Amióta az eszemet tudom mindig is makacsan tiltakoztam a Fõnixek összegyûjtése ellen, valahogyan apám, igen a drága jó apám elérte, hogy megutáljam õket, pedig nem ártottak nekem sosem, de, talán egyszer, amikor megsebesítette egy harc közben. Apám is titkolhat valamit, ha ennyire gyûlöli õket és elfogató parancs van ellenük, vállrántással úgyis elintézem, hogy hagyjanak ezzel békén. Inkább édesanyámmal foglalkozom, aki beteges és ápolásra szorul. Õ szokta nekem elkészíteni azt a koktélt ami elnyomja démoni énemet, és biztosan nem jön elõ. A receptet én is megkaptam, valamiért nem sikerül, úgyhogy ma is megkérem, hogy csináljunk nekem egy hónapnyi adagot, mert hetente egy egész pohárral kell meginnom belõle. Szerencsére az emberek világába be tudtam illeszkedni, találtam egy aranyos kis állást, egy régiség boltban dolgozom, alig vannak vevõim, ha vannak is csak nézelõdnek. Legfõképp öregek jönnek, hogy vegyenek valami szuvenírt a régi idõkbõl. Amikor estig filmet nézek vagy könyvet olvasok néha azon kapom magam, hogy egész éjszaka fent voltam, ilyenkor vállat rándítok és a boltban alszom egyet. Valamikor apám látogat meg és mindent ócsárolni kezd, hogy az õ világában jobb életem lenne, megtaláltam volna már réges régen a hón áhított asszonyt akit keresek, ilyenkor csak fintorogva nézek rá. Mindig van annak oka, amikor meglátogat, a Fõnixek. Füllenteni szoktam, hogy persze keresem õket, csak hát jól elbújtak. Igazából nem keresek én senkit, éljenek nyugodtan inkább. Nem hiányzik nekem az öldöklés és a kínzás.

Szeretek aludni, nem tagadom, néha jól esne, ha az egész napot át tudnám aludni, nem kellene semmivel foglalkozni, csak hát, vannak kötelezettségem. Munkába menni, azt a kerek nyolc órát ücsörgéssel és olvasással eltölteni, majd ápolni anyámat. Nem lakom messze a bolttól, alig öt utcányira, a kulcs is nálam van, nyitok, majd zárok. Mindig hozok magammal könyvet, hogy elüssem az idõt, ha nagyon unatkozom, akkor takarítok kicsit, letörlök mindent és a papírmunkát is megcsinálom. Nem sietek el semmit, ahogy ma sem, a táskámból kiveszek egy érdekesnek hangzó könyvet, leülök a kényelmes fotelbe és egybõl beleélem magam a regénybe. A székben ülve, hintázom rajta, közben egy könyvet olvasok, amikor hirtelen nyitódik az ajtó, a kis csilingelõ is jelez, majd vissza becsukják az ajtót. Felemelem a fejemet és nem találok ott senkit, becsukom a könyvet, leteszem az asztalra, halkan felállok, elindulok az ajtó felé, megállok elõtte, elnézek jobbra, nem találok ott senkit, amint jobbra fordítom tekintetemet egy ijedt szempárral találom szembe magamat. Csak figyelem és kérdõn nézek rá, hiszen miért bujkál, ám megáll az ajtóban egy baromira nem szimpatikus emberke, aki bejön.

- Nem látott erre egy fiatal, barna hajú nõt? – kérdezi mérgesen.

- Arra futott. – Mutatok jobbra, hiszen arra rengeteg kisutca van.

Meg se köszöni a válaszomat, azonnal rohanni kezd.

- Hadd találjam ki, téged keresett. – Szólalok meg és a lány felé pillantok, aki már nincs ott, körbenézek, sehol sem látom, elindulok a raktár felé, hátha odamenekült.

- Ugyan – szólal meg, majd közelebb lép. Mikor elém lép, kissé megszeppenve hallgatok el. Nem akarom holtan végezni. Összeszorítja a markát, ezzel homok alá süllyesztve, ami a fiúból maradt, falat emelve közénk, és a külvilág közé.

