|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Mora | 2011. 07. 14. 00:12:35 | #15052 |
 Karakter: Hagiwara Akihito
Megjegyzés: (Timcsinek)
- Igaz. Viszont a kárpótlásra igényt tartok akkor is – mosolyodik el, heves vágtára sarkallva a szívemet. Na jó, egy kissé ijesztő, hogy már második találkozásnál ilyen hatással van rám.
- Mondtam már, hogy csak akkor, ha… - Nem hagyja, hogy befejezzem, átnyúlva a pulton, felkapja a lerakott tollamat, és felfirkantja kívánságát az itallap aljára. Hehe, cseles.
- Mikor végzel? –kérdi utána, én pedig rávágom az éjfélt, de a hirtelen felhangosodó zene miatt, lehet nem hallotta. Ekkor átnyújtja nekem a lapot, és mikor egy másik bár címét és nevét is megpillantom rajta, pajkosan elmosolyodom. Nem mondom, hogy nincs kényszerem, hogy felkeressem a megadott helyet, most mégis fejingatva tolom be a pult alá a papírt. – Hé, rajta van az itallapon – vonja magára a figyelmem újra.
- De akkor is dolgozom még – vágok vissza vidáman, és Keihez fordulok, aki időközben a pulthoz lépett.
- Nocsak, melót váltasz? – vigyorog rám haverom, én meg vállat vonok.
- Ez a bünti, amiért megsérültem – bökök a lábam felé. Elkomorul kissé, ahogy eszébe jut, hogy tegnap kis híján elkaptak.
- Kiderítetted már, ki köpött be? – kérdezi komolyan, de mielőtt válaszolhatnék, Rai a pultra csap, jelezve, hogy igényt tart a szolgálatomra. Naná, nem is csak egyféleképpen. Gyorsan nemet intek Keinek, majd visszatérek a munkámhoz, és vendégemhez.
– Sikerült dönteni? – lépek elé, egy poharat törölgetve.
- Igen. Kérnék egy Besty Ross-t – adja le a rendelést, és míg kikeverem az italt, végig magamon érzem a tekintetét. Borzongató érzéssel tölt el a figyelme, a szemeiből kiolvasható vágy. Felé nyújtom a kész italt, de ő direkt úgy veszi el, hogy ujjait kezemre fonja, és közelebb húz magához, míg ő is rádől kissé a pultra. – Ne hidd, hogy sokáig menekülhetsz. – duruzsolja halkan. Kihívóan viszonzom a pillantását, jelezvén, hogy addig hajkurászhat, ameddig én akarom.
- Elengedne, kérem? – szólalok meg lágyan, éppen csak hallhatóan a zene mellett, udvarias távolságtartásra váltva. Lazít a fogásán, majd hagyja, hogy elhúzzam a kezemet, és nekiálljak kiszolgálni a többi vendéget is. Érzem, hogy amíg iszik, megint engem fixíroz végig, de nekem csak néha van időm rá pillantani, és egyébként is szórakoztató feszegetni a határait.
Viszont ahogy telik az idő, egyre több vendég érkezik, és a nagy rohangálásban alig van időm felé pillantani. Aztán azt veszem észre, hogy eltűnt. Csak éppen időt nem kapok, hogy ezen agyaljak, rohangálok a pult mögött, mint a mérgezett egér. Pedig kár, hogy lelépett, jó kis játék volt a miénk.
Tizenegy óra után nem sokkal, kezdem úgy érezni, hogyha én most nem nyúlhatok ki valahol, hát megteszem itt. Bedőlök valamelyik pasi karjaiba, úgyis kaptam már pár ajánlatot. Mondjuk egyik se volt olyan vonzó, mint Rai. Eh… menjünk pihenni!
Elcaplatok a személyzeti árjáró folyosóját, ahonnan a nővérem irodája is nyílik. Ott pedig van egy piszkosul kényelmes, nagy bőrkanapé. Ejj de hívogató!
- Csak nem meguntad, Aki? – szólít meg Bashou, az egyik kidobó ember. Hátrahajtott fejjel, fáradtan vigyorgok fel rá.
- Fáj a lábam, és ki vagyok nyiffanva. Ha a nővérem keres, mond meg neki légyszi, hogy ledőltem az irodában, de lehet felmegyek a szobámba.
Biccent, én pedig kissé sántikálva indulok tovább. Fene, most jó pár napig biztos nincs akció. Alig haladok valamit, mikor hirtelen elém lép valaki, és a csuklómat megragadva, a falnak nyom. Tenyerei a vállaim felett csattannak, elzárva a menekülés lehetőségét, és térdeivel a lábaim közé lépve, még inkább ideszegez.
Döbbenten, és kissé ijedten kapom fel a fejem támadómra, de mikor tekintetem találkozik a mélykék szempárral, rögtön tudom, kivel van dolgom. Szusszanva simulok jobban a falhoz, de ahelyett, hogy fogyna a távolság köztünk, annyira előre hajol, hogy az arcunk szinte összeér. Huh, ha továbbra is így néz rám…
- Ugye nem gondoltad, hogy elszöksz előlem? Kérem a kárpótlásomat – duruzsolja, szinte az ajkaimra.
Megrezdülök, és szinte forrni kezd a vérem, de nem hagyom, hogy arcomon megjelenjen az izgalom. Nem mintha most is el akarnám utasítani, de ne higgye, hogy elég a két szép szeme, és szétteszem a lábaim. Pedig ezek a szemek…
- Tényleg nagyon kitartó vendég vagy – sóhajtom csendesen, és mosolyogva pillantok fel rá, még inkább hátrahúzódva.
