Ilyenkor néha valami tõlem teljesen távolálló bosszúság üli meg a lelkem. Hiszen Klavdiya, a mostohanõvérem soha életében nem tett keresztbe két szalmaszálat. De mégis miken jár az eszem? Sokszor segít anyánknak hazacipelni a piaci árut, vagy elmegy elé, mikor befejezi a munkát. Jótét lélek, és nagyon okos. Azért zárkózik el tõlem, mikor ketten vagyunk itthon, mert rengeteget kell tanulnia, hiszen lány létére csak nem élhet meg kemény fizikai munkán. Ahhoz neki túl finom keze van. S ha gonoszkodik is velem, ami azért elég sûrûn elõfordul, akkor biztosan csak egy-egy dolgozat miatt ideges, vagy fáradt és fáj a feje.

Kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen is lehet iskolába járni. Miket tanulhatnak ott a népek? Biztosan csupa okosságot és bölcsességet. Azért sajnálom, hogy a beiratkozásomra már nem futotta a mostohaanyám tárcájának, de megértem. Drágák a könyvek, a beiratkozás és minden más, amit az iskola kérni szokott. Meg hát, rám itthon van szükség, mint egyedüli férfi a családban!

Úgy szeretem a délelõttöket! Olyan csendes a ház, senki sincs itthon, így senki sem kiabál velem, senki sem sürget. Lehetne mindig így, egész nap. Pár feldarabolt gyümölcsöt, összemorzsolt száraz kiflit és magokat teszek egy tálcára, hiszen még bõven van idõm. Mostohaanyám és testvérem csak délután érkezik haza, és ha tartok tíz perc szünetet azzal nem ártok senkinek. Sõt, a kisbarátaim már biztosan éhesek, hiszen mit találhatnának ebben a zord, de gyönyörû hónapban élelem gyanánt?

Ahogyan odaérek az erdõ széléhez, ami a házunk majdnem tõszomszédságában van, a kedves kis állatkák szinte lerohannak. Cinegék, rigók, mókusok. Mind örülnek az elemózsiának, amit hozok nekik télvíz idején, és nagyon hálás teremtmények is. Ha az erdõben járok elkísérnek utamon, hogy ne érezzem magam egyedül és tavasszal, nyáron, mikor már nyitva hagyom szobám ablakát, akkor a kis rigók ébresztenek kedves trillázásukkal.

-Ne aggódjatok! Csupán két hónap és eljõ a tavasz is. Márciusban elolvad a hó és lassan hosszabbodnak a nappalok, aztán áprilisban kirügyeznek a fák, kinyílnak a virágok és újra bársonyos lesz a levegõ – vigasztalom szelíd mosollyal apró barátaim.

-Iván! Iván! Te mamlasz! Már megint eteted azokat a férgeket? – hallom távolról mostohaanyám éles hangját, mire ijedten összerezzenek. Nem kellene még itthon lennie.

- Hagyd már azokat a rusnya dögöket! – csendül fel Klavdiya hangja is, majd rögtön utána egy becsapódó hógolyó kergeti szét a barátságos erdõlakókat. – Azonnal terítsd meg az asztalt, mert kilyukad a gyomrunk! Nem úgy vagyunk, mint te, hogy egész nap itthon lebzselünk, nekünk kell az energia!

- Ahogy mondod édes lányom! Ivánka, csipked magad! – pirítanak rám még egyszer, majd becsapják maguk után az ajtót. Gyorsan lekotrom a tálról a maradékot, hogy majd amikor visszajönnek meg tudják enni, aztán sietve a ház irányába szaladok, hiszen az ebéd csupán félig van kész. Nem ilyenkor szoktak hazatérni. Valami történhetett.

A nap további része a megszokottól eltérõen csendesen telik. Úgy néz ki az ünnep mindenkin otthagyja bélyegét. Így is kell lennie, karácsony havában minden ember szívében lapuljon több szeretet, békesség és megértés, mint az év többi idõszakában, hogy ugyanúgy várhassuk az újesztendõt. Ahogy közeleg a vacsora, egyre boldogabb vagyok, hiszen ritkán adódik ilyen nap, ezért kiélvezem minden nyugodalmas pillanatát, ameddig csak lehetséges.

Mikor mostohanõvérem és mostohaanyám vacsorakor asztalhoz ülnek még mindig szokatlanul viselkednek. Egyszer sem szidtak meg miután hazaértek, nem fenyegettek veréssel, más büntetésekkel és nem is kaptam. Még a hóvihar üvöltése is nevetésként csendül házunk nyikorgó deszkáin.

-Ivánka, kicsi fiam, nem ülsz ide az asztalhoz, ne gubbassz azon az apró zsámolyon! – ér el hozzám mostohaanyám kedves hangja. Mikor felfogom a lényeget megilletõdve pillantok ki a konyha ajtaján. Még sosem ehettem az asztalnál. Lelkesen elmosolyodom, felpattanok és tányérommal helyet foglalok a faasztalunknál, aminek közepén egy kék váza álldogál magányosan, virágok nélkül. Azt hiszem, most már olyan boldog vagyok, hogy madarat lehetne fogatni velem.

- Kicsi szívem, szereted a hóvirágokat, ugye? – simít végig mostohaanyám az arcomon, félszeg mosoly kúszik arcomra és bólintok.

- Szépen nézne ki egy kosár hóvirág az asztalunkon, nem gondolod Ivánka? – kérdi mostohanõvérem kedvesen mosolyogva, mire én is elmosolyodom.

- De igen, gyönyörû lenne.

- Hoznál nekünk? – pillant rám kérlelõn.

- Szívesen, mosothaanyám.

- Akkor indulj most azonnal kedvesem – borzol bele hajamba idõs keze. Elõször mosolyogva bólintok, ahogyan egy jól nevelt, rendes gyerekhez illik, majd felfogva a mondat értelmét szemeim elkerekednek.

- De hát… december van! – kiáltok fel meglepetten, hitetlenkedve pillantok mostohámra és Klavdiyára.

- Tudjuk Ivánka, de úgy szeretnénk egy kis kosár hóvirágot, na, menj szépen és keress az erdõben – pislogott rám nagy, kérlelõ szemekkel mostohanõvérem, de még mindig eltátott szájjal figyeltem õket. Pedig Klavdiya okos lány! Nem tudja, hogy decemberben nem tarkálnak virágok a réteken?

- Tél van és hóvihar! – pattanok fel ijedten. Ugye nem? Ugye nem õrültek meg?

- Na, ne kéresd magad te gyermek! – morog mostohám elhagyva kedves oldalát – Eridj és hozzál nekünk hóvirágot! Tessék, ez a kaska megfelel – emelte fel a szekrény mellõl és felém nyújtotta – Ne kéresd magad!

- De hát hóvihar van! Télen nem nyílnak virágok, ezt ti is tudjátok! Ha kimegyek az erdõbe az éj közepén ilyen viharban biztosan nem térek vissza, még az állatok sem mernek elõmerészkedni! – kapom ijedt pillantásom egyikükrõl a másikra, de mintha meg sem hallották volna szavaim – Tavasszal örömmel szedek nektek hóvirágot!

- Addigra már nem fog kelleni! Ne legyél ilyen nagy melák, takarodj az erdõbe! – kapja el karom Klavdiya és az ajtóhoz rángat, melyen mostohám lök ki végül– Hóvirág nélkül haza ne gyere!

Arcomat eltakarva a jeges szél elõl – mindhiába – próbálok a feléjük pillantani, de az ajtón át kiszökõ világosság miatt nem látom jól az arcukat. Megszólalnék, de idõm nincs, ahogyan felállni sincs, azonnal repül nekem a kosár és csapódik az ajtó, visszazárva a kiszökõ meleget és fényt.

Teljesen tanácstalanul ülök továbbra is a puha hóban, elképedve nézem a kihajított kosarat, amely után végül kinyúltam és magamhoz húztam. Egy kosár hóvirág…

-Itt a kabátod és egy kendõ! – vágódott ki a ház ajtaja - Nehogy azt mondd, hogy nem törõdök veled! – és már hajította is õket felém mostohám, majd újra becsapta az ajtót. Gyorsan elkaptam a ruhákat, mielõtt a szél messze viszi õket tõlem és halálra fagyok. Bár… lehet így is az lesz a sorsom.

Szomorúan elindultam hát az erdõ felé, hátha valami csoda történik az év ezen szakában és hópelyhek helyett hóvirágok hullnak majd a földre. A zegernyés idõ átjárja mindenlétezõ csontomat, a szél süvít a fák ágai között, melyek ijesztõ,aszott és szénné égett kezekként integetnek utánam. Beleborzongok az elképzelt képre és szaporábban kezdem szedni a lábam.

Órák múlva, hóvirágok nélkül, érzem, ahogyan egyre fáradok, egyre jobban fázom és ahogyan elhagy az erõm. Szerencsémre a vihar lecsitult és most már barátságosan szálingózik a hó, így legalább a széllel nem kell küzdenem. Aztán felötlik egy gondolat. Talán ha a tavaszról és hóvirágokról éneklek, akkor talán nem fogok fázni ennyire és talán, talán tényleg csoda történik és elõbújnak azok a kedves virágok is.

„Kinyílott a hóvirág,
Vidámabb lett a világ.
Itt a tavasz, megy a tél,
Kis magban a csíra kél.
Szikrázik a napsugár,
Nyakát nyújtja a gúnár,
Táncot jár a víz fodra,
Tavaszi szél forgatja.
Itt a tavasz, gyerekek,
Kacagnak a verebek.”

Dalolom egyre-másra. Még ha melegebb nem is lett, de a dalnak köszönhetõen vidámabbá és éberebbé váltam és nagy vígságomban még a kosarat is meg-meglóbálom. Vajon ha táncra perdülnék elõbújna pár hóvirág? Ha esõtánc van, akkor kell lennie virág vagy tavasz táncnak is. Talán ha már egyet találnék, akkor hazamehetnék… Nem. Biztosan nem. A mostohám egy kosarat mondott, egy kosárnyi hóvirág kell.

Egy pillanatra felnézek a földrõl, ahol a virágokat lestem mindhiába, és nem olyan távol egy takaros, melegfényû tábortüzet pillantok meg a megfagyott tó közepén. Átfagyott lelkem vágyakozva les felé. Egy kisebb csoport ül körülötte, talán favágók lehetnek. A favágók tisztességes, jó emberek, nem? Talán… talán megengedik, hogy egy kis idõre csatlakozzam hozzájuk. Elindulok hát feléjük, arcomon egy barátságos mosollyal, nehogy azért ne engedjenek maradnom egy keveset, mert morcos vagyok, hiszen nem akarok semmi rosszat. Ahogyan közelebb érek egyre többen vesznek észre és bámulnak rám, de mindezt olyan furcsán teszik. Talán nem szoktak hozzá a mosolygós emberekhez? Az õ ábrázatuk elég komoly…

- Ó, jó estét, kedves favágók! – köszönök elsõként, derûsen, ahogy illik, mikor odaérek. Köszöntésem után az elõttem ülõ favágó gyorsan fordul meg, szemében lelkesedés és öröm, majd amint megpillant az õ arca is furcsává válik. Pedig õ biztosan nem utálja a mosolygós embereket, akkor nem csillogott volna a szeme. Talán… talán már belekékültem a hidegbe és azt nézik ennyire?

