Hajnalodott. A csípős sós levegő szinte már marta a torkomat. Nem csoda, hisz a tél már a küszöbön áll. Hamarosan új meleg ruhákat kell szereznem a legényeimnek. Félkómásan feltornáztam magam ülő helyzetbe, nyitott ablakon keresztül a tél lelke leheletével a nyakamat simogatta. Kicsit megborzongtam az érintésétől. Már most várom a következő nyarat. Ne mintha olyan nagy bajom lenne a hideggel csak hát valahogy jobban értékelem mikor egy szál semmiben aludhat az ember. Fáradtan keltem ki a testem által felmelegített pihe puha ágyamból. Kapitányként megengedhetem magamnak egy kis luxust. Pontosabban 100%-os gyapjút teríthetek magamra a hidegebb éjszakákon. Egy sivatagi királyság hercegnőjétől kaptam ajándékba. Kalóz létemre egy zsarnok férfi kezeiből mentettem meg őt és népét. Ő pedig ezzel hálálta meg. Amit nem bánok hisz most is jól jött estére. Rengeteg szigetvilágot és kontinenst bejártam már. Nevem a föld minden egyes kis sarkára eljutott már. Yonkou vagyok. Így nem lehetne már nagyobb hatalmam. Bár az is igaz már az is döbbenetet okoz az emberek szemében, hogy Garp altengernagy unokája vagyok. Azért ezt nem sok kalóz mondhatja el magáról, hogy a fényre született és mégis a sötétséget választotta. Bár ez nézőpont kérdése. Szerintem az az oldal, amit ő képvisel maga a megtestesült gonosz mintaképe. Pedig én se vagyok szent, de az ő elveikhez képest mi kalózosat játszadozó kölyköknek tűnhetünk.
Dideregve csuktam be a kabinom párás ablakát. És egy nagyot tüsszentve jeleztem az időjárásnak, hogy én biza nyár párti vagyok. Ügyetlenségemben a mozdulatom során levertem egy régi ütött kopott zenedobozt mely hangos csattanással ért földet a hajópadlón. Már nyúltam volna le érte, amikor is váratlanul zenélésbe kezdett. A hangja mindig is megbabonázott. Az első zsákmányszerző kalandunknál szereztem. Megtetszett és magammal hoztam. Bár más ember szemében csak egy értéketlen kacat, de számomra egy lélek darabka mely az erőmet és a létezésemet bizonyítja. Amikor a tulajdonosát megtámadtuk ismeretlen kis senki kalózok voltunk, de azóta feltornásztuk magunkat a ranglétra tetejére. Most a négy Yonkou ( császár, király) egyikét testesítem meg. A másik három közül kettőt személyesen ismerek és elismerek, de a harmadik már más tészta. Csak legendákat hallok róla. Kegyetlen veszélyes kalóznak írják le. Kinek a másik fájdalma, szenvedése mosolyt csal az arcára. Pontosan tudom, hogy hogy néz ki hisz látok róla elég körözési plakátot. Viszont a róla szóló legenda mellett nem tudok elmenni, ha egy nap egymás útjába tévedünk abban nem lesz köszönet egyik fél részéről se. Hisz én se csak egy egyszerű kölyök kalóz kapitány vagyok. Fehér róka vagyok, ki mindig felülkerekedik az ellenfelein. Ahogy mondják, az élet hírnöke vagyok. És ugyebár az életet mindig szorosan követ a halál szaga.
A zene megszűnt időközben. Én pedig visszatérve a gondolataimból felvettem a dobozt és visszaraktam a helyére. Majd a fedélzetre kiléptem. A nap sugarai körbe ölelték a hajót. Kellemes volt ez a cirongató meleg. Társaim még mindig az igazak álmát aludták. Egy- egy hangosabb beszéd ki hallatszódott, hogy ne horkolj, de ezen kívül békésen rugdosták egymást a hinta ágyaikban. Ami nagy szó tekintve, hogy azért egy karnyújtásnyira vannak egymástól. Még ilyenkor is piszkálják egymást. Neveletlen banda, de én így szeretem őket.
Utam a konyha felé veszem, hogy valami harapni való után nézzek. Tegnap nagyon fájt a fejem így üres gyomorral tértem nyugovóra. Nem vagyok, front érzékeny vagy ilyesmi csupán megérzem a veszély közeledtét és az valahonnan a közeljövőben fel is fog bukkanni. Legalább is amilyen intenzíven fájt minden jel erre mutat. Levéve egy bögrét a polcról teakészítésbe vágok. Miután kész vagyok finom gőzölgő gyümölcsteám és egy pár keksz társaságában helyet foglaltam az étkezőben és átfutottam azokat a körözési plakátokat, amiket tegnap szereztünk be a kikötőben. Többségük jelentéktelen alig 100 ezret érő font, fejpénz van a fejükön. Hozzám képest még gyerek cipőben állnak bár korban mind egy bő 10 –sel többek nálam. A négy Yonkou közül én fejpénz szempontjából a harmadik helyet foglalom el. Olyan nagy már az összegem, hogy ki se fér a körözési plakátomra ezért csak annyit írnak „mindent megkaphatsz!” Unottan x- lem be azokat, akiket elkapni szándékozok, hogy megkapva a pénzjutalmukat kicsit bővítsem a kiürülni kezdő kincses ládikómat. A kormány se szent, mint azt sokan gondolnák hozzájuk képest a kalózok derék jó emberek. Bár tény egymással tán még többet kegyetlenkedünk. Nem csak civileket bántunk, hanem a saját fajtársainkat is. Hisz a kalóznak csakis a csapata a legszentebb más legénységek tagjai csupán csak zsákmány vagy egy jó kis játékszer. Legényeim közül is sok ilyen szerencsétlen van, akiket rabszolgaként güriztették egy egy kalózhajón, de én felbukkantam és kiemeltem őket a reménytelennek tűnő helyzetükből. Bár azt sose vallanám be nekik, hogy egykor jómagam is kiszolgáltatott pozícióban elégítettem ki az akkori perverz kapitányom minden óhaját, kérését, parancsát. És akkoriban még csak egy 10 éves kölyök voltam, de azóta 6 év eltelt. Megerősödtem lelkileg és testileg is. Már nem tud senki se térdre kényszeríteni. Legalább is így vélekedtem erről addig a bizonyos napig, míg meg nem ismertem azt az ismeretlen Yonkoui-t.