Végig simít a hátamon, közben meg-megvakargat. Veszettül jó érzés, akaratlanul rezzenek össze, csapkodok a farkammal. A fülemet is kezelésbe veszi, egyik legérzékenyebb pontomat találva ezzel meg. Most nem karmolja meg, inkább áttér az államra, majd a földre nyom. Ösztönösen fekszek a hátamra, felkínálva neki a hasamat. Félek, nem fog e bántani, de ugyan akkor vágyok a folytatásra. Fölém hajol, és rám szegezi izzó tekintetét. Huhh…perzselõ. Fejemre simítja egyik kezét, és bundámba markol. Lehunyom szememet, és dorombolás tör elõ belõlem. Mancsaimat karjára teszem, és a vágytól ködös elmével kezdem dagasztani, bele marva itt-ott. Farkamat köré csavarom, és dörgölõzök, ahol tudok.

Hirtelen megszakítja a cirógatásomat, mire kérlelõ tekintettel nyalom meg ajkait. Kissé mintha elhúzná a száját, de nem tesz ellene semmit. Megemeli köntösét, és egészen rám nehezedve, mellkasomon cikázik körmeivel, mélyebb dorombolásra késztetve.

Nyakamhoz dõl, majd lejjebb csúszva érinti össze ágyékunkat, és az erõteljes ingertõl, nyávogva vetem hátra a fejem.
Képtelen vagyok irányítani a mozdulataimat, egyik mancsommal megállás nélkül tépem, jelenleg az se érdekel, mit fogok én ezért kapni. Hirtelen megragadja ágyékomat, és erõteljesen rámarkol. Nyüszögve, kába tekintettel meredek fel, vigyorgó képébe. Lehámozza magáról karmaimat, és ruháját szétbontva, közelebb furakszik, majd miután megtalálta amit keresett, hezitálás nélkül belém vágja magát.
Piszkosul fáj és feszít, hangosan üvöltök fel kínomban, sokáig hallgatva utána a visszhangokat a városból. Karmaimat ismét a vállába mélyesztem, fogaimmal pedig a nyakát marom, a ruhán keresztül. Felnyög, kissé erõtlen hangon, mely teljesen új nekem, de nincs erõm ezzel foglalkozni, lefoglal saját fájdalmam, mely halk nyüszítésre is késztet. Nem kímél, nem kapok idõt, hogy szokjam, azonnal mozogni kezd, de cserébe én is egyre vadabbul tépem, ha nem is szándékosan, inkább csak ösztönbõl.

Egyik karjával magához ölel, és ezzel mintha csillapodna a feszítõ érzés, bár továbbra is kapaszkodok belé rendesen, de hamarosan a kín kéjjel vegyül, és sóhajával szinte egy idõben kezdek dorombolásba. Teljesen kitölt, és habár még sajog, a kezdeti fájdalomnak csupán tört része maradt meg. Karmaimat visszább húzom, de hevesen matatok rajta mancsommal még mindig, és arcához simulok, testemmel dörgölõzök, szüntelenül folytatva a dorombolást.

Arrébb piszkálom kendõjét, és nyakát, fülét kezdem nyalogatni, és hangosan nyüszítek, ahogy merevedésem megállás nélkül dörzsölõdik hozzá és egyre vadabbul dolgozik bennem. A kéjtõl néha meg-megharapom, de csak szelíden, fogaimat nem mélyesztem belé. Sóhajtozva, remegve vonaglok alatta, egyre közelebb kerülve a kielégüléshez.

Végül nem bírom tovább, az orgazmus végig cikázik a testemen, fojtott hangon felmordulok, és élvezetembõl jut mindkettõnkre. Kábán a gyönyörtõl, nem is tudva a külvilágról, elernyedek, csupán annyit érzek még, hogy pár lökés után, õ is eléri a csúcsot. Ezek után elnyel a bódító feketeség.