- Megkérdezhetem, hogy egy pillanatra oda ülhetek-e a tûzhöz? – kérdem zavartan, miután senki sem köszönt vissza, még csak nem is biccentettek. - Kicsit fázom, és szeretnék fölmelegedni, mielõtt folytatnám a feladatomat – rebegem végül megilletõdötten. Lehet nem tudnak beszélni?

Csendesen próbálnám várni a választ, de nem bírom ki sokáig, már úgy megszoktam, hogy énekelgetem a kis dalocskát, hogy újra el kell kezdenem. De még mindig nem kapok választ. Most a hallgatás beleegyezés vagy elutasítás? Az apró kisvárosunkban ez azt szokta jelenteni, hogy nem akarják magukat a kérdésemmel terhelni, ezért inkább úgy tesznek, mintha meg sem hallották volna.

-Elnézést, nem akartam zavarni – topogok kicsit egyik lábamról a másikra zavaromban, szégyenlõsen sütöm le szemem, mikor vágyakozva a tûz felé pillantok. Távol állok tõle, mégis érzem kellemes melegét – További szép estét, kedves favágók! – integetek lelkesen és indulok tovább, beljebb az erdõbe, hátha valahol mélyen, egy eldugott barlangban vagy egy korhadt fatörzs védelmében hóvirágokra lelek és hazamehetek.

- Várj! –kiált utánam egy mély hang – Ha arra mész újra elkap a hóvihar! Nem lesz hidegebb a tüzünk melege, ha megengedjük, hogy közénk ülj egy kicsit. Nem igaz testvéreim? – a legfiatalabb kinézõ favágó, aki egy botot tart a kezében kérdõ pillantást vet az idõsebbekre. A többiek lassan bólintanak, mire a botos újra felém int – Gyere hát, van elég hely.

Boldogan szökkenek vissza és ülök le az egyik fatörzsre egy szõke és egy fekete hajú favágó közé. Arcomat megcsapja a tûz forrósága, szinte elfeledteti a telet, és pár perc múlva felmelegít annyira, hogy ujjaimés testem immár ne görcsösen remegjen. Leveszem a fejemet befedõ kendõt, hiszen a hatalmas tûz szinte égeti az arcom. Észre sem vettem, hogy mikor dobtak még rá fát.

-Nagyon szépen köszönöm- mosolygok végig boldogan a társaságon, akik egészen idáig némán figyeltek.

- Mondd, hogy hívnak és mi járatban vagy éjnek évadján a tél közepén, ebben a cudar hidegben? – kérdi a mellettem ülõ fekete hajú, akinek a haja néha kékesenés szürkésen megcsillan a tûz lobogó lángjainak köszönhetõen, lehetetlenül kék szemeivel rám pillant, én meg csak bámulom. Azon sem lepõdnék meg ha madarak suhannának át az égkék íriszekben. A gondolatra elmosolyodom, milyen szép volna!

- Általában Ivánkának hív mindenki, és hóvirágot keresek –hogy hazamehessek… erre a gondolatra kissé elszomorodom, de próbálok továbbra is derûsen mosolyogni.

- Ugye tudod, hogy az tavaszi virág? – kérdi tõlem most a szõke, akinek a szemei a selymes fûszálakra emlékeztetnek és arany hajában vörös tincsek játszanak bújócskát.

- Igen, tudom, sõt, azt is, hogy április virága – villantom fel újra jókedvû, hatalmas mosolyom – Az a kedvenc hónapom. Persze az összes többit is nagyon szeretem, mindegyik olyan csodálatos, de áprilisban rügyeznek a fák, költöznek vissza a madarak és nyílnak a virágok – mosolygok szelíden, ahogyan elképzelem milyen lesz a világ, mikor beköszönt a tavasz. Hogy milyen ezerszínû lesz az erdõ õsszel, amikor sült gesztenye illat kúszik végig az utcákon, amikor roskadoznak a fák a nehéz gyümölcsök alatt. Hogy milyen gyönyörû tisztaság hull a világra télen, a ház melege, amely felmelegíti a szívet is, a csodaszép hópelyhek, melyekbõl nincs két egyforma. Hogy milyen forróság köszönt be nyáron, milyen sûrû zöld lesz az erdõ és, hogy milyen hosszúvá válnak a nappalok, mintha örök világosságba akarnák vonni a Földet. Tudom, hogy nem kérdezték, de olyan ritka az, amikor az emberek figyelnek rám, beszélgetnek velem és érdekli õket egy-két velem kapcsolatos dolog. Nem bírtam ki, hogy ne fûzzem hozzá.

- Ez mind szép és jó – zendül fel a túloldalról egy égõ vörös hajú férfi baritonja – De mégis, hogy gondoltad, hogy decemberben akarsz hóvirágot szedni?

- És mégis hogyan engedhettek útnak a szüleid éjszaka ilyen idõben? Mégis mióta járod az erdõt? – kapcsolódik a beszélgetésbe egy sudár, barna hajú férfi is.

- Nincsenek szüleim, illetve van… - mocorgok kicsit. Kissé zavarba hoz ez a nagy figyelem, ráadásul még mindig úgy pislognak rám, mint amikor megérkeztem – Van egy mostohám meg egy mostohatestvérem. Mindketten nagyon jó és derék emberek, õk kérték tõlem a hóvirágokat is. Sajnos addig nem térhetek haza, ameddig nem találok – szontyolodok el egy kissé, de utána ismét felderül az arcom, majd gondolkodóba esek – Hogy mióta is keresem a hóvirágokat nem tudom. Még javában tombolt a hóvihar, mikor elindultam – válaszomra furán összenéznek, mind komor tekintettel, majd a tûzbe meredve némaságba burkolóznak. Egyedül egy szõkésbarna férfi figyel mereven. Szégyenlõsen lesütöm a szemem és próbálom magam apróra összehúzni. Akkor szoktak így nézni, ha nagyon nagy bajban vagyok és megbüntetnek. Talán szeretné, ha újra útnak indulnék és békén hagynám õket.

- Nem te szoktál mindig élelmet adni az erdõ állatainak és segíteni nekik, ha csapdába esnek?- meglepetten kapom fel a fejem a hang irányába. a szõkésbarna hajú férfi intézte hozzám a kérdését, akkor talán még maradhatok egy kicsit? Kérdésére csupán bátortalanul és szégyenlõsen bólintok. Nem gondoltam volna, hogy bárki észreveszi, hogy kiszabadítom az állatokat a csapdákból. Talán… lehet, hogy vadász és ezért nézett rám úgy, mert miattam szaladt el a zsákmánya…

-Sajnálom – tör ki ajkaim mögül halkan a szó, mire néhányan felkacagnak.

- A mostohád nem gondolt arra, hogy ilyen idõben halálra fagyhatsz? Vagy esetleg pont erre gondolt? – kérdez ismét az égkék szemû kékesfekete hajú, aki mellettem ül.

- De igen, gondolt arra, hogy megfagyhatok! Ezért hozta ki nekem a kabátom és adta oda a kendõt, hogy megvédjen a széltõl, a hótól és a hidegtõl. Igazán jó asszony – újból összenéznek, de már nem igazán tudom figyelemmel követni az eseményeket.

A kellemes meleg, a késõi óra és fáradt lábaim egyre álmosabbá és álmosabbá tesznek. Csupán néhány pillanatra hunyom le a szemem, legalábbis azt hiszem. Ám, amikor újra kinyitom õket már halovány szürkeség fogad a feketeség helyett és dereng az ég. Ijedten ülök fel, a favágók érdeklõdve pillantanak rám, valaki még egy kisebb takarót is rám terített.

-El-Elnézést! Kérem, bocsássanak meg, amiért ilyen illetlen módon elaludtam. Nem szándékoztam eddig a terhükre lenni – sütöm le bûnbánóan a szemeim – Én azt hiszem megyek is. Nagyon köszönöm, hogy megmelegedhettem a tüzeteknél. Jobban teszem, ha tovább folytatom a keresést. Még egyszer köszönöm, viszontlátásra!

- Elmennél úgy, hogy a házigazdáid nevét sem tudod? – szól utánam egy vidám hang, mire újból elszégyellem magam, pedig alig tettem pár lépést.

- Nem akartam udvariatlan lenni, bocsánat.

- Rá se ránts – nevet rám kék szemeivel és mosolyával, ami még szikrázóbbá teszi a tekintetét – Akkor kezdeném a sort, engem Aprelnek hívnak. Õk itt a testvéreim: Mart, Oktyábr, Ijun, Fevrálj, Ávguszt,  Djekábrj, Jánvárj, Mozset, Ijulj, Nojábr és Szentyábr – mutat körbe mindenkit – Mi vagyunk a tizenkét hónap.

- A tizenkét hónap? – ámulok és bámulok – Sosem hallottam még olyat, hogy a tizenkét hónap ember lenne! – úgy pislogok rájuk, mintha most látnám õket életemben elõször.

- Nem vagyunk emberek – horkan fel valaki, azt hiszem õ volt Ávguszt – csak hasonlóan nézünk ki.

- Elnézést, nem akartam megsérteni.

- Ne kérj már mindenért bocsánatot – lépdel mellém Áprel – Mindig ilyen morcos, rá se ránts és gyere vissza közénk – adja meg a kezdõlökést hátulról, hogy eszembe se jusson ellenkezni, mert így is jócskán visszaéltem a vendégszeretetükkel – Egyikünk sem haragszik rád, nem kell félned – csupán bólintottam és szófogadóan újra leültem közéjük.

- Tudod… - szólalt meg… azt hiszem… ha jól emlékszem Fevráj? De az is lehet, hogy Mozset – Még sosem fordult elõ olyan, hogy bárki is közénk talált volna.

- Mivel te vagy az elsõ, akit nem riasztott vissza a bûbáj, amely körülveszi e helyet – vette át a szót egy másik, de õt még betippelni sem tudom. Kicsit nehéz úgy, hogy nem sorrendben ülnek – és mivel ilyen melegszívû vagy…

- Ezért az éjszaka folyamán úgy döntöttünk, hogy segítünk neked – mosolyog rám az aranyhajú vörös tincsû, aki éjjel a bal oldalamon ült.

- Igazán? – terül szét boldog és meghatott mosoly az arcomra. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi segítõre találok – Nagyon köszönöm, így mindjárt könnyebb és gyorsabb lesz átfésülni az erdõt!

Kijelentésemre széles hahota csapott végig a társaságon. (csak nekem hangzik lehetetlenül és furán és helytelenül ez a mondat?) Nem értem, hogy miért kacarásznak ilyen jókedvûen… némelyiküknek még egy kis könny is gyûlt a szeme sarkába.