- Kapitány! – kétségbe esetten tépi, fel az ajtót majd rohan be a navigátorom kit 1 éve szedtem fel egy terror alatt tartott kis halászfaluból. Legyőztem a kalózt és kincsivel tovább is álltam volna, de ő csak könyörgött, hogy vigyem magammal. Apja kalóz volt neki is a tengeren a helye. Hajtogatta folyamatosan. És nem egy kis csónakban, hanem egy igazán mutatós kalózhajón. Fejezte be mondandóját. Nem tiltakoztam mivel kiderült, hogy jól ért az áramlatokhoz és térképolvasásban sem utolsó. Így velünk tartott.
- Még nagyon korán van Marco. Csak álmodsz, menj vissza szépen aludni. – legyintem, le miközben fel se nézek rá a körözési plakátokból.
- De kapitány tengerészeti hajó előttünk! – nem kiabál, de erőteljesen próbál rávilágítani, hogy itt baj lesz.
- Egy sirály van festve a fővitorlára, aminek a csőrében egy keksz van? – kérdezem tőle unottan meg támasztva a fejemet. Meglepődik. Vagy attól, hogy ilyen részletesen leíróm a vitorla kinézetét úgy, hogy még nem is láttam vagy, hogy egy sirály csőrében egy keksz legyen. Bár én az utóbbira tippelek hisz nem sok sirály szereti a sütit kivéve ezt az egyet. Mindenesetre egy szó nélkül ki hátrál az étkezőből és pár perc elteltével megjelenik és hevesen bólogat, hogy igen eltaláltam.
- Akkor ne izgulj ez csak a jó öreg Garp. – felem neki miközben az említett már hangos lépteivel jelzi, hogy megérkezett. Kivágja az ajtót majd félre is lökte Marcot az útjából. Aki megszeppenve esik a fenekére. Garp kirántja a velem szemközti széket a helyéről és mérgesen foglal helyet rajta.
- Fox! – kiabál rám én meg a fülemre teszem a kezem.
- Ne kiabálj, vénség itt ülök, előtted amúgy meg az illem úgy tartja, először köszönsz, és aztán ugatod el a problémádat. Amúgy kávét vagy teát? - kérdezem, miközben egyik kezemmel megtámasztom a fejem az asztalon, míg a másikkal magam mögé mutatatok, ha kér, szolgálja ki magát. Tekintetemet pedig rá emelem.
- Nem kaptad el azt, semmirekellő kalózt, amire kértelek. – néz rám szemrehányóan, de azért kiszolgálja magát egy kis kávéval. És még a sütimből is mer venni. Pofája azért van. Mintha csak otthon lenne.
- Nem vagyok a tengerészet kutyája, de ezt már sokkagyára mondom. - felelem neki unottan. Már megint itt tartunk. Forgattam meg neki látványosan a szemeimet.
- Azért a pénzt elkérted előre. - csap az asztalra mérgesen.
- Igen, mert kalóz vagyok. – felelem, neki úgy mintha csak a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnénk.
- Nem kalóznak neveltelek. Tisztességes tengerészeti tisztnek kéne lenned, mint ők ott. – mutat maga mögé. Két velem egykorú srác állt vigyázban fegyelmezetten. Elmosolyodok, mert tapasztalt róka legényeim már alapjáraton úgy kezelik Garp újoncait, mint valami friss játékszereket. Mivel, hogy a két kölyök nem mozdulhat, a vigyáz állásukból így legényeim különféle hínárokkal és moszatokkal kezdték el díszíteni az egyenruháikat. Azok meg a dühtől vörösödő fejjel csak tűrték és tűrték.
- Napestig eltudnám, nézni, hogy mennyi élménnyel gazdagítják az embereid az enyéimet. – vigyorgok Garp- ra aki csak hangosan felsóhajt.
- Hol rontottam el? – motyog maga elé miközben az arcát az egyik kezébe temette.
- Talán ott, hogy hagytad, hogy az apám is kalóz legyen. A vér nem válik vízzé. – felelem neki bölcsen.
- Másról szólva! – vált hirtelen témát, ami felkelti, az érdeklődésemet hisz nagyapa mindig megtud, lepni szaftosabbnál szaftosabb hírekkel.
- A Yonkou negyedik tagja belépet az angol vizekre. – feleli komoran.
- Tényleg? - Csillan fel a szemem. Hisz végre van, esélyem megküzdeni ezzel a retteget kalózzal.
- Te csak ne örülj ennek. A veszteted, fogja okozni. - próbál vissza hozni nagyapa a valóságba, de én csak szemtelenül rányújtottam a nyelvemet. Nem reagál rá csak hátat fordítva nekem távozik a hajómról, maga után húzva a két felidegesített újoncát, de mielőtt a hajója elindulna még átkiabált nekem.
- Aztán vigyázz magadra kis szaros! – int, de pontosan tudom, hogy mennyire aggasztja a kialakuló újvilág. Legfőképpen attól fél, hogy egy nap én a másvilágon fogom őt várni, mint ahogy az apám. Majd hajójukkal az ellentétes irányt célozzák, meg mint ahova mi tartunk. Nagyapa tudja jól, hogy hova tartotok, még se tesz ellene semmit. Legénységem szomorúan sóhajt hisz elmentek a játszópajtásaik.