Arra ébredek, hogy mindenem sajog, de puha melegség vesz körül. Feltornázom magam a kényelmes ágyban ülõhelyzetbe, és pislogok párat, hogy bemérjem a környezetem. Nem sokáig nézelõdöm, ugyanis megpillantom a fotelben alvó démont, és hirtelenjében eszembe se jut tovább bámulni a berendezési tárgyakat. Eszembe jut, hogy mit mûvelt…mûveltünk nem rég, és szörnyen elszégyellem magam. Mindennemû ellenállás nélkül odaadtam magam neki. Nagyokat pislogva próbálom feldolgozni a történteket, mikor kinyitja a szemét, és egyenesen rám néz.
- Látom megébredtél – szólal meg, de én csak továbbra is a szemtornát folytatom.– Ha azt hiszed, ezzel meglágyítod a szívem, tévhitbe ringatod magad. Ha azt gondolod, hogy ezek a csillogó szemek bármilyen érzelmet is kiváltanak belõlem, kósza reménnyel áltatod magad, szóval szállj ki a privát szférámból, és szedd össze magad, mert terepre megyünk! – jelenti ki, mire elhúzom a szám, és félrefordulok. Meglágyítani a szívét? Van egyáltalán olyanja? Nem mozdulok, egyelõre még nincs elég lélekerõm hozzá.

Mérges vagyok, de fõként magamra. Megfektetett, és én hagytam neki, párduc alakban!! De ami a legrosszabb, hogy élveztem, nagyon is. Ha nem így lenne, jogosan eshetnék neki – persze csak szóban, másként úgy sincs esélyem -, de így…

- Mozdulj cicus, különben én veszlek rá a felkelésre! – morran fel türelmetlenül, és feláll a kanapéról. Ösztönösen csapom hátra a füleimet, és farkam idegesen rándul. Némán, gunyoros mosollyal figyeli a reakciómat, majd közelebb lép.

Na itt lesz sok nekem, és fürgén felpattanva spuriznék el mellette, de ezúttal is a kevésbé szolid módszert választja, hogy maradásra bírjon. Farkamnál fogva visszaránt maga mellé.

- Készülj, mert nem sokára indulunk kirándulni! – súgja a fülembe, és forró leheletétõl akaratlanul megborzongok. Eszembe jut a tegnap este, és szívem hevesebb kalapálásba kezd. Rögtön észreveszi, és elégedett morranással ereszt el.

- Én…- nyekkenem halkan, majd összeszedem magam, és felnézek a szemébe. – Fürdeni akarok! – jelentem ki dacosan.

Elvigyorodik, és ismét szorosan elém lép.

- Azt hittem, a macskák az ilyesmit a nyelvükkel oldják meg. Neked pedig igazán édes van, tegnap tapasztalhattam. – mormolja mély hangon. Riadtan nyelek egyet, és veszettül elpirulok. Tényleg…megnyaltam tegnap.

- Vajon csak teljes alakodban vagy olyan kis kéjenc? – arca már csak centikre van az enyémtõl, de képtelen vagyok mozdulni, az ereje ideszögezett. – Mond csak kölyök, hogy élvezetesebb az együtt lét?

Szaggatottan kapkodom a levegõt, a közelsége egyszerre riaszt, és kábít el. Hirtelen lecsap kissé elnyílt ajkaimra, így nem kell küzdenie a bejutással, nyelve azonnal a számba hatol. Felnyögök és szemeim tágra nyílnak, testemet forróság árasztja el, és képtelen vagyok parancsolni tetteimnek, karjaimmal átfogom a nyakát, és viszonzom a csókot.

Felmorran, és egyik keze a mellkasomra téved, míg másik a kezdetleges merevedésemet veszi célba.

Ez azonban már túl sok nekem a tegnapi után, felnyekkenek, majd hirtelen alakot váltok. Döbbenten nézek végig magamon, hisz ezúttal egy egyszerû házimacska alakjába kerültem. Mi a….? Nem akartam átváltozni. Egy ilyen helyzetben nem szerencsés egy töpszli macska alakjába bújni, hisz hiába vagyok fürge, ellene nincs menekvés.

- Nocsak…- hirtelen Szerir megragadja a grabancomat, majd nem foglalkozva méltatlan nyávogásommal, az arca elé emel. – Milyen meglepetéseket tartogatsz még?

Dühösen prüszkölök egyet, de ezzel csak azt érem el, hogy szorítása átlépi a tûrhetõ kategóriát, és beér a fájdalmas részlegre. Fájdalmasan szorítom össze szemeimet, és farkincámat a hasamhoz húzom, próbálok minél jobban összekuporodni. Ezúttal a szokásosnál is kisebb, védtelenebb vagyok.

