgy gondoltam már mindent elintézett az alatt a pár perc alatt, mikor egyedül tartózkodott a fogadóban. Kintrõl már nem szûrõdött be fény, a Nap eltûnt a horizontról. Kíváncsian hallgattam a hangosan nyikorgó fa padlót talpaim alatt, ahogy fel-felsírt, panaszolva a már megélt éveit.

Egészen elbambultam, így nem is lepõdtem meg túlságosan, mikor nekiütköztem az elõttem váratlanul megálló lovagba. Kissé megtántorodtam az ütközés hevétõl, de õ meg sem moccant, úgy állt ott, mintha csízmáit odaszegezték volna az öreg lécekhez. Összeráncolt szemöldökkel pillantott rám, mire csak egy bolondos mosollyal feleltem. Vártam, hogy megszólaljon, mondjon valamit, de nem tette, bár továbbra is rosszallóan méregetett. Végül kinyúlt az elõtte lévõ ajtó kilincséért, lenyomta és bement. Érdeklõdve néztem utána, majd kíváncsiskodni kezdtem.

- Vackoljam be magam az istállóba, uram? Vagy kerítsek magamnak máshol helyet? – kérdeztem aggodalmasan.

- Gyere be. Itt fogsz éjszakázni te is – jelentette ki felém fordulva.

Nem teketóriáztam, átléptem a küszöböt és megálltam a kis szoba közepén. Egyetlen ablak volt rajta, az egyik fal mellett ált egy ágy, és az mellett egy szék. A berendezés silányságában csak az egy ágy szúrt szemet, de még mielõtt akadékoskodhattam volna, a lovag megszólalt.

- Te alszol az ágyban, én pedig a földön – odasétált az említett bútordarabhoz és levett róla pár pokrócot. Érdeklõdve figyeltem, ahogy megágyazott magának, majd mikor befejezettnek tûnt a mûvelet, lehuppantam a rozoga alvóalkalmatosságra. Nem volt túl kényelmes és stabilitása sem kecsegtetett túl sok jóval. Ha megmoccantam, akkor mozdult velem együtt, recsegett és ropogott.

Kibújtam könnyû csizmáimból és lefejtettem magamról világos színû bõrmellényemet. Fehér ingem ujjai ennek következtében leszánkáztak karom, egészen ujjhegyeimig. Óvatosan raktam fel lábaim és helyezkedtem el, majd mikor már biztonságosabbnak éreztem fekhelyem, magamra húztam a vékony takarót. Sejtettem, hogy nem lesz elég a hûvös éjszakához, de több volt, mint a semmi.

- Jó éjt! – morogtam orrom alatt és ásítottam egyet.

- Jó éjszakát – érkezett a halk felelt.

Lehunytam szemeim és éreztem, hogy nem sok kell ahhoz, hogy álomba merüljek. Hiába pihentem lovaglás közben, az mégsem volt teljesen elegendõ.

Még mielõtt elszunnyadtam, halk mormogásra lettem figyelmes. Nem érttettem a szavakat a fáradtság miatt, de fohásznak tûnt.

~*~*~}*{~*~*~

Mézédes álmomból neszezésre ébredtem. Nem igazán törõdtem vele, elõször azt hittem, csak képzeletem tévesztett meg, de aztán halk, kissé kétségbeesett hangokra lettem figyelmes. Csukott szemmel füleltem, hogy merrõl hallom a kölyökkutyanyüszítés-szerû neszt, majd megállapítottam, hogy fekhelyem végébõl jön. Ötletem sem volt, hogy mi lehet az, így óvatosan felültem és elkezdtem a hang irányába kúszni ágyamon. Kíváncsian néztem le a földre és szemeim elkerekedtek a döbbenettõl.

Lovagom forgolódó alakját pillantottam meg a holdvilágnál. Homloka és fekete ingébõl kilátszó mellkasa kitikkadt, általában szigorú ajkai pedig kissé szétnyíltak és remegtek. Hátrasimított lánghaja a szélrózsa minden irányában helyezkedett el sötét kabátján, melyet párnaként használt. Kezei ökölbe szorultak, szinte görcsösen kapaszkodott a takarója szélében vagy épp a semmit markolta.  Arca rémültnek tûnt. Félt. Vonásai egyszer megfeszültek, máskor pedig hirtelen váltak lággyá.  Zihálva szedte a levegõt, orrlyukai kitágultak, lihegése szinte elérte arcomat is.

Nehezen döbbentem rá, valószínûleg rémálma van. A mellkasán ülõ lidérc beférkõzött tudatába, miközben a legsebezhetõbb volt.

- Lánguram! – kezdtem szólongatni halkan, de mikor nem reagált kicsit hangosabban folytattam. – Sir Flanagan! Ébredjen fel! – erre sem érkezett válasz.

Kipattantam fekhelyembõl és a földön fekvõ férfi mellé térdeltem. Megragadtam vállait és kissé megráztam, bár erõs vállaival nem igazán bírtam el. Erõfeszítésem annyit jelentett neki, mint mikor hegyoldalt fúj a könnyed nyári szellõ.

A lovag ismét felnyüszített, bár az akkor sokkal jobban hasonlított egy fájdalmas jajdulásra. Végsõ megoldásként ide-oda fordított arca után kaptam. Két kezemmel határozottan ragadtam meg, hüvelykujjamat pedig arccsontjára simítottam.

- Uram, ébredjen! – szóltam rá kissé emelt hangon és határozottan.

A forgolódás abbamaradt, és lassan elkezdtek felnyílni a lovag szemei. Egyenesen arcomra nézett, tekintetét beleékelte enyémbe.

Sötét szemei zavarosak voltak, kétségbeesés tükrözõdött belõlük és még kissé csillogtak is, amit betudtam a hírtelen ébredésnek.

Hosszú másodpercekig tartotta fogva pillantásával, majd lesöpörtem magáról kezeim és felpattant pokrócokból tákolt ágyáról.

Értetlenül követtem erõs alakját, egészen addig, míg háttal nekem megállt a szoba másik végében.

- Rosszat álmodott… - állapítottam meg halkan.

- Mindenkinek meg van a maga keresztje – szûrte fogai között feszülten, én pedig megértettem, hogy nem akar róla beszélni. – Feküdj vissza aludni – szólt rám. Visszasunnyogtam fekhelyemre és ismét elrejtõztem a vékony szövet alá.

Fúrta az oldalam a kíváncsiság, mi lehetett olyan szörnyû, hogy ennyire megviselte uram. De hiába törtem fejem nem találtam egy megfelelõ indokot sem. Végül bátyja halálára fogva elnyomott az állom.

Korán reggel indultunk ismét útnak, még hajnalok hajnalán. Flanagan becsületesen kifizette az estét a fogadósnak, majd lóra szállva megindultunk. Az utcák még üresek voltak, így tempós ügetésben haladtunk. Nem esett jól a folyamatos rázkódás, de abban a reményben, hogy így elõbb megszabadulok az utazás összes nyûgétõl, csendesen tûrtem sorom.

A lovag nem szólt hozzám, komoran irányította lovát, hogy merre haladjon. Feszült volt a csend, de tudtam, felesleges lenne megtörni. Ahogy elhagytuk Waterfordot, hosszasan csak füves mezõket láttam. A tengernyi zöldség között itt-ott megpillantottam pár piros foltot. Pipacsok. Szépen szegélyezték az utat is. Elgyönyörködtem bennük, egy kicsit jobb kedvre derítettek.

Mikor a paripa már lomhábban lépkedett, uram finoman megbökte oldalát, hogy váltson lépésre. Dicsérõen simogattam meg marját, ujjaim között átsiklott hosszú sörénye.

- Jóuram – szólaltam meg rövidke tûnõdés után – Hogyan nevezte el hátasát?

- Cahey – válaszolja, én pedig némán ismétlem el a kellemes csengésû nevet. Ez után ismét nem szólunk egymáshoz, egészen addig, míg a távolból fel nem dereng egy kastély körvonala.

- Az ott már az otthon – hallottam uram hangját. Kissé boldogabbnak tûnt. Határozott mozdulatokkal sarkallni kezdte Caheyt, aki rögvest sebes vágtába kezdett.

Újfent kellemetlen érzés fogott el, ahogy a lovag teste hozzám simult, de ajkaimba harapva igyekeztem felvenni ugyan azt a ritmust, mint õ, mert úgy sejtettem azzal talán megúszom a karóba húzatást.

Szemeimet az egyre közeledõ kõmonstrumra szegeztem és megpróbáltam felfedezni minél több részletét. Tetszettek tornyai és az alacsony falak.
Akaratlanul is elmosolyodtam.

Zene

Szerettem csendben lovagolni, elmém kikapcsolt egy kicsit. Az angol táj is mesés volt, akármelyik ír testvérem is szidalmazta dombjait. Igazán takaros vidék volt az angol föld, a parasztok szépen mûvelték részüket. Így az egész egy nagy, megmûvelt földre emlékeztetett bokrokkal és fasorokkal, pamacsnyi erdõfoszlányokkal.

A kölyök csendben volt, biztos megbántottam utolsó szavammal. Némán pattogott lova nyergében, a tájat nézte, rám nem figyelve. Nem bántotta lelkemet annyira a dolog, bár nem teljesen értettem komolyan, amit mondtam. Nem volt õ buta, csak bolond. Bár számomra az is nagy gond volt, hisz én a vicceket messzirõl kerültem, a bolondozás elõl pedig menekültem.

A nap már magasan járt, tavaszhoz képest erõsen tûzött ránk a visszafele vezetõ úton. Éhes voltam s szomjas is, de nem csak magamra kellett gondolnom. Vento már el-elbóbiskolt lovaglás közben, ami veszélyesebb volt, mint gondolta. Az istálló elõtt leszálltam lovamról, intettem a lovászfiúnak, hogy nem kérem segítségét, majd hátranéztem az addigra földön álldogáló búza királyfira.

- Nyergeld le a lovat és vezesd be a helyére! – Adtam ki teendõit, majd én is elindultam saját dolgomra. Cahey kezeim alatt sosem ficánkolt, kezes bárány volt. Imádtam lovamat, hû társam volt bármerre is sodort Isten szele, bármit is kellett tennem. Sosem vetett meg semmiért sem, nem panaszkodott szûkösebb idõkben. Szerettem, ez nem volt vitás.

Csendben tûrte, hogy leszerszámozzam. A nyerget elpakoltam, a kantárt felakasztottam, a durvaszõrû kefét az üres favödörbe raktam. Cahey sötét szemeivel mindvégig engem figyelt, szerintem élvezte a törõdést és a figyelmet. Nem fordítottam rá sok figyelmet az elmúlt napokban, sajnos más dolgom is akadt bõven. Elõtte minden nap én ápoltam le, én etettem meg nem törõdve másokkal. Akkoriban azonban esténként a lovászfiú tette elé zabját, õ tett alá tiszta szalmát, õ cserélte vizét. Pedig ez az én feladatom lett volna. Csakis az enyém.

Lassan léptem mellé, mint a kezdeti idõkben, csikó korában. Óvatosan nyúltam felé, minden pillanatát kihasználtam, amit vele tölthettem. Az izmai a bõre alatt, a szívverése, a légzése… Fél szemmel figyelte csak ténykedésemet, õ ismerte legjobban szeszélyes oldalamat, lehetetlen lépéseimet. Izmos volt, de egyben kecses is, méltóságot keltett mindenki szívében, ahogy meglátta. Csodás jószág tulajdonosa lehettem s ezt tudtam is. Lassan simítottam végig gerincén kezemmel, figyeltem minden apró rezdülését. Sörénye össze-visszaállt, biztos megrázta fejét a legyek miatt. Jobban szerettem, ha az egész nyakának egy oldalán volt, kedveskedve megigazítottam hát neki. Talán csókot is nyomtam volna hátára, ha nem szólal meg mögöttem a trubadúr védencem.

- Fenséges jószág. – Összerezzentem halk szavára, nem számítottam leskelõdõre. Vállam felett néztem rá, hogy válaszolhassak.

- Igen – feleltem kurtán, hisz illendõ volt válaszolni. Azonban feltûnt, hogy eléggé messze álldogált tõlünk. – Talán tartasz valamitõl, hogy ilyen messze álltál meg a karámtól? – gúnyolódtam vele.

- Ó, jó uram, most nem látok a közelben vasvillát, így talán csak a karóba húzás fenyeget – bökött fejével egy cölöp felé, míg én jót szórakoztam magamban a gondolaton. Közelebb lépet párat, én pedig úgy voltam vele, inkább Caheyre kell figyelnem. Végigsimítottam oldalán párat, elégedetten figyeltem, hogy egyáltalán nem lett tõle koszos a kezem. Jó munkát végeztem.

- Szegény felesége biztosan elhanyagolva érzi magát a paripa mellett. Nem láttam még embert, aki ekkora szeretetet fordított volna hátasa felé – szólt újra hozzám, míg én inkább elvettem kezemet lovamtól, nehogy túl durva legyek vele. „Feleség, persze. Ezek szerint nem hallotta még a pletykát arról, hogy Aedus Flanagant nem érdekli a fehérnép, mert a Szentföldön elvesztette az érdeklõdését… vagy talán másik változata is akad már? Nem is tudom…”

- Ami nincs, az nem érezheti magát elhanyagolva – közöltem vele a tényt, mire a gúnyos mosoly arcán még szélesebb lett.

- Ó, pedig jó uram már benne lenne a korban, hogy megnõsüljön – vicsorgott rám, miközben az elégedettség lengte körül a gúnnyal kézen fogva.