-Komolyan azt képzelted, hogy nekiállunk körbejárni a téli erdõt, hóvirágot kutatva? – törölgeti szemeit egy ébenfekete hajú férfi, mikor már meg bír szólalni.

- De ha nem úgy, akkor hogyan szeretnétek segíteni? Megvendégeltek reggelivel, vagy talán éjszaka újra visszatérhetek a tûzhöz? Nem hiszem, hogy egy nap alatt végeznék az erdõ átkutatásával – pillantok aggódva a fehér ruhában parádézó fenyõfák felé. Kijelentésemet szerencsére nem követi általános jókedv, csupán megmosolyogják néhányan ötleteim.

- Egy órácskára, neked ajándékozzuk a tavaszt – lép elém Áprel büszkén kihúzva magát.

- A tavaszt? Decemberben? Lehetséges volna? – pillantok fel rá meglepetten, bár annyira azért nem kell kitörnöm a nyakam, hogy felnézhessek rá. Kérdésemre csupán bólint, mire azonnal aggódni kezdek – De az nem túl nehéz és fárasztó feladat? Biztosan nehéz lehet a tél közepére tavaszt varázsolni, és biztosan még rengeteg dolgotok van a mai nap. Ne fáradjatok el rögtön az elején – pillantok végig a társaságon, akik voltak olyan kedvesek, hogy gondoltak rám és segíteni akarnak. Talán… talán elõször ilyen kedves velem valaki.

- Egyáltalán nem nagy fáradság, ne aggódj – nyugtat Áprel – Különben is, Djekábrj hava van, õ melózik, mi meg halálra unjuk magunkat – vesz fel egy pimasz mosolyt, olyan fajtát, amilyet a rosszcsont kölykök szoktak, és égkék szemeibe pillantva még mindig arra várok, hogy lássam a madarak szárnyalását a kékségben.   

December. Szeretem ezt a hónapot, de csakis azért, mert Decembr az egyik kedvenc testvérem. Kis idióta, kis szemét… körülbelül, mint én. Hiába igaz, hogy õ a legfiatalabb tizenkettõnk közül, és elvileg nem kellene hogy bármi közös legyen kettõnk között, mégis, talán vele vagyok el a legjobban. Kis bolond, és szeszélyes. Tényleg eléggé olyan, mint én.

Egyedül azért nem vagyok még teljesen kész attól, hogy itt kell ücsörögnöm a többiekkel, ahelyett, hogy ismerkednék olyan lényekkel, amikkel még nem találkoztam hosszú életem során, hogy kedvelem figyelni, ahogyan hol napsütéssel kápráztatja el Oroszország lakóit, hol pedig a szokásosnál is durvább hideggel, hóval, jéggel és faggyal. Talán, ha neki is engednék, mint nekem, hogy azt csinálja, amit csak akár, az õ hónapja még az enyémnél is szeszélyesebb lenne. Decembr-t a legviccesebb figyelni innen az erdõbõl, ahol minket nem zavarnak az idõjárás változások, mert mi meg sem érezzük õket, viszont érdekes figyelni, hogy hogyan változik egyik pillanatról a másikra az idõ.

Milyen kellemes is lenne, ha õt sem korlátoznák… az emberek alig tudnának fölkészülni a következõ napi idõjárásra, és a frontoktól, meg ilyenektõl hullanának, mint a legyek. Nem irigylem õket… olyan gyengék és esendõek. Nem akarom a halálukat, nem akarom teljesen kikészíteni õket, egyszerûen csak érdekel, hogy mégis mennyit bírnak ki. Mint valami kísérlet, hiszen a másra nem jók, hát erre legyenek. Még sosem találkoztam egyetlenegy emberrel sem, nem tudom elképzelni, hogy milyenek lehetnek. Persze, hosszú, hosszú évszázadokon keresztül figyeltem õket, láttam a fejlõdéseiket, háborúikat, érzelmeiket, de egyszerûen nem tudom megérteni õket. Hogy miért úgy élnek, ahogy, mit miért csinálnak, sem azt, hogy milyen lehet embernek lenni. Milyen lehet gyengének és erõtlennek lenni, kitéve mindenféle idõjárási viszontagságnak, mindenféle lény szeszélyének.

Kíváncsi vagyok rá. Úgy találkoznék legalább egyszer az életben egy emberrel úgy, hogy meg tudjam érdeklõdni, hogy vajon õ hogyan éli meg saját halandóságát. Hogy vajon vágynak-e a hallhatatlanságra, vagy pedig megértik, hogy az nem is olyan jó, mivel lehetetlenség olyan élvezetet találni az örök létben, amit ne unnánk meg egyszer. Vajon milyenek lehetnek az emberek?

- Jól vagy, testvér? - kérdezi valakitõl Avguszt. Mint egy rossz álomból, úgy rezzenek föl Máj érintésére. Zavarodottan körbe pillantok, és látom, hogy mindegyik itt ücsörgõ testvérem engem figyel kissé aggódó, érdeklõ tekintettel. Ja, hogy Avguszt tõlem kérdezte? - Jól vagy? - teszi föl kérdését újból, mire biccentek válaszul.

- Persze, csak unatkozom… kellene valami kis kaland, veszély, vagy valami szórakozás - mondom lehangoltan. Jók azok a hónapok, mikor itt kell lennem a többi testveremmel, ebben az elvarázsolt erdõben, mely nem engedi a halandókat a közelünkbe, hogy ne legyen semmi gond, mert egy olyan burok vesz minket körül, ami az embereket a céljukhoz vezérli, de... De azokat a hónapokat sokkal jobban kedvelem, amikor másik országokban lehetek. Mondjuk akkor, amikor az északi féltekén nagyjából mindenhol az én hónapom a soros, vagy mikor novemberben Floridában garázdálkodhatok, vagy mikor a déli féltekén van tavasz. Olyankor mindig történik valami furcsa, valami érdekes, ha más nem, legalább az emberek viselkedését figyelhetem, hogy a saját hónapomra hogyan reagálnak. Mert ugye az én hónapom a legeslegkirályabb! Ezt mindenki tudja, csak a nyomik nem akarják elismerni… chö!

Na, igen, ezért is szeretnék végre találkozni egy emberrel! Kíváncsi vagyok, hogy vajon számukra melyik hónap a legjobb. Persze, én tudom, hogy az enyém, de legalább akkor, ha egy ember is megerõsítené, akkor mindegyiküknek muszáj lenne elismernie királyságomat. Akkor már nem ellenkezhetnének, hogy de nem, az õ honapjuk a legjobb, miközben nem is.

- Szóval unalmasnak találsz minket… értem én, értem! Hát jól van… - puffogja Novembr.

- Jaj, ne már! Tudod, hogy nem így értettem. De most mondjátok azt, hogy ti nem vágytok valami változatosságra? Vagy legalább arra, hogy mikor válthatjátok föl végre Decemrt, Janvárt és Ijúnt! – morranok föl. Tudom, hogy õk is ugyanúgy vágynak a változatosságra, mint én, hiszen õk is ugyanolyan régóta élnek ilyen semmilyen unalomban, mint én. Legalább egyszer, csak egyetlen egyszer nem lehetne egy embernek az a célja, hogy megtalálja a hónapokat?!

Na, jó, ez hülye kérdés volt… persze, hogy nem, hiszen azt sem tudják, hogy minket nem (csak) a Föld és a Hold irányít, hanem mi az õ gyermekeik vagyunk. De akkor is!

- Persze, hogy mi is akarunk valami változatosságot – mondja második legidõsebb testvérem. – Viszont ez nem azt jelenti, hogy én személy szerint nem vagyok megelégedve azzal, hogy itt lehetek a testvéreimmel. Sokat figyeltem az embereket, és az égvilágon semmiért nem cserélném le létemet egy ember életére. Náluk a család, a testvér, de még önmaguk sem ér sokat. Furcsák az emberek, én nem szívesen venném át egyikük helyét sem. Az olyan önzetlen, és szeretetteli emberek, akiket tisztelni lehetne, ritkák, akár a hóvirág decemberben.

- Tudom, de engem pontosan ez érdekel az emberekben. Hogy hogy nem tudnak szeretni annyira, mint amennyire kellene. Hogy miért háborúznak ahelyett, hogy szeretnének?! Én, ha unatkozom, csak elkapom valamelyik nimfát, vagy valakit, és jól megszeretgetem, míg az emberek… ha unatkoznak, csak úgy tudják azt elûzni, hogy egy másik ember életét tönkreteszik. Mi ebben a jó?! Én azt nem tudom, de érdekel – magyarázom hatalmas lelkesedéssel. Mert tényleg! Mi a jó a háborúban, ha az unalmat azzal sokkal tökéletesebben el lehet ûzni, ha szeretkezünk egy jót?!

- Na, jó, de te nem vagy ember. Nem tudhatod a mozgatórugóit egy ember elméjének és lelkének – száll be a beszélgetésbe Szintyábr is.

- Hát épp ez az! Én ki akarom deríteni! – kiáltok föl lelkesen. Bárcsak, bárcsak, bárcsak erre találna csak egyetlen egyszer egy ember!

Számunkra pillanat csupán, ám az emberek számára öt nap múlt el álmom meddõ kifejezése után, mikor ismeretlen hangot fúj erre a decemberi szél.

Kinyílott a hóvirág,

Vidámabb lett a világ.

Itt a tavasz, megy a tél,

Kis magban a csíra kél.

Szikrázik a napsugár,

Nyakát nyújtja a gúnár,

Táncot jár a víz fodra,

Tavaszi szél forgatja.

Itt a tavasz, gyerekek,

Kacagnak a verebek.

Mély, morgós hang, mely gyerekdalt énekelget lelkesen. Érdekes egyveleg, de tetszik, hogy az én kedvenc virágomról énekel. Biztos valami apuka énekelget kislányának, hogy ne figyeljen arra, hogy mennyire hideg van Decembr miatt. Bár másik hangot nem hallok, elképzelem, ahogyan a tündéri kislány dércsípte, piros arcocskával mosolyog apjára, amiért ilyen hidegben ilyen kedves dalocskát énekelget. Bár, ha jól tudom, most karácsony közeledik am emberek világában, de lehet, hogy karácsonyi dalokat nem tud az apuka.

Kíváncsi vagyok, merre mehetnek, hiszen errefelé nincsen semmi, már pedig a hang egyre közelebbrõl jön. Nem vagyok benne biztos, hogy mikortól kezdõdik az emberriasztó tér, de ilyen közel még egyszer sem jött senki emberfia. Vajon mi lehet az úti céljuk? Biztosan a meleg otthonuk, ahol az anyuka már várja õket a finom, forró leveskével.

Mosolygok ezen a képen, és már csak akkor veszem észre, hogy valami furcsa dolog történik, mikor a testvéreim megnyúlt arccal, bamba tekintettel bámulnak ugyanarra a pontra: a hátam mögé.

