A nap a szokásos tempóban telik. Reggel kimegyek etetni, majd visszatérve a házba, a friss tojásokból csinálok egy kis rántottát. Nagyapa ekkor jön elő, de nem tetszik. Ráncos, sápadt.
- Jól vagy, nagypapi? - kérdezem idegesen.
- Persze, semmi bajom – int le, és szed magának. Nem sokat. Két kanálkával és annak is csak a felét eszi meg. Iszik egy kis teát, majd visszaindul a szobájába. – Nem haragszol, ha ma pihenek? – mosolyog rám fáradtan.
- Ne.. nem- Pihenj csak, rendezek mindent – mosolyog rá erőltetetten. Féltem őt…
Délben már ki sem jön enni, pedig süteményt is készítek neki, a kedvencét, epres-krémes sütit. Rántok húst, hozzá krumplipürét készítek, de egyedül eszem. Nem tetszik, hogy ennyire fáradt. Óránként nézegetek be hozzá, de nincs látható baja. Alszik.
Este, miután bezártam az állatokat és a kapukat, hallom, hogy fojtott hangon kiabál. Eszem vesztve rohanok befelé.
- Fáj… - szorítja a mellkasát.
- Nagypapi! – ugrok mellé. – Ne félj, nem lesz baj! Azonnal hívom a mentőket! Ne félj és ne aludj el, oké?
El sem mozdulok mellőle. A diszpécser megnyugtat, tíz perc és nálunk lesznek. Nagypapa közben egyre nehezebben szedi a levegőt, szorítja a mellkasát, és látom, hogy tényleg nagyon fáj neki.
Tíz perc sem telik el, látom a mentő fényeit. Rohanok kifelé, amíg bele nem szaladok valakibe. Karok ragadnak meg, és állítanak egyenesbe.
- Lassabban – hallom meg egy férfi hangját. Felnézek rá, de nem is tudok semmire figyelni, csak hadarok.
- A nagyapám szívbeteg, rendesen szedi a gyógyszereit, most mégis rosszul van. Nap közben semmi tünet, panasz nem volt. Most lett rosszul, odabent van, kérem, segítsenek rajta.
- Milyen gyógyszert szed a nagyapád? Allergiás valamire? – Már vezetem is őket befelé, és odabent a kezébe adom a kis papírt, amire mindent összeírtunk. Az egyik orvos egyszer azt mondta, hogy egy ilyen életet is menthet, így fontos, pláne a szívbetegeknél.
- Elismerésem. – A férfire csak most nézek rá. Szőke a haja. De nem érdekel más, vezetem be őket nagyapához.
- Jó estét, uram. A fájdalom kisugárzik a mellkasból valahova? Váll, kar, hát, fenék, fogak vagy állkapocs?
- Nem.
- A fájdalom egyenesen a szívét érinti vagy az egész mellkast?
- A mellkasom.
- Légszomj, izzadás, hányinger?
- Csak a mellkasom szorít.
- Jó, a vérnyomás kicsit magas, a tünetek alapján szerintem nem infarktus, hanem múló rosszullét, de a biztonság kedvéért bevisszük a kórházba egy kivizsgálásra. – Istennek hála! – Bekötünk egy sóoldatot, a kórházban pedig elvégzik a szükséges vizsgálatokat. A kocsiban kitöltjük a papírokat.
- Oké – feleli a társa.
Tesznek-vesznek, én addig felkapom a táskámat és kikészítem a kulcsokat.
- Be tudsz jönni a kórházba, vagy velünk szeretnél jönni a mentőben? – kérdezi. A hangja valahogy kellemes most. Olyan érdekes a tónusa, kifejezetten élvezem, ahogy megszólal, jól esik. Nyugtató.
- Inkább a nagyapámmal maradnék.
- Jól van, velünk jöhetsz. Ne aggódj, minden rendben lesz, ahogy látom, a nagyapád még nálam is jobb kondiban van.
- Segíthetek valamit? – kérdezem már a mentőben.
- Esetleg tarthatod a sóoldatot. – Teszem, amit kér, amíg ő valamit írni kezd. - Mi a neved?
- Chi – válaszolom, majd eszembe jut, hogy illene teljes névvel bemutatkoznom. – Phoenix Chi Turner. – Ránézek a mentősre. Fiatal, helyes férfi, kedves is. Látszik rajta, hogy nem csak úgy elvan itt, hanem tényleg szeret segíteni.
- Nos Chi, nem lesz baj – mosolyog rám biztatóan. Bólintok, és megfogom nagyapa kezét. Nagyon féltem. Mi lesz velem, ha… ha… Mond még valamit, amit már nem hallok, mert csak azon kattog az agyam, hogy mi lesz, ha…
- Ugye tényleg nem lesz baja? – nézek fel. A szemeimet könnyek szúrják, érzem, ahogy lefolynak az arcomon.
- Nem lesz baj – mondja magabiztosan, én meg próbálok hinni neki, bólintok, és visszafordítom a tekintetem nagyapához. Kicsit sápadtabb, mint volt, de biztosan ő is megijedt. Én is… minden alkalommal megijedek, amikor rosszul lesz.
Gyorsan a kórháznál vagyunk, meg is jelennek az ápolók és az orvos, beviszik az ágyon nagyapát, én meg követem őket. A vizsgálóba nem mehetek be, így egyedül maradok a folyosón, kezem tördelve járkálok fel és alá. Féltem nagyapát. Bár gondolhattam volna, hogy baj lesz, egész nap nem nagyon volt kedve semmihez, csak pihengetett. Ami ugye nem is baj, mert megcsináltam mindent, de…
Megszeppenek, amikor nekimegyek valakinek. Ahogy felnézek és kezdenék bocsánatot kérni, a szőke mentőst látom meg. Mosolyog, én meg elpirulok. Ma már második alkalommal szaladok neki.
- Minden rendben van, csak átmeneti rosszullét volt. Bent fogják tartani megfigyelésen, de reggel hazaengedik. – Bólintok és nagyot sóhajtok. Nincs baj... – A családod érted tud jönni?
- Nekem ő a családom – nézek rá. – De ma nem hagyom itt! Biztosan nem… ha bármi baj történne, nem tudok hogy bejönni! Nem… nem megyek haza! – Nyomatékosításképp megrázom a fejem is.
- Ki kell fizetni a pótágy árát, ugye tudod? – kérdezi, de a hangja kedves. Valahogy megnyugtat, hogy itt van. A kisugárzása… kellemes. Jó a közelében lenni, megnyugtatja a lelkem.
- Igen, tudom! Itt van a pénztárcám, ki tudom fizetni! – Akkor kaptam fel, amikor kifelé jöttünk. Be is zártam mindent, nem lehet otthon baj.
- Rendben. Akkor bvigyázz magadra, rendben? – Bólintok. Fordulna el, de elkapom a kezét. Megszorítom, ő pedig visszanézh rám.
- Na… nagyon köszönöm! El sem hiszi, hogy mennyire boldog vagyok, hogy… hogy… - Visszanyelem a szavakat. Mitől? Hogy ott volt? Neki ez csak kötelesség, én pedig csak egy újabb hálás beteg vagyok. Nem kellene feltartanom. – Isten áldja meg azért, amit a nagypapával tettek! – mosolygok fel rá. Egy pillanatig csak nézem őt, ő pedig engem, majd rájövök, hogy akármennyire szép is az arca, ez illetlenség. Elfordítom a fejem, illedelmesen elköszönök és megvárom az ápolót.
Nem sokkal később már kapom a számlát egy kedves, fiatal nővértől. Szerettem volna neki adni egy kis pénzt, de udvariasan elutasított. Nos, akkor ha nagypapa rendben lesz visszajövök majd és hozok egy kis ajándékot nekik. Neki, a másik, idősebb nővérkének és az orvosnak.