- Ne üsd bele az orrod – mordultam rá, mert sajnos igenis igaza volt. - De tudom, neked valamit parancsolni olyan, mintha a szélnek mondanánk, hogy ne fújjon többé – morgolódtam orra alatt, mire õ halkan felnevetett.

- Nagyon találó hasonlat – kuncogta.

Nem feleltem, nem szóltam. Nem tudtam rá mit mondani, s volt egy olyan érzésem, hogy jobban is jártam vele. Nem akartam vele vitázni, ugyanis éreztem a kötözködése azért szólt, mert nemrégiben megsértettem büszkeségét. Inkább lovammal foglalkoztam még kicsit, megnéztem van e elég vize és abrakja, az istállófiú jól kitakarította e a helyét, nem csak rágórta  a friss szalmát az elõzõre. Úgy tûnt nem volt mibe belekötnöm, minden a legnagyobb rendben volt.

Ekkor azonban Cahey elõre lépett párat, orrát pedig Vento búza szõke fürtjei közé fúrta, beleszagolt hajába, majd lejjebb hajolva nyakába. Nem szóltam semmit sem, csak figyeltem az érdekesnek ígérkezõ jelenetet. Nem érdekelt miért lépett oly közel a karám ajtajához, s az se zavart igazán, hogy rásimított lovam pofájára. Inkább a boldog mosoly ajkán adott gondolkoznivalót. Azonban mielõtt szólhattam volna a búza királyfihoz, ellépett lovamtól s zavartan engem vizslatott, háta mögött összekulcsolt kézzel.

- Bocsássa meg viselkedésemet Lánguram, ahogy ön is utalt féleszûségemre, most bebizonyosodott, hogy valójában az vagyok – hadarta, míg én erõsen koncentráltam minden szavára, hogy megértsem. – De ahogy látja, a lova ért elõször hozzám, az állatok pedig tartanak a rossz emberektõl. Ezek szerint én nem vagyok annyira rossz – közölte velem, én pedig legszívesebben rávillantottam volna egy gúnyos vigyort, s a szavak már formálódtak elmémben visszavágásként, de a lovászlegény s vörös társa megmentették ettõl. A vörös ifjú azonban felkeltette érdeklõdésemet, ismerõs volt, csak épp nem tudtam honnan.

- Örvendek Flanagan uram, én Hogan idõsebb fia vagyok, aki a Flanagan birtokokon tölti be az ügyintézõ szerepét. - Olyan fenségesen jót tett a szívemnek, hogy ír szavakat hallhattam. Repdestem volna, ha szárnyaim születésemkor kinõttek volna.

- Igen, már rémlik a dolog – dörmögtem, majd paskoltam meg lovam hátát. – Mi járatban vagy erre?

- Édesanyja küldött engem, uram. Azt mondta legyek õszinte és bátor magával, akkor tán nem fog kettényesni, de azt is hozzátette, hogy feltétlenül el kell olvasni az önnek írt levelét. Nincs benne semmi jó hír jó uram, sajnálom, hogy ilyennel kellett maga elé merészkednem. De édesanyja nagyon ragaszkodott hozzá, sõt, az egész családja. Nagy perpatvar volt ám a birtokon. – Egyre komorabban meredtem rá, mire õ zavartan elkezdett tarisznyájában kutakodni. – Ne aggódjon, már nagyjából gatyába rázták az otthoni dolgokat. Tessék uram, a levél – nyújtotta át az ismerõs pecséttel lezárt papírt, amitõl görcsberándult a gyomrom. A legutóbbiban apám halálhírét küldték.

Elvettem tõle, majd rögvest kibontottam. Anyám írását rögvest felismertem, csak nem tudtam örüljek e az ismerõs firkának avagy se. Nem kellett hozzá sok idõ, rájöttem inkább az utóbbi volt érvényben, ugyanis a fiú szavai igazak voltak: a levél nem tartalmazott semmi derûset.

- Azt mondta nekem az úrnõ, hogy neki az a válasz, ha hazaküld azzal, hogy pár nap múlva érkezik. – Újra a levélre néztem. Anyám sose köntörfalazott, sose kerülgetett semmi forró étket az asztalon. Egyenes volt és õszinte. Szükségük volt rám, és ezt ki is hangsúlyozta.

- Tégy így. Amint elintéztem itteni dolgaimat, hazatérek – adtam ki a parancsot halkan.

Az ír ifjú, ahogy látta nincs hozzá több szavam illendõen meghajolt, majd útjára indult az istállós fiúval. A levél pedig ottmaradt a kezemben, emlékeztetve arra, hogy mi is a kötelességem. Tekintetem megakadt anyám „csókol” szaván. Rég láttam már, nagyon rég. Talán így üzent az Isten, hogy ideje lenne már anyaföldemre tennem lábamat?

- Jó uram… - Teljesen megfeledkeztem az ott ácsingózó kölyökrõl. Végignézte az egész jelenetet, egy szót sem szólt csak figyelt. – Talán valamilyen rossz hírt kapott? – érdeklõdött oly óvatosan és halkan, hogy egy másik helyzetben biztosan rácsodáltam volna. Biztos érezhette a gond szelét, nem volt mersze csipkelõdni és bolondozni. Viszont a kérdésére kénytelen voltam válaszolni, hisz nem titkolhattam el senki elõl sem egy fájdalmas tényt.

- A testvérbátyám… - kezdtem bele, de olyan nehezemre esett kimondani az utolsó szót, hogy elõtte nyeltem egy nagyot – meghalt.

- Nagyon sajnálom, uram… - motyogta. Érezhetõ volt benne az együttérzés apró szikrája, ami valamelyest jól esett fájó szívemnek. Azonban rengeteg elintéznivaló szakadt nyakamba, s a felismerés miszerint minél hamarabb el kell kezdenem készülõdni villámként csapott belém.

- Minél elõbb haza kell térnem – suttogtam teljesen elkenõdve, majd az utolsó erõmmel próbáltam arcvonásaimat a lehetõ legmegszokottabbra formálni, majd átmásztam a karámfák között.

Nagyon is jól tudtam hol volt elsõnek jelenésem, így gondolkodás nélkül indultam el a királyi nagyterem felé. Feltûnt, hogy Vento sietett utánam, de sajnos annyi erõ se szorult belém, hogy magammal hívjam, vagy bármit is szóljak hozzá. Mindenen túl akartam esni, majd bevonulni kis szobámba, s ágyam mellé borulva imádkozni.

Az õrök érdeklõdve néztek rám, s kérdezték mi járatban vagyok arra. Röviden elmondtam nekik, hogy sürgõs dolgom lenne, s errõl a királynak feltétlenül tudnia kell. Az egyik bement, megkérdezte mehetek e, majd a helyeslõ válaszra beengedtek. Nem kerteltem, nem vezettem fel semmit sem. Tényeket közöltem, a következményeket vázoltam s végül a reakciót vártam.

- Elengedlek Aedus Flanagan- dörmögte Oroszlánszívû, mire én hálától dagadó kebellel hajoltam meg elõtte a lehetõ legmélyebben. Nem tudtam volna neki ezt meghálálni, soha. Nem kérdezett, nem akadékoskodott. Teljes mértékben felfogta a helyzet súlyosságát. Hamar utamra engedett, amit kihasználva rögvest mentem a dolgaimat intézni.

- Flanagan! A trubadúr fiút is magaddal kell vinned. – Döbbenetemben megálltam, majd visszanéztem a királyra.

- Felség?

- Jobb lesz neki melletted. Nehezen adom neked oda kedvenc pacsirtámat, de úgy látom, neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem valaha volt. Ez ajándék, Flanagan. Õ biztosan jól szórakoztatja majd ír nemeseidet. Meg talán a te ajkadra is mosolyt csal egyszer. Hisz ha egyszer már sikerült õrült vadállatot faragnia ebbõl a komor arcból, bármit lehetséges… - tette hozzá olyan nyugodtan, hogy nem volt merszem kételkedni szavaiban. Bólintottam egy aprót, miszerint tudomásul vettem szavait, majd kiviharoztam a terembõl.

Az ajtó nyílt, tekintetem pedig a menekülõ kölyökre esett. Mikor feltûnt neki, hogy õt nézem ijedten meredt rám, mintha várt volna valamit. Talán egy mondatot. Nem tudtam neki ilyennel szolgálni. Nem akartam hozzászólni, nem akartam senki mással már szót váltani. Épp elég volt aznapra a társalgás nyújtotta „öröm”. Lábam magától vitt tovább, messze mindenkitõl, fel a csigalépcsõn a kis szobámba.

„Magammal kell vinnem. Ír honba, olasz bolondnak.”

A gondolattól teljesen magam alá kerültem. Nem kellett nekem egy újabb nyûg, volt már a nyakamon elég. Elõvettem zsebembõl a levelet, majd újra átfutottam. Gyomrom összeszûkült, szemeimben szúró fájdalmat éreztem, majd minden elhomályosult. Az egyetlen dolog, ami feltûnt, egy nagy paca a levélen, amit kicsorduló könnyem okozott. Kezem megremegett, ahogy aztán az egész testem is. Némán sírtam. Patakokban fojt arcomon a sós víz, ami annyira ledöbbentett, hogy mozdulni sem bírtam.

Szabad kézfejemmel töröltem le végül könnyeim nagy részét, majd a levelet az ágyra téve vettem elõ kabátom belsõ zsebébõl zsebkendõmet, melyet még anyám hímzett nekem teli, mielõtt utamra engedett. Több éves szövet volt, ritkán itattam könnyel s bármi mással. Szívem felett hordtam, babonából vagy sem, magam sem tudom. Csak azt tudtam, hogy az életem megint felfordult, egy családtagom újra odalett s az indokot hiába kerestem, nem leltem. Talán az Isten tett próbára? De miért?

~*~*~*~*###*~*~*~*~

Miután elintéztem mindent nagy nehézségek árán, másnap már minden kész volt az útra. Hajnalban keltem, bár õszintén nem aludtam túl sokat a gyásztól és az utazás izgalmától. Nagy döbbenetemre a király és a lovagok és velem tartottak az udvarra, hogy elbúcsúzzanak tõlem. Mindegyik kezet fogott velem, némelyik még jó utat s egészséget is kívánt, részvétét is kinyilvánította. Legvégére a király maradt, aki eléggé komornak tûnt nem csak a távozásom, de az arra választott korai óra miatt is.

- Azért aludhattál volna még tovább, Flanagan – dörmögte, míg én zavartan elmosolyodtam. – Igaz, tudom. Ez nem várhat. Vigyázz magadra. És vigyázz Ventora is.

- Igaz is, fenség. Õ hol van? – néztem szét, ugyanis sehol sem láttam szõke bozontját.

- Még alszik – jött a válasz, egy vigyorral fûszerezve. – Ugyanis elfelejtettük vele közölni, hogy veled tart. Õ meg vidáman bevackolta magát a helyére, szóval küldtem érte egy cselédlányt, hogy verje fel.

Nem kellet sokat várnunk, hamarosan meg is jelent az említett kissé borzos hajjal, elaludt képpel, kezében egy batyuval. Rögvest sejtettem, hogy annyi cucca van csak. A lantját is felismertem a másik kezében, szóval nem is volt olyan elkeserítõ a dolog. Lassan közeledett felénk, nem erõltette meg magát. A király elé érve mélyen meghajolt, velem nem is törõdött.

- Fenség – üdvözölte, mire a király rárakta jobbját a jobb vállára. Vento lassan egyenesedett fel, tekintetét szigorúan a földre szegezve.

- Légy hû és jó szolgája Flanagan lovagnak. Támogasd útján, válj segédjévé és bizonyítsd emberi mivoltod értékességét.

- Ahogy parancsolja királyom – hajolt meg ismét, majd valahára felém fordult. – Sir Flanagan – hajolt meg elõttem is. Mélyen érintett eme kis gesztusa, a döbbenetem pedig leírhatatlan volt. Sohase tett még olyat, sose mutatta ki tiszteletét, sose viselkedett velem illendõen.

- Épp idõben jöttél – mordultam rá felébredve döbbent mámoromból. – A cókmókodat felkötjük a lóra, aztán indulhatunk is. Add ide, majd én megcsinálom. Addig búcsúz el mindenkitõl! – kaptam ki egyik kezébõl a batyuját, másikból pedig lantját, majd indultam el Cahey felé, aki nyugodtan állt ott egymagába. Értelmesen csillogó szemeivel minden mozdulatomat figyelte, s kissé rosszállóan dobbantott egyet, mikor rájött, újabb csomagot kötöztem rá.

Nem vittem túlzásba, elõzõ nap még az ír ifjúhoz csaptam egy lovat a fennmaradó portékámmal, ami inkább ruha volt és egy kevéske arany. Ventonak nem kerestem külön lovat, gyorsabbnak gondoltam, ha Cahey mindkettõnket elvisz. Tudtam, hogy képes rá, erõs állat volt õ, Vento pedig pehelysúlyú kölyök volt. Miután felkötöttem rá a kis csomagot s lantot, a búcsúzó tömeg felé néztem, ami igazából nem is volt tömeg.  Vento már addigra odasétált hozzám, arcán a döbbenet viszont figyelemreméltó volt.

- És én mivel utazom? Talán gyalogolunk? – érdeklõdött halkan, hogy csak én hallhassam.

- Lovagolunk. Együtt – szálltam fel a nyeregbe, míg õ szavaimat emésztette.

