Eltűnik mellőlem. Magamra hagy a vihar pusztító erejével. Mintha a természet bizonyítani akarná a hatalmát. Ha nem tiszteljük eléggé, könnyedén elpusztít minket. A felkorbácsolt folyó tajtékjai már csizmámat is elérik. A szél belém kap, tépi ruhámat és hajamat. Könnyű lenne egyszerűen engedelmeskedni neki, és belezuhanni a háborgó folyóba.

De én sosem szerettem a könnyű utakat.

Villám cikázik át az égen, majd azonnal követi egy hangos égzengés. Mintha a vihar közepén lennénk. Mintha az istenek pontosan felettünk tombolnának. Mégis nagyobb békét érzek, mint korábban a kastélyban. Mintha a viharos szél távolra sodortra volna tőlem a gyötrő emlékeket.

Egy kar ragad meg, és von magával a móló széléről. Megbabonázva figyelem a levegőben szálló ezüst szálak ragyogását. Mintha visszavernék az égen cikázó villámok fényét. Arunnak talán fogalma sincs arról, mennyire lenyűgöző. Hogy nem csak azért súgnak össze mögötte, mert egy mágus a gyógyítók között.

Mielőtt megérinthetném bármelyik nedves szálat, behúz a malom belsejébe. Mint aki álomból ébredt, sűrűn pislogva mérem fel a környezetünket. Pont olyan, amint kívülről. Egy régi, elhagyatott épület, ami egykoron valaki életét jelentette. Most csak egy apró kis szelete tűnik valódi otthonnak. Az a sarok, amit egy magányos, a világ elől menekülni akaró fiatal tünde alakított ki magának.

A rozoga bútorok, és mohás falak között Arun képes volt egy békés helyet létrehozni magának. Szörmével borított hálózsákok, dohos takarók, és egy kopott kabát, ami egészen biztosan túl nagy volt arra a gyermekre, aki idehozta magával. A tűzhelyben lévő elszenesedett fahasábok alapján sok időt töltött itt. Apró mosoly kúszik szám sarkába, ahogy elképzelem a kormos képű ezüst hajú fiút, aki vadul próbál mágia nélkül lángokat ébreszteni.

A vihar ádázul küzd az ódon épület ellen, de a malom kitart. Ki tudja mennyi ideje áll ellen a természet csapásainak, és úgy tűnik, nem most tervez elárulni minket. Szótlanul hallgatom az eső kopogását, és a deszkák nyöszörgését, miközben letelepszem az egyik puha szőrmére. Arun mellém heveredik, ügyelve, hogy ne érjen hozzám, de elérhessem, ha arra van szükségem. mintha nem igazán tudná, hogy mihez kezdjen a helyzetemmel. Megértem őt. A mai viselkedésemre nehéz magyarázatot adni, én magam sem lennék rá képes.

Félrebiccentett fejjel figyelem a sűrű esőfüggöny túloldalán hajladozó fákat. Kitartanak, akár a piszkos üveg az ablakban. Bárki is készítette ezt a helyet, nagy gonddal és odaadással tette.

- Tudod… ott a barlangban – ismét ő az, aki visszaránt a jelenbe. Nem fordulok felé, de füleim nyitottak a szavaira. Sok múlik azon, hogy mit mond. Most válik el, hogy mágia, vagy a saját őrületem áldozatává váltam-e. – amikor leküldtem a fényt a szakadékba… azt éreztem, hogy valami visszanéz. Mintha a sötétség nem csak ott lenne… hanem élne. És rám figyelne – szemem sarkából már őt figyelem. Látnom kell az arcát, hogy tudjam, nem hazudik. A szavai súlyosak és fagyos hideget keltenek bennem.  – Nem hallottam a suttogást, amit te. De… de éreztem. A sötétséget. Ahogy nyúlt felém. Mintha valami bennem válaszolni akart volna rá – hangja megremeg. Alig észrevehetően csupán. Ha nem rá figyelek érzékemmel, könnyedén elmulasztottam volna a vihar haragos őrjöngése miatt. De ott volt. A szavai őszinték, és át vannak itatva aggodalommal.

Rémülettel.

Éreztem, hogy nincs jól, de azt hittem a mágiája merült le túlságosan. Ezek szerint egészen más miatt sápadt el annyira. Különös. Ő nem hallotta a hangokat, én nem éreztem a sötétség érintését. Mintha mindkettőnkhöz máshogy akart volna eljutni. A gyenge pontunkat kereste, azt, amin keresztül a legkönnyebben eljuthat hozzánk.

- És ez megrémített – mosolya idegen és hamis. Jobban illik hozzám, mint hozzá. – Nem a sötétség maga. Hanem az, hogy kíváncsi lettem rá. Hogy egy pillanatra érdekesnek tűnt, mit akar mondani. És ez valahogy… rossz érzés volt – megborzongok, de nem tudom, hogy szavai okozzák, egy hűvös fuvallat, ami átjut az ősi lécek között.

Őt is elcsábította egy rövid pillanatra. Vajon, ha nem vagyok mellette, hogyan végződött volna a története? Engem ő mentett meg a zuhanástól, őt talán én. Ezután még biztosabb, hogy soha többé nem mehet oda vissza. Egyedül semmiképpen sem.

Szeretnék kézzel fogható magyarázatot találni erre a jelendégre, a tündérkönny nem az. Ahogyan egy kis kábulat az egész nap gyötrő emlékeket sem indokolná. Ez tiszta mágia. Olyasmi, amit én nem, de még Arun sem képes megérteni. A kastély ősi, megannyi titokkal, és talán valami olyasmibe botlottunk, amiről a mestereknek sincs tudomása. Vajon kötelességünk szólni nekik erről a helyről? Akkor bajba sodornám Arunt, sőt még Gelwielt is. Azt hiszem egyelőre a hallgatást kell választanom.

- Szóval nem vagy egyedül – vajon csak erre a helyzetre érti, vagy vehetem ígéretnek a szavait? Mikor fog úgy dönteni, hogy ő is magamra hagy? Amint megkapja a visszatérés lehetőségét a mágusokhoz, élni fog vele. Arun oda tartozik. Néhány új varázslat könnyedén ki fog engem törölni az emlékei közül. – Akármi is történt ott lent, az nem csak veled történt. És ha valóban valami történt Tawarionnal... – megrezzenek, ahogy kiejti a nevet, ami hónapok óta kísértetként jár mögöttem.

Valami biztosan történt vele.

Talán elragadta a sötétség.

Talán baja esett.

Talán csak úgy döntött új utakra lép.

Nélkülem.

A mellkasomba süllyedő jeges ujjak érintése annyira fájdalmas, hogy küzdenem kell az ajkaim közül kikívánkozó nyögés ellen. Kezeim ökölbe szorulnak a szőrmén, tekintetemet újra az ablakra függesztem.

Arun téved, egyedül vagyok. Egyedül egy olyan helyen, ahová saját magamat zártam be a fájdalom elől. De meddig tudok még így élni? Meddig tudok ellenállni egy szeleburdi mágus csalogató szavainak? Már nem sokáig bírom a magányt, de félek kilépni hozzá, mert ő ismét fájdalmat okozhat.

Szemem sarkából látom, hogy feláll. Az igazi örökmozgó, aki képtelen hosszabb ideig egyhelyben megmaradni. Őt nem tudják úgy lekötni könyvek, vagy tanórák, mint engem. Ő mindig tettre és kalandra kész. Egy igazi mágus.

Mágikus tűz lobban a korábbi valódi lángok helyén. Szinte nem is láttam a mozdulatot, amivel létrehozta. Sokat fejlődhetett, mióta utoljára itt járt. A mesterek szerint erős, de azt nem tudom, hogy valójában mennyire. Milyen természetű lehet a mágiája? Mire lesz képes, ha egyszer visszakerül a sajátjai közé? Biztos vagyok benne, hogy sokat fogok még hallani róla, ha felnő a hatalmához.

Engedek a csábításnak, és felé fordulok. Testét körbe öleli az otthonos meleg fény, mégis úgy tűnik, mintha fázna. Késztetést érzek rá, hogy mögé lépjek és átöleljem, hátha ezzel felmelegíthetem őt. Hátha ezzel megóvhatom a sötét gondolatoktól, amik kezdenek eluralkodni rajta. Alig ismerem, mégis érzem, hogy egyre mélyebbre sodródik a néma kétségbeesésben.

- Sajnálom… - elnémul, mintha nem tudná, hogyan is folytassa. Nem igazán értem. Az egyetlen, akinek itt bocsánatot kell kérnie, az én vagyok. Miattam ragadtunk éjszakára egy vihartól nyögő régi malomban. Miattam maradtunk le a délutáni órákról, és miattam nem tudott ma eleget enni Arun. Remélem a szivárgó mágiája ellenére is kitart, míg visszajutunk az iskola falai közé. – Ha bármit mondtam vagy tettem, ami miatt úgy érezted… el kell távolodnod tőlem… hát… az nem volt szándékos.

Én mindenkitől távol vagyok.

Gyerekkorom óta ezzel védem magam. Miért próbálja önmagában keresni a hibát? Nem a személye sodor messze tőle, hanem a saját démonjaim. Arun bosszantó ugyan, de nem rossz tünde. Nincs gonoszság a szívében, csak némi komiszság és rendíthetetlen hűség azok iránt, akik kiérdemlik. Azt hiszi nem látom ezt?

- Soha nem direkt csinálom. Néha csak… jön. Jön a szó, a gesztus, a félmosoly. És később már nem lehet visszatekerni, tudod? – átkozom magam, hogy képtelen vagyok megszólalni. Ajkaim pengevékonnyá válnak, ahogy visszafordulok az ablak felé. Bűntudatom van, amiért ilyen bizonytalanságba sodortam őt. Én tudom, hogy nem szándékosan megy az idegeimre. Minden kis ostobasága a természete része. Éretlen, fiatal, heves. De nem ezért akarom ellökni magamtól.

Egyáltalán nem is akarom ellökni őt.

- Megértem, ha távolságot akarsz. Tényleg. Még csak nem is ismerjük egymást. Nem igazán. Azon kívül, hogy összezártak minket egy szobába, és hogy én egy buzgó, idegesítő mágus vagyok, aki mindig mindent túlkomplikál… - kényszeredett nevetése összeszorítja a torkomat. Fáj a sebezhetőség, amit a hangjában hallok. Minden egyes bizonytalan, önmarcangoló szó újabb vágás bőrömön. Félreértette a dolgokat. A magabiztosság és laza nemtörődömség, csak fal, amivel ő is védeni próbálja magát. Úgy tűnik tehetségünk van úgy megsebezni a másikat, hogy egyáltalán nem akarjuk. – Szóval attól még nem vagyunk barátok. És nem is kell annak lennünk, ha nem akarod.

Barát?

Ismét visszafordulok felé. Tincsei visszaverik a narancsos lángok fényét, vállai feszültek, mint egy menekülésre kész prédaállaté. Sosem gondoltam volna, hogy nekem lehetnek barátaim. Tawarion volt az első, akire így tudtam gondolni. Aztán Gelwiel. És Arun is közel jár ahhoz, hogy erre az útra lépjen. Közelebb, mint sokan mások, akikkel évek óta együtt tanulok.

Oldalra fordítja fejét, így láthatom végre arcát. Álla határozott ívét, és a lángok fényében kirajzolódó orra vonalát. Egy különleges tünde finom, mégis markáns profilját. Egy olyan tündéét, aki forgószélként tört az életembe, mégsem romokat hagyott maga után.

- Csak… annyit ígérhetek, hogy tiszteletben fogom tartani, amit eldöntesz. Hogy mennyire engedsz közel. Vagy nem – ajkaim megrezzennek az ígéret hallatán, amit valószínűleg nem tud majd betartani. Arun egyszerűen nem ilyen. Nem puha és óvatos. Ő rám törte az ajtót, és kirángatott a félhomályból, amiben éltem. Pontosan ezt kedvelem benne. – Én… nem akarok a terhedre lenni.

Szavai nehéz súlyként lebegnek közöttünk a levegőben.

Annyira ostoba vagyok. Elmerültem a saját sötétségemben, és nem figyeltem, hogy mit teszek közben Arunnal. Csalódást okoztam Ilennil mesternek. Rám bízta őt, de én nem voltam méltó erre a feladatra.

Talán még nem késő változtatni a dolgokon.

- Nem vagy a terhemre, Arun – úgy érzem órák óta nem szólaltam meg. Hangom nyugodt, már nyoma sincs benne a pániknak, amit a kastélyban éreztem. Amennyire búvóhely volt ez a malom a fiatal Arunnak, annyira menedék számomra is, az emlékeim elől. Látom ahogy feje megbillen, jelezve, hogy figyel. – Időnként rettenetesen bosszantó vagy. Őszintén. És több fejfájást okoztál nekem ebben a pár hétben, mint az összes növénytan vizsga együttvéve – felesleges tagadnom, hisz már korábban is mondtam neki. Sokat beszél, harsány és zajos. Képtelen megülni egyhelyben, és folyamatosan aggódnom kell miatta. Legalább húsz évet öregedtem mióta mellém került, de nem bánom. Egyetlen percét sem. – De… - most jön a legnehezebb része. Elbizonytalanodva kezdem felhúzott térdeimet figyelni. Nadrágom fűfoltos a sok növény gyűjtéstől, és még nem is száradtak meg teljesen rajta a vihar nyomai. – hálás vagyok. Mert… kimozdítottál abból a… szürke, unalmas, üres életből, amiben éltem – nehezen jönnek a szavak. Életemben először érzem, hogy nem igazán tudom, mit mondjak. Az érzelmek terén legalább annyira tapasztalatlan vagyok, mint Arun a gyógynövényekkel. – Amióta Tawarion eltűnt… - vaskos acélcsizmával taposnak mellkasomba. – Csak mentem előre rutinból. Mintha nem lenne semminek értelme, csak az órák, a tanulás, a gyógynövények.

Gelwiel próbált kimozdítani, de nem volt elég ereje hozzá. Nem volt elég vad és heves, mint Arun. Még senki mellett nem éreztem annyira élőnek magam, mint mellette. Még Tawarion mellett sem.

Érzem magamon figyelő tekintetét, de még nem állok készen elveszni a kék mélységben. Ezt még el kell mondanom, és félek, akkor nem menne.

- Azt hittem, ez lesz az életem. Ennyi. Egy halk, egyenes vonal. És aztán jöttél te – az a szomorú, hogy nem is vágytam többre. Elégedett lettem volna ezzel, miközben lemaradok mindenről, ami a falaimon kívül várt rám. – Egy lázadó mágus, aki a lehető legrosszabb időpontban jelent meg az életemben… és akinek mégis… hálás vagyok – az utolsó szavakat elnyomja egy hangos égzengés, de reménykedem, hogy hallotta őket. Hallania kellett. Sokkal többet ér, mint gondolja magáról.

Többet ér a világ számára.

És többet ér számomra is.

A csend hosszúra nyúlik. Zavaró is lehetne, ha nem rólunk lenne szó. Két fiatal tündéről, akik semmit sem tudnak az érzelmekről. Akik mások között, mégis magányosan nőttek fel. Akik a falaik mögé húzódtak, hogy megvédjék magukat a fájdalomtól. Talán pont ezért érthet meg engem Arun jobban, mint bárki más. Még nem ismeri a múltam, de biztos vagyok benne, hogy mikor képes leszek mesélni neki, pontosan tudni fogja min mentem keresztül. Sokkal jobban fogja érteni, mint Tawarion valaha.

Végre megmozdul. Az egyik felem arra számít, magamra hagy, inkább az esőt választva, mint társaságomat, de tévedek. Visszaül mellém, közelebb, mint korábban. A jelenléte jobban átmelegít, mint a táncoló lángok. Eddig fel sem tűnt igazán, mennyire szeretem a közelségét. Talán a vibráló mágiája miatt. Vagy a komisz szikrák az okai, amik mindig a szemeiben ragyognak.

- Tudod… ha így folytatjuk, még a végén elkezdem élvezni a fejfájást – szavai meglepetésként érnek. Csupán ennyire van szükség, hogy eloszlassa az érzelmektől terhes levegőt, ami eddig körbevett minket.

El van tévedve. Az egyetlen, akinek itt fejfájása lehet a másiktól, az én vagyok.

Mosolyom egy kimerült nevetésbe fordul. A korábbi feszültség nem tűnik el teljesen, az árnyak ott ólálkodnak a nyomomban, de könnyebbnek érzem magam. Szabadabbnak. Boldogabbnak.

Bőrömön selyemkendőként simít végig az ő nevetése. Idegen egy viharral körbezárt malomban, mégis otthonosabb, mint a ház, ahol felnőttem. Tekintetem az övét keresi. Biztosítani akarom arról, hogy minden rendben közöttünk. Hogy egy percig sem nehezteltem rá. Hogy hálás vagyok a gondoskodásért, amit tőle kaptam.

Élvezem az apró fodrokat, amiket nevetése kelt tekintetében. Látom a sötétkék szikrákat, amiket a varázslataiban is érzek. Látok mindent, ami Arunt Arunná teszi.

Egy hosszú pislogással szakítom meg a pillanatot, ami még a vihart hangját is képes volt eltompítani közöttünk. Hátra dőlök, vállammal súrolva Arunét. Ruhán keresztül is érzem a belőle áradó otthonos meleget. Vajon minden mágus érintése ilyen? Sosem fogom megtudni.

- Ez nem fog elállni – úgy tűnik folyamatosan beszélnie kell, ha nem tud magával mást kezdeni. De nem bánom. Hangja kellemes a vihar tombolása mellett.

Tekintetem ismét az ablakot keresi, miközben hümmögve adok igazat neki. Az esőfüggöny olyan sűrűvé vált, hogy már a fákat sem látom, csak a szürke homályt.

- Nem. Úgy tűnik, itt ragadtunk – mintha súlyok szakadnának le mellkasomról, mikor megszólalok. Nem akartam elismerni magamnak sem, de rettegtem a visszatérés gondolatától. Még nem állok rá készen, hogy az emlékek ismét magukkal rántsanak a fájdalmas múltba.

Inkább töltöm itt az éjszakát, békében. Arunnal.

- Remek. Akkor ez a nap is így ér véget.

Ez a nap is? Nem rémlik, hogy korábban lettünk volna már ilyen helyzetben. Talán ő nem először ragad az erdőben éjszakára, de nem mindenki hág át kényszeresen minden szabályt.

- A malomban. Egy mágus és egy gyógyító – mintha valami rossz vicc lenne. – És egy ló, aki jobban tud viselkedni, mint mi ketten együttvéve – legalábbis az érzéseit sokkal jobban kezeli, mint mi. Mindenesetre ilyen helyzetbe sem kerültem volna, ha Arun nem lép be az életembe.

Bármennyire is bosszantó időnként, szükségem volt rá. És szükségem is van.

- Legalább puha a szőrme. És a társaság sem olyan vészes – elfogadom a bókot. Apró mosollyal pillantok rá szemem sarkából, kiélvezve pillanatnyi zavarát. Meglepően aranyos ilyenkor.

Szemeimet lehunyva hallgatom a tomboló vihart, és Arunk légvételeit.

A tökéletes béke hangja.

oOoOo

Hangos csattanásra kapom fel fejemet. Bágyadtan pillantok körbe a lángok fényében fürdő malomban, de nem találom a forrást. Majd egy légvétellel később érkezik a dörgés. A vihar éppen felettünk fitogtatja kegyetlen erejét.

- Csak egy villám volt. Aludj tovább, Eliath – automatikusan engedelmeskedem Arun megnyugtató hangjának. Halk szusszanással hunyom le szemeimet, és hajtom vissza fejemet vállára. Puha tincsei alkotják párnámat.

Arun tincsei.

A vállán.

A következő villám a testemen hasít keresztül. Riadtan húzódom el az ezüst hajú mágustól, végtelen zavarral bámulva a jégkék szemekbe. Érzem, ahogy fülem hegye egyre forróbbá válik. El sem hiszem, hogy elaludtam. Nem tudom hogyan történhetet. Egyszerűen csak belezuhantam a nyugodt békébe, amit Arun közelsége kínált a számomra.

Ajkaim bocsánatkérésre nyílnak, de zavarom még nem enged szavakat formálni. Arun félrebillenti fejét, miközben megmozgatja karját, ami valószínűleg elgémberedett. Vajon mióta van ebben a pózban, hogy ne zavarjon meg? A vihar szürkesége miatt képtelen vagyok megmondani a nap melyik részében járhatunk.

- Remélem sikerült pihenned, a szemed alatti karikákból ítélve napok óta nem aludtál igazán – hangjában valódi aggódalom van, miközben arcomat vizslatja. Eddig voltam képes állni a pillantását.

Felkelek a puha hálózsákról, és inkább a tűzhöz lépek. Úgy tűnik most rajtam a sor, hogy a lángokat bámuljam, miközben a szavakat keresem. Lehet a szobánkba is kéne egy állandó kis tűz, hogy rávegyen minket a beszédre. Talán ez a megfelelő kommunikáció kulcsa.

- Sokat tanultam – magyarázom, miközben ujjaim a félretett üstök felé nyúlnak. Próbálok egy kisebb, nem túl koszos darabot találni közöttük. – És az emlékek az álmok közt is rám találnak – ez már a szakadék előtt is így volt. Gyakran álmodtam a múltam olyan részeiről, amiket el akartam felejteni. Idejét sem tudom, mikor aludtam utoljára olyan mélyen, mint most.

Nem, ez nem igaz. Pontosan tudom mikor.

Az erdőben, Arunnal.

- Most is kísértettek? – annyira kínosan érzem magam, hogy legszívesebben kimennék az esőbe lehűteni égő arcomat. Arun biztosan rendelkezik valami mágikus erővel, amivel képes elérni, hogy jobban aludjak a közelében. Amióta hozzám költöztették, talán tényleg kevesebbet kínoznak a lidérces álmok.

- Nem – felelem csendesen, közben ráakadva a tökéletes kis üstre. – Álomtalan pihenés volt. Köszönöm – bármit is tett, hálás vagyok neki érte. Választ nem várva kapom föl a földről a viseltes kabátot, és indulok el a malom ajtaja felé.

- Mégis hová mész? – meleg ujjak fonódnak csuklómra. Finoman tart vissza, még mielőtt sikerülne elmenekülnöm előle. Nem, nem menekülök, csak visszavonulok.

- Hozok egy kis vizet – felemelem a kis fémedényt, anélkül, hogy Arunra pillantanék.

- Nem mehetsz ki! – ellentmondást nem tűrve, egyetlen gyors mozdulattal kaparintja meg ujjaim közül az üstöt. Annyira meglep, hogy nincs időm védekezni, már csak döbbenten pisloghatok vigyorgó arcába – Felesleges lenne eláztatnod magad. Elfelejted, hogy egy mágust aggattak a nyakadba a mesterek – először nem igazán értem mire gondol, de amint ujjai és ajkai megmozdulnak, már világossá válik. Megbabonázva figyelem, ahogy lassan tiszta víz jelenik meg a kopott edényben.

- Felesleges erőpazarlás volt – dünnyögöm halkan. Nincs nálunk élelem, a semmiből teremteni valamit pedig nem egyszerű varázslat. Ha az lenne, a népünk nem töltene ennyi időt ivóvíz és élelem előállításával, hanem egyszerűen csak létrehoznánk. Arunnak tényleg nagy ereje van és tehetséges, de szörnyen meggondolatlan.

- Egy köszönöm is megteszi – ellép mellettem, és a tűz fölé akasztja az edényt. Ahogy mozdul, megint megcsap a belőle áradó finom szalma illata. Állva el tudnék aludni, ha átengedném magam a nyugalomnak, amit bennem kelt. – De hízelgő, hogy mindig aggódsz értem – apró mosollyal pillant hátra válla felett, amitől összeugrik a gyomrom.

Hozzá akarok vágni valamit.

- Ha belehalsz a végkimerülésbe, Gwilith nem fog a hátára engedni engem, és semmi kedvem visszagyalogolni a kastélyhoz – fintorogva lépek mellé, az övemről leakasztva egy bőr tarsolyt. Arun halk nevetésétől megborzongok. Mintha melegebb lenne, mint a lángok, amik előttünk lobognak.

Szerencsére nem bosszant tovább, csak csendesen áll mellettem. A vihar valóban nem akar csillapodni, mintha gonosz erők akarnának visszarántani abba a sötétségbe, ahol korábban voltam. De nem fogom engedni nekik. Ajkaimat összeszorítva bontom ki a bőrszalagot, hogy a tarsoly tartalmát a felforrt vízbe öntsem. A levegő szinte azonnal megtelik kellemes, fűszeres illattal.

Arun kíváncsian szagol a levegőbe, miután a sok szárított növény látványa nem segített neki. Látom, hogy nagyon koncentrál, de kétlem, hogy el tudná különíteni az alkotókat egymástól. Ehhez még nem töltött elég időt a gyógyítók között.

- Tea – segítem őt ki, miközben visszasétálok a hálózsákokhoz, és letelepszem rájuk. Ő nem mozdul a tűz mellől, de kivételesen nem a lángokat bámulja, hanem engem. – Egy saját keverék.

- Te komolyan teafüvet hordasz magadnál? – megrökönyödve csóválja meg fejét, és áll neki kutakodni a tűzhely körül.

- Gyógyító vagyok, szóval többfélét is – ha már fény derült egy titkomra, akkor ismerje meg az egészet. Halk horkantása talán egy nevetéshez tartozik. – De ezt csak az íze kedvéért – végre meghallom halk nevetését, amitől nekem is mosolyognom kell.

Nem szól többet, így inkább magamhoz veszek egy poros könyvet a közeli kupacból. Letörlöm borítójáról a port, és a tűz fényében próbálom kivenni a kopott címet. Egy idő után feladom, és inkább belepörgetek a megsárgult lapokba. Mágiahasználat, hát persze. Vajon a csintalan kis tünde a könyvtárból lopta ezeket, vagy a mesterektől kapta, miközben bele nőtt az erejébe?

Érdeklődve olvasok bele egy fejezetbe, ami a testen belüli mágiaáramlást taglalja. Pár sor is elég, hogy rájöjjek, mennyire hiányosak az ismereteim ezen a téren. Ha segíteni akarok Arunnak megoldani a szivárgó mágiája okozta gondokat, sokkal jobban bele kell ásnom magam ebbe. Eddig nem igazán érdekelt a mágia és a gyógyítás összekapcsolása, de ez a folyamatosan zsongó mágus ezt is megváltoztatta. Miatta hajlandó vagyok tágítani a látókörömet.

- Tessék – automatikusan veszem át a kicsorbult szélű bögrét Aruntől, tekintetemet nem véve le a könyv szövegéről. Néhol apró lábjegyzeteket szúrtak a lap szélére, hosszú, dőlt betűkkel. Vajon ezek Arunhoz tartoznak, vagy valamelyik tanítójához? Hunyorogva próbálom kibetűzni az egyiket.

Aki ezt írta, életében nem látott még rendes mágust.

Elmosolyodva kortyolok bele teámba. Most már biztos, hogy Arun írta ezeket. Beleborzongok, ahogy a forró tea felmelegíti testemet. A kedvenc keverékem, amihez a hozzávalókat régebben a titkos kertünkben termesztettem. Talán ideje lenne rendbe raknom a helyet, és engedni, hogy a régi emlékek helyét átvegyék az újabbak, amik nem járnak annyi fájdalommal.

- Örülök, hogy visszatértél – zavartan pislogva pillantok fel Arunra, aki egy gerendának támasztott vállal, mosolyogva néz le rám. Kérdőn emelem meg szemöldökömet. – Csak te vagy képes még egy tomboló vihar közepén is békésen teázni és könyveket bújni – szóval ilyennek lát engem?

Végül is nem téved nagyot.

- Azt hiszem mindig is ez leszek én – becsukom a könyvet és félreteszem. Az átmelegedett bögrét óvatosan két kezem közé fogom, de nem szakítom meg a szemkontaktust. Valamiért könnyebb beszélni, ha a jégkék pillantásba kapaszkodhatok. – Egész életemben szerettem a könyveket, ez nem menekülés, mint sok más, amit teszek – elgondolkodva billentem oldalra fejemet. Ő nem szakít félbe, csak figyel. Talán még sosem láttam ilyen koncentrációt tőle. Vajon hol rejtegeti, amikor órákon vagyunk? – Sosem vágytam igazán másra, mint hogy tanulhassak. Azt, amit én szeretnék – teszek hozzá csendesen, hisz végtére is a gyerekkorom tanulásból állt. Olyan leckékből, amiket gyűlöltem, és nem én magam választottam.

Sóhajtva pillantok a bögrében kavargó teára. Talán magamtól is kipróbáltam volna a kardforgatást, hogy ne legyek teljesen védtelen. Szeretek futni, hogy meglegyen az állóképességem, de nem addig, hogy könnyek közt rogyjak össze, miközben a világ elszürkül körülöttem. A szülei sosem tudták azokhoz a határokhoz tartani magukat, amiket magamnak állítottam volna.

Érzem, hogy Arun mellém telepszik. Nem túl közel, de éppen eléggé, hogy jelen legyen.

- Nem voltak barátaim, mert azt a kevéske kis időt, amit magamra szánhattam, könyvek közt töltöttem – kortyolok egyet a bögréből. – Azt sem tudom, hogyan kell barátokat szerezni – vallom be csendesen. Ez egy igazán nagy hiányosságom. Tawariont és Gelwielt is csak azért nem tudtam elűzni, mert ők látták ezt a gyengeséget. Elég makacsok voltak ahhoz, hogy mellettem maradjanak-

- Elég magányosan hangzik – nincs sajnálkozás a hangjában, inkább csak megértés.

- Legalább megvan az első közös pont – szomorkás mosollyal fordulok felé. – Mindketten tudjuk milyen magányosan felnőni – nem éppen a legjobb kapcsolódási pont, de nekünk csak ez jutott. A semminél több. Innen már talán képesek leszünk felépíteni egy barátságot.

Valahogy csak rá jövünk hogyan kell.

A mosolya alapján, ő is lát rá esélyt.

oOoOo

A levegőben újabb vihar illata terjeng. A kora reggeli napfény reménytelenül próbál átjutni a sötét fellegeken. Eddig Arun hátával óvtam arcomat a hűvös menetszéltől, de Gwilith lassítani kezdett, így fel mertem nézni.

Nem kellett volna.

Az iskola épülete hatalmas szürke szörnyetegként magasodik fölénk. Ami eddig a békés otthont jelentette, attól most epe kúszik torkomba. Karjaim megszorulnak Arun körül, aki azonnal megállítja a sötét mént. Érzem óvatos érintését kezemen, tekintete aggódva kutatja az enyém után.

- Emlékek? – nem mondja ki, de tudom, hogy képes lenne visszalovagolni velem az erdőbe, csak hogy megóvjon a fullasztó múlttól. Nem tudom mivel érdemeltem ki a figyelmét és gondoskodását, de hálás vagyok érte. Végtelenül hálás.

- Nem – rázom meg óvatosan fejemet. Vállaiban enyhül a feszültség, tartása sem olyan feszes már. – Menj tovább, jól leszek – kétkedve emeli meg szemöldökét, de bosszús sóhajom után végre hajlandó újra előre fordulni, és ügetésbe ugratni Gwilithet.

Tekintetemet folyamatosan a kastélyra függesztem, várva az emlékek rohamát, de nem érkeznek meg. Még akkor sem, mikor lecsúszok a sötét mén hátáról. Akkor sem, mikor hálásan megdörzsölöm puha orrát. És akkor sem, mikor Arunnal az oldalamon elindulunk a kihalt folyosókon.

Örülnöm kéne a békének, mégis feszülten, minden sarkon a bénító múltat várva pillantok be. Talán elmúlt a szakadék hatása, vagy az árnyak még nem fedezték fel a visszatérésemet. Hamarosan megszólal majd a reggelihez hívó zeneszó, így a szobáink helyett rögtön az étkezőterasz felé indulunk. Fedett, így a szemerkélő eső nem fog megzavarni minket. Bár a vacsora kimaradt, én nem érzem, hogy sok mindent le tudnék tuszkolni a torkomon, ellenben Arunnal, aki valószínűleg három tünde helyett fog enni.

Meglepően sokat sikerült beszélgetnünk tegnap éjszaka. A tea, vagy bármi ellazított minket annyira, hogy ha kicsit is, de kilépjünk a falak mögül, ahol rejtőzünk. Egyikünknek sem éppen kedvenc témája a múltunk, de apró foszlányokat megosztottunk egymással.

Meglepetten nyögök fel, ahogy Arun hátának ütközöm. Annyira elmerültem gondolataimban, hogy nem vettem észre a hirtelen megállást. Arcomat dörzsölve, halkan szitkozódva lépek vissza egy lépést, mialatt felém fordul. Az arca szokatlanul komoly, annyira, hogy majdnem el is kezdek aggódni érte.

- Ígérd meg, hogy azonnal szólsz, amint visszatér az első emlék! – szemei egy viharos óceánhoz hasonlítanak. Érzelmei vad hullámokat keltenek benne, a tajték ragyogásában ott bujkál féktelen mágiája. Pár héttel ezelőtt megriadtam volna ettől a pillantástól, de már nem teszem. Talán heves és időnként felelőtlen, de soha senkit nem bántana ok nélkül.

- Arun, az emlékek már azelőtt is velem voltak, hogy a szakadékhoz mentünk volna – nem olyan sűrűn, nem olyan élénken, de a múltam a részem, és sosem hagyott nekem nyugtot. Megtanultam kezelni, nincs rá szükség, hogy emiatt fárassza magát. – Nem kell aggódnod miattuk – puha mosollyal seprek ki arcából egy ezüstös tincset. Ha van, ami igazán el tud varázsolni az illata mellett, akkor az a haja. Az ezüstös ragyogás, ami már-már földöntúlivá teszi őt.

Ujjak fonódnak csuklómra, ahogy elkapja kezemet a levegőben. Nem durva, nem túl erős, csak magának követeli a figyelmemet.

- Ígérd meg! – fintorogva forgatom meg szemeimet. Ez az a hangszín, ami ellen felesleges vitatkoznom. Kiismertem már ennyire az elmúlt hetekben.

- Szörnyen makacs egy mágus vagy – mormogom halkan, de lassan bólintok. – Megígérem, hogy szólni fogok, ha megígéred, hogy nem reagálod túl – nem csak neki lehetnek szabályai. Talán erősebb nálam, de ezt a játékot két egyenlő félként játsszuk.

- Nem szoktam túlreagálni dolgokat! – szemei összeszűkülnek, de puffogó ajkain egy apró mosoly játszik.

- Nem, te sosem – mosolyogva csóválom meg fejemet. Véletlen sem ő akarta leégetni Rovenn haját egy hevesebb szóváltás miatt. Valóban, ez egy átgondolt és nyugodt cselekedet volt. – Nem kell gondoskodnod rólam, Arun – eddig is megvoltam egyedül, nem szükséges erre energiát pazarolnia. Amúgy sem tudok mit kezdeni azzal a rengeteg figyelemmel, amit kapok tőle. Leginkább csak zavarba hoz vele. Lehet ez a célja? Addig bombázni engem kedvességgel, míg a föld alá nem olvadok vöröslő arccal?

- Valakinek muszáj, ha már te nem törődsz magaddal – szemeim hatalmasra nyílnak, és mellkasom végre nem a félelemtől válik szűkössé. Csak egy rövid kék villanás pillantása, mielőtt újra elindulna a folyosón, magával húzva engem is.

Tekintetem ujjaira siklik, amik még mindig csuklómat fogják. Bőre sokkal sötétebb árnyalatú az enyémnél. Nap csókolta aranybarna az én fakóságom mellett. Elhúzhatnám tőle, de nem teszem. Korábban talán megtettem volna, de próbálok változni. Próbálok kilépni a biztonságot jelentő falaim mögül.

Talán Arun mellett megtehetem.

Halvány mosollyal emelem fel tekintetem, és esküdni mernék, hogy az ezüst tincsek mögül előbukkanó fülek vége halványpirosan izzik.

oOoOo

Az elmúlt két nap eseménytelenül telt, mintha az életünk visszazökkent volna a megszokott medrébe. Arun időnként eltűnik egy-két órára, de szemet hunyok felette. Legalább addig sem méreget engem átható tekintetével. Úgy érzem magam, mint egy súlyos beteg, akitől azt várják, melyik pillanatban esik össze. Frusztráló, de nem szólok miatta. Elfogadom a gondoskodását, még ha időnként az őrületbe is kerget vele.

Az emlékek nem tértek vissza, de nem tudom meddig tart majd ez a pillanatnyi béke. Mindenesetre próbálom kihasználni sok időt töltve a könyvtárban, és a titkos kis kertben. Előbbiben próbálok minél többet megtudni a mágusokról és az őket átjáró erőről, hogy segíthessek Arunon, utóbbiban pedig olyan növényeket ültetek, amik boldoggá tesznek vagy hasznosak lehetnek bizonyos főzetekhez. Lassan elkészülök a recepttel, ami Arun számára egy alternatíva lehet az állandó evés helyett. Legalább nem hal bele, ha a nagy feje beleszorul egy szűk lyukba barlangászat közben, és ezért lemarad a vacsoráról. Bármit megadnék, hogy ezt láthassam.

Szerencsére nem lett következménye rövid kis szökésünknek, Gelwielnek sikerült tisztáznia minket a mesterek előtt, ahogy mindig. Ha ráun a gyógyításra, még kiváló nagykövet válhat belőle. Ő talán még a háborúból is képes lenne kibeszélni az országunkat.

Mintha csak megérezte volna, hogy körülötte forognak gondolataim, belép az étkezőbe. Tekintete végig siklik az ebédelő tündéken, míg észre nem vesz minket. Azonnal megjelenik egy pajkos mosoly az ajkain, ami semmi jót nem sejtet. Egyetlen lépést tesz felénk, mielőtt útját állná egy hosszú, mogyoróbarna hajú tünde. Nem tudom a nevét, de ha jól emlékszem két három évvel régebben van itt, mint mi, és ő is a rajongók közé tartozik, akik elárasztják nem kívánt figyelemmel a sötét hajú tündelányt.

Apró félmosollyal harapok bele a főtt tojásba, ami nem tudom mikor és hogyan került a tányéromra. Nem telik sok időbe, míg a felsőbb éves tünde lehorgasztott fejjel félre lép, hogy elengedje a felszegett állú Gelwielt. Nem kellett hallanom, pontosan tudom, hogy mi történt. Egy újabb szerencsétlen flótás, aki báli meghívással próbálkozott. Naponta legalább bégyen jutnak erre a sorsra, de egyikük sem tanul a másik hibájából.

- Mikor akarod elhívni Gelwielt a bálba? – vetek egy pillantást a mellettem ülő tündére, aki éppen egy méretes darab sonkát töm a számába. Szemei elkerekednek, rám kapja tekintetét, majd fuldokolni kezd egy félrenyelt falattól.

Ügyetlen mágustanonc.

- Hogy mit szeretnél? – krákogja könnyes szemekkel egy kiadós köhögőroham végén. Kitöltök egy kis vizet a poharába, és elé rakom, mielőtt tényleg elájulna.

- Ha túl sokáig vársz, még a végén lecsapják a kezedről – próbálok könnyed hangon szólni hozzá, mégis mintha éles karmok kaparásznák a koponyám belsőjét. Olyan sok időt töltenek együtt, és olyan jól megértik egymást, hogy csak a vakoknak nem szúr szemet, ami köztük alakul. Vagy azoknak, akik nem akarják észrevenni. Összeillenek. Tényleg. Biztos vagyok benne, hogy csak arra vár, hogy Arun hívja el. Örülnék, ha megtenné, és sikerülne nekik.

Legalábbis örülni akarok.

Örülnöm kéne.

De miért nem vagyok rá képes?

„Az aggódás az érzelmek görcsbe rándulása. Ilyenkor az elme megragad valamit, és képtelen azt elengedni.”

/William McDougall/

- Ha csak nem akarod újra a mélybe vetni magad, nekem sincs itt keresnivalóm - megkönnyebbülten fújom ki az eddig bent tartott levegőt. Hinni akarok neki. Időnként meggondolatlan és ostoba tud lenni, de bízom abban, hogy a nekem adott szavához tartani fogja magát.

Elfogadom felém nyújtott kezét, mert erőtlennek érzem magam. Talán mert az éjszaka közepén járunk. Talán. Lopva pillantok vissza a sötétségbe vesző szakadékra. Apró libabőrök jelennek meg karomon, és mintha ismét hallanám a riasztóan nem evilági suttogást elmém mélyén.

- Gyere, még le kell csutakolnunk magunk – rajtakapottan szakítom el tekintetemet a mélységtől, és követem az ezüst hajú bajkeverőt az alagutakba. Próbálom felidézni a szavait, ahogyan akkor is teszem, mikor egy gyorsan beszélő professzornál próbálok jegyzetelni.

- Nem hiszem, hogy ilyen későn égne még a tűz a kazánokban – csak késve gondolom át automatikus válaszomat. Jól esne egy fürdő, de azonnal el kellett volna utasítanom ezt az ötletét. Így is örülhetünk, ha megússzuk a szobánkba való visszatérést, nem kellene kockáztatnunk azzal, hogy éjszakai fürdőzést is tervezünk.

