Csend van, még a szél se fúj ami azt a hatást kelti mint ha süket volnék. Egy árva teremtett lélek sem moccan a sötétben, a vadállatok máshová bújtak el mint szoktak, vagy azért mert félnek tõlem, vagy azért mert… igazából fogalmam sincsen miért is. Én vagyok ebben az erdõben, és ezen a környéken a legerõsebb éjszakai lény. Nincs mitõl tartanom.

Az Ehvával töltött éjszaka után érzem furcsán magam, sosem volt probléma kettõnk között, ám még is irigy volt az utóbbi idõkben. Nem is tudom kikre lehetett irigy, azt feltételezni, hogy én összebújtam egy halandó nõvel? Megmosolyogtatott. És ezen tovább fortyogva szállta meg amúgy is sötét gondolatait egy adagnyi fekete füstként szálló ármány és árulás. Egyre lassabban léptetek, mancsaim nehezek, pedig ez a nagy állati test képes elbírni a súlyom, és még is. Mint ha Ólomsúlyokat húznék magam után, hányinger környékez, s léptek is hallatszanak az enyémeken kívül. Mi a franc ez?!

Kétlábú lény csörtetése nem messze, egy környékbeli barbár törzs harcosa nézett éppen engem vacsorának. Nem kis darab ember, így a dombon lefelé , megcsúszva a nyálkás , még õsszel hullott leveleken gurulunk viaskodva. A völgybe érünk , ahol is sikerül egy helyen csúnyán megsebesítenie az alhasamat, ezért jutalmul megkapja a saját sebhelyét is Belemarok a vállába, csontot, izmot, ereket szaggatva aminek hála felpattan rólam mikor kitépek belõle egy darabot.

Az az áruló szuka küldhette rám, azért ilyen furcsa a testem, mert valami kábító hatású szerrel itathatott még ott voltam nála. Tudtam, hogy nem szabadott volna ilyen kapcsolatot sem kialakítanom vele, mert lenyúzza a bõrömet és kiakasztja a falra trófeának. A harcos elmenekül, én pedig ott heverek oldalamra fordulva. Pár perc múlva arra eszmélek fel kis idõre, hogy a hûvös szél fújja a csupasz bõrömet. Hiába, nem tudok rögtön ruhát ölteni miután bestiából emberré váltam.

Felemás elmével gondolkodom az egyetlen értelmes, és véremet dühtõl fellobbantó dolgon. A teóriám a következõ, Ehva valami olyan növényt keverhetett az italomba ami lassacskán megbénította a  mozgásomat, és rám küldte ezt a pusztai harcost, hogy vegye el az életemet amiért az ok nélküli féltékenység fekete ködös anyaga elborította az agyát. Nem is rossz Toruk, még így félájultan is remek a gondolkodásod- dicséri belsõ monológom saját magamat.

Nem tudom meddig fekhettem ott, csak azt tudom, hogy valaki belém rúghatott még állati formában voltam, és piszkálódik. Ki ez a szerencsétlen, aki egy ekkora farkast akar megmenteni? Vagy ilyen jólelkû, vagy ennyire bárgyú. Ha nem lennék elkábulva  a testével együtt felfalnám a lelkét. A szer hatása múlik, az erõm eddig robbanás szerûen sarkallja a testemet cselekvésre. Valami hideg rongyot nyom az egyik még fájó sebemre, minek hála felpattannak a szemeim, és tisztán látom kivel állok, illetve fekszem szemben. Egy fiatal aranysárga szemû, szõke fiúval. Az állati ösztön arra sarkall amire minden sarokba szorult, felbõszült állatot is. Megragadom a gyenge, vékony halványan izmolt kis nyakát és sakkban tartom.

- Nem akarlak bántani.  Csak szeretném ki tisztina a sebedet, engedj kérlek. – olyan erõsen szorítják éles fogaim a húsát, hogy kedvemre való illatú vörös nedû távozik az okozott réseken a bõrén át. Ijedtségén, és az arcára vetülõ lámpásának fénye , na meg a még mindig ható kábszer miatt eleresztem a torkát. Lássa kivel van dolga, micsoda jó lélek. Ha ilyen környéken tartózkodik huzamosabb ideig valaki fel fogja falni, vagy kihasználni, vagy megölni, és utána kifosztani. Micsoda reményt sugalló dolgok !

- Nagyon mély a sebed, most csak kitisztíttatni tudom, de ha el viszlek a kunyhómban ott vannak kenõcseim, és gyógyfüveim. – elhallgatok, nem hallatom a hangom, csupán a tekintetemmel követem a cselekedeteit. Remegõ apró kezei ruhát szaggatnak, sebet kötnek, és kimosdatnak részleges pontossággal a vérbõl. Hogy az harcosé, az enyém, vagy az övé nem tudni.

Még tudatomnál vagyok amikor két talpra segít, és hangos suhogás kíséretében megyünk, illetve szállunk valahova! Kicsit elcsodálkozom, és nagy kérdõjelekkel a fejem felett állok, illetve most már fekszem a helyzet elõtt. A fáradtságtól, a dühtõl, és a kimerültségtõl elalszom. Az agyam még mindig teóriákat gyárt, hogy mit is készíthetnek belõlem éppen. Levest, avagy bundát kabáthoz. A franc se tudja, most gondoljunk bele megmérgezett az a ribanc, és maga Gabriel arkangyal jött a segítségemre. Pff. Ezt még én is nevettetõnek találom, bár kába vagyok, biztosan vigyorgok a hülyeségemen.

*2 nappal késõbb*

Eddig azon gondolkodtam, még nem aludtam, hogy mi lehetett az a méreg amit beadott az a nõszemély, hogy a környék legerõsebbjére így hasson. Veszélyes, szövetkezhetett a környékbéli királlyal talán, hogy kedvére tegyen? Biztosan ezekre a területekre fáj a foga ennek a szerencsétlen aranyalmás ördögfiának. Pedig nem olyan nagy zsivány, és nem akkora úr, hogy ebben a sötét erdõs, lápos területen kedvét lelje. Ez az én területem marad, még világ a világ és én meg nem pusztulok.

Gondolataimba kúszik az a szempár ami annyira segítõkészen állt rendelkezésemre aznap éjszaka. De miért? Miért segített akkor rajtam? talán õ is valami ellenség lenne, aki csak azért fogadott, értsd szó szerint a szárnyai alá, hogy kizsaroljon a jótette kiváltásaként valamit belõlem? Nem értem, nem értem. Idegesít, a tény is, meg a fiú is.

Kinyitva a szemeimet pislogok párat még kitisztul szemeim elõtt a kép. Valamiféle házban, vagy kis viskóban lehetünk, értem, a vackára hurcolt. Csak el ne várja, hogy megdicsérjem érte, mert nem fogom. Morcosan dörmögve ülnék fel az ágyban, egek, de fáj mindenem.

- Még nem kelhetsz fel, nagyon mély volt a sebed, és lázad is volt. Két napja vagy itt velem. Fõztem egy kis levest ami nagyon jót fog tenni neked, sietek vissza. – nyom vissza az ágyba, amit nagy szemöldök húzogatással konstatálok, s még kiejti az utolsó szavait bõr alatt húzódó erõs, és hosszú inas kézfejemen húzza végig sajátját. Alig láthatóan megborzongok, ám nem azért, mert jól esett volna, vagy bárminemû dolgot kapcsolnék az egészhez, csak még mindig nem tudom hogyan kerüljek ki ebbõl a helyzetbõl.  

- Gyere, egy kicsit most eszünk. – legyengültem, értékelem hogy meg akarna etetni, de félõ, és számomra gunyoros kuncogásba fulladva harapnám le a kezét. Ha már levessel kínál, ne várjon többet egy olyantól aki húson és ilyen gyenge törékeny lelkek energiáján nevelkedett fel mint én. Hangos morgás hallatszik a torkomból mikor egyik kezemnél fogva felránt az ágyban, és kezét a hátamra téve mászik az arcomba, és remegõ kezével emeli felém a kanalat. Megkóstolva a fõztjét, illedelmesen tûröm egy darabig, pontosabban két kanálig, nem akarom megsérteni és kiköpni, mert azért még is õ szedett össze.

- Most pedig pihenünk. Egyébként Dirion a nevem. – komor érdektelen pillantással nézek az arcára. Kis pír, halvány mosoly, de a szemei mindent elárulnak. Totális ártatlanság. A fejem feletti képzeletbeli kérdõjeleket tetézi még ez is. Visszaborulok mellkasomra húzva mind a két kezemet halálos nyugodtsággal, szótlanul. Továbbra is traktál azon a vékonyka kis hangján.

- Hogy hívnak? – elbambulok a nagyvilágba, nem jut szó a számra. Lassan visszaalszom, nem érdekelve mit hebeg itt össze nekem. Pihennem kell, most már nem érzem a testemben a mérget, de ahhoz, hogy regenerálódjak aludnom kell.

Nem telt bele 1 nap és újból felébredtem. Immár végül teljesen gyógyultan, nagyot nyelve mert valami nyomja a csípõmet. Nagyokat pislantva ébredezve meredek a rajtam terpeszkedõ fiatal fiúra.

- Óh, felébredtél? – kérdi remegõ hanggal, elpiruló arccal  a hasamon támaszkodó két tenyerével szerencse még ruhában. Hatalmasra kerekedett szemekkel mérem végig, és lesek le a nadrágomra, amihez hozzádörgölõzik. – Most pedig vetkõzz. – szól nekem , eléggé parancsolgató hangnemben.

- Még is mi az ördögöt képzelsz te bugris?! – mennydörgöm, és egy kézzel megragadva a mellkasánál fogva taszítom el magamtól, úgy hogy majdnem átviszi a viskó falát. Fortyogva, számára ismeretlen nyelven káromkodva figyelem szúrós szemekkel. Háttal landolt a holmik között, így volt szerencsém rátekintést kapni a dudorodó nadrágjára. Ez abszurdum?!

- Bocsáss meg kérlek, én… nem is tudom mi lelt engem. – szemöldök ráncolva figyelem, ahogy lassan feltápászkodik és lábra küzdi magát. Nem kell sok, és felpattanva rontok ki az ajtón. A pofámról leszakad az a maradék bõr is!  Utánam kiabál valamit, nem hallom kristálytisztán, ugyan is az állati formába való átalakulás alkalmával tompulnak kissé az érzékeim, amúgy is mi muri lenne abban hogy nem hallom a saját csontjaim ropogását ahogy átalakulok?

Visszanézve rá fogom fel félelmét a másik alakomtól, majd hordom el az irhámat innen. Az erdõben bolyongva nem találom a helyem. Ehhez a cafkához nem mehetek, a városban meghúzni magamat meg kétséges lenne, de mi lenne ha a környezõ szellemfaluba mennék? Nem is rossz ötlet, úgy is találtam múltkor ott egy alig lepukkant kis házat, ott meghúzhatom magamat.

Sötétség, és gomolygó fehér köd fogad, a félhomályban élesen látó szemem végigpásztázza azt a pár utcát ahol haladok.

Sehol senki. remek, ezt a csendet és nyugalmat szeretem a leginkább. A kölyöktõl kapott ruhák elvesztek miután átalakultam, így újak után kutatok abban a házban ahol hívatlan vendégként a pókokkal, porral és régi holmikkal teli házban. Amint felöltöztem szépen fehér buggyos ingbe, egy sima egyszerû barna nadrágba, és csizmába kötöm fel a hajamat, és rendezem össze a szakállamat. A farkas bundámat felkapva  - nos igen, ha akarom van egy farkasbõr kabátom saját sérülés nélkül – indulok neki a sötét utcáknak, teljesen emberi alakomat felvéve igyekszem a környékbeli városba, ahol megpróbálom majd kideríteni miért árulhatott el Ehva. 

De hirtelen felesek valamiben, mikor megnézem miben is estem el, akkor látom meg, hogy egy hatalmas farkas fekszik csupa véresen. Sosem láttam ilyen hatalmas farkast, nem tudom mi vagy ki lehetett aki így elintézte a szerencsétlen állatot. Gyorsan ledobom a kezemben lévõ dolgaimat, majd a tisztáshoz szaladok. A felsõmbõl leszakítok egy nagyobb darabot és a vízbe teszem, most semmi sem tudok kezdeni vele csak kitisztítom a sebet. De amikor vissza fordulok az állathoz csak egy ember találok ott. Lassan közeledek felé, mert nem tudhatom ki az, de egyet biztosan tudok, õ a farkas.

