Elég idegesítõ egy hang akkor, ha valaki aludna, de nem mászok ki miatta rögtön a takaró alól. Reménykedek benne, hogy leteszik, mielõtt még megunnám, és esetleg mérges lennék.

A tízedik csörgetést követõen sajnos világos lesz számomra, hogy hiú reményekkel áltattam magam.

Álmosan ülök fel, és nyúlok mobilomért, hogy a vonal másik végén lévõ illetõt legdurvább stílusommal küldhessem el melegebb éghajlatokra.

Az, hogy miért keresett nem érdekel. Elmondja máskor.

Bátor vagyok az ismeretlennel szemben, de kizárólag azért csak, mert tudom, hogy a fõnököm, és haverjaim az éjszakai mûszakok után tekintettel vannak rám, és alvásigényemre. Még akkor, ha fontos ügy miatt lenne rám azonnal szükségük is csak smssel zaklatnának.

 A porcelánbaba idióta gazdájának nevetését hallom meg szidalomáradatom után, jobb már nem is lehetne a reggelem.

Az a szemét pont egy olyan személy, aki úgy hiányzott nekem ma, mint ahogy egy púp szokott az emberek hátára, idegesebb vagyok, mint eddig valaha.

Legszívesebben át is nyúlnék készülékemen, és kitekerném a nyakát, nem csak azt kérdezném meg tõle, hogy mit akar.  

Szerintem csöppet sem olyan mulatságos, hogy felébresztett, mint szerinte.

- Ne játszd a sértõdöttet. Pattanj kocsiba, és lépj át hozzám. Most azonnal beszélni akarok veled! – Mi az, hogy sértõdöttet játszom?! És ki õ nekem, hogy így utasítgat?!

Hideta szerint mindent az ügyfelekért, de ez a fószer már túlmegy minden határon. Felébreszt, és még van képe parancsolgatni nekem?!

- Most is beszélünk. Ha valamit akar, azt azelõtt közölje, mielõtt kinyomom a telefont. Egész éjjel fent voltam, nincs kedvem autózgatni.

- 10 percet kap arra, hogy átérjen. Ha nem látom az idõ eltelte után, új futárok után nézek. – szarházi szemét köcsög… Ha máshoz pártolna, engem Hideta hidegvérrel gyilkolna meg.

***

Idegesen lötykölöm a kezemben lévõ borospohár tartalmát, és hallgatom vendéglátóm.

Csak azért jöttem el hozzá, mert nem volt kedvem ahhoz, hogy fõnököm szidalomáradatában lubickoljak pár napon keresztül, de ha továbbra is úgy fog mosolyogni, mint ahogy jelenleg teszi, mialatt a házáról beszél, mindennemû büntetést felvállalva tépem atomjaira.

Nem tehetek róla, de dühít a lénye, és az is idegesít, hogy habár kérdeztem a szándékairól, eddig még mindig csak kitérõ választ adott róluk.

Minden esetben arra is megkért, hogy ne faggassam.  

- Idõben a tudtodra adom, hogy miért hívattalak ide. Csak várd ki. – teszi hozzá most is a szavaihoz, bosszús morranás kíséretében biccentek neki.

Még bírom, de hamarosan a saját bõrén tapasztalhatja meg a haragom.

- Végre Bryan… - he??? Mi köze a kicsikének a terveihez?! Már megint azt képzeli, hogy tettem vele valamit?!

- Szóval, arra szeretném felkérni önt, - szólal meg ismét, mielõtt a fejemben szöget ütött gondolatról faggathatnám - hogy amíg elutazom, két hónapra Párizsba, ön vigye magával Bryant az otthonába és vigyázzon rá… Természetesen nem kérem ingyen, de úgy tûnik, maga meg tudja védeni õt és hátsó szándékai sincsenek.

Aham… Szóval jelenleg alszom, és álmomban Dimitri kecskére akar káposztát bízni…

- Ez elég furcsa kérés, hisz tele van emberekkel, akad itt bõven aki tudna vigyázni rá, ha ilyen fenyegetõen viselkedik velük mint velem…

Ha ébren vagyok, akkor az, amit mondott valami csapda lesz…

Nyerítését most se díjazom, legszívesebben az italába is belefojtanám:

- Ez tetszik, maga tetszik nekem… õszinte, és nem fél megmondani a véleményét… - görény…

- Viszont, - hajol hozzám közelebb, hogy szobában tartózkodó emberei se hallják a szavait - én mindig tudom, mit miért teszek… Az embereim nem gondolkodnak elég szabadon ahhoz, hogy a mostani helyzetet meg tudják oldani… Legyen annyi elég, hogy van néhány ellenségem, akik a gyenge pontom keresik. Addig pedig el kell távolítanom, Bryant a közelembõl, nem csak az én, de az õ érdekében is…

Értem… Valaki tudja, hogy ott van mindig, ahol a fiú is, ezért lepasszolná, amíg az emberei megölik a támadóit.

Ráadásul úgy, hogy a kicsikének errõl ezelõtt még nem is mondott semmit az alapján a kétségbeesett tekintet alapján, amivel jelenleg nézi õt. 

- Nem hiszem, hogy velem szeretne jönni.. – idegen vagyok a számára még mindig, félhet tõlem…  

- Ezt nem õ dönti el, ahogy ebben az életében semmit… Maga elõtt nem titkolózom, fölösleges lenne, a fõnöke szerint megbízható, és Bryan a tulajdonom, kilóra vettem meg még annak idején a szüleitõl… Egy szemét lennék emiatt? Talán, de szerény véleményem szerint a szülei sokkal nagyobb szemetek, hisz gondolkodás nélkül adták oda kicsi fiukat. A lényeg, hogy Bryan a tulajdonom  és ha azt mondom neki, oda költözik magához, akkor nem tehet ellene semmit. – értem… Pont így kell egy hozzá kötõdõ drogost megnyugtatni… - Most többrõl van itt szó mint az én jóhírem, szóval ha ön nem vállalja akkor kénytelen leszek, valaki másra bízni, mondjuk a fõnökére, csak, hát neki tudtommal van családja, így nyílván okozna némi gondot…

Ch… Aljas rohadék… Kémkedett utánunk, azért tudhat rólunk ennyi mindent.

Feltétlen jelezni fogom ezt Hidetának amikor hazaérek. Vagyis… Hazaérünk. Talán azzal a babának is jót teszek azzal, ha magamhoz veszem.

- Hát jó, - színlelek beletörõdést a dolgokba - mikor akarja, hogy elvigyem? – jobb dolga lesz nálam. Szeretni fogom, és gondoskodok róla addig, amíg õ nyaral.

Aztán ki tudja… Lehet, vissza se tér…

- Már most, - ohh… Ez jobb, mint amire számítottam - holnap indulok, és bár nem szívesen válok meg kedvenc kis játékszeremtõl, most erõt kell vennem magamon.  

Undorító, ahogy a nálánál kisebb srácot felállása után maga felé fordítja, az, ahogy beszél hozzá még gusztustalanabb:

- Menj és szedd össze a ruháid, most elmész vele, addig mi megbeszéljük a részleteket… - a hányinger is rám tör amiatt a birtokló csókja miatt, amivel kitünteti.

Ezért örülök neki, hogy Bryan máris jövök motyogása, és távozása után olyan instrukciókat ad, amikre nem kell válaszolnom. Jelenleg nem lennék képes a beszédre.

***

Az agyamba égett a kép, amiben a féreg újabb búcsúcsókot hintett Bryan ajkaira.

Gusztustalanabbat csak elõtte pár perccel láttam, úgyhogy erõs hányinger kísért az emlék miatt. Ezért voltam néma egész hazafelé utunkon, jelenleg is hang nélkül, kézmozdulatokkal terelem vendégem a szobája irányába.

Brr… Szörnyû, mit meg nem enged magának az a rohadék.

Ha nem köhintettem volna el magam, lehet, nem csak a nyelvével erõszakolta volna meg szegény szerencsétlenül járt srácot.

Autómmal megérkezésünk után egybõl a garázsba álltam, hogy ne tudhassák, itthon vagyok, Bryan nálam létével se kell tisztában lennie a szomszédjaimnak, így mindenképp biztonságosabb.