Nagypapa jobban van. Alszik, így halkan húzzák ki nekem az ágyat, hogy lefeküdhessek, de tudom, nem fogok aludni. Kint kellemes a levegő, így megdöntöm az ablakot. Jó meleg van még most is, pedig jócskán éjszaka van.
Órákkal később nagypapa felkel és megkér, hogy adjak neki egy kis vizet, amit adok is, hiszen az italautomatában vettem szénsavmentes ásványvizet. Jó látni, hogy jobb a kedve is, nem olyan szomorkás és furcsa, mint egész nap volt.
- Mikor mehetünk haza? – kérdezi.
- A reggeli vizit után – felelem. – Azt mondta az orvos, hogy azt még meg kell várni, utána meg megírja a zárójelentést és ha kell, akkor ír fel pár vitamint is, de legkésőbb tízre otthon lehetünk.
- Az jó – mosolyodik el. – Tom is akkorra ér vissza a piacról, nem igaz? – Bólintok.
Tom az egyik segéd. Tudni fogja, hogy hol vagyunk, ő már fél éve nálunk dolgozik, rendes, becsületes férfi. Ha nem várom a kapunál hajnalban mindig tudja, hogy kórházban vagyunk. Ilyenkor összeszed mindent és elviszi a piacra, ahonnan legkésőbb fél tízre haza is szokott érni.
Nagyapa akkor kel fel, amikor szokott, fél hatkor. Mindig ilyenkor ébred, már megszokta, ahogy én is, bár én nem aludtam sokat. Az orvos a reggeli vizitkor megnyugtat, hogy a hirtelen jött meleg lehet a tettes, az viselte meg nagyapa szívét, de ad pár tanácsot és kapunk pár vitamint is, amit ha szedni fog nagyapa, még kevesebb baj lesz.
- Van aki hazavigye Önöket? – kérdezi udvariasan az orvos.
- Hát… nincs – ismerem be.
- Rendben, akkor hívok mentőt, kérem, készüljenek el és várjanak itt, ide fel fognak jönni a nagypapáért – mosolyog rám az idős orvos. Bólintok és megköszönök neki mindent, mire mosolyogva megnyugtat, hogy semmi baj nem lesz, a nagypapám erős.
Fél tíz előtt nem sokkal nyílik az ajtó, és ismerős arcokat pillantok meg.
- Nahát, szép napot! – üdvözlöm az esti mentősöket.
- Szia Chi – köszönt a szőke. Elpirulok… mert… mert ma mintha még helyesebb lenne, nem? Vagy csak nem vagyok ideges és azért látom így? Nem tudom. Nem sokat tudunk beszélgetni, leviszik nagyapát és már megyünk is. Csak mi vagyunk itt, a mentőben. Volt már, hogy mentővel hoztak haza minket, ritkán kell csak taxit hívni. A szőke férfi vezet, a társa ül hátul, de valami műszert nézeget, amit még csak nem is láttam eddig. Biztosan valami új orvosi dolog lehet.
Amikor aztán hazaérünk, nagyapa már magától száll ki, én pedig követve őt a férfiakhoz fordulok.
- Ha van idejük, szívesen látnánk önöket egy kis teára és talán még egy kis sütemény is akad. Tegnap sütöttem – mosolygok fel a szőke férfira. Még a nevét sem tudom… és ahogy ez eszembe jut, vörösbe szökik az arcom. – E… Elnézést kérek, tegnap nagyon illetlen voltam – hajtom le egy picit a fejem, majd a másik férfihoz fordulva bemutatkozok neki is, és visszanézek a szőkére. – nem tudom, tegnap mondta-e a nevét uram, de nagyon zavart voltam az este, elnézést kérem. – Lehajtom a fejem. Vörösebb vagyok, mint a paradicsom!
Este felé jár már az idő, lassan véget ér a 12 órás műszak, egy doboz pizza, egy kóla és egy jó kis esti film lebeg a szemeim előtt, hogy aztán bezuhanjak az ágyba. Persze most még csak a mentőautóban ülünk, Gregen, a társamon van a vezetés sora, én pedig kényelmesen elnyúlok az ülésemen. A kezemben a kis telefonomon ügyködöm, nyomogatom unalmamban.
- Csendes volt a mai nap. – közli álmatagon.
- Ne kiabáld el. – figyelmeztetem és felnézek szőke tincseim alól, amit egy fejrázással igazítok félre.
- Fel nem tudom fogni, miért nem lehet mindig ilyen nyugodt, csendes műszakunk! Bezzeg a tegnapi egyenesen pokoli volt, egymás után a riasztások! Ki se jöttünk az egyik betegtől, mehettünk a másikhoz. Laura még programot tervezett estére, de amint haza értem, kidőltem a kanapén.
Laura a neje, gyakran látom, amikor összefutunk, vagy Greg haza szalad valamiért. Greg amolyan sörpocakos, körszakállas fazon, fehér bőr, fehér fogak, fekete haj. A pocakja ellenére izmos, mert rendszeresen járunk kondizni.
- Örülj neki, neked legalább van kihez haza menned. – mondom csak úgy mellékesen.
- És mi van a kutyáddal? Kutyába se veszed?
- Kac-kac, kukac. – nyögöm. – Jó, ha az embert várja haza valaki, még akkor is, ha az illető egy németjuhász.
- El kéne járnod randizni! Feltölthetnél egy profilt a neten valamelyik társkeresőre és ismerkedj!
- Mmm. – rázom a fejem. – Nem az én stílusom. – ismét belemerülök a telefonomon való pötyögésbe.
Hirtelen megszólal a rádiónk. Riasztás, egy farmocskára a külvárosban. Mi vagyunk a legközelebb, így hát odaindulunk. A diszpécser a következő adatokat osztotta meg velünk, 58 éves férfi, mellkasi fájdalom, szívbeteg. Ez még sok minden lehet, beszólok a központba, hogy már el is indultunk. A GPS hamar elnavigál minket a farmhoz, bár sokat nem látunk a sötét miatt. A kis bekötő út egésza házig visz minket, a kapu már nyitva várja a kocsinkat. Pontosan beállunk a ház elé, a társam lekapcsolja a figyelmeztető fényeket. Kiugrom a kocsiból és szinte belém szalad egy 18 év körüli srác. Elkapom, mielőtt még elvágódna, kezeimmel biztosan tartom.
- Lassabban. – mondom, aztán amint stabilan megáll, hadarni kezd.
- A nagyapám szívbeteg, rendesen szedi a gyógyszereit, most mégis rosszul van. Nap közben semmi tünet, panasz nem volt. Most lett rosszul, odabent van, kérem, segítsenek rajta. – csinos arcát áthatja az aggodalom, jól lehet, én is megijednék, ha a nagypapa csak úgy rosszul lenne, pláne, ha szívbeteg.
- Milyen gyógyszert szed a nagyapád? Allergiás valamire? – kinyitom házul a kocsi ajtót és kiveszem belőle a táskát, Greg jön utánam a hordággyal.
- Tessék! – nyom a kezembe egy papírt, amint beérünk a nappaliba átfutom.
Vércsoport, testtömeg, szedett gyógyszerek, pontosan listázva és adagok szerint felírva, allergia nem ismert. Gyógyszerérzékenység nem diagnosztizált, nincs. További adatok is szerepelnek rajta, háziorvos neve, kórházi kezelőorvos, stb, stb.
- Elismerésem. – bólintok meglepve, de el is képedek. Odaadom a papírt Gregnek, ő is átutja, hasonlóan reagál, mint én. Követem a fiút a nagypapa hálószobájába, aki sápadtan fekszik az ágyán, kezével a mellkasát masszírozza.