Próbálok minél hallkasban oda menni hozzá, és el látni a sebét. De az istenek nincsenek mellemet. Amint a bõréhez érintem a hideg ruhát, ki nyílnak a szeme és elkapja a torkomat.

- Nem akarlak bántani. - olyan erõsen szorítja a nyakam, hogy még a vérem is kicsordul. - Csak szeretném ki tisztina a sebedet, engedj kérlek. - vagy a könyörgésem, vagy a riadalmam, vagy a vérveszteségnek köszönhetem, de elengedi a nyakamat.

- Nagyon mély a sebed, most csak kitisztíttatni tudom, de ha el viszlek a kunyhómban ott vannak kenõcseim, és gyógyfüveim. - halkan beszélek hozzá, igaz a hangom kissé riadt, de már nem akar megölni. Mikor nagyjából kitisztítottam a sebét felnézek rá, ami hiba volt. Gyönyörû kék szemei vannak, nem olyanok mikor tiszta az ég, hanem olyanok amikor már kezd beborulni. Olyan intenzíven néz, hogy bele pirulok, gyorsan elkapom a tekintetemet róla, majd újra a sebére összpontosítok. Még egy csíkot le tépek a felsõmbõl. Ezután meg rá tekerem, igaz ebben nagyban megakadályoz az alélt ember. Nagy nehezen megcsinálom ezt is, már csak haza kéne vinni.

Mivel fél lény vagyok, és csak kívülrõl hasonlítok az igazi anyámra, meg termetileg. De szerencsére apámtól örököltem minden mást, így nem okoz nagyobb gondot haza vinni, mint a bekötõzése. Mikor sikerül talpra állítanom, ki engedem a szárnyimat. Mint anyámnak vagyis amit hallatom, nekem is gyönyörû éjfekete szárnyim vannak, nem olyan nagyon, de vannak.

Talán fél órába is telik mire haza érek, amint be megyek az ajtón, teszem is az ágyamba. Majd felteszek egy lábasba vizet, és rakok bele kamillát, csalánt és körömvirágot. Nem fõzöm sokáig, de addig is levetkõztetem az idegent. Csak reménykedem benne, eme tettem után nem akar majd megnyúzni. Elõször a nadrágjától szabadítom meg, ezután jöhet a felsõje, majd a prémes kabátja, vagy mi. Utoljára hagytam az az egy dolgot amihez hatalmas lelki erõ kell nekem, az alsó nemûje. Mikor azzal is kész vagyok, gyorsan rá rakom a takarómat, majd megnézem a gyógynövényes vizet. Elég meleg érzem, így két nagyobb tálkába öntök belõle, és keresek két tiszta rongyot, kötszereket meg a kenõcseimet. Mikor mindennel megvagyok vissza megyek hozzá, az egyik tálkában lévõ fõzettel teljesen letakarítom.

Elõször az arcáról mosom le a kosz, valami harcos lehet. A homlokán is van egy csúnya seb, de mégsem olyan csúnya ami az oldalán van. Amikor tisztának vélem az arcát jöhet a nyaka, majd a felsõ teste, itt is rengeteg heget találok. Van ami már régi, de van friss is. Ezután következik a lábai, izmosa, látszik az egész testén, hogy karban tartja. És utoljára hagytam a nemesebbik felét, hát életemben nem láttam ekkorát. Hogy is láthattam volna amikor csak én vagyok itt férfi. De most minden bátorságomat össze kell szedjem, gyorsan megmosom ott is.

Mikor elég tisztának titulálom, akkor jöhet a sebe. A másik fõzettel a sebét is rendesen kimosom. Sajnos nagyon mély a sebe, össze kell varjam. Nem késlekedhetek, azonnal tût és cérnát keresek, a tût a tûzön fertõtlenítem, majd a fõzetbe rakom. Mikor ezzel is megvagyok elkezdem össze varrni. Néha felszisszen, de nem mutatja jelét, hogy magánál lenne. Amikor ezzel is kész vagyok be kenem a sebét, és be is kötözöm. Majd felöltöztetem és betakarom.

2 nap múlva

Éppen egy ölnyi fát viszek be amikor az idegen felkel, igaz nagyon gyenge é azt sem tudja hol van. Azonnal mellette termek, és szelíden vissza nyomom az ágyra. Két napja varrtam össze, egész éjjel és nappal vigyáztam rá. Nagyom magas láza volt, de most, hogy megnéztem le ment neki. De megint nem bír magával, kelne fel.

- Még nem kelhetsz fel, - nyomom megint vissza, - nagyon mély volt a sebed, és lázad is volt. Két napja vagy itt velem. Fõztem egy kis levest ami nagyon jót fog tenni neked, sietek vissza. - simítom meg a kezét. Amióta itt van velem valami nincs rendben velem, furcsán érzem magam. Amikor fürdettem, nem végeztem olyan gyorsan mint szeretem volna, elkalandoztam a testén, és igen furcsa dolog történt velem. Olyan ami még sosem, állt a farkam. Tiszta szégyen, most is, hogy nézem fel forr a vére, vágyok az érintésére.

- Gyere, egy kicsit most eszünk. - ültetem fel, amit egy morgással honorál. Most nem ijesztõ, meg fújom neki a levest majd a szája elé rakom. Nem nagyon akarja elfogadni, de a hasa másképp gondolja. Alig tudok két kanálnál többet belediktálni, már ez is ki fárasztotta.

- Most pedig pihenünk. Egyébként Dirion a nevem. - mondom neki, de már alszik.

Milyen ironikus…

Sötét érzéseinket és gondolatainkat megosztva és átbeszélve vált életünk ragyogóvá. Az öröklét néhány apró pillanatában kétségbeesem, hogy milyen veszett szolgálói vagyunk urunknak, mintha csak nem is az õ, hanem a régen volt, gyönyörû, levetett Fényhozó hívei volnánk, akit ma úgy tisztelnek a plútói határon, hogy sátán.

Pedig mi nem… nem vagyunk démonok. Lelkeinkre csupán hatalmas árnyat vetnek az elmúlt korszakok és a végeláthatatlan harcok, értelmetlen tettek, melyekkel urunk gyermekeinek sorsát próbáljuk egyengetni tiszavirág létükben és segíteni õket hiábavalóan. Hisz sosem tanulnak semmibõl, hiába haraptak a tudás fájának gyümölcsébõl.

Jonah, ugye te is így gondolod? Szerinted is fehér még a lelkünk? Még a tiéden sem fogant meg a sötétség, ugye, kedves barátom? Annyira félek, hogy heves természeted magával ragad és balsorsot hoz fényes glóriádra. Hiszen jó vagy és bátor, csupán neked is, mint nekem, eleged lett abból az õrületbõl, amely a fellegek alatt folyik. Az önzõség és kapzsiság végtelen árjából, a lelketlen kegyetlenségbõl, de legfõképpen abból, hogy e felett mennyiszer hunytak már szemet, mennyiszer nyertek bocsánatot azok a kárhozott lények és, hogy az égi büntetések, mikor urunk türelme utolsó cseppje is elpárolgott, milyen igazságtalanok és mértéktelenek voltak.

 Mi figyeljük még ki ártatlan, ki nem, ki menthetõ, ki érdemel még egy esélyt, kinek jár bocsánat, ki képes változni és ki veszett el örökre, ugye Jonah? Ezért vagyunk azok, amik. Annyira féltelek, de ne aggódj, megvédelek. Nem hagylak ostobaságot mûvelni, nem fogom hagyni, hogy valaha is elkapják felháborodástól égõ pillantásod, nem hagyom, hogy lázadónak és felbujtónak tituláljanak. Nem hagyom, hogy bántódásod essék. Mégis mihez kezdenénk egymás nélkül, mihez kezdenék nélküled a halhatatlanság megfagyott másodperceiben és kivel osztanám meg büntetésre méltó gondolataim, ha nem veled?

Jonah, ugye te is így érzel?

*~*~*~*

Morogva vágom a falhoz az éles hanggal visító vekkert. A halál akar felkelni, amikor olyan jó puha és meleg az ágy! Az órám miatt meg igazán nem aggódok, õskövület, állítólag még a nagyapámé volt, állítólag az egyetlen dolog, amit még nem váltottam pénzre, majd alkoholra az örökölt és kapott tárgyaim közül. Ha a világháborút is kibírta, meg apám ugyanazon szokását, mint az enyémet (bár ezt is mástól tudom), akkor engem is nyugodt szívvel, acélosan kiszolgálhat. Ezt legalább anélkül, lehet a falhoz vágni, hogy venni kellene helyette másikat.

Egyáltalán minek kelek korán? Nyugodt szívvel megtehetném azt, hogy fekszem, mondjuk… délig. Úgysincs munkám, a gyerekem, akire nem is emlékszem, nem láthatom, mert az anyja félti tõlem, és az anonim alkoholisták foglalkozásai sem hajnalok hajnalán kezdõdnek. De mindegy is, inkább most szokjak hozzá a korán keléshez, minthogy az elsõ munkanapomon elaludjak.

Fáradtan botladozok ki a fürdõbe, ahol a szétrepedt tükörben a gyûrött képem figyeli csipásan, hogy mit mûvelek. Elgondolkodva megérintem az arcom. Még mindig annyira idegen. Pedig már több hónapja, hogy felébredtem a kórházban. Azt mondták, hogy egy pillanatra meghaltam, mégis visszahoztak, hatalmas szerencsém volt, de valamiért nem tudok nekik igazat adni. Ha belegondolok abba, hogy minden ismerõsöm undorodva néz rám, hogy csak és kizárólag rossz emlékeik vannak velem kapcsolatban, hogy nem hiszik el egy szavamat sem. De ebben a legrosszabb, hogy nem emlékszem semmire. Az egész életem elveszett. Állítólag az volt a kedvenc mondásom, amelyet naponta többször is hangoztattam, hogy anyag nem vész el, csak átalakul, és persze ezzel utaltam arra, hogy megvan a pénz, amivel tartozom, amit kerestem, amit kaptam egy eladott tárgyért, csak alkohol formájában.

Ha legalább emlékeznék arra, hogy hogyan sikerült egy ilyen életet elérnem! Bocsánat, azt mondtam életet? Ezt lehet annak nevezni? Nincs állásom, nincs családom, állítólag alkoholista vagyok, pedig egy csepp alkoholt sem ittam, mióta felébredtem, még csak szeretõm sincs és egy ilyen undorító helyen élek, ami valószínûleg a nem létezõ gondosságomnak köszönheti a kinézetét, de még erre sem emlékszem. Állítólag a középiskolát jó eredményekkel fejeztem be, viszont a diploma megszerzése elõtt pár hónappal belefogtam valakivel egy közös vállalkozásba, de átvert. Lenyúlta minden pénzem és lelépett otthagyva engem a slamasztikában. Állítólag azután kezdtem inni.

Sóhajtva arcot és fogat mosok, miközben végig azon erõlködöm, hogy legalább egy emlékkép felvillanjon a fejemben, de nem megy. Az orvos azt mondja, hogy legyek türelmes, hogyha erõltetem, akkor nem is fog sikerülni, sõt lehetséges, hogy soha nem fognak visszatérni az emlékeim. De így az egész olyan, mintha nem is léteznék, mintha egy labirintusban állnék, anélkül, hogy bármit is látnék és közben valaki puszta kedvtelésbõl körbe-körbe forgatna. Gyûlölöm az érzést, ahogyan azt is, hogy még azok is, akik állítólag a legközelebb állnak hozzám, sem tudnak mindent rólam. Persze, ez teljesen normális, de zavaró.

Sok megmagyarázhatatlan dolog történt velem, például olyan dolgokat is elfelejtettem, amiket világ életemben tudtam, de rengeteg mindent tudok, amit sosem tanultam. Az ismerõseim megesküdnek rá, hogy sosem olvastam a Bibliát, sosem voltam vallásos, s mégis, igaz, tudtomon kívül, nem szándékosan tudok idézni belõle. Meg itt van ez a tetoválás is. Senki sem tudja mikor csináltattam. Mondanám, hogy azért, mert akkor már nem voltak jóban velem, de láttak a baleset elõtt és akkor még nem volt tetoválásom. Ha a baleset elõtt varrattam volna magamra, akkor még heges lenne. Különben is, miért csináltam ekkora marhaságot? Így az életben nem fogok munkát találni és a volt feleségem sem fogja soha megengedni, hogy akár az õ felügyeletével heti egyszer pár órára lássam a lányunk. Ha legalább valami kicsi lenne, amit el lehet rejteni, de ezt? A hátam, a mellkasom, az egész jobb karom, a combomtól a lábfejemig… a fél testem beborítja ez a nonfiguratív valami. Tuti részeg voltam… egyáltalán hogyan volt pénzem egy ilyen mestermunkára? Mert igényes és színvonalas. Mindegy, ha nem emlékszem rá nem volt fontos, ugye? Egyetlen örömöm az egész tetoválásban, hogy lefele középtájra nem varrattam semmit. Az már komolyan sok és sokk lenne.