- Nem túl sok ez a lovának? És… és…

- Nyújtsd már a kezedet, s ne keresd a kifogásokat. A király nem rég esketett meg arra, hogy fogadj szót. Tégy hát úgy! – szóltam rá, mire õ vonakodva bár, de felém nyújtotta jobbját. Nem teketóriáztam, keze után kaptam, majd hóna alá nyúlva magam elé ültettem a nyeregbe.

- Isten áldja magát, Richárd király! – kiáltottam búcsúzóul, majd megfordítva Caheyt rögvest ügetésre sarkaltam.

Vento mereven ült elõttem, eléggé elõredõlve. Nem szólt semmit sem, csak a tájat nézte, mintha minden kis részletet magába szívott volna még utoljára. Biztos nem eshetett neki jól, hogy újra útra kellett kelnie egy másik országba, ahol az angolt megvetették. De se én, se õ nem tehettünk róla. Ez volt a királyunk parancsa, mi pedig bolond módjára fejet hajtottunk akarata elõtt.

Nem sarkaltam Caheyt vágtára jó sokáig, az ügetés megtette bõven, hisz az utakon sok paraszt kelt s járt. Nem kívántam egyet se agyontapostatni lovammal, majd magyarázkodni az ír akcentusommal. Vento pedig egyre merevebb és merevebb lett, görcsösen kapaszkodott Cahey sörényébe. Csodáltam is, hogy lovam nem elégedetlenkedett, de ezek szerint nem húzta még eléggé.

- Sajnálom, hogy így alakult – szólaltam meg végre, mikor már elhagytuk a várost, s Cahey vágtázva szelte a földet. – Nem kívántam a királytól, hogy mellém adjon. Ígérem jó sorod lesz Ír honban – dörmögtem Ventonak.

- Ez mind szép és jó – motyogta rekedtes hangon -, de megtenné, hogy nem húz hátulról olyan rútul karóba?

Nem teljesen értettem mit akart ezzel, egészen addig, míg fészkelõdni nem kezdett. Ekkor aztán mérgesen, kissé égõ arccal kaptam el, majd szorítottam meg kezét. Fájdalmában felszisszent, majd sértõdötten rám emelte fáradt tekintetét. Nyûgös volt és feszült, ahogy én is. Nem tûrtem el tõle, hogy egész úton nyelvét köszörülje, fõleg azon, amirõl nem tehettem. Elengedtem karját, majd gyengéden megböktem Cahey oldalát, hogy váltson át ügetésbe, nehogy továbbra is hátulról karóba húzzam bolond olasz ficsúromat.

Úgy tûnt már nem zavarta annyira a dolog, vagy inkább nem akarta újra kimutatni. Bennem még élt az élmény, a tudat miszerint panaszkodott egy lehetetlen dologra, így nem mertem újra vágtára ösztönözni lovamat. Ügetve haladtuk elõre, a szellõ fújta hajunkat, s az égen felhõk úsztak. Az idõ lassan telt, ahogy a távolság is lassan nõtt hazám felé. Nem tudtam mi vár otthon, de biztos voltam benne a hazám adta szabadság s az ír föld újra látása plusz erõt adott a feladatokhoz.

Gondolataimból Vento nekem dõlõ teste zökkentett ki. Elaludt. Azonban ahogy elengedte magát, egyre jobban oldalra csúszott. Kénytelen voltam derekát átkarolni, s visszahúzni magamra, nehogy lebukfencezzen az útra. Feje vállamra bicsaklott, teste kissé elõredõlt. Annyira aludt, hogy ajkai kissé szétnyíltak. Sohase láttam még olyan közelrõl. Soha. Alkalmam nyílt hát megfigyelni bolondos lényét meghitt pillanatában, anélkül, hogy neki feltûnt volna. Nagyon ki volt ütve.

Selymes szõke tincsei nyakamat csiklandozták. Hibátlan arcbõre volt, semmi heg, se betegség nem csúfította el. Fogai is, már amennyit láttam belõlük, egészségesek voltak. Ajkai férfi létére teltek voltak, rózsaszínûek s roppant szépek. Ha csak a külsejét vettem figyelembe, minden szempontból egy angyalra hasonlított. S ami még nagyon meglepõ volt számomra, hogy hiába dõlt teljes súlyával végül nekem, nem éreztem szinte semmit sem, csakis teste melegét.

Nem akartam engedni, álltam tekintetét. Viszont mikor felállta az asztal mellül, megragadta korsóját és felém indult, kissé megijedtem. Nyeltem egy nagyot, még mielõtt elém ért és megállt. Egyenesen a szemembe nézet, így észrevettem sötétbarna szemeit, ahogy szinte parázslottak, sõt lángoltak. Magam sem értettem, hogy ez miképp lehetséges, de mivel saját szememmel láttam, muszáj volt elhinnem. Egész testemet végig futotta egyfajta borzongás, de magam sem tudom elmondani, hogy pontosan mit éreztem. Tartottam is tõle, de nem is. Tudtam, hogy attól függetlenül, hogy az övé vagyok nem fog bántani. Legalább is ezt reméltem. De ha mégis erre adta volna a fejét, biztos voltam benne, hogy nem a király elõtt tenné.

- Igyál – nyomta a kezembe a súlyos kupát, mely csordultig volt aranyosan habzó sörrel, én pedig a meglepõdöttségtõl, vagy inkább a váratlan mozdulatlansortól ügyetlenkedve magamra löttyintettem egy kicsit az italból. – Holnap reggel gyere az istállóba pirkadatkor. Ha nem leszel ott idõben, én magam megyek érted, kirángatlak az ágyból le az udvarra, át a koszos udvaron. Mezítláb leszel e, ruha nélkül nem érdekel, de a lóhoz kötlek, Isten legyen rá a tanúm – jelentette ki még mindig komor arckifejezéssel és éreztem, jobb ha komolyan veszem fenyegetését.
- Nem szokásom késni – morogtam orrom alatt. – És nem kérem a sörét. Biztos beleköpött – fintorogtam rá.
- Bánom is én mit csinálsz vele, de biztosíthatlak, hogy se beleköpni, se belevizelni nem volt idõm. Ne késs! – hátat fordított nekem és sebes léptekkel – már amennyire sebesen tudott haladni a mulatozó emberek között – megindult a nagyterem kijárata felé.
- Maga akar jó modorra és más egyéb lovagi erényre tanítani, mikor el se köszönt tõlem illendõen! – szóltam utána, csak, hogy kissé felkavarjam lelki békéjét, ha addig nem sikerült teljesen megzavarnom addig. Egy pillanatra megrökönyödött és megállt, én pedig egy büszke mosollyal díjaztam magam, hogy elértem célom.

- Jó éjt – nézett vissza rám, szemei furcsán csillogtak, ami kissé lelombozta feltörekvõ jókedvem. Nem várt válaszomra folytatta útját, de én azért elmotyogtam magamban egy „jó éjt”-et.

Figyeltem távozó alakját, nem volt nehéz megtalálnom szememmel, csak lángoló hajkoronáját kellett szemmel tartanom. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó a kezemben tartott kupát kezdtem bámulni és a benne lötyögõ folyékony kenyérrel szemeztem egyre inkább.

- Vento! – szólít meg a király, igen jó kedélyûen, én pedig engedelmesen felé fordulok. – Énekelj még valamit! Tégy kedvünkre – hangja parancsoló, én pedig engedelmességem jeleként meghajolok kissé, de mielõtt közelebb lépnék az uraságok asztaléhoz, meghúzom a kupát és kortyolok pár nagyot a kesernyés folyadékból. Nem esik jól, de érzem, hogy szükségem lesz rá.

A dal befejeztével ismét bezsebeltem a dicsérõ tapsokat és egy kis nyugtot remélve indultam meg már az este elején lefoglalt sarkom felé. Fejemben csak úgy cikáztak a gondolatok, szinte beleszédültem. Egyszerûen nem tudtam mire vélni újdonsült gazdám szavait és egyre csak azon tûnõdtem mit akar velem kezdeni másnap hajnapban, az istállóban, mikor nem is olyan rége azért koholt vádakat a király elõtt, mert megérintettem becses csõdörét.

A mulattság nem akart véget érni. Az oroszlánszívû egyre inkább elvesztette tartását és méltóságát, majd rangjához nem méltó módon kapkodott a fehérnép szoknyája után, akik fel-felsikkantva igyekeztek minél gyorsabban és minél távolabb kerülni uralkodónktól. Fejemet csóválva figyeltem az eseményeket és a sok állat módjára vedelõ urat. Nem értettem, hogy miért néznek fel rájuk annyira, mikor õk is vétkeznek, sõt talán szánalomra méltóbb állapotba kerülnek egy-egy víg este után, mit egy nincstelen jobbágy, és nem csak azért, mert a lovagok meg tudják fizetni az alkohol árát.

Richárd király az éjszaka folyamán többször dalolásra szólított fel, bár biztos voltam benne, nem volt tudatában a szavakkal, melyek elhagyták ajkait. Tekintetem többször az egyik ablak felé tévedt, hogy fel tudjam mérni, ennyi idõm is van még hajnalhasadásig. Mikor észleltem a felkelõ nap elsõ sugarait, elöntötte testem az aggodalom. Abban már biztos voltam, hogy nem érek oda idõben, és csak reménykedni tudtam, nem tartja magát szavához. Végül a király trónjában elszunnyadva érte a hajnal és mindenki, az összes fehérnép, szolga, és a királyné is egyfajta megnyugvással fogadta, hogy véget ért a mulatozás. Nem késlekedtem egy percet sem. Lantomat is otthagyva iramodtam meg az udvar felé, majd mikor megéreztem magamon a hajnal hûvös levegõjét kissé kirázott a hideg, ami felébresztett. Lábaim hangosan csattogtak a köveken, út közben egyszer ki is bicsaklott a bokám, de nem törõdtem vele. Lihegve vetettem be magam az istálló szélesen kitárt fa ajtóján és combjaimra támaszkodva igyekeztem összeszedni minden maradék erõm.

- Ne mondjon semmit se, tudom én, hogy késtem. De! Igen, jövök én itt a kifogásaimmal… - lihegtem, majd felnéztem rá és végigmértem tetõtõl talpig. Mikor megpillantottam kezében a kötelet, éreztem, hogy kifut arcomból a vér. – Már jött értem, igaz? Mint a boszorkányokért szokás, jött akasztani. Vagy tán összekötözte volna kezem-lábam és beledobott volna a tóba? – hadartam és egyre jobban bele éltem magam nem éppen kellemes gondolataimba.
- Útban volt – felelte röviden és tömören. Arcáról szokás szerint semmit sem tudtam leolvasni.

- Mi? – pihegtem, mikor teljesen felfogtam, amit mondott.
- Útban volt, felvettem és összetekertem. De ha nem jöttél volna hamarosan megkerestelek volna, és ezzel a kötéllel – megrázta a kezében lévõ, említett tárgyat – kötöztelek volna meztelenül a lóhoz. Sajnos nem ölhetlek meg, csak nevelhetlek.
- Sajnos – morgom, majd felegyenesedek. A halál valószínûleg megváltás lenne… – Miért kellet ilyen korán idejönnöm? – kérdezem utat engedve kíváncsiságomnak.
- Miért késtél? – Hagyta figyelmen kívül kérdésem, s tettem fel sajátját. - Lehet, hogy csak nyelved ostobaságát kell majd hallgatnom, bár tán értelmeset is tudsz csicseregni. Haldoklónak daloltál, idõsnek segítettél vagy csak most szabadultál kedvesedtõl?

- Egyik se – feleltem kissé bosszúsan feltételezései miatt, de végül nyugodtabban folytatta, mivel már kötél sem volt kezében és esélyt kaptam a magyarázkodásra. - Most lett vége a dínom-dánomnak, a király most engedett utamra. Remélem jól aludt – biggyesztettem még oda monológom végére és ismét végigfuttattam tekintetem magas alakján.
- Most hogy mondod, remekül – feleli némi elégedettséggel hangjában. - Gyere, kilovaglunk. Miért, mit vártál? – kérdezett rám, mikor jobban szemügyre vette fejem. – Istállóba jöttünk, lovakhoz. Még esetleg a lovam karámját tisztíthatod ki, de ennyire én se vagyok elvetemült. Letörne lanthoz szokott kezed. Gyere, nyergelj.
- Nincs lovam, jó uram… - sütöttem le fejét. – Ahogy maga is fogalmazott nem régi istállónál való találkozásunk során, a magamfajta egész életében gyûjtögethet egy paripára. Egy szamár árát már összedaloltam, ha gondolja elmegyek a piacra és vásárlok egy csökönyös jószágot magam alá. Bár ne csodálja, ha lemaradok, s kínomban megölöm azt a makacs jószágot – bolondoztam kicsit, de arcomra komolyságot erõltettem. 
- Nem nagyon értek én a trubadúri élethez, de abban teljesen biztos vagyok, hogy egy-két verés a hasonló férfiatlan viselkedéseidért már rég helyrerázta volna elmédet. Gyere, te búza királyfi, kerítünk neked egy csökönyös gebét –intett nekem, és hatat fordított.
- Mélyen megtisztel vele Lánguram – dörmögtem. Láttam, ahogy egy pillanatra megfeszült néhány izma, de nem esett mozgásának könnyed ritmusából.

Hamar talált nekem egy megfelelõ állatot, egy szép, pej színû kancát. Kissé idõsebb volt már szegény jószág, de rendkívül barátságos, és nyugodt, ami részben megnyugtatta bensõm, hisz azelõtt még sosem ültem lovon.

Felnyergeltem a hátast a kapott szerszámokkal és elõször csak óvatosan végigsimítottam vakfoltján, majd egyik mellsõ lábán. Mikor láttam, hogy kedvesen fogadja érintésem, csak akkor ültem fel hátára. Beleigazítottam lábam a kengyelbe és erõsen megragadtam a szárakat.