- Rajta vagy az itallapon – jelenti ki, és látva, hogy ennél távolabb már nem jutok, elégedetten hajol közelebb. Mosolyom kiszélesedik, és nyelvemet kissé kidugva, töprengő arcot vágok, majd hirtelen előrehajolva, a szája után kapok. Érzem, ahogy elvigyorodik, majd hajamba túrva, közelebb húzza magához a fejemet, hogy elmélyíthesse a csókot.
szinte falja az ajkaimat, alig tudok vele lépést tartani, és még az is nehezemre esik, hogy a hirtelen jött ingerhullámoktól, ne csússzak le elgyengülve a fal tövébe. Bár amilyen szorosan ideprésel, lehet amúgy se tudnék.
Mikor a levegőhiány miatt elenged, pihegve döntöm fejemet a falnak, és pirosló arccal pillantok fel rá. Ez már túl erős roham volt a magabiztosságomnak, és kezdek egyre zavartabb lenni, de eszem ágában sincs meghátrálni. Talán a kevésbé határozott énem is megteszi neki.
- Váhrj… - sóhajtom, kezemet a szánk közé téve, mikor újra megcsókolna. Nem igazán zavartatja magát, kapok egye a tenyeremre, mire pirulva felkuncogok, de nem engedek, folytatom. – Itt túl sokan járnak, menjünk inkább az irodába! – bökök a mögötte lévő ajtóra.
- Nem szöksz el. – Kérdés, vagy kijelentés, tök mindegy, nemet intek, így elenged, és hagyja, hogy a szemközti ajtóhoz lépve, beüssem a kódot a riasztós zárba. Egy pityegés sorozat, és már nyitva is áll a szoba.
Ahogy belépünk, és zárom magunk utána az ajtót, máris nekinyomva találom magam, és Rai csókol kábítóan. Pihegve kapkodok levegő után, mikor letér a nyakamra, és közben a felsőm alá nyúlva, forró bőrömet simogatja.
Kész, elvesztem, innentől nagyjából azt tesz velem, amit csak akar! Kábán csillogó szemekkel nézek fel rá, és mikor rám pillant, halkan felmorranva markol a fenekembe, hogy aztán combjaimat megragadva felkapjon, és a fotelhez cipelve, ledöntsön rá.
A számba harapva nyögök fel, mikor fölém magasodik, és kissé rám nehezedik. Érem, hogy egyre inkább ég az arcom, így gondolataim elterelése végett, karomat kinyújtva simítok végig a mellkasán, ruhán keresztül. érzem, hogy neki is hevesen kalapál a szíve, bár az enyémnek a nyomába se érhet. Némán figyeli ujjaim útját, de mikor az alhasánál megtorpanok, és inkább visszahúzom, ő lendül bele, és pillanatok alatt gombolja ki az ingemet.
Ekkor azonban zaj hallatszik a folyosóról, a bár másik szárnya felől nyíló ajtónál, valakik beszélgetnek. Riadtan kapom arra a tekintetem, és ragadom meg Rai csuklóját, hogy még véletlenül se simogasson tovább. Az kéne még csak, hogy a nővérem vagy Isao meghallja. Mert kettőjük közül, valaki a beszélgetők között van.
- Ne…nem itt kéne folytatni – bököm ki, kissé kábán. Némán pillant ő is az ajtóra, majd vissza rám.
- Félsz, hogy kirúg a főnököd, ha itt talál? – kérdi a számra suttogva.
- Ami azt illeti, büntetésből dolgozom itt – nevetek fel halkan. – A nővérem a tulaj, és tényleg nem díjazná, ha rajtakapna…
- Jogos – ad végül igazat, és hagyja, hogy kimászva alóla, rendbe tegyem kissé, zilált külsőmet. – De nem mondok le a kárpótlásról! – jelenti ki hirtelen, mögém lépve. – Elmegyünk hozzám!
Bennem reked a levegő, ahogy vágytól izzó tekintetével találom szembe magam, mikor megbillentve a fejem, felnézek rá. Képtelen vagyok visszautasítani, és hülye is lennék! Úgyse tudok a lábam miatt melózni egy darabig, tehát az se lehetne kifogás.
- Kerüljük el a nővérem – felelem mosolyogva, és a meleg bárba vezető ajtóhoz lépek. A folyosóról nyílik egy hátsó ajtó is, az nekünk tökéletes lesz. kicsit remeg a kezem, mikor az utcára nyíló ajtót zárom, és követem az előttem haladót, aki sűrűn tekintget hátra rám, mintha attól félne, hogy meglógok. Nos… nem lenne példanélküli, de ezúttal nem tervezem, ma éjjelre az övé vagyok.
|
| timcsiikee | 2011. 07. 04. 16:23:34 | #14774 |
 Karakter: Arashi Rakurai
Megjegyzés: ~ Morának
Rakurai:
Elmosolyodik, az én arcomra vigyor terül, válasza viszont meglep.
- Mit szólnál, ha itt és most… - ujjacskái mellkasomon kezdenek játszani. Viszont nem a várt véget hallom, hanem egy még ledöbbentőbb reakciót - Szóval, ha itt és most, én lelépnék! – huss, próbálna elfutni, viszont ahogy megperdül visszarántom magamhoz, háta mellkasomnak simul hasára terelem kezeimet, és a pólót feltűrve simítok alá, halkan fülébe dörmögök.
- Miért menekülnél, hisz élvezed! – izzik a bőre, reszket egy érintéstől, s látszok arcán, szemén a felajzott vonások. Nekem a teste nem tud hazudni, senkinek. Ahogy az övé sem, ráadásul a hangja is kezdi felfedni vágyait.
- Ez nem menekülés, hanem taktikai visszavonulás! – megperdül, hogy felém forduljon. - Viszont jobb később, mint soha, nem igaz? – puszi és huss, utána lépnék, de már a nyomát sem látom, olyan sok ember vesz körül. Ehh… elúszott a halacskám.