Miután kiszedtem bõröndjét a csomagtartóból pedig rögtön az innen nyíló bejárati ajtóból léptünk át az elõszobai folyosóra.

Errõl lehet ugyanis minden helyiségbe eljutni, és a lépcsõ is itt lett kialakítva felfelé, illetve lefelé.

Természetesen utóbbit zárható ajtó védi, hogy oda rajtam kívül más tényleg ne tehesse be a lábát. Nagy gebasz lenne abból, ha eltûnnének az ott tárolt áruink.

Engedelmesen lépdel elõttem tovább az emeletre, majd áll meg az itteni szûk kis elõszobában, mosolyogva bátortalanságán tárom ki neki a vele szemben lévõ ajtót, és rakom le az ajtó mellé csomagját:

- Ebbe a szobába bárhol pakolhatsz, itt fogsz lakni addig, amíg nálam vagy.

Nem tudom, hogy hogy sikerült neki elõzõ mondatom annyira kedves hangon elmondanom, mint ahogy terveztem, de örülök annak, legalább most nem ijesztettem meg.

Bátortalan biccentése, és rendben sóhaja még boldogabbá tesz, mosolyogva figyelem, ahogy beljebb lép a szobájába, és maga után húzza bõröndjét.

Ekkor, nézelõdésérõl jut eszembe a másik dolog, amit mondani akartam neki:

- Gyere le enni, ha végeztél a ruháid elrakásával, mindjárt összeütök magunknak valamit. Vacsora után pedig… Ha nem leszel nagyon fáradt, körbe is mutatom neked a házat. – megint biccent irányomba, de már tényleg nagyon zavart, mialatt elfordul felõlem, és óvatosan kinyitja bõröndjét, ezért magára hagyom.

Az ágytól az éjjeliszekrényig az egész szoba, és velem együtt a házam is teljesen idegen a számára, idõt kell biztosítanom ahhoz neki, hogy egy kicsit oldottabb legyen.

Mégis…

Nem tudom, erre mennyire leszek képes, feldobottságom lassan erõt vesz azok felett a szörnyû emlékképek felett. Itt van velem, és mellettem is marad egy darabig.

Olyan ez az egész, mint valami mesés álom.

Jelenléte miatt a lépcsõn lefelé tartva is vigyorgok, és akkor se sikerül komoly arcot magamra erõltetnem, amikor a hideg csengõ szavára kinyitva az ajtót Hideta komor arcával találom magam szembe.

Pedig… Õ azért a fegyelmet meg szokta követelni.

- A vigyorod alapján igaz, amit hallottam. Dimitri rád bízta azt a gyereket. – lép beljebb köszönés nélkül, ahogy csukom az ajtót, már mérgesen nyomom a falnak, ki akarom belõle szedni, ezt kitõl hallotta.  

- Nem fontos. – feleli kitérõen, amikor elengedem pedig, megigazítja nyakkendõjét, és leporolja nadrágját. – Lényesebb, hogy tudod-e, mit vállaltál a nyakadba. Dimitri nagy ember, sok ellenséggel.

- Hányan vannak veled együtt tisztában azzal, hogy itt van nálam?! – kérdezem ismét, szerencséje, hogy most egy sóhajtást követõen végre válaszol:

- Csak én. Felhívott, és azt kérte tartsalak szemmel titeket. – még az éjszakát mindig ki kell pihennem, nyûgös vagyok, és extra türelmetlen a fél infókhoz.

- Rohadt mocsok…

- Nem ez a lényeg… Aggódom érted Haru. Dimitri sose ment volna önszántából külföldre. Nagy trutyit érzek, amibe már te is nyakig benne vagy. Miért vállaltad el egyáltalán a csomagmegõrzést?! Ilyet sose muszáj tenni az ügyfelekért. – na erre nem tudok mást mondani, mint az igazságot:

- Szerettem volna, ha ide jönne hozzám… - a kicsike, épp most nyitotta ki szobája ajtaját, és indult el lefelé a lépcsõn, ezért sokkal halkabban folytatom Hidetának, amit elkezdtem:

- A miértekbe ne is menjünk bele. Õrizni fogom. De… Azért azt megtehetnéd értem, hogy utána nézel a menekülése okának, meg annak, hogy mennyi mindent tud rólunk. Úgy érzem, túlságosan szemtelen lett.

- Értem. – sóhajtja, aztán köszön a lépcsõ alján megjelenõnek.

- Örülök neki. – nyújtózom fáradtan, nincs kedvem magyarázatokhoz. – Velünk tartasz vacsorára?

- Engem otthon vár a feleségem. – kacsint végre mosolyogva. – Nem is akarok zavarni.

- Kösz, hogy azért beugrottál. – erõltetek arcomra ismét mosolyt, biccent, aztán kilép, majd mielõtt teljesen becsukódna az ajtó vissza, kíváncsian kérdezem meg arról, mit szeretne:

- Annyit üzent a gazdája, – bök a drága felé – hogy a drogját tényleg továbbra is adagold. – erre kár annyiszor felhívnia a figyelmem. Meg fogja kapni, elõtte állítottam be a figyelmeztetést. – ráadásul tényleg úgy, ahogy kérte, minden napra, ugyanarra az idõre.

- Meglesz. – biccentek azért fõnökömnek. – Viszont a körzetet át kell valakinek vennie… - eddig jutok el, amikor kijelenti, emiatt ne aggódjak.

- Már intézkedtem, Yagari lesz a helyettesed.

- Köszönöm. – sóhajtom. Errõl a fickóról legalább tudom, hogy jó arc, azzal is tisztában vagyok, nem lesz vele gond.

- Nincs mit. Sziasztok. – lép ki ismét, kuncogva megyek a lépcsõhöz, és szólítom meg Bryant:

- El is tetted a ruháid? - bólint, ezért mosolyogva kérem arra, kövessen. Már tényleg keresünk valami táplálékot.

- Szereted a halrudak? Süthetek ki neked párat? – kérdem tanácstalanul, amikor a hûtõben nem találok semmit, úgy néz ki, vagy be kell majd éjjel, vagy holnap vásárolnom, vagy az egyik haverom kell megkérnem arra, hozzon nekünk némi táplálékot.

- Mindegy… - közli kicsit talán idegesen, döbbenten nézek rajta végig. Mintha remegne, mialatt tekintete ide-oda jár a konyhában, óvatosan ülök le a konyhai asztal vele átellenes oldalára:

- Mitõl félsz? Tõlem?

- Nem. – értem… Akkor valami mást látott…

- Adok ellenük akkor elõször gyógyszer, aztán majd ha jobban vagy eszünk, meg nézünk körbe a házamban. Rendben lesz így? – bólint, és a karját tartja, ezért azt mondom neki, hogy mindjárt hozom.

Immáron biztosra veszem, hogy hallucinál, de itt kinn tárolni tényleg veszélyes lenne a szert, várjon rá inkább pár percet, minthogy baj legyen.

- Itt is vagyok. – lépek mellé, aztán szúrom ismét kinyújtott karjába azt a szemét anyagot, amire ha rajtam múlt volna, akkor sose szokik rá.

- Köszönöm… - lepi el boldog mosoly az arcát, be is csúszna a szék alá, ha nem fognám meg, és kapnám ölbe, hogy a szobájába vigyem, fejcsóválva nézem meg magamnak ismét gyönyörû arcát.

Eszméletlenül szép, fáj érte a szívem, ha a sorsára gondolok. Elég elõrehaladott állapotban van a függõsége.

Nagy sóhajjal fészkeli magát az ágyba, amikor betakarom, kedvtelenül szólok Hidetának, és kérem meg arra, ugorjon egy kicsit vissza, ha még nem ért haza addig, amíg vásárlok.

***

Mire kimászom az ágyamból, õ már nincs a szobájában, álmosan nyújtózom egyet, aztán teszem be mellette lévõ zugomnak, és az övének is ajtaját. Ez után a kis rutinmûvelet után indulok a keresésére.

- Itt vagyok… - lép ki piros arccal a fürdõbõl, nevetve kérek tõle bocsánatot. – Nem akartalak megzavarni.