- Jó estét, uram. – köszönök udvariasan és mellé lépek, a táskát kinyitom, Greg mellém lép és már veszi is elő a vérnyomásmérőt. – A fájdalom kisugárzik a mellkasból valahova? Váll, kar, hát, fenék, fogak vagy állkapocs?
- Nem. – válaszolja, és a karjára csatoljuk a vérnyomásmérőt.
- A fájdalom egyenesen a szívét érinti vagy az egész mellkast?
- A mellkasom.
- Légszomj, izzadás, hányinger?
- Csak a mellkasom szorít. – mondja, a vérnyomásmérő pedig mutatja a mért értéket. Meghallgatjuk a szívverését a sztetoszkóppal.
- Jó, a vérnyomás kicsit magas, a tünetek alapján szerintem nem infarktus, hanem múló rosszullét, de a biztonság kedvéért bevisszük a kórházba egy kivizsgálásra. – mondom neki és az unokájának, aki csillogó szemekkel áll kicsit távolabb, hogy ne zavarjon minket. – Bekötünk egy sóoldatot, a kórházban pedig elvégzik a szükséges vizsgálatokat. A kocsiban kitöltjük a papírokat. – ezt már Gregnek mondom.
- Oké.
Megkapja a granült a karjába és bekötöm a sóoldatot, amit a férfi hasára teszek. Óvatosan átfektetjük a férfit a hordágyra, szépen odarögzítjük, közben a fiú felé fordulok.
- Be tudsz jönni a kórházba, vagy velünk szeretnél jönni a mentőben?
- Inkább a nagyapámmal maradnék.
- Jól van, velünk jöhetsz. – bólintok és aggódó arca miatt bátorítóan rámosolygok. – Ne aggódj, minden rendben lesz, ahogy látom, a nagyapád még nálam is jobb kondiban van.
Greggel felemeljük a nagyapát és a kocsiba tesszük. A fiút felsegítem, mert szűk a hely, kezemmel megfogom a könyökét és az oldalpadra irányítom, a nagyapa mellé.
- Segíthetek valamit? – kérdezi a srác, amint mellé ülök az ajtót bezárva. Greg már indít is és nekiindulunk a kórházba, ő értekezik a diszpécserrel.
- Esetleg tarthatod a sóoldatot. – mutatok rá a tasakra, és fogva a papírt, amit tőle kaptam, elkezdem kitölteni a jegyzőkönyvet.
- Mi a neved? – kérdezem kizökkentve a gondolataiból.
Karakter: Anthony Liam Nothman Megjegyzés: (Keith Seven)
Hogy ki vagyok én?
Az őrült divatblogger. Egy egész blogbirodalmam van az alterstílusról közel 1.300 követővel, akiből 400 folyton kommentál és kedvel. Nem csak divatról szoktam írni. A nyomoromat is belevésem a blogomba. Milyen rossz nekem az életem, mert meghalt az én kis szerelmem, mennyire rossz mert az egyetem, meg a munka, meg a szórakozás, meg a levegővétel. Tipikus húszas problémák, tudod hogy van ez. A menstruálásról csak azért nem írok feljegyzéseket, mert nincs olyanom. De ha csaj lennék valószínűleg még azt is velősen kifejteném.
A jelenlegi blogbejegyzésem a seggfej főnökömről szól: aki történetesen itt alszik mellettem. És a derekam öleli..és az oldalamra folyatja a nyálát, mialatt én ölemben a laptoppal kuporgok. Na de ne rohanjunk ennyire előre.
A 22 éves Keith Seven mindig is hű volt a vezetéknevéhez. Sokszínűen tudott genyózni másokkal, a hét minden napján felhívott hogy mi van veled (MIÉRT NEM HALAD A MUNKA), és hétfőtől-vasárnapig csapta a szelet fűnek-fának.
Ellentétben Anthony Liam Nortmannal, (az én volnék!) aki még csak 20 éves, de egyáltalán nem úgy viselkedik. Tűri, hogy főnöke genyózzon vele, ha kell elkíséri a tagot, helyette gondolkodik, tapsikol, isteníti ha úgy van mind ezt persze kritikán aluli összegért. De hát ez a dolga a személyi asszisztenseknek. Egyszerűbb, ha csak bemutatom magam. Restaurátornak tanulok, de kell a pénz az albérlethez, és a macskához. Mind a kettőt fel kell tartani valamiből. Amúgy..sokban hasonlítunk Sevennel. Én sem vetem meg a testi gyönyöröket..de soha sem fizetnék értük. Na jó, ez vicc, ő se szokott, de akkor is.
Épp az irodája előtti kis pultnál ücsörögve írom az egyik beadandómat serényen, mikor is rám ront az ötlettel: csináljunk céges bulit.
-De hát nincs is rá alkalom..uram..
-ALKALOM MINDIG VAN IVÁSRA..
-Értem..mikorra tervezte, és hogyan?
-Hát ki az én személyi titkárom, hát kit fizetek azért, hogy szervezgessen-tervezgessen helyettem?! NA UGYE HOGY TÉGED! TALÁLD KI!- gügyög cinikusan.
-Értettem.
Azzal neki is állok a tökéletes koncepció kidolgozásának.
Új üzlet van láthatáron, egy kisebb céget akarnak beintegrálni a miénkbe. Legalább is ezen a héten ez lesz a legfontosabb dolog. Én pedig már el is kezdek dolgozni azon, hogy a házasság után mindenkinek sikerüljön beilleszkednie a családba, egy hatalmas céges party keretében. Seven azt mondta ne sajnáljam rá a pénzt, úgyhogy nem fogom. Elvégre úgy is a mi bónuszainkból megy.
Így hát nekilátok.
Blogomba persze mindent lépésről-lépésre írok. Mennyire is utálom ezt a fellengzős idiótát, hogy már a gimiben is folyton kikaptam az ilyen faszfejeket, hogy úgy érzem magam csöbörből vödörbe estem. Talán ezért is ücsörgök olyan savanyú képpel a kibérelt bárban, ahol láthatóan már mindenki jól szórakozik kivéve engem.
A martinimat lötykölve meredek magam elé, a szokásos szettben: fekete külső, fekete életérzés. Borongósan pillantok a már részegen vonagló kollégáimra.
Pár pillanaton belül hatalmas csattanást érzek a vállamon, majd olyan erős puffanást a hátamnak feszülve, hogy kénytelen vagyok közel a pultra hasalni. Seven megjött..láthatóan teljesen elázva.
-Na mi van kis varjúm, jól szórakozol? OLTÁRI BULIT SZERVEZTEM MI?!
-Nagyon remek Uram…
-Jaj, ne vágj már ilyen fancsali pofát, nesze itt egy kis szesz hogy kivirulj!- hirtelen megragadva fejem itatja fel velem az egész poharam tartalmát. Mondanom sem kell nem esik jól.
Köhögve húzódik el, masszírozom mellkasom:
-Te normális vagy baszdmeg?!
-Végre egy normális szó amit kimondtál..mindig csak úgy viselkedsz, mint akit..tudod- imitálja a karóbahúzást, csak kicsit másképp. De a lényeget értem. Halványan megmosolygom.
-Talán ideje lenen hazamennie uram…
-FIATAL MÉG AZ ESTE! Ijj ODANÉZZ ANNAK MICSODA TESTE! –mutogat az egyik kolléganőnkre. Az anyja lehetne…
Diszkréten tapasztom tenyerem arcomra, megingatom fejem. Nem hiszem el, hogy ez velem történik meg…nem akarom elhinni..
Végül is unszolására iszom egy keveset, és mivel megfenyeget, hogy ha nem érzem jól magam kirúg (komolyan mondom..hogy lehet valaki..ennyire szelíden..bájosan..édesen..kretén?!) kénytelen vagyok vele táncolni. Persze ez annyit tesz diszkréten támasztom oldalról, míg fűnek-fának csapja a szelet.