~*~
Egy névtelen telefonálónak is lehet hinni… persze én sem mindnek, viszont ez a mai… különösen megragadta a figyelmemet. Egyenesen engem kértek a telefonhoz, ha nem is név szerint, és olyan tényeket mondott el, amit csak azok ismerhetnek akik az ügyön dolgoznak, esetleg… tettestárs. Talán nem kellett volna hinnem nekik, viszont egy lehetőséget soha nem lehet kihagyni. Riasztó ki, csali ablak ki, és várjuk a kis mesterszarkánkat. Akkora az őrizet a háztulaj és az én embereim keverékéből, hogy riasztó nélkül is teljesen biztos a ház. Lámpák lekapcsolva, néma megfigyelő készülékek élesítve.
Hosszú ideig várunk de semmi, talán valóban ugratás volt az egész, amikor hirtelen a szomszéd szobából üveg éles csörömpölése zavar meg minket, letépve fejemről a fülest rohanok a szoba felé, de ahogy benyitok épp az ablakon ugrik ki, kilógok és kiáltok a lenti őröknek, de elszökik. A francba… jó büdös fenébe. Még így is képes volt átjutni az összes védelmen. De egy biztos… a telefon, megbízható forrással szolgált. Hogy mitől volt megbízható? Itt az utólagos bizonyíték.
~*~
A bizonyíték hiánya, nem a hiány bizonyítéka. Bonyolult mi? Nem tudtam semmit felmutatni az akció után. Sem a tolvajt, sem a mást ami tovább vihetné az ügyet. A telefonszám amiről hívtak rejtett volt de mire utána nyomoztunk volna, már törölve lett a rendszerből, így semmi nem maradt.
Ez viszont nem jelenti azt, hogy az este nem tölthetem feszültség levezetéseképp egy bárban az időmet. Visszamegyek arra a szórakozóhelyre, ahol legutóbb azt a finom falatot szalasztottam el. Hehh… semmi nem jön össze nekem mostanában, kezdem igazán szarul érezni magam, de persze ez nem fog kihatni az éjszakáimra, sem az életemre. A kudarccal csak erősödik és okosodik az ember.
Zajlik az este, viszont amikor a pulthoz megyek italért, az édes arc úgy libben szemem elé, mint egy álomkép. Észre sem vesz a kicsike. Szép. Ha tovább jutottunk volna… soha nem tudna elfelejteni.
- Elnézést! Mit adhatok?
- Mondjuk kárpótlást a legutóbbi találkozásunkért! Mit szólsz? – egy mindent tudó vigyorral arcomon keresem tekintetét, s mikor megvan nem akarom elereszteni.
- Amint felkerül az itallapra a dolog, azonnal kiszolgállak vele! – mit nekem itallap? Ugyan…
- Nem mondtad a múltkor, hogy itt dolgozol – meglepő hogy akkor legutóbb mégis a tánctéren volt… vagyis a közelében.
- Nem kérdezted – jogos. Újabb vigyort csal arcomra.
- Igaz – válaszolom – viszont a kárpótlásra igényt tartok akkor is – mosolyodom el.
- Mondtam már, hogy csak akkor, ha… - nem hagyom hogy befejezze a mondatot, felnyújtózva átnyúlok a pulton, egy tollat kapok el amit már kifigyeltem, és felfirkantom az itallap aljára a szöveget. Mellé egy másik bárnak a címét, még nem mutatom meg. Igaz tudom, hogy úgysem jönne el, de sosem lehet tudni mikor találom meg talán ott is.
- Mikor végzel? – a zene hirtelen lesz erősebb, talán egy éjfélt hallok, de nem vagyok benne biztos, s vigyorogva nyújtom át a lapot neki, szemében huncut fény csillan, hozzá illő mosollyal arcán, és jól a pult alá rejti a lapot, miközben fejét csóválja meg pár mozdulattal. – Hé, rajta van az itallapon.
- De akkor is dolgozom még – veti vissza felém, és közben kiszolgál egy másik vendéget, egy másik fiúcskát, aki láthatólag az ismerőse, mivel egy ideig beszélgetnek, majd rácsapok a pultra, hogy visszaterelhessem. – Sikerült dönteni? – épp egy poharat törölget.
- Igen. Kérnék egy Besty Ross-t – éhes szemekkel figyelem ahogy kikeveri a koktélt és elkészíti, de ahogy felém nyújtja a poharat úgy veszem el, hogy rá fonom ujjaimat, közelebb vonom, és én is jobban rádőlök a pultra. – Ne hidd, hogy sokáig menekülhetsz. – duruzsolom halkan, kihívó pillantásával azt üzeni, hogy „hiszem ha látom”, de nem tudja még kivel áll szemben.
- Elengedne, kérem? – válaszol olyan lágyan ahogy csak a zene hagyja, majd lazítom ujjaimat, kicsusszannak övéi és már megy is tovább, lassan elnyalogatom a bárpultnál leülve és végig őt figyelem, de csak néha méltat egy pillantásra, szeme sarkából.
Feszültség levezetése most egyenlő ajzásommal, az ital elfogyasztása után tánccal próbálok kiszűrni egy olyan kis fokhagymaseggű tündérbogarat mint ő, de nem igazán találok fogamra valót. Sok a sablon kéjenc fiúcska, akik már kiéhezve vágynak egy kis lepedőgyűrésre, de nekem most nem csak ez kell. Az ilyen kiéhezett cicuskák nem olyan jók, mint szeretném.
Tizenegy óra tájékában a hátsó kijárat felé jutok el a tömegen keresztül, és megtalálom a személyzeti átjárót, ahol egy tőlem alig kétszer olyan izomagyú külsejű pasas áll, hogy az egész folyosót képes lenne eldugaszolni.