- Ó, jó estét, kedves favágók! – hallom meg a mély hangot a hátam mögül, kis gyermeki felhanggal. Öh. Egy. Ember. Itt. Mögöttem!

Lelkesen fordulok meg, ám egyáltalán nem azt a látványt pillantom meg, amit vártam. Nem egy szakállas, marcona apukát látok, szõrmebundában, egy édes kislánnyal karjai között, á, nem.

Hanem egy KÉTAJTÓS OTROMBA NAGY SZEKRÉNYT! Egy szekrényt, RÓZSASZÍN kendõvel a fején, és egy édes KISKOSÁRRAL a kezében! Ez meg… mégis mi a fene?! Ember ez egyáltalán, vagy látomás? Megártott volna a tábortüzünkbõl fölszálló füst, és most hallucinálok?

Körbenézek testvéreimen, ám nem csak az én arcom tükröz elborzadással vegyes döbbenetet és sokkot, hanem a többiek is, szóval vagy közösen hallucinálunk, vagy… vagy ez a valóság. Én, személy szerint, az elõbbire szavazok!

- Megkérdezhetem, hogy egy pillanatra oda ülhetek-e a tûzhöz? Kicsit fázom, és szeretnék fölmelegedni, mielõtt folytatnám a feladatomat – rebegi megilletõdött, mormogó hangon a férfi – fiú?! -, mire képtelen vagyok bármiféle hangot kiadni. Valószínûleg a többieknek is ez a baja, ugyanis mindannyian némán, tátott szájjal bólogatunk, ám szólni képtelenek vagyunk.

Ez… ez most csak valami vicc. Láttam én már embereket, de ilyet… ez… ez csak egy vicc. Mégis melyik férfi venne föl ilyen nõies, rózsaszín kendõt a fejére, melyet úgy kötött meg, mint ahogyan azt az öreganyók szokták, és viselkedne úgy, mint egy kisgyerek, felnõtt férfi, felnõtt ÓRIÁSI férfi létére?!

Nem, ez biztos csak vicc. Ahogyan a kezére akasztott kiskosárka, és a gyermekien lágy, mégis férfiasan morgós hangja is, melyen ismét hóvirágokról szóló gyermekdalba kezd.

Ez. Csak. Hallucináció.

Különben is! Egy ember úgysem tud idejutni hozzánk a körülöttünk levõ varázstér miatt, szóval… szóval jó atyánk szórakozik ott a magasban. Csakis ez lehet a magyarázat.

Igen, ez csak a Hold által keltett hallucináció, semmi más.

-         Mit mondtál? – remeg a dühtõl, érzem, nem kell neki sok, és darált húst csinál belõlem. Meglepõ módon beéri egy orbitális pofonnal, ami jó pár métert dob rajtam. Mielõtt talpra kecmereghetnék, mellém suhan, és felránt a földrõl. 

-         Ki az kinek létét veszélyezteti életben maradó, agyatlan fejed? És milyen titkok tudója is lennél te, ki még alig élt? – sziszegi dühösen. 

-         Nem értem mirõl beszélsz? – nézek rá értetlenül. Legalábbis, asszem nem értem. 

-         Ennyit érne az élete neked, ki bármikor kész lenne érted meghalni? – kérdi halkan, és egy pillanatra fogalmam sincs mire gondol, de végül leesik. Keserûség suhan át rajtam, ahogy bátyám eszembe jut és akaratlanul is kibuggyan pár könnycsepp.

 Mielõtt azonban bármit is reagálhatna, ahogy én, õ is érzékeli a veszélyt. Magához ölel és a levegõbe löki magát. Ösztönösen bújok a mellkasához, de mikor tudatosul bennem, kivel is van dolgom, azonnal szabadulásért kezdek küzdeni. Nem tetszik neki a dolog, és egy jól irányzott mozdulattal kiüt. Minden elsötétül, és hiába küzdök, eszméletem vesztem.

--oOo--

- Eneus! ENEUS! – hallom amint bátyám kiabál, de nem felelek, továbbra is a fa tetején kuksolok. Talán nem vesz észre… - Eneus, tudom, hogy ott fenn vagy! Gyere le! – Bah, hiú ábránd!

Leugrok a fáról, egyenesen testvérem elé, aki fejcsóválva mosolyog le rám.

-          Nem kéne többször így elkóborolni! Már annyiszor kértem, hogy maradj mellettem, ha a földre jövünk. – korhol szelíden, de tudom, hogy nem haragszik. Rám nem szokott.

-          Gabriel! Eneus! Merre vagytok? – újabb személy lép elõ a fák árnyékából.

-          Michael, erre! – felel bátyám, miközben én integetve jelzem merre vagyunk. Michael mellénk lép, és a hajamba borzolva nevet fel.

-          Gondoltam, hogy megleszel, de Gabriel veszettül aggódott.

-          Nem is. Gyertek menjünk, küldetésünk van. – morogja bátyám duzzogva, mire Michael kacsintva rám mosolyog, majd követi testvéremet. A nyomukban én is szárnyra kelek, és vidáman repülök a két hófehér tollú angyal nyomában.

Emlékszem. Boldog voltam a testvéremmel, és a többiekkel. De képtelen voltam megváltozni, visszafogni magam, és hiába a bennem rejlõ erõ, sikerült kiprovokálnom a letaszításomat.

--oOo--

Szemeim kipattannak, és az emlék utolsó foszlánya is eltûnik, hogy helyett adjon a közel se olyan derûs jelennek. Egy fának támasztott háttal ülök, és nem messze tõlem, pokoli küzdelem folyik. Az alak, aki nem rég megtámadott, egy másik pokolszökevénnyel harcol.

Szédülve talpra kecmergek. Minden tagom sajog, és jó pár sebem még mindig vérzik. Egy pillanatra átsuhan rajtam a menekülés gondolata, de a kíváncsiságom erõsebb. Tudni akarom, miért nem ölt meg, ehhez pedig az kell, hogy élve maradjon.

Elindulok a harcolók felé, és közben jól megnézem az újabb támadót. Bukott, mint mi, koromfekete szárnyakkal, izzó vörös szemekkel. Szinte egyszerre vesznek észre, és egy pillanatra megtorpannak.

-          Csak nem a kicsi Eneushoz van szerencsém? – mér végig a jövevény, és pillantása mohóságától megremegek. Gyorsan összeszedem magam, és állom a tekintetét.

-          Én vagyok az ellenfeled Darker! – sziszegi a vele szemben álló.

-          Ne légy türelmetlen Mortengran. – nevet fel Darker gunyorosan. – Megölni késõbb is megtudlak, most arra lennék kíváncsi, mit akarsz azzal az angyalkával, akit Lucifer minden áron meg akar kaparintani.

-          Semmi közöd hozzá! – vágja rá a másik, én pedig ide- oda kapom a tekintetem kettõjük között. Úgy beszélnek rólam, mintha itt se lennék, és ez rendesen bosszant.

-          Már hogy ne lenne, hisz Lucifer évek óta üldözi. Ha elviszem neki, biztos megjutalmaz, talán nekem is adja, ha neki már nem kell. – nevet fel eszelõsen, mire haragosan összerezzenek.

-          Ahhoz nekem is lesz egy két szavam. – morranok fel. Jól van Eneus, mély levegõ, fájdalom elfelejt, kard megidézve, ééés…támadás!

Hirtelen lendülök elõre, de õ már blokkol is. Oldalra perdülök, és újra szúrok, de neki jóval több tapasztalata van, ezúttal is sikeresen védekezik. Ráadásul nem sikerült kiiktatnom a fájdalmat és minden mozdulatnál végig szánt rajtam.

-          Maradj ki ebbõl kölyök. – lép elém Mortengran. Hunyorogva nézek fel rá, és megállapítom, hogy azért neki is van pár sérülése. Már biztos nyúzzák egymást egy ideje a másik bukottal, mert azon is akad.

-          Már miért tenném? Rólam van szó. – háborodok fel és lépnék ki mögüle, de egy nem éppen szelíd mozdulattal hátralök, én pedig elterülök. A két harcos egymásnak esik, és a szemem elõtt táncoló csillagoktól, nem igen tudom követni az eseményeket.

Épp akkor sikerül talpra állnom, mikor hirtelen mindketten a földbe csapódnak. Alakot váltok, és fekete farkasként rohanok oda Mortengranhoz, aki elég lestrapáltan kászálódik ki a saját maga ütötte árokból. Nesz üti meg a fülem.

Megpördülök, és Darkernek ugrok, visszadöntve õt a gödörbe, amibõl kilépett. Dühösen felmorran és felém csap. Kikerülöm a kardot, és kivillantva hófehér agyaraim, a torkát célzom meg. Gyorsan kapcsol, és félreüti a pofámat, én pedig egyenesen a gödör falán csattanok. Visszaváltozok, és a kardja máris a torkomnak szegezõdik.

-          Jobban járnál angyalka, ha szépen megadnád magad és önszántadból követnél. – hogy nyomatékosítsa szavait, kissé megnyomja a pengét. Ahogy felsérti a nyakam, halkan felszisszenek, de villámló szemekkel állom a pillantását. – El se hiszem, hogy éveken keresztül sikerült kicsusszannod a kezeink közül. De ezúttal nincs esélyed.

-          Azt te csak hiszed. – morran fel mögötte Mortengran, és jól irányzott mozdulattal félrecsapja. A bukott angyal zihálva néz fel.

-          Ne hidd Mortengran, hogy gyõztél, mert visszajövök! Megszerzem a kölyköt, és ha a holtesteden át, az csak hab a tortán. – azzal vörösen izzó szemekkel, kénköves füst kíséretében eltûnik.

Lihegve engedem el magam, és hagyom, hogy a fájdalom elöntsön. Felnyögök, és összeszedve maradék erõmet, talpra állok.

-          Azt hiszem, magyarázattal tartozol. – nézek rá Mortengranra, aki elgondolkodva figyeli Darker hûlt helyét.

-          Ahogy te is nekem. – vág vissza.

-          Ch. Persze. – morgom az orrom alatt, és a fájdalomtól össze- összerándulva kitárom a szárnyaimat, és már épp lendülnék a levegõbe, mikor megragadja a karomat.

-          Mit képzelsz, hová mész? – húz vissza, és hangja kissé fenyegetõ.

-          El. – rántanám el a kezem, de nem ereszt.

-          Azt felejtsd el! Nélkülem sehova.

-          Jól van, gyere te is. – préselem ki magamból összeszorított fogakkal. – A közelben van egy templom, ahol a barátom a pap. Õ majd ellátja a sebeinket.

Bólint, és végre elengedi a karom. Remek, úgy szorította, hogy tuti szereztem plusz egy lila foltot. Mintha nem lenne elég.

Példámat követve õ is a levegõbe lendül, és a nyomomban repülve, gondosan figyeli a környéket.