-Totál be vagyok nyomva! – közli velem a nyilvánvalót.
-Igen, tudom uram..
-NE URAMOZZÁL MÁR NEKEM ITT! Keith vagyok az Isten szerelmére! Táncoljál velem!
Bemutatja az új mozdulatokat, melyeket SZERINTE remekül megkomponált. Végül a totális lebőgéstől megmentve karolom át, majd elköszönök a többiektől, és elindulok vele hazafelé.
-Na látod ez a beszéd Timothy!
-A nevem Anthony- sóhajtok leintve egy taxit.
-Az tök mindegy..majd gyengéd leszek hozzád!
-Oh értem..
Az arcomon szelíd mosoly terül el. Nem tudok rá haragudni, bár tekintetem és arckifejezésem inkább árulkodik szánalomról. Talán felébredt bennem az anyáskodó ösztön. Bennem..IRÁNTA(?????!!!).
Végül is úgy döntök nem engedem egyedül haza. Így hát hazaviszem a szűk kis garzonba, hogy aztán a már delíriumos állapotban lévő férfit alsóra vetkőztetve befektessem az ágyamba, és én is mellé másszak. Nincs kanapé…ez van.
A macska hanyagul kapaszkodik fel, némi fészkelődés után a párnám csücskére heveredik.
Keith pedig akcióba lendül. Kábán túrja fel felsőm, hogy oldalamba csókolgasson, nehéz fejét bőrömnek billenthesse. Nem is nagyon foglalkozok vele, csak bekapcsolom a számítógépet.
Igen, jól sejtettem, szándékai ugyan komolynak indultak, még is másfél percen belül elnyomja az álom. Derekam karolva alszik mint egy kisgyerek, békésen horkol. Aranyos tőle.
ÉN pedig írom a blogom.
Holnap lesz mit mesélni…
Minden esetre még időben kikészítek mellé, az éjjeli szekrényre egy fájdalomcsillapítót és egy pohár vizet. Lekapcsolva a villanyt térek én is nyugovóra.
Épp a városban sétálok korán reggel, mikor észreveszek egy csomagot. Ahogy látom még névjegy is van rajta. Preston Maycott. Nem ismerős, de szerencsére telefonszám is van, amit beütök a tellómba és hívom is.
-Igen? – suttog valaki a telefonba, sejtésem szerint Preston.
-Umm, szia, Tegoshi Tsuki vagyok, és megtaláltam a holmidat...
-És... hol vagy most? – kérdi hallkan, devalaki ordít neki, mire eltartom a fülemtől a telefont, aztán vissza. – Szóval... Hol vagy most?
-A Stephen Johnson és a Saint Fedrick sarkán várom, hogy zöldre váltson a lámpa.
-Gyalog?
-Igen.
-Mennyi idő lenne, míg az Elena Lion utcába érsz?
-Hát... gyalog húsz perc, de busszal alig öt.
-Pompás. El tudnád nekem hozni? Esküszöm, meghálálom, de most az életem múlik rajta.
-Akkor persze – mosolyodom el.
-Oké, köszi – nyögi még ki, majd leteszi.
Mikor odaérünk azt látom, hogy egy idióta kihajol az ablakon és kapálózik. Most vagyki akar ugrani, vagy felém hadonászik.
-Itt vagyok! Én vagyok! Nálad van a cuccom… a ruhál.
Nevethetnékem támad, de végül csak elmosolyodva bólintok, aztán tanácstalanul nézek körbe. Utolsó ötletként feldobom nrki a csomagot. Int, majd visszafordul.
~*~
Délután otthon pihenek, mikor megcsörren a telefonom. Kiszedem fülemből a füllhallgatót, aztán felveszem.
-Halló?
-Szia. Preston Maycott vagyok. Nekem hoztad ma vissza az elhagyott holmimat...
-Oh… igen, emlékszem.
-Csak azért hívlak, hogy van-e kedved egy italhoz, kávéhoz, sütihez, vagy mindegy is tulajdonképpen, de valamire meg szeretnélek hívni hálám jeléül.
-Mit szólnál mindegyikhez? – kérdem mosolyogva, bár ezt ő nem látja.
-Egyszerre?
-Dehogy. Ma egy ital, holnap egy kávé, aztán meg süti. Na? – nevetek fel.
-Oké. Hol találkozzunk? 9-kor jó neked?
-Végülis igen, mert csak zenét hallgatok. Mondjuk az Apple Club-ban, ott van a sulidtól nem messze…
-Igen. Tudom hol van.
-Akkor oké. Bye!
-Szia!
~*~
Fél kilenckor nekiállok készülődni, nem sokat babrálok, lefürdök, majd felveszek egy szűk világoskék farmert, egy pólót és rá egy roved ujjú dzsekit, aztán kész is vagyok. El is indulok.
Mikor meglátom intek neki és mosolyogva köszönök. Viszonozza köszönésem, aztán bemegyünk. A klubban fülledt levegő és dohány szag van, ami keveredik az emberek kölönböző illatával. Leülünk a pulthoz és kérünk italt, én csak narancslevet, mert utálom a piát.
-Baj lett belőle, hogy nem volt ott a cuccod? – kérdem felé fordulva.
-Gazdagabb lettem egy egyessel, de legalább megjegyzem, hogy többé ne hagyjam el az egyenruhám. Sulis vagy?
-Aham, egyetemre járok.
-Értem.
-Ha szabad megkérdeznem, hány eves vagy?
-29 és te?
-Fiatalabbnak néztelek. Én 18.
-Gyakran jársz ide? Nem látszol bulis típusnak.
-Nem is vagyok, de néha eljövök a zene és tánc miatt.
-Jól táncolsz? – kérdei vigyorogva, mire megeresztek egy huncut mosolyt.
-Derítsd ki!
-Idehívjak egy csajt? – ezen elhúzom kicsit a szám.
-Te akarod tudni, hát vállald be.
-Oké. – bólint, mire elvigyorodom és elhúzom táncolni a nép közé.
Már megszokott látvány, hogy két fiú együtt táncol ebben a klubban, szóval nem bámulnak meg és nem is szólnak be, ahogy hozzásimulok és egy pörgősebb számra vonaglani kezdünk. A zenének megvan a maga koerográfiája, az emberek mind egyformán mozognak, már én is megszoktam ezt. Fura, hogy Preston nem úgy mozog, de ezen csak elnevetem magam és folytatom.
Egész sokáig táncolunk, addig, míg megszólal a mobilom. Felveszem, majd bocsánatot kérve megyek a pulthoz, hogy halljak is.
-Hallo?
-Tudod te, hány óra? – ordít a telefonba legkedvesebb és egyetlen bátyám. Imádom, de komolyan, a zenénél is hangosabb volt most.
-Te sem szoktad tánc közben az órát nézni.
-Hát akkor felvilágosítanálak, hogy már fél egy és én már rég hazajöttem. – Kicsit ledöbbenek, ahogy meghallom mennyi az idő.
-Na ne!
-Na de! Anyáék már a rendőrséget akarták hívni, de megnyugtattam őket. Szerencséd, hogy nem árullak be. A hátsóajtón be tudsz lógni. Siess! Csá!
Leteszem a telefont és odamegyek Prestonhoz, aki már mellettem van, így nem kell mennem sehová. Kissé pihegve még a tánctól, odahajolok füléhez, hogy hallja vékonyka hangom.
-Haza kéne mennem. Kösz, hogy meghívtál – mosolygok rá.
-Hazakísérlek.
Egész úton jól elbeszélgetünk kis semmiségeken és viccelődünk, aztán a házunk előtt megállva jelentem be, hogy végállomáshoz értünk.