Cicceg és ujjával int mikor hátra lépnék, a farzsebembe nyúlok a jelvényemért. Munkahelyi ártalom, mindig magamnál tartom akár egy mobilt. Felvillantom előtte a csillogó jelet, elgondolkodva mustrálgatja egy ideig, majd mikor már kezdem megunni akkor végre hátra enged. Helyes… Én is így gondoltam.
A folyosón csend van, kicsi dőlésszöggel is rendelkezik talán pás lépcsőfokkal együtt, bár a zene tompa puffanásai így is áthatolnak a réseken. Szép… stílusos festés és fények még itt, is, az elrendezés hasonló, a szőnyeg minőségi, de csak egy ideig rendelkezik a folyosó ezzel a bájjal, nem túl hosszú de nem is rövid, nem sok ajtó van de az egyik keret mélyedésében el tudok lapulni amikor valaki bicegését hallom meg.
Hát nem csak az én madárkám az? Az éjjeli kis szökevény, aki kipirult arccal de mégis elmenekült karjaim közül. Mond valamit az izomkolosszusnak fáradtan mosolyogva, mikor beljebb lép, épp hogy közelebb ér előlépek, megragadom csuklóját, finoman a bordó falnak taszítom, tenyereim válla felett csattannak, s egyik térdemmel lábai közé lépek, előre görnyedek, teljesen elzárva előle a menekülés útját.
Először megrettent szemek ragyognak fel rám, majd utána halkan szusszan egyet és teljesen a falhoz lapul, de én egyre csak közeledek, arcunk szinte összeér, ahogy most majdnem orrunk is. Belemélyedek tekintetébe.
- Ugye nem gondoltad, hogy elszöksz előlem? Kérem a kárpótlásomat – már majdnem ajkaira dörmögöm a szavakat, tekintetem cikázik szemei és szája között. Igen… más mint a többi. Nem önként sétál egy csapdába, hanem vadászni kell rá. De most végre elkaptam.
|
| Mora | 2011. 06. 01. 16:22:26 | #14010 |
Karakter: Hagiwara Akihito
Megjegyzés: (Timcsinek)
- Akihito! Kellj már fel! AKIHITO!
Nyöszörögve szorítom a fülemre párnámat, jelezve sipító nővéremnek, hogy túllőtt a célon, kivéve, ha az, a megsüketítésem volt.
- Ébren vagyok – dugom ki a takaró alól a kezemet, majd szép lassan egyéb testrészeimet is kibogozom. Felülök, és hunyorogva nézek fel testvérkémre, aki csípőre tett kézzel, idegesen dobol a lábával az ágyam mellett. – Muszáj kora reggel lesokkolnod? – bökök vigyorogva lenge öltözetére, ami kimerül egy rövidnadrágban és melltartóban.
- Kora reggel? – kérdez vissza, rángó szemöldökkel, és megjegyzésemért, még egy fejbekólintást is kapok, majd az órára bök. Hoppá, fél tizenkettő.
- Jól van na, sokáig tartott a meló! – ásítok védekezően.
- Na igen, a meló… Nem megmondtam, hogy ne hozd haza a munkádat! – tér végre jövetele okára. Álmosan hunyorítok a szobám sarkában árválkodó festményre, majd megvonom a vállam.
- Ne aggódj, ma leszállítom, csak éjjel már túl késő volt, hogy a bázisra vigyem.
- Te is tudod, hogy Isao erőteljesen figyelmeztetett rá, sose vidd a zsákmányt az állandó lakhelyedre! Ráadásul itt a bár alattunk, így még neccesebb a dolog – sóhajt fel, miközben a ruháimat kapkodom magamra.
- Amiről az öreg nem tud, az nem fáj neki! Ráadásul nem teszem gyakran, ígérem nem is fogom, csak…
- Kit hívsz te öregnek? – morran nevelőnk az ajtóból. – Csak tizenhárom évvel vagyok idősebb, rémlik? Egyébként meg mi a vita tárgya?
- Izé, semmi! – kapom fel a festmény táskáját, és a vállamra vetve, kislisszanok a férfi mellett az ajtón. Felhúzott szemöldökkel néz utánam, de már csak a csukódó bejárati ajtót kérheti számon. Jól is teszi, biztos annak is van valami bűne!
Miután leadtam a képet a megbízónak, és letárgyaltam egy újabb melót holnap éjszakára, a nap további részét felkészüléssel töltöm. Általában nem vállalok munkát ilyen sűrűn, de a pasi szerint, akinek valamiféle iratok kellenek, azok már nem lesznek ott két nap múlva.
Viszont akció előtt, muszáj lenne lazulnom kicsit, és ebben két legjobb barátom is egyetért. Mindketten szakmabeliek, de ők főként hackerkedéssel foglalkoznak. Néha nekem is segítenek, bár én többnyire magam végzem a technikai dolgokat is.
- Hé, Akio! Miért a Pillangóba jöttünk? Máskor elkerülöd, hogy a nővéred ne tarthassa rajtad a szemét – szólal meg mellettem Hiro, kizökkentve a gondolataimból.
- Ma a másik szárnyát felügyeli – vigyorgok rá, és a boxunkból a tánctér felé fordulok. A Pillangó bár, tényleg hasonlóan néz ki működésileg, mint az állat, amiről a nevét kapta. Két szárnya van, két párhuzamos utcára nyíló ajtóval. Az egyik részben meleg bár működik, míg a másik teljesen hetero.
- Menjünk táncolni! – ránt fel hirtelen Kei ültemből, nem hagyva esélyt az ellenkezésre. Bár minek ellenkezzek?
Már táncolunk egy ideje, hol egymással, hol másokkal, de kezdünk kissé kifulladni. Nem számoltam hány pasi kezei közül csusszantam ki, de egyik se keltette fel különösebben az érdeklődésem. Annyira hasonlóak, nincs ebben így semmi izgalom. Végül kiválunk a tömegből, és a pulthoz sétálunk, hogy igyunk valamit.