- Bárcsak lenne velünk egy mágus, aki felmelegítheti a vizet – nagyon vicces. Ha nem kavarognának ilyen sebesen ennyire szürke gondolatok a fejemben, akkor talán egy mosollyal is megjutalmaznám, de most képtelen vagyok rá. Még az is nehezemre esik, hogy ne engedjem át magam az emlékek és lehetséges jövőképek fullasztó ráadatának.

- Már így is sok energiát használtál el – aggódva figyelem a világító fénygömböt, ami az utunkat kíséri. Ha erre koncentrálok, könnyebb itt tartani magamat. Arun sokat varázsolt az elmúlt órákban, és ha ezt a szivárgó ereje mellé rakjuk, túlságosan kimerülhetett. Készítenem kell neki egy magas tápértékű főzetet ilyen esetekre. Ha tart magánál néhányat, akkor végső megoldásként jó lehet. Az étkezést nem tudja pótolni, de kitolhatja az időt, amit Arun távol tud tölteni a konyhától. Feljegyzem magam, közvetlenül a szivárgó mágia megszüntetésének módjai mellé.

- Nem haldoklom – nem is erre céloztam, de most nincs erőm vitázni vele. Inkább csak kiélvezem futó érintését a vállamon. Valamiért sikerül ennyivel is kissé megnyugtatnia. A sors különös fintora, hogy egy nyughatatlan energiagolyó képes békés mederbe terelni gondolataimat.

Út közben szerencsére nem találkozunk senkivel, és még nagyobb szerencsénkre Arun sem téved el, hogy aztán halálunkig bolyongjunk a sötét, pókhálós folyosókon. Néha hallom ásítását magam mellett, de nem nézek rá. Túl sok koncentrációt igényel, hogy egymás után pakoljam a lábaimat, és hogy kicsit zsörtölődjek még a nagyszerű ötlete miatt. Értékelem, hogy megpróbált felvidítani, ezzel sikerült ismét megvillantani a gondoskodó oldalát, de a módszerein még dolgoznia kell.

Csak akkor tudok megnyugodni igazán, mikor becsukódik mögöttünk a fürdő ajtaja. Kimerülten támaszkodom meg egy mosdótál peremén, szemügyre véve magamat a felé függesztett tükörben. Egy kimerült, elcsigázott tünde tekintete néz vissza rám. Egy gyűrött, piszkos arcú tünde.

- Már megint, hogy nézel ki Eliath? – rajtakapottan rejtem kezeimet hátam mögé, de az átható éjfekete tekintet elől nem menekülhetek. Amikor így néz rám, egy kisgyereknek érzem magam, aki rossz fát tett a tűzre.

- Épp a fürdőbe indultam.

- Hazudsz. Ez a folyosó a könyvtárhoz visz – már nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, de egy intéssel elhallgattat. – Mióta vagy kint az üvegházakban? – mutatóujját állam alá csúsztatva emeli meg fejemet, hogy jobban szemügyre vehessen. Közelebb van, mint valaha bárki, mégsem akarom ellökni őt. Mikor változott ez meg?

- Reggeli után rögtön oda mentem – nincs szemrehányás. Nincs leszúrás, csak tiszta aggodalom a sötét tekintetekben. Ettől mégis rosszabbul érzem magam, mintha leteremtene.

- Hamarosan lemegy a nap, Eliath – halk sóhajjal tűr hátra egy tincset arcomból. – Muszáj magaddal is törődnöd, nem csak a tanulmányaiddal. Előbb fogsz éhen halni, mint gyógyítóvá válni.

- Figyelek magamra – morogva hagyom, hogy maga után húzzon az ellenkező irányba. Léptei szinte hangtalanok a kihalt folyosón.

- A szemed alatti karikákkal sokkal inkább hasonlítasz mosómedvére, mint egy kipihent tündére – ezt a pontot most megadom neki. – Először lemossuk rólad ezt a rengeteg sarat, aztán ha már nem lesz ilyen átható komposzt illatod, foglalkozunk a vacsoráddal és a megfelelő mennyiségű alvással – mellkasom összeszorul a gondoskodástól, amivel körbe ölel. Mindig ezt teszi.

- De a házi feladatom…

- Már megírtam helyetted – mosolyára mosoly a válaszom.

Víz csobogása ránt ki emlékeim közül. Sűrűn pislogva űzöm el a tekintetemre ült vékony könny fátylat, és nekiállok levakarni arcomról és kezeimről a barlang piszkát. Épp időben végzek, hogy a mellém lépő Arun már egy tisztább, rendezettebb énemet lássa.

- Csak utánad – követem pillantását a gőzölgő kád irányába, de bármennyire is csábító, övé a jutalom, hogy előbb mehet. Neki kell kiélveznie a mágiája előnyeit.

- Menj csak – fejemet rázva igazítom vissza ingujjamat. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a rengeteg kosz ki fog majd jönni belőle.

Mintha csak a gondolataimban olvasna, óvatosan vállon ragad, és visszafordít a tükör elé, amit eddig módszeresen kerültem. Torkom elszorul, de a mellettem álló zafírkék szemek megvédenek az emlékek újabb hullámától.

- Szerinted melyikünk a koszosabb? – utálom, hogy igaza van. Undorodva pillantok végig ruhámon, ami úgy néz ki, mintha valóban meghemperegtem volna az üvegházak komposztálójában. Legalább a szagom kellemesebb valamennyivel. – Felveheted az én ingemet, amíg a szobába érünk. Nagyjából egy a méretünk – még valami nagyszerű ötlet? Az ő ruhái ugyan jobb állapotban vannak, de nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy egymás szekrényéből öltözködjünk. Küldök felé egy lapos pillantást, de mosolyával könnyedén kivédi. Ennek a tündének vaskosabb a bőre, mint egy aligátornak. – Nekem teljesen mindegy, melyikünk sétál a folyosón ing nélkül – mert az nem lehetőség, hogy visszaveszem a sajátomat, és egyikünk sem meztelenkedik? Magamutogató tünde.

Szemforgatva hagyom inkább magára, lezártnak tekintve ezt a beszélgetést. Csak akkor érzem mennyire igaza volt, mikor végre megszabadulok koszos ruháimtól a paraván mögött. Legszívesebben megkönnyebbülten felsóhajtanék, de azzal neki adnék igazat. Inkább csak fáradt mosollyal ereszkedem bele a kamilla illatú forró vízbe. Pont olyan hőmérsékletű, amilyennek lennie kell. Órákig itt tudnám áztatni magamat benne, természetesen csak egy jó könyv társaságában. Ki gondolta volna, hogy egy bajkeverő tündében ennyire lágy vonások is rejtőznek. Vajon csak a kedvemért tette ilyen illatúvá, vagy titokban imádja a különböző aromájú fürdőket? Ilyen célból talán még én is kiszöknék vele éjszaka. Talán.

- Nem fogom felvenni – mormogom amikor meglátom ingját a paravánon átlendülni. Nem tudnám hogyan megmagyarázni, ha egy tanársegéd, vagy bárki az ő ruhájában találna rám az éjszaka közepén. A gyógyítókat ismerve rögtön elindulnának a pletykák.

- Már száraz. Csak nem hiába dolgoztam vele és használtam feleslegesen a mágiám? – ajkaimat összeszorítva hajtom hátra fejemet. Kezd kiismerni. Tudja, hogy a bűntudatomra hatva szinte bármit elérhet, ha okosan játszik a kártyáival. Arun sokkal okosabb, mint a legtöbben gondolnák róla.

- Egy utálatosan makacs mágus vagy – morgom, miközben elkezdem tisztára sikálni magam a kellemes illatú vízben. El tudnék aludni itt, de neki is fürdenie kell még mielőtt kihűl. Nem akarom, hogy még több mágiát kelljen elhasználnia miattam.

- Aki mindig eléri azt, amit akar – tekintetemmel automatikusan keresni kezdek valamit, amit hozzá vághatok a paravánon keresztül. Képes lennék eltalálni, legalább lenne valami haszna a gyerekkori kimerítő, szörnyű leckéknek.

Szerencséjére azonban csak egy szivacs akad a kezembe, amit inkább megtartok, hogy a makacsabb foltoktól is megszabadítson. Most biztosan nagyon elégedett magával, mert tudja, hogy úgyis fel fogom venni a nyamvadt ingét.

- Én is szerettem a csillagokat gyerekként – meglepve pillantok a paravánra. Olyan könnyedséggel folytatja a félbehagyott beszélgetésünket, mintha hosszú évtizedek óta ismernénk egymást. Lassan talán elérünk ahhoz a ponthoz, hogy röviddé váljanak, vagy akár teljesen meg is szűnjenek a kínos csöndek. – Sokszor kisurrantam éjszaka, hogy bámuljam az eget – képtelen vagyok ellenállni. Ajkaim mosolyra húzódnak egy maszatos arcú, ezüst hajú kis tünde képétől, aki a mesterek óvó tekintete ellenére is képes kiosonni az erdőbe. Nehéz lehetett vele gyerekként, nem irigylek senkit, aki próbálta megnevelni őt.

Vajon milyen lehetett az iskolában felnőni? Mennyire volt magányos egy olyan gyermekkor, ahol sosem találkozhattál veled egykorúakkal? A kastély titkokkal teli játszótér lehet egy gyermek számára, de mit érnek ezek a titkok, ha nincs kivel megosztanod őket?

- Hogy ez engem miért nem lep meg? – mosolyom szomorkássá válik, ahogy a maszatos arcú kisfiú lassan egy szomorú tekintetű, magányos gyermekké válik szemeim előtt.

- Nappal túl sok volt a szabály és a tanulni való. De az éjszaka csak az enyém volt. Talán a nyugalom miatt szeretek kijárni éjjelente – én bármit megadtam volna, hogy itt nőhessek fel, és szabadon tanulhassak. Valahol mélyen mégis megértem őt. Ez volt az én egyik okom is. Menekülni akartam abból az életből, amit rám kényszerítettek. Vajon hány fiatal tündének kell úgy felnőnie, hogy nem teheti azt, amit igazán szeretne? Szeretném azt hinni, hogy elég intelligens faj vagyunk ahhoz, hogy belássuk, nem irányíthatjuk a gyermekeink életét, de nem lenne igazam. Több ezer év bölcsessége mellett is lehet hatalmasat hibázni.

- Átértékelhetnéd a kiruccanásaidat. A mai igazán… eseménydús volt – nem hiszem, hogy bármilyen félelemérzetet keltett benne a mai alkalom. Mégis talán elgondolkodik egy kicsit. Ha egyedül megy oda, talán sosem tér vissza. A tündérkönny el is kábíthatta volna annyira, hogy véletlen belesétáljon a szakadékba, vagy egy rossz alagúton induljon el.

A suttogó mélység emlékétől bukfencet vet gyomrom. Gondold át, Arun. Kérlek.

- Meglep, hogy nem te mondod ki, hogy veszélyes. A mai után csak még szívesebben járnék a tilosban – kiszárad a szám, tekintetem feszülten függesztem a paravánra, aminek túloldalán ott van a tünde, akit legszívesebben alaposan felráznék. Nem lehet ennyire furcsán összerakva. Hogyan keresheti szándékosan a veszélyt valaki?

Talán úgy, hogy nincs sok vesztenivalója.

Egy pillanatra lehunyom szemeimet, hogy legalább tompítani képes legyek a hangomat átitató aggodalommal kevert szemrehányást.

- Megígérted, hogy nem mész oda vissza – nem szegheti meg. Legalább próbálja azt a látszatot kelteni, hogy próbálkozik.

- Nem a barlang miatt. Hanem a társaság miatt – ajkaim döbbenten nyílnak el, a víz hirtelen hűvösebbnek érződik felforrósodó bőrömhöz képest. Ismét érzem a késztetést, hogy zavaromban hozzá vágjak valamit. Nem ejthet el ilyen megjegyzéseket csak úgy. Főleg, ha nem igazak.

Fejemet megrázva kezdek kimászni a kádból. Nem élvezheti a társaságomat, hiszen folyton csak bosszankodom, és meg akarom állítani őt. Hogyan érezhetné jól magát egy olyan tünde mellett, aki magába zárkózik, és foggal-körömmel óvja a titkait? Nem. Arun biztosan csak viccelni próbált.

Kelletlenül húzom magamra száraz ingjét, ami egy kis komfortérzetet ad nedves nadrágom mellé. Arun jellegzetes illata hirtelen töménnyé válik. Túl töménnyé. Egy részem le akarja ráncigálni magáról a vékony inget, a másik felem viszont el akarja lopni magának, hogy tovább érezhesse ezt az intenzív aromát.

Az agyamra ment a fáradtság.

- Remélem nem hűtötted ki nagyon a vizet – tüntetőlegesen nem nézek rá, így megúszom fedetlen felsőteste látványát, és talán azt is, hogy észrevegye zavaromat. Lehet, hogy még ez is a tündérkönny hatása?

- Még elég meleg – nem tündérkönny, valóban fáradtság. Most, hogy kimásztam a forró vízből, mintha fejbevágott volna a teljes kimerültség. Laposakat pislogva támaszkodom meg az egyik mosdótál peremén.

Hallom a ruhák surrogását és a víz halk loccsanását. Legalább tényleg megfürdik, és nem csupán lódított, hogy megtűrjem magam mellett.

- Ha legközelebb is felkeltesz az éjszaka közepén, a haragommal kell majd szembenézned – muszáj beszélnem, ha nem akarok állva elaludni. – Nappal, amikor nem jársz tilosban, szívesebben vagyok a társaságod – és ezzel még csak nem is hazudok. Kezdem megszokni, hogy körülöttem van, sőt néha még élvezni is tudom a jelenlétét. Nem gondoltam volna, hogy ez valaha lehetséges lesz, főleg nem ennyire rövid idő alatt, de Arunban van valami különleges. Valami, ami rá emlékeztet.

- A szabadnapjainkon való kiruccanásainkért cserébe, megfontolom a dolgot – válasza ismét megment a torokszorító emlékektől. Még egy halvány, kimerült mosolyt is képes arcomra csalni. Arun tényleg igazi mágus.

- Most csak azért vagy ilyen kompromisszumképes, mert fáradt vagy. De ne aggódj, ha legközelebb valami tiltott dolgon kaplak, szívesen emlékeztetlek a saját szavaidra – már fel is jegyeztem őket magamnak, bár előre látom, hogy tagadni fog mindent.

- Szeretem, hogy sosem okozol csalódást, vénember – fáradt mosollyal csóválom meg fejemet. Javíthatatlan.

Végtelen időnek tűnik, mire meghallom a jellegzetes hangokat. Mire kilép a paraván mögött, már indulásra készen állok az ajtónál, nedves ingemmel a kezemben. Szerencsére a félhomály megvéd attól, hogy túl sokat lássak Arunból. Egy szobában élünk, ő pedig elég szemérmetlen tud lenni, most mégis mintha más hatással lenne rám a látványa. Csak a fáradtság miatt. A fáradtság és a tündérkönny.

- Már meg akartam kérdezni, hogy elaludtál-e – dünnyögöm, miközben kilépek a folyosóra. Ha tippelnem kéne, még így is kevesebb időt töltött ott, mint én, de szerencsére túl fáradt ahhoz, hogy ez a visszavágás az eszébe jusson.

- Nem sok tartotta. Felébresztettél volna – milyen magabiztos valaki.

- Hagytam volna, hogy reggel az első diák rád találjon, és azt higgye, hogy halott vagy – elrejtek előle egy ásítást, miközben próbálok a lehető leghalkabban sétálni a folyosókon. Nem most akarok lebukni.

Nem válaszol, csak szótlanul sétál mellettem tovább. Talán nem hiszi, hogy tényleg megtenném. Sajnos igaza van. Megérdemelné, de úgyis megpróbálnám kimenteni őt minden szorult helyzetből. És nem csupán azért, mert ezt a feladatot bízták rám a mesterek.

Lopok egy pillantást az ezüst hajú tünde felé. Laposakat pislog, de még fáradtan is sokkal nesztelenebbül halad mellettem, mint korábban bárki. Pedig komoly ellenfelei vannak. Gelwiel és Tawarion mindig kecses vadmacskák voltak mellettem. Végtére is érthető. A szüleim kemény harcost akartak belőlem nevelni, nem kecses bérgyilkost. Vajon még mindig csalódottak, hogy ekkora kudarccá váltam?

Arun megreszket mellettem, ami azonnal feléleszti aggodalmamat. Egy gondoskodó gyógyító sosem pihen igazán.

- Nem ajánlom, hogy megfázz – persze egy gondoskodó gyógyító nem is mondana ilyesmit, de Arunról van szó. Hozzá nem tudok úgy szólni, mint másokhoz. Nem tudom mi ennek az oka, de egyszerűen nem megy.

- Csak félsz, hogy ápolnod kellene – már megint kezdi. Halk horkantással rázom meg fejemet, és lépek be szobánk nyugalmába.

Vonakodva ugyan, de megválok Arun ingétől, és lecserélem a hálóruhámra. Talán nem is ő lesz beteg, hanem én, ha már most hiányzik az illata. Azt hiszem ezek az éjszakai kiruccanások nem nekem valóak. Inkább elfekszem az ágyon, de egy valamivel nem számoltam. A néma csendben és a sötétségben, amit csak a hold sápadt fénye tör meg, újra megrohannak az elmúlt órákban történtek. Ujjaim görcsösen szorulnak a vékony takaróra, elmém mélyén felsejlik a kísérteties suttogás. Nem. Nem akarom hallani.

- Nagyon éhes vagy? – inkább megtöröm a csendet. Csak remélni tudom, hogy Arun még ébren van, hogy válaszolni tudjon.

- Majd reggel bepótolom – pedig jelen helyzetben lehet még azt is felajánlottam volna neki, hogy elkísérem a konyhára, csak ne kelljen egyedül maradnom a sötétségben a gondolataimmal. – Eliath…

- Igen?

- Jó éjszakát – csalódottam szorítom össze ajkaimat, és hallgatom ahogyan fészkelődve keresi meg a legkényelmesebb pozíciót rövid alvásához. Reméltem, hogy még beszélgetni akar. Reméltem, hogy elmondja, őt sem engedik pihenni a hangok. Tévedtem.

Úgy tűnik csak én kezdek megőrülni.

oOoOo

- Eliath, nem csinálhatod ezt tovább – némán figyelem ahogy Gelwiel leveti magát az üres ágyra, amit órák óta bámulok.

Tawarion üres ágyára.

A fájdalom ismét mellkasomba tép. Hiába húzom fentebb magamon takarómat, nem segít. Ez a fagyos hideg belülről jön. Nem fogom tudni elűzni. De vajon képes leszek együtt élni vele?

- Menj el, Gelwiel – hangom rekedt a napok óta tartó némaságtól. Még ő is megdöbben, hogy végre hallja. Már háromszor járt itt, de minden alkalommal válaszok nélkül kellett távoznia.

- Nem – kezeit keresztbe fonja maga előtt. – Nem mozdulsz ki, kevesebbet eszel, mint valaha, és az óráidra sem jársz – egyszerre hallok aggodalmat és szemrehányást hangjában. – Elhiszem, hogy nehéz és szörnyen érzed magad, de nem fogom hagyni, hogy belehalj egy önző tünde okozta szerelmi bánatba.

- Nem voltam szerelmes! Ő pedig nem volt önző! – felcsattanva ülök fel matracomon. Gelwiel elégedett mosollyal biccenti oldalra fejét. Csak most döbbenek rá, hogy belesétáltam a csapdájába. Sóhajtva gyűröm meg arcomat, és vetem hátamat a falnak. – Sosem lett volna képes ilyet tenni.

- Tudom miért nem hiszed, hogy magától ment el – hangja lágyabbá válik, és könnyű léptekkel telepszik át mellém. Érintése szinte idegen karomon, de nem rázom le magamról. – Együtt talán kideríthetjük, mi az igazság.

Némán meredek Tawarion üres ágyára. Az igazság. Nem biztos, hogy készen állok rá. Mihez kezdek, ha tényleg ő döntött így? Ha tényleg úgy gondolta, nincs miért maradnia? Talán nem voltam elég jó ahhoz, hogy maradásra bírjam. Talán minden csak egy jól felépített, kegyetlen színjáték volt, aminek sosem tudom majd meg az okát. Talán igaza volt a szüleimnek, és könnyebb egy olyan életet élni, amiben az érzelmek nem játszanak szerepet.

- Emlékszel mit mondtam neked az első napodon?

- Amikor a folyosókon bolyongtam teljesen elveszetten, de állítottam, hogy pontosan tudom hol vagyok? – halvány mosollyal hunyom le egy pillanatra a szemeimet. Nem vagyok büszke rá, de hálával tartozom Gelwielnek, hogy kéretlenül is a szárnyai alá vett. – Azt, hogy nem szégyen segítséget kérni.

- Így van. Ez az álláspontom azóta sem változott – szomorúan pillantok most először igazán az intenzív kék tekintetek mélyére. Vak voltam, hogy eddig elfordultam attól a barátságtól, amit Gelwiel akart adni nekem.

- A szüleim szerint mindenki gyenge, aki másokra támaszkodik – talán ebben igazuk volt, és gyenge vagyok. Nekem Tawarion volt a támaszom.

- Már megbocsáss, de a szüleid igazi barmok lehetnek, ha ilyesmire tanítottak – annyira meglep nyers válasza, hogy muszáj felnevetnem. Tulajdonképpen igaza van. – Többet kéne nevetned, Eliath.

Tawarion is mindig ezt mondta.

A reggelire hívó zeneszó ránt ki emlékeim folyamából. Némán fekve hallgatom, ahogy a folyosók megtelnek élettel, miközben tekintetem Arun üres ágyán pihen. Korán elment. Tudom, mert felriadtam békés szuszogásának hiányára, és azóta is csak bolyongok az emlékeim útvesztőjében. Érzem feléledni magamban az éhséget, de képtelen vagyok kimenni a sok boldog tünde közé. Mindig úgy éreztem ide tartozom, de csak a helyhez, nem a többi diákhoz. Tawarion és Gelwiel majdnem meggyőztek, hogy tévedtem.

Aztán minden elromlott.

Kimerült sóhajjal kászálódom ki a takaró alól, addig húzva az öltözködést, míg a folyosó ismét csendessé nem válik. Egy részem reménykedik, hogy Arun felbukkan és magával rángat reggelizni, de ez nem történik meg. Az étel biztosan túlságosan lekötni a figyelmét. Vagy Gelwiel.

Torkom fájdalmasan összeszorul, de nem foglalkozom vele. Felhúzom csizmámat, és elindulok az első óránk helyszíne felé. Ahogyan reméltem, senkivel sem találkozom út közben. Mindenki éli a hétköznapi diákok életét, ahol a legnagyobb gondot egy házi dolgozat, vagy egy közelgő vizsga okozza. Nekem is vissza kéne zökkennem ebbe az életbe. Amikor Arun megérkezett, azt hittem jó úton járok. Ő emlékeztetett rá, hogy az élet nem üres és fénytelen, hogy talán mások is képesek engem előcsalni a csigaházamból. Mellette újraa mosolyogtam és nevettem. Irritált, bosszantott, de ugyanakkor szórakoztatott is. Most viszont mintha minden újra elromlott volna. Az emlékek, amikről azt hittem már mélyen eltemetődtek elmémben, újra felbukkantak.

Talán a szakadék miatt.

Megborzongok a sötétség emlékétől. A suttogás azóta elhallgatott, de helyette rám talált a múltam. Remélem legalább az istenek jól szórakoznak, mert nekem nem igazán tetszik ez a játék.

oOoOo

- Kihagytad a reggelit – Arun úgy viharzik be mellém, mint egy két lábon járó ezüst forgószél. Meg sem próbálja leplezni szemrehányását. Hát persze, ő nem az a fajta, aki visszafogja az érzéseit.

- Erre magadtól jöttél rá? – szemforgatva szórom az üstbe a felaprított gyöngyvirág levelet. A mester már engedélyt adott rá, hogy nekikezdjek a mai feladatnak, mielőtt a többiek megérkeznek. Szerencsére nekik nem szokásuk kérdezősködni, megszokták, hogy mindig vannak furcsa szerzetek, akiknek a tanulás az első.

- Mi a baj, Eliath? – olyan közel hajol arcomba, hogy hátrálnom kell egy lépést. A jegeskék szemek átható pillantásától viszketni kezd a bőröm. Magamra erőltetek egy mosolyt. Nem túl meggyőző, de talán őt sikerül átvernem.

- Egyszerűen csak nem voltam éhes – szerencsémre a gyomrom nem pont most dönt egy hangos kordulás mellett. – Neked sikerült pótolni az elvesztett energiát? – ránézésre jobban van. A szeme alatti karikák teljesen eltűntek, a tekintete úgy ragyog, ahogyan csak egy erős mágusé képes. Hihetetlen, hogy ennyire át tudja inni minden sejtjét a mágia. Sosem jártam még a mágusok szárnyában, de valószínűleg végig bizseregne a bőröm tőlük. Nem is csodálom, hogy ennyire hevesek.

- Miért csak miattam aggódsz, magadért pedig soha? – ezt igennek veszem.

- Szakmai ártalom – vonok vállat, és elé rakok néhány aprítani való hozzávalót. Fintorogva forgatja meg szemét, de legalább nekiáll a feladatnak. Ennek ellenére folyamatosan magamon érzem kutató pillantását. Jobban tenné, ha inkább a késre figyelne, mielőtt néhány ujja is a főzetbe kerül.

Néhány halk utasításon, kérésen vagy tanácson kívül csendben dolgozunk egymás mellett. Ha olyan növény vagy gomba akad a kezünkbe, amivel korábban nem találkoztunk, akkor röviden összefoglalom Arunnak, de ennyi. Én nem vagyok fecsegős hangulatban. Ő pedig… ő nem tudom mit gondol éppen. Lehet arról fantáziál, hogyan tudna legkönnyebben elszökni, és megúszni a többi órát, ami még ránk vár ma. Az igazat megvallva nem egy nagy mutatvány… egyszerűen kisétálhatna az ajtón, úgyis kimagyaráznám őt valahogy a mestereknél.

Kárörvendő nevetés harsan fel néhány asztalnyira tőlünk. Fel sem kell pillantanom, hogy tudjam, ki az. Rovenn. Ha találgatnom kéne valaki mellényúlt és hibázott, amit ő roppant szórakoztatónak talál. Mindig ezt teszi. Élvezkedik mások nyomorán, de azt nem hangoztatja, hogy már másodszor fut neki ennek a tárgynak, mert legutóbb Aranes mester hitványnak és egészségkárosítónak nevezte a gyógyszirupot, amit órán kellett készítenie. Gyönyörű nap volt.

- Valaki igazán móresre taníthatná ezt a barmot – Arun megfeszül mellettem, de ha mond is még valamit, már nem hallom.

Ismét magával ránt egy örvény.

- Tawarion! – sziszegem halkan, de ő csak vigyorogva int csendre. Nem szól semmit, csak tovább őröli a szárított árnybogyót, amire az égvilágon semmi szükségünk sincs a főzetünkben.

Értetlenül nyúlnék csuklója után, de elhúzódik, és fejével a szomszédos asztal felé biccent. Ezt nem gondolhatja komolyan. Hevesen megrázom a fejemet, de nem tágít. Nem fogom engedni, hogy más főzetébe rakjon hibás alapanyagot, még akkor sem, ha az Rovenn. Rendben, megérdemelné, főleg miután kigáncsolta Charit, aki emiatt magára borított egy egész adag komoly viszketést okozó keveréket. Én sem kedvelem, ha valaki szemétkedik, de ettől még nem kell lesüllyednünk a szintjére.

„Hidd el, szórakoztató lesz” – tátogja, miközben még valamit beleönt a mozsárba. Olyan gyorsan dolgozik, hogy esélyem se volt látni, mi az. Ismét ellenkezésre nyitom a számat, de egy kárörvendő nevetés megállít benne. Undorodó pillantást vetek a sárgaszemű tünde felé, aki éppen eljátssza barátainak Chari esését.

Meggondoltam magam. Van, amikor le kell süllyedni egy szörnyű alak szintjére.

„Mire van még szükséged?” – elszántan fordulok vissza Tawarion felé, akinek tekintetében büszkeség csillan ki nem mondott szavaim nyomán.

„Alig vártam, hogy ez az Eliath is előbukkanjon.”

- Eliath! – ujjak fonódnak csuklómra, félúton a vágódeszkám és az asztalón gőzölgő üst között. Zavartan pillantok fel Arunra, aki homlokráncolva méreget engem. Szorosan tart, hogy ne tudjak megmozdulni, de éppen csak annyira, hogy ne okozzon vele fájdalmat. – Ezt a gombát már korábban hozzáadtad, és éppen te mondtad, hogy ha túlzásba visszük, a főzet lyukat marhat a beteg nyelőcsövébe.

Lepillantok a kezemben tartott gombadarabokra, majd a főzetre, végül vissza Arunra. Füleim vége égni kezd a zavartól, de egy mosollyal igyekszem leplezni hibámat.

- Csak teszteltem, mennyire figyelsz – akár igaz is lehetne, de látom rajta, hogy nem hisz nekem. A ráncok csak elmélyülnek arcán, de lassan hajlandó elengedni a kezemet. Akaratlanul is megdörzsölöm a pontot, ahol a bőrünk összeért. Az ő figyelmét sem kerüli el a mozdulat, de nem tudok kiolvasni semmit a tekintetéből. Remélem nem gondol semmi rosszra. Olyan messzire jutott, mint kevesen. Az ő érintését már bármikor el tudom viselni, sőt időnként még jól is esik.

Talán el kéne mondanom ezt neki. De képtelen vagyok.

- Esetleg azt is tudod, hogy mi a következő alapanyag? – fejemet oldalra billentve kérdezek, csak hogy tovább tereljem a témát. Nem akarok arra koncentrálni, hogy az emlékeim lassan megfojtanak és kizárnak a valós világból.

- Eliath…

- Hoznál egy kis bodzavirágot a szekrényből? – szakítom félbe, mielőtt folytathatná. Ha lehetne szemmel gyilkolni, már halott lennék. Arun általában nem az a türelmes fajta, aki szó nélkül hagy dolgokat, most mégis visszafogja magát. A vállai feszültek, állkapcsa feszes, mint egy támadásra kész ragadozónak, de végül lassan bólint, és vonakodva ugyan, de magamra hagy.

Reszketve fújom ki a levegőt, a gombadarabokat az asztalra ejtem, és tenyereimbe rejtem arcomat.

Nem értem mi történik.

oOoOo

- Mit ennél szívesen? – Arun már maga elé halmozott egy csomó finomságot az ebédből, de az én tányérom még mindig üres.

- Csak kezdj neki, addig kitalálom – sóhajtom elgyötörten. Komolyan a fejébe vette, hogy átmegy madáranyukába, és ha kell, akkor a csőréből fog etetni engem, csak hogy végre valami tápanyaghoz jussak. A többi gyógyító biztosan remekül szórakozna, ha ezt látná.

- Akkor megint ki fogsz hagyni egy teljes étkezést – kissé felemelkedik a székéről, hogy közelebb húzzon egy széles tányért. Mire feleszmélek, már egy füstölt lazac pihen a tányéromon.

- Lazac? De hát eddig sosem készítették ezt – széles mosollyal szívom magamba a hal jellegzetes, fűszeres illatát.

- Talán valaki elárulta nekik, hogy egy ifjú tündét mennyire boldoggá tudnának tenni vele – arcom felforrósodik Tawarion sejtelmes mosolyától. Szívem hatalmasat dobban. Nem tudom szavakba önteni, mennyire hálás vagyok neki.

- Talán nem szereted? – megrezzenve pillantok fel Arunra. Felváltva méreget engem, és a lazacot. Fogalma sincs, hogy mire hibázott rá.

- A kedvencem – elégedett mosolyától engem is átjár egy kis melegség. – Köszönöm.

Bólint, de enni csak akkor kezd el, amikor én is villára szúrom az első falatot. Időközben Gelwiel és a többiek is megérkeznek, így legalább Arunnak van kivel beszélgetnie. Gépiesen rágom a falatokat, amiknek sokkal tompább íze van, mint korábban. Legszívesebben félretenném, de érzem magamon Arun figyelő tekintetét. Tényleg képes lenne megetetni mindenki előtt, így inkább lassan próbálkozom. A körülöttünk elhangzó szavakból semmi sem jut el hozzám. Egészen addig, míg Ilennil mester meg nem jelenik.

A teraszon ebédelő fiatal tündék szinte azonnal elhallgatnak. A mester széles mosollyal pillant végig rajtunk, és esküdni mernék, hogy tekintete egy pillanatra elidőzik Arunon, mielőtt tovább siklana. A mellettem ülő tünde fészkelődni kezd, de dicséretére legyen mondva, hogy nem pattan fel. Talán mégis csak ragad rá valami a gyógyítók nyugalmából.

- Elnézést, hogy megzavarom az ebédet – nincs szükség mágiára, hogy felerősítse a hangját. Már túl kevesen vagyunk ahhoz, hogy bárki is távol üljön tőle. – De talán megbocsátjátok nekem, ha azt mondom, a közelgő bálról van szó, amit a napforduló miatt rendezünk.

Izgatott moraj fut végig a diákokon, de én csak azt érzem, hogy zuhanok. Zuhanok mélyebbre, mint ahol eddig jártam.

- Eliath, ne próbáld meg elhitetni velem, hogy egy nemes családból származó tünde nem tud táncolni – érzem, ahogy fülem hegye felforrósodik. Az ónix szemek mintha a lelkembe látnának. Azt is teszik. Az első találkozásunk óta tényleg lát engem.

- A szüleim többre tartották a pengéket, mint a tánccipőt – megbabonázva figyelem, ahogy az éjsötét tincsekbe belekap a titkos kis kertünket bejáró szellő. A pihenőre térő nap narancs sugarai festik körbe magas alakját. Olyan, akár egy csodálatos történet főhőse. Túl tökéletes a mi világunkhoz. Túl jó ahhoz, hogy ennyi figyelmet kapjak tőle.

- Láttalak már kardot forgatni, megvan benned a kecsesség, ami a tánchoz kell – már nem csak füleim forróak, hanem az egész arcom. Egyre többször mond ilyeneket. Egyre többet bókol, de én nem tudok mit kezdeni ezekkel a szavakkal. Tudja. Tudja, hogy mennyire nehezek számomra az érzelmek, mégsem tágít. Mindent megmutattam már neki, azt az énemet is, amiről én magam sem tudtam, hogy létezik. Mégsem tudtam elriasztani vele.

Miért nem?

- Azt hittem tanulni szöktünk ki ide. Beszélni a szobánkban is tudtunk volna, anélkül, hogy büntetést…

Egyetlen kézmozdulattal hallgattat el. Erre is csak ő képes.

- Tanulni is fogunk – közelebb lép hozzám, miközben felém nyújtja a kezét. – Nem vehetsz részt a bálon, ha nem tudsz táncolni – döbbenten nyílnak el szemeim.

Mosolya felzavarja a gyomromban pihenő pillangókat.

- Én… nem is akarok részt venni – lesütöm szemeimet, és hátrálok egy lépést. Hátrálnék, ha nem ragadná meg csuklómat, és húzna magához. Másik karja közben derekamra fonódik, szorosan tartva, hogy ne menekülhessek.

Elmélyült mosolya, az orromba kúszó ibolyaillat, és a belőle áradó otthonos meleg elkábít. Mély hangja puha selyemkendőként simít végig bőrömön. Ösztönösen kapaszkodom vállaiba, mielőtt elsodródnék a valóságtól.

- Sajnálatos, ugyanis téged terveztelek elvinni magammal.

A villa kicsúszik kezemből, és csörömpölve hullik a kőpadlóra. Szerencsére már nyüzsögnek körülöttünk a diákok, így csak keveseknek tűnik fel. Zihálva meredek tányéromra, szívem olyan hevesen ver, mintha ki akarnak törni mellkasomból. Fájdalom hasít végig testemen. A magány fájdalma. Az elárultság fájdalma.

- Eliath – egy tenyér simul arcomra, hogy maga felé fordítsa tekintetemet. Elveszetten kapaszkodom a jégkék szemek aggodalmas pillantásába. Ő legalább igazi. Ő legalább még itt van. Még. – Minden rendben, Eliath? – hevesen megrázom fejemet. Nem tudom tovább tettetni, hogy jól vagyok. Nem tudok tovább harcolni a fájdalmas emlékek ellen, amikbe minden sarkon belebotlok. Mindenben őt látom. Mindenben őt érzem. Mintha nem engedné, hogy elfelejtsem.

- Nem – megragadom Arun karját. – Ki kell jutnom a kastélyból – hangom olyan kétségbeesett és erőtlen, hogy csak ő és Gelwiel hallhatják. Érzem a tündelány érintését vállamon, de csak Arun jut el hozzám igazán. Minden más mintha egy sűrű fátyol túloldalán lenne. – Megfojtanak az emlékek – a körülöttünk felhangzó nevetésekben is az ő hangját hallom. Nem bírom már tovább.

- Menjetek, én majd kimagyarázlak titeket a mestereknél – Gelwiel megszorítja vállamat, majd beleveti magát a tömegbe.

Arun lassan húz fel a székről, szorosan fogva kezemet. Ő vezet, én követem. Nem is igazán vagyok tudatában annak hová megyünk, egyszerűen csak rá bízom magamat. Ha valaki elég távol tud vinni ettől a helytől, az ő. Ha én futnék, biztosan olyan helyen kötnék ki, amit vele fedeztem fel. A folyosók egyre csendesebbé vállnak. A diákok moraját lassan felváltja a némaság. A némaságot pedig prüszkölő lovak hangja.

- Várj meg itt – utána kapnék, de már el is tűnik szemeim elől. Ugyanúgy, ahogy a valóság.

Mosolyogva nyúlok el a fűben, még zihálva a korábbi futástól. Hamarosan Tawarion is megérkezik, szinte lerogyva a zöld mezőre. Én mondtam neki, hogy ne jöjjön futni velem, mert nem fogja bírni az iramot, de hajthatatlan volt. Felé fordítom arcomat, tekintetünk találkozik két sárgán ragyogó pitypang között. Eltart egy ideig, míg rájövök mit érzek. Boldog vagyok. Igazán boldog.

- Gyere – nagyot nyelve pillantok fel Arunra. Gwilith hátáról nyújtja felém a kezét, pontosan úgy, ahogyan az első éjszakánkon tette. A hatalmas mén tőle szokatlan türelemmel áll, csak időnként rántja meg fejét, jelezve, hogy ő már indulásra kész. – Ne izgulj, kivételesen nem fog ledobni magáról – Arun mosolya elűzi bizonytalanságomat. Ujjaimat tenyerébe csúsztatom, és fellendülök mögé. Nem vagyok hozzászokva, hogy szőrén üljem meg a lovat, de nem fogok leesni róla. Nem fogok egyetlen pillanattal is tovább maradni a kastélyban.

Közelebb csúszok Arunhoz, szorosan átölelem őt hátulról, és tarkójának támasztom homlokomat. Mélyeket lélegzek az illatából. Orgona. Friss szalmával és régi, poros könyvek illatával vegyítve. Halványan elmosolyodom. Illik hozzá.

Gwilith kiugrik alattunk. Combjaim megszorulnak széles teste körül, hogy egyhelyben tudjam tartani magamat. Szinte érzem, ahogy elmém kitisztul minden megtett méterrel. Minden vágtaugrás, ami távolabb visz minket a kastélytól, egy újabb megkönnyebbült légvételt szakít fel mellkasomból. Kezdek újra ura lenni a gondolataimnak. Már nem érzem, hogy egy útvesztőben bolyonganék, amiből nincs kiút. Lassan felemelem fejem, és kiélvezem az arcomba csapódó szél erejét. Arun ezüst tincsei az én barnámmal összekeveredve szállnak körülöttünk egy különleges fátylat alkotva. Az erdő peremén vágtázunk, nyomunkban sötétszürke viharfelhőkkel. Mintha ezeket is próbálnánk lehagyni, mint a sötétséget, ami lassan elemésztett az iskola falai között.

Hirtelen lassítunk le, és váltunk irányt. Gwilith olyan kecsesen kerülgeti a fákat, mintha az egész életét itt élte volna le. Nem lép félre, nem hibázik, Arun pedig teljesen megbízik benne. Olyan, mintha ők ketten egy testen és egy elmén osztoznának most. Szívszorító a közöttük lévő összhang. Inkább visszahajtom fejemet Arun hátára, hogy végre pihenhessek kicsit. Ők bíznak egymásban, én pedig bízok bennük.

Az ég időnként feldörren mögöttünk, de még van időnk a tomboló viharig. Remélem Arunnak van egy barlang a tarsolyában, különben hamarosan bőrig ázunk. Nem tudom megbecsülni mennyi idő múlva, de Gwilith léptei lelassulnak, majd teljesen megáll. Méghozzá nem is akármilyen helyen. Elképedve veszem szemügyre a jobb napokat látott vízimalmot, ami egy gyors esésű folyó partján áll. Talán a Farglen lenne? Kíváncsian pillantok körbe, de nem sok mindent látok, ami nyomra vezethetne. Még a napot is elrejtik előlem a vastag felhők.