A napom pont ugyanúgy folytatódik, mint ahogyan a reggelem kezdõdött, pont ugyanolyan rezignáltan. Egyszerûen semmi sem képes belõlem érzelmeket kiváltani. Már nagy nehezen sikerült megjegyeznem mi merre van, melyik utcát hogy hívják, mi a nevem, hány éves vagyok, hol lakok, de… egyik sem tûnik igaznak, mert nincsenek róla emlékeim. Egy becenév, egy szülinapi emlék, vagy a lakásavató, egyszerûen semmi sem tölt beléjük valóságtartalmat.

De legalább reménykedve várhatom a holnapot. Voltam újra az állásközvetítõ irodában és utána körbejártam a várost, hogy olyan helyekre is beadjam az önéletrajzom, ahova nem is keresnek senkit. Mit lehet erre mondani? Kicsit el vagyok keseredve, nem akarok életem végéig a lakásomnak nevezett patkányfészekben tengõdni.

Hazafele, mint mindig most is kerülõúton megyek, csupán azért, hogy elsétálhassak a templom mellett. Egyszerû templom, azt sem tudom, hogy melyik felekezethez tartozik annak ellenére, hogy néha a Bibliát képes vagyok fejbõl idézni. Viszont nagyon szeretem ezt az épületet. Szép és egyszerû, masszív. Nem olyan, mint a gótikus templomok, amik miatt az ember csak egy apró, jelentéktelen kis cseppnek érzi magát, nem agyon díszített, nem ámulatba ejtõ. Sokkal közelebb áll ez a lélekhez, mint azok, és olyan biztonságot sugároz, olyan végtelen nyugalmat, amit vétek lenne megtörni. Pont ezért szeretem. Kell ez az érzés, hogy biztos talajon állok, annak ellenére, hogy elcsesztem az eddigi életem, bár nem emlékszem rá. Ráadásul ez az érzés olyan ismerõs, az egyetlen ismerõs dolog, amit eddig tapasztaltam. Bár nem tudom hogyan jöhetnék rá a titkára.

Sûrû pelyhekben kezd hullni a hó, annak ellenére, hogy február van. S alig éri el az elsõ fehérlõ pehely a szürke földet megkondulnak a harangok. Hét óra, s mintha a nyelvem hegyén lenne, miért vonzódom ehhez a helyhez. Minden harangkondulás, minden kedvesen öblös vagy magasan konduló hang olyan, mintha belõlem hangzana, mintha hívna, mintha mindig is hozzám tartozott volna. Miért olyan veszettül ismerõs?

Jonah…

Rémlik fel bennem újra ugyanaz a név, amely már számtalanszor eszembe jutott, amellyel már számtalanszor álmodtam, de hogy ki volt õ, vagy ismerem-e egyáltalán nem pedig csupán egy álombéli gondolat, arról fogalmam sincs. Álmaimban sem jelent meg soha, csupán a névre emlékszem, hogy talán, mintha gondoltam volna rá és minden alkalommal mintha meg akartam volna védeni. Hogy mitõl? Csak az ég tudhatja, én nem.

Közelebb lépek a kerítéshez. Be lehet ilyenkor menni? Egyáltalán nyitva van? Bentrõl világosság szûrõdik ki a kertbe, akkor valószínûleg van bent valaki. Még sosem mertem bemenni, mindig kívülrõl csodáltam és elemezgettem ezt az érzést, de nem, nem bírom tovább. Talán ha körülnézhetnék, választ találnék valamire, talán felvillanna valami.

Elkezdem körbejárni a hóesésben a templomot, hátha akad egy hátsó bejárat, amit nem zártak be, mivel hiába van bent valaki, a fõbejáraton nehéz láncok pihennek. S micsoda szerencsém van, hátul akad egy ajtó, ami nincs bezárva. Remélem nem fognak feljelenteni birtokháborításért vagy betörésért. Egyáltalán milyen dolog ez? Zárva egy templom? Isten háza, ami elméletileg mindenki elõtt nyitva áll, ami bármikor menedéket nyújt a nap bármely részében. Remélem kevesen gondolkodnak úgy, mint én, mert akkor menedék helyett csak csalódást találnak, ha pedig üldözik õket, akkor annál is rosszabbat.

Egyszerû, kõbõl épült, fa padsorokkal tarkított fõhajóba érkezem az apró fülke után. Körbenézek, de egy teremtett lélek sincs a közelben, pedig a lámpák égnek. Kicsit ijesztõ. Elsétálok a hátsó sorokig, miközben mindenfele tekingetek, hátha egy kósza emlékbe botlok, hátha valami megsúgja nekem honnét ered ez a furcsa érzés. Valahova a hátsósor félhomályba, félig árnyékba burkolózott részébe leülök és onnan figyelem a keresztet és az oltárt. Mindent olyan hozzám közelállónak érzek, még a saját lakásomban sem volt ilyen.

-Segíthetek valamiben? – hallok a hátam mögül egy ismerõsen csengõ hangot. Meglepettségemben felpattanok és rajtakapott gyermekként a fejem vakarom.

- Elnézést, Noah Cransburry vagyok, nem akartam zavarni, csak annyira… megnéztem volna belülrõl is – mondom végül, hiszen hogyan magyarázhatnám meg az indíttatásom? Nem szeretném, hogy végül valami elmeháborodottakkal foglalkozó helyen kössek ki.

- Ugyan, nincs semmi baj, teljesen érthetõ, ha valaki kíváncsi – lép közelebb az idegen. Hosszú fekete kabátot visel, amit nem csodálok, hiszen nincs fûtés, mégis kinek fûtenének? Több szempontból is furcsa, hiszen ezüstös a haja, tekintetében aranyszín ragyog. Sosem láttam még ilyet azelõtt, de mégis honnét tudhatnám? Ez a képtelen, magabiztos gondolat egy pillanatra félmosolyt csal az arcomra. Honnét tudom, hogy nincsen párja, amikor abban sem vagyok biztos, hogy nem találkoztam már hasonlóval?

- Akkor ez azt jelenti, hogy maradhatok még egy kicsit? –kérdésemre bólint, mire visszaülök, de õ továbbra sem mozdul. Kissé olyan, mintha engem figyelne, de biztosan csak paranoiás vagyok.

- Ne haragudj, de te lennél itt a pap? – szegezem neki az eléggé buta kérdést, de mégis ki más lenne itt ilyenkor a templomban egyedül, zárt ajtók mögött? Kérdésem hallván komor pillantását elszakítja a kereszttõl és leül mellém miután arrébb csúsztam.

- Nem, amolyan segítõ, vagy talán kisegítõ féleség vagyok. Imádkoztál már? – pillant vissza a keresztre. Akkor valamilyen templomszolga vagy önkéntes?

- Nem, nem… Igazából azt sem tudom, hogy hogyan kell, meg… nem tudom, hogy pont egy templomban dolgozónak illik-e ilyet mondani, de… nem vagyok benne biztos, hogy lenne bármilyen haszna is – most rajtam a keresztre pillantás sora, mikor kérdõ tekintettel rám néz. – Tudod, nem hiszem, hogy az imák meghallgatásra találnak, hiszen ha így lenne, akkor nem létezne annyi kegyetlenség a világon. Ezenkívül rengeteg dologgal nem értek egyet, de persze nem akarom senki hitét megsérteni – nézek rá óvatosan, hogy na, ez az a pillanat, ahol ki leszek dobva vagy azután, hogy rákérdez, de nem ez történik. Tekintetében mintha megkönnyebbülés és öröm csillanna, eddig merev és komor vonásai mintha fellazulnának, de lehet csupán a fényviszonyok miatt.

- Hidd el, sok mindenben egyetértünk – cseng selymesen hangja a giccstelen falak között és újból megszáll az a végtelen béke és nyugalom.

            -De Prof! Te egyáltalán nem érted? Mi lesz, ha ölnöm kell? – kérdezem idegesen.

            -Mi lenne, fiam? – vonja meg a vállát Benedikt nyugodtan – Akkor majd ölsz. Ez neked nem újdonság!

            -Ezt nem hiszem el, Benedikt! Én nem egyszerû gyilkos vagyok! Nem embereket ölök, hanem szörnyetegeket! Ezt pont neked kell magyaráznom?

            -Kyrill! Valójában nincsen különbség – mondja a professzor halálos nyugalommal – Azok, akiket esetleg Zaretsky megbízásából meg kell majd ölnöd, alig különböznek azoktól, akiket éjszaka gyilkolsz le.

            Döbbent pillantásomra folytatja számomra nem annyira érthetõ eszmefuttatását:

            -Kiket ölsz le éjszaka? Vámpírokat, démonokat, más, nem evilági lényeket. Egy részük itt él közöttünk, esténként itt járnak-kelnek az utcákon, senki nem gondolná róluk, hogy valójában szörnyek, és hogy bennünket akarnak elpusztítani, megenni, és ki tudja még, hogy miféle más szörnyûséget tenni velünk. Zaretsky áldozatai hasonlóak, szörnyetegek. Bûnözõk, akik itt élnek közöttünk, lopnak, csalnak, ölnek, válogatás nélkül. Senki nem gondolná róluk, hogy bûnözõk, de ha eltûnnek ebbõl a világból, semmivel sem nagyobb kár értük, mint azokért a szörnyekért, akiket egyébként éjszakánként gyilkolászol. Fogd fel úgy õket, mint a túlvilági lények újabb típusait!

            Hát... támadhatatlan a logika, ez kétségtelen. De nem lettem tõle sokkal nyugodtabb:

            -Nem tudom, Prof, ettõl én még nem érzem jobban magam...

            -Nyugalom, fiam! Nem teszel semmi rosszat, csak ami a dolgod. Ha kitudódna, hogy éjszakánként vámpírokkal harcolsz, azért már önmagában börtönbe zárnának, rosszabb esetben diliházba. Hidd el nekem, ha kényszerûségbõl megölsz néhány maffia-vezért, vagy más alvilági söpredéket, semmivel nem kerülsz közelebb a pokolhoz annál, amennyire most közel vagy hozzá!
 

*                      *                      *

            Másnap meglepõ nyugalommal várakozok az SMS-ben találkahelyként meghatározott étterem elõtt. Negyed órával korábban érkeztem a megbeszélt idõnél, nem akartam semmit sem a véletlenre bízni. Nem akartam túl korán sem jönni, de túl késõn sem, ezért azt a megoldást választottam, hogy egy negyed órával hamarabb jövök, így valószínûleg látni fogom, amikor õk megjönnek. Aztán rá pár percre majd én is bemegyek.

            Így is lett, öt elõtt két perccel egy böhöm Cadillac Escalade áll meg az étterem elõtt, és száll ki belõle a Zaretsky-testvérpár, meg két másik jómadár.

            Lena megint hozza a formáját, vadítóan néz ki. A csizma tûsarka ismét zavarba ejtõ magasságokba ível, hosszú, fekete bõrnadrágja eszeveszetten jól áll hosszú, izmos combjain, és csak sajnálni tudom, hogy a hosszú bõrkabát miatt nem látom hogy fest a popsija benne. A top is fekete, testre simuló, alig-alig rejt valamit is hibátlan testébõl, ellenben tökéletesen kihangsúlyozza feszes, gömbölyû melleit. Dereka köldöke felett ér véget pár centivel, így lapos, izmos hasából szabadon marad egy féltenyérnyi sáv. Nagyon izgató látvány, érzem, hogy megint emelkedik a vérnyomásom. Sûrû, éjfekete hajzuhataga vastag lófarokba fogva omlik hátra.

            Na, elég legyen a csöpögésbõl! Gyerünk befelé! – gondolom, ahogy eltûnnek az étterem bejárata mögött.