- Így jóval egyszerûbben, és gyorsabban megoldható a fürdés – vigyorodik el, majd továbbra is erõsen tartva, újabb szobába cipel át. Fürdõ…egy hatalmas, simára csiszolt, kõbevájt káddal, mást nincs is lehetõségem megnézni, mert az említett hely, hirtelen megtelik vízzel, mely mintha a föld alól bugyogna ki, én pedig benne landolok.

Egyszerûen bedobott a hideg vízbe, még csak azt se érdeklõdte meg, tudok e úszni. Prüszkölve bukkanok fel a víz alól, és a következõ pillanatban ismét féldémon alakban vagyok.

- Oh, hogy az a… - bennem reked minden szó, és dideregve húzom össze magam. Hála a nyakörvemnek, mely a veszély jelzése mellett – megjegyzem, Szerir ellen szart se ért -, azért is felelõs, hogy átváltozásaimnál a ruhám eltûnjön, és ne szakadjon le rólam, most is csurom vizes ruhákban ücsörgöm. Ennek a sivatagi szemétnek nem mondta még senki, hogy a macskák nem kedvelik, ha vízbe hajigálják õket? Nem a fürdéssel van bajom, de a víz igazán lehetne legalább langyos, ha már a meleg túl nagy kérés a sivatag közepén.

- E…ezt..most…mi..iért..kellett? – didergem, miközben kikecmergek a medencének is beillõ vájatból. Legszívesebben jól megráznám magam, hogy alaposan beterítsem õt is a jeges folyadékkal, de kétlem, hogy értékelné.

Inkább csak olyan dühösen meresztem rá zöld szemeimet, amennyire csak merem. Elvigyorodik, és int egyet a kezével, forró szélrohamot zúdítva rám, mely pillanatok alatt megszárít. Borzasan, és felettébb mérgesen rohanok ki mellette, de nem találok vissza a kijárathoz, így pufogva keringek egy darabig.

- Azt hittem, a macskáknak jó a tájékozódási képességük – szólal meg némi idõ után mögöttem. Felé pördülök, és visszanyelek egy dühös fújást. Idõközben õ is átöltözött, habár ruhája szinte pontos mása az elõzõnek.

- A földalatti helyek bekavarnak – morgom az orrom alá. Nem elég a nyelvel fürdõs téma, még most is a macskák szokásaival jön.

- Oh, persze, persze… - vigyorodik el gúnyosan, majd elindul, én pedig kelletlenül követem. Könnyûszerrel megleli a kijáratot, hisz valójában lezárta, én pedig ezért szlalomoztam, mint a kerge nyúl. Nem találhatok meg valamit, ami nincs.

Dühös fújtatásomra csak szélesedik vigyora, majd miután kiérünk, lezárja a bejáratot.

- El se hinném, hogy tegnap te nyögdécseltél alattam, ha nem tudnám – nevet fel, és felém fordul. Nyekkenek, és húznám fel a nyúlcipõt, de ereje sóbálvánnyá dermeszt. Mikor megszólal, hangja halk, de fenyegetõ erõtõl terhes. – Ne próbálj folyton menekülni, mert kezdem megunni! Tanuld meg szép lassan, hol a helyed, így talán nem kell megbüntetnem.

Utolsó szavainál már elõttem áll, és a füleimet cirógatja, majd úgy, mint elsõ találkozásunkkor, hezitálás nélkül felsérti.

Összerezzenek, de a fájdalom nem vészes, annál jobban megrémít, hogy semmi kedvem ellenkezni. Habár nem szívesen venném fel elõtte ismét a párduc alakom, nem zavar a közelsége, csak kissé rémiszt.

- Hát neked anyukád is van? – kérdez vissza cinikusan, majd a falnak dõl és keresztbe fonja karjait. Akkor se felelnék, ha történetesen tudnám a választ. Mármint biztos van, csak….áh, mindegy.  – Miért üldöznek a saját fajtársaid? Az egyik kifejezetten ocsmány volt, megöltem. Remélem nem gond? – kedélyesen elmosolyodik, mintha délutáni tea mellett, a lóverseny eredményérõl csevegnénk.