Lecsúszok Arun mögül, és Gwilith fejéhez lépek. Hálásan simítok végig pofáján, homlokomat az övének döntve egy rövid pillanatra.

- Köszönöm, hogy elhoztál – azok alapján, amiket Arun mesélt róla, ez hatalmas megtiszteltetés. A fekete mén halkan prüszköl, puha orrát a tenyeremhez nyomja, mielőtt elügetne a folyópartra, hogy csillapítsa a szomját.

Igazán festői látvány. Egy gyönyörű ló a vízparton, egy korhadt, mohás deszkákkal átszőtt malom mellett. Ha lenne bármennyi művészi vénám, biztosan megfesteném. Szinte azonnal átjár a mélységes nyugalom, ami ezt a helyet körbelengi. Itt nincsenek emlékek. Itt újakat alkothatok. Boldogabbakat. Arunnal.

- Hol vagyunk? – kérdem csendesen, hogy ne zavarjam fel az erdő békéjét. Arun mellém lép, de tekintetét ő is a látványon pihenteti.

- Egy olyan helyen, ahová el tudtam szökni, amikor már az agyamra mentek a mesterek – ezt könnyedén el tudom képzelni. Egy makacs kisgyerek vagy egy lázadó tinédzser napokra meghúzhatja magát itt, hogy elrejtőzzön a nevelői elől. Illik Arunhoz.

- Milyen gyakran esett ez meg? – apró mosollyal pillantok oldalra.

- Túl gyakran – tekintetünk találkozik. Látom a rengeteg kimondatlan kérdést, az aggodalmat és a tanácstalanságot. Bűntudatom van, hogy ilyen kellemetlen helyzetbe hoztam őt. – Hogy érzed magad?

- Sokkal jobban – a mai nap először tudok őszintén mosolyogni rá. Halvány és erőtlen, de legalább őszinte. – Sajnálom, hogy gondot okoztam, és köszönöm, hogy segítettél – hálásan hajtok fejet előtte, amitől láthatóan zavarba jön.

- Azt mondtad megfojtanak az emlékek – kezd bele halkan. Gyomromat jeges kész húzza egészen apróra, de állom a pillantását. Megérdemli, hogy válaszokat kapjon, ha már el kellett hoznia ide. – Emlékek róla?

Egy villám hasítja keresztül az égboltot. Szinte kedvem támad felnevetni a sorszerű jelenségtől, de csak elfintorodom. Az égzengéstől kísérve fogom meg Arun kezét, és húzom magammal a rozoga stégre. Óvatosan lépek rá minden lécre, próbálgatva melyik szakad be alattam, de úgy tűnik kitartanak. Nem nagy, de arra tökéletes, hogy letelepedjünk a végére, és onnan figyeljük a robogó folyót.

Hosszasan kutatok gondolataim között, mire megtalálom a megfelelő szavakat. Azokat, amik a legkevesebb fájdalmat okozzák.

- Kedvelted volna őt, sok mindenben hasonlítotok – ez csak az utóbbi egy-két napban kezdett feltűnni. Tawarion egy szelídebb lélek volt, de a tűz, ami Arunban lobog, benne is ott pislákolt. – Csak ő valamennyivel jobban tisztelte a szabályokat – teszem hozzá szomorú mosollyal.

- Akkor nem lettünk volna olyan jóban – horkantva rázza meg fejét. Én a vizet, ő pedig engem figyel. Érzem magamon égkék szemeinek átható pillantását.

Kell némi idő, hogy folytatni tudjam. A szél felélénkül, ahogy közeledik a vihar. Az idős fák már hajlonganak a folyó túlpartján, mintha el akarnák érni a vízfelszínt.

- Tawarion előcsalt. Megismerte azt az Eliathot, akit én sem ismertem igazán. A valódi énemet, amit a családom miatt egész életemben rejtegettem – egyszer talán majd róluk is mesélek Arunnak, de annak még nincs itt az ideje. Egyszerre csak egy fájdalmas sebet vagyok képes feltépni. – Aztán elment. Nem számítottam neki. Nem érdekelte többé az, aki vagyok. Talán mindenkit elriaszt az, amit a falaim mögött rejtőzik – nem akarom többé átélni ezt a fájdalmat. Keserű fintorral fogok meg egy kavicsot, és hajítom bele a vízbe. A csobbanást elnyomja egy újabb mennydörgés.

- Gelwiel szerint nem hiszel benne, hogy csak úgy elment – pletykás tündelány. De legalább igazat mondott.

- Könnyebb, ha nem fogadom el a kézenfekvő igazságot – fájdalom tépi mellkasomat, ahogy lassan próbálom megformálni a szavakat. – Egy kis részem így hiheti, hogy nem bennem van a hiba – ezt még sosem mondtam ki. Sosem árultam el senkinek a félelememet. Hogy mennyire rettegek attól, nem vagyok elég jó. Hogy ismét csalódást okozok valakinek. Hogy megint elhagy az, akit megkedveltem, és közel engedtem magamhoz.

- Nem benned van, Eliath – tenyere vigasztalóan csúszik hátamra. Szeretnék hinni neki. Még nem ismerem annyira Arunt, hogy el tudjam dönteni, mennyire gondolja komolyan az ilyen kijelentéseit. – Ha igazak, amiket róla mondasz, valóban nem hagyott volna magadra. Nem bántott volna téged – bántott? Még sosem gondoltam erre így, de azt hiszem igaza van. Fájdalmat okozott. Nehezen múló, lüktető fájdalmat.

- Valami történt vele, tudom – suttogom halkan. Egy újabb villám festi sárgára az eget egy pillanatra. – Valami rossz – sosem találtunk semmit Gelwiellel. Nem volt nyoma. Nem tudtuk meg hová ment. Nem hagyott levelet, és a családját sem értük el. Az iskola minden általunk ismert zugát átkutattuk, de semmi. Mintha egyszerűen felszívódott volna.

- Miért üldöznek ilyen hirtelen az emlékek?

Nem tudom mit válaszoljak. Ha az igazat mondom, talán őrültnek hisz. De annál többet ér, mint hogy a szemébe hazudjak. Végül hosszas gondolkodás után döntök.

- A szakadék… - ő is látta. Talán ő is hallotta őket. – Nem akartam kimászni a peremre, de mintha szólt volna hozzám. Suttogást hallottam – hirtelen átjár a hideg, de ennek semmi köze a viharos szélhez, amit a hajunkat tépázza. Megdörzsölöm felkaromat, de nem tudok szabadulni a kellemetlen érzéstől. – Vagy pedig kezdek megőrülni – félszeg mosollyal pillantok Arunra.

A vihar egy utolsó dörrenéssel kezd vad tombolásba, hűvös cseppek ostromát indítva ellenünk.

– Mégis felkeltettél az éjszaka közepén és magaddal rángattál egy titkos, és valószínűleg tiltott alagútba – jegyzi meg egyszerűen.

Egy pillanatig csendben maradok. Igaza van.

Megint csak mondok dolgokat és az ellenkezőjét teszem. Mint mindig.

– Én... – kezdem bizonytalanul. – Azt reméltem, felvidít – fejezem be halkan.

De azt soha nem vettem figyelembe, hogy neki valójában mi az ami vidító, mi az ami tetszhet. A felismerés belekapaszkodik a gyomromba. El akartam dönteni, hogy mi a jó neki, anélkül hogy figyelembe vettem volna őt, mint élő, lélegző személyt. Az, hogy Eliath még mindig hajlandó elviselni a hülyeségeimet, az csak az ő jelleméről árulkodik és nem az enyémről. Úgy akartam megírni a történetét, hogy bele akartam tuszkolni egy szerepbe, amit tulajdonképpen nem is biztos, hogy akart.

Ráerőszakoltam a barátságom, de nem kérdeztem meg, hogy ő akarja-e. Szívtam a vérét, anélkül hogy figyelembe vettem volna a sebeit, amiket hordozhat az alatt a gondosan felépített álarc alatt amit magán hord. Esélyt sem adtam neki, hogy megismerjem, mert csak bele akartam látni valakit, aki... nem tol el magától.

– Köszönöm, hogy megmutattad nekem azt a helyet – ránt vissza a hangja a valóságba. Lassan emelem rá a tekintetem, ahogy mellém ül. – Csodaszép.

Ez a pár szó elég ahhoz, hogy elüldözze sötét gondolataimat. Legalábbis egy részüket.

Aztán csak a csend.

A közelsége.

Hallgatom, ahogy lélegzik.

Nem vagyok egyedül. Ma nem.

– Gelwiel mennyit mondott el? – kérdezi csendesen. A hangja távoli, mintha nem is mellőlem beszélne, hanem valahonnan... a múltból.

Elgondolkodom, mit is válaszolhatnék. Semmikép sem akarok hazudni Eliathnak. Neki nem.

– Amennyit feltétlenül szükséges volt – felelem végül. – Meg akarom várni, amíg készen állsz rá, hogy te magad oszd meg velem a titkaid.

Figyelem a csillagokat, mert a távoli égitesteket könnyebb figyelni, mint a személyt, aki mellettem ül.

– Miből gondolod, hogy ez valaha megtörténik?

Kiengedem a levegőt, amit eddig a tudtom nélkül bent tartottam. Ha nem történik meg, nem erőltetem. Befejeztem mások ráncigálását.

De a remény attól még nem enged.

– Csak remélem, hogy így lesz – válaszolok csendesen.

Ennyi. Csak ennyit tehetek. A mai éjszaka után... a mai nap után nincs jogom elvárni semmi mást.

És megint csend.

Békés. Nyugodt csend. Mint az a fél pillanat, mielőtt elalszol. Már nem vagy teljesen ébren, de még érzed magad körül a világot. Hallom Eliath fél-ásítását. Lehunyom a szemeim és csak hallgatom a víz hangját és az ő lélegzését. És nem csinálok semmit. Mintha maga a tűz ami nyughatatlanná tesz is megnyugodna egy pillanatra. Amire ráébreszt a csend, nem esik jól, de órákig tudnék csak így létezni.

Nincs semmi más.

Csak a lélegzés.

A szívdobbanás.

És a csend.

– Mindig szerettem a csillagokat figyelni. – Eliath hangja visszaránt az ébrenlétbe. Lassan nyitom ki a szemeim, mintha a szemhéjaim ólom súlyúak lennének. Figyelem a csillagok mozgását az égen, de nem szólalok meg. – Gyerekkoromban sokszor ők voltak az egyetlen társaságom. Ők nem ítéltek el azért, aki vagyok.

A kérdés, amire talán soha nem kapok választ. Úgy döntök, inkább mást kérdezek. Kevésbé személyeset. Valamit, amiről talán tudunk beszélni. Bármit a csend helyett.

– Olvasni is képes vagy belőlük?

Elmosolyodik és megingatja a fejét. Én őt figyelem. A szemeit a csillagfényben. A mosolyt az ajkai körül. És próbálom figyelmen kívül hagyni mellkasom szorítását.

– Nem, a látás képessége hiányzik belőlem – feleli dallamos hangján.

– Szerencse – jegyzem meg halkan. Figyelem, ahogy megtámaszkodik és a haja hátra omlik. Mintha még most is félálomban lennék. – A jövőbelátók rettenetesen furcsa szerzetek.

– Mondja az ezüst hajú tünde, aki tornyokat gyújt fel és pókhálós folyosókon bóklászik az éjszaka közepén – fordítja felém a tekintetét.

A megjegyzés, ami itt a barlangban sehogy sem hat csípősnek, mosolyra késztet. Aranyló tekintetében mintha újra látni vélném azt az Eliathot, aki nem a múlt szellemeivel küzd. Az Eliathot, akit kezdek... megkedvelni.

– Örülök, hogy visszatértél, Eliath – mondom halkan, őszintén.

Csak bólint egy aprót, mint aki nem is tudja, mire reagál.

Aztán hátradől.

És megint csak a csend.

Mellé dőlök, és csak fekszünk.

Vajon eláruljam neki, hogy nem voltam ilyen közel senkihez? Hogy még nem heverésztem csak úgy a nedves fűben valaki mással? Hogy nem volt még egy igazi barátom sem? Hogy még a mesterek sem... Csak Ilennil...

Lehunyom a szemem és elképzelem, hogy milyen lenne, ha tényleg barátok lennénk és nem csak egy idegesítő kötelesség lennék neki. Vajon... többet mosolyogna? Többet nevetne? Szeretném hallani. Szeretném látni, ahogy az arca felderül, ha rám néz és nem... Nem szaladnak össze a szemöldökei. Hogy nem sóhajt fel lemondóan, ahányszor megszólalok. Vajon hagyná nekem, hogy megmosolyogtassam? Nem kínosan, hanem úgy igazából.

Ó, Istenek! Miért tölti ki minden gondolatom? Miért nem tudok csak legyinteni és elengedni, mint annyiszor korábban?

– A növényeket már beazonosítottad? – kérdezi, és én a hangjára megrezzenek. Majdnem elfelejtettem, hogy ő is itt van.

– Jellemző – sóhajtok fel lustán, kicsit kelletlenebbül, mint szándékoztam. – Itt egy gyönyörű édenkert, de te csak azzal foglalkozol, hogy melyik gyomból főzhetsz lázcsillapítót.

– Nem ismertem fel őket – felelem végül halkan.

Feltápászkodik mellőlem. A jelenlétének a hiánya hideget hoz magával. Mintha kiszállt volna a világból a melegség.

Figyelem, ahogy lassan, még így nedves ruhákban is elegáns mozdulatokkal körbesétál a barlangban. Figyelmének központja egy törékenynek tűnő virág. Vagyis több, ahogy benövik kőfalat.

– Ez tündérkönny – magyarázza halkan –, a nektárja erős hallucinációt okoz. – Egy szívdobbanásnyi szünet. – Főleg idegmérgek alapanyaga.

– Szerencsére nem terveztem nyalogatni – mosolyodom el lassan.

Szemrehányóan pillant rám, de legalább engem néz.

És ennyi. Már tovább is sétál. Olyan, mintha a vizet akarnám a markommal megragadni.

Eliath halkan katalogizál minden bimbót, levelet, fürtöt és csomót. Nem szólok közbe. Csak hallgatom a hangját a sötétben és azon gondolkodom, hogy ebben a pillanatban akár a katicák pöttyeinek evolúciós történetéről beszélne, akkor is órákig képes lennék hallgatni. Lehunyom a szemeim és csak hallgatom, ahogy beszél, ahogy lépked, ahogy megtölti a jelenlétével a barlangot.

– Ezt én sem ismerem – motyogja halkan, mint aki teljesen elbizonytalanodott.

Csak hümmögök egyet, mindent ő sem tudhat. De amikor nem hallom már a lépéseit, kinyitom egyik szemem. Felemelem a fejem és körbe nézek.

Amit látok, attól minden pilledtségem elszáll. Fogalmam sincs hogyan, és mikor ugrok talpra. Csak a jeges félelmet érzem, ahogy Eliath alakját figyelem, aki már majdnem bele is zuhant a szakadékba.

Pár lépéssel szelem át a köztünk lévő távolságot és a nevét kiáltom, de mintha nem is az én hangom szólna. Annyira... távoli és rémült.

Dereka köré fonom a karjaim és visszarántom a szakadékból, amibe majdnem belezuhant. Hátra esünk, de én nem eresztem, inkább szorosabban vonom magamhoz.

– Te tényleg megőrültél? – kérdezem az ijedtségtől rekedten. – Egyetlen ostoba kóró sem ér annyit, hogy a mélybe zuhanj miatta!

Tarkójának döntöm a homlokom és azon gondolkodom, hogy ma már nem eresztem el. Hogy fogom őt és magamat is és visszamegyünk a szobánkba. És vissza sem nézünk soha.

Ostobaság volt őt idehoznom. Azt hittem tetszeni fog neki itt, de csak mérgező növényeket talált és egy szakadékot, amibe kétszer is majdnem beleesett.

– Bocsáss meg – motyogja halkan és tenyerét alkaromra simítja.

Nem akarom elengedni. Mi van, ha újra magához vonzza a szakadék? Ha bárki is tud erről a helyről a mesterek közül, az istenekre is, miért nem zárták már el ezer éve? Miért nem omlasztották be? Miért hagyják, hogy bárki is közel kerüljön ahhoz, hogy belezuhanjon? Bárki... akit akaratuk ellenére rángattak ide.

Szorításom dereka körül csak lassan enged, de végül hagyom neki, hogy eltávolodjon.

– Le tudnál küldeni egy fénygömböt? – kérdezi, és a hangja most megint olyan távolinak tűnik.

Mellé kúszok és összeráncolom a szemöldököm.

– Miért?

– Kíváncsiságból – feleli tétovázva, ahogy egy pillanatra rám emeli tekintetét, hogy utána megint a szakadékba nézzen.

Fontolóra veszem a kérését. Most kéne nemet mondanom. Most kéne felkelnem és rászólnom, hogy elég volt mára, menjünk innen.

Mégis, inkább mellé kúszok és megidézek egy fénygömböt. Lassan engedem le az apró labdát a sötétségbe. Habár tenyeremtől elszakadt, a kapcsolat nem szűnt meg. Érzem a mágia pulzálását, érzem, ahogy egyre mélyebbre jut.

Eliath közelebb hajol a peremhez.

A kezem anélkül mozdul, hogy gondolnom kéne rá. Tenyeremet a hátára simítom, készen arra, hogy visszarántsam még egyszer, ha szükséges.

A fénygömb lassan halad lefelé.

És érzem, ahogy valami lassan megérinti. Körbefonja, és csalogatja lejjebb, lejjebb és egyre lejjebb. Jeges ujjak, indák érintését érzem, amik a gömbön keresztülhatolva felém nyújtózkodnak. És ez megemeli a pulzusom.

Valami él a sötétségben. Mozog. Kutat. És most megtalált.

Nem figyelem meddig jut le a gömb. Nem figyelem, mert érzem a jeges ujjakat a tarkómon és az érzés szinte teljesen megbénít. Még egy pillanat és a torkomnál fogva magával ránt. Még egy pillanat és...

Puha érintés a karomon.

A varázslat megszakad.

Eliath arcát látom és a fagyos indák visszavonulót fújnak.

– Szerinted jártak itt korábban mások? – kérdezi zavartan. Szemöldökei közt finom ráncocskák vonnak apró árkokat. Bizonytalannak tűnik, mint aki nem tudja pontosan, mit is látott.

– Az alagutak nagy része mesterséges, szóval igen – bólintok elgondolkodva. A tekintetem visszasiklik a szakadékra és megborzongok. Soha többé nem akarok visszajönni ide.

– Úgy értem az alkotóikon kívül? – teszi fel a következő kérdést és én nem vagyok benne biztos, hogy tudni akarom a választ.

– Például diákok? – kérdezem hezitálva, az arcát fürkészve a sötétben. A tekintete megint a múltba réved és én tudom – vagy legalábbis tudni vélem –, hogy kit lát. Óvatosan érintem kézfejét, ujjbegyeim alig súrolják a puha bőrt. – Még mindig nem hiszel benne, hogy egyszerűen csak elment, ugye?

Elhúzza a kezét és rám néz. Végre rám néz. De vajon engem lát? Nem. Őt látja.

A torkomban gombóc, a levegő szinte mar. De tartom a tekintetét.

– Ígérd meg, hogy soha nem mész le oda – suttogja már-már megtörten, ahogy pillantása elsiklik rólam.

– Mit láttál odalent, Eliath? – kérdezem arcát fürkészve.

Ez a hely toxikus.

Nem csak a levegő.

Nem csak a nyavalyás virágok a falon.

Nem csak az ásító szakadék, hanem a sötétség maga.

– Csak ígérd meg – ragadja meg kezem hirtelen. – Kérlek.

Elgondolkodva fürkészem az arcát, de a sötétben nem tudom kivenni, hogy mire gondolhat. A hangjában rejlő riadalom azonban arra enged következtetni, hogy ő is meg van rendülve. Vajon ő is érezte? Még mindig nem értem, hogy a fénygömbön keresztül hogyan ért el hozzám a sötétség, de minden porcikámban éreztem, hogy természetellenes az eredete, bármi is legyen odalent.

Felkelek mellőle és nyújtózkodom egyet. Megtartom magamnak a gondolataimat, nem akarom még ennél is jobban megijeszteni.

– Ha csak nem akarod újra a mélybe vetni magad, nekem sincs itt keresnivalóm – nyújtom felé a kezem, hogy felsegítsem a földről. Tekintetében hálás fény csillan, ahogy elfogadja jobbom. – Gyere, még le kell csutakolnunk magunk – indulok az alagút felé, ami visszavisz minket az iskola területére.

– Nem hiszem, hogy ilyen későn égne még a tűz a kazánokban – zárkózik fel mellém.

Lehet, hogy most ezt mondja, de kétlem, hogy reggelig kibírná a nedves ruhákat, az évszázados port és a pókhálókat magán. Ha még át is öltözne, kényelmetlenül érezné magát. Senki sem szeret piszkosan nyugovóra térni. Szórakozottan játszom a kis fénygömbbel, ami segít navigálni a visszaúton.

– Bárcsak lenne velünk egy mágus, aki felmelegítheti a vizet – sóhajtok fel és sandítok Eliathra, de a várt mosoly elmarad.

– Már így is sok energiát használtál el – mondja aggodalmasan.

Szavaitól megmagyarázhatatlanul kihagy egy ütemet a szívem és akaratlanul is mosolygásra késztet. Tekintetem a sötétbe vesző alagútra fordítom előttünk, de mellkasomban tagadhatatlanul érzem a melegséget. Talán tényleg közelebb kerültünk egy kicsit egymáshoz.

– Nem haldoklom – veregetem meg a vállát barátságosan. Kezem egy pillanattal tovább marad inge nyirkos anyagán a kelleténél. Egyik puha, barna tincse kézfejemre hullik, ahogy rám emeli fürkésző pillantását. A mellkasomban lévő kellemes melegség a gyomromba kúszik és kellemetlenné válik. Elengedem a vállát és figyelmemet a fénygömbnek szentelem, mintha koncentrálnom kéne a fenntartásához.

Egészen a fürdőkig szinte nem is beszélünk egymással. Ásításomra Eliath is ásítással válaszol. Látom rajta, hogy el van veszve a gondolataiban, én azonban nem is igazán gondolkodom semmin. A lábaimra bízom magam. Tényleg fáradtabb vagyok a kelleténél, de ez még nem a kezelhetetlen tartomány. Nem erőltettem túl magam, csak kimerültem.

Amikor benyitok az ajtón, Eliath motyog valami olyasmit mellettem, hogy szerencsénk, hogy visszafelé se kereszteztük egy tanársegéd útját sem. Az egyik fal mellett álló kádhoz lépek, díszes paraván választja el a körülötte lévő kis teret a kíváncsi szemektől. Megnyitom a csapot, de hiába várok, csak borzongatóan hideg víz folyik belőle. Gond egy szál se, ezt még könnyen fel tudom melegíteni. Várok, amíg megtelik és szemem sarkából látom, hogy Eliath kimerülten nézi saját tükörképét egy mosdókagyló fölött. Vajon mit lát most? Vagy kit?

Tawarion...

Elgondolkodva figyelem a víz fodrozódását, ahogy egy olyan tündére gondolok, akinek még csak az arcát sem ismerem. Valamiért nem tölt el boldogsággal. Nem tudom milyen volt Eliath, amikor ő volt a szobatársa. Vajon akkor is ennyire megszállott volt a könyvek iránt? Többet nevetett? Idővel mi is fogunk együtt nevetni? Vagy marad a tanulás és a néha ránk telepedő kínos csend?

Elzárom a vizet és kezemet belelógatom. Ha ebben fürödnénk, akkor minden bizonnyal ágynak döntene egy csúnya megfázás. Lehunyom a szemem és elképzelem a cserépkályhán melegedő teát, valamiért a kamilla illata jut eszembe és szinte már érzem is az orromban, hallom a tűz halk ropogását és érzem arcomon a kellemes meleget, amit a cserepekből áradó hő okoz. Nem égetően forró, de átmelegít. A hideg víz szép lassan melegedni kezd, először csak kézfejem körül, aztán egyenletesen az egész kádban.

Felegyenesedek és Eliathoz lépek. Amíg én a fürdővízzel voltam elfoglalva, ő megmosta az arcát, a kezeit.

– Csak utánad – biccentek a kád felé.

– Menj csak – ingatja meg a fejét.

Pár pillanatig azon töröm a fejem, hogy milyen elmés visszavágással illethetném, de hamar rájövök, hogy egyikünknek sincs szüksége most csipkelődésre. Minél előbb ágyban kéne lennünk, és ha most azon kezdenénk el veszekedni, hogy ki fürödjön előbb, felesleges lett volna felmelegítenem a vizet. Nem mondok így semmit, egyszerűen csak vállainál fogva a tükör felé fordítom és mellé állok.

– Szerinted melyikünk a koszosabb? – kérdezem fáradt félmosollyal.

Nem én kúsztam be egy szakadékba hason csúszva a koszban. Én csak vizes füvön feküdtem. Ha most ránk találna egy tanársegéd, sokkal hihetőbb lenne, hogy Eliath rángatott bele engem a bajba és nem fordítva. Egy pillanatig döbbenten nézi tükörképünket, aztán elfintorodik és végig néz magán. Tudom, mire gondol.

– Felveheted az én ingemet, amíg a szobába érünk. Nagyjából egy a méretünk – ajánlom fel. Az enyém csak vizes egy kicsit, és nem sáros. Látom arcán a szemrehányást, de ez nem bosszant, inkább csak szórakoztat. – Nekem teljesen mindegy, melyikünk sétál a folyosón ing nélkül – vonom meg a vállam.

Válaszul csak a szokásos szemforgatást kapom. Lassan már ezt is bájosnak találom, és ez a felfedezés meglep. Oldalra billentett fejjel gondolkodom el ezen, amíg Eliath a paraván mögé lép és halkan vetkőzni kezd. Bájos… Ezt kisállatokra szokták mondani, nem pedig tündékre. És ha megkérdezném róla Eliathot, hogy bájos-e, szerintem leszedné a fejem. Túlságosan fáradt vagyok a bonyolult gondolatokhoz.

Leveszem az ingem és megengedek magamnak még egy kis mágiahasználatot, hogy megszárítsam. A ruhát átvetem a paravánon és visszalépek a tükrökhöz.

– Nem fogom felvenni – hallom a bosszankodást a hangjában.

– Már száraz. Csak nem hiába dolgoztam vele és használtam feleslegesen a mágiám? – vigyorodom el.

Rövid csend, csak vízcsobogás.

– Egy utálatosan makacs mágus vagy – dohogja.

– Aki mindig eléri azt, amit akar – biccentek, amit ő természetesen nem láthat.

Apró horkantása csak még szélesebbre varázsolja a vigyort az arcomon. Kiveszem a hajamból a bőrszalagot és a csuklómra tekerem. Ujjaimmal fésülöm meg kusza tincseimet, aztán a mosdókagylónak támasztom a csípőmet, ahogy a paraván felé fordulok.

– Én is szerettem a csillagokat gyerekként – szólalok meg elgondolkodva, visszakanyarodva ahhoz a beszélgetéshez, amit a fűben fekve folytattunk. – Sokszor kisurrantam éjszaka, hogy bámuljam az eget.

– Hogy ez engem miért nem lep meg? – hallom Eliath mosolygó hangját.

– Nappal túl sok volt a szabály és a tanulni való – bólogatok. – De az éjszaka csak az enyém volt. Talán a nyugalom miatt szeretek kijárni éjjelente.

Nincsenek kötelezettségek, sem árgus szemek. Csak én és a szabadságom. Sokan azt hiszik, hogy kiváltságos dolog a nagymesterek közt felcseperedni, hogy egy elkényeztetett tacskó vagyok, de igazából pontosan azért, mert a nagymesterek neveltek, bőven kijutott nekem a szigorból. Az egyetlen engedékeny nevelőm Ilennil mester volt, aki mindig meglepett valami aprósággal. Ha elkényeztetett gyerek voltam, akkor az miatta volt. A pajkos kacsintások, a kis titkok, amiket kettőnkön kívül senki sem tudott. Ha éreztem valaha szeretetet, akkor azt csakis tőle tanulhattam. Az anyám helyett anyám volt. És soha nem dörgölte az orrom alá, hogy befogadtak és fáradtságos munkával felneveltek. Nem úgy, mint Folen, aki minden kihágásom után a tudtomra adta, hogy hálával tartozom nekik azért, amiért nem hagytak sorsára egy csecsemőt.

– Átértékelhetnéd a kiruccanásaidat – szólal meg Eliath elgondolkodva. – A mai igazán… eseménydús volt.

– Meglep, hogy nem te mondod ki, hogy veszélyes – kuncogom el magam. – A mai után csak még szívesebben járnék a tilosban.

– Megígérted, hogy nem mész oda vissza. – A hangjában szokatlan él csendül.

– Nem a barlang miatt – nyugtatom meg. – Hanem a társaság miatt – kúszik arcomra egy félmosoly.

A paraván mögül kiszűrődő zajokból ítélve Eliath kiszállt a kádból. Eltűnik az ingem. Egy önelégült vigyor veszi át az uralmat a vonásaim fölött. Amikor kilép, látom arcán, hogy mennyire kimerült. Úgy néz ki, mint aki helyben képes lenne elaludni. Ha csak egy ujjal is meglökném, eldőlne, mint egy krumplis zsák.

– Remélem nem hűtötted ki nagyon a vizet – lépek el mellette.

– Még elég meleg. – Elnyom egy ásítást.

Levetkőzöm gyorsan és beülök a vízbe. Ahogy leér a hátsó felem, az arcomat elönti a forróság. A szégyen pírjától és a hozzá társuló zavarodottságtól még a fülem hegye is égni kezd. Miért van a víznek kamilla illata? Istenek, hadd süllyedjek el szégyenemben pár évszázadra!

– Ha legközelebb is felkeltesz az éjszaka közepén, a haragommal kell majd szembenézned – folytatja beszélgetésünket, mintha nem egy dézsa teában fürdött volna az imént. Jó, nem tea, csak az illata az, de akkor is! – Nappal, amikor nem jársz tilosban, szívesebben vagyok a társaságod – hangsúlyozza.

– A szabadnapjainkon való kiruccanásainkért cserébe, megfontolom a dolgot – terelem el a gondolataimat és mosakodni kezdek. Lecsutakolom magamról a barlang porát és annak a különös virágnak a bódító illatát, amitől majdnem ott éjszakáztunk a hideg sötétségben.

– Most csak azért vagy ilyen kompromisszumképes, mert fáradt vagy – állapítja meg. – De ne aggódj, ha legközelebb valami tiltott dolgon kaplak, szívesen emlékeztetlek a saját szavaidra.

– Szeretem, hogy sosem okozol csalódást, vénember – szúrok vissza én is egy kicsit.

És megint közénk telepszik a jól ismert kínos csend. Amikor valamivel folytatni kéne a beszélgetést, de nem tudjuk mivel, mert nem ismerjük egymást annyira, hogy bármiről mélyen elbeszélgessünk. Remélem, hogy ezek a csendek lassan rövidülni fognak, ha nem is tűnnek el teljesen.

Mire kiszállok és megtörölközök, Eliath az ajtónál ácsorog.

– Már meg akartam kérdezni, hogy elaludtál-e – fordul felém.

– Nem sok tartotta – ásítok egy nagyot és mellé lépek. – Felébresztettél volna.

– Hagytam volna, hogy reggel az első diák rád találjon, és azt higgye, hogy halott vagy – rejti el ő is ásítását a tenyere mögé diszkréten. Ez a finom kis mozdulat annyira megragadja a figyelmem, hogy nem jut eszembe semmi, amivel visszavághatnék neki.

Csendben indulunk el a szobánk felé. Érdekes, hogy eddig nem figyeltem oda rá, de Eliath biztosan nem egy egyszerű tünde, nem tehenészek fia, vagy kereskedőké. Ahogy a szája elé emelte a kezét, ahogy el szokta tűrni a haját a füle mögé, választékos beszéde és egyenes tartása, mind arról árulkodnak, hogy nemesi származású. Mégsem hordja fent az orrát, sőt inkább szerény és csendes, semmint hivalkodó és harsány. Tisztelem azért, hogy nem kérkedik. Bár csak sejtem, hogy nincs jó kapcsolata a családjával, attól még lehetne büszke ficsúr. Mégsem az. Inkább szelíd és finom; türelmes még akkor is, ha elfogy a türelme. Még akkor sem fordul ki magából, amikor tanító célzattal felhasítja a karját, hogy megleckéztessen. Az emlék gondolatára megborzongok a hűvös folyosón.

– Nem ajánlom, hogy megfázz – sandít rám.

– Csak félsz, hogy ápolnod kellene – kacsintok rá és szórakozottan zsebre dugom a kezeim.

Csak rosszallóan megrázza a fejét és belép a szobánk ajtaján. Háló ruhát öltünk, ez után ki-ki elfoglalja a maga ágyát és csak fekszünk. Becsukom a szemem, és érzem, hogy bármelyik pillanatban elsodródhatok az álmok felé.

– Nagyon éhes vagy? – kérdezi csendesen.

– Majd reggel bepótolom – felelem én is halkan. Aztán a semmiből az elmémbe villan a kép, ahogy Eliath félig a szakadékban lóg, hogy letéphessen egy ostoba virágot. Amikor elhúztam onnan, annyira ködösek voltak a szemei, mintha nem is a mi világunkban járt volna. – Eliath… – szólalok meg.

– Igen?

Mégis mit kérdezhetnék tőle? Ha nem is érezte annak a sötétségnek az erejét, ami ott kavarog a mélyben, valamilyen hatással biztosan volt rá is. „Hé, Eliath, téged is a sötétség akart magával rántani?” Ostobaság lenne most ilyesmit kérdezni tőle. Talán csak képzeltem a dolgot. Talán nem is válaszolna.

– Jó éjszakát – mondom végül és az oldalamra fordulok.

.o.O.o.

A mardosó éhség ébreszt fel hajnalban. Még épp csak szürkület van, alig világosodik. A hátamra fordulok és a plafont kezdem el bámulni. De pár perc elteltével rájövök, hogy ha nem akarom Eliathot felkelteni a gyomorkorgásommal, ki kell surrannom a konyhába.

Felülök az ágyon és magamhoz veszem a csizmám, meg egy köpenyt amit a pizsamám fölé a vállamra terítek. Ahogy az ajtó felé indulok, egy pillanatra megállok Eliath ágya mellett. Nekem háttal fekszik és alszik. Egyenletesen szuszog.

– Eliath – suttogom halkan, de nem reagál. Nem baj. Jobb ez így. Egyszerűbb. – Csak... bocsánatot akartam kérni. Nem rángatlak többet sehova, ha... ha nem akarod. – Nehezemre esik kifejezni magam. Egyáltalán a bocsánatkérés íze olyan idegen a számban, mint egy keserű pirula. De ki kell mondanom. Mert önző vagyok és könnyíteni akarok magamon, még akkor is, ha nem hallja. – Nem ígérek semmit – ideges sóhajjal a hajamba túrok –, de megpróbálok... figyelmesebb lenni.

Egy percig még állok az ágya mellett, figyelem mozdulatlan alakját, aztán az ajtóhoz sétálok.

– Csak ne utálj – suttogom magam elé halkan és kilépek az ajtón.

A konyha felé vezető folyosón sétálva a tekintetem megakad egy alakon, aki az egyik teraszon ácsorog és a napfelkeltét figyeli.

Gelwiel.

Egy pillanatig hezitálok csak, mielőtt úgy döntök, hogy kimegyek hozzá.

– Korán keltél ma, királylány – mosolygok rá álmosan, ahogy az ajtófélfának dőlök a vállammal.

– Te is, ficsúr – mosolyodik el ő is, ahogy felém fordul. Tekintete aggódóvá válik, amikor rám néz. – Úgy nézel ki, mint egy kísértet. Jól érzed maga? Eliath merre van?

– Jól vagyok – ingatom meg a fejem. – Csak éhes. Eliath... még alszik.

– Értem – bólint lassan a lány, arckifejezése gondolkodó. – Biztos minden rendben van? – kérdezi óvatosan.

Kérdését egy fáradt mosollyal illetem.

– Csak gondolkodtam – vonom meg a vállam és visszafordulok a folyosó felé, hogy továbbsétáljak a konyha felé.

– Min? – kérdezi Gelwiel, ahogy a nyomomba szegődik. Nem gátlástalanul kíváncsiskodó, csak inkább úgy mint egy barát. Mint egy majdnem-barát.

– Gelwiel – kezdem halkan, bizonytalanul. – Milyen volt Eliath... előttem?

Lábaim alatt a mélységben a Randir folyó hasítja ketté a kősziklákat. Innen a magasból csupán ezüstösen csillogó cérnaszálnak tűnik. Ha lezuhannék, nem éreznék fájdalmat. Megkönnyebbülve hagynám magam mögött a múltamat. Csak zuhannék, míg el nem sötétülne a világ. Annyival könnyebb lenne.

Remegő sóhajjal emelem pillantásomat a felhőket megérintő csúcsokra. Mindegyiknek ismertem a nevét egykor, de a tudást elhomályosítja a fájdalom. Egy emlék fájdalma, ami lassan összemosódik a valósággal.

- Látod azt a két hegyet? Egy történet szerint egykor tündék voltak.

- Most jön valami tanulságos, szomorú történet két szeretőről, akik sosem lehettek egymáséi? – fintorogva pillantok fel a mellettem ülő tündére. Ajkai nevetésre húzódnak, ónix szemei ragyognak a boldogságtól. Éjsötét tincseibe belekap a szél, szebbé téve őt bárkinél. A belőle áradó melegség körbe ölel akár egy puha takaró.

- Mindig lenyűgöz a finom romantika, amit a lelkedben hordozol, Eliath – ujjai észrevétlenül csúsznak az enyémekre. A gyomromban pihenő pillangók egyszerre rebbennek fel érintésétől. Nem rázom le magamról. Először megtettem, de már képtelen lennék rá. Mert ő Tawarion, akinek sikerült átjutnia a falaimon.

A könnyek maró forróságként égetik végig arcomat.

Miért hagyott magamra?

Azt mondta nincs miért maradnia.

A fájdalom halk zokogásként tör fel lelkemből. Arcomat tenyereimbe temetve rejtem el a világ elől könnyeimet. A könnyeket, amik nem akarnak elapadni. Amik képtelenek elmosni a múltat.

A magányt.

Az árulást.

oOoOo

Halk, izgatott mormogás szakítja át éber álmamim függönyét. A valóság és az álomvilág egy pillanatra összemosódik, mielőtt felnyitnám szemeimet. Még nincs reggel. A függöny résein csak a Hold sápadt fénye szökik át, amit a felettem ragyogó ezüstkék szempár tükröz vissza. Elmém tompán csikorgó kerekei lassan dolgozzák fel, hogy mi is történik. Arun.

- Mi a baj? – egy pillanatnyi aggodalommal pillantok végig rajta, de nem látok sérülést. Egyáltalán miért van még ébren? Most tért volna vissza a szobánkba? Amikor összegyűjtöttem az erőt a kert elhagyásához, sem őt, sem Gelwielt nem találtam itt. Talán együtt rejtőztek el valahová a világ elől, kiélvezve a kettesben töltött időt. Úgy tűnik megértik egymást, és jól elvannak együtt. Túlságosan jól.

- Ezt neked is látnod kell. Gyere! – ujjai szinte égetik lehűlt bőrömet. Úgy szorulnak csuklóm köré, mint egy jeges bilincs. Nem tetszik. Most nem vágyom érintésekre. A feltépett sebek még túl érzékenyek.

- Hova? – gyanakodva fürkészem arcát, amin lassan felismerhetővé válnak az árnyékból kirajzolódó koszfoltok. Hol járt megint? És miért kelt fel az éjszaka közepén? Ha olyan fontos lenne, amit talált, rögtön a mesterekhez kellett volna rohannia.

- Mutatni akarok valamit – eltávolodik tőlem, és türelmetlenül kihúzódik ágyam szélére. Fel sem tűnt, hogy ennyire közel volt hozzám. Arun nem ismeri a személyes tér fogalmát.

- Nem érne rá holnapig? – mogorván dörzsölöm meg arcomat, míg feltornázom magam a takaró alatt. A fejem tompán hasogat, a szám kiszáradt, szemeim szúrnak. Régen éreztem ennyire nyomorultul magamat. Utoljára a Tawarion eltűnése utáni napokban.

Torkom összeszorul, testem és lelkem nem vágyik másra, csak visszamenekülni a takaró alá, és ott maradni napokra. Egyetlen porcikám sem vágyik követni a tündét, aki már az ajtóban állva pillant vissza rám. A lelkesedése és energiája csodálatra méltó, de a kényszeres szabályszegése most jobban bosszant, mint valaha.

- Nem. Most kell látnod – még mindig nem mozdulok. Nincs erőm. Sem lelki, sem fizikai. Arun egy hurrikán, és én most nem vagyok elég erős, hogy talpon maradjak az általa kavart viharos szélben. Mégis, könyörgése eléri a lelkem egy kis darabját. Tényleg olyan, mint egy kölyökkutya. Ha gyenge pillanatodban találkozol vele, képtelen vagy ellenállni a tekintetének.