Nem sokára, megkönnyebbülve veszem észre a templomot. A repülés már kínszenvedés volt, de csak azért se torpantam meg. Nem fogok gyengeséget mutatni, elõtte nem.

A landolás azonban, nem éppen úgy sikerül, ahogy tervezem. A fájdalom és a sebek letompítják minden érzékszervemet, és a reflexeimet, így egy elegánsnak épp nem nevezhetõ mozdulattal, nekicsapódok a súlyos, kétszárnyú faajtónak, és visszapattanva, a lépcsõ alján terülök el.

Na, a kopogás letudva.

Sziszegve összeszedem magam, és megpróbálok talpra állni, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-          Hogy maradhattál te eddig életben. – sóhajt fel Mortengran mellettem, és talpra ránt, ekkor nyílik az ajtó, és megjelenik Jonas.

-          Eneus?! – nyög fel, amint meglát, és gyorsan odasiet hozzám. Vet egy oldalpillantást a mellettem állóra, de mivel nem érzi fenyegetõnek, nem veszi elõ a feszületet. Banyek, bárcsak azt tenné.

-          Gabriel és az arkangyalok szerelmére! Mit mûveltél? – mér végig aggodalmasan. Ha Mortengrannak fel is tûnt a mondás helytelen használata, nem teszi szóvá.

-          Kérlek, Jonas, majd késõbb mesélek. Jelenleg nem vagyok épp kellemes passzban. – zihálom halkan. Bólint, és bevezet minket. Ezúttal még a kellemetlen érzés se tûnik fel, amint belépek a templomba. A fájdalom mellett eltörpül.

A torony tetején üldögélek, és a lassan felkelõ napot figyelem. Amikor nem rég itt ültem, meg se fordult a fejemben, hogy nem sokára egy másik bukott fog, nem messze a hátam mögött álldogálni.

-          Ezúttal nem érem be kitérõ válasszal! – szólal meg hirtelen, közvetlenül mögöttem. Nem nézek fel rá, csak bámulok magam elé. – Eneus, miért akarhatják a fentiek a halálod? Biztos vagyok benne, hogy tudod!

-          Tudom. – jelentem ki halkan. Most már asszem biztos lehetek benne. Érzem, amint megfeszül mögöttem, de nem beszél. Vár. – De miért mondjam el olyannak, akit õk küldtek?

-          Mert nincs más választásod, ha élni akarsz. – nem fenyegetésként mondta, csak tényként leszögezte. Akár segítség felajánlásként is felfoghatnám, de nem teszem. – Nézd, Eneus. Segíteni akarok, de ha nem tudom az igazat, képtelen leszek.

-          Tudod mit? – morranok fel elkeseredetten és felé fordulok. – Rendben. Ha annyira tudni akarod, hát legyen. Elmondom, még akkor is, ha biztos vagyok benne, amint megtudod az igazat, rögtön el akarsz majd tûntetni a földszínérõl.

Nem felel, csak egy pillanatra talán meghökken a kitörésemtõl. Fáradt sóhajjal szegezem tekintetem ismét a horizontra. Inkább aludnom kéne, de mégis belekezdek  a mondandómba.

-          Letaszítottak, mert túl pimasz és szókimondó voltam. Sokszor nem értettem egyet Vele, és ennek hangot is adtam. Amíg fiatalabb voltam, Gabriel, vagy egy másik arkangyal kihúzott a bajból. Õk neveltek fel, így ha kellett, mellettem voltak. – lehajtom a fejem, amint ellepnek az emlékek. – De mikor nyíltan megkérdõjeleztem Isten jó szándékát, hatalmát, már õk is tehetetlenek voltak.

Hallom, amint felszisszen mögöttem. Talán megvet, de nem izgat. Hozzászoktam, így oda se figyelve folytatom.

-          Gabriel mindent megtett, kockáztatott, de én nem hagyhattam, hogy õ is bukottá váljon, leállítottam, és elhagytam az otthonom. A baj csak az, hogy amikor hirtelenjében elítéltek, elfeledkeztek a bennem rejlõ erõrõl. – elhallgatok, mire türelmetlenül rám morran.

-          Mégis milyen erõrõl?

-          Olyanról…amire sose vágytam. – elcsuklik a hangom. A fentieken kívül, nagyon kevesen tudják. Sajnos Lucifer pont igen. Jonasnak pedig én mondtam el. Jól tudom, hogy most is az ablaka mellett ül, ahová nagyjából elhallatszik a beszélgetésünk. – Én…én…nekem. A fenébe is! Megvan az erõm, hogy visszaadjam Lucifernek a teljes szabadságát. Egyelõre csak korlátozott hatalommal hagyhatja el a poklot, de az én erõmmel, feltörhetné a pecsétet.

A végén már szinte kiabálok, és állva felé fordulok. Remegek az elkeseredett dühtõl, a szemeimbe akaratlanul is könnyek gyûlnek.

-          Ezért akar Õ kinyíratni, és nem érdekel mennyire tiszteletlen, de ezért, képtelen vagyok mindenekfelett imádni és tisztelni. Tessék, ezek után megölhetsz. – tárom ki a karjaimat. – Nincs már semmi, amit elvehetne tõlem. Komolyan azt hiszi, hogy elárulnám az angyalokat Lucifernek? Hogy elárulnám a bátyám? Hogy gondolhat ilyet, pont Õ, akinek mindenkinél jobban kéne ismernie a teremtményeit?!

Könnyezve rogyok le a tetõre. Valójában nem hagynám magam, ha meg akarna ölni. Annál több bennem az élni akarás, a büszkeség. De most, hogy tudatosult bennem, miért kívánják a halálom, kissé neki keseredtem. Nem én választottam ezt az erõt, sose kívántam.

Elmélázva bámulom a csillagokat, hátamat a templomtorony csúcsát díszítõ keresztnek vetve. Tekintetem néha, a város fényei felé fordul, de a nyüzsgés kevésbé köt le, mint a fejem fölött elterülõ, ragyogó palást. Csak ki kéne tárnom szárnyaimat, csapni párat, és láthatnám végre a bátyámat. Megtenném, ha csak én kerülnék bajba, de sajnos Gabriel se úszná meg.

Fekete tollaim megrezzennek a keserû, elfojtott dühtõl. Felsóhajtok, és lenyugtatom magam. Már épp elbóbiskolnék, mikor Jonas atya hangját hallom meg.

- Eneus! Eneus, tudom, hogy ott vagy fenn! – folytatja mérgesebben, mikor nem felelek. – Gyere le, mielõtt meglát valaki. – Felállok, és a tetõ szélén egyensúlyozva nézek le rá, mire felszisszen. – Legalább válj láthatatlanná, az Isten szerelmére!

Már épp mozdultam volna, de utolsó szavaira megdermedek, és összeszorítom a számat. Hamarosan az atya is rádöbben a hibára, és türelmetlenül felsóhajt.

- Jól van, sajnálom. Gabriel, Michael, vagy bármelyik arkangyal szerelmére, gyere már le!

Ez már jobban tetszik. Egy lépéssel a mélybe vetem magam, és az utolsó pillanatban tárom ki ében szárnyaimat, így puhán landolok Jonas elõtt.

Felvigyorgok az idõs papra, aki fáradtan felsóhajt, majd elindul a hatalmas templom ajtó felé. Szárnyaimat behúzva követem, de a küszöbön megtorpanok, mély levegõt veszek, és fintorogva lépek be. Bukott vagyok. De mivel egykor erõs angyal voltam, és ma se vagyok romlott lelkû, beléphetek. Nem jár fájdalommal, csak eleinte kellemetlen.

- Annyiszor kértelek, hogy ne üldögélj a tornyon, látható alakban. – néz vissza a válla fölött, miközben a szállása felé sétálunk. – Az emberek többsége nem venné jó jelnek, ha a templomon, egy fekete angyalt látnának.

Mikor elfordul, elvigyorodok, és miután beléptünk a szobájába, egy székre huppanva válaszolok.

- Régen sokkal elnézõbb voltál. Sõt… poénosnak tartottad volna, ha egy kicsit megdöbbennek az emberek.

- Harmincöt év, hosszú idõ. Bölcsebb lettem. – kezembe nyom egy bögre teát, és leül velem szemben. – Csak tudnám, hogy egy 300 éves angyal, hogy lehet ilyen komolytalan?!

- Van annyi tudásom, amennyi a koromhoz illik. De nem fogok személyiséget is váltani. – vonom meg a vállam, és beleszagolok a bögrémbe. – Ugye tudod, hogy bort inni nem bûn, mértékkel?

Elmosolyodik, és megcsóválja a fejét. Csak piszkálom, nagyon jól tudom, hogy olyannyira nem bírja az alkoholt, hogy egy pohár után ki van ütve.

Harmincöt éve ismerem, õ megöregedett, én alig tûnök húsznak. Õ keresi, én kerülöm a bölcsességet.

- Ideje visszamennem. – bököm ki végül, látogatásom okát.

Elkomorul, és aggódva fürkészi az arcom.

- Nem kéne! – mondja halkan. – Te magad mondtad, hogy Lucifer el akar kapni. Ha visszamész a Pokolba, esélyed se lesz a menekülésre!

- De ha nem megyek, pokolszökevény leszek. Mivel oda taszítottak, idõnként jeleznem kell, hogy ott vagyok, így nem küldenek rám a fentiek tisztogatókat. – morgom az orrom alatt mérgesen.

Összerezzen tiszteletlen hangom hallatán, de már nem teszi szóvá, tudja, hogy a keserûség beszél belõlem, és egy cseppnyi jogom azért van hozzá.

- Lehet, hogy már így is elkéstem. – motyogom magam elé, mire felkapja a fejét.

- Mikor jelentkeztél le utoljára, Eneus. – néz rám gyanakodva.

- Régen. – kerülöm a pillantását. Elég régen ahhoz, hogy mostanra nagy bajban legyek, de neki errõl nem kel tudnia.

Nem faggatózik, mert tudja, hogy felesleges. Ha valamit nem akarok elmondani, azt senki nem szedi ki belõlem.

- Csak azért jöttem, hogy szóljak, egy darabig nem látogatlak meg. – kajánul elvigyorodok. – Meg ne halj nekem, míg vissza nem érek.

Kis híján kiköpi a teáját, és felháborodott pillantást küld felém.

- Még csak hatvan éves vagyok! – dühöngi. – Hiába a korod, mégis csak egy pimasz kölyök vagy!

Felnevetek, majd kitárom az ablakot, és kiugrom rajta. Búcsút intek paprikás hangulatban leledzõ barátomnak, kitárom szárnyaimat, és eltûnök az éjszakában.

Valójában se kedvem, se lelkierõm lemenni Lucifer kénköves otthonába, de a rám küldött angyalokkal se küzdenék szívesebben, így kénytelen leszek felkeresni a nyilvántartót.