Kétnapi hajóút után végre megérkezünk Dressrosa sziget világába. Egy olyan földrész, amit a tengerészet nagy ívben elkerül. Vagy félnek, vagy csak a felesleges konfliktust akarják elkerülni. Mindenesetre én nem panaszkodok, legalább itt nem rendeznek jelenetet azok a tengeri sirályok. Minden évben itt tartjuk a Yonkou gyűlést vagy, ahogy a civilek mondanák a Császárok gyülekezetét. Bejárata egy vízesés mögött van. Ami már alapjáraton félelmet kelt az egyszerű köznép elméjében. Hisz számukra ez a kapu maga a pokol bejárata, ha tudnák, hogy nem is tévednek sokat. Ha áthajózol a vízesésen egy új világ fogad. A környezet és az épületek trópusi világra emlékeztetnek. Egy külön kis világ mely elzárva alakult ki évezredekkel ezelőtt. Az első Yonkou talált rá és nevezte ki Yonkou gyülekező helynek. Utam egy régi építésű kocsma felé veszem. Hajóval csak pármétert lehet bejönni a bejárattól onnantól gyalog, kell jönni faépítésű hidakon. A víz szintje itt már túl alacsony ezeknek a nagy hajóknak melyekkel utazunk. Legfeljebb kis csónakokkal lehetne itt közlekedni, de a mozgás senkinek se árt meg. Belépve az omladozó régi faházba (ahol mi négyen Yonkouik embereinkkel megbeszéljük a világ ügyes bajos dolgait) a már jól megszokott légkör fogad. Félig megrágott húsok repülnek el a fejem mellett. Sörös, boros poharak csapódnak be mellettem a falba. Egymás szavába kiabálnak, mintha mind süketek lennének. Székeket vernek szét egymás fején a beosztottak. És így tovább. Igazi kalóz tanya. Tekintetemmel megkeresem Fekete szakállt és Vörös halált. Szeretem a nevüket. Rímmel és a két öreg tényleg régi motoros párt alkotnak. Sokszor öreg házaspárnak hívom őket. Mert néha napján tényleg úgy viselkednek. A két öreg már jóval túl vannak a 60 éves kor fölött, de ugyanúgy kalózkodnak mintha még csak a 20-at töltötték volna be. A jól megszokott nekünk külön kiépített magasított színpadi részen ülnek. Bársonyborítású, de kopott székeikben. Jómagam csak egy egyszerű fa széket, húzok oda melléjük, míg emberemnek intek, hogy elmehetnek játszani vagy nőzni. Tekintettemmel érdeklődve fordulok feléjük miután egy üdvözlő koccintással üdvözöltük egymást.
- Na, miért kellett ezt a találkozott ilyen hamar megtartani? – kérdezem, miközben a csapostól egy kígyó mérge nevezetű erős nedűt rendelek. Aki bólint, és már tölti is ki nekem az italt. A verekedés a háttérben egyre hangosabb.
- Fox fiam ma reggel úgy fájt a derekam. – kezdi rögtön Fekete szakáll a panaszkodást. Ezt mindig eljátssza, hátha egyszer megsajnálom.
- Eltértél a tárgytól öreg. – mosolyodok, el majd lehúzom a megérkezett italomat egy szuszra. A választ még se kapom meg tőle helyette egy ismeretlen hang üti meg a fülemet.
- Az ok én vagyok. – feleli valaki a sötét sarokból. Csak most veszem észre, hogy ül ott valaki. Sötét ruhát viselt kapucnit a fejére húzva. Próbálom kitalálni, hogy ki lehet az, de ezt a férfit még sosem láttam.
- Fox! Hadd mutassam be neked a negyedik Yonkouit. – szól közbe Vörös halál, sejtelmes mosollyal. Ha akkor tudtam volna, hogy a két öregnek az volt a terve biztos lett volna egy két szavam rá, de mivel nem tudtam így csak méregetni tudtam az előttem ülő ismeretlen alakot. Már akkor eldöntetett, hogy mi ketten vesszük át az öregektől Yonkou vezető pozíciót. Nem mintha harmadiknak és negyediknek nem lenne elég nagy rangja, de az első posztokat birtoklok az igazi császárok. És mivel a kért öreg hamarosan kiszállnak, a játékból nekünk fiataloknak kell majd átvennünk a helyeiket. Mi leszünk az új vezető császárok. Ami egy 16 évesnek roppant nagy dicsőség.
A gyenge gyertyafény végre megvilágítja az eddig sötétségben rejtőző arcát. Nálam idősebb férfiról van szó, ha tippelnem kéne, olyan 30-as éveiben járhat. Amire igazán felfigyelek, hogy kalóz létére igazán csodás génekkel lett megáldva. Hosszú vörös haj igéző barna szem. Annyira különlegesen néz ki, hogy tekintetemet akkor se tudnám levenni róla, ha kényszerítene rá valaki.
-Te lennél az a híres kölyök, akiről oly sokat pletykálnak a kikötőkben? – néz rám zavarba ejtő sunyi mosolyával.
-Attól függ, hogy mit pletykálnak rólam? – felelem neki rezéstelen arccal. A szépség egy dolog oda kell rá figyelnem hisz ő se egy hétköznapi kalóz.
-Dolgokat melyek felkeltették az érdeklődésemet. – feleli és kapucnit lehúzva a fejéről közelebb húzódik az asztalhoz. Egyik kezével megtámasztva a fejét továbbra is azzal az idegesítő mosolyával figyel engem.
-Most, hogy bemutatkoztatok egymásnak térjünk is rá a találkozásunk okára. – szakítja félbe Fekete szakáll az ismerkedésünket.
-Mint ti is tudjátok mostanság a tengerészet nagyon aktív lett. Egyre több kalózt végeztek ki az elmúlt hónapokban. A nagyapád Garp igazán elemében van.
-Gondolom a gyengéket. Nekünk ehhez mi közünk? Ne is mond 2 napja meglátogatott a hajómon és megint csak azzal jött, hogy nekem a tengerészek között a helyem.– újabb kört rendeltem, de ez alkalommal 3- mat a vörösnek direkt nem kértem.