Néma sóhajjal forgatom meg szemeimet, és próbálom mozgásra bírni testemet. Még a csizma felvétele is egy külön harc, de győztesen kerülök ki belőle. Szerencséje, hogy az önelégült mosoly hiányzik az arcáról, különben faképnél hagynám, és visszafeküdnék. Okosabb döntés lenne, mint árnyakba olvadva, nesztelenül osonva a kihal folyosókon. Miért kell mindig tilosban járnunk?

- Megmagyaráznád? – számonkérésem meg sem próbálom elrejteni a hangomból. Ha annyira fontos, amit látnom kell, akkor mondja el. Sokkal értelmesebb megoldás, mint hagyni, hogy vakon tapogatóddzak a sötétben. – Először is nem térsz vissza takarodóra, most meg az éjszaka közepén kirángatsz az ágyamból, hogy elvigyél… Hova is? – halkan suttogom hátának, követve őt a hosszú folyosók útvesztőjében.

- Majd megérted, ha odaértünk – ajkaim vonallá préselődnek a hangjában rejlő mosoly hallatán. Szerinte ez szórakoztató? Az éjszaka közepén kirángatni a szobatárad az ágyából, és rávenni őt, hogy szegjen meg szabályokat? Talán meg is érdemelné, hogy rajtakapjanak minket, és innen is elküldjék őt. A katonák közt jobb helye lenne. Ott nem varázsolhatna ugyan, de biztosan találna hozzá illő kényszeres szabályszegőket.

- Arun, semmi hangulatom nincs most ehhez – túl kimerült vagyok. Máskor nem bosszantana ennyire a viselkedése, hiszen elfogadtam, hogy ő ilyen, de most minden más. Most fél lábbal a múltban vagyok, ami nem ereszt. Bárcsak képes lennék a jelennek élni, mint ő.

- Csak bízz bennem, kérlek – a ragyogó kék szemek ékkőként csillannak meg az árnyakkal színezett folyosón. Bízzak benne. Hogyan tehetném, ha még nem is ismerem őt? Nem vagyunk barátok, csupán két tünde, akiket egymás mellé kényszerítettek. Talán, ha egy másik időben találkozunk, más lenne a kapcsolatunk. Ha az előtt ismerjük meg egymást, hogy Tawarion eltűnt. Azt az Eliathot még kedvelte is volna. Képes lennék újra azzá válni? Nem tudom.

Némán, gondolataimba merülve követem lépteit. Nem aggódok a lebukás miatt, hagyom, hogy Arun vezessen. Ez is egyfajta bizalom. Nem az, amit kért tőlem, de arra még nem biztos, hogy készenállok. Gyerekként elzártam a lelkem, hogy ne sebezze meg a családom kegyetlen szigorúsága. Sosem illettem közéjük. Azt hittem azzal, hogy ide jövök az iskolába, végre önmagam lehetek, de rá kellett döbbennem, hogy túl mélyre rejtettem az igazi lényemet. Féltem, hogy sosem szabadulok a magam húzott falak közül. Aztán jött Tawarion. Ő segített azzá a fiatal tündévé válnom, akit meg akartam óvni a világtól. Végre szabadnak és önmagamnak éreztem magam. Ő ismert és elfogadott. Legalábbis azt hittem.

Azt mondta nincs miért maradnia.

Mi a garancia rá, hogy Arun nem tenné ugyanezt? Ha engedném, hogy megismerjen, ha kitárnám előtte az ajtókat, akkor csak ismét lehetőséget adnék rá, hogy valaki megsebezzen. Ha az élet ebből áll, akkor talán a szüleimnek volt igazam, és az érzelmek mindent tönkretesznek.

Hosszú percek múlva torpanunk meg egy látszólag jelentéktelen folyosón. Ugyanazok a kőfalak, ugyanazok a táncoló árnyékok, amiket a fáklyák lángja fest a falra. És ugyanaz a vigyor Arun arcán, ami semmi jót nem jelent.

- Ezt nézd! – óvatosan kezdi tapogatni a falat, mintha keresne valamit. Összehúzott szemekkel figyelem ténykedését. Már kezdem azt hinni, hogy ostoba vicc az egész, mikor a simára csiszolt kövek megmozdulnak. Megrezzenek a kellemetlen hangtól. Egymáson elcsúszó súlyos kövek nyöszörgése. El kell takarnom orromat, hogy ne kezdjek tüsszögni a felszálló portól. Tehát ezért szokott olyan koszos lenni, amikor előkerül. – Gyere! – alakja beleolvas az alagút fénytelen sötétségébe. Ezt ő sem gondolhatja a komolyan.

- Arun, nem mehetsz be az éjszaka közepén egy alagútba, amit nem ismersz – ostoba és felelőtlen döntés. Milyen gyakran teszi ezt? Mi történne, ha egyszer eltévedne, vagy megsérülne és beragadna? Senki sem tudná, hogy hol keresse, és mire ráakadnánk, késő lenne. Ez még nappal sem jó ötlet, de most kifejezetten hatalmas ostobaság.

- De ismerem. Erről nem akartam beszélni, de… - újra felém fordul, és egy kupac viseltes papírlapot nyom a kezembe. Nem tudom mi lep meg jobban, az, hogy Arunnál papírokat látok, vagy az, hogy felfed előttem egy titkot. Egy olyan titkot, amivel minden létező szabályt megszegett. Komoran pörgetem végig a telefirkált papírokat, amiken egy labirintus rajzolódik ki. Hosszú folyosók, kanyargó alagutak és végtelen zsákutca. Néhány helyre apró jegyzet biggyesztve Arun vékony, szálkás betűivel. Ostoba tünde. Mégis hány alkalommal lógott be ezekbe a járatokba, kockáztatva az életét?

Némán pillantok a lelkesen csillogó tekintetbe, majd a felém nyújtott maszatos kézre. Megint bele akar rángatni valami ostobaságba. Egy veszélyes ostobaságba. Nem is gondolt rá, hogy milyen következményei lehetnek ennek? Hogy kiknek okozna fájdalmat, ha szó nélkül eltűnne?

Egyszerűen eltűnne.

Ujjaim meggyűrik a lapokat, minden erőmre szükség van, hogy ne forduljak sarkon, és eredjek futásnak.

- Nem – megrezzen, mintha felpofoztam volna. A tekintetében megjelenő érzelmek pedig engem vágnak gyomorszájon. A csalódottsága kézzel fogható, képtelen elrejteni. Keze visszahullik teste mellé, és egy pillanatra eltűnik az élettel teli, lelkes kölyökkutya. Csak egy sérülékeny fiatal tündét látok, aki ugyanúgy rejtegeti magát a világ elől, mint én. Tekintete még akkor is kísért, mikor a kőfal csendesen visszahúzódik a helyére. Képtelen vagyok megmozdulni. Képtelen vagyok elfelejteni azt, amit a ragyogó kékségben láttam. Az érzést, amit én is jól ismerek.

Magány.

Arun magányos. Talán pont ezt próbálja elrejteni a viselkedésével. Míg én összezárom magam a nehézségeimmel, ő megpróbálja lehagyni őket. Azért hozott magával, hogy ne legyen egyedül. Felfedte egy titkát, remélve, hogy megértem és elfogadom, de én hátat fordítottam neki.

Úgy vélem idővel meglátod majd az értékeit, csak légy türelmes.

Ilennil mester hangja halk suttogásként tör elő emlékeimből. Erre gondolt vajon? Hitt benne, hogy ha megismerem Arunt, képes leszek a barátjává válni? Talán pont ezért kérte, hogy ne veszítsem őt szem elől. Nem azt akarta, hogy folyton kövessem és megállítsam a szabályszegésben, egyszerűen csak nem szerette volna, hogy Arun magányos legyen. Torkom összeszorul a gondoskodástól és szeretettől, ami ebből a tettből sugárzik. A mester nagyon szeretheti ezt az ostoba tündét.

Magam sem tudom mikor jutok elhatározásra. Ujjaim lassan kutakodva akadnak rá a pontra, ami nyitja a vastag kőfalat. Az évszázados por újra megtölti a levegőt, ahogy az alagút bejárata feltárul. Az alagúté, ahol Arun néma alakja várakozik. Tekintete mélységes megdöbbenéssel kutatja az enyémet, de nem szolgálok neki válaszokkal. Félek, hogy ha megszólalok, csak megint elutasítom őt. Néha annyival könnyebb menekülni és a megszokotthoz ragaszkodni, mint beleugrani az ismeretlenbe. Talán ideje kockáztatnom a nagyobb fájdalmat. Talán mindkettőnknek szüksége van erre a kicsavart, érthetetlen kapcsolatra.

Mellé lépek a szűk folyosóra. Illata az orromba kúszva nyomja el a falakból áradó kor dohos szagát. A fal halk rezzenéssel zárul be mögöttünk. Már csak mi vagyunk. Mi ketten és a sötétség. Nem látom, csupán érzem ahogy ellép mellőlem. Nem félek, hogy magamra hagyna a sötétben. Arun nem tenne ilyet. Velem nem. Honnan tudom ezt ilyen biztosra? Egyszerűen érzem.

A sötétséget eloszlató hideg fény szinte bántja szememet. Pislogva próbálok hozzászokni a meggondolatlan mágus alkotta fénygömb erejéhez. A mágia sem tudná őt megvédeni attól, hogy örökre elvesszen ezekben az alagutakban. Le kell őt beszélnem ezekről az utakról, vagy legalább rávenni, hogy szóljon, ha ide készül. Nem látok sok esélyt rá, hogy megtalálnám őt ebben az útvesztőben, de megpróbálnám. Bármennyire is idegesítő, hiányozna.

Mosolya erőtlen, egyáltalán nem illik hozzá. A széles, részben megjátszott vigyort ismerem, ahogyan az apró, boldog kis mosolyt is, ami időnként ajkaira költözik. De ez nem tetszik. Emlékeztet arra, hogy magányossá tettem őt.

- Óvatosan – kezemet megfogva von maga után a szűk, pókhálóktól hemzsegő folyosón. Nem akarok arra gondolni, hogy mennyi nyolclábú fog előmászni tincseim közül, ha egyszer kijutunk innen. Szükségem lesz egy forró fürdőre. Arun megérdemelné, hogy büntetésképp neki kelljen minden mocskot kimosnia a hajamból.

A folyosó levegője hűvös, és megtölti a természet illata. Valahol egy apró patak csordogálhat, csobogása megnyugtató kísérőnk a túra alatt. Egyikünk sem szól semmit. Minden, ami most közöttünk van, törékeny. Mindketten attól tartunk, hogy egyetlen szóval lerombolhatjuk. Nem ismerjük egymást igazán. Nem ismerjük a másik határait. Nem tudjuk mi teszi boldoggá, és mi tép fel mély sebeket. El is felejtettem, mennyire nehéz az ismerkedés. Hogy mennyit küzdött Tawarion, hogy elfogadjam. Hogy mennyire kitartóan hisz Gelwiel a lassan szárba szökő barátságunkban. Nekem is adnom kell egy esélyt Arunnak, bármennyi fájdalmat is hordoz magában a kudarc lehetősége.

Hosszú percek múlva szélesedik ki a járat, így elengedhetem Arun kezét, és mellé lépve figyelhetem a környezet változását. Nem csak azért látok jobban, mert a szemem hozzászokott a sötétséghez. A Hold és a csillagok fénye valahogyan bejut erre a helyre. Erre a gyönyörű, varázslatos helyre. Hatalmasra nyílt szemekkel futtatom végig tekintetem a növényekkel beszőtt falakon a padlót borító fűfoltokon, és a mélybe vezető kristálytiszta vizű csermelyen. Az egész helyet ezüstős fénybe vonja a Hold, amitől még különlegesebbé válik. Mint egy apró édenkert. Szinte várom, hogy tündérek és unikornisok lépjenek elő, mint egy gyerekmesében. A repedéseket olyan növények töltik ki, amiknek egy részét nem ismerem. vagy még csak rajzokon láttam. Legszívesebben körbe forognék, mint egy gyermek, aki most csodálkozik rá életében először a világra.

- Hol vagyunk? – tudom, hogy senki sem hallhat meg minket, mégsem akarom megtörni a hely varázsát. Félek, hogy ha felemelném hangomat, az tönkre tenné ezt a békét. Vajon ki tud még erről a helyről? Járt már itt előttünk valaki? Vetek egy pillantást társamra. Lépteinek hangját elnyeli a vastag fűpárna, amin lépdel. Ujjai végig simítanak néhány magasra nővő sárga virágon. Sosem láttam még őt ilyen gyengédnek a gyomokkal, amiket úgy megvet. Talán tényleg félreismertem őt. Vagy egyszerűen csak változik, ahogyan mindannyian. Illik ide. A tincseit csak még ragyogóbbá teszi a Hold sápadt fénye. Arun gyönyörű, amikor hagy időt, hogy igazán elmélyedj a szépségében. Amikor nem csak szélviharként gázol át az életeden.

- Nem tudom. De biztosan az iskola területén kívül – igaza van, eleget jöttünk ahhoz, hogy elhagyjuk az iskola falait. Nem tudom hogyan keveredhetett ide, ennyire messzire a biztonságot jelentő folyosóktól és termektől. Mintha szándékosan keresné a bajt, hogy veszélybe sodorhassa magát. – Gelwiel érdeme is – apró fintoromat már nem láthatja, mert inkább a Hold fényében sütkérezik. Hát persze, gondolhattam volna. Ki más mutatna neki ennyire veszélyes helyeket, mint Gelwiel? Azt hiszem ideje, hogy őt is felelősségre vonjam.

- Ő mutatta neked ezt a helyet? – ostoba tündék. Tudtam, hogy Arun vakmerő, de hogy Gelwiel is ilyen könnyen bánjon az életével, az már túl sok. Egyiküket sem akarom ilyen gyermeteg dolgok miatt elveszteni. Ők mit szólnának, ha én kockáztatnám folyton az életemet?

- Nem, ő csak a konyhába vezető utat ismeri – lépteim a sötétlő mélységhez vezetnek, ahol az apró vízfolyás eltűnik. Ma már másodszor állok egy peremen. Második alkalommal pillantok a feneketlen mélységbe. Mintha vonzana magához. Elgondolkodva figyelem a talpam alól meginduló apró kődarabokat, de nem hallom csobbanásukat. Mintha a zuhanásnak sohasem lenne vége. A megkönnyebbülés elmarad, és örökké csak zuhansz. Míg valaki meg nem ragadja a karod, és vissza nem ránt. De erre csak akkor van esély, ha nem vagy egyedül. Ha nem vagy olyan magányos, mint én. – Ezt a helyet én találtam. És meg akartam mutatni neked. Reméltem, hogy ettől jobb kedved lesz. Azért most kellett jönnünk, hogy lásd a Holdat – csak távolról hallom a szavait. Megbabonázva bámulom a végtelen sötétséget. Mintha halk suttogással hívna magához. Tényleg hangokat hallok, vagy csak képzelem? Rejtőzik valami a sötétben, vagy csak a múltam árnyai hívnak magukhoz?

Mielőtt engedhetnék a csábításnak, karok fonódnak körém. Szorosan, ölelik derekamat, és vonnak magukkal, távol a szakadéktól. A gondolataimra ült tompaság szappanbuborékként robban szét. Döbbenten kiáltok fel, ahogy a valóság újra elér hozzám. Arun. Lélegzete forrón simogatja bőrömet még ingem vékony anyagán keresztül is. Fejét nekem döntve, mély lélegzetekkel próbálja elűzni alig érezhető remegését.

- Ne csináld ezt velem. Ha folyton az életedért aggódom, ki fog hullani az összes hajam – döbbenten hallom kétségbeesett szavait. Hangja erőtlen, mintha borzalmakat kellett volna túlélnie. Aggódik értem? Nem terveztem véget vetni az életemnek, bár ő ezt nem tudhatta. Azért hozott ide, hogy felvidítson, és én riogatással hálálom meg a figyelmességét.

Elgondolkodva fürkészem arcát. Vállai megsüllyedtek, mintha tényleg megrézta volna ez a helyzet. Visszarántott a peremből. Arun lenne az, aki megragadhatja a karomat zuhanás közben? Talán mégsem vagyok annyira egyedül, mint gondoltam. Apró, forró kacsok indulnak útnak testemben, háttérbe szorítva a délután óta terjedő fagyos hideget.

- Ennyire megviselt? – móresre akartam tanítani. Rá akartam ébreszteni, hogy nem veheti félvállról a tanulmányait. Talán durvábbra sikerült, mint szerettem volna, de nem ismerem eléggé Arun korlátait. Úgy kezeltem őt, ahogyan engem a szüleim. Ez hiba volt. Úgy tűnik Arun érzékenyebb, mint amilyennek mutatja magát. Végre visszakapom a ragyogó tengerkék tekintetek fényét. Még mindig van bennük egyfajta sebezhetőség, ami ellágyítja a szívemet.

- Rettegtem. Nem adhatod csak úgy a kezembe az életed – meglepetten fürkészem arcát. Meglepő, hogy ennyire meg tudtam rémíteni a fiút, aki a mesterek haragjától sem fél. És meglepő, hogy elismeri ezt. Felvállalni a gyengeségeidet a legnagyobb erő. Meg kell tanulnia elviselni ezt a fajta nyomást. Nem tudom meddig marad velünk, de ha gyógyítóként él, gyógyítóként is kell gondolkodnia. Meg kell értenie minket.

- Ügyes voltál – felesleges az aggodalma. Az ösztönei működésbe léptek, és tökéletesen ellátott. Felhasznált mindent, amit tanult.

- Hát nem érted? Fogalmam sincs, mit csináltam. Meg is mérgezhettelek volna – kétségbeesése csak tovább lágyítja szívemet. Miért nem bízik magában? Ha mágiáról van szó, megrengethetetlen az önbizalma. Akkor miért nem hiszi, hogy képes jó gyógyítóvá válni?

- De nem tetted – a forróság eléri ajkaimat is, nehéz visszafogni mosolyomat. Nem akarom megbántani őt, még azt hinné, hogy gúnyolódom esetlenségén. Pedig egészen különleges őt így látni. Ennyire valódinak. – Ez a legfontosabb.

- Megfordult már valaha is az okos fejedben, hogy nem bízhatsz rá ilyesmit egy olyan alakra, aki miatt kigyulladt egy szoba? – kezd rátalálni magára. A szavak, és a zavart tarkó simítás már ahhoz az Arunhoz tartozik, aki gyakran játszik az idegeimmel, és bármit megtesz, hogy az őrületbe kergessen. – Nem hallottad még, mennyire felelőtlen és veszélyes vagyok? – hallottam, de egyáltalán nem érdekel. Olyanok állítják ezt róla, akik nem ismerik őt. Felelőtlennek felelőtlen, de nem veszélyes. Talán magára és a józanságomra nézve, de másképp nem. Sosem féltem attól, hogy kárt tesz bennem.

- Nem hiszek a pletykáknak – pontosan ő volt az, aki erre intett az első találkozásunkkor. Valószínűleg már elfelejtette. Én viszont sosem fogom. – Mikor veszed észre, hogy több vagy annál, amit rólad mondanak? – rám nem szokott hallgatni, akkor miért ad mások szavára? Miért nem tudja lerázni magáról a véleményüket olyan könnyedséggel, mint az én intő szavaimat?

Elmenekül a válasz elől. Talán zavarában. Ki hitte volna, hogy a tornádó, aki felkavarta az életemet, erre is képes. Halvány mosollyal követem őt a puha fűpárnáig, amire letelepedett. Tényleg illik ide.

- Szóval ezért nem jöttél vissza takarodóra – vajon hány alkalommal járt már itt? Nem gondolt rá, hogy legalább szóljon róla? Remélem legalább Gelwielnek szólt, mielőtt kalandozásra adta a fejét. Valakinek tudnia kell róla, hogy merre jár. Ha itt ragad, akkor a saját szivárgó mágiája hamarabb végez vele, mint az éhség vagy a szomjúság. Felelőtlen döntés egyedül kóborolni a sötétben.

- Úgy tűnt, nem vágysz társaságra – felpillant rám, tekintete tükrözi az égen ragyogó Hold fényét. – Tiszteletben akartam tartani – lágy, szomorú mosoly kúszik ajkaimra. Nem sikerült túl jól a terve. Értékelem, hogy nem kutatott utánam, de még jobban értékeltem volna, ha nem szabályszegéssel próbálja elfoglalni magát. Bár az nem lett volna ő.

- Mégis felkeltél az éjszaka közepén és magaddal rángattál egy titkos, valószínűleg tiltott alagútba – egészen bájos a fintor, ami megjelenik arcán. Azt hiszem már ő is látja, hol vannak a buktatók a tervében. A szándék értékelendő, de a kivitelezésen van még mit dolgozni.

- Én… Azt reméltem felvidít – a forró kacsok lassan indákká nővik ki magukat bőröm alatt. Furcsa, hogy számítok valakinek. Nem is igazán tudok mit kezdeni ezzel a gondoskodással és törődéssel. Az életem legnagyobb részében csak magamra számíthattam, nehéz elfogadni, hogy ez másképp is lehet. Azért lettem gyógyító, hogy másokról gondoskodjak, de talán ideje engednem, hogy valaki rám is figyeljen. Talán most nem fogok csalódni és összetörni.

Óvatosan telepszem le mellé a puha fűre. A pára rögtön átnedvesíti vékony nadrágom, megborzongok a jeges érintéstől. Nem szeretem, ha vizesek a ruháim. Jobban kedvelem a puha, meleg kényelmet, ezért szokott nálam váltás lenni, ha az erdőbe indulok. Nyilván nem jutott eszembe, hogy hozzak magammal, amikor kirángattak az ágyamból. De megbocsájtom neki. Kizárólag a szándék miatt.

- Köszönöm, hogy megmutattad ezt a helyet. Csodaszép – végre látom felvidulni arcát. Ha boldoggá teszi, hogy boldogságot okoz nekem, akkor hagyni fogom. Nem fogok az útjába állni. Nehéz lesz, de engednem kell neki. Nem maradhatok örökké magányosan a falaim mögött.

Kiélvezem a ránk telepedő békés csendet. Nem töri meg más, csak a víz csobogása, és néhány apró rovar motozása. Arun válla az enyémhez simul, és már ez a kis érintkezés is elég ahhoz, hogy megnyugtasson a közelsége. Korábban nem gondoltam volna, hogy pont ez a hurrikán lesz, aki békével tölt el, és gyógyírt nyújt a sebeimre. Tekintetem körbe vándorol a nedvesen csillogó kőfalakon, követi a felfelé kúszó hófehér virágokat. Fel egészen a nyílásig, amin keresztül a Hold elárasztja fényével a termet. Lassan telihold, így teljes pompájában csodálhatjuk égi vándortársunkat.

- Gelwiel mennyit mondott el? – ideje megtörni a nyugalmat. Fáj feltenni a kérdést, de nem ülhetünk itt örökké, míg el nem nyom minket az álom. Ő tett felém egy lépést a gyengesége beismerésével, nekem is meg kell próbálnom. Nem gondolom, hogy sikerrel járnék, még biztosan nem, de megpróbálom. Nem áltatom magam azzal, hogy a titkaim titkok maradtak. Arunnak magyarázatot kellett kapnia a menekülésemre, Gelwiel pedig minden részlettel tisztában van. Az életem ezen részét sosem titkoltam előle. Neki köszönhetem, hogy nem zárkóztam el teljesen a világtól, Tawarion után.

- Amennyit feltétlenül szükséges volt. Meg akarom várni, míg készen állsz rá, hogy te magad oszd meg velem a titkaid – egyikünk sem néz a másikra. Kitartóan bámuljuk a plafonon tátongó nyílást. Valamiért könnyebb úgy feltárni a lelked, ha közben nem kell állnod a másik pillantását. Szívem összefacsarodik az újabb figyelmességtől. Azt hittem nem fogja megállítani semmi abban, hogy felfedje a titkaim. Azt hittem kíváncsibb és önzőbb ennél. De ismét megmutatta egy olyan oldalát, amit eddig még nem ismertem.

- Miből gondolod, hogy ez valaha megtörténik? – nincs garancia rá, hogy megnyílok. Hogy képes leszek elég közel engedni őt magamhoz. Talán a hibás nevelésem miatt, talán így születtem. Az érzelmek bonyolultak és nehezen lavírozok közöttük. Mintha folyton tojáshéjon kellene járnom.

- Csak remélem, hogy így lesz – vékony ingjeinken keresztül is érzem a belőle áradó forróságot. Miért reménykedsz ebben Arun? Miért nem engedsz el egyszerűen, és tűröd meg a társaságom addig, míg a mágusok visszafogadnak? Könnyebb lenne. De ő mégis próbálkozik. Nem ér ennyit a barátságom.

Ismét ránk telepszik a némaság. Testem lassan lázadozik a szokatlan ébrenlét ellen. Elnyomok egy ásítást, és próbálom figyelmen kívül hagyni egyre hosszabbra nyúló pislogásaimat. A józan eszem tudja, hogy vissza kéne mennünk a szobába, de a lelkemnek most jól esik elszakadni a szobától, ami annyi emléket hordoz. Lehet nem is a világtól zárkóztam el, hanem Tawaion emlékével akartam összezárni magam? Milyen szánalmas vagyok.

- Mindig szerettem a csillagokat figyelni – kényszerítem magam, hogy másra gondoljak. Hogy megpróbáljak valami apróságot megosztani magamból Arunnal. Nem akarom, hogy azt érezze, nem értékelem őt. – Gyerekkoromban sokszor ők voltak az egyetlen társaságom. Ők nem ítéltek el azért, aki vagyok – sokszor éjszakákba nyúlóan tanultam régi, kopott könyveimből, amiket gyakorlatilag összelopkodtam a környezetemből. Nem tudom, hogy a szüleim tudtak-e róla, ha igen, legalább ezekben az órákban nem próbáltak meggátolni benne. Addig nem, amíg az ő leckéiket hibátlanul, teljes figyelemmel teljesítettem.

- Olvasni is képes vagy belőlük? – ajkaimra hálás mosoly kúszik. Nem próbálmélyebbre ásni a múltamban, nem próbál kérdésekkel kirángatni a falak mögül, inkább lassan csalogat elő. Türelmesen vár, míg én magam lépek ki a biztonságból. Arun és a türelem. Milyen szokatlan páros.

- Nem, a látás képessége hiányzik belőlem – sosem értettem a csillagok által suttogott titkokat. Nekem csak gyönyörű, fényes pontok az égen. Útmutatók a sötét magányban.

- Szerencse. A jövőbelátók rettenetesen furcsa szerzetek – szemforgatva támaszkodom meg magam mögött, hogy enyhítsem nyakam fájdalmát. A legjobb lenne elfeküdni és úgy vizsgálni az eget, de azzal az elalvást kockáztatnám. Az elalvást, és hogy undorítóan vizes leszek.

- Mondja az ezüst hajú tünde, aki tornyokat gyújt fel, és pókhálós folyosókon bóklászik az éjszaka közepén – hosszú idő után újra felé fordítom tekintetemet. Szinte belezuhanok a kék örvényekbe, amik szórakozottan ragyognak a félhomályos teremben. Gyomrom megrándul a mosolytól, ami vékony ajkaira költözik. Ez igazi mosoly. Gyönyörű és szikrázó. Ritka és értékes.

- Örülök, hogy visszatértél, Eliath – zavart bólintással dőlök hátra. Inkább a vizes ruhák, mint a mosoly látványa, amivel nem tud mit kezdeni a szívem. Érzem, hogy ő is mellém heveredik. Karunk még mindig egymáshoz ér, de nem érzek késztetést, hogy odább húzódjak. Most jó így. Most jó, hogy nem vagyok egyedül.

Az idő lomhán vánszorog körülöttünk. Meg merem kockáztatni, hogy még bele is süppedek egy rövid, felületes alvásba. Egy hűvös szellő ránt ki a kába kókadozásból, és figyelmeztet, hogy nem okos gondolat éjszaka, vizes ruhákban idegen, tiltott helyen álomra hajtani a fejemet. Vissza kéne mennünk. Ha túl sokáig maradunk, akár vizes hálóruhákban is mehetünk majd az első órára. Biztosan nem keltenénk feltűnést. Gelwiel legalább két percet várna, mielőtt faggatni kezdene minket.

- A növényeket már beazonosítottad? – megrezzen mellettem, mintha őt is a legszebb álmaiból rántottam volna ki. Tökéletesen választottam meg az időt. Még egy kis hezitálás, és tényleg itt ragadunk.

- Jellemző. Itt egy gyönyörű édenkert, de te csak azzal foglalkozol, hogy melyik gyomból főzhetsz lázcsillapítót – megjátszott drámai fájdalma mosolygásra késztet. Ő sem gondolhatta, hogy szó nélkül hagyom a hely különleges flóráját. Gyógyító vagyok, akkor is, ha ő ezt időnként nem akarja elfogadni. A gyógyítók pedig kissé megszállottak. Mintha ő nem akarna azonnal megvizsgálni minden varázstárgyat, ami a közelébe kerül. – Nem ismertem fel őket – sejtettem. Nem vonom kétségbe Arun tehetségét, de ezek nem hétköznapi növények, amikkel az erdőben találkozhatunk. Az árnyéktűrő és nedvességkedvelő barlangi fajok csak később fognak előkerülni a tanulmányaiban.

Lassan állok föl mellőle, fintorogva igazítva meg a bőrömhöz tapadó nedves ruhadarabokat. Esküszöm inkább mászkálnék meztelenül, mint ezekben. Hogy eltereljem figyelmem, már célba is veszem a kőfalat beszövő virágot. Nincs szükség alapos vizsgálatra, hihetetlenül erős, édeskés illata azonnal alátámasztja korábbi sejtésemet.

- Ez tündérkönny, a nektárja erős hallucinációt okoz – és sajnos sokan bedőlnek neki a kellemes megjelenése, és a finom illata miatt. – Főleg idegmérgek alapanyaga – az iskola alapanyagszekrényeiben nem is találkozni vele. Magasabb szintű órákon már használják, de azokra a mesterek a saját privát készleteikből hoznak mintákat. Vajon itt szerzik be őket? Nehezen tudom elképzelni Ilennil mestert, ahogyan sötét alagutakban bolyongva gyűjt csokrokat.

- Szerencsére nem terveztem nyalogatni – szemforgatva pillantok hátra vállam fölött, mielőtt körsétára indulnék. Tudom, hogy teljesen hidegen hagyja, de minden növény nevét és felhasználását megosztom vele. Hátra ragad rá valami a koszon kívül is, ha már itt vagyunk. Nem szakít félbe, csak békésen fekszik hátán. Talán érzi, hogy most erre szükségem van. A tudás, a növények, az, hogy valami egészen másról beszélhetek, mint a múltamról. Vagy lehet, hogy egyszerűen elaludt.

A végére hagyom a hely legfurcsább pontját. A szakadékot, amitől libabőrössé válik karom. Ajkaimba harapva, óvatosan pillantok be a sötét mélységbe. A feneketlennek tűnő űrbe. Éppen mikor elfordulnék, tekintetem megakad egy apró virágon. A peremtől nem messze, a sziklafal repedésében megbújva pihen. Mélylila szirma nem tűnnek ismerősnek, még csak nem is olvastam hasonlóról.

- Ezt én sem ismerem – halkan motyogva vetem magam hasra, nem törődve vele, hogy ingem koszosabbá és nedvesebbé válik, mint valaha. Lassan kúszom a peremhez, néhány apró kavics szinte némán indul útnak a mélybe. Tekintetem nem lát mást, csak az apró kis növényt. Nyújtózva próbálom elérni, egyre jobban belehajolva a szakadékba. Ekkor hallom meg őket újra. A suttogó hangokat. A halk duruzsolást, ami magára vonja minden figyelmemet. Tekintetem a sötétséget kutatja, de nem látom őket. Talán, ha közelebb kúsznék. Akkor megérinthetném őket?

Még egy kicsit.

- Eliath! – rémült kiáltás tép ki a bágyadt kábulatból. Mintha megismétlődne a múlt. Erős karok ragadnak meg, és vonnak magukkal a peremről. Vagy inkább már a szakadékból. Pillanatokon múlott, hogy nem csúsztam az apró kavicsok után. Mikor lógtam bele ennyire? Mikor váltam ennyire figyelmetlenné? Arun az ölébe vonva, szorosan tart. Érzem heves szívverését, rendezetlen légvételeit hátamhoz simuló mellkasán. – Te tényleg megőrültél! Egyetlen ostoba kóró sem ér annyit, hogy a mélybe zuhanj miatta! – dohogva, az aggodalomtól érdessé vált hangon mormogja. Fejét az enyémnek támasztva próbálja megnyugtatni magát. Nem akartam ismét megrémíteni. Egyáltalán nem volt szándékos, egyszerűen csak… furcsa. Mintha nem én irányítottam volna. Talán kezdek megőrülni?

- Bocsáts meg – gyengéden megérintem karját, jelezve, hogy ideje eleresztenie engem. Vonakodva ugyan, de megteszi. Szinte hallom, ahogy összeszorított fogakkal áll ellen a késztetésnek, ami arra sarkallja, hogy megragadjon és elvonszoljon innen. Megértem. Most tényleg majdnem elveszített. – Le tudnál küldeni egy fénygömböt? – tekintetem képtelen vagyok levenni a szakadékról. Érzem ahogy Arun mellém csúszik, hogy együtt üldögéljünk a peremtől nem messze. Így könnyebben megragadhat, ha újra ostobaságra készülnék.

- Miért? – tétovázva pillantok rá, de képtelen vagyok sokáig állni fürkésző tekintetét. Most hiányzik belőle a játékosság. Most azt a mágust látom, aki komor odafigyeléssel bármilyen varázslatot képes lenne létrehozni. Nem szólhatok neki a hangokról, őrültnek nézne. Ő nem hallotta őket, különben megértette volna, miért teszem, amit teszek. Talán tényleg kezdem elveszteni az eszem. De tudnom kell. Látnom kell mi rejtőzik odalent.

- Kíváncsiságból – érzem magamon tekintetét, és bár hosszú ideig nem szól semmit, végül megjelenik egy sápadt fényű gömb a tenyerében. Feszülten figyelem, ahogy a mágia elválik bőrétől, és elkezd ereszkedni a mélységbe. Közelebb csúszok a peremhez, de egy figyelmeztető érintés a hátamon megállít. Igaza van. Csak óvatosan előre hajolva követem a parázsló gömb útját. Vagy Arun nem tette elég fényessé, vagy a sötétség nem természetes. Vagy csupán képzelgek. De mintha a sötét tinta túl lassan oldódna. Mintha az árnyak nem tartanának a fénytől. Van valami ebben a lyukban, amitől libabőrössé válok, és számban érzem a félelem ízét.

Örökkévalóságnak tűnik, mire a gömb leér a mélységbe. Illetve még nem egészen az aljára, de a sötét vizű tó jól kivehető alattunk. A tó, amit több apró csermely táplál, amik különböző szintekről zuhannak alá. Felesleges, hogy Arun tovább pazarolja az erejét. Óvatosan megérintem a karját, és ő azonnal megérti, és véget vet a varázslatnak. A sötétség azonnal visszaveszi az uralmat, én pedig hátrébb kúszok, mielőtt meghallhatnám a hangokat. A hangokat, amik valószínűleg nem is léteznek.

- Szerinted jártak itt korábban mások? – hangom idegennek tűnik, nyelvem lassan forog, ahogy testem próbál feléledni a bágyadtságból. Arun elgondolkodva pillant rám, tekintete mélyén látom a kezdődő kimerültséget. Nem tudom mennyit szívott el tőle ez az apró varázslat, de úgy érzem valami nincs rendben. Nem kellett volna, hogy ennyire lemerítse őt.

- Az alagutak nagy része mesterséges, szóval igen – az ő tekintete is visszasiklik a szakadékra. ez egy olyan pillanat, amikor egyikünk sem őszinte. Érzem. Megint körbevettük magunkat a titkainkkal.

- Úgy értem az alkotóikon kívül – már maga a kérdés is fájdalmas. Lehetséges lenne, hogy Tawarion véletlen az alagutakba keveredett? Nekidőlt volna egy kőfalnak, ami aztán elnyelte őt? Meddig bolyonghatott itt, míg elérte a vég?

- Például diákok? – tökéletesen megérzi mi jár a fejemben. – Még mindig nem hiszel benne, hogy egyszerűen csak elment, ugye? – vigasztaló érintése kézfejemen túlzottan ismerős. Zavartan rántom el kezem, és fordítom felé tekintetemet. Csak meredünk egymásra, mint két fiatal, riadt őzbak, akik nem tudják mit kéne kezdeniük a másikkal.

- Ígérd meg, hogy soha nem mész le oda – halk suttogással terelem el a témát. Nem akarok Tawarionról beszélni. Most nem.

- Mit láttál odalent, Eliath? – csak most érzem a jeges pánikot, ami eddig megfagyasztotta gondolataimat. Most értem meg, hogy ezért nem tudok tisztán gondolkodni. Ez a mélység megriasztott. Felkeltett bennem valami zsigeri félelmet, amit nem tudok legyőzni. Egyetlen egy dolgot tudok. Hogy Arunt távol akarom tartani tőle. Nem szabad lemennie oda.

- Csak ígérd meg – kétségbeesetten ragadom meg kezét, amit néhány pillanattal ezelőtt ellöktem magamtól. Tekintetem a ragyogó kék óceánokba merítem, remélve, hogy megért engem. – Kérlek.

„Mi nem úgy kezdtük, ahogy mások kezdték,

mi nem csodáltuk meg a holdas estét,

Te csak szelíden – most is érzem – megfogtad a kezem.

/Balla Ignác/

Meglep, hogy nem oktat ki egyből. Nem korhol, amiért megsértem a személyes terét. Azt hittem, hogy legalább egy kicsit megbotránkozik majd a dolgon, de még csak le sem löki fejemet combjáról.

Egy darabig csak a lovak szórakozott motoszkálását hallani, és a falevelek közt játszadozó szél susogását. Egy darabig olyan, mintha megállt volna az idő körülöttünk.

– Nem biztos, hogy emlékszem még hogyan kell – motyogja az orra alatt. A hangja most nagyon távolinak tűnik.

Meg kéne lepnie annak, hogy ezt mondta, de valahol már sejtettem. Eliath egy olyan tünde, aki élete minden pillanatát hasznosan akarja tölteni. Onnantól kezdve, hogy reggel kinyitja a szemét, egészen addig, amíg este álomra nem hajtja a fejét, teljesen kihasználja a perceket, órákat, az egész napját. Nem fér bele az idejébe olyasmi, mint az üldögélés, vagy a semmittevés. Olyan, mintha nem fáradna bele soha, mintha csak ez éltetné és hajtaná előre. Azt hittem, hogy ez a természetéből fakad, de szavai mögött olyan űr ásítozik, ami miatt képtelen vagyok elhinni, hogy ilyennek született. Vajon vágyik a pihenésre? Vagy a saját démonai elől menekül azzal, hogy élete minden percében lefoglalja a tudatát? Miért tűnsz most ennyire magányosnak, Eliath?

– Miért vagy ennyire megszállottja a tanulásnak, Eliath? – kérdezem csendesen, de nem nyitom ki szemeim. Félek, ha a szemébe nézve tenném fel a kérdést, nem válaszolna nekem. Kérdésemet hallva így is megrezzen.

– Mindenkit az csábít, ami egykor tiltott volt a számára – feleli halkan.

Levágták a szárnyaid. Ez még annál is rosszabb, mint hogy kalitkába zárjanak.

Talán jobb is, hogy nem ismerem a történetét. Még nem állok készen rá, hogy megossza velem. És ő sem. Talán soha nem is fogom megtudni. Ha igaza lesz, és Folen mester lassan megenyhül, már nem lesz értelme az egésznek. Nem tudom mi rémít meg jobban; a gondolat, hogy Eliath hamarosan csak egy emlék lesz, vagy az, hogy nem akarom, hogy csak emlék maradjon. Meg akarom ismerni őt. Azt akarom, hogy önszántából, a saját szavaival mondja el az életéből azt, amire érdemesnek tart. Bár nem voltak különösebben nagy nézeteltéréseink, attól még barátok sem vagyunk. Csak két idegen, akikre ráerőltettek egy kölcsönösen kellemetlen helyzetet. De nem kell, hogy így legyen. Lehetnénk barátok. Tényleg tanulhatnánk egymástól, egymásról.

Nem tudom, mi szüli bennem ezeket a gondolatokat. Nem tudom, miért zavarna, ha Eliath elutasítana, hiszen annyian elutasítottak már. Mégis, remélem, ha tiszteletben tartom a határait, egyszer közel enged majd magához annyira, hogy barátok lehessünk.

– Akkor tiltsalak el a pihenéstől? – szakítom ki magam saját gondolataim közül egy egyszerű, könnyednek szánt kérdéssel.

– Aludj, léhűtő tünde – dorgál meg, mégsem hallok hangjában bosszúságot.

Elmosolyodom és nem szólok többet. A faleveleket táncoltató szél és a kabócák zúgása hamarosan egyre távolabb visz az ébrenléttől.

.o.O.o.