            UAZ-ommal az út túloldalán, kb. száz méterrel hátrébb álltam meg. Valószínûleg nem tûnt fel nekik, hogy itt várakozok, ami viszont jó, így talán profi benyomást fogok rájuk tenni. Mire ezt végig gondolom, már bent is vagyok az étteremben.

            Enyhén puccos az étterem. De érdekes módon, öltözékemmel mégsem lógok ki a vendégek sorából. Egy rengeteg, praktikus zsebbel teli, fekete, vászonnadrág van rajtam, de nem az az undormány, deszkás divat szerinti, hatvankét számmal nagyobb, ami mindenhol úgy lóg az emberen, mint egy sátor, hanem frankón, passzentos, de épp csak annyira, hogy kényelmesen tudjak benne mozogni. Ehhez egy szintén fekete, hosszú ujjú pólóing, és egy fekete bõrdzseki, rajta, és benne is sok-sok ügyes kis zsebbel.

            Ahogy belépek, a felém szegezõdõ, egyébként zömében pincérekhez tartozó szempárok közül az egyiknek a tulajdonosa sietõsen indul felém, majd mikor ideér, udvariasan köszön:

            -Jó estét uram! Miben lehetünk szolgálatára?

            -Öt órakor van itt találkozóm egy hölggyel, és egy úrral.

            Emberem azonnal levágja, hogy mi a helyzet. Apám! Ez ám a szervezés!

            -Értem. Kérem, kövessen!

            Elindulunk az asztalok között, majd egy hátsó traktusba vezet, ahol egy ajtó két oldalán már ismerõs arcokat vélek felfedezni, akiket már láttam Zaretsky palotájában.

            -Nocsak! – mondom vicceskedõn – Lolka és Bolka! Helló fiúk! A fõnök meg a hugicája itt van?

            Szúrós szemmel néznek rám, de nem nagyon reagálnak. Egyikük kinyitja az ajtót:

            -Már várnak, Humor Harold.

            Na! Már be is illeszkedtem a csapatba! Megy eez, megy eeeez! – mosolygok magamban kissé fanyalogva.

            -Hello Kölyök! – üdvözöl Zaretsky odabent. Senki más nincs itt rajtunk kívül, igaz, nem is lehetne, hisz csak egy asztal van. Gondolom, hogy több ilyen privát helyiség is van itt.

            Lena szokásához híven csak biccent egyet, jeges, kifürkészhetetlen pillantását egy villanásra sem véve le rólam. Vagy nagyon tetszek neki, és ezért bámul mindig engem, vagy nem tudom... De remélem, hogy az elsõ! Így, hogy nem Zaretsky csaja, elvben szabad préda. Csak kár, hogy egy hidegvérû gyilkos, mert nincsenek illúzióim afelõl, hogy mi az õ feladata Zaretsky bandájában. Azt hiszem, hogy ha pornószínésznõ lenne, még azt is könnyebben el tudnám fogadni, mint ezt, pedig akkor ugye minden nap más pasival kefélne. Na, mindegy, ilyen az én formám...

-Kérsz esetleg valamit? – kérdezi Zaretsky udvariasan, miközben letelepedek velük szemben.

-Kösz, nem – válaszolok, illedelmesen, majd elmosolyodik, és fölemeli a földrõl az aktatáskáját.

-Akkor térjünk rá a munkára!

A táskából egy mappa kerül elõ, kinyitja. Az elsõ egy fotó, mögötte feljegyzések. A fotót felém fordítja, elém csúsztatja. Egy hörcsög pofájú, kopaszodó, sunyi tekintetû, akarnok fejû fazont ábrázol, nagyjából ötven körüli lehet.

-Õ itt Vlagyimir Mihalovics, biztosan hallottál már róla. Vagyonos bankár, többszörös adócsaló, a keze elég piszkos ügyekbe is belelóg. Nem egyszer volt már ügyfelünk, és ezúttal is az lesz, csak pont fordítva. Egy vagyont ajánlottak a haláláért.

Na, baszd meg! Pont ettõl féltem! Így legyen ötösöm a kibaszott lottón!!! – gondolom magamban rémülten, de igyekszem leplezni érzéseimet, és csak rezignáltan bólintok. Fogalmam sincs, mennyire sikerült.

-A feladatod elvégzésére magad választhatod ki a módszert – Lena veszi át a szót. Imádom a hangját, az õ szájából hallani, hogy kit és hogy kell meggyilkolni olyan, mintha csak egy táncra invitálna – Amennyiben igényt tartasz rá, mi szolgáltatjuk a szükséges fegyvereket. Semmi nincs meghatározva, saját módszer, igény szerinti idõ, mindegy, mit csinálsz vele. Egy a lényeg: meg kell halnia.

Na, ez az, mit nem annyira akartam hallani. Látom, hogy átható tekintetével megállás nélkül engem szondáz, így nem hibázhatok, nem láthatja, hogy mennyire be vagyok rezelve, hogy ölnöm kell. Igyekszem szemrebbenés nélkül állni a tekintetét, és imádkozom, hogy semmit ne vegyen észre rajtam.

–Ma este az egyik night clubban lesz különleges vendég – folytatja – 10 óra magasságában fogja elhagyni a helyet. Ezután testõrei társaságában haza fog menni. Az otthonában kell elvégezni a feladatot. A biztonsági embereket ártalmatlanná kell tenni, azután végezni az emberünkkel. A háza milliárdokkal van tele, annyit tulajdonítasz el, amennyit akarsz. Ez megengedett.

Ismét csak egy komoly bólintás a részemrõl, majd egy kérdés:

-Ki lesz a kísérõm?

Lena teljesen nyugodtan, mintha csak azt állította volna, hogy a fû zöld:

-Én.

Valahogy sejtettem, mégis meglep a dolog. Zaretsky elmosolyodik:

-Lena a legjobb emberem.

Bárcsak inkább pornószínésznõ lenne! – aztán végül csak ennyit mondok, mint egy vérprofi:

-Értem. Rendben.

Igor elém tolja a teljes mappát:

-Ebben megtalálod a személyes adatait, fontos információkat, a háza pontos helyét és leírását, a testõrei számát és mindegyikükrõl egy-egy képet. Tájékozottak vagyunk, mindent megtalálsz benne, ami kell.

-Mikor indulunk? – villantok Lena felé egy ragyogó félmosolyt. Igaz ugyan, hogy csupán egy pillanatra, de érdekes fényt vélek a szemében csillanni. Általában olyankor szoktam ilyet látni, amikor egy csaj rám indul. Létezik? A Jéghercegnõnek bejövök? Ez több szempontból is kérdéses lenne, hisz’ a hozzá hasonló csajok inkább a náluk 5-10 évvel idõsebb pasikra buknak, no meg persze a vaskos bankszámlára. Én vele egykorú vagyok, és a bankszámlám ugyan létezik, de kiterjedése nemigen van. És szerintem ezt õ pontosan tudja...

-Akár most azonnal – válaszol aztán nyugodtan, megint a megszokott, közönyös stílusában – A közeli kis utcában vár az erre kapott autónk, a csomagtartójában bõven válogathatsz az eszközökbõl. Nagy a választék – majd rám kacsint, amivel megint csak összezavar. Az egyik pillanatban jégcsap, a másikban kacérkodik velem! – gondolom magamban zavartan – Szerintem ez a csirke sem tudja, hogy mit akar!!!

Aztán nyugodtan, amennyire csak tõlem telik, lezárom a megbeszélést:

-Oké – és már emelkedek is, ahogy a õk is.

Ahogy kilépünk a VIP-szobából, Lena megtorpan. Egy pillantással felmérem a terepet, és észreveszem a közeli asztalnál ülõ, sötéthajú és –szemû fickót. Nincs elõtte az asztalon semmi, csak az álcázó napszemüvege. Amatõr! – gondolom magamban, hisz’ még én is egybõl kiszúrtam. Lena halkan, szinte vészjóslóan mondja:

-Bérgyilkos.

Ahogy Lolka és Bolka odakapja fejét, a pasas fölpattan, és sietve távozik az étterembõl. Lena, és két jómadár felénk fordulnak:

-Újra áldozatjelölt vagy – hallom Lena izgalmas hangját, majd egy pillanatra felém fordul – Ezt veheted bemelegítésnek is. Az étterem közelében van egy bérgyilkos, aki Igort akarja.

-Mi legyen? – kérdezi Bolka.

-Dmitrij, Ben, ti közrefogjátok Igort és az ébrebbnél is éberebben figyeltek. Ti véditek. Kyrill, te mellettem maradsz. Mi elkapjuk a fickót és megtanítjuk neki, miért jobb, ha nem szaglászik utánunk. Értve?

Lena sorra végigmér bennünket jeges, kék tekintetével.

-Gyerünk! – fordul aztán sarkon.

Lena mellé lépek, Lolka és Bolka – leánykori nevükön Dmitrij és Ben, de nekem jobban tetszik az új nevük – pedig közrefogják Igort. Kimegyünk az étterembõl. Lena a közeli sikátor felé int. Befordulunk, mi a fiúkkal és Igorral tovább megyünk, Lena pedig behúzódik az egyik árnyékos helyre a fal mentén. Mi nyugodtan elsétálunk az utca végéig, majd megállunk az azt lezáró fal elõtt.

Apró neszeket hallok, szerintem a két rajzfilm hõs nem vette észre. Közeledik. Aztán a fickó befordul utánunk, és gonosz mosollyal indul meg felénk. Amikor rájön, hogy nem olyan nagyon fostuk össze magunkat, megtorpan. Amatõr. Már éppen fordulna is meg, hogy gyáván elrohanjon, amikor egy gyors mozdulattal mögötte terem Lena, satuba fogja a nyakát, kibiztosítja a fegyvert, és a halántékához szorítja a csövét.

Valamit súg a fülébe, de olyan halkan, hogy nem értem, csak hallom erotikus hangjának halk susogását. Majd int a fejével nekem én meg nyugodtan, de határozottan, tempósan odalépdelek.

–Ürítsd ki a zsebeit!

Szakszerûnek gondolt mozdulatokkal átkutatom a fickót. Annyi gyilok kerül elõ a zsebeibõl, hogy azzal megnyerhettük volna az Afganisztáni háborút !

-Ennyi – nézek rá, miután végeztem.

Elengedi a pasast, és a falnak löki.

-Most pedig jöjjön a tanulás.

Rám pillant. Aha, jelenésed van! – gondolom magamban, és próbálok irtó marcona pofát vágni, ahogy a pasihoz lépek. Nem egy nagydarab pasas, szerintem menni fog egy kicsit teátrálisabb lecke is. Megragadom a nyakát, és egy egyszerû mozdulattal fölemelem. Nem olyan könnyû feladat, mint gondoltam, de azért remegés nélkül megtartom a levegõben, a pasas lába tehetetlenül kalimpál. Lena közelebb lép, és azzal a farokállító, erotikus, búgó hangjával kedvesen magyaráz a pasasnak:

–Nem fogom megkérdezni, ki vagy, és azt sem, hogy ki küldött, mert nem érdekel. De nyugodtan megmondhatod neki, hogy értelmetlen Igorra vadászni. Ha valakinek a hibájából egy haja szála is meggörbülne, a saját kezemmel végezném ki az illetõt. Lassan. Fájdalmasan. De tekintve, hogy napi 24 órás figyelés alatt van… lehetetlen még a gyilkossága megkísérlése is. Megértetted?

A fickó kényszeredetten bólint, már amennyire tud.

-Lemondasz a bérgyilkosságról?

Újabb bólintás.

-Megpróbálsz még egyszer Igor közelébe kerülni?

Megrázza a fejét.

-Helyes. Elengedheted.

Elengedem, a fickó pedig a földre esik. A feje nagyjából négyszer vörösebb az átlagosnál. Lena még néhány másodpercig átható, jeges tekintetével figyeli, aztán szinte egyszerre megfordulunk, és visszaindulunk Igorék felé.

Nagyjából félúton járhatunk, amikor mögülünk apró neszezést és egy jellegzetes fémes kattanást hallok. Nem érek rá csodálkozni, hogy Lena nem vette észre, szinte önkéntelenül cselekszem. Kirántom Lena kezébõl a pisztolyt, villámgyorsan megpördülök, és tüzelek. A dörrenés után Lena lassan, nyugodtan megfordul. Meg sem rezdült, mikor a löves eldörrent. Aha! Trükkös a baba! Ez megint egy vizsga volt! Azt hiszem, hogy akkor átmentem…

Tõle szokatlan módon, elismerõen rám mosolyog. Meglepõdök, nem kicsit, de azért visszamosolygok. Közben Igor és a srácok is visszaérnek hozzánk.