Az udvaron lévõ szolgasereg furcsán szemlélte párosunkat, de igyekeztem nem figyelni rájuk. Felemeltem fejem és elõre néztem. Eleinte nem szólaltam meg, csendben vártam, hogy elhagyjuk az udvart, és erõsen koncentráltam arra, hogy megtartsam egyensúlyom.

- Csendben járjuk a földeket? Talán házat kíván venni? – kérdeztem fáradtan. Mire a nap teljes pompájában tündökölt a ragyogóan kék égbolton, már minden porcikám érezte az átvirrasztott éjszaka hatását. Végtagjaim nehézzé váltak, és alattam a szép állat zötykölõdõ léptei kirázták belõlem a lelket is.

- Csendben a legjobb lovagolni, hallgatni a természetet. Házat pedig nem kívánok venni se itt, se máshol az elkövetkezendõ idõben.
- Miért nem? – értetlenkedtem. - Úgy hírlik vagyonából futná bõven, Anglia földjein is telne három nagybirtokra is. Mi tartja vissza attól, amit más úgy fût? Föld, pénz és hatalom – itt már kezdtem belelendülni mondókámba és lovamat kicsit gyorsabb tempóra ösztökéltem, hogy melléérjek. - Erre vágyik mindenki, fõleg a lovagok. Ne kelljen mást szolgálni, szolgáltak õk már eleget, adják csak a pénzt, had szálljanak saját fészkükbe s üljenek tojásokra, melyekbõl újabb garasok kelnek majd ki az idõ múltával – vázoltam neki elképzelésemet.
- Nem vágyok erre. Csak csendre, amit ezek szerint a sok pénzemen se lehetne megvenni – veti oda, célozva arra, hogy jobban járnánk mindketten, ha inkább csendben maradnék, de ügyet sem vetek rá.
- Hol tartja a vagyonát, ha nem birtokokban?
- Van földem, bõven. Ír földön vannak birtokaim, ott van minden pénzem. Meg egy házam is van a franciáknál. Nem nagy, kis földdel, jobbágy alig tartozik hozzá, de a király rábeszélt, hogy egyszer még jól jön majd nekem. S most ha nem leszel csendbe, oda küldelek tüstént!
- Francia földön jól érezném magamat, uram – feleltem szórakozottan. – Tudja az olasz és a francia rokonlélek, még ha nem is vallja.
- A többi pénzemet meg a párnám alatt õrzõm, s ha nem fogod be csõrödet, megetetem veled mindet – fordult felé egyre mérgesebben.  – Nem akarok veled az úton vitázni, mint holmi õrült hazafi, kinek eszét vette a szent harc, mikor jobb dolga nem akadna, csak lovaglás a felkelõ nap alatt.
- Tudja, hogy ez rímelt és szépen hangzott? – állapítom meg kissé kótyagosan, bolondozva. -  Majd írok alá egy dalocskát s elõadom – elengedtem kantárt, és lantjátékot utánoztam. Ujjaim úgy mozogtak a levegõben, mintha éppen a húrokat szorítanám. - Persze kicsit kibõvítve, ha nem bánja, de elõtte majd odabiggyesztem csõrömmel, hogy maga adta az ötletet, öné az elsõ pár sor. Ha pedig garast vágnak fejemhez, osztozom majd önnel, mint gazdámmal, nehogy éhen haljon – lelkesen magyaráztam, és kiélveztem rosszallóan összeráncolt szemöldökének látványát.
- Ne aggódj, nem halok éhen egyhamar. De helyedben félnék, hogy nehogy jó gazdád vasvillára húzva vigyen vissza a kastélyba. Nem fenyegetlek, hogy legyél csendben, mert süketnek beszélhet az ember. De biztosíthatlak, egyszer legyél bajban, az én kezem után nem kaphatsz.
- Kegyetlen egy úr maga –emeltem fel fejem és bõszen kezdtem méregetni. A nap sugarai elvakítottak, így kénytelen voltam hunyorogni, de eszem ágában sem jutott más felé nézni. - Õszinte – mordultam a választ. – De mivel védenem kell a gyengéket, nem hagyhatlak a gödörben.
- Gyengének tart? – bukott ki belõlem felháborodottan a kérdés.
- Szellemileg – válaszától leesett az állam és kapkodni kezdtem a levegõt. A lovag elõrébb sietett gyönyörû csõdörével, én viszont meglepõdöttségemben és sértettségemben még arról is megfeledkeztem, hogy rendesen kapaszkodjak lábaimmal az alattam mocorgó hátas oldalába.

Felháborított feltételezése. Sértette önérzetemet. Én, aki beszél olaszul, angolul és latinul, tud írni és olvasni, eltanulta a lantjáték fortélyait, semmiképpen, semmilyen körülmény között nem vagyok „szellemileg gyenge”. Bolondságaim és a szavak csûrés-csavarása mögött sem féleszûség áll! – Háborogtam magamban szemöldökeimet ráncolva, újdonsült uram pedig valószínûleg élvezte a csendet, mely sértõdöttségem biztosított neki. Legszívesebben megmutattam volna neki, hogy milyen tehetséges forgatom a szavak, tehetségesebben, mit õ a híres nevezetes kardját, de inkább visszanyeltem dühöm és úgy döntöttem, inkább kihasználok egy másik, megfelelõbb alkalmat a szurkálódásra.

A déli órákban értünk vissza a kastélyhoz. Lánguram könnyûszerrel pattant le fekete csõdöre hátáról, én viszont kivártam mikor nem figyelt oda és akkor kászálódtam ki a nyeregbõl. Alig bírtam lábaimat mozdítani, mintha felmondták volna addigi hasznos szolgálatukat, de igyekeztem elrejteni a fájdalmat és a fáradtságot mozdulataimban.

- Nyergeld le a lovat és vezesd be a helyére! – adta ki a parancsot én pedig bólintottam egyet. Megindultam hátrafelé, hogy elvégezzem a feladatot.

Csak nagy erõfeszítések árán tudtam megszabadítani a nyeregtõl az öreg jószágot, aki végül köszönet gyanánt vállamhoz tette széles fejét. Arcommal nekidörgölõztem puha szõrének és suttogtam neki egy „köszönöm” szót, amiért olyan türelmesen viselkedett velem az út során, majd kezeimben tartva a nyerget megindultam vissza, az istálló elejébe.

Szemeim akaratomon kívül is a lovag felé tévedtek, aki gyengéden simított végig csodás hátasa gerince vonalán és igazította sörényét egy oldalra. Elképedve bámultam a jelenetet és kezdett megfogalmazódni fejemben az a gondolat, miszerint nem csak az állat vagyonbéli értéke miatt akart a minap vasvillára tûzni.

Közelebb merészkedtem és leraktam a nehéz lószerszámot az egyik karámfára.

- Fenséges jószág – szólaltam meg a lovag háta mögött, aki egy parányit megrezzent. Talán nem vette észre, hogy mögötte ólálkodom.

Hátranézett rám a válla felett.

- Igen – válaszolta kurtán. – Talán tartasz valamitõl, hogy ilyen messze álltál meg a karámtól? – érdeklõdik némi gúnnyal hangjában.

- Ó jóuram, most nem látok a közelben vasvillát, így talán csak a karóba húzatás fenyeget – felelem fejemmel egy cölöp felé bökve. Teszek pár lépést felé, hogy rácáfoljak gyanújára. Mikor ezt észleli, visszafordul az állat felé, és még végigsimít párszor oldalán nagy, lapátkezeivel.

- Szegény felesége biztosan elhanyagolva érzi magát a paripa mellet. Nem láttam még embert, aki ekkora szeretettet fordított volna hátasa felé – állapítom meg egy gúnyos mosollyal arcomon. Ismét felém fordult és közönyösen megszólalt:

- Ami nincs, az nem érezheti magát elhanyagolva.

- Ó, pedig jóuram már benne lenne a korban, hogy megnõsüljön – arcomon a gúnyos mosoly még szélesebb lett, szinte már vicsorogtam.

- Ne üsd ebbe az orrod – morogta felém. – De tudom, neked valamit parancsolni olyan, mintha a szélnek mondanánk, ne fújjon többé – zsörtölõdött, én pedig halkan felnevettem.

- Nagyon találó hasonlat – Ha még tudta is volna, hogy mennyire találó.

Erre már nem válaszolt. Talán nem látta érdemesnek, vagy úgy gondolta inkább megkíméli magát és engem is az újabb vitától. Figyeltem, ahogy még egy darabig lova körül foglalatoskodott, végül vettem a bátorságot és egészen közel merészkedtem a karámhoz. Kezeimmel megkapaszkodtam a karámfában és igyekeztem uralkodni magamon, hogy csak szemeimet legeltessem a fenséges állaton. Viszont az máshogy gondolata a dolgot, tett pár lépést felém, majd széles orrával megszimatolta hajam és nyakam, én pedig ösztönösen simítottam kezem a pofájára. Éreztem, ahogy mosolyra húzódnak ajkaim, de rögtön arcomra fagyott a vigyor, mikor megpillantottam az írt. Rögvest elkaptam kezeim és hátam mögött összekulcsoltam õket.

- Bocsássa meg viselkedésemet, Lánguram, ahogy ön is utalt féleszûségemre, most bebizonyosodott, hogy valójában az vagyok – hadartam reménykedve, hogy ezúttal nem akar majd megölni. – De ahogy látja, a lova ért elõször hozzám, az állatok pedig tartanak a rossz emberektõl. Ezek szerint én nem vagyok annyira rossz – még mielõtt választ adhatott volna megjelent a karám mellett a lovászfiú jobbján egy szintén lánghajú legénnyel. Rögtön látszott fizimiskáján, hogy õ is ír, bár üstöke közel sem volt olyan élénk színû, izzó, mit a lovagnak.

Megszólalt, bár egy szavát sem értettem, viszont a Lángúr figyelmesen hallgatta és arca elkomorodott, mikor a másik egy levélféleséget nyújtott át neki. Vetettem rá egy röpke pillantást, ahogy átnyújtották elõttem észrevettem a tiszta papíron a vörös pecsétet. Nem ismertem fel rajta a címert, de azt sejtettem, hogy biztos fontos dolog állhat a levélben.

Figyeltem gazdámat, ahogy feltörte a pecsétet és széthajtotta a papírost. Feszülten kezdte róni szemével a sorokat, majd rövidesen arcvonásai megenyhültek, de megkönnyebbülés helyett bánat kúszott arcára. Egyik kezével megkapaszkodott a hozzá legközelebb esõ karámfában és a küldönc felé fordult. Intézett hozzá pár kérdést - legalább is a hanglejtésbõl kérdésnek sejtettem õket – aztán tovább vizslatta a levelet.

Nem értettem milyen hírt kaphatott, és egyre inkább fúrta oldalamat a kíváncsiság. Aztán az újonnan érkezett ír legény kissé meghajolt elõtte és távozott, az istállófiú pedig utána ment.

Értetlenül álltam és a Lángurat fürkésztem.

- Jóuram… - szólaltam meg halkan, mikor már nem bírtam tovább a feszült csendet. – Talán valamilyen rossz hírt kapott? – érdeklõdtem halkan és óvatosan. Nem akartam, hogy haragra gerjedjen, akkor, abban a helyzetben biztos nem úsztam volna meg egy kis ráncigálással.

- A testvérbátyám… - kezdett bele a mondatba, majd nyelt egy nagyot. – meghalt – ahogy ajkaival megformálta az utolsó szót, hatalmasat dobban a szívem és elöntött egy olyan érzés, amit addigi életemben nem túl gyakran éreztem. Ez pedig nem volt más, mint a részvétel.

- Nagyon sajnálom, uram… - motyogtam kelletlenül.

- Minél elõbb haza kell térnem – suttogta, sokkal inkább magának, mint nekem, aztán lassan megkeményítette ismét arcát és étmászott a karámfák között.

Nem intézett hozzám egyetlen mondatot sem csak elindult az istálló kijárata felé. Egy darabig csak néztem, aztán gondolkodás nélkül indultam utána. Nem tudtam merre tart, csak követtem, végül megállt a királyi nagyterem elõtt és egy mély lélegzetvétel után bebocsájtást kért és eltûnt a hatalmas famonstrumok mögött.

Megvártam, míg becsukódik az ajtó, aztán odasiettem és fülemet szorosan odatapasztottam a nyílászárónak. Nem értettem minden szót, de azt hallottam, hogy engedélyt kér az Oroszlánszívûtõl a távozásra. Aztán lépteket. Hirtelen, még éppen idõben ugrottam félre az ajtók elõl.

Kissé ijedten néztem a megjelenõ lovagra, aki szintén engem figyelt, aztán otthagyott. Egyszerûen, egy szó nélkül ott hagyott egyedül. De megértettem viselkedését. Nem akartam bolondozni vele.

~*~*~*~{¤}~*~*~*~

Egy éjszakányi virrasztás után, és még a rákövetkezõ mulatságon való, hajnalig tartó kitartás után fáradtan zuhantam ágyamba, de mégsem jött álom a szememre. Gondolataim egyre csak az ír lovag körül forogtak. Aznap este részt sem vett a lakomán. Magam sem hittem volna, hogy megeshet, de megsajnáltam…

Elõször meg sem nyikkantam, abban reménykedve, hogy az ajtó másik oldalán álló személy elõbb, vagy utóbb feladja, és odébb áll, de végül, mikor már kiabálva elkezdett szólogatni is, muszáj volt kikászálódni a fekhelyemrõl.