- Nem történt semmi… Vagyis… Izé… Mégis… Sajnálom, hogy a gazdám rád bízott… - könnyei is folynak, mosolyogva törlöm õket le, és nyugtatom meg arról, hogy ennek én csak örülök:

- Legalább tudok veled egy kicsit beszélgetni, amikor te is szeretnéd. Mit szólnál ahhoz, ha ma elmennénk sétálni egyet valamikor? Van a közelben egy gyönyörû park. Szeretnél? – sajnos a hátsó kertem fele akkora sincs, mint amihez hozzászokhatott, gondolom, azért néha biztos vitte ki levegõzni. 

Borzasztóan szégyellem magam, a függõségem ilyenkor annyira nyílván való és szégyenletes, hogy magam sem találok rá szavakat, de olyankor a szégyen érzetem semmissé foszlik és csak az anyag utáni vágyat érzem. 
- Ugyan Bryan. Nem kell sajnálnod. – mosolyodik el kedvesen, amitõl megszeppenek. Szemüvegét föltolja homlokára és mikor meglátom tekintetét, ismét elfordítom tekintetem. Ha észrevesznek, abból nagy bajom lesz, de olyan ritkán beszélek másokkal és bár rettentõen félek, és zavart vagyok, valamiért mégis szeretnék beszélni vele.
- Egyszer került csak szóba, de akkor neked másfele kellett figyelned. Naetsu Harunak hívnak. – nem mozdul hirtelen, de számomra mégis elég gyors ahhoz, hogy megrémüljek. Testem összerezzen és elhúzódva nézem kezét. Tekintetem akár egy rémült õzikéé.
- Még nem tudtam megjegyezni, hogy nem szereted. – kedves szavai, némileg megnyugtatnak, de paranoiám, már túlságosan elhatalmasodott rajtam, ahhoz, hogy ilyen könnyen feloldódjak. A neve viszont nagyon tetszik.
- Semmi nem történt. – mosolyodom el, kezeim magamhoz húzva. Érzem, hogy remegek, a félelem és zavarodottság egyvelege, halmozódik törékeny testemben. Szeretnék úrrá lenni rajta, de nem megy.
- Mióta élsz azzal a roha... Vagyis Dimitrivel? – Dimitri, ez a név az, ami évek óta rettegéssel és undorral tölt el, de magam sem tudnám megmondani, hogy tõle undorodom e jobban vagy magamtól. Nagyot nyelve suttogom, hogy nem szeretnék erre a kérdésre válaszolni, hisz már magam sem tudom az idejét, sõt néha abban sem vagyok biztos, hogy éltem e tõle távol, vagy voltam a valaha felhõtlenül boldog.
- Sajnálom. Azt megkérdezhetem, hogy mennyi idõs vagy? – kérdésére elgondolkodom, de azt hiszem erre válaszolhatok. Ez talán egy teljesen normális hétköznapi beszélgetés minden hátsó szándék nélkül, és valahogy még a lidérceim, sem zavarnak, aki mint mindig most is mélyen lapulnak a sötétségben. Most csak Naetsura figyelek.
- Azt szabad. – bólintok, egy halovány, mégis õszinte és elképesztõen bájos mosollyal
- 18. – felelem és a döbbenet az arcán kicsit ismét elbizonytalanít és megrémít.  
- Tényleg? Nem nézel ki annyi idõsnek.
- Tényleg. – válaszolom és feszülten nézek a hátam mögé, abba az irányba, ahonnan jöttem. Nem lenne szabad itt lennem, ha Dimitri megtudja, hogy egy idegennel beszélgetek, akkor nagyon mérges lesz. Bár magam sem tudom, miért nem beszélgethetek, de ez nem is számít, csak a büntetés amit kapok az engedetlenségemért. A távolból motoszkálást vélek hallani és ez egyre inkább aggaszt. Épp mondanám, hogy talán ideje lenne mennem, mielõtt még a keresésemre indulnak, de akkor egy teljesen részeg férfi lép elõ a semmibõl. A mozgása ingatag és, mintha csak engem keresett volna támad be azonnal. Megmarkolja a karom és magához rántva támaszkodik meg kissé rajtam. Testem görcsbe rándul a rémülettõl és levegõ után kapkodva próbálok szabadulni.
- Örülök neki, hogy egyedül vagy madárkám. – hangja furcsa és nem emlékszem, hogy valaha is találkoztam volna veled, de ez nem is sokat számít, nem értem mit akar tõlem és ahogy szám befogja, a rettegés még jobban elhatalmasodik rajtam. Próbálok szabadulni, de erõm szinte alig van, és még a rettegés is megbénít.
 - Basznivaló a kicsi segged, de ott benn túl sok az õr, és nem tudtalak volna úgy elkapni, mint itt. Ez, hogy kijöttél, és rád találtam... Biztosan az ég ajándéka volt. – undorral tölt el, ahogy nyakamba liheg, és a félelemtõl egyre kevésbé vagyok magamnál. A levegõhiány, már csak egy plusz ráadás, hisz az orromon alig kapok levegõt, amit szintén eltakar kicsit, virsli ujjaival. Nem akarom, hogy a közelemben legyen, nem akarom érezni, alkoholtól bûzlõ leheletét. Túl ismerõs, túl gyakran élem át ezt a nem kívánt élményt, és ezt a férfit nem is ismerem. Szemeim könyörögnek, hogy ne érjen hozzám és valaki segítsen.
- Khhm. – Naetsu hangjára felkapja fejét, de nem enged el. - Engedje el. – még mindig csak szabadulni szeretnék. Hányinger kerülget és az ájulhatnék, nem tudom, hogy bízom e Naetsuban, mégis kicsit megnyugtat a hangja és, hogy a védelmemre kel.
- Húzz el innen öcsi. – csókol nyakamba ismét, elárasztva bûzös leheletével.
- A kicsike velem akar lenni. – nem jön ki hang a torkomon a félelem teljesen megbénít, és csak erõtlenül feszengek, hogy végre valami egérutat leljek a férfi karjaiból, de mind hiába, sokkal erõsebb nálam, ami nem meglepõ, hisz nálam nagyjából mindenki erõsebb, legalábbis a köreimben.  
- Mit teszel, ha nem? – kuncogja.
 Megtámadnál? Ha tudod, hogy ki vagyok, akkor úgyse fogod megtenni. – kétségbeesetten nézek Naetsura, de magam sem tudom mit várok tõle. Szemüvege ismét eltakarja szemét, és a rettegéstõl kezdenek vízióim támadni. A kép lassan összemosódik és heves zihálásba kezdek, ami úgy tûnik senkit sem zavar, legalábbis az engem szorongató férfit biztos nem.
 - Nem tart vissza semmi. Maga annyira részeg, hogy reggel csak a monoklijából fogja tudni azt, hogy valakibe belekötött az éjjel folyamán. – jelenti ki, de az arckifejezését már alig látom, csak ahogy az ökle közelít felénk, és egy nagy csattanás után, elveszítve egyensúlyom zuhanni kezdek a föld felé. Egy erõs kar ragad meg, mielõtt padlót fognék, és ránt vissza egyenesbe, majd a valós világba. Azonnal kitisztul a kép, ahogy fölfogom a pasas már nem szorongat és a megmentõm ott áll elõttem.
- Ha felkel ismét meg fogom ütni. – vigyorog, amire sajnos értelmesen még reagálni sem tudok. Rettegek és a rosszullétem újra erõt vesz rajtam, ahogy végi nézem az ájult férfi testét. Megigazgatom ruháim és félénken nézek Naetsura. Még mindig remegek és immár más rémisztõ gondolatok foglalják el agyacskám. Ennek bizony nyoma marad és biztos, hogy most nagy bajban leszek Dimitrinél.
- Nem fog bántani. Többet nem. Nyugi, megvédelek. – letérdelek a talajra, hogy kicsire össze tudjam húzni magam. Karom összekulcsolom magam körül ezzel csillapítva rettegésem, de nem nagyon megy és a távolból gazdám hangját hallom meg, ami csak még jobban fokozza rettegésem. Talán meg kellene nyugodnom a hangjától, de ez nem így van. Talán sokkal nagyobb félelemmel tölt el, hogy õ is itt van. 
- Álljon már le, én segítettem neki. – morózus hangjától megremegek, nem szeretem a hangos beszédet, vagy a kiabálást.
 - Aki bántotta volna, az ott van.
- Ez igaz? – kérdezi gazdám elég idegesen, így megpróbálok erõt venni magamon és remegve nézek föl rá, egy biccentéssel és alig hallható igennel. Erre fölránt a földrõl nem túl finoman, és magához von.
- Neked pedig köszönöm. – tekint Naetsura. Igen én is köszönném, de nem merek hozzá szólni, és talán nem is menne. Most biztos meg leszek büntetve, mert bárki hibája is volt engem fog igazán okolni, mindig azt teszi.
- Ugyan nincs mit.  Elintéztem volna amúgy is, mert nem szeretem, ha lebecsülnek. – hallom hangját, de nem merek ránézni, pedig az arca megnyugtat és talán, ha most õ tartana így, sokkal könnyebben meg tudnék nyugodni. Erre a gondolatra elkerekedik szemem, mert ilyesmit csak az én drága szakácsnõmmel kapcsolatban érzek, eddig csak az õ jelenléte volt képes megnyugtatni.
- Értem. – feleli és elvon a társaságából. Nem maradunk tovább, a házigazdának még tesz néhány rosszalló megjegyzést, a vendégkörével kapcsolatban és még meg is fenyegeti, majd haza visz. A büntetésem persze nem marad el, rendesen kikapok és még szobafogságra is ítél, amit nem nagyon értek. Nem az én hibám, mormolom magamban órákig, de csak magamat próbálom megerõsíteni, hisz szerinte biztos tettem valamit, amivel fölbátorítottam a pasast. A takaróm alá kucorodva zokogok, saját nyomorúságomba süppedve, és sebeim nyalogatva, persze nem szó szerint.