- Szép lövés volt! – veregeti meg a vállam Lolka vigyorogva.

- De szép ám! Lena mellett én is hálás vagyok – mosolyog Igor is.

- Így van. Köszönöm – bólint felém Lena.

Hogy is várhatnék tõle többet?

*                      *                      *

Egy fekete GMC Yukon Denali-ban ülünk Lena-val és a célpont háza felé autókázunk. Úgy látom, Zaretsky-ék kedvelik az amerikai SUV-okat. Lena vezet, én az anyósülésen a dossziét lapozgatom, de valójában nem a benne található információk kötik le a figyelmemet. Igazándiból csak most jut el az agyamig, hogy megöltem egy embert. És hiába magyarázom magamnak, hogy csak egy senkiházi kis amatõr, kezdõ bérgyilkos volt, ettõl még egy kicsit sem jobb.

-Nagyon csendben vagy... – szólal meg a Jéghercegnõ.

-Ühüm... – morgom – Próbálom feltérképezni a helyet, és kitalálni, hogy is fogunk bejutni.

Nem mondhattam meg, hogy azon agyalok, hogy milyen szar érzés gyilkolni, fõleg úgy, hogy megint gyilkolni megyek, és pont azt tervezgetem, miként fogom megnyúvasztani a célszemélyt. És csak remélem, hogy Lena nem fedez fel semmit bizonytalanságomból és kétségeimbõl.

-Én úgy látom – folytatom, hogy fenntartsam a látszatot, tényleg a behatoláson pörög az agyam – hogy nincs túl sok potenciális behatolási pont. Egészen konkrétan csak egyet látok. Itt – mutatok a helyszínrajzra – Ugyan van itt is kültéri kamera, de pásztázó. A ciklusidõ 40 másodperc, de ennek csak a töredéke áll rendelkezésünkre, hogy leereszkedjünk ennek – és ismét a rajra mutatok – a háznak a tetejérõl, Mihalovics villájának a tetejére. De elõtte a két õrt hatástalanítani kell. A tetõtéri csapóajtón elektronikus zár, és érzékelõ van, de azokkal elbírok. Utána kezdõdik majd a móka, mert a házban is vannak õrök, például kettõ Mihalovics hálószobájának ajtajában is...

Valahogy nem fûlik hozzá a fogam, hogy õröket öldössek, akik igazándiból csak a munkájukat végzik.

-Van altató lövedékünk?

            -Az meg minek? – kérdezi. Meghökkenése valódinak hat, majd a megszokottnál is hidegebben, tárgyilagosan folytatja – Pisztolyaink vannak, azzal bárkit meg lehet ölni!

Végig tudnám nézni, ahogy megdugja egy focicsapat egy filmben! Sokkal inkább az, mint ez a hideg, számító démon! – gondolom magamban – Hogy lehet valaki ilyen? Hogy jelenthet neki ilyen keveset egy emberi élet?

-A célpont Mihalovics, nem a testõrei – mondom végül – Ha nincs más megoldás, halomra fogom lõni õket, de ha nem muszáj, nem ölök meg egy olyan embert, aki egyébként csak boldogulni akar az életben valahogy, még ha esetleg az a mód, amit választott, erkölcsileg megkérdõjelezhetõ is. Én sem teszek mást, én sem vagyok különb.

Ezen kicsit mintha elgondolkodna. Szótlanul telik az út hátralévõ része.

*                      *                      *

            Lassan telik az idõ, elég hamar megérkeztünk. De úgy döntöttem, hogy nem megyünk be hamarább, mint ahogy hazaérkezik Mihalovics, mert ha esetleg hibázunk, akkor elszúrjuk az alkalmat. Az átellenes ház tetején várjuk a megfelelõ alkalmat, ahonnan majd leereszkedünk Mihalovics kulipintyójának a tetejére.

            Végül fél tizenegy után valamivel hazatér a ház ura. Egy nyújtott tengelytávú Audi A8-as érkezik, elõtte egy 5-ös BMW, amiben a gumifejûek utaznak. A két kocsi behajt az udvarra, majd a kapu bezáródik.

            -Még várjunk egy jó fél órát, míg mindenki leereszt – morgom Lena-nak – Aztán utána kezdõdik a tánc.

            Ismét lassan vánszorognak a percek, de látjuk, hogy végül elsötétülnek a fények az ablakokban, csak Mihalovics hálójában marad égve, meg lent, az õrszobán.

            -Na, gózzunk, Jéghercegnõ! – morgom.

            A kocsiból kellõ mennyiségû eszközt hoztunk magunkkal. Én egy S4M szuper-halk, kétlövetû pisztolyt vettem magamhoz, ami a Kalasnyikovéhoz hasonló, 7,62×39-es, de speciális lõszert tüzel. Ez egy kimondott orvgyilkos fegyver, a KGB számára fejlesztették ki anno, és szinte semmilyen hangja sincs tüzeléskor, noha nincs is rajta hangtompító. Remélem, hogy észrevétlenül tudunk eljutni Mihalovicshoz, így nem mindegy, hogy mekkora zajt csapunk, amikor megölöm. Kiderült, hogy bizony vannak altató lövedékek is, úgyhogy beválasztottam két átalakított Taurus 101B-11-et, ami altató lövedékeket tüzel, természetesen hangtompítóval, és 9 mm LUGER-t tüzelõ CZ 75 B Tactical változatot, mindkettõt hangtompítóval, és plusz két tárral, és hoztam magammal pár dobó tõrt is, mit lehet azt tudni? Magamhoz veszek még némi elektronikus kütyüt is, aminek segítségével ki tudom majd játszani az érzékelõt az ajtón, és egy másikat, amivel majd a zárat fogom szétmachinálni. Szememre éjjellátó szemüveget helyezek, és persze elhozunk egy kábel-puskát is, meg az átereszkedéshez szükséges mászó eszközöket. Utoljára egy Heckler Und Koch PSG1-es mesterlövész puskát veszek magamhoz, ez is altatólövedékre van átalakítva. Lena is felpakolt gyilok eszközökbõl, és tûsarkú csizmáját magasszárú, fekete, puha talpú sportcipõre cseréli. Okos lány!

            A tetõn fekszünk, és Mihalovics házának tetejét fürkésszük. Kiszúrom a két jómadarat, és nekikészülõdök, hogy kiiktassam õket. A puska célkeresztjébe veszem az egyiket, alig hallható pukkanás, és emberünk két másodperccel késõbb már békésen horkol. Pokoli fejfájással és rosszulléttel fog ébredni – ilyen erõs altatószert nem lehet mellékhatások nélkül alkalmazni – de legalább fel fog ébredni. Társa semmit sem vett észre az egészbõl, hisz’ a tetõ másik részében portyázik, de hamarosan õ is az igaza álmát alussza.

            Megvárom, míg a kamera elfordul, és kilövöm a kábelt Mihalovics házának a tetejére. A kábelt már nem fogják észrevenni a monitoron az õrök. Lerögzítem, és kifeszítem, majd teljes erõmmel és súlyommal belefekszek, hogy jól tart-e? Szerintem nem fogunk lezuhanni.

            -Én megyek elõre, mint a kocsmában! – villantom rá szívtipró mosolyomat, és már indulok is.

            Megvárom a megfelelõ pillanatot, amikor a kamera elfordul annyira, hogy tuti kint vagyok a látótérbõl, és már indulok is. Nincs sok idõm, csak tíz-tizenkét másodperc, de szerencsére az épület, ahonnan indulunk, magasabb, mint ahova igyekszünk. Így gond nélkül átérek, mielõtt a kamera ismét látómezõbe kapná a területet, ahol a kábel húzódik. Leoldok a kötélrõl, és már lépek is az ajtóhoz. Mire Lena is átér, már félig megvagyok az érzékelõvel. Fél perc múlva sikerül átkötnöm, és így kijátszani, nem fogják érzékelni, ha kinyitjuk az ajtót. Jöhet a zár. Trükkös, elektronikus zár, kártyával nyílik. De megvan a kódfejtõ kütyüre, úgyhogy csak idõ kérdése, és megadja magát a kicsike. Ahogy hallom a megnyugtató, halk pittyenést, óvatosan résnyire nyitom az ajtót, és belesek. A lépcsõház néptelen és sötét, csak éjjellátó szemüvegeink segítségével vagyunk képesek látni.

            -Mehetünk – súgom hátra, és óvatosan megindulok lefelé. Kezemben az altató pisztoly, minden eshetõségre.

            Hangtalanul suhanunk lefelé a lépcsõkön. Félemelet után forduló, majd újabb fél emelet, és egy fa ajtó. Kiváló memóriám van – azért nem igazi fényképezõ memória, de elég jó – így pontosan tudom, hogy az ajtó mögött egy takarító helyiség van, amin a térkép nem jelölt õröket. Óvatosan nyitom ki az ajtót, ami egy szintén sötét helyiségbe vezet bennünket. A polcokon és a helyiségben tisztítószerek, és takarító eszközök.

            Intek Lena-nak, hogy kövessen, tovább. A következõ ajtó már a folyósóra nyílik. Itt viszont lesz két õr a folyósó végén, szerencsére, az ellenkezõ irányban, mint amerre az ajtó nyílik. Szinte hangtalanul nyitom ki az ajtót, és dugom ki rajta az altató-pisztoly csövét. Szerencsére a pasasok épp beszélgetnek, úgyhogy nem felénk bámulnak. Két halk pukkanás gyors egymásutánban, és mire észbekapnak, édesdeden egymásra szenderülnek.

            Óvatosan kinyitom az ajtót, és kilépek a folyósóra. Sehol senki. Intek Lena-nak, hogy jöhet. Végig suhanunk a folyósón, az alvó õrökkel ellenkezõen, amerre a térkép Mihalovics hálóját jelezte. A sarkon megtorpanok, és a falra lapulva, leguggolva, egészen mélyen kilesek. A fordulón túl egy másik folyósó, a végén két õr. Ezek bizony nagyon marconák, és épp felén pillognak, úgyhogy gyorsan visszahúzódok, és fülelek, hogy jönnek-e. Nem. Nem vettek észre.

            -Két õr – formálom a szavakat hangtalanul Lena-nak – Felénk bámulnak. Nem tudom leszedni õket úgy, hogy ne riasszanak. Az egyiket neked kell.

            -Hogy akarod? – kérdez vissza.

            -Egyszerre lépünk ki, én lent, te fent. Egyszerre kell leszedni õket – nyújtom feléje az egyik altató pisztolyt. Õ nem hozzott magával ilyen humánus eszközt.

            Fura tekintettel veszi át, de nem szól egy szót sem. Elhelyezkedünk, majd a megbeszélt jelre én laposan kivetõdök, õ féltérdre ereszkedve lép ki. Két, szinte hallhatatlan pukkanás, majdnem tökéletesen egyszerre. Mire a pasasok felfedezik, hogy mi történt, már alszanak is. Lena visszaadja a pisztolyt.

            Felállok, és gyorsan az ajtó felé indulunk. Remélem, hogy Mihalovicsék már alszanak, és nem hallották meg az õrök lezuhanó testének zuhogását.

            -Itt várj meg, és fedezz – súgom Lena-nak, és alig hallhatóan benyitok a szobába.

            Odabent teljes sötétség van. Mihalovics és felesége nyugodtan alszanak, nem ébredtek fel a zajokra. Mint egy árnyék, hangtalanul osonok az ágyhoz, Mihalovics felõl, kezembe simul az apró S4M. Próbálom a szörnyet látni ebben a pasasban, de nem nagyon megy. Akármilyen gonosz is, akárhány élet kioltása is fûzõdik a nevéhez, azért mégsem ugyanolyan szörny, mint azok a vámpírok, démonok, és más, túlvilági lények, mint akikkel egyébként szinte naponta megkûzdök. Az viszont igaz, hogy nem nagy kár érte, ha már nem rontja itt a levegõt. A homloka közepéhez illesztem a pisztolyt, és meghúzom a ravaszt. Csak az apró lökésbõl tudom, hogy a fegyver elsült. Halkabb, mint az altató pisztoly a hangtompítóval, szinte tényleg semmi hangot nem ad. Egy érintés a nyaki artérián, és konstatálom, hogy meghalt. Felesége – fogalmam sincs, hogy egy ilyen gyönyörû, fiatal nõ mit keres egy ilyen mocsok ágyában –  édesen alszik mellette, semmit nem vett észre. Majd reggel lesz nagy sikoltozás...