Mérgesen nyitottam ajtót, az elõttem álló cseléd pedig kissé rémülten nézett rám.

- Mi az? – kérdeztem felháborodottan és megdörgöltem egyik kezemmel szemeim, hogy kissé kiûzzem belõlük az álmosságot.

- Az urad indul vissza, Írországba – közölte én pedig elõször nem értettem mire gondol.

- Búcsúzzam el tõle? Hidd el nekem asszony, a lovag sem hiányol az búcsút intõk tömegébõl – morogtam még mindig paprikás hangulatban.

- Szedelõzködj! Gyerünk! – sürget a fehérnép. – Sir Flanagan már indulásra kész, csak lovát készítik fel a hosszú útra – magyarázott és mikor látta, hogy meg sem moccantam, õ maga kezdte összekapkodni az ingjeim, aztán batyuba kötve a kezembe nyomta. – Tessék. És most eredj! – adta ki az utasítást, én pedig kelletlenül, de megindultam.

Az udvaron a király és az ír lovag búcsúzkodott egymástól. A többi úr is ott sorakozott a király mögött. Lassan közelítettem meg õket. a Király elé érve pedig mélyen meghajoltam.

- Fenség – üdvözöltem tisztelettudóan. Richárd király pedig vállamra rakta jobbját. Lassan egyenesedtem fel, de nem néztem az uralkodó szemébe.

- Légy hû, és jó szolgája Flanagan lovagnak. Támogasd útján, válj segédjévé és bizonyítsd emberi mivoltod értékességét.

- Ahogy parancsolja királyom – hajoltam meg ismét, aztán a lovag felé fordultam, és olyasmire készültem, amit talán soha életemben nem tettem volna meg, ha nem éri ekkora csapás.

- Sir Flanagan – kissé meghajoltam elõtte is.

Nem. Nem tiszteletbõl, vagy azért mert ezzel akartam bizonyítani a felé tanúsított engedelmességem. Nem.

Vállamat megragadta valaki, és mikor szembefordított magával, szembesültem az ír lovag vérben fogó szemeivel és tûzként lobogó haragjával.

- Egy indokot mondj nekem, hogy ne etessem meg veled a vasvillát. Ha nem sikerül hamar jó indokod kipörgetned nyelveddel, megoldjuk, hogy ne legyen rá többet gondod – förmedt rám a lovag. A döbbenettõl meg sem tudtam szólalni. Hallottam, hogy hátam mögött a gyönyörû mén is izgatottá vált, tett pár lépést.

- Nem bûn az, ha a lovához érek – nyögtem ki végül, mikor végre összeszedtem minden maradék bátorságom.

- Nem bûn az, ha rajtam élesíted a fattyúnyelvedet, és nem bûn az, ha bolondot csinálsz belõlem a király elõtt. Az azonban bûn, hogy a trubadúri, mocskos kezeiddel a lovamhoz nyúlsz, s ki tudja, mit teszel vele. Az egész életedben nem tudsz annyit keresni, amennyit ez a ló ér. Érted, hogy mit mondok neked, te olajfák vidékérõl származó naplopó? – megragadta mellényem és annál fogva durván megrázott.

- Hogy megeredt a nyelve, mikor lovához nyúltam. Bezzeg bolondságaimra két szót ha szólt, pedig azok több misét megértek volna – vágtam vissza félve, bár hangon nem tükrözte kétségbeesésem. Az úr vett egy mély lélegzetet, fejét oldalra fordítva egy vasvillát kezdett fürkészni. Szemében egy õrült csillanást véltem felfedezni. – Nem ölhet meg. Megbüntetik érte – mondtam tágra nyílt szemekkel.

- Ezek szerint megölhetlek, csak megbüntetnek érte – gúnyos mosoly kúszott szigorú ajkaira, felém fordult ismét ás még jobban megszorította felsõ ruházatom. Nyeltem egy hatalmasat. – De nekem sokkal jobb ötletem van. A király elé ráncigálom bûnös testedet, s azt találom neki mondani, rajtakaptalak, ahogy épp a lovam körül járkálták. Sõt, belegondolva a dologba azt mondom majd neki, hogy rajtakaptalak, ahogy el akarod lopni a hátasomat.

- Nem teheti! – tört ki belõlem az elsõ döbbenet után a kétségbeesett kiáltás. Az udvaron sertepertélõ cselédség, erre már felfigyelt. Többen összegyûltek az istálló bejáratánál és kíváncsian vizslattak minket. Bennük volt minden bizodalmam, reménykedtem, hogy valamelyikük megmenekít a lovag fojtogató szorításából.

Az ír gyorsan kinyitotta a karám ajtaját és egy durva mozdulattal belökött. Pont egy szénakazalra estem, így nem ütöttem meg magam túlságosan.

- Még egyszer merd megpróbálni ellopni a lovamat fiú, nyakadat veszem! – bömbölte majd megragadta egyik karom és felráncigált. – A király elé viszlek, s meglátjuk mi lesz majd a büntetésed.

Könnyûszerrel rángatott maga után a király terméig. Hiába próbáltam szabadulni szorításából, nem sikerült. Mindenféle szitokszóval illettem, hol angolul, hol olasz jelzõkkel sújtottam, de nem igazán foglalkozott velük.

- Két napja ismeritek egymást s máris összeakasztottátok a bajszotokat? Mire véljem ezt Flanagan? – kérdezte királyunk nyugodt hangon.

- Felséged azt ígérte, ha angol földre teszem a lábamat biztosítja azt, hogy ami az enyém az is marad, míg én úgy nem döntök. Igaz? – az ír szorított egyet kezemen, én pedig fájdalmasan felszisszentem.

- Igaz, miért ne lenne az.

- Ne hallgasson erre a Lángúrra királyom, száját csakis hamis vádak fogják elhagyni, hogy engem feketítsen be ön elõtt! – próbáltam védekezni, de a lovag rögtön rám szólt.

- Neked itt nincs jogod beszélni, *bréagadóir – sziszegte fogai között. Az utolsó szót nem értettem, valószínûleg anyanyelvén mondhatta, de a hanglejtésbõl gyanítottam, hogy nem jelenthet semmi jót.

- Elég legyen már ebbõl! – ripakodott ránk az Oroszlánszívû, majd felállt a trónusáról, lesétált az emelvényrõl és meg sem állt, míg oda nem ért hozzánk. – Mi ütött belétek? Két jó emberem egymás torkának esik.

- El akarta lopni a lovamat – kezdett bele a hazug, én pedig fivánkolni kezdtem kezei között.

- Hazug ír! Ha hozzá is nyúltam lovadhoz semmi rossz szándék nem vezérelt! – kiabáltam mérgesen.

- Csendet! Flanagan, folytasd – intett a király, nekem pedig kötelességem volt elhallgatni.

- Úgy döntöttem kilovagolok, miután beszéltem felségeddel. Mikor beértem az istállóba ez a kis mitugrász éppen a lovamat próbálta megszöktetni. Szerencse, hogy idõben odaértem.

- Aljas rágalom, felséges uram! Ne higgyen a harag és gyûlölet szavainak, fejemben se fordulna meg ilyen vétek. Ha bántottam is a lovagot, szavakkal és bolondos viccekkel tettem azt felséged elõtt – próbáltam menteni az írhám.

- Akkor miért ólálkodtál az istállóban, fõleg Flanagan úr lovánál? – tette fel a döntõ kérdést a király, hanglejtésébõl éreztem, hogy nem hiszi, hogy tényleg lopni akartam.

- Gyönyörû, fekete csatamén áll a lovag tulajdonában, minden épeszû ember megcsodálja azt a jószágot. De esküszöm felség, nem akartam ellopni – mondtam el az igazságot.

- Esküszöm – motyogtam végül, s hajtottam le fejét.

- Hallhattad Flanagan. Nem akarta ellopni a lovadat – jelenti ki a király, én pedig fellélegzem.

- Ennyivel el is intéznénk a dolgokat, felség? – kérdezi a lovag komoran, mire én is felkapom a fejem. A király közelebb hajol hozzá.

- Mond mit vársz még el tõlem? Nem tette meg, még ha talán szándékban is állt. És ha szándék is volt, inkább csínytevésbõl tette.

- Háromszor tett bolonddá. Valami nekem is jár, felség. Kárpótlásul, vagy csak könyöradományért.

Richard király úgy bámult a lovagra, mit valamiféle lidércre. Arcán értetlenség és csodálkozás vegyült.

- Azt mondtad ma reggel nekem Flanagan – kezdett bele a király kimérten, én pedig visszafojtottam a lélegzetem -, hogy te tudnál mit kezdeni a fiú viselkedésével. Engedélyt adok rá. Neveld meg, foglalkozz vele, s talán akkor többet nem csinál majd ilyet.

- Nem az apja vagyok, uram. Semmi közöm hozzá azon kívül, hogy lovamat lopta volna, ha szerencsés napja van.

- Hányszor kell még elismételnem, hogy nem akartam se lovat, se szénát, se abrakot lopni? – dörmögtem orrom alatt, kezdtem nagyon unni a koholt vádakat. – Inkább büntessen meg felség, csak legyen vége ennek. Önnek is van sok ezer dolga, ne mi lopjuk értékes idejét.

- Flanagan, rád bízom a fiút. Kárpótlásul legyen az apródod. Romano, hallgass az új uradra s próbálj megemberesedni – fordított nekünk hátat, majd sétált vissza trónjához.

- Felség…

- De uram… - tiltakoztunk egyszerre a lovaggal.

- Én ezzel lezártnak tekintem a viszályt – nézett vissza még ránk, majd foglalt helyet.

Az ír döbbenetében engedett a szorításból én pedig a meglepõdöttségtõl megfeledkeztem saját súlyomról és térdeimre estem.

Mikor sikerült feleszmélnem elsõ döbbenetembõl, szemem sarkából a mellettem álló férfire sandítottam.

Tétlenül állt, kezei maga mellett lógtak tehetetlenül. Szája idõnként résnyire nyílt, mintha mondani akart volna valamit, de aztán döbbent arcára keménységet erõltetett.

Kissé meghajolt a király elõtt, majd megfordult és sietõsen távozott. Én viszont még mindig nem bírtam moccanni sem.

- Fenség… könyörgöm – kezdtem könyörögni egy kis idõ után. – Esedezem önnek, hogy ne adjon annak a hazugnak a kezére… - arcomon éreztem, hogy keserûség ül, talán urunk még nem is látott ennyire elkámpicsorodva.

- Keresd meg urad és igyekezz tisztelettudó lenni. Kövesd mindenhova és tégy kedvére. Õ ír, más neveltetést kapott, nem olyan, mint te – magyarázza már kissé türelmesebben. – Eredj! – utasít, én pedig kénytelen kelletlen feltápászkodtam a földrõl.

Leszegett fejjel lépdeltem kifelé a terembõl, de hallottam, ahogy mögöttem pár nemes összesúg, aztán igyekeznek elfojtani egy kuncogást.

Alig hagytam el a nagytermet, rögvest megpillantottam a lángoló hajú lovagot. Délelõtt még széles mosollyal arcomon szegõdtem volna mellé, csak azért, hogy bosszanthassam, de akkor már egy csepp kedves sem volt a viccelõdéshez. Magamnak szültem a bajt, kellett nekem bolondoznom!

Vágtam még egy utolsó, savanyú fintort, majd lábaimat vonszolva megindultam.

- Lánguram – köszöntem egy apró biccentéssel, és ahogy kimondtam gúnynevét, halkan felmordult.

 - Kölyök, ideje lenne megtanulnod a nevem – hangjában még érzõdött a düh, amitõl részben hízott a májam, részben én is lángra gyúltam. – Mit akarsz?

- Királyunk parancsa szerint önnel kell tartanom és kedvére kell tennem. De mivel jóuram, rá kellet jönnöm, hogy önnek nincsen humorérzéke és savanyú, akár a citrom, úgy vélem igen nehéz dolgom lesz – pedzegettem továbbra is rajta a nyelvem, de az ír csak felsóhajtott. Nem szólt semmit, csak megindult, én pedig meghagyva kettõnk között a tisztes távolságot – nehogy elõkerüljön valahonnan egy vasvilla – követtem.

Nem settenkedtem, de igyekeztem észrevétlen maradni.

Végigsétált az elõudvaron, ahol a szembe érkezõ szolgahad furcsa pillantásokkal fogadta és engem is értetlenül bámultak. Tudtam, hogy õk is hallották a perpatvart, és valószínûleg a hírek is nagyon gyorsan terjedtek; lassan az egész udvar megtudta, hogy nem voltam többé kivételezett, pártfogolt, vagy bármi egyéb. Sõt. Már nem is közvetlenül királyomat szolgáltam.

Néhány embernek, ez a tény elégedett, rosszindulatú mosolyt csalt az arcára és nem is igyekezett véka alá rejteni, mikor szembetalálkozott velem.

A pletykásabb fajta asszonyok pedig rögtön elkezdtek regéket szõni az esemény köré; láttam, amint összesúgtak rám sandítva, vagy éppen leplezetlenül bámulva.

Igyekeztem nem foglalkozni velük, felemeltem fejem és büszkén elõre tekintve baktattam a vörös után.

Fogalmam sem volt merre tart, de tulajdonképpen nem is igazán érdekelt. Talán leginkább csak el szerettem volna tûnni az emberek elõl, hogy kelljen tudomásul vennem a tényt. A tényt, hogy bolondságommal megástam saját sírom, és most a hazug ír tulajdonát képezem.