-Háború közeledik kicsi Fox. – néz rám Vörös halál. A két öreg biccent az italokkal kapcsolatban felém miután megérkeztek és egyszerre hajtjuk le a maró nedüket.
Amint kimondja, a háború szót a kocsma néma csendbe burkolózik. Nem repül étel egyik sarokból a másikba, nem verekednek, mint valami barbárok némán figyelik Fekete szakáll minden szavát.
-Ezért felszeretném, osztani a világot négyünk között, de van egy kis gond. – fejezi be mondandóját Fekete szakáll.
-Csak nem sérved lett a sok beszéd miatt? – kérdezi a negyedik Yonkou merő gúnnyal a hangjában. Nagyon menőnek érezheti magát, ha így meri sértegetni az öreget.
-Fox erős Yonkou, de még csak egy kölyök. Azt akarom, hogy légy mellette a háborúban. – tudomást se vesz az előbbi sértő megjegyzésről.
-Bár hozzánk képest még te is csak egy pólyás vagy, de talán képes vagy rá. – Fekete szakáll és Vörös halál tekintetüket a vörös férfira emelték. Valahogy egészen furcsán csillogtak a szemeik.
-Vagy most befejezitek, ezt vagy a háborút egyedül fogom végigcsinálni, mert itt helyben elvágom a torkotokat. – csak úgy fűstől a fejem a haragtól. Az egy dolog, hogy le kölyköznek, de hogy a háborúban ezt a senkit akarják mellém rakni mit valami gyermek felügyelőt, na azt már nem hagyom szó nélkül. Én magam ura vagyok. Tökéletesen helyt fogok állni a háborúban, ha hiszik, ha nem.
Árnyként lopakodva követem a kiszemelt célpontot. Egész végig, mióta követem furcsa érzés kerít hatalmába...mintha ismerném őt...
Persze, a Hold fénye és bármi nemű világítás nélkül alig látom, csupán a körvonalát, de akkor is biztos vagyok benne!
A tetőkön ugrálva követem őt, hogy észre ne vegyen, mielőtt elég közel kerülök hozzá, különben oda lenne a meglepetés ereje..de mintha pontosan tudná hol vagyok. Borsódzik tőle a hátam.
Lassan elég közel kerülök hozzá...egy nőt szorongat, nyilván táplálkozik...szegény pára...de nem csaphatok le rá most. Ki kell várnom a megfelelő pillanatot.
Hirtelen eltűnik a nő mellől..mi a fene?! Hiába keresem ott lent, nem látom...Mögöttem?! De mielőtt megfordulhatnék, megvágja a nyakam, majd lenyalja a vért.
- Az tudod-e vámpír, hogy ezért a tettedért most megöllek? - szegezem rá a fegyverem, most kicsivel tisztábban látom őt, de csak a fekete öltözékét és vele megegyező színű fürtjeit látom...az arcából szinte semmit...
- Mondták már egy páran, de sosem tudtak megölni, de ezt szerintem te is látod! - jah..mintha nem látnám magamtól is, na de nem sokáig szívja már a népek vérét!
Felé csapok a kardommal, sikerül is néhányszor megsebeznek, de erős...túlságosan is...azonban a hangja...honnan ilyen ismerős?
Szerencsére a pengém ezüstből van, ám egy óvatlan pillanatban így is elkap, kicsavart karral ránt magához és mélyeszti belém a fogait
- Eresz el te dög? - morgom, miközben szabadulni próbálok, de hiába, erős a szorítása.
- Akkor te is az vagy picinyem, mert valaha én is ember voltam, de nem ez most a lényeges. Legyél jó kis fiú és tűrd csendben a fájdalmat. - fájdalom...mintha másról is szólna az életem...az a rohadt átok...egyszerre érzem mindkettőnk fájdalmát. Érzem az ezüst égette sebeket a testemen, noha nincsenek is ott...érzem a fogait a nyakamban...érzem mindkettőnk fájdalmát..
Ki ez a férfi? Tudom jó, hogy ismerem...minden porcikám tudja, de nem megy...nem tudom felidézni...vagy...mégis?!...nem...az nem lehet..
- Dan, kérlek eressz. - fakad ki belőlem végül. Magam sem hiszem, hogy kimondtam...megígértem magamnak, hogy többen nem ejtem ki a halott társam nevét...a testvéremét...azok után, hogy hagytam meghalni...
- Ereszd el a fiamat te ocsmány vámpír! - hallom meg hirtelen apám hangját...aah, az öreg, ez meg hogy került ide?! Mindegy is...
érzem, ahogy Dan elenged...vagy bárki legyen is ő...de már annyi erő sincs bennem, hogy nyitva tartsam a szemeimet...
.oOo.
Fényes nappal van, amikor magamhoz térek. A nap égető sugarai szántják végig a bőrömet, a kabócák hangja pedig kis híján fülsüketítő.
- Már azt hittem, fel sem ébredsz többet- hallatszik egy vékonyka hang
- Rei...aah...-kelek fel a fejemet fogva- meddig aludtam?
- Három napig. Apád nagyon aggódott...és én is..- mondja leszegett fejjel. Aranyos lány ő...valami távoli rokon, de a klánban már csak így megy ez. Hiába vagyunk rokonok, mégis a menyasszonyom..arról pedig egyikük sem tud, hogy nem érdekelnek a lányok. Igazából magam sem tudom, miért...
- És te egész végig itt gubbasztottál?
- Nem...csak ma reggel óta...Aggódtam érted
- Felesleges volt...- ahogy körül nézek megakad a szemem valamin...a kép, amin Dannal pózolunk a folyóparton...eltűnt
- Shun...minden rendben?