Amikor kinyitom szemeim, látom, hogy Eliath is elaludt. Hátát a fa törzsének vetve, ellazult, békés arccal alszik. Felülök és megbököm az arcát. Puha bőrének érintése szinte szürreális. Vajon használ rá valami kenőcsöt, hogy ilyen legyen? Nem ébred fel érintésemre, így arrébb ülök és előveszek egy süteményt a táskámból. Most olyan nyugodtnak tűnik, mint eddig soha. A közös szobánkban valahogy nem tűnt fel, nem is figyeltem rá, mennyire kisimulnak vonásai alvás közben. Szép arca van, és jól áll neki, hogy most kivételesen nem ráncolja a szemöldökét.

Már épp azon gondolkodom, hogy lassan felébresztem, amikor megmoccan. Apró fintor fut végig arcán, ahogy megmozgatja nyakát. Kinyitja szemeit, talán egy kicsit még kába, de ahogy megtalál engem tekintetével, lassan az álom is kiröppen nehéz szempillái alól. Füle mögé tűri haját és felhúzza lábait törökülésbe.

– Jól áll neked a pihenés – töröm meg a csendet. – Mégiscsak eszedbe jutott, hogyan kell – vigyorodom el.

– Sokat törtem rajta a fejem – jegyzi meg csipkelődve. Tetszik, hogy nem tudom őt olyan könnyen megsérteni. Hogy nem olyan törékeny az egója, mint annak a jómadárnak, akit helybenhagyott. Bekapom az utolsó falat süteményt és megtámaszkodom, hogy ne essek hanyatt, ahogy a levelek közt átfolyó fény felé fordítom arcomat. – A mágus tanulmányaidat is ilyen komolyan vetted? – kérdezi elgondolkodva.

Hogy válaszoljak erre a kérdésre? Amíg a gyógyítók főzeteket készítenek, és jegyzeteket memorizálnak, a mágusok intenzív testedzést végeznek, hiszen sok függ a fizikális teherbírástól, ha mágiáról van szó. Minden napot ezzel kezdünk és zárunk. Csak ez után jönnek az elmélet és gyakorlati órák. Tudom, hogy Eliath szerint minden csak tűzlabdák és villámok szórásáról szól, de a mágia annyival több ennél. Megtanuljuk megtisztítani a szennyezett vizet, fény csiholni a legmélyebb sötétségben, növekedésre sarkallni a növényeket. Átlényegítünk dolgokat, hogy létrehozzunk valami újat. Vajon máshogy állna hozzá, ha tudná, hogy a mágia javarészt nem a pusztításról szól, hanem arról, hogy jobbá tegyük magunk körül a világot? Csak most, a háború fenyegetése miatt kezdtük harci eszközként használni a varázslatokat, de előtte olyan szinkronban és harmóniában volt a természettel az erőnk, amiből a tanítások szerint táplálkozik, hogy öröm volt feltöltekezni a föld erejéből. Felébreszthetjük a tavaszt a tél közepén, karnyújtásnyira hozhatjuk a világ másik felét. Ha a tünde tudja a megfelelő igéket, rúnákat vagy ráolvasásokat, az isteneket is megszégyenítheti az erejével.

– Azok izgalmasabbak voltak, mint a kertészkedés – válaszolok, de válaszomat csak félig gondolom komolyan.

– Miért nézed le ennyire a gyógyítókat? – kérdezi, hangjában szemrehányás csendül. Ez elég, hogy szemeibe nézzek.

Nem ezt tesszük mind? Lenézzük a másikat. A tudósok a mágusokat, a gyógyítók a katonákat, a mágusok mindenki mást. Mintha ez lenne az élet rendje. Az előítéleteink nem engedik, hogy egymás közt elvegyüljünk.

– Nem nézem le őket – füllentem egy vállrándítással. – Egyszerűen nem érdekel különösebben, amit csinálnak. Hiányzik belőle az izgalom.

Eliath tekintete megkeményedik. Ebben a pillanatban, mintha nem is az a tünde ülne velem szemben, akit megismertem. Nem tudom, mi járhat a fejében, de valószínűleg most sikerült megsebeznem a szavaimmal. Már épp nyitnám a szám, amikor megszólal.

– Valóban?

Hangja olyan színtelen, mintha elméje nem is ezen a földön, nem is az ő testében lenne. Mire észbe kapok, kioldja és magához veszi a tőrömet. Keze után kapok, de a döbbenetem lelassítja a reflexeimet. Egy másodperccel később a penge már az alkarjához feszül. Olyan értetlenül figyelem a tőr hegyét, mint egy oktondi gyermek a tarajos sült. Nem hiszi el róla, hogy veszélyes.

– Eliath mit csi… – zavarodott kérdésem befejezetlenül marad, amikor ingujja recsegve szakad szét. – NE! – kiáltok rá elhűlve, ahogy megértem, nem a ruhát vágta fel. – Mi a francot művelsz?

Fel sem fogom, ahogy elveszem tőle a tőrt és magam mellé hajítom. Mintha mást nem is látnék a patakzó véren kívül. Érzem, ahogy a gyomrom mogyorónyira zsugorodik és minden épkézláb gondolat elmenekül elmémből. Lever a hideg veríték, a fejem zsong, lélegzetvételem szaggatottá válik.

– Miért vagy ilyen zaklatott? – kérdezi a tünde, aki előttem ül. A tünde, akinek Eliathnak kéne lennie, de most mégsem az. Hová lett? Mi ez a sötétség helyette, ami úgy szorítja a torkomat, hogy nem kapok levegőt? – Ez csak egy sérülés, nincs benne semmi izgalom – hangja nyugodt, mintha nem ő sérült volna meg.

Ezt csak álmodom. Ilyen a valóságban nincs. Eliath soha nem tenne kárt magában. Ő ennél sokkal bölcsebb. Ha meg is haragudna rám, miért saját magát veszélyeztetné, hogy visszavágjon? Ennek az egésznek nincs semmi értelme! Mi történik most? Fel akarok ébredni! Nem mozdulnak a tagjaim. Érzem, ahogy reszketnek a kezeim, hogy minden erő kiszáll a testemből. Ekkor az előttem ülő megadja a kegyelemdöfést.

– Lassan kezdeni kéne vele valamit, ha nem szeretnéd, hogy elvérezzek – rárebben pillantásom. Nem értem! De végre ismét ura vagyok tagjaimnak. Óvatosan megfogom a csuklóját és emelem fel a kezét, másik kezemmel feltűröm ingujját. – A táskámban megtalálsz mindent, amire szükséged lehet.

– Tartsd a magasban a kezed – motyogom, de saját szavaim már szinte meg sem hallom.

Elmosódnak szívem zakatolásában. Mintha nem is én lennék az, aki cselekszik. Mintha testemen kívülről figyelném a történteket, közben mégis saját szemeimen keresztül látnék. Az érzés leírhatatlan, és a velőmig hatolóan rémisztő. Figyelem magam ahogy különböző növényekért nyúlok és használom őket, a nevüket sem tudom. Nem tudom, hogy kerül kötszer a kezembe, és nem tudom, hogy megfelelően kötözöm-e be a sebet. Elég laza? Vagy túl szoros? A gyomromat mardosó jeges rémület nem engedi, hogy ép ésszel eldönthessem.

– Ügyes – ránt vissza a földre Eliath hangja.

Penge vékonyra húzom számat, hogy ne lássa remegni. Amikor látom, hogy valóban jól érzi magát, és a kötés sem vérzik át, a harag felülkerekedik a rémületen.

– Mégis mit képzeltél, Eliath?! –Hangomban nincs semmi erő. Üvölteni szeretnék, de összeszorult torkom csak hátráltat. – Miért csináltál ekkora ostobaságot? – kérdezem rekedten. – Mi van, ha átvágsz valami fontosat?

Nem felel. Derűs nyugalommal nyúl csuklóm után. Ujjbegye elidőzik pulzusomon.

– Ha a gyógyításból hiányzik az izgalom, akkor miért ver ennyire a szíved? – kérdezi.

Nem bírom tovább. Elrántom a kezem és felkelek. Hogy dobhatja mások elé ilyen felelőtlenül az életét? Mi van, ha nem tudok segíteni rajta? Mi lett volna, ha későn veszi észre, és már nem tud magán segíteni? Mégis kinek képzeli magát, hogy így zsaroljon meg? Mi haszna származik belőle, hogy engem a saját életével szorít sarokba?

Szóban is elmondhatta volna, mennyire fontos neki a gyógyítás. Számtalan alkalom lett volna arra, hogy megmutassa, a tanulmányai nem mindig csak növények gyűjtögetéséről és könyvek bújásáról szól. Hogy lehet egy ilyen okos tünde ennyire ostoba?

– Érted, hogy miért tettem, Arun? – kérdezi rendületlen nyugalommal.

Most mit kéne tennem? Demonstráljam én is, hogy a mágia nem csak tűz és pusztítás? Építsek belőle hóembert? Fakasszak esőt a feje fölött? Netán virágkoszorút? Miért hiszi azt, hogy nem értek a szóból? Rosszul esik, hogy alábecsül. Azt hittem, ha együttműködök vele, békében megleszünk. Ha engem zabolázatlannak tartanak a mesterek, nem tudom rá mit mondanának, ha tudnák, milyen hajlamai vannak. Neki kéne figyelnie rám és nem fordítva.

– Akkor is ostobaság volt – bólintok aprót válasz gyanánt.

– De hatékony ostobaság – dől vissza a fa törzsének és hunyja le szemeit egy pillanatra. Nekiállok összepakolni a holmijainkat. Ameddig nem kell a szeméve néznem, nem érzem azt a tehetetlen dühöt, ami hatalmába kerített. – A gyógyítás izgalmas és fontos. A körülötted lévők számítanak rád. Sokszor az életüket adják a kezedbe. Tudnod kell kezelni ezeket a helyzeteket, mert egyetlen másodpercen is múlhat. Ezért nem szabad félvállról venned, Arun. Amíg itt vagy, és velünk tanulsz, ezt el kell fogadnod – magyarázza türelmesen. Ez nem tudta volna azelőtt a fejemhez vágni, mielőtt levágta a karját?

Nem tudok a szemeibe nézni. Elfordulok tőle és Gwilithez sétálok. A mén nyálas csókot nyom arcomra. Émelygek a dühtől és a feszültségtől, ami bőröm alatt úgy cikázik, mint egy fékezhetetlenül ismétlődő villámcsapás. Ki ez a tünde, akivel összezártak?

.o.O.o.

Eltelik pár nap. Látszólag minden visszatér a régi kerékvágásba, mégis megtartom a három lépés távolságot. Nem tudom, hogyan szóljak Eliathoz. Kényelmetlenül érzem magam a közelében. Minden pillanatban azt lesem, mikor változik meg a személyisége, hogy kárt tegyen magában. De ez szerencsére nem következik be.

Kompromisszumot kötünk, hogy az első pihenőnapon kilovagolunk. Ez valamelyest feloldja a szorítást a gyomromból, de nem űzi ki teljesen. Gelwiel hallgatja meg minden sirámomat, és ért egyet velem. Ha ő nem lenne, talán bele is bolondulnék.

– Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted – korholja most is Eliathot a szoba sarkában kuporogva. – Neked valami komoly gond van a fejeddel, Eliath – ingatja meg a fejét.

– Én is folyton ezt mondom neki – bólintok egyetértően, de már repül is felém egy párna. Elvigyorodom szobatársam fintorán.

– Összefogtatok ellenem? – kérdezi felsóhajtva.

– Az ostobaságod ellen fogtunk össze – felelem, de választ nem kapok, mert a barna szemek újra elmerülnek a könyv lapjaira írt szövegben.

Én becsukom az előttem heverő vaskos kötetet és pihenésképp beszélgetésbe elegyedek Gelwiellel, aki lelkesen fogadja szavaimat. Minden gyermeteg ostobaságról beszélünk, és nevetünk. Mintha csak testvérek lennénk. Tisztelem az éleslátásár és a bölcsességét, amit nem rejthet el gyönyörű arca és szemei mögé. Pontosan azért nehéz bárkinek a közelébe férkőznie, mert ennyire okos.

– Igaz, hogy egy diák eltűnt? – kérdezem, ahogy eszembe jut egy szóbeszéd, amit a minap hallottam. – Hallottam, ahogy erről suttognak az egyik vacsoránál. A mesterek szerint hirtelen elhagyta az iskolát, de...

– Arun, ezt ne! – szól rám halkan, de figyelmeztetően Gelwiel.

Tekintete aggodalmasan rebben Eliathra, akinek kezéből kiesik a könyv. Egészen lesápad, és ahogy felpattan a székről, az hangosan csattan a földön, ahogy eldől.

– El kell mennem a könyvtárba – motyogja és kirohan az ajtón.

Összezavarodva nézek utána, aztán Gelwielre, akinek szomorúság csillan szemeiben, ajkai lefelé görbülnek.

– Mi volt ez? – kérdezem, mert látom rajta, hogy tudja a választ.

– Egyre többen döntenek úgy, hogy félbehagyják a tanulmányaikat – túr hajába egy gondterhelt sóhajjal. – Nem tudom, elmondhatom-e neked, de… – ajkaiba harap.

Felkelek az ágyról és leülök vele szemben. Megszorítom kezét, ahogy a szemeibe nézek.

– Csak annyit mondj el, amennyit tudnom szabad. A többit majd elmondja ő, ha készen áll rá.

Látom rajta, ahogy tépelődik, végül döntésre jut és aprót bólint.

– Eliath korábbi szobatársa is ilyen hirtelen hagyta el az iskolát. De ő meg van győződve róla, hogy Tawarion eltűnt és veszélyben van. Nagyon… közel álltak egymáshoz – süti le a szemeit.

Szó nélkül kelek fel ültömből és hagyom magára szegény lányt. A múltkori incidens után nem haragíthatom magamra még jobban. Bocsánatot kell kérnem tőle. Sietős léptekkel indulok a könyvtár felé. Belépek a hatalmas könyvespolcokkal zsúfolt helységbe. A délutáni órákban meglepően sok diák lézeng a sorok közt. De egyik sem Eliath. Kétszer is végigjárom az egészet, de nyomát sem találom. Hol lehet? Azt mondta, a könyvtárba jön. Az ajtón kilépve gondolkodom el, hová mehetett. Nem ismerem annyira, hogy ismerjem, milyen helyekre mehet, ha feldúlt. Mégis egy az eszembe jut.

Szinte szaladok a folyosókon, fel a csúszós, keskeny lépcsőn, a párkányig, amiből az ugrás a mélybe vezet, vagy a halálba. Kihajolok a párkányon és lenézek. Ott van! Ott ül a kert peremén, lábait lelógatva a kőfalon. Már épp készülök átvetni a lábam, hogy utána ugorjak, amikor összegörnyed a válla és arcát tenyerébe temeti. Megállok a mozdulatban. Megértem, hogy Eliathnak nincs szüksége a társaságomra. Most egyedül akar lenni. Nem erőltethetem rá a jelenlétem, ha nem akar látni.

Visszalépek a folyosóra, felkötöm a hajamat és elindulok, hogy a rejtélyes alagutak egy újabb részét térképezzem fel. Talán az én fejem is kiszellőzik, talán mire visszaérek, Eliath kedve is megenyhül.

.o.O.o.

– Eliath, ébredj! – suttogom a fülébe és finoman megrázom a vállát.

– Mi a baj? – kérdezi zavartan, ahogy kinyitja a szemét. Tekintete kábán kutatja arcomat sötétségben.

– Ezt neked is látnod kell – ragadom meg a csuklóját. – Gyere!

– Hova? – Kezd magához térni és elhúzza a kezét.

– Mutatni akarok valamit – kelek fel türelmetlenül az ágya széléről.

– Nem érne rá holnapig? – kérdezi bosszúsan és felül.

– Nem – fordulok vissza felé az ajtóból. – Most kell látnod – nyúlok a kilincs után, de amikor nem mozdul, esdekelve nézek rá. – Kérlek!

Bár sötét van, le merném fogadni, hogy előbbi könyörgésem egy szemforgatással díjazta. Kelletlenül kászálódik ki az ágyból és veszi fel a cipőjét. Mellém lép, de amikor kinyitom az ajtót és elindulunk, nem hagyja szó nélkül a dolgot.

– Megmagyaráznád? – kérdezi szemrehányóan, ahogy szinte lábujjhegyen lopakodunk a folyosón. – Először is nem térsz vissza takarodóra, most meg az éjszaka közepén kirángatsz az ágyamból, hogy elvigyél… Hova is?

– Majd megérted, ha odaértünk – mosolyodom el és befordulok a sarkon.

– Arun, semmi hangulatom nincs most ehhez. – Hangja inkább fáradt, mint dühös.

– Csak bízz bennem, kérlek – fordulok vissza felé, hogy tekintetem belezuhanjon az övébe.

A máskor méz-barna szemek, most sötéten kavarognak és nem látom bennük azt az Eliathot, akit ismerni véltem. Nem tudom, hogy ezt csak a folyosók fáklya-világította félhomálya teszi-e, vagy valami más, de nem tetszik.

Hosszú percekig sétálunk a zord kőfalak között, lépcsőkön le, kerteken át. Némán. Eliath nem szól hozzám, én pedig nem erőltetem a beszélgetést. Hallgatom halk lépteit a hátam mögött, ez most mégsem nyugtat meg. Nehéznek érzem a levegőt, ami megtölti tüdőmet. Egyre azon töprengek, hogy mi válthatja ezt ki belőlem. Nem emlékszem rá, hogy valaha is ilyen feszült lettem volna. Van valami a barna szemek mélyén. Valami kimondatlan fájdalom, amihez nekem semmi közöm. Mégis miért akarom, hogy közöm legyen hozzá? Miért nem tudok csak úgy rákérdezni? Azért mert láttam az arcát, amikor kiviharzott a szobából. Nem válaszolna nekem. A sötétben hagyna egyedül.

Lábaimat csak az izommemória viszi előre. Végül megállunk a folyosó közepén, körülnézek, hogy tényleg csak magunk vagyunk-e, utána elvigyorodva fordulok szobatársam felé.

– Ezt nézd! – suttogom, aztán kezemmel kitapogatom a kis réseket. Amikor megbizonyosodom róla, hogy jó helyen keresem a bejáratot, tenyereimmel nekifeszülök a falnak és erősen meglököm. Hallatszik, ahogy kő súrlódik a kőnek, apró porfelhőt sóhajt ki a nyílás, végül a fal elmozdul és elénk tárul egy alagút. – Gyere! – lépek be a dohos sötétségbe.

– Arun – hangja nem dühös, inkább figyelmeztető. – Nem mehetsz be az éjszaka közepén egy alagútba, amit nem ismersz.

– De ismerem – fordulok vissza felé. – Erről nem akartam neked beszélni, de... – előveszem a papírosokat, amikre a térképet rajzoltam és a kezébe adom. Ahogy rápillant a lapokra, tekintete elkomorodik. Felteszem, ha korábban is tudta volna, hogy merre járok, amikor nincs velem, egy pillanatig sem tévesztett volna szem elől. Hátrébb lépek, hogy ő is beléphessen, de ahogy tekintete az enyémre rebben, mintha egy hatalmas szikla zuhanna a gyomromba. Az ellenkezőjét értem el ezzel, mint amit szerettem volna. Felé nyújtom a kezem, de csak mered rá, mintha békanyálas mocsárból emeltem volna ki.

– Nem – közli szárazon.

Tudom, hogy nincs jó kedve. Azok alapján, amit Gelwiel elmondott, nagyon szoros barátságban volt a korábbi szobatársával. Talán még haragszik is rám és a mesterekre, hogy elfoglaltam a helyét. De ha most nem jön velem, attól félek, hogy a szakadék csak mélyülni fog köztünk. Magam mellé ejtem a kezem és beletörődök a sorsomba. Nem rángathatom tovább, már az is csoda, hogy idáig eljött. Figyelem, ahogy ott áll előttem és azt latolgatja, hogy lehordjon-e, vagy a fülemnél fogva rángasson vissza a szobánkba. Most már tudom, hogy nem vagyok más, csak nyűg. Egy púp a hátán. Nem tudom, mit gondoltam, amikor azt hittem, barátok is lehetnénk. A csalódottság, ami rám tör, szinte elviselhetetlen.

Figyelem arcát, ahogy a kőfal lassan elindul és visszacsúszik a helyére. A kőfal, ami olyan szilárdan áll közöttünk, mint még soha. Mégis mindig itt volt. És nem tudom áttörni. A világ összes mágiája sem lenne elég hozzá. Engem is meglep a sóhaj, ami felszakad ajkaim közül. Nem értem, mi ez az érzés. Nem értem, miért vagyok zaklatott, hiszen mindig is egyedül voltam. Miért pont egy unalmas gyógyító barátságára vágynék? Talán azért, mert Eliath egyáltalán nem unalmas. Olyan, mint az időjárás, mindig más oldalát mutatja. Minden alkalommal valami újat ad, valami érdekeset. Mintha ezer arca lenne és mégis egy. De Eliath nem akarja, hogy megfejtsék. Nem egy kirakós, vagy egy újabb szórakozás. Ő élő, lélegző tünde, olyan összetett és bonyolult, mint egy műalkotás. Mint egy végletekig részletes szobor, vagy faragás. Csak a művész érti, mit látott benne. De nekem nincs hozzá szemem. Nem, ha ő eltakarja.

Ahogy a sötét, huzatos alagútban őrlődöm, meghallom a rejtett kőajtó nehéz zaját. Felkapom a fejem, szemeim elkerekednek a csodálkozástól, ahogy megpillantom az ismerős arcot a túloldalon. Azt hittem, már rég elment. Ahogy a barna szemekbe nézek, a gyomromban ülő szikla, mintha még mélyebbre rántaná a gyomromat. Nem szólok egy szót sem, amikor belép mellém az alagútba, ahol legfeljebb csak másfél tünde férne el egymás mellett. Szavak nélkül figyeljük egymás vonásait. Bárcsak a fejébe látnék! Bárcsak biztosan tudnám, hogy azzal, hogy itt van, kaptam egy újabb esélyt.

Aztán a kőfal ismét bezárul átadva minket a sötétségnek. Hátrébb lépek egyet és gondolataimat a kezemre összpontosítom. Nem kell sok idő, mire halvány derengés kezdi átvenni a feketeséget. Felemelem a kezem és figyelem, ahogy tenyeremben megszületik egy maréknyi fénygömb. Hideg, fehér fénye csak annyira világítja meg az alagutat, hogy ne bukjunk orra, ha elindulunk. Ebben a kísérteties fényben Eliath arca évtizedekkel idősebbnek látszik. Komor, és mélységesen magányos. Mintha a jövőbe látnék. Egy gyengére sikerült mosollyal próbálom meg elűzni sötét gondolataimat, másik kezemmel vigyázva megfogom a kezét és elindulok.

– Óvatosan – szólok hátra a vállam fölött halkan.

Percekig némán haladunk a szűk alagútban, de aztán lassan és biztosan, egyre erősödő hangon kúszik mellénk a víz hangja. Hallani, ahogy csordogál a falak közt, elrejtve a napfény elől, örökké a sötétségben törve utat magának. A huzat egyre erősebben ütközik arcunknak, táncra hívja Eliath szabadon lógó tincseit. A dohos levegő lassan kitisztul és olyan frissé és hűvössé válik, hogy szinte harapni lehet. Az alagút lassan kiszélesedik és Eliath felzárkózik mellém. Ahogy egyre beljebb haladunk, úgy válik csarnokká. A víz nem messze tőlünk tör elő, bokáig érő csermelyt formálva halad tovább, és beömlik egy szakadékba, amiről csak az istenek tudják, milyen mély. A barlang mennyezetén egy hatalmas, víznyelőszerű hasadék tátong, beengedve a Hold és a csillagok fényét, sejtelmes derengésbe borítva a teret körülöttünk. A hasadék alatt mohák, füvek és egyéb apró levelű növények vetették meg gyökereiket a durva sziklakő-padló repedéseiben. Olyan, mint egy lázálombeli oázis. Az egyik falon sötét levelű növény fut a fény felé, hófehér virágainak édes illata keveredik a vízpárától terhes levegővel.

Nem nézek Eliathra. Beiszom magamba a látványt, és tudom, hogy nem utoljára járok itt. Olyan ez a hely, mint a béke szigete. Mint az a kis rejtett terasz, amit Eliath mutatott.

– Hol vagyunk? – kérdezi halkan, hangjától mégis megelevenedik a levegő.

– Nem tudom – felelem őszintén, ahogy körbejárok a növények közt. – De biztosan az iskola területén kívül. – Végre erőt veszek magamon és felé fordulok. Nem tudok kiolvasni vonásaiból semmit, de látom rajta, hogy mélyen elgondolkodott. – Gelwiel érdeme is – teszem hozzá és fordítom arcomat a holdfény felé.

– Ő mutatta neked ezt a helyet? – hallom hangján a rosszallást.

– Nem, ő csak a konyhába vezető utat ismeri. – Lehunyom szemeim, ahogy a Hold előbújik a felhők közül. Hallom, ahogy Eliath elindul, körbejárja a barlangot. – Ezt a helyet én találtam. És meg akartam mutatni neked. Reméltem, hogy ettől jobb kedved lesz. Azért most kellett jönnünk, hogy lásd a Holdat – fordítom vissza felé a tekintetem.

Ahogy megtalálom alakját a félhomályban, megfagy bennem a vér. A szakadék szélén áll. Egy erősebb széllökés és már zuhan is. A jeges félelem úgy ragadja meg a gerincem, hogy egy pillanatig moccanni sem bírok. Mire a nevét kiáltanám, már késő lenne. Szinte már látom is magam előtt, ahogy zuhan, ahogy hosszú barna hajtincsei az utolsók, amiket látok, mielőtt végleg eltűnne a szakadék peremén túl tátongó sötétségbe. Szinte nem is érzem, ahogy lépek, egy pillanat alatt mögötte vagyok és karcsú derekát átkarolva húzom biztos távolságra a végtől. Meglepett hangja alig több egy fél-kiáltásnál, de nem hallom a fülemben zúgó vértől. Homlokomat a hátának döntöm.

– Ne csináld ezt velem – nyögöm elgyötörten. – Ha folyton az életedért aggódom, ki fog hullani az összes hajam.

Elengedem és elfordítom tekintetem, amikor szembe fordul velem. Soha többé nem akarom olyan tehetetlennek érezni magam, mint akkor. Soha többé nem akarom, hogy bárki élete is függjön tőlem. Elgondolkodva fürkészi arcomat. Szinte már szégyellem magam, azért amit tettem, amikor végre megszólal.

– Ennyire megviselt? – kérdezi halkan, és hangjában végre megtalálom azt az Eliathot, akivel az első nap találkoztam.

Megkönnyebbülve nézek vissza rá.

– Rettegtem – ismerem be. – Nem adhatod csak úgy a kezembe az életed.

– Ügyes voltál – rebben pillantása bekötött alkarjára.

– Hát nem érted? – kérdezem esdekelve. – Fogalmam sincs, mit csináltam. Meg is mérgezhettelek volna.

– De nem tetted – enyhül meg a tekintete, talán még egy halvány mosoly is bujkál benne. – Ez a legfontosabb.

– Megfordult már valaha is az okos fejedben, hogy nem bízhatsz rá ilyesmit egy olyan alakra, aki miatt kigyulladt egy szoba? – simítom tenyeremet a tarkómra. – Nem hallottad még, mennyire felelőtlen és veszélyes vagyok?

– Nem hiszek a pletykáknak – válaszolja egyszerűen. – Mikor veszed észre, hogy több vagy annál, mint amit rólad mondanak?

Nem felelek. Inkább hátat fordítok neki, hogy lassú léptekkel a pamacsokba gyűlt gyepre telepedjek. Az sem zavar, hogy a lecsapódó párát magába issza a nadrágom. Hallom Eliath közeledő lépteit, végül megáll mellettem.

– Szóval ezért nem jöttél vissza takarodóra – töri meg a csendet halkan.

– Úgy tűnt, nem vágysz társaságra – nézek fel rá. – Tiszteletben akartam tartani.

A Rovenn-nel történtek jobban megviseltek, mint vártam. Nem hittem volna, hogy ennyi emléket kavarnak fel, amiket már régen mélyre ástam magamban. Úgy tűnik nem elég mélyre. Régen aludtam ennyire rosszul, éber álmokban forgolódva megállás nélkül. Nem nevezném őket rémálmoknak, inkább zavaros emlékképeknek, amiktől újra reménytelen gyermeknek éreztem magam, aki nem találja helyét a világban. Egy gyermeknek, aki rossz helyre született, és ezzel magának és a családjának egyaránt csalódást okozott.

Hosszút pislogva űzöm el a szürke elmék foszlányokat, és inkább az előttem siető karcsú alakon pihentetem meg tekintetemet. Bárcsak egyszer órára sietne úgy, mint most, az istállóba. Hálás vagyok neki, amiért nem hozta fel a tegnap történteket, és nem keres magyarázatot csöndességemre. Talán nem is igazán érdekli. Néha nem tudom eldönteni, hogy kedveli a társaságomat, vagy csupán elfogadta, mint egy szükséges kényszert? Még mindig büntetésként él meg minden pillanatot, vagy megpróbálja élvezni? Valószínűleg az előbbi. Azonnal megragadná a lehetőséget, ha valahogy módjában állna visszatérni a sajátjai közé. A gondolatra, hogy ő is eltűnik az életemből, összeszorul a gyomrom. Döbbenten csúsztatom tenyeremet hasamra.

Hiányozna?

A felismerés kizökkent kedvtelenségemből, a folyékony ezüst tincseken szikrákat szóró napfény is ragyogóbbnak tűnik. Ki hitte volna, hogy szeretem kínozni magam. Csak ezért hiányozhat egy neveletlen mágus tanonc, aki az idegeimmel játszadozik.

- Itt várj – halk utasítása, és rosszat sejtető mosolya az, ami végleg visszaránt a valóságba. Nem tetszik ez az arckifejezés. Jobb lenne, ha vele mennék, még a végén egy meglovagolhatatlan lovat hoz nekem, csak hogy felbosszantson. – Bízz bennem – ráérzett a gondomra. Annyira meglep éleslátása, hogy már csak néma pislogásra marad időm, mielőtt elnyelné az istálló. Arun sokkal figyelmesebb a környezetére, mint először gondoltam. Mikor kezdtem el megkedvelni a társaságát? Mikor lettem újra kész közel engedni valakit magamhoz?

Tawarion elvesztése és árulása egy hatalmas, tátongó sebet hagyott maga után, ami nem akart gyógyulni. Egészen mostanáig. Szinte érzem, hogy lassan megalvad a vér, és enyhül a tompán lüktető fájdalom. Halk sóhajjal dörzsölöm meg mellkasomat, amibe hónapokkal ezelőtt mártották bele az árulás tőrjét. Kezdem érteni, hogy a családom miért inkább a valódi fegyvereket választotta. Azok gyorsabb, és kevésbé fájdalmas véget rejtenek magukban.

Arun ezt a pillanatot választja a visszatérésre, mintha ismét megérezte volna, mikor van rá a legnagyobb szükségem. A figyelmemet azonban az a nemes állat ragadja meg, akinek a kantárját a kezembe nyomja. Halovány, de igazi mosoly kúszik ajkaimra, ahogy elmerülök a meleg, barna tekintetben, ami kíváncsian végigmér. Most dönt a sorsom felől. Tenyeremet puha, bársonyos orrára simítom néma üdvözletképp. Csodálatos élőlény. A belőle áradó melegség és jellegzetes illat végre pezsdítő izgalmat ébreszt véremben. Nem is tudom, mikor lovagoltam utoljára. Kerültem a helyet az emlékek miatt, de hiba volt. Hiszen most azt tehetek, amit én akarok. Akár céltalanul is lovagolhatnék, míg le nem száll az éjszaka. Élvezhetném, hogy együtt vágtázunk, és magunk mögött hagyjuk a világot. Ahogy gyerekkoromban sokszor képzeltem.

- Remélem megfelel – csak messziről hallom szavait, amikből kiérezni ritkán látott mosolyát. Most még is csábítóbb látvány az ujjaim közt átfolyó puha sörény barna és fakófehér szálai. Azt hiszem átmentem a vizsgán, és megkaptam a beleegyezést.

- Gyönyörű – inkább a csodálatos lónak szólnak szavaim, semmint Arunnak. A melegbarna szemek szinte már szórakozottan csillognak a bók hallatán.

- Veryához beszéltem – ezt most komolyan mondta? Hitetlenkedve, mégis meglepően jókedvűen pillantok rá. A mosolya levakarhatatlan, de nem bánom, jól áll neki. Igazinak tűnik, mégis valami hiányzik belőle. Talán a lovaglásra mindkettőnknek szüksége van. Valójában meg sem lep, hogy egy ló véleménye jobban érdekli, mint az enyém. Eddig sem mutatott túl nagy hajlandóságot a tanácsaim betartására, vagy a véleményem kikérésére. Inkább elengedem a fülem mellett a megjegyzést, és az ő ébenfekete hátasához lépek. Halk üdvözlő szavaimra egy kedveskedő érintés a válasz. Puha orra csiklandozza érzékeny fülemet, képtelen vagyok ellenállni a feltörő kuncogásnak. Többször kéne meglátogatnunk ezt a helyet és ezeket a csodás teremtményeket.

Végig simítok az ívelt, izmos nyakon, de tovább már csak tekintetemmel folytatom az érintést. Gwilith láthatóan kedvel, de nem szeretném kihasználni a jóindulatát. Ki tudja milyen a természete, lehet ő sem kedveli, ha túl hamar, túl közel kerülnek hozzá.

- Hol a nyerged? – már a legutóbbi alkalommal is feltűnt a hiánya, de akkor betudtam az éjszakai sietségnek. Megértettem, hogy nem akarja húzni az időt, amikor bármelyik pillanatban lebukhat. Most azonban bőven megtehette volna, hogy felnyergeli.

- Gwilith nem szereti a nyerget. Már az is csoda, hogy a kantárt elviseli. Te például fel sem ülhetnél a hátára. Csak nekem engedi meg – micsoda páros. Tökéletesen kiegészítik egymást. Egy makacs paripa, és egy csökönyös tünde. A sors rendelte el, hogy ők egymásra találjanak. Ettől függetlenül nem kéne ilyen nagyra lennie magával. Erősen kételkedem benne, hogy ledobna a hátáról, hiszen legutóbb Arun maga nyújtotta a kezét, hogy felhúzzon maga mögé. Inkább nem is teszem szóvá hibás logikáját, csak megforgatom a szemeimet.

Szinte azonnal átjár egyfajta nyugalom, amint elhelyezkedem Verya nyergében. Kényelmes és tökéletes. Csupán a néhány ficergő lépés elég ahhoz, hogy tudjam mennyire nyugodt vérű lóról van szó. Össze sem hasonlítható a sötét ménnel, aki már alig fér meg a bőrében. Akár a hátán ülő ezüsthajú tündével együtt. Nem tudom melyikük tekintete csillog izgatottabban, de el kell ismernem, egy kicsit rám is átragad a lelkesedésük.

- Verseny az erdő széléig? – szinte még ki sem értünk az épületből, már fordul is felém. Az arca olyan, mint egy vásott kölyöké, aki éppen csínytevésre készül. Aggódnom kéne, mégsem teszem. Azt hiszem tehetett valamit a reggeli teámba.

- Mindenben a kihívást keresed. Nem élvezhetnénk egy kicsit tovább a reggeli sétát? – olyan régen ültem lóháton, hogy minden percet ki akarok használni. Méltatlankodó sóhaj mögé rejtem ezt a vágyakozást. Nem akarom megadni neki az örömöt, hogy megtudja mennyire jól esik a kikapcsolódás. Még akkor is, ha igazából tanulási célzattal vagyunk itt.

- Ahogy szeretnéd, öregember. Akkor ott találkozunk – mire felfogom szavait, Gwilith kiugrik, és beleveti magát a csillogó harmattal fedett mezőbe. Csak egy kiáltásra telik, amit már nem is hall. Vagy inkább nem akar meghallani.

- Csak nem hagyhatjuk nyerni, ugye? – halkan mormogom szavaim Verya sörényébe hajolva. Az illata puha és megnyugtató. Mintha csak helyeslően bólintana, mielőtt vágtázni kezdene. Halvány mosollyal emelkedek el kissé a nyeregből, üdvözölve az arcomba csapó kora reggeli hűvös levegőt. Bár évek óta nem ültem lóháton, könnyedén visszatérnek a berögzült mozdulatok. Veryaval könnyű. Pár vágtaugrás elég, hogy egymásra hangolódjunk. Fáj ezt mondani, de Arun tökéletesen választott. Úgy tűnik a lovakhoz legalább olyan jól ért, mint tornyok felrobbantásához.

Mintha csak megérezné, hogy körülötte járnak gondolataim, hátra pillant száguldó ménje hátáról. Határozott vonásaiban nyers vadság rejlik, tekintete zafírként csillog a lelkét elárasztó boldogságtól. Máskor viszketni kezd a tarkóm, ha így néz rám, de most tetszik. Mert ez a mosoly nem illik egy iskola falai közé, viszont annál inkább passzol a zabolázatlan vágtához, és a minket körbevevő lüktető természethez. Tetszik a mosolya. Mert most igazán boldognak és felszabadultnak tűnik. Most először.

Alig pár méterrel előznek meg minket. Nem terveztem versenyezni, mégis kissé rosszul érint, hogy legyőzött. Bár lehet, hogy csak az önelégült vigyort viselem nehezen, ami ajkain pihen, mikor lecsúszik Gwilith hátáról. Ezüst tincseit összekuszálta a szél, nadrágjának szára nedvesen tapad rá ott, ahol a magas fű ráragasztotta a harmatot. Legközelebb nem hagyunk nekik ennyi előnyt, és legyőzzük őket. Csak azért sikerült, mert pár másodperccel hamarabb indult.

Magamat is meglepem, hogy mennyire nehezemre esik hátra hagyni lovainkat, de nélkülük könnyebb lesz az erdőben való mozgás. Arun arcán ugyanezt a szomorú lemondást és beletörődést látom. Kezd kicsit megijeszteni, hogy vannak közös vonásaink.

- Mi ez? – úgy méregeti a felé nyújtott lapot, mintha mérgező bogyókat kínálgatnék. Megtehetném, úgysem ismerné fel őket. Bár valamennyire próbálkozik, még nagyon az elején jár a tanulmányainak.

- Egy lista azokról a növényekről, amiket be kell gyűjtenünk. étfelé szedtem, hogy gyorsabban haladjunk. Ne hidd, hogy hagylak lazsálni – itt az ideje, hogy ő is kivegye a részét ebből a feladatból. A héten fel akarom vetni neki a mágia használatának lehetőségét, hiszen ő jobban ért a finom részletekhez, mint én. Talán többet is fog érteni a könyvekből. lapvető gyógyítási technikákhoz én is használom a mágiámat, de ez kicsit összetettebb a leírások alapján. Nem annyira, mint amit a magas szintű kurzusokon oktatnak, de talán arra elég, hogy lekösse Arun figyelmét. Beletörődő fintorral fogadja el, hogy most nincs menekvés, és elveszi tőlem a papírt. – Fel kell tudnod ismerni őket, mert a napokban pontosan ezekről olvastál – már csak abban kell reménykednem, hogy figyelmesen tanult. Át fogom nézni, amiket gyűjtött, de remélem nem csinál nekem túl sok plusz munkát.

- Ez most egy vizsga? – akár annak is nevezhetjük. De miért élénkül fel a vizsga gondolatától? Nem tetszik ez a villanás a tekintetében. nem tetszik, mégis örömmel fogadom. Talán megsütött a reggeli Nap ébredező ereje. – Mit kapok, ha hibátlanul összeszedem a gazokat? – szóval erre ment ki a dolog. Egy újabb verseny. Verseny saját magával. Milyen reménytelen egy tünde.

- Óh, fanfárokat, kitüntetést és egy emléktáblát – gúnyosan tárom szét kajaimat, de igazából nem bánom. Minden motiváció értékelendő, akkor is, ha ennyire… egyszerű. Ha hibátlanul összegyűjtöd a növényeket – adja meg nekik a tiszteletet. Ezek az élőlények millió életet mentettek már meg, és egyszer talán neki is szüksége lesz a segítségükre. Nem packáznék az istenekkel és szellemekkel a helyében. –, akkor talán sikerül teljesítenünk a feladatot, amit a mester adott. Ha sikerül teljesítenünk a feladatot, akkor talán Folen mester is látni fogja, hogy a javulás útjára léptél és talán előbb visszaenged a tornyodba robbantgatni – gondolom még mindig ez a legnagyobb vágya. Pedig tehetséges mágusok is válhatnak kiváló gyógyítóvá. Arun még a vérmérséklete ellenére is tehetséges lehetne a mi világunkban. Vajon hogyan tudnám erre ráébreszteni? Miért hiszi minden mágus, hogy az erejét csak harcra és pusztításra használhatja? Na meg néhány bűvészmutatványra.

- Te most gúnyolódsz rajtam? – meglepő, hogy én is tudok? nem vagyok annyira karót nyelt, mint gondolod, Arun. Nagyon sok mindent nem tudsz még rólam. Hogyan is tudhatna, mikor elzártam magam a világ elől? Már én magam sem emlékszem tisztán, hogy milyen voltam ezelőtt. Abban a pár lehetetlenül rövid hónapban, amikor Tawarion segített kilépni az árnyakból, amikben a gyerekkorom töltöttem. Az árnyékból, ahová ő maga lökött vissza.