  A Lángúr a kert felé vette útját, én pedig csendesen lépdeltem mögötte. Míg õ csak haladt elõre én le-lemaradoztam, igyekeztem kiélvezni a kert gyönyörûségét. Két oldalt sorakoztak a kisebb-nagyobb bokrok, melyeket gyönyörû virágok borítottak. Némelyiken pici, lila virág pompázott, volt olyan, melyen vörös rózsák nõttek, és ontották magukból az édes illatot. Még csak a virágzás elején járt az idõ, nem régen tavaszodott ki, de az a szúrós, mégis elbûvölõ teremtés már teljes pompájában tündökölt. Fenséges volt, királyokhoz, istenségekhez méltó.

Hírtelen torpantam meg, és csak bámultam a lábaim elõtt heverõ, már kissé kókadt növényre. Lángszínû szirmai már korántsem voltak olyan élettel teltek, mint délelõtt, sötétzöld levelei kókadtan lógtak kecse, vékony, itt-ott tüskékkel díszített szára mellett.

Lehajoltam érte és óvatosan, mutató és középsõ ujjam közé zárva felemeltem a gonosz kis teremtést, mellyel a lovagot szégyenítettem meg nem is olyan sokkal azelõtt. Savanyú mosoly ült ki arcomra és csak figyeltem a rózsaszálat, majd letéptem a virág fejét, mintha revansot vennék rajta. Pedig õ igazából nem tehetett semmirõl.

Markomban a virágszirmokat szorongatva indultam meg, hogy utolérjem a lovagot, ki akkor már majdnem eltûnt szemem világából.

~*~*~}¤{~*~*~

A király és a királyné kérésére az udvar összes trubadúrja megjelent a kora este tartott lakomán, hogy szórakoztassák dalaikkal, lantjátékukkal a vendégeket, falatozó urakat.

Keserûen húztam meg magam az egyik sarokban, és unottan fürkésztem a mulatozó embereket. Szemem néha megakadt az íren, ki ismét az asztal szélén ült és komoran bámulta hol tányérját, hol felkukkantott királyára, mikor az szólt hozzá, vagy kérdezett valamit.

Nem értettem, miért ilyen. Különc. A többi nemes jól érezte magát, ittak – némelyik túlságosan sokat is -, jó étvággyal kóstolgatták az ínycsiklandozó fogásokat, de õ csak szigorú tekintetét mutatva, némi világfájdalommal arcán kémlelt csak körbe, és azt is oly ritkán tette, amilyen ritkán csak lehetett.

Mikor délután a kertben sétált, akkor ily oly módon viselkedett, mintha a napsütést sem élvezte volna, mintha még annak sem örülne, hogy ép bõrrel megúszta a szentföldi csatát.

Aztán pedig engedélyt kért, hogy körbe nézhessen a könyvtárban. Oda már nem követtem, akadt jobb dolgom is. De egészen alkonyatig színét sem láttam, csak, mikor megjelent a vacsorán.

  - Romano – szólított meg a király jó kedélyûen, bár vidámságának forrása még nem a sör volt. Zavartan pillantottam fel rá, mivel kiszakított gondolatmenetembõl, de gyorsan rendeztem vonásaim.

- Igen, királyom? – kérdeztem tõle illedelmesen és felálltam, hogy kissé meg tudjak hajolni.

- Ma este még nem is hallattad pacsirta hangod és bolondozni sem bolondoztál – állapítja meg, mire az egyik részegebb lovag hangosan felhorkan, és odasúg a jobbján ülõ angol nemesnek.

- Fenségem, énekel-e a pacsirta, ha szárnyát szegik? Dalol-e ha kalitkába zárják? – kérdezem búbánatosan, és végig a lángoló hajú lovagot figyeltem hogy elcsípjem reakcióját, de semmi különöset nem cselekedett, csak viszonozta pillantásom. Szúrós szemei úgy hatoltak belém, mint finom, úri hölgy kezébe a rózsatüske, viszont álltam minden egyes kis rezdülését. Nem gyõzhetett le. Legalábbis úgy, hogy észrevegye.

A király felkacagott.

- Énekelj valamit – parancsolta, bár hangja barátságos volt.

- Félek uram, hogy csak szárnya vesztettségem ölthetne testet dalomban – kérettem magam, de csak oly módon, mellyel még nem sértem az Oroszlánszívû személyét.

- Legyen úgy – jelentette ki, nekem pedig nem volt más választásom.

Elõrébb léptem, kezemben húros hangszeremmel és már azon törtem fejem, mit is énekeljek.

A szavak gyorsan követték egymást, gyorsan megszületett a dalocska.

- Nem dalol a pacsirta,

Ha már nem repülhet.

Elvették szabadságát,

Kalickába zárták,

Tûz emészti testét,

Fogoly õ már tette miatt,

Bûne pedig nem más,

Csak a bolondság – dalolom a legszomorúbb dallamra, melyet elmém és ujjaim szülni tudnak lantom által.

Az ébredésem után rögvest fekhelyem mellé térdeltem s nem mulasztottam el a fontos reggeli imát. A szokásosat kértem: békét, termésben bõ esztendõt és boldogságot ír honfitársaimnak, családomnak s hûbéruramnak. Másra nem vágytam, nem volt mire vagy éppen kire.

- Végezetül Uram, bármiféle próbatétel elé is állítod ezt a hívedet, ki itt térdel elõtted, tudd, sose hátrál meg – suttogtam, majd pillantottam a fehér plafonra. – Ámen.

Megmosakodtam, rendbe tettem külsõmet, hogy aztán kitehessem a lábamat az angolok közé. Futó pillantást vettettem az ablakon keresztül a nyüzsgõ udvarra, majd ajkamon egy halovány mosollyal nyugtáztam magamban egy lovag se tért még magához az elõzõ esti sörmámorból.

Ahogy az udvarra igyekeztem minden cselédlány az elsõ döbbenete után illedelmesen köszöntött. Válaszom sosem volt több egy üdvözlõ biccentésnél. Nem tellett többre, nem kellett több. Senki nem várta el tõlem, hogy szóba álljak bármelyik fehérnéppel. S szerintem õk is csak örültek a „furcsa ír férfi” szótlanságának, no meg tétlen kezeinek. Egyik szoknyája után se nyúlkáltam.

Tudtam jól, hogy a kastély másik oldalán csodás kertek biztosították a királyné csendes sétáját udvarhölgyeivel. Jobban vonzott a harmatos fû, mint a lótrágyával borított elõudvar; s a madárcsicsergés a szolgák duruzsolásánál. Nem vágytam másra, mint egy csendes, de leginkább magányos sétára, így hát vettem a bátorságot s királyi kert felé merészkedtem. Magányos sétám képe azonban hamar délibábnak tûnt, ahogy megláttam a király magasztos alakját a fák között.

- Felséged ilyen korán már ébren van? – léptem mellé, mire õ rám emelte elgondolkodott tekintetét.

- Kérdezhetném ezt tõled is Flanagan, de ismerve jellemed és szokásaidat nem csodálkozom azon, ha a cselédek órájában kelsz.

- Le kell róni a tiszteletünket az Úr felé – jegyeztem meg csendesen, nem említve azt, hogy az éjszakáim inkább rémálmok tömkelege, mint pihenés szentélye.

- Így igaz. Ezzel egyetértek veled. Ha már erre vetett az utad, nem akarod a bolondos és ostoba szavaimat a szokásos módon, helyeslõen hallgatni? Másra nem vágyok, csak egy értelmes ember szófukarságára. Esetleg idézzük fel a régmúlt hõstetteit.

- Ahogy kívánja – biccentettem egy aprót, majd indultam el utána. Igaza volt, javarészt õ beszélt, én pedig csak hallgattam szavait. Csodáltam, hogy nem mutatta jelét a macskajajnak, pedig biztos voltam benne, hogy õ se úszhatta meg a sok korsót semmi nélkül. Hiába volt király, ennek nem adhatott parancsot, ahogy a Halálnak sem.

- Mond csak Flanagan, az éjszakáid ugyan olyan nyugodtan telnek a Szentföld óta, mint elõtte?

- Sosem voltam túl jó alvó, felség. Atyám ezt sokszor szóvá is tette – hárítottam rögvest a választ, hisz tudtam mit szeretne hallani.

- Igazad van. Ami megtörtént az megtörtént – kulcsolta össze kezét a háta mögött, majd egy pillanatra megállt. – Miért van az Flanagan, ha te veled beszélgetek sokkal több értelmes gondolatom akad, mint máskor?

- Talán, mert bolondozás híján mással nem tudok szolgálni, csak komolysággal, felség. – Erre az oroszlánszívû egy nagy kacajjal úgy háton csapott, hogy kelletlenül bár, de elõrébb kellett lépnem egyet.

- Úgy, ahogy mondod. A fene gondolta volna, hogy köztetek írek között egy ilyen értelmes lovagra bukkanok. – Már épp nyitottam volna a számat, hogy választ adjak, mikor elénk lépett a tegnap esti olasz trubadúrfiú. Illedelmes meghajolt, orra majdnem a földet érte.

- Üdvözlöm fenségedet, e verõfényes reggelen! – Erre a mondatára felnéztem a kék égboltra, amit gyéren felhõk szeltek. Eközben a király intett neki, hogy kiegyenesedhet. – Ebben az évszakban gyönyörû a kert, érdemes hosszú sétákat tenni – kezdett bele az újabb csínytevésének elõkészítésébe csöpögõ hangnemben, ami a király kedvére tett. – Lánguram – fordult felém, s éreztem, ahogy az önuralmam vészesen meginog már csak a megszólítástól -, önnek is érdemes lenne körbejárnia. Ilyen szépséget még ír földön sem látni, vagy ha úgy tetszik, pont olyan gyönyörû, mint honja kertjei.
Legszívesebben kitéptem volna azt az ékesen szóló nyelvét, majd egy madzagra fûzve a nyakába aggattam volna egy táblával. „Trubadúr voltam, ír lovaggal bolondoztam.” Azonban éreztem a feszült csendet, mindketten tõlem vártak valamiféle visszajelzést a fiúcska szavaira.

- Biztosan gyönyörû – hagytam rá, nem adva igazat szavainak. – Bár mi tagadás felséged, a szentföldi csatához képest mi nem szebb eme világon, még ha csak kietlen pusztaságról is van szó? A sok homok, ameddig csak a szem ellát, s a perzselõ nap, melytõl az ember bõre hólyagos lesz… Nem hiányzik az nekem, északi népnek.

- Jó uram, nézze ezt a rózsát! – mutatta fel az angolok pacsirtája újonnan szerzett növényét, mire én nehezen bár, de teljesítettem felkiáltásba ékelt kérését. – Hát nem elbûvölõ?! Tökéletesen illik az ön égõvörös hajához – jelentette ki komoly ábrázattal. Balomon a király halk kuncogásba fojtotta tetszését, míg én már legszívesebben a rózsával a szájában küldtem volna el a bolondot.

A következõ épeszûnek nem mondható húzása az volt, hogy a rózsát ruhámba fûzte ügyesen s oly gyorsan, hogy idõm se volt arra, hogy keze után kapva magamhoz húzzam s megmutassam neki a Flanaganok oly híres vadmosolyát.

- Tökéletesen mutat! – Suttogta szinte már elragadottan, amire bennem elpattant a büszkeségem fonala, utat engedve elfojtott haragomnak.

- Ha a karodat is oly jól forgatod, mint a szavakat, királyod nagy hasznát venné neked a harcmezõn – szóltam hozzá halkan s kimérten. Ebbõl a legtöbb angol tudta, hogy kihívta egy ír haragját, de a kis mitugrászt nem érdekelte se ez, se más, ami engem érintett a jó illem határán belül.

- Lánguram, én nem vagyok jó vívó. Maradok inkább a szavaknál. Tökéletes fegyver az is, csak tudni kell használni – közölte velem olyan hangnemben, mintha kettõnk közül engem áldott volna meg az Úr kevesebb ésszel. Hiába sértés volt, a király hatalmasat kacagott rajta.

- Romano, ha nem lantos, akkor udvari bolond lennél az udvaromban – törölgette könnyeit, míg bennem egy gondolat cikázott:”Miért, tán már nem az?” – De most eredj! Hagyj minket – keményedett meg hangja, majd a kölyök rögvest engedelmeskedett a parancsnak. Ahogy eltûnt a szemünk elõl szõkefürtökkel borított, ostobaságokkal teli feje a király felém fordult.

- Nem láttalak még ilyen mérgesnek pár ostobaság miatt. Nézd el a gyermeknek harsány szavait, se nem ír, se nem angol.

- Olasz. Volt alkalma eldicsekedni ezzel a kirívó származással.

- Olasz földön az urak versengtek hangjáért és ügyes ujjaiért. Talán kicsit fejébe szállt ez a dicsõség, hisz még fiatalabb volt, mint most. Az udvarnép nevelte.

- Látszik – dörmögtem, majd egy pillantást vetettem a ruhámra tûzött rózsára. – Az én neveltetésem az ilyet nem engedi…

- Flanagan, ez csak egy gyermek! Igaz, hogy egy nagyszájú, ravasz kölyök, de ettõl függetlenül felesleges vele foglalkoznod.

- Uraságod kéri a vörös rózsámat? – nyújtottam felé, mire õ egy harsány kacajjal az ajkán kiütötte kezembõl a virágot.

- Az ír humor felejthetetlen!