- minden a legnagyobb rendben...- kelek fel és indulok apám szobája felé
- Az képtelenség! Megtiltom!- csap az asztalra mérgében- három napig voltál kómában...HÁROM TETVES NAPIG!! És ezek után még utána akarsz menni? Ha nem vagyok ott, halott lennél
- És mégis kinek a hibájából?!- csattanok fel- te bíztad rám a vámpír elfogását, holott tudtad nagyon jól, hogy egyedül nem bírok velük. Nem emlékszel mi történt az öcsémmel?
- Dant hagyd ki ebből!!
- Ugyan miért? Nem én akartam újoncként egy 'S' osztályú vámpírral megküzdeni! Dan halála épp annyira a te sarad, mint az enyém!- választ se várva csapom be magam után a szentély ajtaját. Képes lennék akár felrobbanni is mérgemben...de nem lehet...ki kell derítenem, mennyi maradt még a testvéremből, vagy örökre elnyelte a vér és a mocsok
Mennyei illatok keverednek az éjszakában, úgy néz ki ma is megvannak a halálra jelölt emberek száma. Sosem érem be egy ember vérével, több kell nekem ahhoz, hogy éhségem csillapodjon. Mint mindig most is messziről figyelem az áldozatomat, egy igencsak fiatal talán húszas évei elején járó nő. Halkan közlekedek de mikor már csak egy lépés válasz el tőle megjelenek előtte. A szívbajt hoztam rá, de így csak finomabb a vére.
- Ne haragudjon kedves, hogy így magára ijesztettem. Tudja egy kicsit eltévedtem és nincs hol megszálljak, esetleg nem lehetne, hogy magácskánál legyek egy éjszakát? - kérdezem mézes-mázos hangon, amit én ki nem állhatok, de ha nem használom nem lesz vacsi. Aprót bólint és nekem már nyert ügyem is van, egy elégé sötét sikátorba vezet ahol le csapok rá. Vérében még érezhető az előbbi riadalom mámorító íze, lassuló szívverése zene füleimnek, de sajnos nem vehetem teljesen vérét. Halk szinte nesztelen lépéseket hallok a tetőről, a kánya vigye le. Mivel nem teljesen szívtam ki egy egyszerű és gyors tekeréssel eltöröm nyakát, nem kell nekem egy újszülött vámpír. Mesterem szerint és sem voltam egy egyszerű tanítvány.
Már lassan hajnalodik mikor megint meghallom azt a nagyon halk lépéseket, vére illatát nem érzem de mindjárt teszek ellene. Éppen egy háztetőn figyeli az alattunk elterülő városkát, nesztelenül lépek mögé majd egy gyors vágással megsebzem nyakát, majd megkóstolom vérét. Valami mennyei, egyszerre fűszeres és mégis édes mint a méz, de ritkán érzek én ilyen finom vért. Sajnos annyira bele merültem vére izébe, hogy észre sem vettem, hogy már ki vont kardokkal áll előttem.
- Az tudod-e vámpír, hogy ezért a tettedért most megöllek? - mért akar mindig mindenki megölni? Nem lehetne, hogy hagynak nyugodtan élni míg világ a világ!
- Mondták már egy páran, de sosem tudtam megölni, de ezt szerintem te is látod! - a kis drága fel paprikázta magát, egyem meg. Meg kell hagyni nagyon ügyes és gyors, de nem gyorsabb mint én. Egy két sebet ejt is rajtam amit talán nem kellet volna le becsülnöm, a kis méreg zsáknál biza ezüstből készült kardok vannak. A sebeim így nem gyógyulnak be azonnal hiába az elfogyasztott vér mennyisége. De most már vége a játszadozásnak, mikor újra le akar csapni elkapom mind a két csuklóját és hátra veszítem, szemfogaim megnyúlnak ahogy be le gondolok abba, hogy most itt és szépen elfogyasztom de abban nem lenne semmi móka.
- Eresz el te szívtelen dög? - kiabálja miközben próbálja magát ki szabadítani, innen már csak akkor menekül ha elengedem.
- Akkor te is az vagy picinyem, mert valaha én is ember voltam, de nem ez most a lényeges. Legyél jó kis fiú és tűrd csendben a fájdalmat. - hajánál fogva hátra húzom fejét így kecses nyakacskája csak úgy hívogat. Nem játszadozom tovább, be le mélyesztem fogaimat és azonnal tódul a számba a finom vére. Mámorító már már megrészegít az íze, biztos nincs még harminc se. Mesélte egyszer a mesterem, hogy nála is volt egy személy akinek a vére annyira hívogatta, hogy a végén vámpírrá változtatta. Kérdeztem mi lett avval a vámpírral de csak annyit mondott, hogy megölte, de miért az nem mondta.
- Dan, kérlek eressz. - Dan? De az ki? Biztosan kezd félre beszélni a vér veszteség miatt azt meg nem akarom, hogy meg haljon. Kell a vére.
- Ereszd el a fiamat te ocsmány vámpír! - a felmentő sereg megérkezett. Felnézek oda ahonnan szóltak, egy idősebb ember áll előttem, de úgy néz rám mint aki szellemet látott.
- Fiam, hát így kell lássalak annyi év után? - mi van ma mindenkivel, mindenki megörült?
- Nem tudom ki maga és azt sem tudom, hogy honnan ismer de én sosem láttam magát és ezt a kölyköt. De egyet biztosra mondhatok, még igény tartok a fiára. - azzal ott hagyom az egész bagázst, szerencse mindenki el van képedve rajtam így ki is használtam a helyzetet.
A nap utolsó sugarai is eltűntek az égről. Még mindig azok az emberek járnak a fejembe akikkel ma hajnalban találkoztam. Meg kell tudjak pár dolgot tüllök, a mesterem kitérő válaszokat adott. A fiú vérének illata elvezett majd hozzájuk, még jó hogy megkóstoltam.
Pár perc alatt oda is érek ahonnan érzem a vérének illatát, halkan be osonok és megkeresem a szobáját. Eléggé kiütöttem mert még mindig alszik, alaposan végig mérem a szobát de semmi olyan sincs ami most érdekelne. Az ágya mellett találok egy fényképet, felemelem majd saját magammal nézek szembe amint a fiút karolom. Nem értek most már semmit, ki vagyok én és mit keresek rajta azon a fényképen?