Pár nappal késõbb.

A drogadagom, továbbra is kapom és nagyjából minden úgy zajlik mint rendesen. Azt az egy apróságot leszámítva, hogy egyre többet jut eszembe Naetsu.  A szobámban ücsörgöm és nézek ki az ablakon a csodás nyári napsütést nézve. Szeretnék kimenni, szeretném érezni a napocska kellemes melengetõ sugarait, de még mindig be vagyok zárva. Talán jobb is így, hisz itt senkivel sem találkozom, csak mikor Dimitri megkíván vagy hozzák az ételem, esetenként a drogadagom. A hallucinációim sem zaklatnak a négy fal közt, ami persze amiatt is van, hogy nem szenvedek a drog hiányától. Meredten nézek kifelé, mikor nyílik az ajtó és az egyik nagydarab fickó lép be rajta. Dimitri embere aki lenéz engem, bár itt a házban mindenki. Csak egy senkinek tartanak, egy használati tárgynak és így is van. Csak egy használati tárgy vagyok. Riadtan fordítom tekintetem a zaj felé, mint aki valami rémes dolgot vár, és nem is áll távol az igazságtól.
- Kapd össze magad, Dimitri hívat.. – morran rám és hozzám csak egy utcai öltözéket.  Csak értetlenül nézem a ruhadarabokat.
- Elmegyünk valahová? – kérdezem félénken, de csak egy gúnyos vigyort kapok.
- Csak öltözz föl, nem mindegy neked, hogy mi az oka? Igyekezz nem akarok egész nap rád várni… - bólintok és fölvéve a ruhákat kezdek öltözködni. Végig ott áll fölöttem karba tett kezekkel és türelmetlen mocorgással jelzi, hogy kapkodjam magam. Mégis hová ilyen sürgetõsen? Nem akarok menni, nekem megfelel itt a négy fal közt, de persze ezt nem merném kimondani. Felöltözve, megállok tisztes távolságban tõle.
- Kész vagyok, mehetünk.. – suttogom, alig hallhatóan, mire ismét kapok egy rosszalló tekintetet. Nem tudom mit tettem, hogy így gyûlölnek, de talán ezzel nem is kell foglalkoznia egy tulajdonnak. Ennyi év után is nehezemre esik így gondolni magamra, pedig beláthatnám már, innen csak egy út vezet ki, mégpedig a halál, amihez túl gyáva vagyok. Meg lehet érte kövezni, hisz a legtöbb normális ember már megtette volna, legalábbis azt hiszem, de én még szeretnék élni.
- Hogy te milyen egy szánalmas senki vagy… - teszi hozzá, miközben kinyitja az ajtót és elindul lefelé. Lassan kullogva követem lesütött tekintettel. A halba érve, meghallok egy ismerõs hangot, amire fölkapom tekintetem.
- Naetzsu?..
- Mi van? – fordul vissza a pasas, de csak megrázom a fejem.
- Semmi… - suttogom és követem tovább a nappaliba. Naetsu a kanapén ül, mint legutóbb, és Dimitrivel beszélget. Nem szólok egy szót sem, de a lelkem felvidul látványától. Sokat gondoltam rá az elmúlt pár napban, de nem értem mit kereshet itt.
- Végre Bryan… - hív magához Dimitri és leültet a lába mellé, akár egy kutyulit. Így is érzem magam, sõt talán még vacakabbul, hisz alapjaiban mégsem vagyok kutya, és nehezen emésztem meg, ahogy a fejem simogatja. Jó, hogy nem várja el a pitizést. Érintésére összerezzenek, mivel még mindig undorral tölt el és csak arra tudok ilyenkor gondolni, hogy mit mûvel velem az ágyában.
- Szóval, arra szeretném felkérni önt, hogy amíg elutazom, két hónapra Párizsba, ön vigye magával Bryant az otthonába és vigyázzon rá… Természetesen nem kérem ingyen, de úgy tûnik, maga meg tudja védeni õt és hátsó szándékai sincsenek. – ezt persze úgy mondja, hogy ha lennének, azt nagyon megkeserüli. Értetlenül kapkodom a fejem ide és oda, valami rosszat sejtve. Elutazik? Az nem is gond, de még soha sem bízott senkire.
- Ez elég furcsa kérés, hisz tele van emberekkel, akad itt bõven aki tudna vigyázni rá, ha ilyen fenyegetõen viselkedik velük mint velem… - ezen elneveti magát és beleiszik italába.
- Ez tetszik, maga tetszik nekem… õszinte, és nem fél megmondani a véleményét… - a nevetés hirtelen abba marad és elõre hajolva néz Naetsura.
- Viszont, én mindig tudom, mit miért teszek… Az embereim nem gondolkodnak elég szabadon ahhoz, hogy a mostani helyzetet meg tudják oldani… Legyen annyi elég, hogy van néhány ellenségem, akik a gyenge pontom keresik.  Addig pedig el kell távolítanom, Bryant a közelembõl, nem csak az én, de az õ érdekében is… - jó duma, mintha aggódna értem, pedig tudom, hogy nem, de akkor mi lehet ekkora gond, hogy el akar távolítani egy idegen emberhez.  Nem is tudom eldönteni, hogy ennek örülök, vagy félek. Naetsu szimpatikus nekem, de ez nem változtat azon, hogy egy idegen helyen leszek, már ha belemegy és bizony én idegen környezetben elég furán tudok viselkedni. Riadtan nézek mindkettejükre, de leginkább Dimitritõl várok valami választ, legalább egy szót, ami megnyugtat. Furcsa, hogy pont tõle várom, de mégis csak õt ismerem.
- Nem hiszem, hogy velem szeretne jönni.. – gyújt rá egy szál cigire Naetsu.
- Ezt nem õ dönti el, ahogy ebben az életében semmit… Maga elõtt nem titkolózom, fölösleges lenne, a fõnöke szerint megbízható, és Bryan a tulajdonom, kilóra vettem meg még annak idején a szüleitõl… Egy szemét lennék emiatt? Talán, de szerény véleményem szerint a szülei sokkal nagyobb szemetek, hisz gondolkodás nélkül adták oda kicsi fiukat. A lényeg, hogy Bryan a tulajdonom  és ha azt mondom neki, oda költözik magához, akkor nem tehet ellene semmit. Most többrõl van itt szó mint az én jóhírem, szóval ha ön nem vállalja akkor kénytelen leszek, valaki másra bízni, mondjuk a fõnökére, csak, hát neki tudtommal van családja, így nyílván okozna némi gondot… - magyarázza, miközben én lélegzetvisszafojtva figyelem õket. Naetsu nagyon gondolkodik, de csak úgy mint legutóbb nem nagyon hagy belátást a sötét napszemüvege mögé. A levegõ szinte megfagy, még a légy zümmögését is lehetne hallani, ha lenne a szobában. Közbe szólni nem merek és való színû, hogy  értelmetlen is lenne. Persze nincs választásom, de nem szeretnék Naetsu terhére lenni, végül is nekem az is megfelel, ha beraknak egy szekrénybe és rám zárják az ajtaját.
- Hát jó, mikor akarja, hogy elvigyem? – megy bele végül, Dimitri nagy elégedettségére.
- Már most, holnap indulok, és bár nem szívesen válok meg kedvenc kis játékszeremtõl, most erõt kell vennem magamon.  – feláll és felhúz engem is, majd maga felé fordít.
- Menj és szedd össze a ruháid, most elmész vele, addig mi megbeszéljük a részleteket… - haloványan bólintok, mire végigsimít arcomon le karomon egész a fenekemig és fele markolva von magához egy csókra. A nyelvét szinte a torkomra préseli, és úgy tapogat, mint aki itt helyben fog megkettyinteni. Ahogy elválik tõlem, megtörlöm szám és levegõ után kapkodva lépek egy kicsit hátrébb.
- Máris jövök… - végig nézek Naetsun, de nem látom rajta, hogy túl boldog lenne az ötlettõl miszerint pár hónapig nála fogok lakni. Talán valamit tettem aznap éjjel és megundorodott tõlem. Talán már nem akar beszélni velem, vagy megismerni. Ezek a gondolatok fájó érzést hagynak mellkasomban, de próbálom nyugtatni magam, hogy  nem számít, hisz úgy sincs jelentõsége, én nem kellek igazán senkinek és ahogy viselkedem, nem is csoda, ha megundorodnak tõlem az emberek. Már csak azt nem értem miért nem utasította vissza a felkérést. Valószínûleg erre is egy nagyon egyszerû magyarázat van, mégpedig a pénz. Felkullogok a szobámba és egy bõröndöt elõ véve, pakol össze cuccaim, majd lekullogok a halba és lerakva bõröndöm ülök a tetejére, Naetsut várva.