Sajnos én ezt nem így éreztem és gondoltam. Egy megsértett ír voltam, nem pedig egy bolond kedvében lévõ. Nem utáltam a gyermeket, csak a büszkeségembe tiport, ahogy meglátott. A legszörnyûbb pedig az volt, hogy élvezte. Még egy kicsit sétálgattam a királlyal, azonban a komorságom nem tett kedvére. Diszkréten az utamra engedett én pedig nem tiltakoztam.

~~~~~~~~~~~

Az egyetlen magányt már csak a lovaglás nyújthatta. Oda nem követhetett az angyal külsõvel megáldott két lábon járó kórság, hogy rózsát tûzzön a mellemre, mint valami nemes kisasszony. Már csak a gondolatától is a hideg futkosott a hátamon, pedig elég kellemes idõ volt az angol földön. Méltán híres, elviselhetetlenül magányos farkas énem a felszínre tört, s nem vágyott másra, csak a lovára.

Az istállóba belépve máris jobban éreztem magamat. A széna és szalma illata, a lovak hangja. S valaki a lovam elõtt ácsingózott. Szõke bozonttal. Nem gondoltam át a tetteimet, hatalmas léptekkel ott teremtem, majd megragadtam a kölyköt a vállánál fogva s szembefordítottam magammal.

- Egy indokot mondj nekem, hogy ne etessem meg veled a vasvillát. Ha nem sikerül hamar jó indokod kipörgetned nyelveddel, megoldjuk, hogy ne legyen rá többet gondod – förmedtem rá. Nem érdekelt, hogy Cahey hátracsapta füleit, s a karám végébe farolt. Vento döbbenettõl kitágult szemekkel nézte dühöngõ alakomat, miközben támaszként a karám egyik tartófáját fogta.

- Nem bûn az, ha a lovához érek – nyögte ki végül, mire én megragadtam díszes ruhájánál fogva.

- Nem bûn az, ha rajtam élesíted a fattyúnyelvedet, és nem bûn az, ha bolondot csinálsz belõlem a király elõtt. Az azonban bûn, hogy a trubadúri, mocskos kezeiddel a lovamhoz nyúlsz, s ki tudja, mit teszel vele. Az egész életedben nem tudsz annyit keresni, amennyit ez a ló ér. Érted, hogy mit mondok neked, te olajfák vidékérõl származó naplopó? – ráztam meg a lelkiállapotomhoz mérten gyengéden.

- Hogy megeredt a nyelve, mikor lovához nyúltam. Bezzeg bolondságaimra két szót ha szólt, pedig azok több misét megértek volna – vágott vissza, mire én vettem egy mély lélegzetet. A közelben volt egy vasvilla, tekintettem elidõzött rajta, s ez a kölyöknek is feltûnt. – Nem ölhet meg. Megbüntetik érte.

- Ezek szerint megölhetlek, csak megbüntetnek érte – néztem rá a szemem sarkából, majd gúnyos mosollyal az ajkamon még erõsebben megszorítottam a drága szövetet. Nem kerülte el figyelmemet, ahogy nyelt egy hatalmasat. – De nekem sokkal jobb ötletem van. A király elé ráncigálom bûnös testedet, s azt találom neki mondani, rajtakaptalak, ahogy épp a lovam körül járkálták. Sõt, belegondolva a dologba azt mondom majd neki, hogy rajtakaptalak, ahogy el akarod lopni a hátasomat.

- Nem teheti! – tört ki belõle az elsõ döbbenet után a kétségbeesett kiáltás. Erre már többen odafigyeltek ránk. Egy gyors mozdulattal kinyitottam a karám ajtaját, majd arrébb löktem a kölyköt, egy szalmakupacba.

- Még egyszer merd megpróbálni ellopni a lovamat fiú, nyakadat veszem! – bömböltem majd megragadtam a karját s felráncigáltam két lábra. – A király elé viszlek, s meglátjuk mi lesz majd a büntetésed.

Könnyû kis testét oly könnyen ráncigáltam el a király terméig, miközben szitkokat szórt fejemhez hol angolul, hol anyanyelvén. Nem szóltam hozzá, nem érdekelt miket mondott, csak az, hogy végre megtanulja, hol a helye. A király szó nélkül fogadott, sõt, biztos voltam benne, már értesítették az esetrõl. Mindenki bámulta különös párosunkat, összesúgtak hátunk mögött. A király pedig csak ült a trónusán s fürkészve minket nézett.

- Két napja ismeritek egymást s máris összeakasztottátok a bajszotokat? Mire véljem ezt Flanagan?

- Felséged azt ígérte, ha angol földre teszem a lábamat biztosítja azt, hogy ami az enyém az is marad, míg én úgy nem döntök. Igaz? – szorítottam meg a kölyök kezét, aki erre felszisszent.

- Igaz, miért ne lenne az.

- Ne hallgasson erre a Lángúrra királyom, száját csakis hamis vádak fogják elhagyni, hogy engem feketítsen be ön elõtt!

- Neked itt nincs jogod beszélni, *bréagadóir – sziszegtem.

- Elég legyen már ebbõl! – állt fel a helyérõl a király s sétált le az emelvényrõl oda hozzánk. – Mi ütött belétek? Két jó emberem egymás torkának esik.

- El akarta lopni a lovamat – kezdtem bele, mire Vento elkezdett a kezemben vergõdni.

- Hazug ír! Ha hozzá is nyúltam lovadhoz semmi rossz szándék nem vezérelt!

- Csendet! Flanagan, folytasd.

- Úgy döntöttem kilovagolok, miután beszéltem felségeddel. Mikor beértem az istállóba ez a kis mitugrász éppen a lovamat próbálta megszöktetni. Szerencse, hogy idõben odaértem.

- Aljas rágalom, felséges uram! Ne higgyen a harag és gyûlölet szavainak, fejemben se fordulna meg ilyen vétek. Ha bántottam is a lovagot, szavakkal és bolondos viccekkel tettem azt felséged elõtt.

- Akkor miért ólálkodtál az istállóban, fõleg Flanagan úr lovánál? – tette fel a döntõ kérdést a király, míg én már elkönyveltem magamban a nyereségemet.

- Gyönyörû, fekete csatamén áll a lovag tulajdonában, minden épeszû ember megcsodálja azt a jószágot. De esküszöm felség, nem akartam ellopni.

- Az Úrra esküszöl Vento Romano, hogy nem állt szándékodban a lovat ellopni? – érdeklõdött a király, amire a kölyök csak megmozgatta az orrát, mintha zavarta volna a kérdés.

- Esküszöm – motyogta végül, s hajtotta le fejét. Pár szénaszál a hajába ragadt, de nem méltattam annyira, hogy kiszedjem azokat.

- Hallhattad Flanagan. Nem akarta ellopni a lovadat.

- Ennyivel el is intéznénk a dolgokat, felség? – kérdeztem vissza komoran, mire Oroszlánszívû közelebb hajolt hozzám.

- Mond mit vársz még el tõlem? Nem tette meg, még ha talán szándékban is állt. És ha szándék is volt, inkább csínytevésbõl tette.

- Háromszor tett bolonddá. Valami nekem is jár, felség. Kárpótlásul, vagy csak könyöradományért.

Úgy bámult rám, mintha szellemet látott volna. Sose mondtam még neki ilyet, kérni pedig soha nem kértem. Hirtelen érte, nem értette. Nem is érthette, én ír voltam, õ angol. Én lovag voltam õ pedig király, aki mindig mindent megkapott. Nem tûrtem, nem tûrhettem, hogy egy suhanc ostobát csináljon belõlem szórakozás gyanánt.

- Azt mondtad ma reggel nekem Flanagan – kezdett bele a király kimérten -, hogy te tudnál mit kezdeni a fiú viselkedésével. Engedélyt adok rá. Neveld meg, foglalkozz vele, s talán akkor többet nem csinál majd ilyet.

- Nem az apja vagyok, uram. Semmi közöm hozzá azon kívül, hogy lovamat lopta volna, ha szerencsés napja van.

- Hányszor kell még elismételnem, hogy nem akartam se lovat, se szénát, se abrakot lopni? – dörmögte mellettem a kölyök. – Inkább büntessen meg felség, csak legyen vége ennek. Önnek is van sok ezer dolga, ne mi lopjuk értékes idejét.

- Flanagan, rád bízom a fiút. Kárpótlásul legyen az apródod. Romano, hallgass az új uradra s próbálj megemberesedni – fordított nekünk hátat, majd sétált vissza trónjához.

- Felség…

- De uram… - tiltakoztunk egyszerre a hónom alá csapott kölyökkel.

- Én ezzel lezártnak tekintem a viszályt – nézett vissza még ránk, majd foglalt helyet.

*
bréagadóir = hazug

A napsugarak fénytengerben úsztatták a sürgõ-forgó udvari népet. Az asszonyok sepregettek és a királyunk körüli mendemondákat duruzsolták egymásnak. A férfiak a juhokat és a marhákat terelték istállójukba. Amott éppen egy bárányt öltek le az esti lakomához. A konyhából kondérok csörömpölése hallatszott. A szakács a kuktákkal zsörtölõdött, mivel úgy találta, ügyetlenek. Egy suhanc hajtotta el elõttem a ludakat.

Minden felbolydult és hatalmas volt a fejetlenség. Az egész udvarban talán csak én tûntem nyugodtnak. Felmásztam egy öreg szilfára, ami az udvar egyik távoli szegletében állt, már vagy ötven éve. Egy alacsonyabb ágáról figyeltem az eseményeket és igyekeztem költeni egy dalt, mely alkalmas az Oroszlánszívû fogadásához.

A nyüzsgõ népet figyelve fejemben megszületett a dallam, és a dalocska sorai is szép lassan összeálltak, melyekben a tiszta kék égig magasztaltam hõstetteiket, nyertes csatáikat a visszaérkezõ katonáknak. Már csak a király és díszes serege hiányzott, hogy elõadhassam.

Déltájt járhatott az idõ, mikor gyomrom kordulása lekényszerített a fa lombkoronája közül. Nem bajlódtam sokat a mászással, nem voltam túl magasan, így csak elrugaszkodtam és leugrottam a földre. Az éppen akkor ott elhaladó cselédlány ijedtében felsikított és majdnem elejtette a kezében tartott hófehér szöveteket. Tettemet egy rosszalló fejcsóválással jutalmazta, aztán tovább állt.

 Rögvest megindultam orrom után. A konyhából jobbnál jobb illatok szálingóztak ki a nyitott ablakokon. Kalács, sült hús, és sok más egyéb finomság. Nem kellett gondolkoznom, merre induljak meg. Beosontam a kitárva hagyott ajtón, ahol szemem elé tárult a lakomára készített ételek tömkelege. Kosarakban kenyerek, cipók és kalácsok.

- Vento, te meg mit ólálkodsz itt? – intézett hozzám egy kérdést a fõszakács. Szerencsétlen ki sem látszott a munkából. – Ha te itt vagy, abból semmi jó nem sül ki – jelentette ki én pedig nemtetszésem jeleként kissé elhúztam a számat.

- Ne aggódjon Aubert. Hátsó szándék nélkül járok konyhájában – feleltem mézes-mázos hangon, hogy eltereljem gyanúját. A hordóhasú, szakállas férfi tetõtõl talpig végigmért, én pedig igyekeztem arcomra erõltetni a legártatlanabb mosolyt, mely tarsolyomban rejlett. Mikor kissé gyanakodva bár, de hátat fordított nekem, rögvest megindultam a hatalmas vesszõkosarak felé és egy óvatlan pillanatban kikaptam egy kalácsot az egyikbõl. Kapkodva próbáltam mellényem alá rejteni, de mielõtt sikerülhetett volna felharsant mögöttem a szakács károgó hangja.

  - Romano, te Isten csapása! – kiabált fülsüketítõen. Hátrafordultam, hogy szemügyre vehessem dühtõl forrongó kerek fejét, aztán megiramodtam. – Gyere vissza te díszpinty! – ordította, de eszem ágában sem volt engedelmeskedni neki.

Értetlenül figyeltem a nyüzsgést, végül az egyik asszony kötényébe kapaszkodva megállítottam, hogy megkérdezzem mi történt.

- A királyt és a nemesek hada alig egy órányira van a kastélytól! – mérgelõdik a cseléd összeráncolt szemöldökkel.  – Jobb lenne, ha te is készülõdnél a fogadásra. Több hasznodat vennénk úgy – jegyzi meg szúrós szemekkel, enyhén jelezve; jobb, ha tudom hol a helyem.

Tudomásul veszem a nõ szavait és elindulok megkeresni trubadúr társaim, de az istállóknál kizökkent egy nyerítés. Az épület belseje felé fordítom fejem. Két oldalt állnak a paripák, némelyikük nyerít, valamelyik pedig prüszköl. Biztosan õk is érzik a nyüzsgést, és nem tudják mire vélni. Gondoltam egyet és határozott léptekkel megindultam befelé. Megálltam az elsõ elkerített résznél, ahol egy deres kanca álldogált. Felém fordult, fejét átemelte a legfelsõ rúdon, mely bekerítéséért felelt és beleszagolt hajamba. Kirázott a hideg, de hagytam, had ismerkedjen, hisz így nem fog félni tõlem. Mikor rendesen végigszimatolt, fejét kissé visszahúzta és hagyta, hogy végigsimítsak pofáján. Ujjaim hegyét finoman végighúztam puha szõrén és közben fekete szemeit figyeltem. Éreztem, hogy õ is engem néz. Melegség öntötte el lelkem és talán virradatig ott tudtam volna maradni, ha a messzibõl nem hallottam volna meg egy kurjantást.

- A király! A király megérkezett! – kiabálta az õrszem. Észre sem vettem, hogy elszaladt az idõ.