            Visszasuhanok az ajtóhoz, és amilyen halkan jöttem, olyan halkan távozok. A feladat teljesítve. Nem is ez volt a nehéz, ezt akkor is tudtam, amikor elkezdtük. A kijutás lesz a nagy mutatvány. Visszafelé nem mehetünk, a kötélen felfelé nem tudunk kúszni. Másfelé kell kijáratot találni.

A kérdés csak az, hogy hány halotton keresztül fog ez vezetni?

            -Hogy micsoda?!?! – kérdezem döbbenten – Ezt most komolyan mondod, Prof?!?! Álljak be a maffiába?!?!

            Prof. Dr. Benedikt Lazaroff könnyedén megvonja a vállát:

            -Hát... Igen. Tudsz jobbat?

            -De hát azok bûnözõk! – mondom kicsit ingerülten.

            -A törvény szempontjából te is az vagy.

            Utálom, mikor ilyen. Amikor egyébként igaza van.

            -De... – kezdeném megint, de belém folytja a szót.

            -Nézd, Kyrill. Én sem vagyok boldog ettõl, de egyszerûen nincs jobb ötletem. Nagy valószínûséggel van egy vámpír Igor Zaretsky csapatában. Nem tudom, hogy ki az, senki sem tudja. Lehet, hogy maga Zaretsky sem tudja, hogy kígyót melenget a kebelén. De ha le akarod vadászni, akkor nincs más megoldás, be kell épülnöd a maffiába. Vagy... – emeli fel a hangsúlyt a szó végén – Éppenséggel hagyhatod is az egészet, eddig sem zavart senkit az az egy szerencsétlen vámpír – vonja meg a vállát nemtörõdöm módon – ezután sem fog sok vizet zavarni.

            Utálom ezt a hülye vénembert! Pontosan tudja, hogy lehet felpiszkálni annyira, hogy ne érdekeljenek az eszközök.

            -Oké – mondom határozottan – Persze, hogy leírtom. Akkor viszont mégis hogy képzelted a dolgot? Odamegyek Igor Zaretsky-hez, és azt mondom neki, helló Igor, Kyrill vagyok, piszok jól verekszek, meg értek egy csomó gyilkolási módhoz, nem kell egy tökös legény?

            Benedikt komolyan rám emeli vízeskék szemeit, szemüvege fölött pillog rám nyugodtan:

            -Nagyjából erre gondoltam.

            -Az fel sem merült benned, hogy már akkor szitává lõnek, amikor százméterre megközelítem Zaretsky-t? – csapok a levegõbe dühösen.

            -De igen. Ezért leszel hivatalos a hétvégi nagy murijára.

            Egy pillanatra elfelejtek levegõt venni.

            -Khm... Izé! Hivatalos? A hétvégi murira? És miért is fog engem meghívni?

            -Ennek két oka van! Az egyik, hogy Zaretsky nagy tisztelettel gondol a múlt nagy hõseire, függetlenül attól, hogy õk esetleg egy másik kor másik eszméjét követték, így köztük a dédapád testvérére is. Elõszeretettel veszi körül magát olyan emberekkel, akik valamilyen oknál fogva részesei a történelemkönyveknek...

            -De én nem vagyok része a történelemkönyveknek...

            -Egyrészt azt mondanám, hogy még nem! Másrészt a családod igen, hisz’ Koroljov vagy. És ez neki elég. A másik ok, csak hogy befejezzem az elõzõ gondolatmenetemet, az az, hogy van valaki, aki beajánl.

            Most megint leblokkol a légcserém. Valaki beajánl engem Zaretsky bandájába?!?! És azt az embert Benedikt ismeri?

            -Mióta vannak neked alvilági összeköttetéseid, Prof?

            Csak sejtelmesen mosolyog:

            -Nem kell mindent tudnod, fiam! Maradjunk annyiban, hogy nekem is vannak az életemben olyan pontok, melyeket nem reklámozok.

            -Aha, értem. Akkor nem feszegetem...

            -Megköszönöm, fiam. Amúgy nem kell nagyon kiöltöznöd, nem egy frakkos estély lesz. Csak kényelmesen, de azért ne légy szakadt.

*                      *                      *

            Nem leszek. Szombat este egy fekete, szûk szabású bõrnadrágot húzok, nem olyan, mint amit rám festettek, de azért eléggé jól érvényesülnek benne elõnyös adottságaim, a csajok alaposan meg szoktak szemlélni benne. Mit lehet azt tudni? Lehet, hogy ott lesz egy-két gengszeter dögös kislánya is... Egy fekete, ujjatlan trikót választok hozzá, és egy könnyû vékony bõrdzsekit is magamra veszek.

            A ház elõtt vár öreg, de teljesen felújított UAZ-469 terepjáróm. Vehettem volna valami új, ragyogó csodát, de ezek a szovjet idõkbõl itt maradt benzinzabáló szerkezetek most második virágkorukat élik. Jobban megnéznek vele, mintha egy Mercedes M-osztályból szállnék ki. Úgyhogy egy ügyeskezû barátom összerakta nekem nagyapám régi gépét, új festést kapott, mindent megcsinált, és felújított rajta. Belül persze fapad, hisz’ ez egy, a második világháborúban tervezett katonai terepjáró, de annyira azért feltuningoltuk, hogy ne legyen túlzottan kényelmetlen. Még egy klíma is került bele, de megtartottuk az eredeti, katonai minimáldizájnt. Biztos feltûnést fogok kelteni vele a gengszterózók között.

            Hivatalosan kilenc körül kezdõdik a buli, nem sokkal kilenc után érkezek meg Igor Zaretsky pazar házához, vagy inkább palotájához. Az épület a belváros szélén fekszik, egy különálló, hatalmas ház, kívülrõl nézve lehet vagy 30-40 szobás, plussz az egyéb heylségek. A parkolóban már elég sok kocsi áll, tényleg kilógok a sorból a sok Merci, BMW, és hasonló csoda között.

            Gond nélkül jutok be az õrökön keresztül, elõször egy elõtérbe, majd egy következõ szobában – kisebb termben – elhagyom a dzsekimet, majd egy nagy bálterembe lépek. Pazar, fényûzõ terem, a régi, cári idõkbõl való, tökéletesen restaurálták, szinte kényelmetlenül érzem magam, hogy nem öltöztem ki nagyon. Már nagyjából elkezdõdött a mulatság, bár a házigazda még nincs sehol. Épp a helyemet keresem, amikor megérkezik Zaretsky, a nõje társaságában. Nagyon feltûnõek, nem lehet õket nem észrevenni. Zaretsky-t egybõl felismerem, viszonylag gyakran látni fotóját különbözõ ujságokban. Magasabb, mint gondoltam, legfeljebb tíz centivel alacsonyabb, mint én, igaz, az én 193 centim nem tekinthetõ átlagosnak. Lezser eleganciával öltözött, elegáns fekete nadrág, fehér ing, a felsõ gombok mellkasközépig nyitva, laza nyakkendõ.

A csaja viszont nem egy utolsó darab! Hihetetlen dögös lány, bár szerintem kicsit fiatal Zaretsky-hez, mivel ha jól emlékszem, õ már közelebb van a negyvenhez, mint a harmincöthöz. Viszont a lány velem egyidõs lehet, olyan tizennyolc-húsz évesnek nézem. Elég magas csaj, bokatörõ magasságú, 12-14 centis tûsarkú fekete térdcsizmáiban talán ha egy-két centivel alacsonyabb, mint Zaretsky. Egy fekete lakkbõr miniruha van rajta, ami úgy simul testére, mintha csak a bõrére festették volna, semmit sem rejt el egészen egyszerûen tökéletes alakjából. Csípõje izgatóan ível, dereka lélegzetelállítóan vékony, mellei feszesek, gömbölyûek, a kis szoknya rész pedig talán ha harmadát takarja hosszú, izmos combjainak. Teste feszes, ruganyos, nem olyan, mint a mai, divatos anorexiás csajoké, akik soványak, ám bõrük, kevéske húsuk mégis pegyhüdten lötyög a csontjaikon. Ezen a lányon kilométerekrõl látszik, hogy törõdik magával, teste legfeljebb 55 kilójának minden egyes grammja ruganyos, feszes, csajos izom, így fekete ruhájában nekem egy feketepráducot juttat eszembe. Arca gyönyörû, kicsit keleties beütésû, vérvörös, duzzadt ajkai izgatóan, nedvesen csillognak, szénfekete haja néhol kékesen fénylõ zuhatagként omlik alá, egészen a derekáig. Egész lényébõl sugárzik az önbizalom, a határozottság és a mérhetetlen, fülledt erotika. Egy ellenállhatatlan, csábító, végzetes szexdémon.

Helyet foglalnak egy kis emelvényen, a számukra fenntartott asztalnál, majd a mulatság folytatódik tovább. Az elkövetkezendõ jó egy órában igazándiból csak csendesen szemlélõdök. Mivel nem ismerek itt senkit, így kicsit meghúzódok a háttérben, és a forgatagot figyelem. Próbálom felmérni a helyzetet. A vámpír biztosan nincsen itt. Megérezném a jelenlétét, mivel a teremnek nagyjából a közepe táján helyezkedek el, a falnál. A legtávolabbi pont tõlem körülbelül tizenöt-húsz méterre van, nincs az a nyamvadt, gyenge vámpír, vagy bármilyen egyéb, nem evilági lény, akit ilyen távolságból ne éreznék meg. Aztán egy pillanatra érzek valamit! Kihagy a szívverésem. Csupán egyetlen pillanat volt, de biztos, hogy nem tévedek! Ezt az érzést nem lehet összetéveszteni semmivel! Itt van a mocsok! – gondolom – De hogy lehet, hogy csupán egy pillanatra éreztem, se elõtte, se utána semmit?!?! Ez nem lehetséges! Megérzem õket, tíz méter vastag ólomfalon keresztül is!!! Ezt nem lehet leárnyékolni!!! Hogyhogy most mégsem érzem?!?!

Nagyjából itt tartok, amikor felfigyelek rá, hogy Zaretsky-ék felállnak, és elindulnak a tisztelt ünneplõ közönségen keresztül, az irányomba. Már jóval túljutnak a táv felén, mikor kezd körvonalazódni bennem, hogy ezek nagyon felém tartanak. Mondjuk inkább úgy, hogy hozzám! A lány közben végig engem figyel, halvány, ragadozó félmosoly kíséretében! Észreveszi, hogy látom, hogy engem figyel, és kacsint rám egyet! Szûzanyámsegítsmeg, ez most flörtöl velem? A maffia-vezér csaja? Engem ezért itt helyben agyonlõnek!!!

Nem érek rá tovább aggódni, mert közben odaérnek hozzám. Zaretsky tényleg majd’ tíz centivel alacsonyabb, mint én, olyan 183-185 centi lehet, csupán egy-két centivel magasabb a lánynál, így az õ feje búbja éppen szemmagasságban van nekem. Zaretsky kezet nyújt:

-Hello, Igor Zaretsky vagyok! – mutatkozik be és kezet fogunk. Megszoktam, hogy keményen fogok kezet mindenkivel, Zaretsky meg is lepõdik, nevetve mondja – Hú! Bika gyerek! Össze ne törd a kezem!

-Oh... Bocsánat – dadogom, kicsit megilletõdve, hogy Oroszország egyik legnagyobb maffiavezérével pacsizok, és zúzom össze a kezét éppen – Kyrill Andrejevics Koroljov.

-Tudom, hogy ki vagy, a híred már megelõzött, na és persze a családod sem éppen ismeretlen elõttem. Szergej Pavlovics Koroljov, az acélszemû rakétatudor! Tudom, hogy csak távoli rokonságban állsz vele, de attól még a család tagja vagy. Nagy csodálója vagyok, az ûrhajózás mindíg nagyon izgatta a fantáziámat! – mosolyog udvariasan. Majd félig a mellette ácsorgó lány felé fordul – Hadd mutassam be a húgomat!

Diszkréten köhécselek, ahogy félrenyelek. A húga?!?! Zaretsky-nek van húga?!?! És ilyen dögös?!?! – gondolom magamban, enyhén döbbenten. Közben a húg kezet nyújt:

-Szia! Lena vagyok.