Arra kelek, hogy valaki vízbe akar fojtani! Minden normális ember sikítona, én is ezt teszem. De akkor meglátom Lastart, és megnyugszom. Beül mögém a kádba, mert közben rájövök, hogy fürdeni készülünk, és elégedetten döntöm magam testének. Akkor romlik a jókedvem, mikor egy tubusból vaníliás tusfürdőt nyom a vízbe.. Ne már... Azonnal megfordulok, és a nyakába fúrom arcomat, de nem sok sikerrel, mrt persze mindenhol éreznia szagot, rajta is.
Akkor telik be a pohár, amikor vaníliás samponnal kezdi mosni hajam. Persze, hogy felsikítok, és őt persze, hogy nem érdekli, elégedetten csutakol végig. Mikor végzük, lmost, megtörülközünk, és irűány az ágy. Nem lenne erőm szexelni és örülök, hogy ő is így gondolja, így összebújva alszunkel. Szeretek mellette lenni. Megnyugtat..
Éjszaka felriadok, hogy nem fekszik mellettem. Körbepillantok, aztán visszaejtem a fejem. Épp,mire visszaszundikálnék, érzem, hogy bemászik mellém. Felmordulok, és engedelmesen bújok hozzá. Valahogy jól áérzem magam vele. Még akkor is, ha fogságban vagyok, több figyelmet és kedvességet kaptam tőle fogolyként, mint otthon altábornagyként. Kicsit érdekes.
Reggel arra kelek, hogy valaki rázogat.
- Mi a baj? - kérdezem.
- El kell szaladnom balahova. Délután jövök. Ezt akartam elmondani - feleli, de időm sincs reagálni, már meg is csókol. Szenvedélyesen, vadul, sietve, de figyel rám, hogy ne harapja el a nyelvem, hogy ne legyen túl durva... Furcsa ez a pasas, az biztos. De itt lassan akkor is jobban érzem maam, mint itthon.
- Ne kóborolj el, mert vagy lelő valaki, agy morcos leszek rád! Okééé? - kérdezi, majd felpattan. - Ha unatkozol, akkooooor.... nem tudom. Foglald el magad! - Fekapja a ruháit, majd a szekrényhez lép. - A nyalókáimból egyet vehetsz. Ebédet majd hozok, addig bírd ki! - Reagálni sincs időm, egy gyorsat bólintok, és már megy is. Hallom, hogy kulcsra zárja az ajtót.
Nem tudom, mennyi idő telik el, hogy csak fekszem,és semmit sem csinálok, de megunom. Résnyire nyitom az ablakot, és ahogy elsétálok az ajtó előtt, meghallok valamit. Két tiszt lehet.
- Igen, én is hallottam már. Eltűnt, a holttestét sem találják.
- Ja... és azt tudod, hogy az ellenség támadást akar indítani, amennyiben nem kerül elő Weston, vagy a teste?
- Na, ezt nem tudtam... Az kellene még! Fogadjunk, hogy ez az idióta barom ölte meg...
- Lastar?
- Ahha. Tudod, hogy mekkora hülye. Mindig csak a baj van vele. Olyan, mint valami értelmifogyatékos fasz. És ráadásul buzi... Ch...
- Fogd már be a pofád, te szerencsétlen! Épp az ő szobája előtt vagyunk! - Pár perc,és elhalkul minden, gondolom elmentek. De én rég voltammár ennyire ideges. Egyrészt... hogy merészel két tiszt így beszélni valakiről, akire az egész haderejük épül?! Ha Lastar nem lenne, akkor már régen győztünk volna ellenük! BNélküle azegész hadtest szart sem ér! Hogy a rohadt életbe gondolták ezt?! Lastarról ne beszéljenek így, a fenébe is! Egyszerűen csaknincs joguk hozzá! Lastar körme alatt a piszok is többet ér, mint ezek kettenvalaha is fognak!
Másrészről...biztos, hogy teljesen természetes, hogy épp azon basztam fel az agyam, hogy két idegen szidta a fogvatartómat? Ahh, nem tudom, mi van velem. Talán az vonz ennyire Lastarhoz, hogy... akármilyen célok vezérlik, de törődik velem. Akár a szexben is. Nem kefél véresre, tekintettel van rám, hozzábújva aludhatok. Nem a lehetőséget lűtja benne, hanem... ha csak a háziállatot is, de legalább emberszámba vesz. Legalábbis élőlényszámba. Nyakörvet kaptam. Tartozom valakihez. Ez... nem is tudom. Egyrészt idegesít, hogy csak petnek néz, de legalább néz valaminek. És mindemellett hihetetlenül jó pasi...
Nyílik az ajtó, és mivel tudom, hogy csak egy ember lehet, fogom magam, és már ugrok is. Körülbelül hat évesen csináltam ilyet utoljára... valaki nyakába ugrok. De elkap, zárja az ajtót, és megölel. Meg is csókol, és most nem zavar vanília sem. Elégedetten falom ajkait, lábaimmal átkulcsolva derekát.
- Cunci. Szívtál valamit?
- Sokáig hagytál egyedül - felelem műdurcával, mire elvigyorodik.
- Hiányoztam? - kérdezi.
- Mondhatjuk.
- Nem morogtál a vanília miatt - jegyzi meg elgondolkodva.
- Mert most nem zavart. - Elengedem a lábaimmal, megvárom, amíg ő is elenged engem, és az ágyra ülök. - Lastar. Szerintem nem vagy idióta - nézek fel rá, ire közelebblép, ajd leguggol elém.
- Nem értem - mondja, most minhta komolyabb lenne.