Azt mondta az a minden hájjal megkent szemét gazfickó, hogy ne merjek innen elmozdulni, és ne is nyúljak semmihez sem a házában, amíg vissza nem tér, és elment valamerre telefonálni a fõnökömért immáron fél órája.

Ezt onnan tudom pontosan, hogy az idõ múlását a velem szemben lévõ fehér fal hatalmas ódon óráján figyelem, bosszúsan veszem le napszemüvegem, és igazítom hátra tincseim. 

A meleg miatt sajnos elõrecsúsznak.

És… Ez a szemét mintha tudta volna ezt az egész villa legnapsütöttebb helyére ültetett, ahol ráadásul egy fia ablak nincs nyitva.

Sõt… Hogy nagyobb lehessen a kínom egy pohár vizet, vagy valami más szeszmentes italt sem biztosított a számomra.

Mindez miért?! Mert állítólag drágábban akarom neki elnyomni a drogot, amit házhoz hoztam kérésére, mint ahogy õ venni szokta, és reklamálni akar.

Pedig…

Mielõtt rám bízta volna ezt az ügyfelét pár másikkal együtt, Hideta, pontosan elmondta, hogy mit mennyiért szokott neki adni, ahogy azt is a lelkemre kötötte, hogy mibõl mennyit szokott ennek a vénségnek kiszállítani, roppantul boldog lesz attól, hogy idehívják.

Attól meg csak még jobb lesz a kedve, hogy elmesélem neki, ez a szerencsétlen õrült azt hitte, hogy azért mert most lát elõször packázhat velem, lehet még le is lövi. Úgyhogy… Még szép, hogy megadtam neki fõnököm telefonszámát azzal, hívja fel, ha nem tetszik neki valami, és vele ügyezze meg a dolgok.

És… Ha nem tér vissza fél percen belül, az is biztos, hogy lelépek, és tõlem nem is kap semmit soha többé. Nem tudom, hogy élné túl, ha keresnie kellene egy másik balekot helyettem.

Bár… Nem úgy nézett ki, mint aki függõ lenne. Inkább úgy, mint aki mások szokott etetni droggal, hogy kevesebb baja legyen az életben.

Mindegy.

Ennyi volt, elegem van, bosszúsan veszem fel számsorral lezárt árus bõröndöm, és indulok el arra felé, amerre a kijáratot sejtem. Fél perc helyett 10 kerek percet kapott, és még mindig nincs itt.

Megdöbbenve állok azonban meg, amikor magammal szemben hirtelen egy porcelánbaba vágódik ki a folyosóra az egyik ajtó mögül úgy, mintha valaki üldözné.

Vagyis… Másodszori pillantásra, és szapora légvételeibõl már látom, hogy nem is baba, hanem egy hihetetlenül szép fiúcska, aki inkább porcelánbabára hasonlít azokkal a bánatos zöldes szemeivel, amivel a szemeimbe, pontosabban napszemüvegemre néz, és hófehér bõrével.

Szürkésfekete haja, ami alkatához hasonlóan sovány arcát körbeveszi, és alacsony termete is inkább teszik túlvilágivá õt, mint evilágivá.

Csodálatos látványától elmúlt haragom azonban csak még nagyobb lesz akkor, amikor apró izzadságcseppeket látok meg gyöngyözni homlokán, és az is feltûnik, hogy remeg a keze.

A kicsike függõ. Úgyhogy… Immáron biztos, hogy az az állat nem magának veszi a drogokat, ahogy az is, elõbb vagy utóbb azért is kap majd, mert tönkretette ezt a gyereket.

- Szia. - szólítom meg halkan. - Itt laksz? - igyekszem nem hirtelen mozdulni, hogy ne ijesszem meg, azonban így is hátrál pár lépést elõlem, mielõtt bólintana, szemmel láthatólag tart tõlem.

Nem is marad sokáig, sikkantva menekül el, mielõtt újabb kérdést tehetnék fel neki, mert meghallja annak az idióta tulajának, és fõnökömnek a hangját, kettejük beszélgetésének visszhangja betölti a folyosót.

Pedig… Szívesen lettem volna még a társaságában, szomorúan nézek utána, aztán nézem hûlt helyét, amíg a beszélgetõk fel nem tûnnek elõttem.

Ekkor már õket köszöntöm mosolyogva.

Fõnökömtõl bocsánatot is kérek azért, mert ide kellett fáradnia.  

Elment már egy jó ideje, én pedig teszem a dolgom. Látogatások, gyilkolás, pénz bezsebelése olyanoktól, akik ott ugattak, ahol nem kellett volna. Bármily meglepõ, nem érzek hiányt, csak néha, mikor fáradtan, zsibbadó aggyal lépek be a villám ajtaján, és várom, hogy a kanapéról valami éleset és gúnyosat jegyezzen meg.

Furcsa, csak neki engedtem meg, hogy bepofázzon.

A kutyák elébem szaladnak, megnyalják a sétapálcát markoló ujjaim, én pedig felsóhajtva teszem kezemet fejükre. Felcsaholnak, majd elégedetten elspuriznak a nyitott ajtón át a kertbe. Hát igen, ha valaki egész nap be van zárva…

Egész nap be van zárva…

És megint Õ.

Remek.

Az asztalhoz lépek, és ásítva töltök magamnak egy pohár rumot, régen ittam már, és kedvem lett hozzá, ennyi a történet. Élénken él még emlékemben, ahogy pofán csapott az üveggel. Riadt nyúl, ez volt Zafír. Az élet egy mocskos gengszter, akárcsak én, és mégis, mindig legyõz.

Nagypapi már egyszer felhívott, hogy jó lenne, ha elfáradnék végre olaszba, és elvinném a nekem címzett papírokat, meg a dokumentumokat, miszerint pár területet nekem adományoz, édes kis unokájáért cserébe.

Meggondolandó volt, de utána rájöttem, hogy felesleges. Nem tudom, és nem akarom látni csillagszemût. Valahogy feldobta az unalmas napjaimat, és mivel olyan volt, mint egy drog, nem kéne ilyen nagy elvonás után megint kapni egy újabb adagot.