Meglepõen mély hangja van, de nagyon kellemes, dallamos. Halálos nyugalommal beszél, jeges szürke szemei áthatóan méregetnek. Nagyon óvatosan fogok vele kezet, tényleg csak lehelletnyit szorítok rajta. Látja igyekezetemet, és hasonlóan nyugodtan, szinte tényszerûen közli:

-Nem kell ilyen óvatosnak lenned! Én nem vagyok olyan puhány, mint a bátyám – és gonoszkodón kacsint egyet, de ez az egyetlen érzelem, amit felfedezni vélek rajta.

-Na, helyben vagyunk – nevet fel Zaretsky – Én vagyok a legnagyobb rosszfiú-vezér közel, s távol, és lepuhányozol?!?! Na, ezért majd még matek lesz! – dorgálja játékosan Lena-t, majd hozzám fordul, kicsit komolyabban – De beszéljünk arról, miért is vagy te most itt? Egy barátom említette, hogy szívesen dolgoznál velünk.

-Ööö... Igen – dadogom. Nem vagyok született gengszter, így kicsit nehezemre esik egybõl beleélni magam a szerepembe – Éppen szabad vagyok, és említette közös ismerõsünk, hogy itt mindig elkél egy-két segítõ kéz.

-Aha... És mihez értesz?

-Mihez kell, hogy értsek? Az okinawa-i karate három danos fekete-öves mestere vagyo, értek a hagyományos japán fegyverekhez, és ha kell lõni is tudok, íjjal, és pisztolyjal.

Zaretsky érdeklõdve húzza fel a szemöldökét, látom, hogy Lena is elismerõen mér végig:

-Íjjal? Nem szokványos... – mormogja Zaretsky – Rendben, beszélgethetünk. De elõtte azért megnézném, hogy mit tudsz. Holnap délután gyere ide, megint, akkor lesz egy kis felvételi elbeszélgetés. Aztán meglátjuk. Az íjjadat hozd magaddal, azt látni akarom!

*                      *                      *

            Másnap délután megint leparkolok Zaretsky palotája elõtt. Az õrök most is a helyükön vannak, de most nem jutok át rajtuk gond nélkül. A jókora, speciális bõröndömben lapuló ijjam erõsen aggasztja õket:

            -Haver, ezzel nem mehetsz be – mondja mogorván az egyik, miközben idegesen a pisztolya felé matat.

            -De a fõnököd kérte, hogy hozzam magammal – válaszolom, a körülményekhez képest elég nyugodtan – Kérdezd meg tõle, hogy mi legyen, én a helyedben nem akarnám magamra bõszíteni Zaretsky-t.

            Egy pillanatra elgondolkodik, majd mobiljára veti magát, kisvártatva társalgásba kezd valakivel:

            -Fõnök! Grigorij vagyok, a kaputól. Megjött a Koroljov-gyerek. De van nála egy íj... Aha, értem. Akkor itt megvárunk – elteszi a telóját, és felélm fordul – A fõnök mindjárt lejön.

            Nem sok kell hozzá, és meg is érkezik Zaretsky. Egy farmer, és egy fehér ing van rajta.

            -Üdv! – mondja és kezet nyújt, majd nevetve teszi hozzá – De csak óvatosan!

            Emberi módon próbálok kezetfogni vele.

            -Gyere, menjünk – vezet az egyik ajtó felé, ahonnan egy másik, kisebb szobába érünk. Innen egy lépcsõ vezet lefelé, az alagsorba. Lent újabb folyósó, majd az egyik ajtón át egy nagyobbacska terembe érünk, egy edzõterembe. Itt csinálódnak Zaretsky erõs-fiúi, tele van erõ-gépekkel, súlyzókkal, és minden egyébbel, amivel izmot lehet építeni. Van egy boksz-ring is, és egy nagyobb területen tatamik. A terem egyébként üres, csak a tatmin katázik egy lány, akit egybõl felismerek. Lena. Most egy testre feszülõ elasztikus térdnadrág van rajta, és egy sport top. Ennyi erõvel meztelen is lehetne, oly tökéletesen mérhetem fel izgalmas testének minden egyes porcikáját, érzem, hogy emelkedik a vérnyomásom. Amikor észreveszi, hogy ott vagyunk, abbahagyja. Mezitláb van, lábfejei be vannak bandázsolva, mint ahogy kezei is.

            -Szia – köszön egyszerûen, mindenféle különösebb érzelem nélkül.

            -Akkor most elkezdjük a kis felvételi elbeszélgetést – mondja Zaretsky – Lena-val beszélgetsz majd. Pontosabban vele küzdesz egyet.

            -Hogy mi? – kérdezem nem kicsit megdöbbenve – Verekedjek a húgoddal?!?!

            -Igen. Nem annyira törékeny, mint amilyennek látszik!

            Lena le nem veszi rólam átható, jeges tekintetét. Lassan felemeli a jobb karját, mutatóujjával hívogat:

            -Gyere csak, nagyfiú! – búgja mély, izgató, dallamos hangján, szinte csábítóan – Nem harap a kiscica!

            Lerúgom a cipõmet, ledobom a dzsekimet, és a polómat, csupán farmerban, félmeztelenül lépek a tatamira. Lena nagyon hosszan, alaposan végig mér, de végül nem szól egy szót sem és nem nagyon tudok semmit sem kiolvasni rezzenéstelen vonásaiból.

            Kicsit félszegen ácsorgok a lánnyal szemben. Nagyon egyoldalúnak tûnik a helyzet, õ talán 55 kiló, én meg majdnem 120 vagyok. Nem nagyon akaródzik megütni. Egy pár másodpercig csak állunk egymással szemben, aztán Lena hirtelen támadásba lendül. Olyan hirtelen, olyan gyorsan, hogy csak hárítani tudok, és két gyors ugrással kikerülök az ütõtávjából. Aztán ugyanabban a pillantban támadni kezdek, és nem fogom vissza magam. Most rajta a sor, hogy meglepõdjön, nem számít rá, hogy egy ekkora pasi ilyen villámgyors tud lenni és hogy ráadásul ekkorákat fogok ütni. Õ nem tudhatja, hogy muszáj embertelenül gyorsnak és erõsnek lennem, mert akikkel én harcolok, azok egyszerûen emberfelettiek.

            Esztelen ütésváltás kezdõdik közöttünk, hosszú másodpercekig csattognak az ütések és rúgások a másik hárításain, és viszont, szerintem Zaretsky nem is látja a mozdulatainkat, míg az utolsó ütésem átcsúszik a védelmén. Éppenhogy csak elérem vele, mert közben hátraugrik, mikor látja, hogy már nem tudja fogni, de így is akkorát kap, amitõl megántorodik. De csupán egy pillanatra áll meg, aztán megint támadni kezd. Nagyon gyors, de nekem azért ez nem szokatlan, azokhoz képest akikhez én hozzá vagyok szokva, ez jó közepes. De így is õ a leggyorsabb ember, akivel valaha verekedtem. Szerintem nagyon meglepem vele, hogy nem tud eltalálni. Aztán egy trükkös mozdulattal végül egy rúgást be tud tenni a jobb combomra. Nagyon komoly erõ van benne, eszembe nem jutott volna, hogy egy hozzá hasonló csaj ekkorát tud rúgni. Ha ezt valaki másnak, egy egyszerû „halandónak” osztja le, tuti, hogy földre küldi vele. Én alig rogyok meg tõle, talán nem is vette észre, bár én is szinte csillagokat látok a rúgásától. De tudom, hogy most fordíthatok a harc menetén, ha egybõl visszatámadok, mert nem számít rá. Bal lábamra helyezem a súlyomat, és már ütök is. Ezt még fogja, de arra már végképp nem számít, hogy lerúgott lábammal fogok visszarúgni. Repül. Olyan két méterre, hanyatt ér földet. Megpróbál felkelni, végül úgy dönt, hogy mégsem, és visszahanyatlik. Csak pár másodperccel késõbb tápászkodik fel. Odalépek hozzá, kezemet nyujtom. Jeges szürke tekintetét az enyémbe fúrja, de elfogadja a segítséget.

            -Jó vagy – mondja nyugodtan. Képtelen vagyok kifürkészni, hogy valójában mit gondol, semmiféle érzelmet nem vélek felfedezni arcán, tekintetében.

            -Kösz.

Zaretsky lép hozzánk:

            -Nem rossz. Lena-t még eddig nem tudta padlóra küldeni senki. Lõni is tudsz?

            -Megnézed? – kérdezek vissza magabiztosan.

            Átsétálunk a szomszédos terembe, meg sem lepõdök, hogy az meg egy elsõ osztályú lõtér. Egy .40 S&W-nal tüzelõ SigSauer-t kapok. Szokatlan kaliber, errefelé inkább a 9×19-es makarov, vagy a 9 mm-es parabellum az elterjedt.

            Belépek a lõállásba, és látom, hogy ez nem egy hagyományos lõtér, itt felugró bábukra is lehet lõni. Zaretsky el is mondja:

            -Nem szimplán lõtáblára fogsz lõni, hanem felugró alakokra, némelyikük mozogni is fog.

            -Jöhet – bólintok.

            Magam elõtt az asztalon négy tár van, egy a pisztolyban. Nem emlékszem pontosan a tárkapacitásra, 13 vagy 14 golyó? Csõre húzom a pisztolyt.

            Egymás után csapódnak fel az alakok, elég gyors egymásutánban. Talán egy, legfeljebb két másodperc van közöttük, de ez is változó, hogy az ember ne tudjon ritmust felvenni. Kettõ balról, egy középrõl, aztán megint balról, majd egészen jobbról, közben „átfut” egy középen… Közben számolom a lövéseket is… hét,… nyolc,… kilenc,… tizenháromnál egy mozdulattal kiejtem a tárat, betolom a következõt, és folytatom, szinte késedelem nélkül. Majd a harmadik tár is bekerül, aztán a negyedik is, végül az ötödik, igaz, abból csak 11 lövés megy ki. Kitárazom a pisztolyt, a tárat és a fegyvert külön-külön az asztal két szélére teszem le, elõírásosan.

            -Nem rossz! – hallom Zaretsky hangját a hátam mögül – Igaz, Lena?

            -Mindre rálõttél, egyet sem hagytál ki, ez önmagában nagyon jó teljesítmény. Rajtam kívül még ketten tudták ezt megcsinálni – hallom a lány jellegzetes, erotikus hangját – Mindjárt meglátjuk, hogy milyen találati pontosságod volt.

            Kisvártatva Zaretsky elismerõen füttyent:

            -Ez igen! Egyszer sem lõttél az ötösön kívülre, és az ötven lövésbõl tizenhárom ment a tízesbe! Összesen négyszáztizenkét kört lõttél!

            -Figyelemre méltó – teszi hozzá Lena a maga szenvtelen módján.

            -És íjjal is ilyen jó vagy? Nálunk az ugyan nem játszik, de én kíváncsi vagyok – kérdezi Zaretsky.

            Kicsit gondolkodok, mielõtt válaszolok:

            -Jobb. De ott a lövések lassabbak.

            -Tudom. Én is íjászkodtam kölyök koromban. Mennyire állítsam az idõt két kövés között? Hét-tíz másodperc?

            Na, most mi legyen? Vagizzak, vagy biztosra menjek? Le kell nyûgöznöm õket! Úgyhogy a vagizás mellett döntök:

            -Négy és öt között legyen.

            Zaretsky hitetlenkedve néz rám:

            -Nem tudsz leadni egy célzott lövést négy másodperc alatt íjjal, ki van zárva!

            -Azért én megpróbálom. Ötven célpont legyen, ugyanúgy, mint a pisztollyal!

            Zaretsky erre már nem is mond semmit, csak megvonja a vállát:

            -Jól van kölyök, ha csúnyán be akarsz égni, akkor legyen!

            Magabiztos félmosollyal fordulok Zaretskyék felé és megéri, hogy rájuk pillantok. Lena arcán most elõször látok valamit, mégpedig érdeklõdést. Kimondottan kíváncsian néz rám, és mintha egy kis gúnyoros mosolyt is felfedezni vélek az ajkain játszani, mintha azt akarná mondani, hogy nem kellene nagyképûsködni.

            Visszafordultam, fújtam egy nagyot, lelazítottam izmaimat. 50 lövés az én íjammal gyors egymásutánban körülbelül olyan, mintha valaki 50 ismétlést csinálna a fûrészelés gyakorlatból 70 kg-mal! Lehet, hogy túlvállaltam magam?