- Akihito, megint válogatós vagy – jelenti ki Kei vigyorogva, mire megvonom a vállam.
- Melletted se látok senkit – vágok vissza.
- Csak reménykedik, hogy magányodban majd hozzá menekülsz! – röhög fel Hiro. Kei nem ellenkezik, csak vigyorogva vállon boxolja barátunkat, majd a hozzánk lépő pultos sráchoz fordul. Én se reagálom túl a dolgot, rég tudom, hogy bejövök neki, de megegyeztünk, hogy csak barátok maradunk.
- Shiba, légy olyan drága, és dobj meg minket valami röviddel! – adja le a rendelést Kei, mire a szólított elmosolyodik.
- Biztos vagy benne, hogy le akarod itatni a tulaj öccsét?
- Hallottad már azt, hogy amiről Mayu nem tud, az nem fáj neki?
- És te azt, hogy a nagytestvér mindent lát? – Azért elénk tolja az italt, én pedig némi unszolás után, legurítom, de ezek után táncolni már nem vagyok hajlandó. Az kéne még, hogy beleájuljak valaki karjába, hisz köztudottan nem bírom az erős piát. Ráadásul az este folyamán már tuszkoltak belém valamennyit.
Elmerengve figyelem a táncolókat, hátha megtetszik valaki, mikor hirtelen egy alak magasodik felém, kezét a pultra csapva. Felkapom a fejem, és ha nem lenne elég nagy önkontrollom, most szájtátva bámulnám az előttem álló férfit.
Azt a lol… ilyen kék szemeket, még csak a Dűnében láttam! Ezt a pasit nevezem én dögösnek, ha lány lennék, most biztos olvadoznék a gyönyörtől!
- Helló – duruzsolja halkan, széles vigyorral, közelebb hajolva. Összeszedem magam, és visszamosolygok, ugyan olyan leplezetlenül végigmérve, ahogy ő teszi. Arra azonban már nem hagy lehetőséget, hogy megszólaljak. Derekamat megragadva, egyszerűen a táncolók közé penderít, így kénytelen vagyok a mellkasában keresni támaszt, ha nem akarok eltaknyolni. Wow, de izmos! Mennyibe, hogy nem egy aktakukaccal van dolgom?
Ahogy biztosan állok a talajon, felveszem mozgásának ritmusát, és elengedem, csakhogy ő nem hagy eltávolodni. Szemeimet figyelve, a lábaim közé lép, és derekamat nem eresztve, közel tart magához. Elképesztően vonzó, eszembe se jut, kicsusszanni az ő karjai közül is, viszont ugyan úgy játszok vele, ahogy mással tettem. Nem hagyom, hogy a pólóm alá nyúljon, de a nyakába kapaszkodva, közelebb simulok hozzá, még inkább ingerelve.
Mikor kezeit lejjebb vezetve, a fenekembe markol, visszafojtok egy árulkodó nyögést, és a zene dübörgő ritmusát követve, szinte egész testemben hozzádörgölőzök, némi nyújtózással, még arcunkat is egymásnak simítva.
- Hogy hívnak? – duruzsolja halkan, a fülemhez hajolva. Szándékosan érinti ajkaival, ezzel ráhibázva egy érzékeny pontomra, akaratlan sóhajt váltva ki belőlem.
- Akio… és téged? – Érzéki karmolással csúszik feljebb a keze, és ezúttal hagyom, hogy a felsőm alá nyúlva, végigsimítson felhevült bőrömön, és kissé megdöntve testemet, ajkaival érintse a nyakamat, majd visszatérjen a fülemhez. Basszus, ha ez így megy tovább…
- Rai… - felel végül, valószínűleg szintén becenevet mondva. – Mit szólnál egy kis folytatáshoz, Akio? – dörmögi csábító hangon, mosolygást váltva ki belőlem.
- Mire gondolsz? – játszom az értetlent, de még a levegő is bennem reked egy pillanatra, ahogy szájába veszi, majd kicsúsztatja fülcimpámat. Úristen, még pár ilyen, és minden ésszerűséget félretéve, könyörögni fogok neki, hogy teperjen le!
- Nálad vagy nálam? – suttogja halkan.
Megremegek kissé, ahogy forró lehelete az arcomat éri. Erre számítottam, mégis hirtelen ér kissé, és égbekiáltó hülye vagyok, de visszafogom utasítani… Tényleg idióta vagyok!
- Mit szólnál, ha itt és most… - simítom kezemet a mellkasára, és felnézek rá. Hupsz, szinte éget a vágy a szemeiből, pedig megvárhatta volna, hogy befejezzem a mondandómat. – Szóval, ha itt és most, én lelépnék!
Azzal már szöknék is, csakhogy utánam nyúlva, elkapja a csuklómat, és mögém lépve, ismét magához húz.
- Miért menekülnél, hisz élvezed! – suttogja érzéki hangon, és keze ezúttal elől csúszik be a pólóm alá, hasamtól, egészen a mellkasomig simítva a bőrömet. Hiába próbálom, nem tudom visszafojtani a halk nyögést, amit csábítása vált ki belőlem.
Gyerünk Akihito, szedd össze magad és józanodj! Bár mit mondhatnék? Hogy holnap - vagy lehet az már ma van-, lopni megyek, és szükségem van az erőmre? Na meg a hátsóm épségére! Ráadásul ez már kezdi elérni azt a határt, amin túl, képtelen vagyok megtartani a magabiztosságom. Még valamennyire megvan, szóval…
- Ez nem menekülés, hanem taktikai visszavonulás! – fordulok meg, hogy újra szembekerüljünk, és megszabaduljak a kínzóan vágykeltő érintéseitől elől. Felmosolygok rá, és kicsi ágaskodva, pár centire megközelítem az arcát. Ne figyelj rá! Ne figyelj a szemére! – Viszont jobb később, mint soha, nem igaz? – suttogom a szájára, majd egy csóknak épp nem nevezhető, gyors puszit nyomok rá, és az előbbinél sokkal fürgébben fordulok ki a kezei közül.