Különös, hogy napjában többször jut eszembe, holmi baromságokról. Eszembe jutott az egyik nyervogós számról, ami a rádióban ment, emlékeztem rá, hogy dudolászásától a falra tudtam mászni. Igazából az zavart, hogy képes kiadni magából a feszültséget, egy ilyen piti kis módszerrel.

Ha én dudolásznék…

Felröhögök.

Úristen… Megbolondultam.

Kopogtatás az ajtón, vöröses villanás, és már be is engedte magát az ajtón. Lágyan ringó csípõmozdulatokkal lép felém, pedig tudja, hogy ezért minimum ellõhetném a csinos kis bokáját, és vége lenne a karrierjének.

- Hauron – súgja csábosan, ujjai felsiklanak a vállamra, és mögém kerül, dörgölõdzik, mint valami macska. Kezeit karjaim alatt a mellkasomra futtatja, és csipkedni, cirógatni kezdi a bõröm.

- Ki a franc hívott? – mordulok rá, mikor megelégelem a simogatását, a sétapálcát a vállam fölött, oda sem nézve nyomom a nyakához. Tudja mi van benne, így abbahagyja.

- Reno mondta, hogy van itt valami kölyök, és hogy próbáljam meg emberibbé tenni számodra.

- Lekophatsz Cherise – lököm oda a szavakat mogorván, mire felkuncog.

- Morcos vagy, mint mindig, te nagy ember! Nem tehetek érted valamit? – duruzsolja.

- Szopj le – közlöm, mire megint felnevet.

- Jól van, megyek már… Hívj fel! – int még vissza az ajtóból, és megsimogatva a kutyák fejét kilibben. Ahogy az ajtó becsukódik, és csend lesz, felemelem a poharam, és bosszúsan konstatálom, hogy megitta.

- Persze… - morgom fáradtan. Ám alig lenne pár pillanatom arra, hogy mélyebben elgondolkozzak a pohár kiürülésének tényén, és azon, hogy mégis miért küldtem el, mikor készséges, mint egy kezes bárány, amikor visszajön:

- Nem tudom, mennyire érdekel az információ, de… - nyomul be a vörös hajkorona újra a látóterembe.

Információ?

Mindig.

- Hanzou kocsija gurult el éppen elõtted.

- Kapj fel egy pisztolyt – nyúlok az asztal alá, és kiveszek egy hosszú láncot, amit zsebbe vágok. Armani örökké, mindent elbír. Komoran figyelem, ahogy felhúzza szoknyáját, és egy méretes mordályt szed elõ. Kacsint, én pedig felsóhajtva követem parázsló alakját.

Nem tûröm el, ha a házam elõtt szaglásznak.

Füttyentek egyet, és a kutyák máris jönnek. Négyen vagyunk talán egy tucat ellen. Sose baj, Cherise az orosz hírszerzésnek dolgozott még régen, a kutyákat holland kommandósok képezték ki.

Én pedig…

Csak én vagyok.

***

Persze, hogy nem egy lepukkant raktárhoz mentek, hanem rögtön a villába, így gyanúsabb, ha esetleg beszakítom az ajtót. Szerencsémre az egyik külön épületbe vonultak el tárgyalni, így könnyebb lesz gránátokkal körbetenni a falakat. Cherise nem zavartatja magát, és fegyverét visszacsatolva beilleg a villába, hogy elterelje a figyelmet.

Fel kéne hívnom az embereimet, de túl jó érzés az a tudat, hogy megsérülhetek.

Tényleg megõrülhettem.

A bokrok és a fák takarásában szinte gyerekjáték odalopakodni, s az ablak alatt megbújva hallgatózom. A nyögéseket és a fújtatást hallgatva tuti bejárat valami új játékszert, de a fájdalmas ordítás mindennél jobban vigyorgásra késztet, nem tudom miért.

- Kicsapta a szemem! – üvöltözik, de szerintem nem elég fájdalmasan, szóval csak az egyiket kaphatta ki valaki. Hallom tántorgó lépteit, de utána dühös morranást, s visszaugrik az eredeti helyére. Fájdalmas kiáltás, ezúttal más szájából.

Most komolyan dug valakit fél szemmel?

És még én vagyok õrült.

Újabb ordítás.

- Lõjétek le! Lõjétek le!

Én pedig szépen kinyitom az ajtót, és beeresztem a két kutyát, utánuk lépve rögtön lõni kezdek. Visítás, trancsírozás, hallom, ahogy a hegyes fogak húst tépnek, elevenen csapkodnak alattuk az emberek. A maradék kettõt lelövöm, és a vérzõ, elhervadt farkú Hanzou marad utoljára.

- Hauron! Mit keresel itt?! – hörgi, testével eltakarja azt a valamit, amit eddig elõszeretettel hágott meg. Leszarom. Zsebéhez kap, és egy kiskést szorít egy fekete fejhez, amit a párnák közül kapart ki.

Megilletõdök.

Zafír?

- Tedd le a fegyvert, vagy a drágalátos kis szeretõd feje a porba hullik! – zihálja, szemgolyója kifolyt szemüregébõl, undorító látvány, ráadásul a három hosszú, véres csík bizonyítja, hogy csillagszemû nem adta olcsón az irháját.

- Megdugtad? – kérdezem lassan, nem téve le a fegyvert. Látom, hogy Zafír bõre kicsit napbarnítottabb, de ennek ellenére a geci- és a vértócsa alatta nem igazán boldogító tény.

Valahogy kibaszottul zavar.

Rohadtul felkúr.

Érzem, ahogy az agyfasz elborítja az egész fejem.

- Meg hát!

Durr.

A kutyák szépen elvonszolják az útból, de okosak, mert tudják, hogy szarból nem eszünk. Helyes. Odalépek Kaiji mellé, és leguggolok hozzá. Szemei furcsán csillognak, és meglepetésemre csak a kezemet bámulja.

- Látom megnõtt a körmöd – suttogom, ujjaim hajába siklanak, majd felém fordítom arcát, az állánál fogva. Pofija egy kicsit koszos, de az én háborgó lelkem nem nyugszik azzal, hogy megöltem Hanzout. Piti kis seftelõ volt, aki mindig paranoiában szenvedett, üldözési mániája volt.

Zafír nem mond semmit, csak néz rám, én pedig viszonzom. Szerintem ez a második legnyugodtabb pillanat közöttünk, amióta csak ismerem. Be fogom vallani:

Hiányzott.

A hülyeségei, a fifikás beszéde, az, hogy más, mint a többiek. Az, hogy a kutyákat heccelte, a nyomorult tévénézési szokásai, a dudolászása. Az, hogy fél a négy fal között, az, hogy vérzékeny és sebezhetõ, mégis olyan, mint egy kétélû kés. Ha kell, saját magának árt, ha kell, megvédi magát, de mégis elesett és kis butus.

- Hauron! Azt hiszem, jönnek a többiek – tépi fel az ajtót Cherise, én pedig bosszúsan pillantok rá. Ruhája szakadt, a kezében levõ mordály még füstöl, zihálása olyan, mintha egy ronggyal pofán csaptak volna.

Pofán is csaptak.

- Nana, csillagszemû – veszem el tõle, és látom, hogy tekintete valahogy elhomályosult. Elõveszem a telefonomat, és felhívom az embereimet, hogy jöjjenek értünk. Addig talán csak kihúzzuk, hiszen itt van velünk a szupernõ.

- Ez ki? – jön meg a hangja, természetes, hogy a szorult szituációban nem éppen normális dolgokra fókuszál rá. Mindig mást lát, amit kéne, ettõl olyan… más.

- Egy nõ. Egyelõre még ép szemekkel – válaszolom, miközben megtöltöm a pisztolyomat. Mikor ezzel készen vagyok, leveszem a zakómat, és ráterítem, nehogy megfázzon, de a biztonság kedvéért kiveszem a láncot a zsebbõl.

- Miért jöttél vissza? – kérdezem, Cherise pedig elveszi a láncot a kezembõl, és meghajtja. Kaiji szúrós szemekkel nézi, majd utána ismét rám pillant. Látom, hogy nem igazán tudja a szavakat megfogalmazni, nemhogy még ki is ejteni, így mosolyogva nyomok egy puszit a homlokára.