- Holnap péntek. Jössz egy kávéval. Hívj majd. – mondom gyorsan, majd villámgyorsan egy puszit hintek arcára és pirulva sietek el a kertig. Belopózom a hátsóajtóig, aztán a szobámba érve levetem magam az ágyra.
-Letérdel elém, reflexszerűen hátrahúzódok, behúzom a nyakam. Menj innen!
-Tudod, akár meg is tehettem volna, hogy eresztek egy csinos kis golyót a fejedbe – csippenti meg az állam, összeszorítom az ajkaim egyetlen vékony,alig látható pengévé, de nem válaszolok, dacosan szorítom a tekintetét.
-És akkor? Mire vár? – rebben meg az izom az orrom tövében, mintha valami förtelmes bűz lengené körbe az egész rohadt hipóreklámot. Benne van a puha kezében, hogy sose végzi el a mocskos melót, mindig mindent más…
-Nem adják azt olyan könnyen – suttogja az ajkaimra, hideg bőre az enyémhez ér,mire végigfut rajtam a hideg, az undor, szappanért vinnyog a bőröm. Alkoholért. Késért. – Mindent ki kell érdemelni. Még a halált is!
Mert ő annyira tudja. Saját magamnak vágom fel a torkom, hogyha nem az elkényeztetett kis faszt látja bennem, apuci hőn és természetesen joggal gyűlölt kicsi fiát… semmit se tud ez a fasz.
Ha valamit, azt a kurva halált és bármikor kiérdemeltem. Ámbár… nem áll szándékomban meghalni. Megfizet az a rohadék.
És ezzel a seggfejjel fogom kezdeni.
Feláll, mint egy tizenkilencedik századi regényhős szórakozik a sétapálcájával, a rovátkákon látom, hogy valószínűleg kard van benne.
Csak egy szemvillanás… de jó lesz majd.
-Addig is hasznossá kell tenned magad – felkapom a fejem és a szemeibe nézek. – Apádnak nem árulom el, hogy fuccsba ment a kis terve, azért olyan jóban még mi sem vagyunk.
Megrándul a szememben egy ideg.
-Mellesleg meg nagyon szép summát fizetett azért, hogy eltávolítsunk – nyugalom Armand. Nyugalom. Ki fogok jutni innen. – De személy szerint kár lenne érted…
-El akar adni kurvának valami klubba? – kérdezem megrebbenő szájjal. Az első rettegéshullám végigfutott rajtam, nem tudtam megállítani… aztán már csak mérges vagyok magamra hogy nem kontrolláltam a testem. Onnan könnyebb lenne ellógni…
-Oh, isten ments! Itt maradsz a házban – bazd meg. – Még az esélyét sem adom meg annak, hogy valaki felismerjen téged. Az rám nézve nem lenne valami kellemes… - hova szarjak hirtelen az irántad érzett empátiám minden kis vehemensen tiltakozó és a véredre szomjazó sejtjével?!- Tudod… nem szeretek magyarázkodni. Főleg a szponzorjainknak. De ez nem jelenti azt, hogy itt király életed lesz – eddig sem volt az, akárhogy is látszott. Könnyedén megtéveszti a látszat. Ezt előnyömre fordíthatom. – Itt nem lesz kinyalva a segged – érinti a pálcát a homlokomhoz, ahogy hátralöki, fájdalmasan belenyilall a fájú fejembe és a nyakamba. – Itt te leszel, aki segget fog nyalni.
-Esélytelen – sziszegek, megfeszülnek az ujjaimon az izmok. Nyugalom Armand!
-Figyelj taknyos, csinálhatjuk finoman, és csinálhatjuk keményen is – nedvesíti be az ajkait. – Ez csak tőled függ… most pedig megyek fürdeni, te pedig csatlakozol hozzám, és szépen megmosod a hátamat.
Félrever a szívem. Soha.
-Azt nézheted, seggfej. – néha komolyan azt hiszem skizofrén vagyok.
-Rendben. Akkor… Kimura! – emeli fel a hangját és bejön egy… kurva nagy fekete valami. Amindenit de nagy vagy.
-Igen uram? – dörmögi kurva mély baritonnal.
-Hozd a fiút a fürdőszobámba…
-Ne! – kiáltok fel és meglepő gyorsasággal dobom előre a testsúlyom, négykézlábra érkezek. Ahogy… elnevetem magam. Egy Kimura nevű néger… jézusistenem!!
Felkacagva surranok át a lábaik között, ki a folyosóra. Lüktet a fejem egyre jobban, homályosodik minden… de csak futok. Hallom magam mögött a kiáltásokat… megfeszülnek a lábamon az izmok.
Egy ablakot hogy merre vagyok… vagy egy számítógépet, hogy be tudjak törni a központi adatbázisba!
-Erre ment!
-Kapjátok már el, idióták! – a szívem a torkomban dobog, ahogy lassan zsibbadnak az izmaim a nyugtató és az adrenalin keveredésétől… egy fehér ajtót látok.
Van isten.
a folyosón nincs senki, egyetlen mozdulattal lépek be és csukom be magam mögött; a képernyőterem, az összes kamera adatai ide futnak be.
Egy ember ül itt, ahogy meglát, azonnal a pisztolya után kapna, és vagy lelő vagy kiterel annak a rohadt szőkének a karmos ujjai közé, ha nem kapom el az ajtó mellett álló széket és nem töröm el a fején.
De gyorsabb voltam… és mikor látom, hogy összecsuklik, mint egy darab rongy, remegve esek össze.
Úristen… remegő kezem a számra szorítottam. Nyertem egy kis előnyt… csak egy kicsit…
Rázárom az ajtót és az eszméletlen tagot a fal mellé húzom nyögve-nyelve, elveszem tőle a pisztolyt, átkutatom és nyerek két kést… a bokája tiszta.
A számítógép elé ülök és megérintem a billentyűket. A megannyi kameraképen azt látom ahogy tényleg rohangálnak és ott az a rohadék is… elég ideges. Nem fogom ép bőrrel megúszni, ha megtalálnak… Sőt.
Remegő ujjakkal látok neki gépelni, elkülönítem a kellő fájlokat.
Picsába.
Beütöm a kódokat, próbálom feltörni a biztonsági rendszert és remegek, mint a nyárfalevél, végigcsorog a jéghideg, halálos vér a tarkómon, mert kétszer melléfogtam… És ha valamelyik másik gépen jelzi? Akkor nekem annyi!
Kérlek, kérlek, eddig szerencsém volt… ne jelezze nekik, léciléciléci…
-Igen! – bokszolok a levegőbe ahogy sikerül feltörnöm a biztonsági kódot, hogy mindent… ami mechanikus, én irányítsak.
Mi lenne he eljutnák Mexikóba? Ott keresnének?
Na várjunk csak, az a hatóságok ellen működik… basszus.
Valamit látok az egyik kamera látószögében, beütöm a kódokat sebesen pergő ujjakkal és oldalra fordítom.
Az a szürke tekintet egyenesen a kamerába mélyed… a mocskos mindenit…
Csak két ujjal int valakiknek, mire négy ember megy ki a négy ajtón… de kettő felém ahogy nyomon követem egyre nagyobb pánikkal.
Rájött a kurva élet! Hogyan?! Baszódjon meg!
Az egyik sézket remegve támasztom a kilincs alá és kezembe fogom a fegyvert magam mellett tartva. Lelövöm aki bejön. Fejbelövöm! Nem fog érdekelni.
Remegve zongoráznak az ujjaim kopogva a billentyűzeten, a hatalmas biztonsági ajtókat próbálom megtalálni és lezárni… Érzem a talpam alatt a dördüléseket…
Ott van még mindig… beharapom az alsó ajkam. Pont a kamerába néz, mintha tudná hogy itt vagyok és tudja és… dögölj már meg!!