Ez a hülye szabály nem vonatkozik ám minden bukottra, á dehogy. Engem tiszteltek meg vele, tekintve, hogy egy arkangyal öccseként, nagy erõm és sok információm van, ami veszélyes lenne rossz kezekben.

Azt merik feltételezni, hogy elárulnám a bátyám? – szorul ökölbe a kezem.

Magamban morogva repülök egyre feljebb, szinte mágnesként vonzz, felhõk fölött megbúvó szülõhelyem.

Idõben fékezem meg szárnycsapásaimat, és fordulok az ellentétes irányba.

Talán félúton járhatok, mikor vészjelzõim a maximumra kapcsolnak, de már képtelen vagyok kitérni, egy nekem címzett támadás elõl.

Telibe talál, én pedig csinos kis krátert ütök, a leszálló pályámul szolgáló mezõ közepébe.

Talpara kecmergek, és megállapítom, hogy pár bordámon kívül, mindenem egyben van. Szerencsére a szárnyim is.

Felpillantva támadómat keresem. Meg is pillantom, amint elegánsan leszáll tõlem pár méterre.

Döbbenten figyelem, a lenyûgözõ jelenséget, tekintetemmel végig pásztázom szõkés tincseitõl kezdve, egészen fehér, és barnás szárnyáig. Félrehajtott fejjel figyeli minden mozdulatom, szarva szinte érinti a vállát. Sok ruha nincs rajta, így észreveszem angyali létére utaló tetoválását.

Mérgesen szegezem tekintetem a jég kék szempárra, az õ arca azonban kifejezéstelen marad.

- Ki a fene vagy? És mit akarsz tõlem? Ha Lucifer küldött, megmondhatod neki, hogy csak akkor kerülök elé, ha kinyiffantottak. – kiáltok rá nagyobb elszántságot mutatva, mint amit jelenleg sajgó végtagokkal érzek. Hadd higgye, hogy több düh van bennem, mint az agresszív kismalacban

- Lucifer? – horkant fel. – Ne reménykedj kölyök. Nem elkapni, hanem megölni jöttem téged.

Összerezzenek, és önkéntelenül hátralépek. Mikor azonban felém mozdul, én se habozok. Megidézem egykor hófehér, mára ezüstössé vált kardomat, és blokkolom a támadást. Félre ugrok, de hirtelen lándzsa lesz a kardjából, és felém bök. Felsérti az oldalamat, én pedig megtántorodok, csak néhány szárnycsapással sikerül álló helyzetben maradnom.

Remek, kifogtam egy kaméleon kardos faszit, aki franc se tudja miért, nem bírja a burámat.

Eltüntetem kardomat, és párduc alakot veszek fel, így ugrálva el, a fegyvere elõl. Egy idõ után megtorpan, és összehúzott szemmel méri végig, immár saját, lihegõ, több sebbõl vérzõ testemet.

- Fekete a szárnyad, hajad, szemed, még az öltözködésed is. De a lelked, és a kisugárzásod nem. Mielõtt végzek veled, elárulnád mit követtél el, hogy Õ, a vesztedet akarja?

Elkerekedett szemekkel nézek fel rá, és tekintetem mélyén, dacos szikra lobban. Valószínûleg õ a tisztogató, akit rám küldtek, csak azt nem értem, miért egy bukott üldöz bukottat.

- Rossz korba születtem. – szegem fel a fejem, habár ettõl a mozdulattól belém nyilall a fájdalom. – És nem tûrtem, ha irányítanak.

- Nem a bukásod okát firtatom. – lép közelebb, és államat megfogva fordít maga felé. – Mit tettél azóta, amivel végleg kihúztad a gyufát.

Tanácstalanul fürkészem az arcát, mert semmi se jut az eszembe. Vagy még is….

- Tudom, hogy rég nem voltam a Pokolban, de nem ártottam senkinek a Földön, és épp oda indultam.

- Még csak nem is a nyilvántartásról van szó. – morran fel fenyegetõen. – Ne játssz velem, angyalom.

- Én…- elhallgatok, mert fogalmam sincs, mit mondhatnék. De a pimaszságom felülkerekedik, és félre rántom a fejem. – Fingom sincs, mirõl beszélsz, és ha úgy is meg akarsz ölni, tedd minél hamarabb, mert nem érek rá egész nap.

Meglepetten vonja fel a szemöldökét, de nem támad.

- A halál küszöbén se vallod be a bûnöd?

- Ha egyszer nincs?! Ráadásul miért mentegetõznék egy szintén bukottnak.

Hoppá, telibe! Kék szemei dühösen villannak, és megremeg a visszatartott haragtól. Jól van Eneus, ezt is jól elintézted. Idegeljük csak, úgy se elég veszélyes. És én se vagyok még elég ramaty állapotban.

Ideges vagyok. Ha nem sikerül megölni azt a fattyút nem lesznek jó esélyeim. De bízok mindenben, amíg rá nem segítek ügyetlenségemmel. Ujjaimat fel-le emelgetem ezzel halkan dobolva a limuzin egyik karfáján.

Homlokomat ráncolom, mikor meglátom Kaelos várát. Ózsdi és unalmas, nem tetszik…

Testõreim kíséretében bevonulunk a nagyterembe.

- Kaelos – biccentek fejemmel - köszönöm, hogy fogadtál. – aljas söpredék.

- Részemrõl a megtiszteltetés, Asao – neked Asao-sama…

Körbekémlelem a szobát, szemem megakad egy gyönyörû, elfen magamban mélyen, ledöbbenek de, arcomon szerencsére semmi sem látszik. A kicsike az õrök, mögé bujkál de, végül vissza meg helyére és kerüli tekintetem, míg meghajol.

- Egyenesedj fel és nézz rám! – utasítom, azonnal felegyenesedik. Rosszanlóan húzódnak össze szemöldökeim.

– Ki ez a kis szépség, akit magadnál rejtegetsz, Kaelos? Az elfek tudnak errõl? – ejj ejj Kaelos…

- Khm, tudnak… de nem örülnek neki… - nem csodálom. Szemeim dühösen csillannak és a kis drága felé lépek zsebre tett kezekkel.

- Hogy hívnak? – kérdem.

- Nehogy megszólalj! – Kaelos? - A neve Alyan.

- Mióta van nálad és miért? – ha nem megfelelõen válaszolsz, tudod jól hogy itt a vége.

- Asao, azt hittem a háború… - a-a!

- Felelj! – vágom neki foghegyrõl.

- Körülbelül… húsz éve raboltam el… az elfek királyával háborúztam, de a király lányát nem tudtam magammal hozni… ezért a testvére fiát raboltam el… - teljesen ledöbbenek.

- Húsz teljes éve fogságban tartod? – kérdem méregetve alakját.

- I-igen… - hehe… rossz válasz…

Arcom vigyorba torzul. Katonáim veszik a lapot. A kis szépség mellett krumplis zsákokként dõlnek el a halott elfek.

- Kaelos, Kaelos… - kezdem el… - Tényleg azt hitted, hogy szövetkeznék veled? – teszem fel a drámai kérdést.

- Na de… de… - akit ostobából faragtak, ostoba is marad. Megvetõen felkacagok hasonlatomra és ostoba képére.

- Válassz, Kaelos! A kis kedvencedet vigyem el tõled, vagy szánalmas életed? – lépek kicsit közelebb hozzá. Nem tud hátrálni vagy önszántából, végzi ki önmagát.

- Akkor már inkább engem… - suttogja orra alatt. Tudja hogy hallottam.

Csavarjunk egy kicsit.

- Ezzel meg is kaptam a választ. – Alyan mellé lépek és magamhoz vonom.

– Akkor Alyan mostantól az enyém. – vigyorodom el. Kiadom a parancsot, hogy végezzék ki. Élettelen teste vérzõn a földre hullik. Nem szeretek gyilkolni de az ilyen söpredékeknek ez már maga a megnyugvás.

Alyan ártatlan szemecskéit az enyémekbe mélyeszti. Kérdõ pillantást vetek szép arcába.

Meglepõdik… de nem mond semmit.

Kimegyünk az épületbõl és a kocsi elõtt, lerakom a földre. Nyakamba kapaszkodva szabályozta egyensúlyát.

- Én nem kényszerítelek. – mondom íriszeimet az övéibe fúrva. – ha nem akarsz velem jönni, akkor nem jössz, de elviszlek egy biztonságosabb helyre. – mondom szilárdan.

- Én... én… – hangja akár a legszebb harangszó…teljesen elkábít. Szemeimet még mindig arcán tartva várom válaszát.

- Azt hiszem… szívesebben megyek veled… - mondja zavartan aranyos kis pírral az arcán. Megzabálom!

- Örülök, hogy így döntöttél. – elmosolyodom és intek, hogy nyissák ki a kocsi ajtaját. Besegítem a limuzinba, majd behuppanok mögé.

Csak les ki az ablakon és nem mond semmit, hát rendben, hagyom gondolkozni, biztos sok volt neki a mai történtek.

~§~

Miután megérkezünk, magára hagyom szolgáimmal, nem sietek el semmit, türelmes leszek, elvégre türelem rózsát terem… ejj ez de nagy hülyeség.

Körbevezetik a birtokon, megetetik, megmutatják neki a szobáját majd szépen békén, hagyják mára. Én visszatérek kegyetlenül unalmas teendõimhez, míg kis híján le nem vágatom a kezem saját magammal. Csak egy kis karcolás, de az egész karomat be kell kötni, mert csúnyán vérzik. Csak én lehetek ilyen béna az biztos, meg is értem miért nem engednek éles tárgyak közelébe…

Befejezem a munkám. Szobám felé fáradtan menetelve még belesek a kis szépséghez.

Halovány karikákkal a szeme alatt alszik az ágyon. Elmosolyodom, és halkan becsukom az ajtót.

Hatalmas vigyorral a képemen haladok szobámig, míg el nem érem. Megmosakszom meg egyebek, és már megyek is aludni.

~§~

Halkan nyöszörögve ébredek egy kellemetlen fényre. Nah jó… reggel? Ne már! Zsémbesen ülök fel ágyamban, majd megdörzsölöm álmoskás szemeimet. D dörzsölök rajta még néhányat, hogy biztos legyek, abban hogy jól látok-e.

- Hát te meg? – kérdem kacér vigyorral az arcomon.

- Gondoltam bejövök felébreszteni, remélem nem baj… - szorítja kicsi kezét mellkasához. Nah… most és hivatalosan is imádom!

- Remélem minden reggel így kelek – mondom mosolyogva. Szemei a bekötözött kezemre siklanak majd újra az arcomra.

- Mi történt? – kérdezi kicsit félrebiccentett fejjel.

- Csak enyhén elrontottam valamit és ez lett az ára. – dadogom zavartan.

- Értem. – elgondolkozik, majd feláll az ágyról és az ajtó felé, indul. Az ajtóból még visszanéz és megejt egy halovány mosolyt. Imádni való. Teljesen elcsavarta az agyam!