- Szerintem jó ember vagy, és... örülök, hogy találkoztunk, még akkor is, ha így alakult, és a fogylod vagyok. Sőt, a szájfényednek kifejezettenjó íze van - mondom vigyorogva, mire a szemembe néz, és lendületből ledönt az ágyon.
- Nem szoktak ilyet mondani nekem - feleli a kis monológomra, majd csókolgatni kezd, és a combomat simogatja.
Már épp kezdenánk belemelegedni a játékba, mikor valaki dörömbölni kezd az ajtó.
- Lastar. Azonnl nyitsd ki. A takarítónő is itt van! - Gondolom, ez a hang a főparancsnokhoz tartozik... .
- Hogy cseszné meg - morogja. - Cunci. Most beteszlek a szekrénybe. Maradj csendben, jó? - kérdezi, miközben felemel, a karjába kap, és a gardróbba tesz. Mielőtt rámzárná azajtót, megcsókol. Viszonzom, és körül is ölel a sötétség. Hallgatom, amit beszélgetnek. Valami küldeétsről, amit Lastar sikeresen elvégzett, meg, hogy engem mennyire keresnek, hogy nem emlékszik-e, hogy mgölt, de a válaszát a porszívó miatt pont nem hallom, de aztán a főparancsnk elmondja, hogy ha hazudik neki, vagy ha titkol valamit, az hazaárulás és halállal büntetik. Összeszorul a torkom: miattam halálos veszélyben van ő is. Ki kell találnom valamit! Gyorsan!
Amikor távoznak a kedves vendégek, kinyitja az ajtót.
- Na, rossz volt? - kérdezi vigyorogva.
- Eszembe jutott valami! - mondom csillogó szemekkel. - Mivel te is veszélyben vagy,és engem is keresnek, mi lenne, ha keresnél valakit, aki körülbelül hasonlít rám, és megölnéd, összeégetnéd.... aztán elrejtenéd valahol a fronton. Elhinnék, hogy én vagyok.
- Ez butaság. Akkor azt hiszik, hogy meghaltál.
- Épp ez a lényeg, tökfej - szólalok fel, majd a nyakát karolva csókolommeg. Hm... ez a vanília egyre jobb. - Ha elhiszik, te is megmenekülsz, meg nekem is nyugim lesz végre.
- De akkor örökre itt maradsz. Nem mintha egyébként nem így lenne, de így tényleg. - A szemembe néz, én pedig állom a pillantását, majd bólintok.
- Most ez lesz a legjobb - felelem, és hagyom, hgy az ágyra döntsön.
- Na mi van? Tán tetszik a hajam? – Elkezdi a hasam nyalogatni. Kifejezetten jól esik. – Hány óra?
- Fél tizenegy – felelem mosolyogva.
- Éhes vagyok – jelenti be, én meg nem is sejtem, hogy innen mi is indul e. A nyalókájával bekeni a mellbimbómat, lenyalogatja, aztán végigcsókolja a testem, és a nyelvével tágít, és… hah. Isteni! Imádom, amikor bennem van! Olyan istenien jó érzés,. Nagy a farka, és feszít, de sosem durva, így van időm, megszokni az érzést, és így még jobb. Hmmm…
- Nah ez ám a fehérje dús reggeli… - jegyzi meg poénkodva, de nekem ebben a szent pillanatban élni sincs erőm. Annyira kimerít vele a szex, hogy az embertelen. nem hiába, valami csodalény, ő nem fárad olyan könnyen, de engem a halálba fog kefélni egyszer. Szép halál.
- Hová mész? – kérdezem tőle, ahogy kihúzódik belőlem. Pedig olyan jó helyen volt… én élveztem.
- Hozok neked ecit… - mosolyog, majd felkap egy ugyanolyan ruhát, mint amiben találkoztunk, és elillan.
Magamra hagy, de mielőtt bármit tehetnék, visszatér. Egy tálca van a kezében, rajta két tányér. Innen messziről csirkecombnak tűnik zöldségkörettel, de úgyis mindjárt ideér.
- Szereted a csirkét, ugye? - kérdezi, ahogy ledobja magát mellém, az ágyra.
- Elvagyok vele.
- Akkor egyél, kell az erő - mondja röhögve.
- Öhm… így kicsit nehéz lesz. Nem oldoznál el? - kérdezem.
- Háááát - teszi az ujját álla alá, majd kajánul felröhög. - Nem! Majd tartom a tányért, de előtte akkor megeszem gyorsan én, ez úgysem teljes adag.
- Miért nem eszel te is? - Mi a faszomért aggódom azért, aki elrabolt?!
- De aranyos vagy, figyelsz rám - lelkendezik, majd megcsókol. - Hu, gyorsan egyél, vagy dugás közben kell befejezned. - Értetlenül pislogok rá, mire feláll, és az arcom elé dugja merevedését. - Már attól ilyen kemény, hogy itt vagy, mellettem. Szóval kajálj meg gyorsan, hogy megint megszeretgethesselek - mondja vigyorogva.
- Nekem mindegy a sorrend, nem vagyok még éhes - mondom vigyorogva. Ha már így alakult, élvezzem ki, nem? És minek tagadjam, hogy baromi jó szexelni vele?
- Kívánsz engem, cunci? - kérdezi csillogó szemekkel, mire szabad kezem a dereka köré fonom, magam felé húzom, és adok egy gyors csókot szépen dudorodó farkincájára. - Hogy te milyen édes vagy - mondja, majd leteszi a tálcát az éjjeliszekrényre, és felém mászik. - Akkor jó fej leszek, és megduglak, jóóó? - kérdezi a fülembe nyalva.
Mire legközelebb feleszmélek a csókokból és simogatásokból, már két ujja bennem dolgozik, én meg nyögdécselek. Istenien csinálja…
- Betehetem? - kérdezi a fülemhez hajolva. - Beteszem - dönti el, majd megemel, és belém hatol. Egyik kezével tart, a másikkal farkamat simogatja, én meg szabad kezemmel hol őt, hol saját magamat kényeztetem. Előre dől, és fejét a mellkasomra hajtja és ajkai közé szorítja a mellbimbómat, mire felnyögök.