Megdörzsölöm a szemem, nyugtatva magam dörzsölöm a homlokom, mély levegő Armand, nem lesz semmi gond… el se jutnak idáig. Az egész ház egy erődítmény és én irányítok mindent…
Mire felnézek, eltűnik.
HOVA LETT??!!
Csak három koppanás az ajtón, hogy szívrohamot kapjak, rémülten esek le a székről. Elkapom a pisztolyt és ujjam a ravaszra teszem.
-Nyisd ki…
Ha az ember rémült, valahogy olyan rohadt dolgokra emlékszik… például nem emlékszek, hogy törték be az ajtót, csak ahogy a vérem a fülemben dobol, kikerekedett szemmel fogom rájuk a pisztolyt de az nem sül el.
-Előtte ki kell biztosítani – csavarja ki a kezemből a jéghideg ujjaival és halk kattanás után a fejemhez nyomja. Összeszorítom a számat, nem válaszolok.
-Tudtam, hogy valami hiányzik… - morgom halkan, élesen szedve a levegőt. Gyerünk, ölj meg.
- Főnök! – hallom, ahogy egyik embere a gépekhez hívja, reflexből indulnék ki az eddig békés kis termemből, de valaki tarkón vág egy pisztoly agyával. Összecsuklok, mint az előbb említett rongybaba.
-Nem érdekel! Mindenképp el kell… Hé! Kapjátok el!
Futnak felém, majdnem elkapnak…
Ijedten ülök fel, arcom verítékes. Ez nem volt igaz, ez csak egy álom volt… összekuporodok.
Ez csak egy álom volt.
Két napja ezek a rémálmok kínoznak, Amióta egy este lementem tejért, mert gusztusom támadt rá és kihallgattam apám egyik beszélgetését.
Ő pedig észrevett…
Az a pillantás nem sok jót ígért, mégis két napja szinte kedves volt velem. Kedves. Velem!
Itt a bibi az összefüggésben. Soha egy jó szava nem volt hozzám, mégis nyájasan viselkedett.
Megdörzsölöm a homlokom és átmegyek a fürdőbe, hogy lemosakodjak. A hajam is csupa lucsok volt, a csap alá tartottam a fejem kizárásos alapon.
Visszamegyek a hálóba, és eldőlnék az ágyon, már épp átbillenek az egyensúlyhatáron, amikor meghallom a dörrenést az ajtó felől. Ijedten kapom fel a fejem, de az ajtó reccsen egyet és két gorilla meg egy kígyó jön be rajta.
Akárhogy próbálok elszaladni, hiába ugrálok, elkapnak és kicsavarják a kezem. A fejem koppan egyet a padlón és a nyakamba vágnak egy tűt.
-Szemetek! Hagyjatok! – ordítok, de egyre tompább a kép. – Ne… hagyjatok…
-Hello, fiam – hallom apám hangját.
Abban a pillanatban gyűlöltem. Mindennél jobban gyűlölöm ezt az embert, akit csupán a kromoszómái kötnek hozzám…
-Nem vagyok a fiad – hörgöm, és még dacolok a sötétséggel, dobok magamon egyet erőtlenül, és elönti az agyamat a sötétség.
***
Furcsa villanások, ami a szememtől eljutnak az agyamig. Tompa vagyok, mintha lebegnék, erősen hasonlít arra az érzésre, amikor lila jamaicai fűtől téptünk be egy vizipipás bulin, de még az sem volt ennyire durva.
Durva kezek ragadnak meg, dobálnak mindenre, ami hideg, asztalok, éles fények, levetkőztetnek, összekötik kezem-lábam, felpeckelik a szám mert ahogy próbálok ellenkezni, láthatólag nem jön be nekik.
Hol vagyok? Mit akarnak?
A miért az teljesen nyilvánvaló… ismét adnak egy lórúgásszerű adag valamit, mire ismét teljesen zombi leszek.
Nem tudok magamról, sötét van, csak tompán próbálom kinyitni a szemem.
Aztán mikor menne ki belőlem az anyag, költőien szólva is csak szarul vagyok. Elvonási tüneteim vannak, reszketeg, égek, a hajam az arcomra tapad, egy pohár vízért ölni tudnék… Nem igazság.
Nem igazság! Ha meglátnám azt a szemetet… azt a rohadt mocsok állatot… megölöm! Meg akarom ölni! Pusztuljon!
Éles fény robban, nyögve fordulok el, fáj, hasogat a fejem; nem látok semmit.
fehér foltok, mégis, a reflektorfényben csak az egyik dob fekete árnyékot, ennyit vagyok képes megkülönböztetni.
A hangjuk mély, tompa, mint egy eltorzított videóban, ha nem lennék ennyire kiszolgáltatott, röhögnék.
Ordítások harsannak fel az ingerült beszéd után. Valaki elkapja a derekam és a vállára csap, hogy felfordul a gyomrom, de hányni… mit? Két napja semmit sem ettem az idegtől!
Forog minden, bedobnak valahova és végre, furcsán, de megkönnyebbülök. Sötét van.
Büdös, de sötét. Lehunyom a szemem és a sajgó fejem egy huppanónál ismét belevágom a csomagtartó tetejébe, felszakad a homlokom, a szemembe vér csurog.
Végre ismét elájulhatok.
***
Amikor felnyitom a szemem… fehér plafont látok. Mennyezet. Furcsa.
A fejemen tiszta kötés, egy minimum két számmal nagyobb fehér nadrág és hosszú ujjú pulóver van rajtam.
Nos, merre vagyok?
Fehér, puha és illatos ágynemű között fekszek. Ezt látom meg érzem, bamba vagyok, fáj a fejem és homályosan látok. A szám száraz, mint a tapló.
Ennyit az összegzésről, de most komolyan? Merre leszek?
Nehezen felállok és kimászok az ágyból, szédelegve kapaszkodok a falba, az ajtóhoz botorkálok.
Kinyitnám, rángatom a kilincset, már amennyire tudom, de zárva van. Be van zárva, basszus!
Kattan egyet a zár, hirtelen nyílik ki, engem pedig ugyanakkora lendülettel taszít fel.
Bevágom a fejem a szőnyegbe, akaratlanul is felkiáltok a fájdalomtól.
Mérgesen, de még mindig tompa tekintettel meredek fel a hatalmas fehér emberre.
Fehér. Ennyi fehér… basszus, vakít.
-Armand Whaynens – mondja nyugodt, a hangja mély, karcos. – Tudod, miért vagy itt?
Elfekszek a szőnyegen, megdörzsölöm a fejem. Fájt. Mindenem fájt. A mellkasom is fájt.
A szívem is fáj.
-Mert Ő nem akarta, hogy a mocskos kis svindlijei nyilvánosságra kerüljenek.
-Részben.
Ránézek. Nagyon fehér és nagyon maffia-feje van. Remek. Mi kellett volna? Kő a lábamra? Betoncipő? Véres nyakkendő? Fejlövés? Vese-máj-szív?
Nincs a szobámban. Kibaszottul, kurvára nincs a szobámban!
Kilépek a folyosóra, és elordítom magam.
- Aki!
Naná hogy cseszik válaszolni, senki nem tenné a helyében. Súlyos, acélbetétes csizmáim hangosan döndülnek a parkettán, ahogy végigsietek a folyosón, le a lépcsőn, majd a konyhaajtót berúgom és berontok. Hosszú, fekete bőrkabátom lebben a lépteimtől. Körbefuttatom tekintetem, a házvezetőnőre szegezem.
- Hol van?