Viszonylag nyugodtan ücsörgök a saját kis „lakrészemben”. Attól függetlenül, hogy bennem a tudat, miszerint fogságban vagyok, remekül tudom itt érezni magam. Mintha egy saját házikóm lenne, aminek az egyik fele egy hálószoba, a másik pedig maga a természet. Nem kell állati körülmények között élnem, mégsem vagyok elválasztva a természettõl.

Csak az engem körülvevõ mágikus falon lehetetlenség keresztüljutnom…

Fölállok az ágyamról, és az ajtót veszem célba. Az egyszerû berendezésû szobából átlépek egy kisebb erdõbe. Mindenhol zöld, egészséges fû, fák, bokrok, madarak… és a kedvencem: egy kis vízesés.

Letelepedek a vízesés szélére és ujjammal szórakozottan furcsábbnál furcsább ábrákat rajzolok a levegõbe, amik egy vékony vízsugár formájában alakot is öltenek. A kedvenc unalomûzõ elfoglaltságom.

Már jó ideje játszom ezzel, amikor hirtelen döngõ léptekre leszek figyelmes. A kis vízsugár halk loccsanással esik vissza a vízmederbe, én pedig rettegve pillantok az ajtóra – az ajtóra, ami nem is látszik.

Miért? Miért jön megint? Már jó néhány napja békében hagyott… most megint miért?

A következõ pillanatban megjelenik elõttem egy mágikus ajtó, ami aztán hangos csapódással vágódik ki – annak ellenére, hogy varázslat. 

Egy pillanat alatt ugrok talpra, és a fejemet lehajtva állok.

- Kaelos-sama.

- Szervusz, szépséges Alyan – dörmögi a már jól ismert hang.

Újra kiráz a hideg. Fõleg amikor kérges ujjaival az állam alá nyúl, és fölemeli a fejem. Durva bõre szinte karcolja az én érzékeny bõrömet. Kerülöm a pillantását, bámuló tekintete megõrjít.

- Miben lehetek szolgálatodra, Kaelos-sama? – kérdezem alázattal.

- Velem kell jönnöd. Most azonnal.

- Menni? H-hova? – dadogom elkerekedett szemekkel.

Ugye nem magához akar vinni? Hogy ott… ott… ott…

- Nagyon fontos vendégem érkezik nemsokára. És azt akarom, hogy te is legyél ott. A neve Asao Nagaharu, nagyhatalmú és befolyásos, így elvárom, hogy rendesen viselkedj.

Én? Mégis minek menjek oda? Nem értem… de azért bólintok.

***

Alig néhány perc múlva már Kaelos-sama hatalmas várának nagytermében ácsorgok. Úgy érzem magam, mint porszem az óriások között… Mögöttem két õr, a két oldalamon is áll egy-egy, és elõttem is kettõ, de õk kicsit távolabb egymástól – így pont kilátszom. Mindegyik õr hatalmas termetû sötételf, könnyû fegyverzetben. Elõttem pedig ott áll Kaelos-sama.

Már most utálom ezt az egészet…

Hamarosan kinyílik a nagyterem hatalmas tölgyfaajtaja, és két õr beengedi a vendégeket. Legnagyobb döbbenetemre azonban nem ellenszenves sötételfek érkeznek. Egyáltalán nem is elfek… biztosan démonok.

Négy, katonának kinézõ egyed teljes fegyverzetben kíséri az ötödik személyt, aki feltehetõen a vezérük. Vagy valami hasonló. Egyenesen felénk jönnek, majd a vezérük megáll Kaelos-sama elõtt.

- Kaelos – biccent –, köszönöm, hogy fogadtál.

- Részemrõl a megtiszteltetés, Asao – mosolyog fogva tartóm bûbájosan.

Szóval tényleg õ lesz a vezér. Õt emlegette Ka…

Gondolataimat félbeszakítja, amikor a démon szemei hirtelen rám villannak. Ijedten próbálok megbújni az egyik õr mögött, de a mellettem álló rögtön visszatol az elõzõ helyemre. Szemeimet lesütve olyan mélyen hajolok meg, hogy a hajam teljes egészében súrolja a padlót.

- Egyenesedj fel és nézz rám! – parancsolja Asao-sama, én pedig reflexszerûen teljesítem, amire utasítanak. Õ erre homlokráncolva újra Kaelos-sama felé fordul. – Ki ez a kis szépség, akit magadnál rejtegetsz, Kaelos? Az elfek tudnak errõl?

Kaelos-sama zavartan megköszörüli a torkát.

- Khm, tudnak… de nem örülnek neki…

A démon szemében düh csillan, majd hozzám fordul, és közben közelebb is lép.

- Hogy hívnak?

Már éppen szólásra nyitnám a számat, amikor fogva tartóm félbeszakít.

- Nehogy megszólalj! – kiabál rám. Ó… hát persze… mindig azt hajtogatja, hogy a hangom gyönyörûbb, mint az angyalok éneke. Ami szerintem lehetetlen, de biztos nem mutogathatom másnak… – A neve Alyan.

- Mióta van nálad és miért?

- Asao, azt hittem a háború…

- Felelj! – vág hablatyolásába Asao-sama.

- Körülbelül… húsz éve raboltam el… az elfek királyával háborúztam, de a király lányát nem tudtam magammal hozni… ezért a testvére fiát raboltam el… – vallja be Kaelos-sama dadogva.

Asao-sama láthatóan megdöbben.

- Húsz teljes éve fogságban tartod?

- I-igen…

A démon arcán pillanatnyi vigyor jelenik meg.

Aztán és apró sikkantással ugrok egyet, amikor az eddig körülöttem álló õrök zsákok módjára eldõlnek. Aztán meg sem mozdulnak…

Te jó ég, észre sem vettem, amikor a kísérõ négy démon mögénk került!

- Kaelos, Kaelos… – hallom meg Asao-sama gúnyos hangját. Feléjük fordulok, és döbbenten látom, hogy hátulról egy lándzsaszerûség szegezõdik a nyakának, az egyik kísérõ démon keze által. – Tényleg azt hitted, hogy szövetkeznék veled?

- Na de… de…

Asao-sama megvetõen kacag föl.

- Válassz, Kaelos! A kis kedvencedet vigyem el tõled, vagy szánalmas életed?

Döbbenten nézem õket, ahogy Kaelos is. Meg… meg akar ölni?

- Akkor már inkább engem… – felel végül.

Asao-sama arcán gúnyos mosoly jelenik meg.

- Ezzel meg is kaptam a választ. - Felém lép, és egy mozdulattal magához ránt. – Akkor Alyan mostantól az enyém.

Meglepõdni sincs idõm, már ki is adja a parancsot, hogy öljék meg Kaelos-samát. A lándzsa átszúrja vastag nyakát, õ pedig vérezve a földre csuklik.

Rettegve, reszketve szorítom össze a szemeimet, és várom az érzést, mikor az én testemen és átfúródik a hosszú, hegyes fegyver… de hiába várok, nem érzek semmit.

Lassan kinyitom a szemeimet, feljebb emelem a fejem, és értetlenül pislogok fel az engem még mindig a karjaiban tartó démonra. De gyilkolási vágy helyett csak egy kíváncsian csillogó, mélykék szempárral találom szemben magam.

Szeretek ilyen helyekre járni, bár jobbára inkognitóban, hogy ne ismerjenek fel. Régi énemet feladtam ugyan, de a különlegességek utáni vágy hajt..valahányszor egy-egy régi könyv, vagy mûtárgy kerül kalapács alá, egy ilyen helyen.

Noha tudom, hogy jobbára már elõre kitervelt forgatókönyv szerint halad minden, furcsa perverzióm keresztülhúzni mások számításait, és addig licitálni egy-egy dologra míg ki nem hozom a sodrából az illetõt.

Az anyagi hátterem megingathatatlan, hiszen az évszázadok folyamán felhalmoztam olyan mértékû vagyon, ami miatt nem lehet akadály..ez sem.

És a látszat alatt, miszerint egyszerû egyetemi tanárként élek, máig sem tudom elfelejteni a régi, arisztokrata szokásokat, és noha mulattat a modern világ, és az emberiség, néha visszatérek ide, mint a keselyû mely régi korok romjai között kutat élelem után.

Leülök a licitálókkal telezsúfolt terembe, és csak figyelem õket. A sok embert és vámpírt akik valószínûleg mit sem tudnak az eladott tárgyak múltjáról.. a történetükrõl.. ami mindegyiknek van, akár az embereknek. Õk csak az értéket nézik.. a sok nullát amit érnek, és amit esetleg kapnak értük, ha újra eladják.

Lassan elérkezünk az engem érdeklõ részhez. A könyv, egy korabeli regény, amit akár énis írhattam volna.

Elhangzik a kikiáltási ár.. mielõtt azonban megszólalhatnékközbekiabál egy nõi hang.

Nocsak.

Magasságomat kihasználva fel sem állva kémlelek körbe, hogy megpillantsam õt, de a sok ember elrejti elõlem.

Gonosz mosoly játszik ajkaimon.

Szóval játszani akar a kisasszony? Legyen.

Megvárom amíg a licit elmegy egy csillagászati összegig, majd rákontrázok annak a duplájával, amire többen felhördülnek, õ pedig többet nem szólal meg.

A könyv az enyém. Hehe..

A teremben az emberek mellett sok vámpír is helyet foglal, szemük villogását ide látom, erejük elér hozzám, de mégcsak meg sem borzongat. Kispályások ezek hozzám képest. Valószínûleg nemcsak a városban és az országban, de a kontinensen is én vagyok legidõsebb.

Hajam elegáns hullámokban göndörödik a vállaimra, a fény megcsillan vörös, középkori szabású zekémen ahogy felállok és az emelvényhez sétálok átvenni amit megnyertem.

A régi bõrkötésû könyv hidegen simul a tenyerembe, fedele arany betûs, amit már megkoptatott az idõ vasfoga. Az ajánlás franciául és óangol nyelven íródott, még szerencse hogy folyékonyan beszélem mindkét nyelvet, sõt.. még másik hármat is.

Mosoly játszik ajkaimon ahogy az elõcsarnokba sétálok. Sokan bámészkodnak még, hiszen a díszes terem helyet ad még egy idõszaki kiállításnak is.

Azt ugyan én már láttam, de ebben a tömegben az én méreteimmel sem tudok úgy közelekedni hogy neki ne menjek úton-útfélen valakinek. El is beszélgetek pár belém botlóval, mesélek nekik a képekrõl.. amikrõl én meglehetõsen sokat tudok, többet mint a szûkszavú, pár soros kiírás a keretek alatt.

Aztán mielõtt elérném az ajtót, megpillantom õt.

Mintha csak rám várt volna, földig érõ selyem ruhájában a falnak támaszkodva, most eltávolodik a faltól és felém indul. Követem a tekintetemmel hajának könnyed esését.. és pihekönnyû lépteit. Még ki sem nyitotta a száját, tudom hogy õ is közölünk való.

Ugyanakkor sosem láttam még nála szebbet. Még akkor régen sem.