Összeszorult torokkal fordítok hátat Arunnak, hogy elrejtsem előle érzéseimet.

- Váljunk szét – nem hallani hangomban a zaklatottságot. Hosszú évek tapasztalatainak köszönhetem, és egy olyan családnak, amiben az érzelmek gyengeségnek számítottak. Néma hálával üdvözlöm a listámon lévő első növényt. Gyengéden simítok végig széles levelén, mielőtt letépnék néhányat. A munka segít elterelni a gondolataimat. Segít arra koncentrálni, ami igazán fontos. A gyógyításra.

Az egyetlen, amit nem tudok kizárni, az ezüst hajú tünde jelenléte mögöttem. Miért? Miért pont ő jut át ezeken a falakon?

oOoOo

Hátamat egy fa törzsének támasztva figyelem, ahogy Arun újabb és újabb csomag élelmet vesz elő hátizsákjából. Arca maszatos a porhanyós földben való kutakodástól, ezüst tincsei között megült egy apró, száraz levél. Nincs okom megszólni őt, ügyesen dolgozott. Lelkiismeretesen megkeresett minden növényt, és meglepő, de nem hibázott. Úgy tűnik mikor éppen sikerül rávenni a tanulásra, akkor komolyan veszi. Ahogyan az evést is. Hozott magával bármi mást szendvicseken, péksüteményeken és gyümölcsökön kívül? Kétlem. De nem bánom, mert én teljesen elfeledkeztem róla. Körültekintőbbnek kell lennem, nehogy baja essen a szivárgó mágiája miatt. Nehezen szokom meg, hogy magamon kívül másra is ügyelnem kell.

- Azt olvastam az egyik könyvben, hogy mindig azok a gyógynövények nőnek körülöttünk, amikre szükségünk van – tényleg csak akkor marad csöndben, ha éppen étel van a szájában. Legalább ehhez az egy illemszabályhoz tartja magát, ha a többi nem is igazán az erőssége. A szavai azonban elgondolkodtatnak. Elmerengve forgatom ujjaim között az almát, amit néhány pillanattal ezelőtt nyomott a kezembe.

- Én úgy gondolom, hogy a sérüléstől, vagy betegségtől függően keressük tudat alatt a megfelelő alapanyagokat, és a többit nem vesszük észre, mert azokra éppen nincs szükségünk – az elménk tökéletesen tudja mire van szüksége a testünknek. Legyen szó ételről, gyógyszerről, vagy akár személyekről. Sőt, helyeken is érezhetjük, hogy oda tartozunk, vagy éppen ártani fog nekünk. Hiszek benne, hogy ezek nem felsőbb erők által irányított dolgok, hanem a testünk jelzései, amiket nem szabad figyelmen kívül hagynunk.

- Igen, ennek így több értelme van – újabb pillanat, amikor egyetértünk valamiben. Tényleg riasztóan sok kezd lenni belőle. – Ugyanebben a könyvben olvastam, hogy bizonyos mérgeket és mély vágásokat mágiával is meg lehet közelíteni – pontosan ez az, amit szeretnék vele majd átbeszélni. Legalábbis az alapjait, és az elméleti kivitelezést. Viszont ahhoz, hogy ezeket hatékonyan tudja valaki használni, áthatóan kell ismernie a test felépítését és működését, valamit a különböző mérgek összetevőit és hatásait. Nem lehet csak úgy robbanthatni és mágikus trükköket puffogtatni.

- Igen, de… - mielőtt vele is megosztanám a finom részleteket, bevillan valami. Hogyan olvashatott ezekről? A mágusok nem hiszem, hogy gyógyítással foglalkoznának, a könyvtárra pedig allergiás. Mind a két téma, amit megemlített, a szobámban lévő kötetben szerepelt. – Ezt a könyvet oda sem adtam neked! – ártatlannak tűnő vigyora nem tud megtéveszteni. Szándékosan kutakodott a holmim között, vagy csak véletlen akadt a kezébe?

- Elnézést, nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem ahhoz, hogy beleolvassak egy könyvbe, ami a szobában hevert – hajlok a véletlenre. Elbűvölve figyelem ahogy rózsaszín nyelve eltűntet némi csillogó cukrot az ujjai hegyéről. Folyton ezt csinálja. Úgy nyalogatja magát, mint egy macska. Gusztustalan kellene, hogy legyen, de valamiért nem érzem annak. Aruntól még ez is valahogy természetesen hat. Neki miért nézek el több mindent, mint más tündéknek?

- Nem gondoltam volna, hogy magadtól a kezedbe veszel egy könyvet – lehet tényleg nem kutakodott? A könyveimet gyakran hagyom szét, és ha nagyon unatkozott, el tudom képzelni, hogy egyszerűen csak belepörgetett, hátha talál egy izgalmas kifestőt. A mágia szón pedig valószínűleg azonnal megakadt a tekintete. Jellemző.

- Sok mindent nem gondolnál rólam – ebben van valami. Arun újabb és újabb meglepetésekkel lát el, és ki tudja mit hordoz még magában. Egymás mellett élünk, de alig tudunk valamit a másikról. Mindkettőnk múltja a homályba vész, és egyikünk sem engedi be a másikat a sötétségbe. Miért is tennénk? A mesterek hamarosan megkönyörülnek rajta, és visszatérhet a megszokott életéhez. Én pedig egyedül maradok. Ismét. Nem akarom újra érezni az elvesztés fájdalmát, így jobb, ha nem is kerül közelebb hozzám. Mégis, görcsbe rándul a gyomrom a gondolattól, hogy a szobánkban lévő másik ágy ismét üres lesz. Hogy ez a bosszantó tünde már nem fog minden szavával és tettével az én idegeimmel játszadozni.

Mikor kedveltem meg őt?

A zavart csak egy még nagyobb sokk követi. Döbbenten figyelem az ölembe dőlő tündét, aki ficeregve helyezi magát kényelembe combjaimon. Egész testem megfeszül a váratlan érintéstől. Szokatlan, hogy valaki ennyire közel kerül hozzám. Szokatlan, de egyáltalán nem taszító. A szüleim még az ölelésekkel is fukarkodtak, ezért váltam én is távolságtartóvá. Sem fizikálisan, sem lelkileg nem kerültem soha senkihez túl közel. Egyetlen személyt leszámítva.

- Mit csinálsz? – nem értem őt. Alig ismerjük egymást, miért ilyen közvetlen? És nekem mit kéne ezzel tennem?

- Alszom. Csak nem gondolod, hogy bemocskolom falevelekkel és bogarakkal a gyönyörű hajamat? Te megtanítasz gyógyítani, én megtanítalak lazítani. Élvezd a jó időt, a napsütést és a virágillatot Eliath – az egész annyira abszurd. Hiába vigyorog, én képtelen vagyok elmosolyodni játékos megjegyzésén. Kétlem, hogy a tincseit féltené, hiszen az istállóban alvás sem a legtisztább dolog, mégis megtette volna. Ez csak kifogás, hogy az ölembe feküdhessen. Talán így is bosszantani akar? Ha igen, rossz úton jár. Inkább tanácstalan vagyok, mint dühös.

Elgondolkodva figyelem arcát, a nyugalmat, ami eluralkodik vonásain. Valóban tanítjuk egymást? Annyira különbözik a világunk egymástól. Annyira másképp látunk dolgokat, de talán pont erre van szükségünk. Egy új nézőpontra, ahonnan rátekinthetünk az életünkre. Talán meglátjuk hol hibáztunk, és merre kell tovább haladnunk.

- Nem biztos, hogy még emlékszem hogyan kell – inkább csak magamnak motyogom halk megjegyzésemet. Nem tudom, mikor lazítottam utoljára. Minden időt, amit nem tanulással töltöttem, pazarlásnak éreztem. Elvesztegetett pillanatnak. Mintha mindig attól tartanék, hogy a családom visszaránt, és örökre elszakít a gyógyítástól. Talán így is van. Talán ezért akarok minél több dolgot megtanulni amíg még nyugalmam van. Vajon keresnek majd valaha? Tíz, ötven, vagy száz év múlva felkutatnak, hogy megpróbáljanak meggyőzni a kötelességekről. Nem hiszem. Ha mégis megtennék, képes lennék nekik nemet mondani. Ehhez már elég erős vagyok.

- Miért vagy ennyire megszállottja a tanulásnak, Eliath? – megrezzenve figyelem a lassan mozgó ajkakat. Azt hittem már alszik. A szemei még mindig lehunyva, arcán a lombok közt átszűrődő napsugarak fényfoltjai játszadoznak. Megértem Gelwielt, Arun gyönyörű tünde. Amíg ki nem nyitja a száját. Azután meg inkább megütnéd, mint megcsókolnád.

- Mindenkit az csábít, ami egykor tiltott volt a számára – bukik ki belőlem halkan az igazság. Ezek a szavak többet mondanak a múltamról, mint eddig bármi, amit megosztottam vele. Nem is értem miért tettem. Ösztönös volt. Nem akartam hazudni neki. Arun nem ostoba, lassan össze fog állni neki a kép, az apró morzsákból. Mennyire bánnám, ha így lenne? Nem tudom. Még nem.

A ránk telepedő csendet csak a levelek halk suhogása töri meg. A nap legmelegebb óráiban még az állatok is pihennek. A madarak visszahúzódnak a lombok közé, a rovarok csendesen meghúzzák magukat a fűszálak közt. A természet nyugalma.

- Akkor tiltsalak el a pihenéstől? – most tudtam, hogy nem aludt még el. Figyeltem a vonásait. Gondolkodott, messze járt, de nem aludt. Valószínűleg a szavaimon elmélkedett, de okosan nem kérdez rájuk. Újabb bizonyíték rá, hogy Arun nem meggondolatlan. Legalábbis nem minden esetben.

- Aludj, léhűtő tünde – halvány mosolyom tükörképe rémlik fel az ő ajkain is. Hálás vagyok neki, amiért megpróbálta egy bugyuta poénnal oldani a feszült hangulatot. Kivételesen eltalálta mikor kell visszavonulót fújnia.

Nem szól többet, nem vitázik, csak teljesíti az utasítást. Vonásai ellazulnak, ajkai elnyílnak, ahogy ahogy távol sodródik a valóságunktól. Elgondolkodva figyelem a határozott, jellegzetes vonásokat. A tökéletesen faragott arcot, ami elsőre durvának tűnhet, de lassan felfedezhetőek benne a finom részletek. Ha valaki elég ideig nézi, megláthatja bennük a tündét, akit talán Arun maga sem ismer. Fiatalabbnak tűnik, mint éber valójában. A combomon ezüst higanyfolyóként szétterülő tincsek túl csábítóak. Óvatosan érintem meg őket, hogy ne ébresszem fel gazdájukat. Lehetetlenül puhák, mintha bármelyik pillanatban szétporladhatnának az ujjaim között. Durvábbnak hittem őket. Nem olyan, mint a megmunkált ezüst, inkább puha, mint a földből kibányászott nyers ezüstérc. Még sosem látta ehhez hasonlót. Honnan jöttél Arun? Kitől örökölted ezt a különleges külsőt? És mi tett téged azzá, aki vagy? Egy élettel teli, vakmerő, idegesítő tündévé.

Mosolyogva hunyom le szemeimet, és döntöm hátra fejem a fa törzsének. Talán igaza volt Arunnak. Egy kis pihenés nem árthat.

oOoOo

Nem tudom mennyi idő telik el, de mikor kiszakítom magam az álmok birodalmából, már sokkal hűvösebb a levegő. Nem nehéz a párától, és a madarak dallamos éneke és felcsendül időnként. Lassan, hunyorogva nyitom ki szemeim, és fájdalmas fintorra mozgatom meg elgémberedett nyakamat. Ülve aludni egy fának dőlve nem éppen a legkényelmesebb pozíció.

Arun már nem fekszik rajtam, hanem velem szembe ülve majszol egy süteményt. Tekintete arcomat fürkészi, és van egy olyan érzésem, hogy nem pár pillanattal ezelőtt kezdett bele. Nem ítélhetem el érte, hiszen én is ezt tettem, mielőtt elaludtam volna. Zavartan tűröm fülem mögé tincseim, és húzom lábaimat törökülésbe. A zsibbadás és a görcs lassan enyhül.

- Jól áll neked a pihenés. Mégiscsak eszedbe jutott hogyan kell – elégedett vigyora arra csábít, hogy hozzávágjak valamit. Miért kell kényszeresen mások orra alá dörgölnie, hogy igaza volt? A szerénység fogalmát vajon ismeri? Ha igen, akkor is biztos vagyok benne, hogy még sohasem gyakorolta.

- Sokat törtem rajta a fejem – gúnyos megjegyzésem csak még szélesebbé varázsolja mosolyát. Az utolsó falat eltűntetése után megtámaszkodik maga mögött kezeivel, és felpillant a lombokra. Sokkal jobban illik ide, mint egy könyvtárba, ezt el kell ismernem. Miért erőlteti akkor a tanulást? Miért nem él szabadon, és teszi azt, amihez csak kedve támad? Talán túl nagy az ereje, és sosem engednék el a mesterek? Ha kicsit jobban ismerném, talán megkérdezném, de így nem érzem, hogy jogom lenne hozzá. Inkább máshonnan közelítek. – A mágus tanulmányaidat is ilyen komolyan vetted? – ha igen, akkor szeret tanulni és fejlődni. Ha nem, akkor csak kényszerből tölti az életét az iskolában. Pedig itt tanulni valódi megtiszteltetés.

- Azok izgalmasabbak voltak, mint a kertészkedés – csak félig-meddig pillant rám szempillái alól. Fintorogva forgatom meg szemeimet a lekicsinylő megjegyzés hallatán. Megint ezt csinálja. Úgy tesz, mintha a gyógyítás csak egy unalmas hobbi lenne, amit azok a tündék űznek, akik bele vannak szerelmesedve a növényekbe. Nem látja az igazi értékét. Az izgalmat, ami benne rejlik.

- Miért nézed le ennyire a gyógyítókat? – végre hajlandó előre billenteni a fejét, és rendesen a szemembe nézni. Az átható tótükörhöz hasonlatos tekintet szinte magával ránt, mint egy örvény. Koncentrálnom kell, hogy ne vesszek bele.

- Nem nézem le őket – apró vállrándítással javít ki. Hát persze. Tiszteletből nevez minket kertészeknek, akik ostoba gazokkal szórakoznak, miközben nyakig piszkossá válnak. – Egyszerűen nem érdekel különösebben, amit csinálnak. Hiányzik belőle az izgalom – elgondolkodva fürkészem vonásait. Azt hiszem nem érti. Számára az izgalmat robbantgatás, tűzgolyók dobálása és portálok nyitogatása jelenti a világunk különböző pontjaira. Pedig az izgalom egészen más fajta is lehet. Olyan, ami nem felpezsdíti a véred, hanem mozdulatlanná fagyaszt. Amit meg kell tanulnod kezelni, különben a tétovázásod könnyedén valaki halálát okozhatja.

- Valóban? – mire észbe kaphatna, már előre hajolva szerzem meg övéről a karcsú tőrt, amit szinte mindig magánál hord. Ujjai megrebbennek, ahogy csuklóm után nyúl, de a döbbenet lelassítja őt. Csak a levegőt érintheti, mikor én már saját alkaromhoz nyomom a fegyver csillogó pengéjét.

- Eliath mit csi… ne! – arcom megrándul, ahogy a hűvös fém felhasítja ingemet és az alatta húzódó puha húst. A fájdalom végig cikázik testemen, de a penge nem remeg meg. Egy tökéletes hosszú, közepesen mély vágást hagy maga után, mikor Aurn kitépi ujjaim közül. – Mi a francot művelsz? – hangja egyszerre dühös és döbbent, miközben hatalmasra nyílt szemekkel, sápadtan figyeli a földre hulló forró vércseppeket. A tőr térdelő alakja mellett tompán puffanva zuhan a fűbe.

Testem időnként megrezzen a fájdalomtól, de mély, tudatos lélegzetekkel nyugtatom le testemet. Nem hagyhatom, hogy szívem vad száguldásba kezdjen, azzal csak időt vesztenék. Óvatosan leengedem karomat, hogy a ragacsos vér lassan lefolyva, ujjaimról csepeghessen tovább.

- Miért vagy ilyen zaklatott? Ez csak egy sérülés, nincs benne semmi izgalom – fejemet oldalra billentve figyelem ahogy megrándul, mintha pofon vágtam volna. Arca sápadt, már-már sajnálom, hogy ezt teszem vele, de ha másképp nem érti meg, akkor drasztikus módszerekhez kell nyúlnom. Tekintete arcomra rebben, majd vissza a lassan csepegő vörös cseppekre. Várom, hogy mozduljon, várom, hogy tegyen valamit, de még mindig belefagyott a döbbent sokkba. Igazából pontosan ezt vártam. Nem hiszem, hogy a vér látványa borította ki, hiszen elrontott varázslatok mellett ő is biztosan sérült már meg. Azért viselkedik így, mert ez az én vérem. Nem számított rá, hogy látni fogja. Legalábbis nem így és nem itt. De az igazi sérülések ritkán érkeznek várt helyekről. – Lassan kezdeni kéne vele valamit, ha nem szeretnéd, hogy elvérezzek – valójában még messze vagyok attól a vérveszteségtől, ami halálos lehet, de a tompa zsibbadást már érzem. Mintha egy álomból ébredne, végre megmozdul. Ujjai gyengéden fonódnak csuklómra, és emelik magasabbra karomat. Másik kezével sietve tűri fel véráztatta, szakadt ingemet. Arca megrándul a hosszú vágás láttán. – A táskámban megtalálsz mindent, amire szükséged lehet – hangom még mindig nyugodt, szinte fájdalmasan nemtörődöm. Mintha nem csináltam volna vagdalthúst a karomból néhány perccel ezelőtt.

- Tartsd a magasban a kezed – nem tudom eldönteni, hogy dühös, vagy aggódik. Talán a kettő egy furcsa keveréke. Mindenesetre úgy teszek, ahogyan kéri, míg a táskámból előveszi a kötszereket, és a ma gyűjtött gyógynövényeket. Végig figyelem a munkáját, de nem hibázik. Ügyesen választ ki néhány levelet, ami a sebbe nyomva csökkenti a fertőzés kockázatát, és bogyókat, amiknek a leve bőrön át felszívódva is csökkenti a fájdalmat. A kötözés gyors, pontos, és kellően szoros. Mégiscsak tanult valamit.

- Ügyes – jegyzem meg halk biccentéssel, mikor végez. A rám villanó tekintet egy viharos, háborgó óceánhoz hasonlít, de nem rémít meg. Mások talán fejvesztve menekülnének a közelgő hullámok elől, de én láttam már rosszabbat. És amúgy is, ha fel akarna gyújtani, már megtette volna.

- Mégis mit képzeltél Eliath?! Miért csináltál ekkora ostobaságot? – azt hittem kiabálni fog, de a hangja inkább hűvösen dühös és számonkérő. Alig emeli meg kissé. Talán még a döbbenet és sokk utóhatása. – Mi van, ha átvágsz valami fontosat? – akár meg is sértődhetnék azon, hogy kinéz belőlem ilyen hibát. Jobban ismerem a tündék és emberek anatómiáját, mint gondolná. A gyógyítóknál is jobban. Hiszen azt is megtanultam, hogyan kell elpusztítani valakit.

Válasz helyett megragadom csuklóját, és ujjaimmal kitapogatom pulzusát. Szíve riadt, kalitkába zárt madárként tombol, kétségbeesetten küzdve a szabadságért. Elértem, amit akartam.

- Ha a gyógyításból hiányzik az izgalom, akkor miért ver ennyire a szíved? – dühösen rántja el tőlem kezét, és fel is pattan a földről. Ha most nem fogja felgyújtani a hajam, akkor soha. Ujjaira rebben tekintetem, de egyelőre nem látok szikrákat. Kezdetnek nem rossz. – Érted, hogy miért tettem, Arun? – szinte várom, hogy szemen köpjön, belém rúgjon, vagy egyszerűen itt hagyjon. De egyiket sem fogja megtenni. Látom a tekintetén, hogy nem fogja. Remélem, hogy ennyire már ismerem. Hosszú perceknek tűnik, mire végre bólint. Apró, ingerült, de bólintás.

- Akkor is ostobaság volt – vállamat megvonva dőlök vissza a fa törzsének. Még nem lenne okos döntés felállni, hacsak nem akarom a frászt hozni rá egy ájulással is. Ismerem a korlátjaimat, néhány perc és rendben leszek.

- De hatékony ostobaság – nem túl elegáns horkantással kezdi visszapakolni holmijainkat a táskákba. – A gyógyítás izgalmas és fontos. A körülötted lévők számítanak rád. Sokszor az életüket adják a kezedbe. Tudnod kell kezelni ezeket a helyzeteket, mert egyetlen másodpercen is sok múlhat. Ezért nem szabad félvállról venned, Arun. Amíg itt vagy, és velünk tanulsz, ezt el kell fogadnod – nem szól semmit. Egy hosszú pillanatig arcomat fürkészi, majd hátat fordít nekem, és elsétál a lovakhoz. Gwilith elé üget, és már-már vigasztalóan simítja puha orrán Arun arcához. Egy ideig figyelem, ahogy halkan, talán némán társalognak, majd lehunyom szemeim, hogy pihenjek még néhány percet.

Az ezüst hajú tünde ezek után alaposan át fogja gondolni mit kér tőlem. Azt hiszem eltérő képünk van a lazításról. Sajnálom Arun. Egyszer talán majd megértesz.

oOoOo

Az elmúlt pár nap viszonylagos nyugalomban telt. Lassan Arun is megenyhült, és úgy tűnik elfogadta a tettemet. Megértette miért volt rá szükség, és bár látom rajta az ingerültséget, mikor kötést cserél, megvolt a haszna. Azóta sokkal komolyabban veszi a tanulást. Persze ő még mindig Arun, időnként eltűnik pár órára, hosszasan panaszkodik egy-egy unalmasabb lecke fölött, és a nem túl érdekfeszítő órákon pótolja be az éjszaka kimaradt alvást. De ez nem fog változni. A hozzáállása viszont talán megváltozott. Vagy csak én szeretném ezt látni. Közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy a hétvége első napján minden alkalommal kilovaglunk majd. Neki jutalom, nekem kikapcsolódás. Persze csak azzal a feltétellel ment bele, hogy nem fogok tőröket döfködni magamba. Tudom, hogy neheztel még azért, ami történt, de idővel majd elfelejti. Legalábbis a dühöt. Az emlék örökké vele fog maradni, de ez így van rendjén. Talán ez segít majd neki kiváló gyógyítóvá válni.

- Még mindig nem hiszem el, hogy ezt tetted – Gelwiel fejcsóválva pillant a kötésre, ami azóta is alkaromat díszíti. Éppen kedvenc foteljében pihen a növényeimmel körbevett sarokban. Ölében egy vaskos könyv pihen, csak úgy, mint az ágyán üldögélő Arunéban, és az enyémben. Csatlakozott párosunkhoz egy bonyolultabb tananyag feldolgozásában. – Neked valami komoly gond van a fejeddel, Eliath – halvány mosollyal rántom meg vállaimat. Csak egy halvány, alig látható heg fog maradni utána, de Arunnál elérte azt a hatást, amit reméltem. Nem bánom, hogy megtettem.

- Én is folyton ezt mondom neki – remek. Megint egyetértenek valamiben. Szemforgatva vágok egy párnát Arunhoz, aki széles vigyorral kapja el még a levegőben.

- Összefogtatok ellenem? – fáradt sóhajjal döntöm fejemet a kőfalnak, és fintorogva dörgölök le egy tintafoltot kézfejemről. Egyszerre bőven elég az egyikükkel vitába szállnom, de ha együtt támadnak rám, akkor már fogalmam sincs, hogy fogok ellenállni. Ahogy megjósoltam, szörnyen veszélyes páros ők ketten.

- Az ostobaságod ellen fogtunk össze – hát persze. Lassan lapozok a könyvben, elmémben forgatva Arun szavait. Nem érzem, hogy ostoba döntés lett volna. Drasztikus és váratlan igen, de nem ostoba. Azt hittem Gelwiel mellém fog állni, hiszen ő is gyógyító, de tévedtem. Túlságosan hasonlítanak Arunnal.

Némán hallgatom, ahogy semmiségekről kezdenek beszélgetni. Pletykák, és olyan témák, amik engem teljesen hidegen hagynak. Csak fél füllel hallgatom, hogy milyen történetek keringenek a mesterekről, hogy merre lehetnek a kastély titkos kincseskamrái, ahol a különleges varázstárgyakat őrzik, és hogy hogyan lehet eljutni a pincébe, ahol egy leláncolt sárkányt tartanak. Egyiknek sincs bizonyított valóságalapja, de ez a két tünde odáig van az ilyen történetekért és kalandokért. Egyszer ez fogja veszélybe sodorni őket, ebben egészen biztos vagyok.

- Igaz, hogy egy diák eltűnt? Hallottam, ahogy erről suttognak az egyik vacsoránál. A mesterek szerint hirtelen elhagyta az iskolát, de…

- Arun, ezt ne! – Gelwiel halk sziszegése későn jön. Túl későn. A testemben szétáradó fagyos hideg a légzést is nehézzé teszi. Ujjaim megremegnek, a valós világ elhomályosul. Összemosódik az előtörő emlékekkel. A fájdalommal. A csalódottsággal. Az ürességgel. El kell innen mennem. Nem tudok itt maradni. A falak mintha egyre közelebb osonnának. Lassan megfojtanak.

A könyvem halkan koppan az asztalon, a szék a padlóra borulva csattan. De alig hallom. Nem hallok mást, csak tompa zúgást és fájó üvöltő emlékfoszlányokat.

- Ő sosem tenne ilyet!

- Azt mondta nincs miért maradnia.

- Nem! Ő sosem tenné ezt! Sosem hagyna itt szó nélkül… Ő nem…

- El kell mennem a könyvtárba – nem is tudom, hogy kimondom-e a szavat, vagy csak akarom, de nem tudok koncentrálni. Most nem. Itt nem. Levegőre van szükségem. Tiszta, friss levegőre.

Feltépem az ajtót, és hosszú léptekkel indulok meg a kert felé, ami mindig menedéket nyújt. Amit senki sem ismer rajtunk kívül.

Rajtam és Tawarionon kívül.

Rajtam és Arunon kívül.

Összemosódik a múlt és a valóság. Az éles fájdalom, és az eltompult lüktetés. Nem akarom újra átélni.

Nem.

Levegőre van szükségem.

– Hogyan lehet, hogy a gyógyítók nem halnak bele néhány hét alatt az unalomba? – teszem fel a költői kérdést.

Úgy érzem, még egy bekezdés a sebkötözésről, fertőtlenítésről, valami gusztustalan betegségről, vagy egy bűzölgő masszává főzhető növényről, és én magam is elpusztulok. Gyönyörű idő van odakint, tökéletes úszáshoz vagy lovagláshoz, de ehelyett idebent kókadozunk, mint Eliath növényei a sarokban. Kezdem azt hinni, hogy azért kuksolunk annyit a négy fal között, mert neki kiütései lesznek a napfénytől. Mintha olvastam is volna valami hasonlót az egyik könyvében.

– Még csak három napja próbálkozol a mi életvitelünkkel, idővel talán te is megtalálod benne az élvezetet – pillant felém szobatársam kétkedő pillantással. Hogy ez a tekintet annak szól-e, hogy nem hiszi el a saját szavait, vagy annak, hogy nem érti, én mi unalmasat találok a tanulásban, nem tudom.

– Kötve hiszem – biztosítom őt a nyilvánvalóról.

– Egy kicsit sem tetszik az új tudás, amit megszerzel? – kérdezi és magához veszi az almát az asztalról.

– Mindenféle kóró, gomba, és undorító betegség? – kérdezek vissza elfintorodva, amire válaszol csak elmosolyodik. – Nem bántam volna, ha sosem látok kelésekről készült vázlatokat – csukom be a könyvet és dobom odébb.

Bárhol lehet felőlem, csak ne az én kezemben. Eliath halk kuncogása mégis visszahúz a tündéhez, és nem folytathatom tovább dünnyögésemet. Kellemes a fülnek és a szemnek is, amikor nem egy ósdi szobrot játszik kifejezések nélkül. De azt azért nem díjazom, hogy az én nyomoromon mulat.

– Majd hálás leszel, ha egyszer a hátsódra nőtt kiütéseket kell kezelni – érvel, de csak félig komolyan.

Tekintetében olyan fény csillan, ami magával hív engem is. Hogy hova, azt nem tudom, mégis vakon követném.

Eliath kellemes társaság, ha hajlandó mással is foglalkozni hőn szeretett tanulmányain kívül. Könnyebb vele egy légtérben lenni, mint eddig bárkivel, akit a mesterek „tanító” célzattal erőltettek mellém, vagy a szobámba. Nem méregeti az mágiáját – ha egyáltalán van neki – az enyémhez, mert tudja, hogy sokkal erősebb vagyok, ahogyan én is tudom, hogy tudásban ő köröz le engem. Ha hagyná, ő lenne a legközelebb ahhoz, akit barátnak nevezhetnék. De nagyon nehéz vele közös nevezőt találni, a legtöbb beszélgetésünk rövid és kínos, mintha nem is lenne közös témánk. Ezért örülök azoknak a pillanatoknak, amikor sikerül rávennem egy kis csipkelődésre. Ezért most is kapva-kapok az alkalmon, pár szóval többet beszéljünk egymással.

– Túl kényes terület, inkább a te szakavatott kezeidre bíznám – húzom számat félmosolyra, és erre ő is felnevet, hogy aztán hozzám vágja az almacsutkát. Szerencsére még időben elkapom és továbbítom a nyitott ablak felé.

– Még nem találták fel azt a védőfelszerelést, amiben hajlandó vagyok hozzád érni ott. – Egészen mulattat a kép, ahogy viszolyogva közelít a hátsóm felé, valami gyanús színű és szagú kenőccsel, és erre a gondolatra majdnem én is felnevetek.

– Megsebzel a szavaiddal vénember – sóhajtok fel lemondóan.

– Szólj, mielőtt a kardodba dőlnél, nem akarom, hogy mindent összevérezz – csukja be az előtte fekvő kötetet és nyújtózkodik egyet. Valamiért egy szárnyait nyújtóztató rigó jut róla eszembe. De mielőtt tovább vihetném ezt a gondolatot magamban, ő folytatja. – Át kéne mennünk a könyvtárba, hogy ott folytassuk.

Ennyit a kellemes beszélgetésről. Eliath minden második gondolata egy könyv, vagy tanulnivaló. Visszavonom a rigókról szóló hasonlatomat. Ez a tünde olyan, mint egy tyúk, kapirgál a könyvei között és kotlik rajtuk. Veszett fejsze nyele. És hogy még én is vele tartsak? Nem is tudom. Neki kéne szemmel tartania engem, mégis én követem őt mindenhova, mint egy juhászkutya.

– Tényleg a vesztemet akarod – nyögöm ki.

– Nem kell velem jönnöd – mondja ki az ítéletet rövid gondolkodás után. Meglep hirtelen elhatározása. Eddig szinte hallani sem akart róla, hogy felügyelet nélkül kódorogjak. Vagy talán végre belátta, hogy nem fogom felgyújtani a környezetemet, ha egy pillanatra leveszi rólam a szemeit. – De cserébe holnap elkísérsz az erdőbe. Be kell gyűjtenünk néhány növényt a feladatunkhoz – köti ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– A szabadnapunkon? – kérdezem meghökkenve. Eliathnak tényleg mindene a tanulás. A szerelme, a szeretője, sőt az istene is. Nem csoda, hogy nincsenek barátai. – Végre nincsenek órák, de helyette gázolhatok a szúrós bokrok közt térdig a sárban? Olyan csábító ajánlat.

Elvesztegetni egy napot olyan gombák keresésére, amik beleolvadnak a környezetükbe. Csalán és csigák közt turkálni, hátha találnunk egy értékes gyökeret… Tudom, hogy az előbb még a szabadba vágytam, de nem ilyen módon. Ezer más módja is van eltölteni az időt a szabadban.

– Mehetünk lóháton, ha szeretnéd – veti fel.

Mintha belelátna a fejembe. Zavarnia kellene, hogy ilyen könnyen kiismert, de igazából valahol még örülök is neki. Így nem kell mindent a szájába rágnom. Sokat gondolkodom rajta, hogy tulajdonképpen miért kedveltem meg Eliathot, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy azért, mert nem akar szándékosan korlátozni, nem kötekszik, nem tesz fel felesleges és ostoba kérdéseket, és bár szinte folyamatosan együtt vagyunk, mégsem liheg a nyakamban. Egyszóval nem idegesít, és ezért még valahol hálás is vagyok neki.

– Ha nem vigyázol, te leszel a kedvenc gyógyítóm, Eliath – őszinte szavaimra csak egy szemforgatást kapok válaszul. Nos mindegy, legalább nem sértődött meg rajta.

Felkel a székről és tesz-vesz körülöttem. Könyveket, jegyzeteket pakol egy rongyos táskába. Aztán az ajtóhoz lép.

– Eliath – szólok utána. Megint mindenre gondolt, csak az evésre nem, még időben fordul vissza, hogy elkapja az almát, amit felé dobok. – Figyelj magadra, alig ebédeltél – mérem végig komolyan. Biccent egyet és elteszi az almát.

– Ne csinálj túl nagy ostobaságot, Arun – búcsúzik el, de egy pillanatig még fogva tartja pillantásom.

Sokáig bámulok még a csukott ajtóra egyre a méz barna szemekre gondolva. A szemekre, amikben nyoma sincs félelemnek, undornak, vagy irigységnek. Vajon ő lesz az, aki egyszer végre tényleg annak lát, aki vagyok? A gondolatra összeszűkül a gyomrom és leteszem az éjjeliszekrényre a félig megrágcsált süteményt. Akarom, hogy olyannak lásson? Hirtelen meztelennek érzem magam, és ettől kihűlnek a kezeim, izzadni kezd a tenyerem és a tarkómon égnek állnak a puha szöszök. Olyan gyorsasággal kelek fel az ágyról, hogy a könyv, amit korábban félredobtam hangosan puffan a földön. Felveszem, leporolgatom és visszadobom a helyére.

Akármilyen gondolatok is akarnak megszületni a fejemben, nem engedem nekik. El kell terelnem a figyelmem róluk, hátha nem térnek vissza. Nem vagyok gyáva. Nem félek semmitől.

Nem félek.

Semmitől.

Szénceruzát ragadok és egy üres papírlapot, és eldöntöm, hogy a délután hátralévő részét a Gelwiel által mutatott járatok feltérképezésével töltöm.

.o.O.o.

Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de lépéseimet gondosan számolva rajzolom a térképet és írom fel a lapra az adatokat. Nem egyszer vissza kellett fordulnom, mert a hevenyészett alagutak néhol beomlottak, vagy olyan erős és vad gyökerek nőtték be őket, hogy lehetetlenség átjutni rajtuk.

Amikor megkordul a gyomrom, úgy döntök, hogy ideje lassan visszamennem a szobánkba, hátha Eliath is visszatért már. Viszont ezen a folyosón még végig akarok menni, mielőtt visszafordulnék. Pár lépés után már látom, hogy zsákutca, mégis a fal mögül szűrődő hangok kíváncsivá tesznek. Ha így hallom a hangokat, akkor valahol, valami résnek lennie kell. Rövid tapogatózás után találok is egy téglának álcázott gombot, és ahogy megnyomom, a zsákutca halkan feltárul előttem, és kivezet egy fáklyákkal megvilágított folyosóra. Olyan halkan csukódik be mögöttem a fal, mintha minden áldott nap használva lenne.

Semmi nem készíthet fel arra a látványra, ami a folyosón fogad. A korábbi, kötekedő tünde épp sarokba szorítja Eliathot. Megindulok feléjük, épp akkor, amikor a másik ütésre emeli a kezét, azonban megtorpanok, amikor látom, hogy szobatársam milyen könnyedén tér ki a mozdulat elől. Figyelem, ahogy a falnak ütközik egy ököl és azt, ahogy Eliath egy táncos könnyedségével tér minden mozdulat elől. Mintha egy begyakorolt koreográfiát néznék. Meglep, de sokkal inkább elbűvöl a látvány. A jelenetnek az vet véget, hogy a másik tünde homloka keményen csattan a kőfalnak. Eliath lehajol hozzá és mond neki valamit, amit nem hallok, mert nem vagyok elég közel hozzájuk. Pár tétova lépést teszek kettősük felé, végül nem bírom tovább és megszólítom.

– Eliath – összerezzen, és ahogy felkapja a fejét, már nyoma sincs annak a tündének, akit egy pillanattal ezelőtt láttam. Összezavar ez a kettősség. – Ezt te csináltad vele? – kérdezem úgy, mintha nem láttam volna semmit. Nehéz elhinnem, hogy mit láttam. Örülnöm kéne, hogy meg tudja védeni magát, mégis megdöbbent. Tőle nem számítottam ilyesmire.

– Ő tette saját magával – feleli rekedten, ahogy felkel mellőle és összeszedi a földről elhullott táskáját.

Ellép mellettem és én szavak nélkül is megértem, hogy nem akar több szót szentelni annak, ami történt. Mindenkinek vannak titkai. Miért pont neki ne lennének? Ha pedig nekem semmi közöm hozzá, hát nem fogom firtatni.

Némán indulok utána és figyelem feszült alakját. Gyomromba visszafészkeli magát a korábbi, kellemetlen érzés. Ahogy én sem akarom felfedni előtte minden kártyámat, valószínűleg ő sem akarja, hogy lássam más oldalát is azon a könyvmolyon kívül, akit először megismertem. Azt hittem, hogy sikerült kiismernem ezalatt a pár nap alatt, de most szinte arcul csap a felismerés, hogy nem tudok róla a nevén és a tanulás iránti szenvedélyén kívül róla semmit. Korán vontam le a következtetéseimet. Túl korán.

Nem is tudom, hogyan keveredünk vissza a szobánkba, fejemben egymást követik a gondolatok. Úgy cikáznak, mint viharos égen a villámok, és mire egyet is megfoghatnék, már tovább is áll, hogy jöjjön a következő. Az ajtó csukódása ránt vissza a valóságba.

– Vérzel – nyögöm ki esetlenül, ahogy megpillantom ingének szövetén a vörös foltot. Gondolkodás nélkül nyúlok karja után és tűröm fel ingujját.

Eliath az ágyra roskadva tűri, hogy szemrevételezzem a horzsolást a bőrén. Már nem vérzik, és nem is mély, csak felületi a sebe. A környéke már most begyulladt a kosztól, ami belekerült. Pár napig kellemetlen érzés lesz majd, de ennél nem gondolnám komojabbnak.

– Látod? Egész hamar hasznát veszed a tanultaknak – jegyzi meg könnyednek szánt hangon.

Elengedem karját és a szemeibe nézek, de nem viszonozza tekintetem. Mellé ülök az ágyra. Fürkészem az arcát, keresem rajta a válaszokat a kimondatlan kérdésekre. Még mindig feszült, minden porcikája ugrásra kész.

– Mit akart az az idióta? – kérdezem végül.

– Csak erődemonstrációt tartott – feleli. – Várható volt, hogy nem fogja annyiban hagyni a nyilvános megaláztatást.

Elönt a hirtelen jött harag. Annak a fickónak velem volt elintézetlen ügye. Mégis Eliathot vette célba, mert velem nem mert szembe szállni. Pechére ő is alábecsülte szobatársamat. Csak úgy, mint én. A haragot felváltja a szégyen. Ugyanolyan voltam, mint bárki más velem szemben. Én is első látásra ítélkezem, beskatulyázok mindenkit, és anélkül ítélkezem, hogy bármi fogalmam lenne a dolgokról.

– Azok után, hogy ennyire helyben hagytad, többé nincs jogod leállítani – figyelmeztetem komoran. Ha még egyszer meglátom azt a paprikajancsit, nem fogja megköszönni, amit tőlem kap.

– Én nem terveztem felgyújtani őt – mosolyodik el fáradtan és hunyja le szemeit.

– Csak beleverni a fejét a falba – bólintok, amit nem láthat. – Igazad van, sokkal diplomatikusabb megoldás. Egyre kevésbé hiszem, hogy unalmas öregember vagy, Eliath – ismerem be neki is és magamnak is. Egy talány, egy izgalmas, új rejtély, ami megoldásra vár. Ha hagyja. – Hol tanultál meg így harcolni?

Szinte érzem magam mellett, ahogy teste ismét megfeszül és átöleli magát, ahogy kinyitja szemeit.

– Erről nem akarok beszélni – kel fel mellőlem hirtelen.

Magamra hagy a szobában a gondolataimmal. Igaza van. Pár napja ismerjük egymást. Ilyen kérdéseket nem tehetek fel csak úgy és várhatok választ rájuk. Ha megtanultam valamit a hideg kőfalak között az évek alatt, amíg felcseperedtem, hogy a tündék maguknak valók. Megválogatják, kiket engednek közel magukhoz és nem égnek a vágytól, hogy idegeneket engedjenek be a múltjukba. Ugyanolyan hideg kőfalakkal veszik körbe a lelküket, mint amilyenek között álomra hajtják a fejüket.