            Mély levegõ, nagyot sóhajtok megint, lazítok, aztán:

            -Jöhet.

            Kemény négy perc volt. Négy-öt másodperc alatt elõhúzni a nyílvesszõt, feltenni az idegre, felhúzni az íjat, célozni és lõni azért nem kis kihívás, fõleg egymás után 50-szer. Minden célpontra le tudtam adni a lövést, de nem vagyok biztos benne, hogy jobban teljesítettem, mint a pisztollyal. Fizikailag is nagyon kemény volt, nagyjából a felénél elkezdtem rendesen izzadni – 150 font húzóerõ (!!!) még ha a végén nem is kell megtartani, azért csak ki kell húzni – a vége felé már sajogtak az izmaim. Még jó, hogy a pólómat nem vettem vissza a verekedés után.

            -Hm… - mondja Lena határozottan elismerõen, ahogy leteszem az íjat, és feléjük fordulok – Hát, ilyet még nem láttam!

            -Kölyök! Te tudsz valamit! – lelkendezik Zaretsky is elképedve – Azt még nagyjából felfogom, hogy le lehet adni egy-két lövést öt másodperc alatt, de hogy ezt ötvenszer megcsinálja valaki!!! Szerintem ez világrekord!

            -Azért várjuk meg a végét, nem vagyok biztos benne, hogy ez most jobb volt, mint a pisztoly – morgok csendesen.

            Pár pillanat múlva:

            -Ezt nem hiszem el! – mondja Zaretsky döbbenten – Nem lõttél hatosnál rosszabbat, és tizenhét lövés talált a tízesbe! Összesen négyszáznegyvenhat kört lõttél! Ez nagyon nem rossz!

            -Nagyon nem! – teszi hozzá Lena is. Tényleg elismerést látok a tekintetében? – Ez pont annyi, mint amit én lõttem pisztollyal.

            -Nos? Szerinted Lena? Megfelelt?

            Lena elgondolkodva néz rám, majd megfontoltan bólint:

            -Meg. Fel vagy véve.

Az ágyam hirtelen kellemetlenül – és meglehetõsen váratlanul – besüpped a jobb oldalamon.

- Ki az ágyból, hétalvó! Lehet, hogy reggel értél haza, de már 7 óra van!

Az örömteli harsogásra csak morgok egyet válaszul, a hasamra fordulok, és a fejemre húzom a takarót.

- Csak még egy fél órát, Igor – mormolom.

Drága bátyám egy mozdulattal a hátamra gördül, mire szenvedve nyögök föl.

- És miért adjak neked még fél órát?

- Elõször inkább távolítsd el magad a hátamról!

- Miért?

Szinte magam elõtt látom, hogy vigyorog.

- Mert másodperceken belül fölkenlek a csillárra.

Igor nevetve helyezkedik vissza mellém, és lerántja a fejemrõl a takarót.

- Na és az alvást mivel érdemelted ki?

- Azzal hogy tegnap kinyírtam az a milliomos majmot, aki azt hitte magáról, õ a világ ura. Csak azért mert még senkinek nem sikerült eltenni láb alól… eddig – vigyorgok rá cinkosan.

- Te vagy a legjobb emberem, Lena – vigyorodik el õ is.

- Mintha ez eddig nem így lett volna…

- Látom, az önbecsülésed nem hever a padlón, de nézd csak azt a repedést a plafonon!

- Fogd be, Igor! – vágok hozzá egy párnát nevetve.

- Csak egy kicsit kiélveztem, amíg a húgom vagy, és nem a szexi bérgyilkos hûtõszekrény.

- A csillár még mindig készen áll a fogadásodra.

Igor nevetve összeborzolja a hajam, aztán fölkel az ágyamról és az ajtó felé indul.

- Két órád van készülõdni! Ne feledd, ma nagy bulit csapunk.

Kell vagy öt perc, mire leesik, mirõl beszélt. Te jó ég, mára egy hatalmas partit szervezett! Akkor nekem bizony igyekeznem kell. Én vagyok Igor szeme és füle – de magamnak megfogadtam, hogy a testi épségéért is én felelek.

Õ az egyetlen élõlény ezen a földön, aki bármit is jelent számomra. Aki egy ujjal is hozzá mer élni – halál fia.

***

A két órába tökéletesen beleférek. Egy kiadós fürdés és hajmosás után felfrissülve szárítottam meg a hajam egy szál fehérnemûben mászkálva. Sosem éreztem magam zavarban, még ha be is jönne valaki, még azelõtt elbújhatnék elõle, hogy megpillant.

Amikor a természetesen egyenes, sötét hajtincsek már szárazon omlanak a hátamra, a szekrényem felé veszem az irányt. Nehéz a döntés… de végül a parti-szerkó mellett döntök.

Imádom nézni, amikor az összes férfinak kocsányon lóg a szeme. És egyébként is, bulizunk, nem?!

Így hát a voksom a fekete lakk miniruhám mellé helyezem, ami, nos… nem sokat bíz a képzeletre. Elöl és hátul és mély, szexi kivágás, fûzõs kialakítással, a combomnak pedig mindössze nagyjából az egyharmadát takarja.

Ehhez még jöhet egy szintén fekete, térdig érõ, tûsarkú lakk csizma – 12 centi alá nem adok. Ilyen magassággal könnyû kiszûrni a töpörödött szerencsétleneket is. A szememet feketére festem, ajkaimra vérvörös rúzs.

Ha mindehhez hozzáadjuk a bûverõmet – ez még a félig vámpíroknak is megadatott – megint Igornak kell levakarni rólam a sok tolakodó férget, mielõtt még én tennék rendet köztük. Hiába, mindenkit megtéveszt az ilyesfajta öltözködés. Eszükbe sem jut, hogy ilyen ruha mögött ész és ravaszság is megbújhat.

Még egyszer a tükörképemre pillantok, és elégedett vagyok az eredménnyel.

Lássuk, mit tartogat számomra az éjszaka!

***

Kényelmes késéssel érkezem a hatalmas ház elkülönített alsó részébe. Az egész ház fel van szerelve a legmodernebb biztonsági rendszerekkel – és természetesen kismillió biztonsági emberrel el –, az alsó rész pedig ettõl teljesen különválik. A felsõ szinten lakunk, az alsó pedig a maffia fõhadiszállásának nevezhetõ. Egy hatalmas terem az egész, külön biztonsági rendszerrel (attól, ha ide betörnek, hozzánk nem jutnak fel). Néha tárgyalóterem, néha pedig itt tartják az összejöveteleket, partikat. Mint például most is.

***

Kényelmesen lépdelek le a széles márványlépcsõn, tudatában annak, hogy mindenki engem bámul. Azt hiszem, soha nem lesz olyan alkalom, hogy valaki ne kérdezze meg, tényleg lehet-e „egy ilyen dögös csaj” bérgyilkos.

Nos, ez van.

Igor már siet is felém. Maga a megtestesült laza elegancia – elegáns, fekete nadrág, fehér ing, amelynek felsõ négy gombja nincs begombolva, és egy lazán lógó, fekete nyakkendõ. Jégkék szemei szinte világítanak, rövid, szõke haja kócosan az égnek zselézve. A nyakában megcsillan fehérarany nyaklánca, egy „L” medállal (akárcsak az én nyakamban az „I” – sokan félreértik, pedig ez mindössze családi kötelék), jobb fülében pedig szinte ragyog a gyémánt fülbevaló.

Mikor a lépcsõ aljára érek, vigyorogva kezet csókol, majd miután belékarolok, és odavezet az asztalunkhoz. A terem egyik emeltebb sarkában van, tökéletesen rálátni mindenkire. Így szemmel tudom tartani a tömeget.

Az emberi szem és érzékszervek nem tudják tökéletesen felfogni az ezer és ezer ingert, ami hat rájuk, de én igen.

***

Már egy jó órája ott ücsörgünk. Sokan jönnek oda hozzánk bájcsevegni, vagy éppen fontos ügyeket megtárgyalni. Elõttünk egy-egy pohár, jég, és egy üveg vodka – pontosabban már a második.

Éppen a poharam tartalmát akarom felhajtani, amikor megakad a szemem valamin. Valamin? Valakin. A terem középtáján áll, hátát a falnak vetve. Elég feltûnõ jelenség. Kimagasodik a tömegbõl, teste feltûnõen izmos. Napbarnított bõre és világosszõke haja szembetûnõ kontrasztot alkot egymással. Fekete bõrnadrág és egy fekete trikó van rajta.

Nehéz lenyûgözni, pláne beindítani a fantáziámat, de nem tagadom, ennek a fickónak sikerült.

Már állnék is fel, hogy megközelítsem, de Igor megragadja a karom, és visszahúz.

- Hová mész?

- Dögös pasi a láthatáron – emelem meg a szemöldököm.

- Ó! – vigyorodik el. – Ne kímélj, mutasd!

- Õ – intek a fejemmel az irányába. – Bõrnadrágos, szõke szívtipró.

Igor arcáról rögtön lehervad a vigyor.

- Tartsd magad távol tõle, Lena! – villan rám a tekintete komolyan.

Na jó, kezd érdekelni a dolog. Igor csak akkor félt, ha nagyon komoly az ügy.

- Ki vele, mirõl nem tudok? – fordulok felé kíváncsian.

- Az egyik legbefolyásosabb emberem ismerõse. Szergej Pavlovics Koroljov testvérének dédunokája. – A szemöldököm magasra ugrik a homlokomon. Nocsak! Hírességgel van dolgunk? – Várj, a java még csak most jön! Remekül harcol. Komolyan. Rengeteg fegyverhez ért, ezért is van itt, ajánlani akarják nálam.

- És? Ebbõl nekem még semmi bajom nem származik.

Igor közelebb hajol, közvetlenül a fülemhez.

- Azt mondják, vámpírvadász. – Felvonom az egyik szemöldökömet. – Nem tudom, mennyi igaz belõle, de ha így van… veszélyes lehet. Tényleg nagyon jó a srác.

- Azt mondod? – Ajkaim jéghideg mosolyra húzódnak. – Nos, ha a fickó tényleg ért hozzánk, meg fogjuk látni.

- Lena, ne szó…

A mondat itt megszakad, ugyanis a másodperc törtrésze alatt megjelenek a terem másik oldalán, kieresztem vámpír energiámat, majd újra elfojtva már vissza is kerülök a székemre.

- …le! – fejezi be Igor a mondatot.

Nos igen, az emberek egyet sem pislogtak, mikor én már az eredeti helyen voltam. Senki nem vett észre semmit.

- Ne szórakozzak vele? – kérdezem, miközben hûvös mosollyal figyelem a srácot.

Tényleg vadász. Szegény, meglehetõsen összezavartam. A fejét azonnal az energia irányába kapta, most pedig értetlenül szemléli a tömeget. Érezte a jelenlétemet, de most nem tudja, ki volt az.

Igor döbbenten figyeli a jelenetet.

- Valóban…

- Igen, az. – Igorra mosolygok. – Nos, bratyó? Nincs kedved ismerkedni egyet?

- Lena, ne kísértsd a sorsod, légy szíves! – néz rám komolyan, szemében õszinte aggodalom csillan. – Tõle nem valószínû, hogy meg tudlak védeni, és értsd meg, hogy rohadtul nem akarlak elveszíteni!

- Nem lesz semmi baj, Igor – szorítom meg a kezét az asztal fölött. – Nem hagynálak magadra. Csak bízz bennem! Nem fogom vásárra vinni a bõrömet, de nem maradhatok egy vadász közelében. Amikor dolgozom, szükségem van az erõre, és leleplezném magam. El kell intéznem valahogy, és ezt te is tudod! Viszont nem megyek fejjel a falnak, elõbb sok mindent meg kell tudnom róla.

A szemébe nézek, hogy tudja, bízhat bennem. Soha nem hagynám õt cserben.

Lassan rábólint. Fölállunk az asztaltól, és én újra belé karolva sétálok az oldalán. Ekkora sarokmagassággal vagyok 2 centivel alacsonyabb nála. Kíváncsi leszek, a kis vadászom mennyire magasodik fölém…

Elõre felöltöm bájos mosolyomat, és kíváncsian nézek szembe a fejleményekkel.

Akármilyen dögös is a kis édes, el kell takarítani az útból, mielõtt õ takarít el engem.