Összerezzenek, hisz mégiscsak egy élet kioltásáról beszélünk, de végül összeszedem magam.
- Kicsit sem sajnálom… - húzom el a szám, eszembe jut, mi lett volna velem, ha az a dög elkap. Nem mintha most lazíthatnék. Inkább rámorranok újabb zaklatómra. – Egyébként pedig semmi közös nincs hozzá. Kopj le!
- Nagyon is sok közöm van hozzá, ráléptél a birtokomra – szigorítja meg a pillantását, annak ellenére, hogy az elõbb még gunyorosan mosolygott. – Ez itt az én vidékem…

Kiegyenesedik, és pár mozdulat, és forró szél segítségével megszabadul kendõjétõl. Elkerekedett szemekkel meredek az elõttem álló démonra, és szinte beleépítem magam a falba hátrálásommal. Rémisztõen szép az arca, a tekintete pedig szinte izzik. Képtelen vagyok mozdulni, teljesen lebénít a pillantása.
- Te… - a beszéddel sincs nagyobb sikerem, pedig bölcsen megjegyeztem volna, hogy démon.
- Talán nem tetszik, amit látsz? – kérdezi felvont szemöldökkel.
- Öhh…- akkor se futotta volna többre, ha nem vagyok lebénítva. Mit felelhetnék erre?
- Csak ennyi telik tõled? Te vad, és vérszomjas démon – vészjóslóan felkacag, majd önelégült mosollyal közelebb lép.

Rettegve nézek fel rá, ahogy nekem préselõdik. Hiába sikít minden ösztönöm menekülésért, képtelen vagyok mozdulni. Hirtelen a hajamba simít, majd egyik legérzékenyebb testrészemnél, a fülemnél kezd simogatni. Hiába az abszurd helyzet, kis híján dorombolni kezdek.

De oda a pillanatnyi komfortos érzés, mikor körmével felsérti fülecskémet. Halkan nyöszörgök, mert hiába a vérem illata az orromba, azért nem volt ez olyan vészes. Oh, anyám…miket gondolok én? Foglalkozhatnék inkább azzal, hogyan lógjak meg, anélkül, hogy még több vérem a szájéban végezné.
- Ha megvédelek, velem tartasz? Vagy öljelek meg inkább? – szólal meg hirtelen, én pedig képtelen vagyok felelni, ajkaim megremegnek és riadtan pislogok fel rá. Harmadik lehetõség nincs? – Nos? Érzem még a szagukat a közelben, és egyre többen vannak, már öten csapódtak a kis csapathoz. Beletrafáltál, hogy jó napom van, fogadd el az ajánlatot, és lépjünk tovább ezen a színjátékon. Ideje vacsora után nézni.

Ha csak egy nyikkanásra futná…

 – Ezt igennek veszem – utal a hallgatásomra, majd távolabb lép és elindul kifelé. Nem próbálnám ki mennyit bír a türelme, így inkább gyorsan összepakolok, és követem. Amikor visszafordulva látja, hogy mögötte állok, elégedetten elmosolyodik, és kendõjét a helyére rakva elindul.
Gyorsabb tempóra kapcsol, de ha azt hiszi ezzel kifog rajtam, nagyon téved. Tartom az iramot, másfél órán keresztül is. Ekkor végre megtorpan….a semmi közepén.
- Hová jöttünk? – kérdezem gyanakodva, miközben újra körbepásztázok, hátha csak nem vettem észre valamit.
- Csak figyelj kölyök! – feleli, majd tesz pár kézmozdulatot, mire hirtelen megnyílik a föld felszíne és egy bejárat jelenik meg. Elindul a lépcsõ felé, de mikor észreveszi, hogy nem követem, megtorpan. – Jössz, vagy ott akarsz kiszáradni, amíg nem jön valami fürgegyík, hogy felzabáljon?

- Harmadik lehetõség sosincs? – motyogom magam elé, de nem elég halkan ahhoz, hogy eleressze a füle mellett.

- Jól látod a helyzetet cicus, úgyhogy szedd össze magadat, és dönts! – feleli gunyoros vigyorral. Összerezzenek a hangja hallatán, és fejemet a végtelen sivatag felé fordítom. Talán jobb lenne lelépni. Ám kétlem, hogy ” vendéglátómnak” különösebben nagy gondot okozna a levadászásom.

