 Karakter: Koshima Zorin (kitalált)
Megjegyzés: Leirannak
A jelentésemet a lidércekről Komamura kapitány asztalára tesztem. Ő átnézi, és bólint.
- Minden rendben, Zorin, elmehetsz! Ma estére végeztél.
- Értem, uram, egyetértek – bólintottam magam elé meredve.
- Zorin, figyelsz rám?
Felkaptam a fejem, és egy kicsit lejjebb eresztettem a füleimet szégyenemben.
- F… figyeltem, Komamura kapitány, de azért elmondaná mégegyszer?
- Csak annyi, hogy mára végeztél. Kikapcsolódhatnál egy kicsit a barátaiddal.
- Én inkább most pihennék egy kicsit.
- Bánt valami?
- Nem, csak…
- Esetleg a quincy-lány miatt emészted magad?
- Nem! Dehogy is, csak… igen. Aggódom érte.
- Ez természetes dolog, de nem a szomorkodás a legjobb orvosság erre. Inkább kövesd Kyoraku kapitány életmódját egy darabig, és egykettőre felépülsz. Ital, lányok és ital. Te fiatal vagy, Zorin, használd is ki. Most elmehetsz.
- Igenis, Komamura kapitány.
Séta közben arra ocsúdtam föl, hogy valaki a nevemen szólít:
- Szia, Zorin! Mi járatban erre?
Észre se vettem, hogy pont a nyolcadik osztag épülete felé vettem az irányt, talán Kyoraku kapitány nevének említése miatt. Most egy régi barátom, Mianarai jött felém mosolyogva. Hát, ha már itt vagyok, és ő is itt van, esetleg meg is fogadhatnám Komamura kapitány tanácsát.
- Szia Mina! Bíztam benne, hogy kicsit elmegyünk valamerre – hazudtam, habár az elmúlt két másodpercben tényleg igaz volt. - Szabad estét kaptam.
- Ha szabadad az estéd, akkor miért nem Kyoihoz mész?
Igen, ezzel a lényegre tapintott. Egy kicsit ez talán meg is látszott az arcomon.
- Mert a kapun viszont nem mehetek át – válaszoltam. - Komamura Kapitány nem engedélyezte, mert holnap reggelre se érnék vissza…
- Hát igen, ha át mész sose tudsz reggel időben itt lenni – nevetgélt, mire az én arcom elöntötte a pír.
- Ez nem igaz! Csak egyszer késtem el! – Motyorgom.
- Igen, de akkor viszont egy hetet késtél barátom! – Nevetett fel, és megveregette a vállam.
- Tehetek én arról, hogy előtte több hónapon keresztül nem engedtek eltávra? –Fortyanok fel. - De nem azért jöttem, hogy a vérem szívd hanem, hogy eljössz-e velem kajálni vagy sem!
- Mikor mondtam neked nemet? –Mondta mosolyogva, és megindultunk egy étterem felé. - És mesélj mi a helyzet veletek? Tudod azért irigyellek.
Én erre nem tudtam mit mondani. Az őszinte válasz az lett volna, hogy Kyoji betegeskedik, én pedig aggódom miatta, de nem akartam a gondjaimmal traktálni.
- Jól vagyunk. Kyoi komolyodik és nagyon sokat csinosodott. Nagyon édes, amikor éppen nem duzzog és fáj valamije a sérülés miatt, amit szerzett a harcokból. Kértem nem egyszer hagyja ránk, de…
- Mindig azt mondja, unatkozna, ha nem csinálná és az ő feladata védeni Tokiót.
- Jó, felfogtam, hogy ezt márt neked is mondtam sokszor, de te miért irigyelsz?
Figelem, hogy merre néz, és azt látom, hogy vagy a fenekemet nézi, vagy a farkamat, amit most vadul csóváltam. Gyorsan le is állítottam a testrészemet.
- Azért irigyellek, mert megtaláltad a szerelmet – kezdi kifejteni. - Persze örülök is neked. Meg érdemelted már a boldogságot.
Éppen beértünk a vendéglőbe, és helyet foglaltunk. Miután kihozták az ételt, folytatta.
- Nekem sose lesz barátom udvarlóm. Örülök, hogy egyáltalán barátom van. De te vagy az egyetlen, akivel beszélgetni tudok, akinek elmondhatom mi bánt. De mesélj! Milyen napod volt?
Én egy darabig úgy tette, mintha csak a tele szám miatt nem akarnék válaszolni. Miután gondosan megrágtam a falatot, akkor kezdtem bele:
- Elég unalmas. Mostanában csak papírmunkát végzek, mert a kapitány alkalmatlannak ítél terepmunkára. Mostanában elég szétszórt vagyok Kyo… egyes dolgok miatt. Szóval, most nem tudok semmi érdekeset mondani – mosolyogtam. – És veled mi van mostanában? Régóta nem láttalak
|