Pillanatok alatt vegyülök el a tömegben, és hamar kiszúrom Keit. Mellé küzdöm magam, és közlöm vele, hogy felmentem, ha keresnének. Meglepettnek tűnik, de a hely nem alkalmas hosszabb társalgásra, így az Iroda feliratú ajtóhoz sietek, és gyorsan beslisszolok rajta. Itt már jóval halkabb a zene, és mikor a bár fölött lévő lakásba érek, már nem is hallom. Milyen jó találmány a hangszigetelő fal.
Képtelen vagyok kiverni a fejemből Rait, még a gondolatától is felforrósodik újra a testem. Rég volt rám bárki is ilyen hatással.
Gyorsan lezuhanyozok, majd bedőlök az ágyba, és némi forgolódás után, elnyom az álom. Fene, semmit se agyaltam a következő melón…
***
- Van egy kis gond? Ezzel kissé elkéstél! – sziszegem a headset-be, a kerítés melletti fa egyik vastag ágán guggolva.
- Gaki, be ne menj így! – figyelmeztet Kei aggódva, a tolvajnevemet használva.
- Nem fordulok vissza! – jelentem ki, és kikapcsolom a fülest, majd figyelmemet ismét a puccos házra vezetem. Valaki beköpött, ugyanis itt a rendőrség. Persze elrejtőztek meg minden, de nem vagyok kezdő, ki tudom szúrni a nem ideillő dolgokat, ráadásul Kei elkapott egy adást a csatornájukon, miszerint ide várják a vezetőjüket.
- Francba! – adok hangot nem tetszésemnek, majd kissé lenyugtatva magam, átlendülök a kerítésre. Tudom, hogy kikapcsolták a riasztót, hagy bízzam el magam, és sétáljak bele a csapdájukba. Ennyire lenéznek, vagy még nincs jelen egy jobb stratéga?
Leugrom a kertbe, és a kerítés mentén végigszaladva, elérem a hátsóudvart. Innen két lehetséges módon tudok bejutni, és az egyiket tárva nyitva hagyták. Most vagy azt hiszik, hogy beveszem, véletlen maradt nyitva az ablak, vagy a csukott mögött várnak.
Elhúzom a számat, majd tovább haladva, találok egy alkalmas helyet, hogy felmásszak a tetőre. Pár perc, és a kémény mellett álldogálok. Tudom, hogy itt nem számítanak rám, ugyanis még egyik alkalommal se használtam, ráadásul nyaktörő mutatvány itt leereszkedni.
Nekem se sikerülne, ha nem edzenék naponta az ilyen helyzetekre.
Szép lassan, és hangtalanul ereszkedem le, hogy a vége előtt, lábaimmal kitámasztva magam, megálljak. Előkotrom a legújabb ketyerémet, és a miniatürizált gépen, bekavarok a ház biztonsági rendszerébe. Elég nagy épület, és ahogy a riasztó több helyen is megszólal, elvonja a figyelmet a kiszemelt helységről.
Csak pár percem van, így kiugorva a kandallóból, átrohanok a szomszéd szobába. A széffel könnyű dolgom van, ráadásul őr sincs itt, nem számítottak rá, hogy eljutok idáig. A szükséges papírokat gyorsan a felsőm belső zsebébe süllyesztem, majd minden nyomot eltűntetek, ami a kémény felől érkezést, vagy ittlétemet bizonyítaná.
Csakhogy mire ezzel végzek, léptelet hallok közeledni az ajtó felől. Felszisszenek, és ás ötletem nem lévén, a drasztikus távozási lehetőséget választom. Ahogy nyílik az ajtó, kivetem magam az ablakon, és viszonylag fájdalommentesen földet érek. Hallom a kiáltásokat magam mögött, és még lövés is dördül, de elég gyors vagyok hozzá, hogy már a kőkerítésen rohanjak végig, mire leérnek a kertbe.
Lihegve ugrok le a járdára, de majdnem ott is maradok, a bokámba nyilalló fájdalom miatt. Basszus, az ablak túl magasan volt! Összeszedem magam, és tovább futok, olyan sikátorokat célozva meg, ahová rendőrkocsi nem fér be. Hamarosan sikerül leráznom őket, túl sok előnyöm volt, már a kezdeteknél.
Fáradtan huppanok le egy padra, és a fekete pulcsimat kifordítva, fehérré változtatom. Rendbe szedem a hajam, és leporolom magam, így már senki se hinné, hogy nem rég a fél kerületen át, üldözött a rendőrség.
Csak tudnám, ki köpött be! A megbízón kívül, senki nem tudta a pontos célt, tehát valószínűleg ő volt. De miért tette volna?
Dühösen kászálódok fel, de szerencsére a lábam már nem fáj annyira, úgy néz ki, csak meghúztam kicsit. Elindulok hazafelé, halál nyugodtan sétálva el a szirénázó rendőrautók mellett. Tisztában vagyok vele, hogy eszükbe se jutna gyanúsítani.
Végül szerencsésen hazaérek, és ahogy vagyok, ruhástul dőlök be az ágyba, csak a papírokat dugom el előtte.
Másnap este, rosszkedvűen ücsörgök nővérem irodájában, fejmosást hallgatva az önfejűségem veszélyeiről. Kánonban nyomja Isaoval, de már tíz perce elvesztettem a fonalat, így csak akkor kapom fel a fejem, mikor egy egyenruha landol az ölemben, amit a bár pincérei viselnek.
- Most egy darabig ne vállalj melót, legalább amíg a lábad rendbe nem jön. Inkább segíts nekem, úgyis emberhiány van hűvös oldalon.