Sápadtan rázza meg a fejét, de már látom hogy mit takar. A kis szofa előtt áll, próbálja elrejteni előlem őt. Hasztalan. Félresöpröm az útból, és a kábán pislogó fiút meglátva, hangosan szusszanva fújom ki a levegőt.
- Hogy a faszba jöttél ki a szobádból?
Felül, pólója gyűrött, látszik hogy ebben aludt. Még mindig sápadt.
- Nem volt bezárva az ajtó... körülnéztem.
A pofám leszakad!
- Nem zártam be, mert úgy festettél, mint aki felkelni sem képes. Látom egész jól vagy, úgyhogy most szépen vissza is sétálsz oda, és lefekszel pihenni.
Megragadom kezét, és felrántom. Ernyedten csüng, ha elengedném azonnal a földre rogyna.
- Darius Úr! – sikkantja a házvezetőnő. – Ne bántsa kérem!
Vetek rá egy pillantást, majd a karcsú kis testet a vállamra veszem. Mielőtt kilépnék a konyhába, még visszaszólok.
- Készíts neki valami könnyűt és táplálót.
- Már ettem – válaszolja elhaló hangon a vállamon lógó zsák krumpli.
- Akkor jó.
Feldobogok az emeletre, egyenesen a hálómba, és óvatosan lecsúsztatom őt vállamról az ágyra.
- Engedj el – nyafogja, akár egy kisgyermek. – Haza akarok menni...
- Nyugi, csibe. Egy-két nap múlva rendbe jössz, és elengedlek. Addig pedig jól elleszünk – húzódik vigyorra a szám.
Elhúzódik tőlem, ahogy selymes haját cirógatom ujjaimmal. Nyakát megfogva húzom vissza magamhoz, halk nyüszögésével nem foglalkozom, csak durván csókolom meg puha száját, nyelvemet torkáig ledugva. Elégedetten szuszogva csókolom, falom őt, vérem forrón lángol. Kezei erőtlenül csapkodják karomat, mellkasomat, gyengén a hajamba is tépnek, de semmit sem ér el ezzel, csak még inkább felizgat. Fújtatva tépem el tőle a számat, vágyakozva mérem végig.
- Ha tudnám, hogy nem halnál bele, most rád másznék – dörmögöm a szájába, még egy utolsót harapva puha szájába. Elengedem, és hanyatt zuhan a párnákon. Ágyékom fájdalmasan lüktet a vágytól. A fürdőszoba felé indulok, menet közben ledobálom magamról bőrkabátomat, ingemet, lerúgom cipőmet és fekete farmeremben, félmeztelenül megtorpanok az ajtóban.
-Menj el!- nyöszörgöm, bár ezzel a hangerővel nem vagyok túl meggyőző. Miért akar még most is bántani? Nem ártott nekem eleget? Továbbra is bőszen magam elé meredek, igyekezve kizárni őt Kicsiny világomból.
-Francokat kiscicám. Nagy büdös francokat. –hallom meg mély hangját, majd kirobog a szobából, és egy pohár vízzel tér vissza.
-Igyál. - nem kell kétszer mondania pillanatok alatt felhajtom az egészet.
-Kérsz még? – csak bólintok, de megérti. Mikor végre csillapítottam szomjam, elégedetten hátrébb dőlök, és joghurtom kanalazásába kezdek. Már pokoli éhes voltam, így most bármit képes lennék befalni, de leginkább egy hatalmas hamburgerre, vagy pizzára vágyom. Amíg eszek, fel sem tűnik, hogy kínzóm is a szobában tartózkodik, csak akkor esik le, amikor ruháimat az ágyamra hajigálja.
-Öltözz fel. – mivel félek tőle, igyekszem teljesíteni az utasításait, de a fájdalmaim miatt ez nem egyszerű. Miután már jó öt perce szenvedek, odajön hozzám, de én rémülten hőkölök vissza, így hagyja, had folytassam egyedül. Végre elkészülök… ekkor egy nagy, puha takaróba csavar, és a karjaiba vesz. Most… most mi a szándéka velem? El akr tenni láb alól, hogy senkinek se mondhassam el mit tett? Áá… ezt azért nem hiszem. Mindenesetre fenntartással kérdezem meg tőle:
-Ho-hova viszel?- kérdem félősen. Nem értem magam, hiszen sosem voltam egy gyáva lak. Padlócirkáló koromban is nekimentem a nagyoknak a játszótéren, ha nem adták oda a legjobb játékokat, most meg itt rettegek ettől az embertől. Ki lehet Ő? Bár mindnet tudok róla, legalábbis azt hiszem, mégis olyan, mint valami hét lakattal őrzött titok.
-Ahová nem akartalak sosem. - na, azt hiszem, ez a válasz sem nyugtatott meg.
-Ezt hogy érted? –nem válaszol, csak tőle szokatlan gyengédséggel berak a kocsiba. Talán mégis van szíve? Én persze igyekszem a lehető legmesszebb húzódni, ami a behatárolt lehetőségek mellett nem jelent nagy távot, de ez is több mint a semmi. Darius viszont olyan átható pillantással méreget.. esküszöm, képtelen vagyok rajta kiigazodni.
-Nem!Nem megyek veled...–mondom, de hangom gyengébb, mint egy újszülött kiscica nyávogása. Siralmas.
-Nem kérdeztelek. –egy lendülettel terít ki az ülésen, én pedig rettegve nézek rá. Ugye... ugye nem megint azt akarja? Biztosan nem élném túl. Megcsókol, mélyen és tüzesen, nekem pedig muszáj viszonoznom... egyszerűen kell, bár már lassan hányingert kapok magamtól.
-Megérkeztünk, Darius –egyből leszáll rólam, és takarómat az arcomba borítja, ami nem túl kellemes, tekintve hogy enyhe klausztrofóbiám van. Szerencsére hamarosan lekerül rólam, én pedig egy barátságos, világos, szépen berendezett hatalmas szobában találom magam. A hálórésze nagyobb, mint az én egész kis bérleményem. Koki már mellettem is terem, és az arcomat nyalogatja.
-Itt maradsz egy darabig, amíg fel nem épülsz.
-Haza akarok menni!- hisztizek, bár tudom, fölöslegesen. Amit egyszer eltervez, az úgy is lesz, ezért megadóan sóhajtok, és elterülök a nagy ágyon.
-Pihenj, ha valamire, bármire szükséged van, ott az éjjeliszekrényen a telefon, hívj.nem válaszolok, inkább kutyusomat simogatva hunyom be a szemem.
Sajnos nem sikerül aludnom, mivel a fájdalomcsillapító elmúltával ismét erősödnek fájdalmaim, de nem tudom, hova tették a tablettáim, viszont Dariust sem szeretném zavarni, így elindulok felfedező útra. Gyönyörű az egész ház, elegánsan berendeztt, de mégsem hivalkodó. Élvezettel sétálok a vastag, puha futószőnyegen, mely kellemesen csiklandozza meztelen talpamat. Hamarosan leérek a lépcsőn, bár ez némi időbe telik, és minden bizonnyal érdekes látványt nyújtok, ahogy araszolok, kb. egy részeg pingvin kecsességével.
De végül leérek, és elégedetten elvigyorodom. Nagyon büszke vagyok magamra. A ház valamelyik zugából ínycsiklandó illatok csábítgatnak a további sétára. Perceken belül meg is találom a konyhát, ahol egy középkorú, nagydarab asszonyság sürög-forog. Amint észrevesz, összecsapja a tenyerét, és közel jön hozzám, arcán hatalmas mosollyal, melytől egyből otthon érzem magam.