Amikor egy apró pók kúszik be látóterembe a hajamról, eldöntöm, hogy nekem is ideje lecsutakolnom magamról az alagutak évszázados porát.

.o.O.o.

– Itt várj – állítom meg Eliathot az istállók előtt. Már látom rajta, hogy ellenkezni akar, de leintem. – Bízz bennem – ezzel otthagyom.

Szótlan esténk volt, és a reggelinél sem szóltunk egymáshoz túl sokat. Borongós kedvében van, de én nem értek hozzá, hogy vidítsam fel, így meg sem próbálkoztam vele. Most viszont, ha a megérzéseim nem csalnak, a korábbi kiruccanásunk alkalmával észrevettem vonzalmát a lovakhoz, és azt hiszem tudom is, hogy ki fogja kísérni őt a mai utunkon.

Belépek az istállóba és orromat megcsapja a friss szalma és a lovak jellegzetes illata. Gwilith szinte azonnal felhorkant, ahogy meglát. Kantárt akasztok rá és kivezetem, ő pedig türelmesem megvárja, amíg felnyergelem és felkészítem barátját is. A ló vidáman beszélget Gwilithtel, mintha csak az időjárásról beszélnének a maguk módján. Verya karcsú és büszke tartású, mégis minden lépése olyan, mintha táncolna, mint tegnap este Eliath a folyosón. Érzem, hogy ők ketten remekül ki fognak jönni egymással. Ez a ló a nevével ellentétben megfontolt és higgadt, nehéz megijeszteni, és még soha nem fordult elő, hogy megbokrosodott volna. Nagyon jó természetű, és hamar barátkozik.

Kivezetem a lovakat és Verya kantárját Eliath kezébe adom, aki végre elmosolyodik, ahogy a ló közelebb lép hozzá és ismerkedni kezd a tündével.

– Remélem megfelel – mosolyodom el én is. Szépek együtt, mintha Eliath nem arra lett volna teremtve, hogy a könyvei között elsorvadjon.

– Gyönyörű – feleli.

– Veryához beszéltem – vigyorodom el és megpaskolom a ló nyakát, aki mintha bólintana.

Eliath most végre elszakítja tekintetét az állattól és félig mulatva, félig mérgesen néz rám. Aztán Gwilithez lép és üdvözli őt is. A fekete mén kedvesen böködi meg orrával a tünde fülét, aki csak kuncog rajta.

– Hol a nyerged? – kérdezi, amint szemrevételezi a lovat.

– Gwilith nem szereti a nyerget – ingatom meg a fejem. – Már az is csoda, hogy a kantárt elviseli. Te például fel sem ülhetnél a hátára – kérkedek játékosan. – Csak nekem engedi meg.

Ismét az a szemforgatás. De most egy árnyalattal jobb hangulatban van. A lovak, a napsütés és a kellemesen hűvös reggeli levegő csodákra képes. Megvárom, amíg nyeregbe száll és én is felülök Gwilith hátára. Nem tudom, melyikünk izgatottabb. Ha Eliath nem lenne itt, már vágtáznánk, ki tudja hová.

– Verseny az erdő széléig? – kérdezem, ahogy kibaktatunk az istálló kapuján.

– Mindenben a kihívást keresed – sóhajtja. – Nem élvezhetnénk egy kicsit tovább a reggeli sétát?

– Ahogy szeretnéd, öregember – vonok vállat. – Akkor ott találkozunk – simogatom meg Gwilith nyakát és ő már ennyiből is érti, hogy mehetünk.

– Várj! – hallom még a kiáltást magam mögött, de már nem figyelek rá, mert a szél a hajamba kap, bebújik ingem alá, a szívverésem egyesül a paták koppanásával és szinte repülünk. Lehunyom a szemeim egy pillanatra, ahogy kiérünk a kőkerítésen és a Nap fénye beragyogja a tájat. Ilyen érzés lehet a gondtalan szabadság. Ha létezik következő élet, vadlóként szeretnék élni. Kantár, ostor, lovaglópálca nélkül, szabadon.

Hamarosan meghallom Verya patáinak ütemes dübörgését nem sokra lemaradva. Hátranézek a vállam felett és szélesen elvigyorodom, amikor meglátom Eliath arcát. Most van a legközelebb ahhoz, amit vidámságnak lehetne nevezni. Alakja szinte ragyog, a reggeli pára úgy öleli körül, mint egy fátyollepel, az apró vízcseppeken úgy fénylenek a napsugarak, mintha aranyló port szórtak volna szerteszét a levegőben. Haja olyan szabadon lobog, mint a ló sörénye, amelyen ül. Szemei tündérfényként csillognak, és az egészet megkoronázza az ajkai körül játszó mosoly, amitől olyan, mintha egy életre kelt festmény bontakozna ki a szemeim előtt. Ezerszer jobban áll neki ez, mint a könyvek fölött görnyedés.

Már-már szép.

Mint egy álomkép.

Az erdő melletti tisztáson elengedjük a lovakat és Eliath hozzám lép. Kis vászontáskájából két papírost vesz elő és az egyiket felém nyújtja.

– Mi ez? – kérdezem gyanakodva.

– Egy lista azokról a növényekről, amiket be kell gyűjtenünk – feleli egyszerűen. – Kétfelé szedtem, hogy gyorsabban haladjunk. Ne hidd, hogy hagylak lazsálni – néz rám szigorúan, hangja ellentmondást nem tűrő. Elhúzom a szám és elveszem tőle a fecnit. – Fel kell tudnod ismerni őket, mert a napokban pontosan ezekről olvastál.

– Ez most egy vizsga? – kérdezem összeráncolt szemöldökkel, de egyből eltűnik rossz kedvem, amint egy gondolat furakodik az elmémbe. – Mit kapok, ha hibátlanul összeszedem a gazokat?

– Óh, fanfárokat, kitüntetést és egy emléktáblát – szólal meg gúnyosan, de hangjában mosoly bujkál. – Ha hibátlanul összegyűjtöd a növényeket – emeli ki a szót erősen –, akkor talán sikerül teljesítenünk a feladatot, amit a mester adott. Ha sikerül teljesítenünk a feladatot, akkor talán Folen mester is látni fogja, hogy a javulás útjára léptél és talán előbb visszaenged a tornyodba robbantgatni.

– Te most gúnyolódsz rajtam? – kérdezem színlelt meghökkenéssel.

– Váljunk szét – tér ki a válaszadás elől és már hátat is fordít nekem, hogy magamra hagyjon.

Értem én. Még nincs olyan remek hangulatban, hogy civódjunk. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Akkor marad az unalmas munka. Elolvasom a listát és sejtem, hogy az elfelezés inkább egyharmad-kétharmad arányban történt. Elég egyszerű növények vannak a papíron. Még egy utolsó fájdalmas pillantást vetek a nyugodtan legelésző lovakra, aztán egy lemondó sóhajjal keresgélni kezdek az aljnövényzetben.

Mire a Nap a delelőjére ér, nagyjából minden növényt sikerült megtalálunk. Visszatérünk a tisztásra a lovakhoz és leülünk egy fa árnyékos tövébe. Tudtam jól, hogy Eliath nem gondol másra, csak a feladat teljesítésére, így helyette is csomagoltam magunknak ebédet. Amikor rájön, hogy az én táskámban szinte mást nincs is csak elemózsia, fejcsóválva elmosolyodik.

– Azt olvastam az egyik könyvben, hogy mindig azok a gyógynövények nőnek körülöttünk, amikre szükségünk van – töröm meg a csendet, miután elmajszoltuk a szendvicseket. Eliath elgondolkodva forgatja az almát a kezében.

– Én úgy gondolom, hogy a sérüléstől, vagy betegségtől függően keressük tudat alatt a megfelelő alapanyagokat, és a többit nem vesszük észre, mert azokra éppen nincs szükségünk – feleli kisvártatva.

– Igen, ennek így több értelme van – bólintok és harapok bele a briósomba. Ha másról nem is, a gyógyításról és a növényekről tudunk beszélgetni. Így elkerülhető a kínos csönd. – Ugyanebben a könyvben olvastam, hogy bizonyos mérgeket és mély vágásokat mágiával is meg lehet közelíteni.

– Igen, de… – elhallgat és hirtelen rám kapja a tekintetét. – Ezt a könyvet oda sem adtam neked!

– Elnézést, nem tudtam, hogy engedélyt kell kérnem ahhoz, hogy beleolvassak egy könyvbe, ami a szobában hevert – vigyorodom el és nyalom le ujjaimról a cukrot.

– Nem gondoltam volna, hogy magadtól a kezedbe veszel egy könyvet – gondolkodik el hangosan.

– Sok mindent nem gondolnál rólam – felelem és érzem, ahogy megmerevedik a vigyor az arcomon, ahogy a gyomromba megint befészkeli magát az a visszataszító, tiltakozó érzés.

Mielőtt bármit szólhatna, elfekszem a füvön és az ölébe hajtom a fejem. Meglepetten ugrik meg, de nem lök el magától. Érzem combját megfeszülni és látom, ahogy ujjai megfeszülnek az almán.

– Mit csinálsz? – kérdezi hitetlenkedve.

Az idő szinte észrevétlenül száll el felettünk. A nap járása az egyetlen, ami emlékeztet rá, hogy milyen régen belevesztem a betűk birodalmába. Egy pillanatig sem lep meg, nem ez lenne az első alkalom, hogy rám sötétedik ebben az eldugott is kertben. A béke és nyugalom birodalmában. Az viszont egészen meglep, hogy Arun ilyen sokáig nyugodtan bírja. Azt hittem idő előtt feladja, és kíváncsi felfedezőútba kezd, de alig mozdult hasaló pozíciójából. Tudom, mert ellenőriztem, ahogyan azt is, hogy nem alvással tölti-e az idejét. Időnként még a tekintetem is rajta felejtettem. Egészen igéző, ahogy a tiszta ezüsttel bevont szálakat táncra hívja a lágy szellő. Még sosem láttam ehhez fogható színt. A tündék gyönyörű faj, de Arun valami egészen más. Mintha nem is közénk tartozna, ugyanakkor mégis. Nem tudom hová tenni őt. De legalább, amikor nem beszél, vagy tesz idegesítő dolgokat, egészen kellemes társaság. Valahogy el kéne érnem, hogy mindig így maradjon, és látnék lehetőséget a barátságunkra. Már ha képes vagyok még valaha barátságokat kötni.

Elhessegetem a borongós árnyakat, amik gondolataim felett gyülekeznek, és ismét felpillantok a lassan eggyé olvadó sorokból. Azt hiszem én is kezdek fáradni. A napokban a szokottnál is többet tanultam, mintha csak kompenzálni akarnám az új szobatársam hiányzó motivációját. A szobatársét, aki éppen lehunyt szemmel hajtja fejét az összecsukott kötetre, amit olvasnia kellene. Na azt már nem. Ha éjszaka nem bír magával, akkor viselje a következményeit. Ha nem hagyom nap közben pihenni, talán lefárad annyira, hogy ne próbáljon minden létező szabályt áthágni egyetlen éjszaka alatt. Csizmámmal óvatosan megbököm lábát, mielőtt túl messzire sodródhatna a valóságtól.

- El ne aludj – biztosan képes lenne rá. Nem mondom, hogy én nem tettem meg párszor ezen a helyen. Egyszer, ha jó fiú lesz, elhozom pihenni is ide, nem csak tanulni. Akár piknikezhetünk is. Ő eszik, én rendezem a kertet. Túlságosan szeretem ezt a helyet, meglágyítja a szívemet. Valamelyik este ki kéne osonnom csillagokat nézni. Mondjuk akkor, mikor ő is éppen megszökik valahová. Úgy talán nem bukom le, hogy nem csak ő szokott szabályokat szegni.

- Félsz, hogy úgy kell majd visszacipelned? – ajkain szórakozott mosoly bujkál, ahogy felém fordul. Azt csak lesheti. Örüljön, ha nem gurítom le a kert pereméről, amiért el mert aludni tanulás közben.

- Nem – feladom mára a tanulást, de a látszat megőrzése érdekében ujjammal jelölöm meg az oldalt, ahol tartok. Épp az ismert mérgekről és hatásaikról próbálok minél több tudást magamba szívni. Azt hiszem ez a kedvenc témám minden eddigi közül. Szerteágazó, helyenként veszélyes, és igazán nagy precizitást igényel. Nem szívesen hagyom abba, de be kell látnom, hogy az én agyamnak is időnként pihenésre van szüksége. – Itt hagynálak – biztosan nem fárasztanám magam a cipelésével. Ha nem hajlandó magához térni némi unszolásra, akkor megérdemli, hogy itt találjon rá az éjszaka. Majd, ha egy denevérrel a tincsei között ébred, akkor rájön mekkora hibát követett el.

- Nem tennéd – vigyora a tökéletes bizonyíték arra, hogy mennyire nem ismer még. Jobb napjaimon tényleg addig keltegetném őt, amíg magához nem tér, de vannak pillanatok, mikor tényleg itt tudnám őt hagyni.

- Ó, dehogy nem – egyszer talán a saját bőrén is meg fogja ezt tapasztalni, bár remélem, hogy előbb benő a feje lágya. Ha időben észbe kapcsol, és rájön mennyire fontosok a tanulmányai, akkor nem fog váratlan helyeken váratlan időpontokban elaludni. Ha elég kitartóan készül s a vizsgáira, talán megbocsájtanak neki a mesterek, és visszatérhet a mágusok közé. Arra a kaotikus helyre, amit annyira imád.

- És ha a mester benéz hozzád este és nem talál? Mit mondanál neki, hol vagyok? – egy egyszerű féligazságot, miszerint biztosan tilosban jár. Szégyelleném magam a mesterek előtt, talán bűntudatom is lenne, de képes lennék hazudni nekik. Leginkább azért, hogy megmutassam Arunnak, téved. Talán kezd feléledni a régi Eliath. Az, aki Tawarion előtt voltam.

Némán tűnődve figyelem, ahogy egy ragadozó könnyedségével és eleganciájával kel föl a puha mohapárnákról. Átnyújtóztatja elgémberedett tagjait, lehetőséget adva rá, hogy szemügyre vegyem alkatát. Hogy igazán szemügyre vegyem. Karcsú, izmos és ruganyos. Mint egy tökéletesre fent vékony kard. Biztos vagyok benne, hogy a mágia mellett a fegyverekkel is jól bánik. Az egész testfelépítéséből és tartásából süt a harci képzettség. Felismerem, hiszen ebben a világban nőttem fel. Nem lep meg, hisz a mágusok biztosan másféle kiképzést kapnak, mint a gyógyítók. Alap harci tréningeken mi is részt veszünk, de nem kötelező tökélyre fejleszteni ezeket a képességeinket. Én is csak a korábbi életem miatt emelkedem ki a többiek közül. Arun viszont kitűnik közülünk, mint egy magas nyárfa a terebélyes tölgyek köztül.

- Máris mennél? – elgondolkodva figyelem, ahogy könnyed léptekkel keresi meg növények közt rejtőző létrát, és emeli fel. Innen is jól látom mennyire megviselt darab. Ki tudja mi óta pihen ezen a helyen, hiszen már akkor is itt várt minket, mikor felfedeztük ezt a kertet. Aggódva pillantok fel az ablakra, méregetve a távolságot. Kizártnak tartom, hogy fel tudunk oda mászni. Nincs elég kapaszkodó a sima kőfalon. Arun lehet, hogy egy gyík képességeivel rendelkezik, de rajtam biztosan kifogna.

- Ezzel a létrával, kétlem – szavai csak megerősítik borongós gondolataimat. Remek. Remélem lapul a zsebében egy varázslat, amivel felrepíthet minket az ablakig. Bár nem tudom, hogy megbíznék-e benne annyira, hogy ezt engedjem. Kicsit tartok tőle, hogy lila hajjal, vagy három lábujjal végzem egy félresikerült mágikus szó miatt.

Tanácstalanul figyelem ahogy a falnak támasztja a reszkető tákolmányt. Talán még kibír minket egyszer, ha elég szerencsések vagyunk. De honnan fogok szerezni helyette másikat? Feltűnés nélkül nem tudok majd lopni sehonnan. Szívem összeszorul a lehetőségtől, hogy többet nem jöhetek majd ide. Túl nagy veszteség lenne. Azonban mintha Arun meghallaná néma őrlődésem, a mágiájával megmenti a helyzetet. Nem gyújt fel semmit, nincs robbanás és pusztítás, csak egyszerű és gyönyörű élet. Megbabonázva követem tekintetemmel a leveleket bontó inda mozgását. Céltudatosan öleli körbe az öreg fát, új életet lehelve belé. A borostyán tökéletesen harmonizál a torony szürke kőtömbjeivel, mintha mindig is ott lett volna. Gyönyörű. Nem gondoltam volna, hogy ez a zabolátlan tünde ilyesmire is képes. Kezdem jobban becsülni a mágusokat.

- Így már elbír minket – tekintetében ott bujkál a néma elégedettség. Vajon mennyi energiát követelt ez tőle? Már órák óta nem evett, és a lassú szivárgás mellett akár meg is terhelhette ez a kis trükk. Nem igazán vagyok tisztában a mágia működésével, csak az alapokat ismerem. Sosem volt több tudásra szükségem, csak a gyógyítás egyszerű folyamataihoz és főzetekhez használom. Most Arun mellett mégis azt érzem, hogy többet akarok tudni erről az egészről. Segíteni akarok neki, hogy megállítsa az ereje lassú szivárgását. – De még maradhatunk, ha szeretnéd – meglep a kedvesség, amivel felajánlja, hogy unatkozik még itt velem, de nem akarok visszaélni az elhivatottságával. Ügyes volt ma, megérdemel egy kis pihenést.

- Lassan úgy is éhes leszel – a jutalom mellé egy kis aggodalom is társul, felesleges tagadnom. Nem akarom, hogy a kimerültségtől összeessen, sosem tudnám felcipelni ezen a létrán. Felállva nyújtom ki elgémberedett tagjaim, mielőtt mellé lépnék.

- Nem tudom, mit gondolsz rólam, de ennyitől azért nem fogok összeesni – szórakozott mosolya egy pillanatra magával ragad, de végül tekintete az, amivel összefonódik sajátom. Tetszik ez a csillogás benne, még akkor is, ha nem sok jót ígér. Arun mellett izgalmas napjaim lesznek. Túl izgalmasak. Elnyomom gondterhelt sóhajomat, és inkább engedek a mosolynak, ami az övé szakasztott mása. Az az igazság, hogy egyre kevésbé bánom, hogy mellém sodorta a sors. Talán pont rád volt szükségem Arun. Arra, hogy kiragadj a komor és szürke világból, ahová magamat száműztem.

oOoOo

A kora reggeli napsugarak üdvözlő érintése teszi tökéletessé a reggelt. A ragyogóan kristálytiszta égre pillantva hunyom le szemeim egy pillanatra, hogy kiélvezzem a selymes melegséget. Forró napnak ígérkezik, amit a legokosabb döntés a hűvös kőfalak közt átvészelni. Remélem egyetlen oktatónknak sem támad kedve éppen ma kivinni minket az erdőbe. Arun biztosan végtelenül nyűgös lenne, a reggeli vergődéséből kiindulva. Azt hiszem ő nem az a korán kelő fajta, és még hálásnak is kéne lennem, hogy nem bűvölt gennyes hólyagokat a hátsómra bosszúból. Kétségem sincs afelől, hogy ha eléggé rám un, akkor meg fogja tenni.

Szemem sarkából pillantok mogorva szobatársamra, aki egészen felélénkül, mikor kilépünk az asztalokkal teli teraszra. Azonnal forgatni kezdi fejét, mintha ki akarna szúrni valakit a reggeli aligha nevezhető sűrűnek forgatagban. Vajon Ilennil mestert keresi? Ők nem szoktak velünk enni, felesleges energiapazarlás.

- Miért nyújtogatod a nyakad? – kíváncsian fürkészem én is a szállingózó diákokat, de nem látok köztük olyat, aki felkelthetné Arun érdeklődését. Nincs itt elég rég óta ahhoz, hogy túl sokunkat ismerje. A mágusok és a gyógyítók nem igazán keverednek egymással, túl különbözőek vagyunk. Ők unalmasnak tartanak minket, mi túl hevesnek és meggondolatlan idiótának őket. Túl rég óta törvényeke ezek.

- Gelwielt keresem – csalódottan huppan le egy székre, mert láthatóan a keresett tünde még nincs itt. Ő általában az utolsók közt érkezik, túlságosan szereti az alvást. Pont, mint Arun. Tényleg nagyon-nagyon rossz dolgok fognak kisülni abból, hogy ők megismerték egymást. A párosuk az egész iskolát romba döntheti. Gelwiel valamennyivel megbízhatóbb, de ha a fejébe vesz valami őrültséget, akkor az istenek kegyelmezzenek nekünk.

Megcsóválom a fejemet, amit nem láthat, mert már most az ételekkel van elfoglalva. Hát persze, pótolnia kell az erejét. Én inkább valami hasznossal töltöm ezeket a kora reggeli órákat. Szeretem átnézni a legutóbb tanult részeket az tanórák előtt. Jobb mindennel képben lenni, főleg, ha Arun hiányosságait is nekem kell majd pótolnom. Fogalmam sincs hogyan hozom fel őt a szintünkre ilyen rövid idő alatt. Főleg, ha a könyveim csak úgy kireppennek a kezemből. Méltatlankodó fintorral nyúlnék a kötet után, de az elém halmozott étel látványa megállít. Ez meg mikor került került ide? És hogyan?

- Egyél – szemem sarkából az ezüst színű tündére pillantok, aki már egy újabb adag ételt halmoz, csak most a saját tányérjára. Komolyan készített nekem reggelit? Nem tudok rajta kiigazodni. Az egyik pillanatban úgy viselkedik, mintha a világ legszörnyűbb dolga lenne, hogy pont én lettem a szobatársa, a másikban figyelmes és gondoskodó. Furcsa teremtés vagy te, Arun.

- Tudod, ha meggondolnád magad, akár még szakács is lehetnél – szép munkát végzett. Nem szokott érdekelni az étel, de amit elém halmozott attól összefut a nyál a számban. Utoljára egészen kis koromban készített nekem bárki ételt, elég korán elvárták, hogy ezt is egyedül oldjam meg. A családom sosem volt túl gondoskodó típus.

- Ezzel nem engesztelsz ki – összehúzott szemekkel követem a mozdulatot, amivel egy gőzölgő bögre teát tesz a tányérom mellé. nem egészen tudom követni a gondolatmenetét, pedig nem tartom magamat ostobának.

- Ugyan miért kéne kiengesztelnem téged? – semmi olyat nem tettem, ami megsérthette volna a finom kis mágus lelkét. nem tűnt olyan típusnak, akinek könnyedén beletaposhatnék az érzéseibe, de lehet, hogy félreismertem. Vagy egyszerűen csak a bolondját járatja velem. Tanácstalanul fürkészem arcát, míg türelmetlenül felfelé nem mutat az ujjaival. Viszont hiába követem az irányt, nem jutok közelebb a megoldáshoz. Mintha egy egészen más nyelvet beszélnénk. Látja rajtam a tanácstalanságot, de csak egy szemforgatást kapok. Köszönöm, ez igazán sokat segített.

- Embertelen ilyen korán kelni – még jó, hogy nem vagyunk emberek. Tündeként sokkal többet bírunk, meg se kottyan egy kis koránkelés. Vagy ez, vagy nem marad időnk a reggelizésre. Vajon eszébe jutott egyáltalán, hogy miatta is választottam ennyire korai időpontot? Ha nem eszik rendesen, még ájultam omlana össze valamelyik óránkon. Ha az éhes Arun vagy a fáradt Arun nyavajgása közt kell választanom, akkor legyen inkább a fáradt. Azon hamarabb túllendül.

- Nem tudom, hogy a mágusok meddig alszanak, de nekünk korán kezdődnek az óráink – nem emelem ki, hogy hálásabb is lehetne, felesleges vitába torkollana az egész. Így megúszom egyetlen horkantással. Hát legyen. Legalább ezzel elértem, hogy könyvet olvasson. Annyira már nem is bánom, hogy ellopta tőlem. Hátha ragad rá valami, csak remélem, hogy a könyv lapjait nem ragasztja össze a mancsaival.

 Tekintetemet az ég felé fordítva próbálom rendezni gondolataimat, és felállítani egy sorrendet a mai teendők között. Szeretem a reggeleket. A nyugalmat, az éledező természetet, a még kellemesen simogató erejű napsugarakat. A korai időpont távol tartja a gyógyító tanoncok zajos tömegét, és teret enged az állatok neszeinek. Egyszer néhány vakmerő pacsirta volt a társam, akikkel osztozhattam a reggeli falatokon. Sokkal jobban megértettem magam velük, mint a legtöbb tündével. Néha érzem a gyerekkoromból adódó hiányosságokat. Nem vágyom kifejezetten arra, hogy a csendes különc szerepét töltsem be, de nem tudom hogyan kezdhetnék hozzá a barátkozáshoz. Nem tudom hogyan kellene igazi kapcsolatokat kialakítani. Talán pont ezért találnak rám a harsány, vakmerő alakok. Gelwiel meglátta bennem mindazt, amit mások nem. Vele könnyű volt barátkozni. És valami furcsa okból kifolyólag Arunnal ugyanezt érzem.

Azonban a nyugalmunk nem sokáig marad érintetlen. Van, akinek semmi sem szent. A napfényt egy kellemetlenül idegesítő alak takarja el előlünk. Elfojtom halk sóhajomat, és próbálok úgy tenni, mintha itt sem lenne. Rovenn. Aki azt hiszi, hogy a gyógyítók közt nincsenek kiálhatatlan alakok, azok biztosan nem találkoztak még hozzá hasonlóval. Nem szoktam a külső és kisugárzás alapján ítélni, de neki meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy ellenszenvessé váljon. Szemei sárgán csillognak, akár egy ragadozónak, és pont úgy is méregeti a tömeget. Szereti éreztetni, hogy mindenkinél jobb, mintha felettünk állna. Gelwiel a gyógyítók önjelölt kiskirályának hívja. Én egy igazi szemét alaknak, aki csak a gyengébbeken akarja kiélni különböző komplexusait. Eleinte engem is próbált gyötörni, de miután minden szava teljesen hidegen hagyott, rám unt. De félek Arun nem tudja majd ennyire könnyen ledobni magáról a kötekedő megjegyzéseket. Itt baj lesz. Komoly baj.

- Azt pletykálták, hogy egy mágust küldtek hozzánk tanulni, de nem látok itt mást, csak egy konyhamalacot – ujjaim megszorulnak a bögrén, de arcom üres és kifejezéstelen marad. Nem finomkodik, rögtön a közepébe csap. Vajon az bosszantja, hogy Arun mágus, vagy hogy ennyire jóképű és különleges? Ha az állatok viselkedéséből indulok ki, akkor csak a pozícióját félti.

- Azért eszem ennyit, hogy nagyra nőjek – ajkaim megrándulnak a válasz hallatán, de elfojtom mosolyomat. Örülök, hogy Arun nem rohant azonnal fejjel a falnak. Ha valamivel sarokba lehet szorítani Rovennt, akkor azok az elmés visszaszólások. Ő sosem számított igazán éles késnek a fiókban. A tanulmányaiban a legjobb indulattal is csak középszerű, bár hiszem, hogy azt is csupán a rajongóinak köszönheti. Ha nem lenne ekkora hiány a gyógyítókból, akkor talán a mesterek nem is tűrnék meg őt itt, de a helyzet időnként mindenkitől áldozatokat követel.

- És még félkegyelmű is – most egy horkantással kell némán megküzdenem. Arun sok minden, de nem ostoba. Elég volt két napot vele töltenem ahhoz, hogy erre rájöjjek. Forró fejű, bosszantó, izgága, türelmetlen, de nem ostoba.

- Ostoba kérdésre, ostoba válasz jár – igaza van, de lehet meg kellett volna tartania magának ezt a megjegyzést. Rovenn vonásai gyűlölködő fintorba torzulnak, de azonnal elégedetté válnak, mikor Arun felemelkedik az asztaltól. Okos. Jobb, ha most megyünk, mielőtt elharapóznak az indulatok. Ő nem tudja elereszteni a füle mellett a megjegyzéseket, ezért inkább maga mögött hagyja őket. Bár lehet, hogy egy ragadozónak nem kellene hátat fordítani. Nem tudom mi lenne az igazán jó döntés.

- Máris menekülőre fogod? – hát persze, ezt is a saját elképzelése szerint formálja. Arun sosem menekülne. Ahhoz túl büszke. Csak nehogy egyszer ez legyen a veszte. Bár lehet, hogy félreismertem őt, még friss és gyenge a kapcsolatunk. Becsúsztatom zsebembe az almát, és én is felemelkedek az asztaltól.

- Mehetünk? – szórakoztat Arun derűs arckifejezése. Az viszont nem, hogy Rovennt egy dühösen fújtató bikává változtatja. Nem unt még rá? Látnia kéne, hogy egyikünkbe sem tud majd beleállni, más szórakozást kell keresnie. Bólintva igazítom meg ruhámat, és kapom föl könyvemet Arun elől.

- Hé! A szemembe nézz, ha hozzád beszélek! – hogy lássa az ürességet? Az ott van a szavaiban is, felesleges pillantást pazarolni rá. Kezd egyre jobban bosszantani ez a makacs kötözködés. Nincs jobb dolga ennél? Miért okoz neki ekkora örömet mások sértegetése? Időnként nem értem a tündéket.

- Bocsáss meg – szemeimet lehunyom egy pillanatra a zavarba ejtő jelenettől, ami éppen kibontakozik. Ennek nem lesz semmi jó vége. Arun csak tovább szítja a tüzet, ahelyett, hogy eltaposná még a kósza szikrákat is. Miért kell ráncigálni az oroszlán bajuszát? Neki is éreznie kéne, hogy hol kell megállni. – Azt hittem, eddig a tomporoddal társalogtam – a körülöttünk felsejlő halk kuncogások sem segítenek a helyzeten. Látom a pillanatot, mikor Rovenn teljesen elveszíti a kontrollt, és dühösen vetődik előre, hogy elkapja Arun ingét. Én vagyok az egyetlen, aki elég közel áll ahhoz, hogy hallja a szavait. Sértő, gusztustalan megjegyzések és fenyegetések. Olyan kijelentések, amiktől még az én vérem is pezsegni kezd. Mégis, hogy képzeli ezt? Hogy jön ő ahhoz, hogy ezekkel a szavakkal illesse Arunt? Olyan dolgokat vág a fejéhez, amik eddig halkan elsuttogott pletykák voltak. Amik mindenki fejében megfordultak, de otrombaság lett volna őket kimondani. Én láttam őt Ilennil mesterrel, kizárt, hogy egy kéretlen gyermek legyen valaki eltitkolt románcából. A mester tényleg szereti őt. Egy hibára nem tudott volna úgy nézni.

Tekintetem azonnal kiszúrja a változást. Arun kezei izzanak. Alig láthatóan, de a mágia félreismerhetetlen érintésétől feláll a szőr a karomon. Ez nem jó. Nagyon nem jó. Ha elveszíti a fejét, és meggondolatlanul cselekszik, romba döntheti az erkélyt, a mélységbe taszítva mindannyiunkat. Ha tudja is kontrollálni magát, akkor is kockáztatja, hogy a támadás miatt a mesterek elvágják mindennemű tanulmányát. Az apró szikrák, amik ujjai között pattognak, majdnem belekapnak a ruháiba is. Remek lenne, ha előbb gyújtaná fel magát, mint Rovennt. Meg kell őt állítanom. Karjára simítom tenyeremet, egy percig sem aggódva azon, hogy dühös mágiája rajtam csattanna. Arun nem bántana engem. Legalábbis szándékosan nem. Ő nem kegyetlen és ostoba.

- Mehetünk? – megrezzen érintésemtől és hangomtól, de kék szemeit nem veszi le Rovenn arcáról. A tekintetében azok a lángok lobognak, amiket hamarosan meg is fog idézni. Ha nem viszem őt távol innen. – Lassan kezdődnek az órák – úgy tűnik eljutnak hozzá szavaim, mert bólint, és a mágia ereje sem karcolja már tovább bőrömet. Helyes. Talán neki is eszébe jutott, hogy mi forog most kockán.

- Még a könyvmoly is a védelmedre kel – mielőtt bármit is tehetnék, Arun már az arcába hajol, amire ráfagyott korábbi nevetése. Látom a félelmet a tekintetében, és őszintén, van is rá oka. Bárki megrettenne attól, ha Arun így nézne rá.

- Téged akart megvédeni tőlem. Én a helyedben megköszönném neki – ha így folytatják, sosem lesz vége. Nem vágyom én köszönetre senkitől, csak egy kis nyugalomra, és békés tanórákra. Miért nem tudta egyszerűen figyelmen kívül hagyni a kötözködést? Már régen távol lennénk, ha ugyanúgy képes lenne levegőnek nézni Rovennt, mint én. Ellene ez a legjobb és talán az egyetlen működő stratégia. Kár, hogy ezzel a lépéssel Arun most tönkre tette a dolgot. Rovenn bosszút akar majd állni, ebben egészen biztos vagyok.

- Arun – halkan, de éppen megfelelő hangsúllyal ejtem ki nevét. Ideje mennünk. Már biztosan elrohantak egy mesterért, vagy tanársegédért, aki rendet tehet. Nem lenne jó, ha ilyen helyzetben találnák Arunt. Most kifejezetten sokan neheztelnének rá, nem hinnék el, hogy nem ő kezdeményezett, még akkor sem, ha több tanú állítja.

Ha más öröm nincs is ebben a reggelben, legalább ismét hatnak rá a szavaim. Részben. Azért még ki kell rúgnia a széket kellemetlenkedő társunk alól. A többiek nevetésétől kísérve indulok el a termünk felé, ő pedig szerencsére követ. Nem voltam biztos benne, hogy nem akar még egyet belerúgni a földön fekvőbe. Nem támogattam volna ugyan, de teljesen megértettem volna. Gusztustalan, amiket Rovenn a fejéhez vágott.

Hogy képes még egy ilyen közjáték után is vigyorogva falatozni? Zaklatottan bököm meg kezét, jelezve, hogy ez nem a legjobb pillanat a nassoláshoz. Na meg persze azt is, hogy nem a legjobb módon oldotta meg ezt a helyzetet. Néhány részt kihagyhattunk volna. Mondjuk mikor megszólal vagy megmozdul.

- Mi van? – vajon mi? Véletlen sem egy étellel borított dühös gyógyító, aki innentől biztosan megpróbálja majd megkeseríteni az életünket. Remek döntés volt Arun. Igazán remek. – Nem használtam mágiát – mintha rajta múlott volna a dolog. – Azt hittem, ezt szeretted volna – valóban, ez a vágyam teljesült. Az viszont, hogy feltűnés nélkül távozzunk, nem. Talán legközelebb sikerül maradéktalanul teljesítenie az elképzeléseimet.

- Belehaltál volna, ha nem vágsz vissza neki – van egy olyan érzésem, hogy ő sosem lesz képes arra a stratégiára, mint én. Ő heves és forrófejű, akár csak Gelwiel. Ő osztott már ki pofont Rovennek egy-egy igazán sértő megnyilvánulása után. Riasztó, hogy ezek ketten mennyire hasonlítanak.

- Nos, ha nem is haltam volna bele, de biztosan ágynak döntene a tudat, hogy hagytam elkallódni a lehetőséget. És akkor ápolhattál volna ahelyett, hogy a hőn szeretett óráidra járnál – felszabadult élcelődése lassan fellazítja az én hangulatomat is. Nem értem, hogy lehet még most is ennyire laza. Nem is sértették meg igazán Rovenn szavai? Vagy egyszerűen ez az ő önvédelmi mechanizmusa?

- Tehát tulajdonképpen azzal, hogy felrúgtad, engem mentettél meg a büntetéstől, hogy téged ápoljalak? – lássuk jól értem-e a kicsavart logikáját. Ebben szerintem csak ő lát értelmet. Ki mondta, hogy hajlandó lennék ápolni őt? Jó, biztosan megtenném, de mégis. Ne vegye ennyire kézenfekvőnek.

- Azért nem mondanám büntetésnek. Nekem legalábbis nem lenne az – tessék? Döbbenten meredek rá, és ezt csak még tovább mélyíti kacsintása. Most kedveskedni akart? Nem ismerem még ehhez eléggé. Lehet, hogy úgy gondolta, nem lenne neki büntetés, hiszen kiszolgálnám. Egész nap feküdhetne, lóghatna az órákról, és annyit ehetne, amennyit csak akar. Egy Arun féle léhűtő mágusnak ez csodálatos lenne. Mégis kicsit úgy érzem, a személyemnek is szólnak szavai. Bármelyik is a valóság, sikerül elérnie, hogy mosolyra húzódjanak ajkaim. Hihetetlen ez a fiú. Ha nem ismerném, akkor el sem tudnék képzelni hozzá hasonlót. Hihetetlen és lehetetlen egyszerre. Megrázom fejemet, és lépteimet szaporázva kerülök elé a napfénytől védett folyosókon. Ide senki sem követett minket, talán nyugtunk lesz a nap további részében. Talán. Bár Arun mellett ezt eléggé kétlen. A legrosszabb, hogy egyre kevésbé bánom, hogy mellém sodorta a sors, ezt az ezüst hajú hurrikánt.

oOoOo

- Hogyan lehet, hogy a gyógyítók nem halnak bele néhány hét alatt az unalomba? – halk sóhajjal dőlök hátra székemen, és a puha karosszékben vergődő Arun felé pillantok. Az elmúlt napokban elfoglalta a növényeim közötti kényelmes kis helyet, pont, mint Gelwiel. Tényleg több minden hasonlítanak, mint gondolnák. Ő mégis valahogy jobban illik erre a helyre. Nem sokakat engednék be ennyire a privát aurámba, de Arunnak nehéz nemet mondani. A lelki békém érdekében nem is próbálkozok vele túl sokat. Az ölében egy vaskos könyv pihen, amivel meglepően sokat haladt az elmúlt órákban. És még össze sem kente a kezében lévő cukormázas süteménnyel. Gyorsan fejlődik.

- Még csak három napja próbálkozol a mi életvitelünkkel, idővel talán te is megtalálod benne az élvezetet – szemöldökömet felhúzva, apró mosollyal figyelem a fintort, ami eluralkodik vonásain. Igazából én sem gondolom komolyan a szavaim. Mindent megpróbált az elmúlt napokban, ami csak tőle tellett, de láttam, mennyire szenved. Ez nem gyógyító vagy mágus lét kérdése, hanem egyszerű vérmérséklet. Arun egy izgága, kíváncsi kölyökfarkas, aki nem tud megmaradni a hátsóján néhány percnél hosszabb ideig. Mindenesetre büszke vagyok rá, hogy ennyire próbálkozik. Nem gondolom, hogy én lennék rá hatással, sokkal inkább Ilennil mester szavai. Az öt éjszakából, mióta mellém sodorta az élet, csak kettőn osont ki, ezt egészen jó aránynak gondolom. A második alkalommal már nem mentem utána. Illetve nem tudtam utána menni, mert már csak az üres ágya fogadott, mikor az éjszaka közepén megébredtem. Fogalmam sincs, hogy merre járt és miket művelt, de talán jobb is, ha nem tudok róla.

- Kötve hiszem – szkeptikusan pörgeti ujjai között a megsárgult lapokat. Pedig, ha egyszer sikerül elég tudást összegyűjtenie ahhoz, hogy a magasabb szintű órákon is részt vegyen, biztosan elkezdené élvezni. Ott használhatná az imádott mágiáját.

- Egy kicsit sem tetszik az új tudás, amit megszerzel? – ha már úgyis félbeszakította a munkámat, van idő elrágcsálni az almát, amit ő tett az asztalom szélére. Fogalmam sincs honnan szerzi ezeket a nassolni valókat, de azt hiszem ez is egy olyan dolog, ami felett jobb, ha szemet hunyok.

- Mindenféle kóró, gomba és undorító betegség? – mosolyom elmélyül kérdésétől. Szerintem most csak túloz. Még nem tudok mindent kiolvasni a ragyogó kék szemekből, de próbálkozom. Egyelőre lepattanok a falakról, amiket maga köré húzott, de nem adom fel. – Nem bántam volna, ha sosem látok kelésekről készült vázlatokat – halkan felnevetek, mikor becsapja a könyvet, és undorodva átdobja az ágyamra. Azt hiszem mára elérte a határait.

- Majd hálás leszel, ha egyszer a hátsódra nőtt kiütéseket kell lekezelni – szemei megvillannak, és ajkai sarka is felfelé ível. Az elmúlt napoknak hála kezdi talán belátni, hogy nem vagyok az az unalmas öregember, akinek a találkozásunk óta hisz. Nem igazán tud zavarba hozni, sem pedig kibillenteni a nyugalmamból. Kivéve, ha valami extrém ostobaságot csinál. Mellette sokkal élőbbnek érzem magam, mint az elmúlt hónapokban. Gelwiel is elégedett lenne a változással, ha rám is figyelne, nem csak Arunra. Zavaróan gyakran dugják össze a fejüket, és fogalmam sincs, hogy mire számítsak tőlük.