Alattvalói kötelességemet teljesítve megindultam én is a színes tömeg után. az Oroszlánszívû üdvözlésére.  Amire a várkapuhoz értem, már a nemesség vonult be, kissé megviselt öltözékükben, mely a hosszú, távoltöltött évek alatt kopottassá vált. Elöl vonult fakó lován Richárd király, utána a jobb keze, akit a sorban egy lángvörös úr követett, fekete, sátán paripáján. Elsõ pillantásra tudtam, hogy ír. Különös látvány volt, hogy pont egy ír harcol az angol király oldalán, így arcomra valószínûleg ki is ült a meglepõdöttség. Lova szõre fényes volt, az összes nemes állat közül, a legápoltabb. A lovas pedig délcegen ült a nyeregben, bár nem integetett a pornépnek, mint a többi uraság. Arca komoly volt, egyetlen mosolyráncot sem figyelhettem meg.

Nem volt sok idõm a lovagot fürkészni, mivel a tömeg elindult és hullámként sodort magával. A gyerekek közvetlenül a lovak mellett szaladtak, a lányok igyekeztek arcukra ölteni legszebb mosolyukat, az asszonyok és férfiak pedig ujjongtak.

A várhoz érve királyunk leugrott paripája hátáról, az vén lovász pedig rögtön el is vezette a csodálatos állatot. Az uralkodó nem idõzött túl sokat az udvaron, így a nyüzsgés folytatódhatott tovább, még nagyobb lett a zûrzavar.

Elõkerestem lantom és eljátszottam még egyszer-kétszer újonnan szerzett dalomat, hogy az este folyamán ne okozzak csalódást.

A lakoma kezdetével nem hívattak minket, trubadúrokat, így a nagyterme elõtt várakozva hallgattuk a bentrõl szûrõdõ hangokat. Nagy volt a lárma; kupák koccantak egymásnak és az asztalnak, a férfiak hangosan hahotáztak, csak néha szûrõdött ki egy-egy halkabb asszonykacaj.

Éjfél körül járhatott az idõ, mikor királynõnk megjelent udvarhölgyeivel. Asszonyunknak megadva a tiszteletet, illõen meghajoltunk, de a méltóságos hölgy kapkodva mellõzte az illem szabályait.

- Szükség van rátok! – jelentette ki. – Meg kell mentenetek királyotok még meglévõ méltóságát. Tereljétek el a vendégek figyelmét játékotokkal – hadarta összeráncolt szemöldökkel, és kissé rosszalló arckifejezéssel. – Bennetek van minden bizodalma!

Nekünk, trubadúroknak ez felért egy kitûntetéssel. Még a legtöbb férfi a csatamezõn harcolt kardjával, mi a királyunkért küzdöttünk lantunkkal.

Bevonultunk a terembe és a vendégsereg asztalához közel helyet foglaltunk. Az idõsebb muzsikusok rögtön rákezdtek, míg én nézelõdtem kicsit. Királyunk orcáján már élénkek játszottak a borvirágok, úgyszint a nemeseknek is. Egyedül csak a vörös lovag gubbasztott csendben, savanyún, az asztal legszélén. Fekete öltözékében úgy festett, mint valamiféle szárnya vesztett holló.

Pimasz mosoly ült arcomra. Fejemben megfogalmazódott egy gonosz kis terv, mellyel vagy jobbkedvre deríthetem a nemest, vagy kardja mellemben végzi. De egy biztos: az angol nemesség értékelni fogja.

Mikor a dal véget ért, felálltam székemrõl, melyen addig kuporogtam és hangosan felszólaltam.

- Ezt a dalt most a sarokban üldögélõ, búskomor Lángúrnak játszanám, ha nem bánják felségedék. Megszántam szegény párát, olyan magányosnak tûnik az angolok között. Énekelek neki egy vidító dalt – erre felkapta a fejét. Elfojtottam arcomra szökõ mosolyom, majd belekezdtem a pengetésbe. Nem volt semmilyen dal a fejemben, amivel készültem volna, így rögtönöznöm kellett, de büszke voltam magamra leleményességem és gyors észjárásom miatt. Mindenki árgus szemekkel figyelt, még a mulatozás lármája is többé-kevésbé elhallgatott.
- A sarokban gubbaszt a búskomor lovag,
az orra lassan már a padlóra tapad,
öntsön bort kupájába jó uram,
attól majd a kedve újra az égig szalad.
Tán bántja szívét valami
tán nem bírja a sok bátor hazafit,
ne féljen hát kimondani,
az angolt még mindig nem bírja az ír – az utolsó szó hallatán az összes angol fülsiketítõ nevetésben tört ki. Még a király is látszólag jól szórakozott rajta, bár trubadúrtársaimtól kaptam néhány mérges pillantást. Õk ezt szemtelenségnek tartották.

- Oh, Romano még mindig é… él… - keresgette szavakat a király, elég hangosan ahhoz, hogy én is halljam, majd korsóját az asztalra csapta.  – Még mindig te vagy a legjobb dalos pacsirta! Nincs e igazam Flanagan? – kérdezte az ír lovagot. Láttam, hogy ajkai mozognak, választ adott, de nem hallottam szavait. Arcán továbbra is keserûség játszott.

Döntöttem. Leraktam hangszerem és elégedett mosollyal megindultam az asztal felé. A cselédnépség összesúgott utánam. a legtöbben csak a „pimasz kölyökként”, vagy „az olaszként” emlegettek, de természetesen tudtam, hogy rólam beszélnek.

Sikerült észrevétlenül az asztal közelébe férkõznöm, és elosonnom a székek mögött, egészen a Lángúr zugáig, ahol még mindig görcsösen ücsörgött.

- Igyunk akkor! – harsant fel a király, kupáját az ég felé emelve. – Flanagan, te is – parancsolt az ír felé.

- Nem vagyok szomjas, jó uram – hárított rögvest a másik, de uralkodónk nem tûrt ellentmondást.
- Igyál! A királyod parancsolja – ennek hallatán a lovag engedelmesen felemelte korsóját és kortyolt párat az angol sörbõl. Arcának érdekes vonásaiból arra következtettem, nem igazán ízlik neki.

- Talán nem szereti az angol sört, uram? – érdeklõdöm pimasz arckifejezéssel.

- Nem szeretem se az angol, se az ír se a többi sört sem. Lovag vagyok, nem az a dolgom, hogy az asztal alá igyam magamat. Menj és énekelj szerelmes nótákat a hölgyeknek, az a dolgod – próbált volna elküldeni, de nem adtam meg magam.
-  Nem lett jobb kedve a dalomtól – állapítottam meg tárgyilagosan. – Bár, csodálkoztam volna, jó uram. Eléggé nehéz esetnek tûnik, ha nem haragszik meg ezért a kijelentésért.
- Aedus Flanagan vagyok – mutatkozott be és felállt az asztaltól. – Jegyezd meg.
- Örvendek Flanagan uram, én Vento Romano vagyok. Genovából – mutatkoztam be én is és egy cseppet sem zavartattam magam az úr nyugtalanságát látva.

 - Genovából – ismételte meg, majd kupám után nyúltam. – Úgy érzem erre szükségem lesz – sóhajtottam fel lemondóan. – És mit szeretnél Vento Romano, Genovából?
- Beszélgetni, jó uram. Bevallom, maga tûnt a sok vérontó közül a legértelmesebbnek. Nem csak azért, mert nem ivott velük ostobán bömbölve, hanem mert lerí az arcáról mennyire is más hozzájuk képest. Maga is más földrõl származik. Méghozzá egy olyanról, ahol az angolok nem barátok – feledkeztem bele egy pillanatra mondanivalómba, az ír szava zökkentettek ki gondolatmenetembõl.
- Köszönöm ezt a remek bókot, de nincs kedvem egy trubadúrral elbeszélgetni az ír létemrõl, az élet értelmérõl és hasonló dolgokról. Egészségedre – felém emelte kupáját, majd egy húzásra kiitta az egészet.

- Uram? – meglepõdtem cselekedetén, de viszonylag gyorsan rendeztem arcomra is kiölõ értetlenségem. – Csak nem táncolni van kedve? Ilyen jó hatással lenne önre az angol sör?
- Elálmosított – közölte velem félvállról, majd eltûnt az emberek tömb kellegében.

Elégedetten néztem utána, mindaddig, míg maga a király nem utasított további lantjátékra. Tisztelettudóan meghajoltam elõtte, majd engedelmesen visszasétáltam helyemre, hogy teljesíthessem a király parancsát.

A mulatozó tömeg lassan fáradt el, a királyt végül a trónusán nyomta el az alkohol hozta delejes álom. Mikor kiürült a nagyterem mi is nyugovóra térhettünk végre.

Fáradtan vonszoltam magam szobám felé és teljesen kimerülten dõltem az ágyra, minta egész napos, megterhelõ munkát végeztem volna.

¢~¢~¢~¢~¢~¢

A korareggeli napsugarak bársonyos melege simogatta arcom ébredésre késztetve. Mit volt mit tenni, kikászálódtam vackomból és egy hatalmas nyújtózkodást követõen odamentem az asztalomon nyugvó lavórhoz, hogy kissé megmosakodjak.

Miután végeztem kinéztem az ablakon, hogy szemügyre vegyem, az embereket. Alig járkáltak egy páran az udvaron, a szolganép többsége úgy néz ki már elkezdték délelõtti tevékenységüket.

Halkan kezdtem énekelni, felidézve a sorokat, bár nem mindegyik jutott már eszembe.

Mikor befejeztem, bár egy kissé elkeseredetten, de elmosolyodtam. Hiába kerültem el még gyermekkoromban az anyaföldrõl, sosem fogom tudni teljesen elfelejteni. Belõlem sosem fognak egészen angolt nevelni. Nem. Vento Romano igen is olasz.

Ahogy magamban töprengtem, a távolban megpillantottam királyom, Az Oroszlánszívût, aki iránt mégis teljesen hûséges voltam. Mellette sétált egy másik férfi, égõvörös üstökkel. Nem volt nehéz kitalálni, ki lehet az, hisz e tájon közel, s távol senkinek sincs ilyen hajkoronája.

Elvetemült dolgot ötöltem, ki, s máris megvalósításába fogtam. Felpattantam helyemrõl és letéptem a közeli rózsabokorról egy vérvörös szálat. Utamat egybõl uram felé vettem, majd mikor eléjük értem, illendõen meghajoltam.

- Üdvözlöm fenségedet, e verõfényes reggelen! – köszöntöttem, majd megvártam, míg int, hogy felegyenesedhetek. – Ebben az évszakban gyönyörû a kert, érdemes hosszú sétákat tenni – mondtam kissé mézesmázos hangon, majd a lovagra néztem. – Lánguram, önnek is érdemes lenne körbejárnia. Ilyen szépséget még ír földön sem látni, vagy ha úgy tetszik, pont olyan gyönyörû, mint honja kertjei – igyekeztem vele beszélgetésbe elegyedni, de nem akart túl sokat szólni hozzám.

- Biztosan gyönyörû – felelte kitérõen, bár lehet, hogy csak a megszólítás nem tetszett neki, majd a királynak mondott valamit a szentföldi csatáról, bár én nem sokat értettem belõle. Mikor befejezte, kihasználtam az adódó alkalmat, hogy bosszantsam a szerencsétlent.

- Jóuram, nézze ezt a rózsát! – mutattam fel a kezemben tartott növényt. – Hát nem elbûvölõ?! Tökéletes illik az ön égõvörös hajához – jelentettem ki álcázott komolysággal. A király halkan felnevetett, õ már ismerte bolondozásaim.

Hogy tetézzem a dolgot, fekete ingére tûztem az árva hajtást és mosolyogva tettem egy lépést hátra.

- Tökéletesen mutat! – hangommal teljes elragadottságot próbáltam bizonygatni, ami már a nemesnek is szemet szúrt.

- Ha a kardot is oly jól forgatod, mint a szavakat, királyod nagy hasznát venné neked a harcmezõn – csípõs megjegyzésével nem igazán sértett meg. Számomra ez csak egy kihívás volt, hogy letörjem szarvait.

- Lámguram, én nem vagyok jó vívó. Maradok inkább a szavaknál. Tökéletes fegyver az is, csak tudni kell használni – alázatos arckifejezésem mellé elégedett tudat járult, mikor Richárd király hangosan felnyerített.

- Romano, ha nem lantos, akkor udvari bolond lennél udvaromba – szinte könnye is kicsordult, olyan jól szórakozott. – De most eredj! Hagyj minket – utasított én pedig egy gyors hajlongást követõen elhordtam magam.

Úti célom egyértelmû volt: az istálló. A lovagok érkezése számomra nem az ünneplést jelentette. Sokkal inkább azokat  a csodálatos hátas állatokat, melyeken érkeztek.

Nyerítésektõl, prüszkölésektõl és paták kopogásától volt hangos az épület. Szemem alig tudott betelni az elém táruló szépséggel. Szinte egybõl kiszúrtam a fekete mént, melyen az ír érkezett, és szinte bizsergett testem a vágytól, hogy megérinthessem.

Nem néztem körül, rögtön megiramodtam és meg sem álltam karámjáig. Ott rátámaszkodtam a legfelsõ rúdra, majd nyelvemmel csettintgetve felhívtam a ló figyelmét. Barátságosan fordult felém, bár fejével kissé bizonytalanul közelített. Nem akartam megijeszteni, így hagytam, hogy elõször csak felmérjen magénak. Majd mikor engedélyt adott- orrát alkaromhoz érintette – gyengéden végigsimítottam fenséges fején. Sörényébe is beletúrtam. Kellemes tapintású volt, az ujjaim végigsiklottak benne.