- Velem semmi gond, csupán megõrültem – vonok vállat, csak úgy, a levegõbe beszélve. Odakintrõl hallom a kiabálást. Hanzou vére már lucskossá tette a nadrágomat. Undorodva egyenesedem fel, és csillagszemûre nézek.

Kibaszottul hiányzott, a fene egye meg.

- Nos. Úgy látszik, elég nagy a probléma – kukkantok ki az ablakon, mire egy golyó átszakítja annak üvegét, centiméterekkel elkerülve az arcomat. Cherise nem megy Zafírhoz közelebb, gondolom rájött, hogy nem igazán kellene kapcsolatot létesítenie olyannal, aki szereti a szemeket.

Rohadtul fáj a vállam. Megpróbálom megroppantani, de helyette csak valami a földre esik. Valami fém és apró, olyasmi, amit én szoktam eregetni másokba.

Az inget felemelve megnézem, mi a helyzet.

Remek.

Eltalált.

- Hát, szerintem már nem leszek Hõs. Kár – morgom tûnõdve, és megtépve a ruhát, egy kisebb anyaggombócot tömök a sebbe. Úgy nézek ki, mint egy impotens török, akit megcibáltak a nászéjszakáján.

Hirtelen csak annyit érzek, hogy valami hideg csapódik az arcomra, sõt, még az az érzés is elillan, csak valami nedves éri a bõrömet. Meglepetten nézek rá, a hideg mellé valami forró is kibuggyan, szinte érzem a rezes ízt…

Vasas a szaké?

Csak nézem remegõ alakját, minek dühös, mikor még semmit nem csináltam vele? Senkiházi kis korcs, mit nem merészelsz az én házamban, befogadtalak, itt kapod a kaját meg a drága törölközõt ingyen, fedelet a fejed fölé, és ezt csinálod?

Minimum, hogy megcsonkítalak, még kasztrálás is lehet belõle, akkor nem leszel ilyen eleven és virgonc, te hormontúltengéses kis szajha… A kutyák, vagyis a fekete, négylábú pacák a földön szinte szállnak a föld felett, a kékszemû szépséget veszik üldözõbe. Csattogás, fehér fogak, én pedig lekászálódom a székrõl, és megindulok utánuk.

Remélem, jól lerántják a lépcsõsorból, ez a kis nyomoronc meg belefullad a fekete bundák tengerébe, még az lenne élvezetes, ha egyszerûen meghágnák a lépcsõfeljáró tövében. Én nem kellek? Kapsz mást is, ezen ne múljon…

- Dögölj meg! – üvölti, nekem pedig csak szinte suttogásként ér el az agyamig. Mi van? Haljak meg? Ahhoz nagyon sok embernek kell kinyiffannia, és te leszel az elsõ a listán, minden létezõ módon megnyomorítom az életedet, sátánfajzat…

Fogom magam, a pia adja a lendületet, és viszonylag egyenes, sietõ léptekkel vetem magam utána. Úgy megverem, de úgy, hogy még a saját kis balfasz rokonodnak sem kellesz, kicsi Zafír! Feledem szinte pillanatokra, hogy sánta vagyok, de villámcsapás szerûen elõttem terem, a lépcsõ alján.

A kutyáim gyorsak, és okosak, tudják, hogyan kell engem kiszolgálni…

De te, szánalmas, semmit sem érõ élet, fel sem tudod fogni, hogy mi az a ragaszkodás, tisztelet… Pedig pont mikor kezdtelek megkedvelni, leszel ilyen mocskos dög?

Nekem így nem kellesz.

***

Elviszik a kórházba, én pedig saját magam kijózatnítva ülök a kocsiba, és hajtok utána. Na, nem mintha miatta aggódnék. A legkevesebb az az, hogy sírva rohan valahol egy rémálom vagy egy lázálom keretében.

A pofám összevarrják, és hála egy kis plusz pénznek, gyorsabban gyógyul, ráadásul valami kenõcsöt is rákentek, így szinte nem is látszik. Persze, majd alapozózom magam… Hülye ez a kis ápolófiú, ha azt hiszi, hogy majd bekenem az arcom mindenféle szir-szar krémekkel… Eléggé sebhelyes vagyok én mindenhol ahhoz, hogy ne kívánjak több heget.

A másik kis szarházinak el lett rendezve a bal bokája rendesen, akkora kötés van a lábán, mintha minimum egy ágyúgolyó szelte volna el a lábait, pedig csak egy gyönyörû sorminta van rajta. Az orvosok még azzal is poénkodtak, hogy esetlegesen egy bokaláncnak is nézhetõ.

A mai modernül morbid orvostudomány.

Mikor el akarom hagyni a kórházat, kijelentik, hogy nem hagyhatom csak így itt a fiamat, ki fog rá vigyázni?

Megfordulva csak egy szemöldökfelhúzásra van idõm. Hogy ez a szörnyeteg hozzám tartozna? Nevetséges. Hogy a fiam lenne? Ilyennek megszületését sem engedném. És még az is egy kritikus pont ebben az állításban, hogy nem fogadnék örökbe sem gyereket. Valahogy nem az én világomba valók, és így is van rendjén.

Maffiózó ne tartson gyereket, még pet formájában is. Túlságosan is szeszélyes, virgonc, és sok balhét hoz, a pofon pedig nem tanít mindig. Zafírnál meg ott dõlt el a nagy dolog, és ott adott Isten fricskát, hogy nem engedte csillagszemût rendes neveltetésben részesülni.

Emiatt olyan, amilyen. Az embereknek ezért pedig nem lehetne szavuk. Nem lehetne szavuk ahhoz, ahogyan viselkedik, ahogyan beszél. Élni tanult meg, nagyon korán, és nagyon hamar.

És hogy én miért vetem szemére mindezt?

Mert élvezem. Rohadtul.

Mostanáig.

Nem igazán értem még a mûködését, de nem is akarom. Jobb lesz a ház nélküle. Kuss lesz, az jár hozzám, aki csak akar, nem kell attól tartanom, hogy kikaparja valakinek a szemét, aki talán fontos ügyvéd, mert sértve érzi magát… Leszarom, ha sértve érzi magát. Az sem érdekel, ha kicsiny lelkébe tipornak.

Mit van úgy oda, hogy élni szeretne?

A gyermekéveket semmi sem hozhatja már vissza. Túl hamar élt, és túl sokat. Olyanokkal találkozott, amikkel mások talán soha, nyomorult életük folyamán. De engem ez sem érdekel.

Volt benne valami, ami vonzott, és érdekelt.

Már nem.

Ezennel javíthatatlannak minõsítem. Sétapálcámra támaszkodva kapom elõ a telefonom, és tárcsázok. Selejtes árut nem fogadok el, és ha mégis kavics került az aranyszûrõ edényembe, ki kell lökni. Ha lefestett aranydarab, vagy zafír, az sem lényeg. Színtiszta aranyat akarok. Befektetést. Pénzt.

A pénz nem pofázik vissza. A pénzzel nincs baj. A pénz hallgat, csöndes némaságával beleegyezést ad mindenhez. Mindenhez. Ha beszélsz hozzá, szinte suttog, ha meglátsz valami szépet, szinte égeti a zsebed. Önkontrollra tanít. Mindig ott van a pénztárcámban, ha kell, ha szükségem van rá. Nem okoz fájdalmat, maximum elvágja az ujjam, ha túl gyorsan rántom ki.

Kaijit most gyorsan ki is rántom a pénztárcámból. Lehet, hogy már megvágott, de újabb esélyt nem adok neki, hogy megtegye.

- Halló – szólok bele közömbösen, és tárgyilagosan válaszolgatok, s osztom az ukázt. Nekem ezek után ne merjen visszapofázni, mert felrobbantom az egész kerülettel együtt. - Igen, én. Igen. Viheti a szõlõsébe, vagy ahová szeretné. Igen. Nem. A nyakláncát rajta hagyom, itt van egy közeli kórházban, a szállodájától nem messze. Nem fogom megvárni. Valóban? Nos, ebben az esetben sem. Nem tud kenyérre kenni.

Gyõzköd, alattomos beszéde berágja magát az agyamba, és a gondolataim közé. Dühösen rávágom a telefont, csak hallgasson már, dörmögõ, mély, öreges hangja mindennél jobban irritál. Rühellem az öregeket. Túl bölcsek, és túl rafináltak.