Márpedig nem rég tudomásomra hozta, követem vagy megöl. Tömören ezt a következtetést vontam le. Végül felsóhajtok, csapok egyet farkincámmal és felé fordulok.

- Jövök, jövök. – jelentem ki kissé durcásan.

Elégedetten villan a szeme, majd lesétál a lépcsõn, én pedig tétován követem. Nem vagyok oda az ennyire zárt helyekért.

Mielõtt különösebben szétnézhetnék, már elém is áll, és közönyös arccal közli mi következik.

- Dobd le a cuccod, aztán megyünk vadászni.

Idegesen hátracsapom füleimet, és fejemet kicsit hátrahajtva nézek az izzó szempárba.

- Nekem nem kell vadászni. – jelentem ki, majd magamban hozzá teszem, hogy azért, mert nem vagyok állat. Viszont jobbnak látom, ezt nem közölni vele hangosan is, mert biztos nem lennének álmatlan éjszakái, ha most kinyírna.

- Nekem viszont igen, és te velem jössz. – szögezi le ellentmondást nem tûrõen. Már a nyelvem hegyén van a cseppet sem barátságos válasz – mely többek között tartalmazza a ”parancsolgass a jó édes anyukádnak” kifejezést is -, de sikerül idõben visszanyelnem.

Végül csak bólintok, de a tekintetét dacosan állom.

Különös fény csillan a szemében és közelebb lép. Már megint szorult helyzetben találom magam és elkerülhetetlen a dejavu.

Ezúttal azonban akad menekülési útvonal, mégpedig a mellettem lévõ lépcsõ. Arrébb csúszok a fal mentén, míg el nem érem a szélét, ott pedig szinte beesek a lépcsõnyílásba.

- Fenn…megvárlak. – hadarom gyorsan, majd ingerült tekintetétõl követve, felspurizok a felszínre.

Nem lesz ennek jó vége. Én se bírom a végtelenségig a jó kis házi cica szerepet. Egyszer majd kimutatom a fogam fehérjét, az pedig életem uccsó tette lesz. Király kilátások.

Bezzeg mikor a fülemet simogatta…

Megborzongok a kellemes emléktõl, de mikor hitelen mögém lép, azonnal kapcsolok és reflexszerûen megpördülve ráfújok, mint egy igazi macska.

- Tartogasd az erõdet kölyök. – villannak rám a szemi vészjóslóan. – Errefelé mindig szükséged van rá.

Nem felelek, csak hátracsapom füleimet, és elfordulok, amíg õ pár intéssel ismét eltûnteti az otthonát. Talán ha rendesen viselkedek, õ is kedvesebb lesz. Talán…

- Gyerünk cicus, ne bambulj! – kiált vissza nekem, mert idõközben már elindult.

Nyekkenek egyet és megszaporázom lépteimet, hogy utolérjem. Jól van, igyekszem készségesebb lenni, így talán karmolás helyett simogatást kapok majd.

Habár minden kopár és ugyan olyan körülöttünk, hamarosan rájövök, hogy a szikla sziget a célja, ahol találkoztunk. Magyarán megtalált.

Ezúttal is másfélóra az út, és mikor odaérünk, kérdõn nézek fel rá. Rám se bagózik, a tájat fürkészi. Na engem aztán ne vegyél semmibe, ha kérhetem.

- Mit keresünk itt? – szólalok meg fojtott hangon. Tekintete rám villan, majd gúnyosan elmosolyodik.

- Teljesítem az alku rám esõ részét. Megszabadítalak az üldözõidtõl. – feleli hideg, kegyetlen hangon. Akaratlanul hátrálok pár lépést, mire cicceg egyet, majd eltûnik a szemem elõl.

A távolban lovasok tûnnek fel, valószínûleg a nyomaimat követik. Hirtelenjében legszívesebben figyelmeztetném õket, de aztán gyorsan észbe kapok. Mégis csak a fejemre pályáznak.

Szinte pislogni sincs idõm, már el is intézi õket. A vér szaga ilyen távolságból is émelyítõen érzõdik, kénytelen vagyok befogni érzékeny orromat.