-Szia, Kedveském,! Darius úr már mesélt rólad. Üljél le gyorsan. –húz ki egy széket, gondosan megpakolja párnákkal, majd ráültet. – Gondolom éhes vagy, igaz kincsecském? Sajnos orvosi utasítás, hogy csak könnyű ételeket készíthetek neked, de ha meggyógyulsz, sütök finom házi lepényt. –meglepődök, hogy mennyi energia van ebben az asszonyban, szinte be nem áll a szája, míg gyorsan összeüt nekem valami ehetőt. Szinte másodpercek alatt előttem is kelleti magát egy adag könnyű omlett, friss tavaszi salátával. Éhes farkasként vetem rá magam, és hamar eltüntetem. Elégedetten simogatom meg a hasam.
-Köszönöm szépen, ez nagyon finom volt. – igazán kedves asszony, nem is tudom, hogy képes ezzel a faragatlan, önző emberrel élni. Sajnos nagyon el is álmosodtam, így nagyot ásítok.
-Látom elfáradtál lelkem, még gyenge vagy. Menj föl szépen és pihenj le. Az úr nem szeretné, ha bajod esne.
-Nem akarok felmenni. - nyújtózom egyet. A hölgy csak jót mosolyog, majd megfogja a kezem és egy sütemény, és fűszerillatú priccshez terel.
-Akkor itt dőlj le kicsikét. – ennek nem tudok ellenállni, és kiscica módjára kucorodom össze. Már majdnem el is nyom az álom, amikor a konyhaajtó dörrenése riaszt föl…
Ellenkezik a kis édes. Még harap is. Erről egy gyengéd pofonnal szoktatom le, majd övemmel kötözöm meg kezeit. Bocs kicsike, de túlságosan felhúztál a kocsiban. Lángol a farkam, és enyhülésre vágyik amit csak tőled kaphat meg. Ez van.
Leszopatom magam vele, majd szétrántom lábait. Igen. Csodaszép segge van. Már teljesen bevadultam, így csak keményen megbaszom.
Az orgazmus pillanatában fogom fel, hogy könnyezve, zokogva remeg alattam, és a lepedője is tiszta vér.
Basszus.
Felöltözöm, eloldozom kezeit és magára hagyom. Ez nem én vagyok. Ennyire mocsok soha nem voltam, pláne ilyen szépségekkel, és ő ráadásul még kibaszottul tetszik is nekem... Ezért hagytam elmenni első alkalommal, és most is idehoztam. Ehh...
*
Két nap. Képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. Vágyom rá, kell nekem, még ilyen szép fiúval nem volt dolgom. Amit vele műveltem, az egy igazi szemét aljas mocsokság volt, de akkor is kurva jó.
Végül meghozom a döntést, és egyik délután bepattanok a kocsimba és elmegyek hozzá.
Az ajtóban halomban állnak a levelek. Mi a faszom? Nem járt itthon azóta? Berúgom az ajtót, és berontok. Az ágyon heverő fiút meglátva ledöbbenek. Sápadtan fekszik, pont ahogy hagytam, nem épp kellemes szagok terjengnek a szobában. Elkáromkodom magam. Csúnyán.
A fürdőbe robogok, megeresztem a vizet, majd visszamegyek hozzá és felnyalábolom az ágyból. Beteszem a vízbe, alaposan lecsutakolom a rászáradt vért, majd amíg ő kábán kókadozik, friss lepedőt húzok az ágyára. Szerencsére kevés bútora van, így könnyen megtalálom a ruhásszekrényben a tiszta ágyneműket.
Előkapom mobilomat. Bediktálom a címet.
- Azonnal told ide a segged! - morgom fenyegetően.
Pár perc múlva már kopognak is a bejárati ajtón. Beengedem a dokit, és visszasietek a fiúért. Egy törülközőbe csavarom és visszaviszem az ágyba. Olyan könnyű a teste... csoda hogy él basszameg.
- Mi történt vele?
- Megkeféltem. Nem túl kedvesen. Két napig feküdt így. - Szavaim súlyosak, de a lényegre koncentrálva összefoglaltam mindent. Ledobom magam egy székbe, és onnan figyelem ahogy megvizsgálja, injekciót ad neki. Amikor elkészül, felém fordul.
- Kiszáradt. Sok folyadékot kell innia, és valami pépes kaját. A sebei nem vészesek, már majdnem mind begyógyult neki. Eléggé kivan, szóval...
- Kösz.
Magunkra maradunk. Lábamat kinyújtom a székben ülve, és felsóhajtok. Fasza.
- Ne nézz rám ilyen szemekkel - dörrenek rá. - Mi a francért...? - kezdeném a letolást, de visszafojtom magamba a szavakat és nagyot fújva túrok a hajamba. Amikor a fejére rántja a takarót mint egy kisgyerek, elmosolyodom.
- Menj el! - cincogja. Heh. Na persze.
- Francokat kiscicám. Nagy büdös francokat.
Felállok, és kitrappolok a konyhába. Folyadék, folyadék... Találok szénsavmentes vizet, töltök neki egy nagy pohárba és beviszem. Leülök mellé az ágyra és ő messzire elhúzódik tőlem. Lerántom fejéről a takarót és felé nyújtom a poharat.
- Igyál. - Remegő kezeibe veszi és belekortyol, majd rákapva az ízére legurítja az egészet. - Kérsz még?
Félénken biccent, úgyhogy hozok még neki. Egy apró kis szőrös izé csaholva elkezd ugrálni az ágy körül. Nyilván a kutyája. A konyhában megtalálom a tálkáit is. A vizes már üres, a másikban még pár szem táp van. Adok neki is vizet meg kaját, az ágyban szenvedőnek meg beviszek egy joghurtot.
Megeszi szó nélkül, majd nagy szemekkel figyeli ahogy szekrényéhez lépek és kidobálok felé belőle néhány ruhát.
- Öltözz fel. - Hamar megunom bénázását, és felé lépek hogy segítsek neki, de halálra rémülve retten meg. Picsába. Megállok, és zsebembe süllyesztett kezekkel várom hogy remegő ujjaival befejezze végre. Még jó hogy nem inget adtam neki, a gombjai miatt holnap reggelig is itt lennénk. Ehh.
Előkapom mobilomat és leszólok egyik emberemért, akik a ház előtt várakoznak.
- Told fel ide a segged és segíts.
Felmarkolom a rémülten vergődő fiút, beletekerem egy nagy takaróba, majd emberemre bízom hogy hozza a kutyát meg néhány ruhát.
Beszállok vele a kocsiba, magam mellé ültetem és ő abban a pillanatban a lehető legtávolabbra kukacol tőlem, viszi a takarót is. Nagyon aranyos így, de nem szokásom minden szaron elvigyorodni. Inkább csak érdeklődve figyelem.
- Nem... - nyekergi még mindig nagyon halkan. Úgy fest ez lesz alaphangja egy darabig a kiszáradás miatt. - Nem megyek veled...
Lábát megragadva rántom magam felé, a lendülettől pedig hanyatt vágódik az ülésen. Fölé hajolok és közvetlen közelről nézek szép szemeibe.
- Nem kérdeztelek - morgom halkan, fenyegetően. Remegve szorítja össze szemeit. Francba. Jobban tetszett amikor még kis szájaló volt. Jól kicsináltam. Puha, remegő ajkaira szorítom az enyémet, és felsóhajtok a vágytól. Igen... olyan édes az íze pont, amilyenre emlékeztem. Nagyon kell... nagyon. Alig várom hogy felépüljön és megint megkaphassam.
- Megérkeztünk, Darius - szólal meg a kormánynál ülő emberem, és felemelkedem a fiúról, egy mozdulattal a fejére rántom a takarót, hogyne lásson semmit. Kiszállok a kocsiból, felkapom őt és beviszem a házba, egyenesen az emeleti lakosztályok egyikébe. A sajátom mellé. Leteszem az ágyra, és a csaholó kutya-szerű bigyója már mellette is terem.