Túlságosan hasonlít Rá.

***

Ideges vagyok, fáradt, unott és rémségesen lustának érzem magam. Most itt ülök, nézem, ahogyan egy infúziós tasakból folyik belé az étel, sápadtabb, mint valaha volt. Valahogy ez emeli bõrének tejfehér színét.

Le fogom szedni róla ezt a nyomorult csövet. Nem fog meghalni, mivel nem akar meghalni. Állandóan látszik rajta, hogy szinte már kétségbeesetten kapkod az élet után. Akar élni. Máshogy. Ez mind szép és jó, becsületes.

De annyira nem tud érdekelni…

Különlegessége nem igazán érdekelt, sem pedig a modora. Volt benne valami, ami körülötte pulzált. Valami, ami megfogott, ha mellette álltam, vagy messzirõl rápillantottam. Bárcsak elég lett volna távolról figyelnem. De nem, nekem mindig minden kell, Õ is kellett.

De már nem.

Felébred. Harag gyûlik bennem, ahogy pislákolni kezd a szempilláival. Bosszúságot okozott.

- Idióta.

Ennyi a hozzáfûznivalóm a dologhoz. Mert hülye. Mert nem tudja rendesen megközelíteni azt, amire annyira vágyik, rossz felé kapadozik, nekem pedig nincs türelmem ahhoz, hogy Õt pesztráljam. Ennyi a történet.

- Reggel van? Elfelejtettem leszopni – két ilyen mondat egy szövegkörnyezetben… Tipikus, annyira Rá vall.

- Szard le – torkollom le halk hangját, pedig az az igazság, hogy zavar. Nagyon zavar. Minek fektették pont ide? Francba. Kirúgatom mindet.

- Miért Gazdám? – beletörõdhetne már, hogy mindig arra fókuszáljon csak, amit utoljára kiejtek a számon. Nem kellenek kérdések, felfoghatóan közöltem vele valamit, és ha ehhez még túl kába, akkor bónuszban kaphat még egy pofont.

- Mert eladtalak – közlöm nyugodtan, meg sem bánva még most sem, hogy kiejtettem elõtte a számon, hogy véglegesítettem ez által. Emészthetõ.

- Kedvelem Önt – mosolyodik el, elõször õszintén.

Milyen megható.

- Csak kedveltél. Talán – dõlök elõrébb a széken, összekulcsolt kezeimet a lábaim közé ejtem, alkarjaimon támaszkodva figyelem minden rezdülését. Nem tudom, hogy hiányozni fog e. Az örege azt mondta, hogy bármikor elmehetek hozzájuk, de csak egy orrfelhúzással reagáltam erre. Talán csak a papírokért megyek el Olaszországba. Egyszer. Talán.

- Jönnek majd érted, addig igyekezz rendbe szedni magad – állok fel, pálcámat a jobb kezem marka alá véve nézek rá. Kiszolgáltatottnak tûnik, és mégsem az. És mégis az. Franc fog ezen gondolkodni, túl sok fejtörést igényel.

És amiben nincsenek számok, vagy befektetések, az különösebben nem érdekel.

Nem.

- Kik jönnek majd értem? – hangja suttogó, de mégis rejtetten érzem benne a csalódással vegyes örömet. Örül a fejed mi? Elvisznek innen, Tõlem, megleled talán azt, amit mindig is szerettél volna.

- A családod.

Ahogy ki mondom, meglepetésszerûen kap el a nevethetnék. A családja! Istenem, a családja… Hát menten elröhögöm magam. A Keresztapa, Don Aichi… Nagyon olaszos, mondhatnám, mekkora vicc ez. És én belecsöppentem, hát behalok…

Halkan nevetgélve saját magamon, a hajamba túrok szabad kezemmel, és a mosolyom letörölhetetlen. Hihetetlen, átvertek, hol a kamera?

- Gazdám, megbolondult tán?

Kérdése mulattató, és valóban, még az kellene, hogy becsavarodjak, és végül Õ, gyõzedelmeskedve felettem, vezetne pórázon, mint a frissen szerzett, õrületbe kergetett zsákmányát, eddigi despotáját, üldözõjét. Büszkén sétáltatna végig a világ elõtt, én pedig röhejessé válva nyalnám a talpát, kiéhezetten, állati vágyak által vezérelve.

- Caligula és Nero mindig is szimpatikusabbak voltak, mint Einstein.

- Felgyújtaná az otthonát? – rebbennek meg pillái. Használjunk erre valami frappáns szófordulatot.

- Szemrebbenés nélkül, ha hasznom lenne belõle, drága fiam – teszem kezem a fejére, és megsimogatom dús tincseit. Hülye vagy te is, két idióta egy fedél alatt, hát komolyan mondom…

Te, aki bolondnak születtél, és Én, a frissen kinevezett balfácán.

Szépek vagyunk. Mi ketten.

A Sors fintora, nem?

- Nem akarod, hogy még több rokonod betoppanjon. Van még bármi, amirõl tudnom kellene? Ninják, FBI, Sylvester Stallone? - ahogy ott fekszik a fekete bõrön, a sajátja hullaként vibrál rajta. Kitágult orrcimpákkal fojtom vissza azt a törekvést, hogy rávessem magam.

Amilyen nehéz vagyok hozzá képest, a végén még kinyiffan alattam.

 - Róla sem tudtam teljesen. Tudtam, hogy vannak nagyszüleim, mert a szüleimnek kellenek, hogy legyenek szülei, tehát más már nem biztos, esetleg beeshetnek még testvérek, ha olyanjaim vannak.

Ott termek mellette, az ideg majd szétvet. A hajába suttogok, forró leheletem meg sem érinti a lelkivilágát. Mindjárt kipofozom belõled a reakciót.

- Ne szórakozz velem. Nos?

- Jóccakát! - eldõl, és fogalma sincs arról, hogy milyen hatással van ez rám. - Önnek is, aludjon legott.

A szemöldököm a homlokomba szalad, és ingerülten remegnek meg a vállaim. Ökölbe szorítom az ujjaim, mielõtt még olyat csapnék az elõtte levõ asztalra, hogy az én kezem sínylené meg.

Válaszul akkorát belebaszok a tévébe, hogy az áram ütését sem érzem meg, ugyanis az egyik kutya elrágta a vezetéket. A szilánkok szétrepülnek mindenfelé, Kaiji döbbenten fordul meg a kanapén. Vérzõ öklömet kihúzom a készülékbõl, és azzal a mozdulattal letépem róla a folyadékkristályos hártyát. Morgásom rosszabb, mint egy dühödt kutyáé, és szinte reszelem neki:

- Vegyük úgy, hogy ez te voltál – a méreg végigfut a gerincemen, és feláll a karomon a szõr. Mocskos kis escort, hálátlanságod a grátisz, amiért megmentettelek, kitudja hányszor?

Egy lépéssel átszelem a köztünk levõ távolságot, törékeny testét levágom a földre, és fölékerekedem. Nyög egyet a hideg márvánnyal való találkozásában, de kék szemei villognak. Nem fogom fel, milyen érzelemmel, de szarok rá magasról.

Durván a ében hajába markolok, és fejét felrántom magamhoz, s erõszakosan megcsókolom. Szinte kimarom az alsó ajkát a helyérõl, úgy esek neki, mint egy kiéhezett vadállat. Megtanulod a szokásos leckét, ami már sokan megadhattak neked.

Letérek szájáról a nyakára, hajánál fogva hátraszorítom a fejét, és szabályosan megharapom, de nem annyira, hogy vérezni kezdjen. Kiszívom teljesen, egészen foltos már a gyönyörû porcelán bõre, de nem érdekel. Nyelvem ostorcsapásként vergõdik nyakán, de lehajolok kulcscsontjához, és ott kezdek ördögi játékba.

Egy rántással leszakítom róla a felsõt, ami rajta volt, a nyakláncot arrább dobom, hogy a hátát verdesse a hideg kõ. Egyik keze felkúszik a nyakához, de durván arrább csapom, és vad morgással közlöm vele, hogy ne merjen mozogni.

Egyik mellbimbójához érve akaratlanul is nyögés hagyja el a száját.