- Tudod, hogy szívesen segítek, de akkor már miért nem mehetek a napos oldalra? – nézek fel rá értetlenül.
- Mert féltem a seggedet, azért! – vág vissza morogva, de némi harc árán, elérem, hogy oda engedjen, ahová menni akarok.
Így hamarosan már a pult mögött álldogálva keverem az italokat, és mire észbe kapok, már a tegnapelőtti pasit keresem. Huh, Rai túl nagy hatással volt rám. Igyekszem inkább az előző munkám hibáit átgondolni. Egyelőre még nálam vannak a papírok, megmondtam az összekötőmnek, hogy addig nem szállítom le, míg ki nem deríti, ki dobott fel. Még szerencse, hogy senki se tudja ki vagyok valójában, ők csak Gakit, a mester tolvajt ismerik, de személyesen nem találkozik velem egy munkaadóm se, csak az összekötőm. Benne pedig megbízom, még Isaot is ő segítette.
Teljesen elmerülök a gondolataimban, így Shibának kell oldalba böknie, hogy figyeljek a rendelésekre.
- Elnézést! Mit adhatok? – fordulok a várakozó felé, de majdnem kiejtem a kezemből a poharat amit törölgetek, mikor ismerős szempárral találom szemben magam.
- Mondjuk kárpótlást a legutóbbi találkozásunkért! Mit szólsz? – vigyorodik el Rai, mire nekem is mosoly szökik az arcomra.
- Amint felkerül az itallapra a dolog, azonnal kiszolgállak vele! – hajolok közelebb hozzá, de mielőtt bármit tehetne, kiegyenesedem, és távolabb lépek. Nem hagyhatom, hogy megint elbódítson, mert kapok a nővéremtől, ha munkaidőben enyelgek. Ha már egyszer elvállaltam, rendesen kéne végeznem a melót.
- Nem mondtad a múltkor, hogy itt dolgozol – szólal meg, miután választott italt, és éppen keverem neki.
- Nem kérdezted – pislogok rá ártatlanul. Van ebben a férfiben valami, ami ellenállhatatlanul vonz, mégis azt súgják az ösztöneim, hogy jobb vele vigyázni. Kár, hogy nincs kedvem hallgatni rájuk…
|
| timcsiikee | 2011. 05. 19. 14:52:22 | #13696 |
Karakter: Arashi Rakurai
Megjegyzés: ~ Morának
Rakurai:
Újabb akta… nem hiszem el, hogy megint sikerült egy újabb friss gazdagot megrövidíteni. Nem mintha nem lenne meg a véleményem azokról az „áldozatokról” akik a feljelentést teszik, de a törvény az törvény, a munka az munka, a lopás pedig bűn. Leülök a forgószékembe, oldalt fordulok az asztalnak, s az újabb papírokat magam előtt lapozgatom. Semmi nyom, semmi árulkodó jel. Nem hogy ismétlődő hiba, hanem egyáltalán nincs. Az egyetlen bizonyíték az értékek hiánya.
Az összecsukott aktát lecsapom az asztalra. Lassan már külön fiók kellesz nekik, bár úgy gondolom, hogy van pár eset, ami nem ide tartozik. Persze lassan mindent rám sóznak, ahol nincs elég bizonyíték. Nem elég nekem ez az eset, még bizonyítsam be azt is, hogy mi nem tartozik ide. Remek…
Kopogtatnak, s halkan, mégis mélyen dörrenő hangon engedem a belépést.
- Gyere! – ilyenkor úgysem jön semmi külső ember, és ahogy ezt jól is tippelem, csak az egyik kollega az.
- Hé, főnök. Nem jössz kicsit gyúrni? – oldalra fordítva fejem pillatok rá, majd fejet rázva válaszolok.
- Most nem – morgom halkan, és beljebb lép, bezárja az ajtót.
- Még mindig azon az ügyön aggódik? – hülye kérdés. Egyrészt mert nem aggódom, másrészt persze, hogy ez a téma, ha már több hónapja foglalkozom vele, és szinte még semmire nem haladtunk ezzel.
- Mondhatjuk így is. – nagy sóhajt, majd beteszem az aktát a fiókjába.
- Akkor legalább kajálni jöjjön le. – kölyök… tarthatatlan mi?
- Már voltam, úgyhogy menj csak. – kezemmel lazán intve terelem ki, ebből már ő is megérti, hogy nincs nagy kedvem társalogni jelen esetben. Amint bezáródik az ajtó utána, felállok a forgószékből, és a faliújságos falamhoz lépek. A város nagy térképe borítja be, kissé tele van már szurkálva, de minden látszik rajta. Mindig az aktuális üggyel kapcsolatban tűztelem tele információkkal, olykor képekkel. Most képre nem sok szükségem van, mert semmi nyom, ami használható lenne. Még kameraképek sem. Nem tudom, hogy csinálhatja. Lehet, nem egyedül dolgozik? Valószínű, hisz nem egy ilyen keletű rablást egyedül szinte képtelenség végrehajtani.
Megcsörren a telefonom.
- Tessék? – kapom fel hirtelen, meg sem nézve a hívó felet, de az ismerős hangtól mosoly fakad arcomon.
- Hali Rai. Ráérsz ma este? – semmi köntörfalazás, durr, bele a közepébe. Ez Leon.
- Van más választásom? – kérdezem mosolyogva, és kilazítom kissé nyakkendőmet. Úgyis tudom a választ, meg magát a hívás szándékát is. Ha nemet mondanék este 9kor úgyis a lakásom ajtaján dörömbölne, amíg ki nem jövök… vagy amíg a szomszéd ki nem jön.
- Most hogy így mondod, nincs – hallom a hangján, hogy ő is vigyorog.
- Sejtettem. Még szerencse, hogy van is kedvem menni. Rám fér a kikapcsolódás.