- Túl kényes terület, inkább a te szakavatott kezeidre bíznám – alattomos megjegyzése ismét előcsalja nevetésem, és kiérdemel vele egy alacsonyan szálló almacsutkát is. Sajnos túl jók a reflexei, és gond nélkül elkapja, csak hogy utána kihajíthassa az ablakon. Nem is tudom mikor nevettem utoljára ennyit.

- Még nem találták fel azt a védőfelszerelést, amiben hajlandó lennék hozzád érni ott – panaszra nincs oka, a teste izmos és tökéletes, mint egy harcosnak, nem hiába bámulják meg annyian a folyosókon. És nem hiába kap Gelwiel annyi gyűlölködő pillantást, amiért szinte ő az egyetlen lány, akivel szóba áll. Amennyire észrevettem, Arun nem egy barátkozós tünde. Elüldögél velem, és beszédbe elegyedik a többiekkel, ha mellénk csapódnak, de magától nem igazán keresi a társaságukat. Gelwiel kivételével.

- Megsebzel a szavaiddal, vénember – már csak az hiányzik, hogy teátrálisan a mellkasához kapjon, de megkímél ettől a műsortól. Ezüst tincsei valódi fémként ragyognak a délutáni Nap ablakon beszökő sugaraiban. Igazán megkapó látvány.

- Szólj mielőtt a kardodba dőlnél, nem akarom, hogy mindent összevérezz – én is becsukom könyvemet és nyújtózkodva lazítom ki elgémberedett izmaimat. – Át kéne mennünk a könyvtárba, hogy ott folytassuk – mielőtt arcára pillantanék, már tudom mit fogok látni. Végtelen megvetést a csendes, békés, por és papír illatú terem iránt. Szerintem még a folyosót is kerüli, amin található, mintha valami fertőző betegség lenne. Nem is értem az aggodalmát. Az ő magaviseletével úgyis percek alatt kidobnák onnan.

- Tényleg a vesztemet akarod – fejemet oldalra billentve, elgondolkodva fürkészem vonásait. Őszintén, egy kicsit megesett rajta a szívem. Tényleg mindent megtett az elmúlt napokban. Az óráknak csak kis hányadán aludt el, az étkezések alatt nem kötött bele senkibe, és a délutánok nagy részében is velem tanult, vagy beszélgetett. Megérdemel egy kis kikapcsolódást és pihenést.

„Ne veszítsd őt szem elől, Eliath.”

Bocsáss meg Ilennil mester, de nem liheghetek folyton a nyakában. Neki is éreznie kell a bizalmat. A bizalmat, amivel remélem nem él vissza, különben mindketten megütjük a bokánkat.

- Nem kell velem jönnöd – úgy néz rám, mintha éppen azt fejtegetném, hogy éjszaka szalamandrák bőrét kell majd nyalogatnunk, hogy fényesebb legyen a hajunk. Ennyire meglepi, hogy nem akarom folyton rajta tartani a szemem? Követem a szabályokat és az utasításokat, de időnként hajlandó vagyok lazábban értelmezni őket. Ha hibázok vele, akkor pedig vállalom a felelősséget. – De cserébe holnap elkísérsz az erdőbe. Be kell gyűjtenünk néhány növényt a feladatunkhoz – a feladathoz, amin inkább csak én dolgozok. Az egyik óránkra párokba szerveződve kell gyógymódot találnunk egy betegnek, akinek a tüneteit a tanárunk írta le egy-egy lapra. Magától érthetődő volt, hogy én Arunnal fogok dolgozni, még ha ez azt is jelenti, hogy tulajdonképpen egyedül végzem a feladatot. Most is emiatt kell még néhány órát a könyvtárban töltenem. Még nem tudja, de keresem a módját, hogyan tudná hasznosítani a mágiáját ebben a feladatban. Nem akarom, hogy halálra unja itt magát, még a végén valami ostobaságot művel.

- A szabadnapunkon? Végre nincsenek órák, de helyette gázolhatok szúrós bokrok közt térdig a sárban? Olyan csábító ajánlat – fájdalmas grimasszal dörzsöli meg törökülésben pihenő lábait, mintha máris érezné rajtuk a tövisek karistoló érintését. Megint túldrámázza a dolgokat. Honnan veszi, hogy sáros, tüskés helyre akarom őt vinni, és nem egy virágos rétre, vagy árnyaktól hűvös, gyér aljnövényzetű kis erdőbe? Mindig a legrosszabbra gondol, pedig ő is tudná élvezni a kirándulást. Tudom is, hogy hogyan.

- Mehetünk lóháton, ha szeretnéd – azt hiszem megtaláltam a varázsszót, pedig nem is vagyok mágus. A tekintetében ragyogó fagyos ellenállás azonnal megolvad, átveszi a helyét egy valami, ami egészen közel áll a boldog elégedettséghez. Reméltem, hogy így már lelkesebb lesz. Nekem is könnyebb, ha nem egy vergődő, hangosan panaszkodó tündét keresztülvonszolnom az erdőn. Azt már nem bírnák az idegeim. De itt sem hagyhatnám. Egy egész nap egyedül… veszélyes. Talán már szobánk sem lenne, mire visszatértnék.

- Ha nem vigyázol, te leszel a kedvenc gyógyítóm, Eliath – nem hiszem, hogy valaha Ilennil mester elé kerülhetnék, de értékelem a játékos bókot. Egy szemforgatással. Ez a leggyakoribb reakció, amit kivált belőlem. A sóhajokon és a vágyon kívül, hogy hozzávágjak valamit.

Felkászálódok, összeszedek néhány papírt, amire a korábbi jegyzeteimet készítettem, és könyveket, amiket ideje visszavinnem. Mindent belesüllyesztek egy táskába, ami csodák csodájára még egyszer sem szakadt el. Esküdni mernék rá, hogy az istenek maguk áldották meg, mert én mindent megtettem, hogy a határait feszegessem.

- Eliath – már az ajtóból fordulok vissza, éppen időben ahhoz, hogy elkapjam a felém repülő almát. Ez aljas volt. Ha nem lennének igazán jó reflexeim, ez most rendesen fejbe kólintott volna. Talán ez is volt az eredeti cél. Bár apró mosolyát látva erősen kétlem. Ez most az igazi, ritkán látott, őszinte mosoly, nem az, ami hozzá tartozik a szabályszegő szélvihar természetéhez. Sokkal jobban szeretem ezt a mosolyát. – Figyelj magadra, alig ebédeltél – gondoskodása jobban zavarba hoz, mint bármi más, amit mondd, vagy tesz. Ezzel nem tudok mit kezdeni, túl ritkán volt benne részem. Tétován bólintok, és táskámba süllyesztem a gyümölcsöt. Ha tudná, hogy mióta mellém sodorta a sors, többet ettem, mint előtte gyakran hetekig. Szerintem az ő étvágyával el sem tud képzelni ilyesmit. Egy feneketlen verem a gyomra helyén. Erről jut eszembe, ha már ott járok, elkezdhetnék utána nézni ennek a témának is. Gondolatban feljegyzem magamnak az emlékeztetőt.

- Ne csinálj túl nagy ostobaságot, Arun – szemeim egy pillanatra összefonódnak a napfényben fürdőző óceán vizéhez hasonló tekintettel. Nem tudom mit fog kezdeni a rá szakadt szabadsággal, de remélem tudja, hogy minden kihágása rám is hatással van. Mielőtt válaszolhatna, behajtom magam mögött az ajtót, és nehéz szívvel, aggodalmakkal telve vezetem hosszú lépteim a könyvtár felé. A tudás birodalma majd segít elterelni a figyelmemet. Legalábbis nagyon bízom benne.

oOoOo

Sajgó háttal és lüktető fejjel szelem keresztül a kihalt folyosókat. Sikerült az utolsó utáni pillanatig maradnom a könyvtárban, így sietnem kell, ha időben vissza akarok érni a szobámba. Nem történne semmi, ha néhány perccel takarodó után a fáklyákkal megvilágított kőfalak közt találnának, mindenki elhinné, hogy csak sokáig tanultam, de nem akarok okot adni arra, hogy Arun hollétéről érdeklődjenek. Néha már így is paranoiásnak érzem magam, olyan, mintha minden tanár és tanársegéd azt lesné, mikor követ el valami apró hibát, ami miatt legorombíthatják. És valljuk be, Arun munkásságába nem nehéz belekötni, főleg, ha nincs mellette valaki, aki próbálja kordában tartani.

Az egyik gyéren megvilágított folyosóra fordulva próbálom levágni az utat, de egy pillanatra megtorpanok a falnak támaszkodó alak láttán. Hunyorognom kell, hogy sikerüljön azonosítanom. Az első reményem, hogy Arun az, szinte azonnal elhal, hiszen az ő tincsei még ilyen kis fényben is szinte ragyognának. Nem is Gelwielt rejti az árny, ahhoz túl alacsony. Szükség van még néhány lépésre, hogy felismerjem azt, akire a legkevésbé vágyom ezen a kései órán. Rovenn. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy hátat fordítok, és másik útvonalat keresek, de azzal csak erősíteném benne a tévképzetet, hogy ő az önjelölt uralkodója a kastély ezen szárnyának. Egy pillanatig sem szeretném egy ostoba zsarnok önimádatát táplálni, így felszegett állal, határozott léptekkel indulok el az irányába. Már azt hiszem, hogy szó nélkül el fog engedni, de megmozdul. Mellkasa előtt összefűzött kezekkel, arcán széles, rosszat sejtető mosollyal állja el utamat, és hiába próbálkozom a kikerülésével, követi mozdulataimat. Kivételesen nem fog működni a levegőnek néző módszerem. Sóhajtva torpanok meg, és lépek hátra egy lépést, hogy a homályban csillogó sárga szemekbe pillanthassak. Egy ragadozó tekintete, aki azt hiszi, hogy végre sikerrel járt.

- Mit akarsz, Rovenn? – hangom nyugodt, minden indulatot mellőző. Én nem fogok támadási felületet adni neki. Ha heves ellenfelet akar, akkor Gelwielt vagy Arunt kellett volna megtalálnia.

- Hol hagytad a kis ölebedet? – összehúzott szemekkel pillant mögém. – Napok óta össze vagytok nőve a mocskos kis mágussal – gyomorforgató ez a mosoly. Gonosz és ostoba. Pont, mint a tünde, aki viseli. – Befuccsolt az idomítási kísérleted és megszökött? – láthatóan jól szórakozik a saját elmés megjegyzésén. Ha itt lenne a saját kis rajongótábora, akkor biztosan ők is elégedetten heherésznének mögötte. Szánalmasak.

- Azért gyűlölöd őt ennyire, mert mágus? – arca eltorzul, mosolya már sokkal inkább nevezhető vicsornak. Azt hiszem érzékeny helyre tapintottam.

- A fajtája nem közénk való. Veszélyes – elgondolkodva figyelem a megvetés szántotta ráncokat szemei körül. Valami komoly titok lapulhat a múltjában, de nem az én tisztem ezt megfejteni. Nem is igazán érdekel. A múltunk ugyan befolyással lehet arra, milyenek vagyunk, de mi választjuk meg a cselekedeteinket a jelenben. Ő döntött úgy, hogy mindenki fölé helyezi magát, és mindenkibe beleköt.

- Arun nem veszélyes – már nyitná száját, hogy válaszoljon, de nincs kedvem tovább hallgatni, ahogyan szobatársamat becsmérli. – De ha ennyire félsz tőle, szívesen megvédelek – nem tudom mi bújt belém, hogy odaszúrok neki szavaimmal. Ez Arun hatása. Rossz útra visz.

- Én nem félek tőle – sziszegi vékonyra préselt ajkai között. Koponyája simára borotvált oldalán életre kelnek a sötét tetoválások, ahogy megfeszül álkapcsa. Egyre inkább hasonlít egy felbőszült ragadozóra. De mindenki, akit a düh vezérel, idővel hibázik.

- Akkor csak azt nem bírod elviselni, hogy a bolondját járatta veled? Igazán nagy szégyen lehet, hogy megalázott egy félkegyelmű mágus – szándékosan használom az ő szavait, átitatva gúnnyal és némi megvetéssel. A düh homályos köddel vonja be tekintetét, izmai megfeszülnek, ahogy felém lépve próbál megragadni. Ujjai azonban csak a levegőt markolják. Könnyedén táncolok hátra néhány lépést. Túl lomha, túl meggondolatlan. Az én ösztöneim és reflexeim pedig egész gyerekkoromban csiszolódtak. Esélye sincs ellenem. Csak ő még nem látta be. Ő nem tudja elviselni a vereséget egy könyvmolytól.

Dühödt morranással indul meg ismét, kezét ütésre emelve. Ezúttal nem hátrálok ki, csak egy könnyed, határozott mozdulattal ütöm félre öklét. Megtántorodik ugyan, de nem veszti el egyensúlyát. A felesleges lendületet inkább egy újabb csapás erejébe próbálja beleforgatni. De minden hiába. Újra és újra eltáncolok előle. Egyre dühösebb, egyre hangosabb, egyre meggondolatlanabb. Homlokán apró cseppek csillognak az erőfeszítéstől, pedig szinte csak a levegővel harcol. Szánalmas. Lépteimet a fal felé irányítom, míg hátam a hűvös kőtömböknek nem simul. Rovenn arcán egy diadalittas mosoly jelenik meg, a látszólagos zsákutcától, amibe saját magamat kergettem. Rezzenéstelen arccal figyelem a közeledő öklöt. Már érzem arcomon a hűvös levegőt, amit maga előtt tol, de mielőtt célba érhetne, lebukok. Könyökömet lehorzsolja ugyan a durva kőfal, talán az ingem is elszakad miatta, de a fejem felett felharsanó fájdalmas üvöltés biztosít róla, hogy támadóm sokkal rosszabbul járt. Kezét mellkasához szorítva próbál belém rúgni, de már késő. Csizmája tompán csattan az üres falon, ahol korábban még én guggoltam. Ismét egy halk kiáltás, hagyja el ajkait, akár egy felbőszült vadállatnak. Ha így folytatja, mindenkit idecsődít. Muszáj elhallgattatnom. Ujjaim belemarkolnak a sötétbarna tincsekbe, és tökéletesen megválasztott erővel csapják fejét a szürke tömbökhöz. Homloka tompán puffan, testéből szinte azonnal kifut az erő. Pontosan az történt, amire számítottam. Eszméleténél maradt ugyan, de az elméje szétcsúszott. Nem hagyom, hogy a földre zuhanjon, óvatosan csúsztatom le ernyedt testét a fal tövébe. Felhasadt homlokából apró vércsík indult útnak napbarnított bőrén, de a sérülés nem komoly. Torkom összeszorul a szánalomra méltó test láttán. Utálom, hogy ezt kellett tennem. Utálom, de nem bánom. Rovenn bizonyította, hogy nem ért a szép szóból. Nem aggódok, hogy megbüntetnének ezért, hiszen önvédelem volt. És úgysem fog erről beszélni senkinek. A hírnevén túl nagy csorba esne, ha kiderülne, hogy miattam került ilyen állapotba. Egy ártalmatlan könyvmoly miatt.

Ujjamat álla alá csúsztatva billentem hátra fejét, hogy belenézhessek a kába tekintetbe. Nem tudom mennyire hallja és érti szavaimat, de szeretnék pontot tenni ennek az ügynek a végére. Legalábbis egyelőre.

- Kerüld el Arunt, Rovenn. Ne keresd a bajt – egészen közel hajolok füléhez, hogy biztosan hallja szavaimat. Megborzongok a tudattól, hogy most pont úgy viselkedem, ahogy a szüleim elvárták volna. Pont azt teszem, ami elől mindig menekültem. De ahogy már korábban is állítottam: a múltunk befolyásolhatja, hogy kik vagyunk.

- Eliath – megrezzenve kapom föl fejem, ezúttal végre azt a tündét találva magam fölött, akit legutóbb is szerettem volna. Arca és kezei maszatosak, mintha valami egészen poros helyen járt volna. Ezüst tincsi közt szinte láthatatlanná válnak az apró pókhálók. Mint egy kölyök, aki most mászott elő a pincében lévő rejtekhelyéről. Mégis hol a fenében járt? – Ezt te csináltad vele? – döbbenten pillant végig Rovenn romokban heverő testén. Várom a megvetést, a dühöt, az undort, de csak döbbenetet, és néma elismerést látok szemeimben. Hát persze. Arun is pontosan ezt tette volna vele, ha nem állítom le akkor reggel. Képes lett volna meggyújtani őt, amihez képest elenyésző, amit én tettem vele.

- Ő tette saját magával – száraz kijelentésemmel egyidőben egyenesedem fel, és veszem magamhoz táskámat, amit időközben elejtettem a folyosó közepén. Hátra sem pillantva indulok el a hálószobánk felé. Hamarosan hallom, hogy szobatársam sietős léptekkel zárkózik fel mellém. Nem lassítok, csak mihamarabb vissza akarok jutni a biztonságot jelentő kis barlangomba. Ahol nem talál rám a múltam, ami elől folyamatosan menekülök.

Arun dicséretére legyen szólva, hogy nem szól semmit, míg be nem csukódik mögöttünk az ajtó. Valószínűleg ő is látta rajtam, hogy nem alkalmas a pillanat ostoba fecsegésre. Túl feszült vagyok. Feszült attól, hogy meg kellett tennem, feszült attól, hogy ennyire félnek ettől a kissé heves, de ártalmatlan mágustól, és feszült attól, hogy Arun ki tudja mennyit látott és hallott az eseményekből. Bár valószínűleg nem rég óta állt ott, különben biztosan a védelmemre kelt volna.

- Vérzel – mielőtt még felé fordulhatnék, már meg is ragadja karomat, és elkezdi feltűrni ingem ujját. Az ágyamra rogyva hagyom, hogy hozzá nem illően komoly arccal mérje fel a sérülés nagyságát, amiről pontosan tudom, hogy nem több egy horzsolásnál. Majd a fürdőben kitisztítom, és annyi pont elegendő lesz.

- Látod? Egész hamar hasznát veszed a tanultaknak – látom megrándulni ajkait a megjegyzésre, de tekintetében nincs nyoma mosolynak. Csak egy kis aggodalommal kevert kíváncsiságnak. Hamar rájön, hogy tényleg csak egy karcolásról van szó, így leereszti karomat, és letelepszik mellém az ágyra.

- Mit akart az az idióta? – szóval az elejéről lemaradt. Szemem sarkából pillantok csak rá, hogy lássam, engem figyel az átható lagúnakék szemekkel.

- Csak erődemonstrációt tartott. Várható volt, hogy nem fogja annyiban hagyni a nyilvános megaláztatást – és van egy olyan sejtésem, hogy ezt sem fogja szó nélkül tűrni. Amint eléggé kitisztul a feje, elkezdi szövögetni a bosszúját. Arun és én is nyertünk magunknak egy ellenséget a személyében. A kérdés már csupán az, hogy mennyire veszélyes ez az ellenfél.

- Azok után, hogy ennyire helyben hagytad, többé nincs jogod leállítani – apró mosoly kúszik ajkaimra, és fáradt fejcsóválással hunyom le szemeimet.

- Én nem terveztem felgyújtani őt.

- Csak beleverni a fejét a falba. Igazad van, sokkal diplomatikusabb megoldás – az ő szájából tényleg kissé groteszknek hat a dolog. De lángra kapni még mindig kellemetlenebb, mint egy kis puklit szerezni a homlokodra. – Egyre kevésbé hiszem, hogy unalmas öregember vagy, Eliath. Hol tanultál meg így harcolni? – megmerevedek a kérdésre, és mosolyom is lehervad arcomról. Megdörzsölöm karjaim, mintha így képes lennék elűzni a fagyos hideget, ami elkezdett szétáradni bennem.

- Erről nem akarok beszélni. – most még biztosan nem. Talán egyszer eljön a nap, amikor képes leszek megosztani vele a múltam, de itt még nem tartunk. Ettől még nagyon messze állunk. Felkelek az ezüsthajú tünde mellől, és bár végig magamon érzem pillantását, nem próbál megállítani. Hagyja, hogy menekülőt fújva induljak el a fürdők irányába.

Érintése váratlanul ér, de nem kellemetlenül. Meglep, de nem érzem tehernek.

– Ez az iskola nem csak neked jelenti az otthont – szólal meg csendesen, mire ránézek és várom, hogy folytassa. – Közel sem olyan rég élek itt, mint te, de évek óta ez az apró szoba jelent nekem mindent – mosolyodik el, ahogy egy apró gesztussal körbeint.

– Sosem utazol vissza a családodhoz? – kérdezem meggondolatlanul. Azt sem tudom, hogy van-e családja, hogy nem azért jött ide, mert nincs senkije. Lehet, hogy ilyen dolgokban nem vagyok túl okos, de azt azért tudom, hogy sokunknak jelent nehézséget a családról beszélni. Vagy annak a hiányáról.

– Elváltak az útjaink, és valószínűleg soha többé nem keresztezik majd egymást – feleli szomorúan.

Tessék! Érzékeny pontra tapintottam. Én és az a nagy szám! A tekintete sokkal több fájdalomról árulkodik, mint amennyit önszántából meg akar osztani velem, és bár felkelti bennem a kíváncsiságot, nem kérdezek tőle többet. Ahogyan én is gyűlölöm, ha a családomról kérdeznek, a nem létező szüleimről, úgy valószínűleg Eliath sem rajong túlzottan ezért a témáért.

– Sajnálom, Eliath – kérek tőle bocsánatot őszintén. Legközelebb jobban odafigyelek rá, hogy mit mondok a közelében.

Pár percig komoran fürkésszük egymást, aztán Eliath, mintha eszébe jutna valami, hirtelen felkel az ágyról.

– Gyere velem – kéri és ahelyett, hogy az kezét nyújtaná felém, két vaskos könyvvel áll elém. Pedig lehetett volna ez egy szép gesztus is.

– Mire készülsz? – kérdezem gyanakodva. Mindent tudó mosolya nem tölt el bátorsággal vagy reménnyel.

– Úgy érzem, szükségünk van egy kis friss levegőre – lép az ajtóhoz és várakozva tárja ki. – Mutatok egy helyet, amit még te sem ismerhetsz – közli derűs csillogással a szemeiben.

– Gondolod, hogy többet tudsz az iskoláról, mint én? – kérdezem, de válaszadás helyett csak kilép az ajtón.

Ha a könyvtárba visz, esküszöm kipróbálom, hogy hány könyvet tudok ledugni a torkán, mielőtt megfulladna. Elhúzom a számat és követem a folyosón, miközben előhalászok zsebemből egy brióst. Csendesen haladunk egymás mellett, és Eliath nem is tudja, hogy egy hajszálon múlt az élete, amikor a könyvtárral ellentétes irányba fordul be egy sarkon.

– Egy szóval sem mondtam, hogy jobban ismerem nálad – kanyarodik vissza a beszélgetésünkhöz. Újabb folyosók, újabb sarkok, végül egy keskeny, rég elfeledettnek tűnő lépcsősor, ami a poros félhomályba vezet felfelé. – Vigyázz, csúszós! – figyelmeztet, mielőtt elindulna.

Elismerem, igaza volt, ez a lépcsősort nem láttam még. De azt a titkos folyosót sem, amit Gelwiel mutatott. Szeretném azt hinni, hogy a gyógyítók unalmasak és egyszerűek, de a mai nap megtanultam, hogy néha kidob a föld magából egy-két vállalkozó szellemű, kalandvágyó tündét is, akiknek épp olyan izgalmas brióst lopni a konyhából, mint gyógyító levelű füvekről tanulni. Apropó vállalkozó szellemű tündék! Eliath pont nem olyan típusúnak tűnik, mint aki csak úgy magától felfedező útra indulna, vagy megszegne egy-két szabályt.

– Kezdek aggódni, hogy miféle szabálytalanságba sodorsz bele – sóhajtok teátrálisan.

– Kicsit ironikus annak a szájából, aki minden éjszakai lovaglásával legalább három szabályt szeg meg – csóválja meg a fejét.

– Ötöt, ha pontosak akarunk lenni – vigyorodom el, mire csak egy félig kuncogásba ívelő horkantás a válasz. Tetszik, hogy nem riad vissza a szócsatáktól, vagy legalábbis az, hogy nem sértődik meg minden második szavamon. Rejtély vagy Eliath.

Kiérünk egy viszonylag szélesebb folyosóra és egy ablak előtt szobatársam megáll, hogy szembe fordulhasson velem. Most mi jön? Oldalra billentett fejjel várom, hogy kioktasson a szabályokról, ehelyett kiveszi az utolsó fala brióst a kezemből és megeszi.

– Hé! – kiáltok fel felháborodva, de szemeinek kötekedő csillogása nem engedi, hogy valóban mérges legyek rá. Ez érdekes. Kezembe nyomja könyveit.

Nem tud varázsolni, azt viszont tudja, hogy én mire vagyok képes. Mégis olyan fesztelenül és félelem nélkül jár-kel a közelemben. Hiába hallott rólam eltúlzott pletykákat, egyáltalán nem tart tőlem. Sőt! Egyszerűen csak ugyanúgy kezel, mint bármely másik diáktársát.

– Az almáért – ránt vissza sejtelmes mosolya a valóságba, aztán felül a párkányra. – Vigyázz a könyveimre – búcsúzik el tőlem és a mélybe veti magát.

Szemeim kikerekednek és kezeimből kipottyannak a könyvek. Na ne! Még senki nem lett öngyilkos miattam. Ne mondd azt, hogy Eliath titokban már most beleőrült a feszültségbe és nyomásba, hogy a mesterek megbízták a felügyeletemmel, és nem bírta tovább!

– Eliath! – kiáltok utána és kapaszkodok meg két kézzel a párkányba, ahogy kihajolok és lenézek.

Lent, nem is olyan mélyen szobatársam néz fel rám széles mosollyal. Ha a könyvtár könyveit nem is nyomhatom le a torkán, ezt a kettőt biztosan megpróbálom majd, ami a földön hever a lábaim mellett.

– Jól vagyok – lép hátra párat. – Dobd le a könyveket és utána ugorj te is – utasít még mindig mosolyogva.

Lehajolok a könyvekért és áthajítom őket a párkányon. Titkon reménykedem benne, hogy legalább az egyik eltalálja a fejét, de nincs szerencsém. Ezután én magam lendülök át és ugrok Eliath után.

Egy rég elfeledett terasz, egy rég elfeledett részén a kastélynak. A fény reggeltől estig éri, mindig másik arcát mutatva meg a kis szigetnek a tornyok között. De ajtót, vagy egyebet nem találok, csak az eldőlt létrát, amit benőtt a gaz. Indák tekeregnek mindenfelé, egy-két helyen kinőtt a fű a téglák elöregedő rései között. Egy kis munkával igazi tündérkert lehetne belőle. Vajon ki építhette? És milyen céllal? A csillagokat akart tanulmányozni? Vagy titkos légyottok színhelye volt?

– Gonosz játék volt, de csodállak érte, Eliath – fordulok társam felé, aki arcát a Nap felé fordítva fürdőzik a fényben lehunyt szemekkel. – Azt hittem, egy unalmas öregember vagy.

– Sok mindent nem tudsz még rólam, Arun – fordul felém, ajkai körül még mindig a korábbi mosoly visszhangja ücsörög. Borostyán színű szemeit olyan szögben éri a fény, mintha a lelkembe látna. Kutakodó pillantása mintha felfedné minden titkomat. Elfordítom fejem, hogy meneküljek előle.

– Miféle hely ez? – kérdezem szemügyre véve az alacsony kőfalakat és a rajtuk futó, kúszó növényeket.

– Egy kert – érkezik az egyszerű felelet. – Néhány éve akadtunk rá, és kezdtük el rendbe hozni – meséli.

– Kezdtétek? – kérdezem, de csak megingatja a fejét és leül egy mohával benőtt pad-szerűségre, majd kinyitja az egyik könyvet és olvasni kezd.

Hát persze! Eliath nem járna magától felfedezni. Ezért is volt gyanús nekem az elejétől fogva. Nyilván ezt a helyet is Gelwiel találta meg és rángatta ide őt is, hogy kimozduljon a szobájából. Eliath egy remete. És hogy ezt a feltételezést igazolja, mintha a fejembe látna, szólal meg.

– Ülj le, és tanulj te is. Ezt a könyvet neked hoztam – biccent a másik könyv felé.

– Ezért hoztál ide? – fintorodom el. – Tanulni?

– Felőlem kertészkedhetsz is – vonja meg a vállát, de már csak félig van itt velem. Tanulnivalója szépen lassan magába szippantja.

Eliath a könyvek szerelmese. Ezt ilyen rövid idő alatt is megtanultam, és a vak is látja, hogy jobban érdekli őt a papírra vetett tinta, mint bármi más a világon.

– Visszavonom – vetem oda neki csalódottan. – Unalmas öregember vagy.

Mellé hasalok a mohára és kinyitom a könyvet. Mily meglepő? Növények. Lemondó sóhajjal kezdem el olvasni az első fejezetet, de csak azért mert Ilennil mester megkért rá.

Olyan csend van itt fent. Csak a szél borzolja néha a hajunkat és cirógatja a bőrünket. Egy-egy kíváncsi madár néz meg magának minket. De csend van. A felhők zavartalanul úsznak az égen. Mintha ez a kis szelet, mohával benőtt terasz egy másik világ kapujában lenne. Egész álmosító ez a nyugalom. Lehunyom szemeim egy pillanatra, de Eliath gyengén megrúgja lábamat. Azt hittem, minden figyelmét a könyvnek szenteli.

– El ne aludj – figyelmeztet.

– Félsz, hogy úgy kell majd visszacipelned? – fordulok felé.

– Nem – ingatja meg a fejét és hajtja be a könyvet, de egyik ujját ott hagyja könyvjelző gyanánt a lapok közt. – Itt hagynálak.

– Nem tennéd – vigyorodom el.

– Ó, dehogy nem – bizonygatja.

– És ha a mester benéz hozzád este és nem talál? – kérdezem kötekedve. – Mit mondanál neki, hol vagyok?

Nem várok választ. Becsukom az előttem fekvő könyvet és felkelek. Megnyújtóztatom tagjaimat és felnézek az égre. Meglepődve tapasztalom, hogy már jó ideje itt vagyunk. A Nap jócskán haladt az égen. A gazban fekvő létrához sétálok és leguggolok hozzá.

– Máris mennél? – kérdezi csendesen érdeklődve.

– Ezzel a létrával, kétlem. – Most rajtam a sor, hogy megrázzam a fejem.

Kirángatom a gazból és a fal mellé állítom. Megette a nap, az idő és a korhadás. Nem kétlem, hogy még elbírna minket, ha felmásznánk rajta, de vajon meddig? Lehajolok egy indáért és megfogom. Varázserőmet használva vezetem az inda kacskaringózó szárát a létrához, aztán a zöld levelek körbefonják az egészet, fás szárával megerősíti a fokokat, és remek rejtőszínt kölcsönöz neki. Ha illetéktelenek figyelnék, talán észre sem vennék, hogy ez létra volt. Ahogy végzek, hátra lépek párat, hogy megcsodáljam a művemet. Olyan, mintha a borostyán magától nőtt volna így.

– Így már elbír minket – fordulok vissza Eliath felé, aki elgondolkodva figyeli a falba olvadó létrát. Nem tudom, mi járhat a fejében. – De még maradhatunk, ha szeretnéd.

– Lassan úgy is éhes leszel – kel fel a kis kőpadról és porolja le magát.

– Nem tudom, mit gondolsz rólam, de ennyitől azért nem fogok összeesni – mosolyodom el, de különös csillogású tekintete újra az enyémbe akad. Ráhibáztam a gondolataira. Ha csak egy kicsit is elengedné magát és nem érezné felelősségének a jóllétem, talán egyszerűbb lenne vele normális beszélgetéseket is folytatni.

.o.O.o.

A reggeli Nap és az enyhe szellő kellemes álmosító párosa arra késztetné az embert, hogy a másik oldalára forduljon és a füléig húzza a takarót, hogy békésen visszaaludjon. Ehelyett túlbuzgó, de nem kevésbé idegesítő szobatársam, már hajnalok hajnalán kirángatott az ágyból, hogy reggelizni induljunk. Sértődötten baktatok a nyomában a terasz felé, ahol már gyülekeznek a korábban kelő diákok. Reméltem, hogy Gelwiel is köztük lesz, hogy még egyszer megköszönhessem neki a tegnapit, de bánatomra ő a normális tündék közé tartozik, akik ilyenkor még alszanak.

– Miért nyújtogatod a nyakad? – kérdezi Eliath érdeklődve, követve a pillantásom.

– Gelwielt kerestem – dünnyögöm, miközben leülök a legközelebbi székre az asztalnál, ahová az átható borostyánszemek gazdája vezetett és magam elé húzok egy egyelőre üres tányért, aztán nekilátok válogatni a kínálatból.

Friss, tenyérnyi cipók, zöldségek, gyümölcsök és felvágottak, sajtok, forró víz, tealevelek és füvek, tej, gyümölcsök facsart leve. A látvány valamelyest javít a hangulatomon. Felvágok két kis cipót és ami csak a kezeim ügyébe kerül, belehalmozom. A két szendvics mellé gondosan, finom cikkelyekre vágok egy almát és mellé teszem, aztán Eliath orra alá tolom a tányért és kiveszem a kezéből a könyvet. Komolyan, hova dugja őket? Legközelebb a füle mögül is előhúz egyet?

– Egyél – szólok rá, mielőtt felháborodhatna és nekilátok, hogy magamnak is összedobjak valamit. Közben a könyvet magamnál tartom, biztos, ami biztos.

– Tudod, ha meggondolnád magad, akár még szakács is lehetnél – szemrevételezi a reggelit, mielőtt nekiállna az elfogyasztásának.

– Ezzel nem engesztelsz ki – teszek elé egy bögre teát.

– Ugyan miért kéne kiengesztelnem téged? – hangjában szinte már túl őszintének hangzik a meglepetés.

A Nap felé mutatok, de csak értetlen pislogást kapok tőle. Türelmetlenül forgatom a szemeimet.

– Embertelen ilyen korán kelni – harapok bele saját szendvicsembe és beleolvasok az elkobozott könyvbe.

– Nem tudom, hogy a mágusok meddig alszanak, de nekünk korán kezdődnek az óráink – közli kioktató hangnemben.

Csak egy szórakozott horkantásra futja tőlem, és több szó nem is nagyon esik köztünk a következő percekben. Csendben reggelizünk egymás mellett, halkan szól a többi diák nyüzsgése, ami belevegyül a napkeltét köszöntő madarak csiripelésébe. Finom, halovány sugarak melegítik az arcom, a tea ma különösen jól esik, és még az sem zavar, hogy Eliath helyett én olvasok könyvet. Legalább addig is eszik. Nem tudom, hogy min élt eddig, de gyanítom, hogy a betűfalásból nem lakott jól. Kötelességtudóan pusztít el mindent, amit a tányérra tettem neki, és elgondolkodva figyeli a felhőket, ahogy lassan majszolja az almát. Félig már meg is bocsájtottam neki, amiért ilyen korán keltett. De csak félig.

Arcomra árnyék vetül és a könyv lapjain a tinta olvashatatlanná válik a fény hiányától. Felpillantok, és egy idegen diákot látok. Az asztal előtt áll és gúnyosan méreget. Egy lemondó sóhajjal csukom össze a könyvet és adom vissza Eliath-nak. Nagyon is jól tudom, mi következik. Az, aki ilyen arcot vág, kötekedni is fog. És ahogy erre gondolok, már nyílik is a szája.

– Azt pletykálták, hogy egy mágust küldtek hozzánk tanulni, de nem látok itt mást, csak egy konyhamalacot – szólal meg, hangjából csöpög az önelégültség és a gúny. Páran felkuncognak körülöttünk, a többiek érdeklődve figyelik a jelenetet.

– Azért eszem ennyit, hogy nagyra nőjek – bólintok felé, ő pedig letelepszik velem szemben az asztal túloldalára.

– És még félkegyelmű is – jegyzi meg most már kendőzetlenül vigyorogva.

– Ostoba kérdésre, ostoba válasz jár – felem egyszerűen és felkelek az asztaltól, de még elrakok pár brióst, hogy kitartson délelőtt és Eliath kezébe nyomok még egy almát.

– Már is menekülőre fogod? – kérdezi diadalittasan.

– Mehetünk? – fordulok szobatársam felé derűsen, aki csak bólint. Tisztelem, hogy bölcsen tartózkodik a közbelépéstől.

– Hé! – morran fel a feltűnési viszketegségben szenvedő tünde. – A szemembe nézz, ha hozzád beszélek!

– Bocsáss meg – lépek hozzá és hajolok meg előtte színpadiasan. – Azt hittem, eddig a tomporoddal társalogtam.

Többen felnevetnek, de az ellenséges diák nem veszi jó néven és elkapja ingem nyakát. Fogai közt kinyög egy olyasmit, hogy ezt úgy sem fogom megúszni. Különféle sértéseket vág a fejemhez, majd közli, hogy nem vagyok más, csak egy zabigyerek, aki valamelyik mester áldatlan viszonyából pottyant ki. Ennyit az idilli reggeliről. Nem is ismerem ezt az alakot! Miért sérteget? Még csak hozzá sem szóltam soha! Ő itt a helyi nagyágyú?

Érzem, ahogy egyik tenyerem felforrósodik, ahogy egyre dühösebb leszek. Lassan apró lángok kezdenek játszani az ujjaim körül, amit ez a szerencsétlen nem vesz észre. Nem akarom bántani, csak kopaszra égetni a haját. Megpörkölni a szemöldökét, vagy felgyújtani a ruháját. De egy lehelet könnyű érintés kiránt a kútból, amelybe zuhanni készültem.

– Mehetünk? – kérdezi most Eliath. – Lassan kezdődnek az órák. – Felegyenesedek és biccentek felé. A lángok eltűnnek, én kihúzom magam és megigazítom ingem gyűrött nyakát.

– Még a könyvmoly is a védelmedre kel – röhög fel hangosan az ismeretlen tünde. Nem tudja, mikor kell leállni.

Lerázom magamról Eliath kezét és a másik diák válla mellett a széktámlára támaszkodom. Arcom csak centiméterekre van az övétől, és most végre tényleg, igazán megijed.

– Téged akart megvédeni tőlem – közlöm vele komoran. – Én a helyedben megköszönném neki.

– Arun – hallom az említett hangját türelmetlenül csengeni mögöttem.

A fenébe is! Pedig megérdemelné, hogy megszégyenüljön. Elengedem a széktámlát és Eliath mellé lépek. Ő sem kevésbé feldúlt, mint én vagyok, de ő józanabban gondolkodik, mint én. Még utoljára megnézem magamnak a tündét, aztán elindulunk a folyosók irányába. De képtelen vagyok uralkodni magamon, ezért búcsúzóul elegánsan kirúgom alóla a széket. A diák nagyot nyekken a földön és magára is ránt néhány zsemlét és salátalevelet. Hangos nevetés tör ki az asztalok körül lézengő tündék között.

Távoztunkban Eliath-ra pillantok, aki rosszallóan néz vissza rám. Én csak lustán elmosolyodom és előveszek egy brióst a zsebemből, de ahogy a számhoz emelem, szobatársam meglöki a könyököm.

– Mi van? – horkanok fel türelmetlenül. Tekintete a káoszra siklik, amit magunk mögött hagyunk. – Nem használtam mágiát – vonok vállat. – Azt hittem, ezt szeretted volna.

– Belehaltál volna, ha nem vághatsz vissza neki – állapítja meg.

– Nos, ha nem is haltam volna bele, de biztosan ágynak döntene a tudat, hogy hagytam elkallódni a lehetőséget – bólintok komolyan. – És akkor ápolhattál volna ahelyett, hogy a hőn szeretett óráidra járnál.

– Tehát tulajdonképpen azzal, hogy felrúgtad, engem mentettél meg a büntetéstől, hogy téged ápoljalak? – kérdezi szkeptikusan.

– Azért nem mondanám büntetésnek – gondolkodom el a kérdésén. – Nekem legalábbis nem lenne az – kacsintok rá és veregetem meg a vállát.

Hitetlenkedő pillantását egy visszatarthatatlan mosoly követi, és egy atyáskodó fejcsóválás. Beérünk a fedett folyosóra, a jól megérdemelt briósomat majszolva követem Eliath hosszú lépteit. Figyelem az egyenes tartását, keskeny csípőjét, hosszú lábait, melyeket elegánsan bővebb szárú nadrágba bújtatott. Meglep, hogy nem állnak sorban a kegyeiért. Léptei nyomán meglibbenő haját megfesti az ablakokon beszűrődő napfény, olyan hatást kölcsönözve neki, mintha vadméhektől lopott lépes méz lenne tincsei között.

Tarkómra kulcsolom kezeimet és nyújtózkodva zárkózom fel mellé. Nekem nem is kell tudnom a napirendet, mert Eliath kettőnk helyett is memorizálta valószínűleg a következő száz évre előre az oktatási tervet.