- Csak nem vagy finnyás, kiscicám?

Ugrok egyet ijedtemben, mikor hirtelen megszólal mellettem. Hogy lehet…jé, nem is tudom a nevét.

- Deb. – motyogom befogott orral, majd erõt veszek magamon, és elengedem. – Tudom nem ide illõ kérdés, de még a nevedet se tudom.

- Ahogy én se a tiédet.

- Rectus Zyber. – mutatkozok be némi tétovázás után, majd felé fordulok. Ha arra számítottam, hogy úszni fog a vérben, csalódnom kell. Már letisztította magát, ha esetleg bepiszkolódott.

- Szerir Issha. – tudja le õ is a formaságokat, majd a város felé fordulva elindul.

- Most hova? – nem mozdulok, ennyi vérontás nekem elég volt.

- Most jön a vacsora. – jelenti ki, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Megrázom a fejem, mert a hangomban annyira nem bízom, hogy megszólaljak. Végül látva ingerült tekintetét, erõt veszek magamon.

- Nem akarok visszamenni a városba. – hozakodok elõ, a legkézenfekvõbb kifogással.

- Nem kérdeztem, hogy akarsz e. Megint csak két választásod van. Vagy bejössz velem a városba, hogy vadászhassak, vagy te leszel a vacsora. – mindennemû érzelem nélkül vázolja a lehetõségeket.

Halkan felnyögök, majd elindulok utána.

Mikor a városba érünk, már sötétedik, de az utcák még népesek, az emberek inkább a hûvösebb idõben intézik az ügyeiket. Kétségbeesetten keresem a módját, hogy tudnám elkerülni a vérengzést, hogy ne kelljen részt vennem benne.

Kár küszködnöm.

A következõ utcasarkon Szerir megpillantja a prédáját, elárulja gyilkos tûzzel felizzó szeme. Fiatal fiú, kinézetre sacperkábé velem egykorú, leszámítva, hogy én már százasokban számolok.

- Még olyan fiatal… - nyöszörgöm halkan. A sárga szemek rám szegezõdnek és tulajdonosuk gunyorosan elmosolyodik.

- Több gusztusom lenne hozzád, hát válassz.

Lehajtom a fejem és nem felelek. Ha mással állnék szemben, felajánlanám magam, majd meglépnék. De tudom, hogy ellene esélyem sincs.

Bólint, mint aki elõre tudta a választ, majd int, hogy kövessem és a fiú nyomába ered. Csak tudnám miért jó neki, hogy én is itt vagyok? Erõt fitogtat? Megvolt, elintézte az üldözõimet. A kegyetlenségét és kíméletlenségét reklámozza? Azt is letudta, ugyan akkor.

Egyszerûen csak szivat? Hát akkor remekül csinálja.

A fiúnak nem tûnik fel, hogy követjük, gyanútlanul fordul be egy kihalt utcába. Szerir elégedetten felmorran, és erre már áldozata is felfigyel. Megfordul és ahogy megpillantja követõje arcát, színtiszta pánik jelenik meg az övén.

Megpördülök, és már hagynám õket magukra, mikor a démon elkapja a farkamat és visszahúz.

- Itt maradsz. – sziszegi halkan. Nyekkenek egyet és ezúttal tiltakozva kirántom kezébõl bundás testrészemet.

- Nem akarok. – fújom dühösen, de ezzel csak még inkább felidegesítem. Megragadja a karomat, és a fiú mögötti falnak lök. Nyikkanok egyet, majd lecsúszok a tövébe, és tágra nyílt szemmel figyelem, ahogy nekiáll vacsorázni.

Csak azért nem dobom ki a taccsot, mert élek már egy ideje, láttam már ennél tarkábbat.

Tény azonban, hogy a fiúból nem sok marad, már ami a belsõségeket, vagy húst illeti. Szerir alapos, és véres munkát végez. Ennek ellenére miután jóllakik, és elengedi ami a testbõl marad, nem úszik a vérben.

Minden bizonnyal van gyakorlata a dologban.

Az pedig, hogy ilyeneken gondolkozom, csak azért van, hogy ne gondoljak az elõbb látottakra. Mikor azonban elindul felém, azonnal felpattanok, és párduc alakot felvéve rá morgok.