- Meg egy jó kis… – röhög fel.
- Hé! – szakítom félbe – Szerencséd, hogy a saját telefonomon hívtál. Akkor este a szokásos helyen – elköszönök és kinyomom. Majd hosszabban elég lesz este beszélgetni, négyszemközt. Amúgy sem szeretem annyira a telefonos diskurzusokat, nem figyelhetem meg a másik mimikáját beszéd közbe, ami rengeteget árul el. Nem beszélve a szemekről.
Rápillantok az órára. Még két óra van a munka végéig, persze ha más nem jön közbe. Remélem, ma este semmi nem zavarja meg a szórakozásom, valóban egy ideje nem voltam sehol, ki kéne eresztenem kissé a gőzt.
~*~
>>mjúzik<<
Traccsparti megvolt a szokásos kis kocsmában, most pedig jöhet az este aktívabb része. Rég voltam már a Pillangóban olyannyira, hogy azonnal észreveszem az új festést. Minden sötétebb, szinte fekete ez a lila szín. Passzol a dögös fülledtséghez. Egy fekete izompóló feszül rajtam, egy egyszerű farmerral, másra nincs is igazán szükségem. Mivel a hely megköveteli, legördítünk valamit a torkunkon, s a pultnál ülve szemezgetjük a leendő „áldozatokat”. A kisebb csapat már szétszéledt, már csak Leon van mellettem.
- Ahhoz mit szólsz? – mutat pohárról nyúlva egy ujjal egy kis hosszú, fekete hajú felé, aki macska kecsességével riszálja magát a táncolók között. Nem rossz, de…
- Nem… - rázom meg a fejem, és belekortyolok italomba, majd én is körbenézek. Mindig egymásnak keresünk először zsákmányt, mielőtt megtalálnánk a nekünk tetszőt.
- És te mit szólnál ahhoz? – egy kis vörös a terem másik sarkában, az egyik haverjával, ahogy látom, párosával csábítják az emberkéket egy szöszivel.
- Nem rossz, talán később, vagy a végén. – Akkor már csak én vagyok hátra. Mennyi finom falat.
Három fiú szakad ki a táncolók tömegéből, és tekintetem azonnal megakad egy barnás hasú, borzas fiún, aki két haverjával, röhögcsélve dőlnek a pultnak, és kérnek valamit inni. Ha jól látom rövidet, és csak nagy unszolás után veszik rá, hogy ő is legördítse italát, de táncolni már hiába rángatják, nem moccan.
- Azt választom – közlöm vigyorogva, mire Leon csak arrafelé sandít – a kis barnát. – elvigyorodik, és visszafordul felém.
- Biztos vagy benne? Nem a te ízlésed, legalább is én nem így ismertelek – megiszom poharam teljes tartalmát.
- Néha kell egy kis változatosság. – rántom meg vállamat, és lecsapom a poharat. – Ráadásul, amit nem tudsz rólam, hogy valójában a cuki pofira bukok. – felállok a pult melletti magas székről, s mielőtt még észrevehetne, gyors léptekkel előtte termek, tenyerem szinte a pulton csattan és azonnal rabul ejtem tekintetét. Kába és megrészegült, de csillan benne némi józanság a parkettek fényein kívül.
- Helló – duruzsolom halkan vigyorogva, közelről szemlélve arcát, elmosolyodik hasonló, vizslató tekintettel, de még egy visszaköszönésre sem hagyom lehetőséget, szabad kezem derekára siklik, s egy laza perdüléssel máris a tömegbe termünk. Egy pillanatra mellkasomnak támasztja kezeit, a gyors fordulás alatt, de amint újra biztosan éri lába a talajt, elereszt, s felveszi mozgásom ritmusát.
Lábai közé lépek, kezem nem ereszti derekát, végig szemeit tartom fogva, s a villódzó fények sem vakíthatnak el. Gyengéd szemek, hibátlan bőr, puha ajkak, melyeket nagyon is szándékomban áll majd megízlelni. A többi részről nem is beszélve, de mindent szépen sorjában.
A tánc közben néha fel-felsimítom kezemet oldalán, a fehér, mintás pólója csak kicsit tud felgyűrődni, mindig hamar visszahullik. Ravasz… nagyon ravasz.
Nyakamba kapaszkodva siklik közelebb, így még közelebbről láthatom arcát, s így visszafelé csúsztatva kezemet fenekébe markolok. Pont a tenyerembe illik, mintha nekem találták volna ki.
Egyre jobban tetszik.
Arcunkat összesimítva hajolok füléhez, szinte már egész teste hozzám dörgölőzik a tánc közben.
- Hogy hívnak? – duruzsolom halkan, érintve ajkaimmal fülét, s elvigyorodom, ahogy egy apró kis sóhajt hallat. Ezt még a lüktető zene mellett is jól hallom.
- Akio… és téged? – fenekéről érzékien karmolva felfelé halad kezem, feltúrom hátán pólóját, és alácsúszik kezem, így érinthetem a forró, puha bőrt, s megdöntve testét ajkaim végigsiklanak nyakán, majd vissza a füléhez.
- Rai… - ennyi úgyis pont elég. – Mit szólnál egy kis folytatáshoz, Akio? – dörmögöm halkan, vigyorogva, s arcának simulásából érzem, ahogy ő is elmosolyodik kérdésemen.
- Mire gondolsz? – ajkaim közé veszem, majd kicsúsztatom fülcimpáját az egyre forróbbá váló tánc közben, élvezem a közelségét és testének puhaságát.
- Nálad vagy nálam?
és >>itt<< a te fejléced is Morám :D <3
|
| makeme_real | 2010. 11. 25. 19:04:45 | #9493 |
Karakter: Richard Payne (Richie)
Megjegyzés: (vége)
A játéknak vége.
|
|