Haja ébenfekete.. bõre halovány mint a legtöbb vámpírnak, õ mégis úgy viseli ezt a sápadtságot mint más egy ékszert, büszkén.

Meglep hogy õ szólít meg, elmosolyodom, fogaim kivillannak egy pillanatra, amit aztán elrejt az udvarias mosoly, amivel viszonozom köszöntését.

Régi megszokott mozdulattal emelem kezét az ajkaimhoz, végig a szemébe nézve miközben a szemfogaim finoman a bõréhez érnek.

Bemutatkozom, ahogy illik, bár õ volt aki elém jött, mégis tudom a szabályt, hogy legyek elõzékeny egy nõvel, mégha vámpír is.

Mikor megszólal ismét, hangja mintha izgatottabban csengene. Csengõ hangon bemutatkozik, én pedig még sokáig ízlelgetem magamban a nevét, Clair.. hmm..

- Minek köszönhetem ezt a hirtelen leszólítását? – kérdezem udvarias mosollyal, ami alatt a valódi kíváncsiság hajt felé. Mint amikor egy ritka mûtárgyat akarok megszerezni.

De valószínûleg mert õis olyan üde színfolt.. ami csak nagy ritkán, tán százévente tûnik fel.. vége-hossza sincs életem folyamán.

- Csak szerettem volna megismerni Önt, aki ellopta elõlem a drága kiszemelt kis kincset. - feleli és arcán elõször jelenik meg egy furcsa, kissé csalódott mosoly.

A kezemben tartott könyvre pillantok, majd rá.

Szóval így áll a helyzet. Õ volt az aki annyira akarta a kötetet.

- Meg kell hagyni jó az ízlése. - felelem kacagva. - Tizenegyedik század.. lovagok és szeretõik. - ütöm fel a könyvet valahol a közepén. - Tudja.. ez a kor nekem is közel áll a szívemhez. - felelem mosolyogva, nyíltan tudtára adva ezzel a koromat, de nem igazán zavar. Látom a döbbenetet tükrözõdni feketén csillogó szemeiben, mikor újból rá pillantok.

Egy nagyobb csapat haladna kifelé az elõcsarnokon, a könyökénél fogva finoman elhúzom az útjukból, és a nyugisabb erkély felé sétálok. Az alkonynak már régen vége.. a szürkeség helyét átvette a fekete.. az égbolton úszó felhõk is sötétkékek.. akár a tenger éjszaka.

Látom ahogy elnéz a kert irányába.. valószínûleg õt is várja egy autó, hogy elvigye haza. Az arisztokrata vámpírok nem szeretnek sokat idõzni mások társaságában.

Hátulról simítom tenyeremet a hátára és ahogy mellé lépek felnéz rám. Mintha valahol már láttam volna azelõtt.. de nem vagyok biztos benne. Hmm.. érdekes.

Odalentrõl csak az emberek beszélgetésének zaja hangzik fel, és lépteik kopogása ahogy áramlanak kifelé a terembõl.

Ruhájának selyme mintha átmelegedne a kezem alatt, tudom hogy valószínûleg nem a képzeletem játszik velem, hiszen ha rendesen iszik vért ugyanolyan meleg lehet a teste mint az embereké.

- Magának adom. - szólalok meg hirtelen, megtörve kettõnk között a csöndet. Hihetetlenkedve, csodálkozva sandít rám, amin kacagni kezdek.

A szél bele kap a hajába, és felém repíti, én pedig alig érezhetõen simítok végig rajta, majd a kezét megfogva fordítom felfelé, és teszem bele a súlyos könyvet.

- Valószínûleg engem csak untatna a romantikus történet. - felelem halkan. - Az ilyeneknek a való életben sosincs jó végük. - teszem hozzá szomorúan, egy régi emlék fonalán elgondolkozva, majd megrázom a fejem, elhessegetve azt és ismét rápillantok.

- Én.. izé.. - kezdi zavartan. - Ön..

- Csak Aaron. - felelem mosolyogva, és rákulcsolom ujjait a könyvre. - Tényleg megtarthatja. - felelem kicsit közelebb hajolva. - Megtarthatod.

Szolíd sminkje nem tudja eltakarni azt a földöntúli báját, amibe valószínûleg már annyian szerettek bele.

- Én.. köszönöm. - feleli a szívére szorítva a könyvet. Igazán kedves látvány ahogy örül neki.

Én mint önzetlen.. hehe..ez jó.

De végülis..szórakozni jöttem ide.. nem vásárolni és mondhatjuk hogy az megvolt.

Mosolyogva, búcsúzás nélkül távozom, magára hagyva a könyvével.

***

Õ jár a fejemben miközben hazafelé sétálok. Megtehetném hogy autózok, elvégre van nekem is, noha sofõrt nem tartok.. de szeretek éjszaka odakint sétálni.

Az éjszaka a vámpírok idõszaka, mondhatni a sötétség a részünk.. mint a teknõsnek a páncél amibe elrejtõzhet veszély esetén.

Hajamat a szél borzolja, a köd beborítja a csendes hideg õszi utcákat, faleveleket görget a szél. Vámpír lévén én nem fázom.. de azért kerülve a feltûnést, hosszú kabátot vettem fel.

Egészen a gondolataimba merülök, pedig nem szoktak meglepni, most mégis sikerül.. és már csak akkor eszmélek fel, mikor lefékez mellettem egy autó, egy limuzin ráadásul.

Szemeim átlátlan a sötétített üvegen, így már meg sem lepõdöm mikor a lehúzódó üveg mögött az õ arcát pillantom meg ahogy kimosolyog rám.

- Elvihetem? - kérdezi kedvesen.

Jókedvûen pillantok végig a kihalt utcán. Valószínûleg flúgos õrültnek tart, akinek ennyipénze van, mégis inkább sétál.. ilyen idõben.

- Rosszul kérdezted. - felelem játékosan vigyorogva.

Elõször értetlenül pislog, majd elmosolyodik.

- Akkor próbáljuk meg újból. Elvihetlek? - kérdezi mostmár nyíltan vigyorogva.

Karcsú nyaka mellett kilátszik a kocsi Pazar belsõje.

- Köszönöm nem. Inkább sétálnék. - vigyorgok vissza, csak a játék kedvéért.

Megvonja a vállát, és már éppen nyúlna az ablak felhúzó gombhoz, mikor egy pillantással befagyasztom az autó elektronikáját.

- Ha elolvastad a könyvet. Kíváncsi lennék a véleményedre. - szólalok meg halkan, majd hozzáteszem: - Persze csak ha nem baj.

Tudja hogy mint szívességet, az ajándék adójától nem tagadhatja meg, de amint látom nem is akarja.

- Gyorsan olvasok. - villantja vissza csábos mosolyát, amitõl hegyes szemfogai buján kivillannak. Mindig is szerettem az okos nõket. És õ nem buta.

Hmmm... érdekes.

- Akkor talán két nap múlva?

- Egy is elég.

Hehehehe..

- Remekül hangzik. - felelem mosolyogva, kék szemeim megvillanak ahogy elõhúzok a kabátom zsebébõl egy cikornyás betûvel írt névjegyet. Ezen ugyan a csak a címem van, de az neki éppen elég.

Két ujjal veszi el, majd el is rejti egy apró retikülben, amibe szerintem semmi sem férne bele, max. ez az egy papírdarabka.

Mosolyogva intek búcsút, és a távolodó autót nézve elgondolkozom, ez meg mire volt jó.

Megfogadtam hogy többet nem akarok senkitõl semmit. Munkakapcsolatok ápolok, de barátságot és szerelmet nem. Megint kit akarok hitegetni..?

***

Másnap éppen egy régi könyv fölé hajolok amikor meghallok a csengõt.

Nincsen inasom, csak bejárónõm, de õis csak nappal takarít, amikor én alszom, így egyedül élek a hatalmas kastélyban. Átsétálok az elõcsarnokon, ahol királyi család korabeli portréja van kihelyezve, köztük az enyém is.

Sokáig le akartam szedni onnan, de a takarító személyzet szerint vétek volna, így végülis nem tettem. A képen ugyanolyan vagyok mint most, csak a ruhám más, a hercegi kék palást pedig csak még jobban kiemeli a szemem színét.

Többek között ezért hívok ide ritkán bárkit is. Az emberek csak kérdezõsködnének, a vámpírok pedig nem szeretnek, mert szerintük túlságosan visszavonultan élek, ahhoz képest amit tennem kellene.

Nyitott fodros ingem kihúzva a testhezálló nardrágból amit felvettem hozzá, mosolyogva nyitok ajtót, hiszen már az emeleti dolgozószobában ülve megéreztem a jelenlétét, ahogy kiszállt az autóból.

Hátrébblépve engedem hogy megbámulja az utat befelé, de helyette engem néz, majd megilletõdve kapja el rólam a tekintetét.

A tágas elõcsarnokban vélt családom képein kívül még egy rakat ritka különlegesség lóg a falakon. Beljebb vezetem, sebtében elpakolva a nyitott kódexet az asztalról, amit éppen fordítottam.

Elegánsan lábát keresztbe téve ül le az egyik bársony kárpitos székre, ami valószínûleg olyan idõs lehet mint õ.

Meglep hogy nem érzem pontosan a korát, bár azt tudom hogy nálam fiatalabb jóval.

- Hozhatok valamit? - kérdezem, nekitámaszkodva az egész falat plafonig beborító könyvespolcnak.

Rögtön felcsillan a szeme amint meglátja.. a mohó fény benne fiatalkori önmagamra emlékeztet. Majd észbekap és a kérdésemen kezd el gondolkozni.

***

- Nincsenek is szolgáid? - szalad ki a száján, mikor visszatérek az itallal amit végül választott.

- Nincsen szükségem rájuk. - felelem, és leülve mellé szemügyreveszem a könyv címét amit leemelt a polcról. - Vadrózsa virágzás. - szalad fel a szemöldököm. - Szókimondó szerelmes történet a középkorból. Nocsak.. tényleg jó az ízlésed. - nevetem el magam.

A könyvek jórészét én magam vettem, akkoriban amikor megjelentek. Van olyan, ami még a könyvnyomtatás elõttrõl származik, és kézzel írták.

Valahogy felderít a dolog hogy ezt nem csak én tudom értékelni, hogy van még valaki aki nem úgy néz rájuk mint sokat érõ kacatokra.

Ahogy elnézem az arcát.. karcsú ujjait ahogy végigsiklanak a könyv gerincén.. megint az az érzésem támad.. hogy már láttam azelõtt.. valahol. Lehet hogy híres.. elvégre arra az árverésre hol mi jöttment nem nagyon szabadulhatott volna be. De végülis..elég csak ránézni és tudja bárki.. nem akármilyen lány.

- Nos akkor.. - töröm meg a csendet.. miközben figyelem ahogy belekortyol a vörösborba. - Mesélj.. hogy tetszett a mese..? - vigyorgok rá.