- Még… erősebben - utasítom, mire kuncog, de azért megkapom, amit akarok. Mélyen löki magát belém, és majdnem felsikítok, ahogy letalálja prosztatámat. Szabad kezemet szám elé vezetem, hogy ne hangoskodjak ennél is jobban, ő pedig eszeveszett tempóban dolgozik bennem. Mennyeien csinálja!
Majdnem egyszerre élvezünk el. És ez megint borzalmasan jó menet volt. Hát, leszámítva a tényt, hogy az ellenség csodafegyvere az, akivel ennyire élvezem a szexet, és azt, hogy fogságban vagyok, tök jól élvezem magam jelenlegi helyzetemben.
- Akkor már ehetünk? - kérdezi.
- Felőlem eddig is ehettünk volna. Csak feldobtam, hogy nem vagyok éhes - mondom durcásan, mire megragadja államat, és maga felé fordít, majd megcsókol. Hajába túrok. Mi a fasz van velem? Nekem most ellenkezni kéne, és könyörögni, hogy engedjen el! De nem akarok meghalni, és halottam dolgokat a képességeiről. Így hát egyszerűbb, ha meglátom a jót ebben a helyzetben is, hiszen viszonylag kedves, mesterien tud kefélni, hatalmas farka van, és még helyes is. Mi kellhet ennél több?
- Tényleg tetszel nekem - vigyorog a képembe, majd elém tolja a tányért. - Na, egyél szépen. - Megragadom a villát, és kisebb-nagyobb segítségkérésekkel meg is eszem a kajámat. Leteszi az üres tányért, és maga elé kapja a sajátját.
- Hogy létezik, hogy egy olyan faszi, mint te, nem tart állandó szeretőt? - kérdezem tőle, mire rám pillant, és le sem tagadhatná, hogy meg van lepve.
- Minek nekem szerető, ha van házi kedvencem?
- De én csak egy napja vagyok itt.
- Ja, hogy előtte… - Elgondolkodik. - Hát, sokan félnek tőlem. Egyedül apuci nem.
- Apuci… jók az információim, hogy a főparancsnokra gondolsz?
- Ahha. Apu hiszi el egyedül, hogy nem vagyok idióta, így csak az ő utasításait teljesítem. - Belapátol egy újabb adag kaját, majd rám néz. - És neked nem volt otthon senkid?
- Hát, nem nagyon - mondom mosolyogva.
- Hogy létezik? - sikít fel.
- Nem nagyon látnak bennem mást otthon, csak a zsenit, aki fél évente ugrik a ranglétrán egyet, és harminc sem vagyok, máris altábornagy lettem. - Felsóhajtok. - Jobb is, ha nem vagyok otthon.
- Szeretsz itt lenni?
- Nem. Illetve nem tudom. A szájfényedet kifejezetten utálom - mosolyodom el, mire ő is vigyorogni kezd.
- Jó, hogy mondod - jegyzi meg, majd leteszi a tányért, feláll, és a szekrényhez lép. Kutat egy kicsit, majd az ágyra dob egy fehér nyakörvet, egy fehér pórázt, és …
- Vidd innen ezt a szart! - sikítok fel, hiszen mindkettő tömény vaníliaillatot áraszt.
- Dehogy viszem. Passzolnak hozzád, ezeket fogod hordani. - Felsóhajtok, és beletörődök a sorsomba. Nem kellene kinyíratnom magam - Akkor ezt meg is beszéltük.
- Lastar…
- Hm?
- Nem mehetünk ki?
- Jó is, hogy mondod. Én is gondoltam már rá. - Fölém mászik, és a nyakamba teszi a nyakörvet. - Istenien nézel ki, cunciii - mondja, majd megcsókol.
- Édes vagy, de kellene valami ruha.
- Ruha?
- Az.
- Minek?
- Na, szerinted…? Majd meztelenül fogok parádézni, nem?
- Nem vagy meztelen. Van csini nyakörved, sőt, még póráz is van hozzá - húzza el a száját.
- Jó, bocs. De akkor is hozhatnál valami ruhát. Legalább egy pólót. - Látom, hogy elgondolkozik, aztán kiviharzik a szobából, és egy pillanattal később visszatér egy pólóval. - És… alsó?
- Azt nem kapsz. Látni akarom a csinos segged, akármerre jársz - mondja önelégülten, mire felsóhajtok.
- Akkor legalább oldozz már el, hogy felöltözhessek…
- Türelmetlen vagy - jegyzi meg.
Valami hátsó kertben vagyunk, mert Lastar szerint itt nem jár senki, mert veszélyes. Amikor megkérdezem, hogy akkor mi miért vagyunk itt, annyit válaszol, hogy ő szeret itt lenni, mert nyugis. Na, ezzel ki vagyok ám segítve. Beszélgetünk, mesél, hogy mit szokott csinálni, és megtudom, hogy teljesen tanácstalan azt illetően, hogy mi lesz, ha jön a takarítónő. Aztán annyiban maradunk, hogy szekrény. Az nekem is jó, meg neki is. Az, hogy akkor mi lesz, ha neki bevetésre kell menni, örök kérdés. A múltkori csata után most van pár napunk. Az én seregem tuti nem indít támadást, amíg nem tudják, hogy elraboltak, vagy megöltek.
Hirtelen megragadja a derekam, és egy kis faház mögé húz. Lenyom a térdeimre, és mögém áll.
- Megint akarlak - jelenti ki, és már bennem is van. Felsikítok, hogy zéró tágítás után hatolt belém.
- Lassabbanh… fáj… - nyöszörgöm, mire kicsit mintha lassulna.
- Kívánlak - mondja, és a tarkómba harap. Egy idő után már tágultam annyit, hogy élvezni is tudjam, és meg is van az eredménye. Kihasználva, hogy senki sincs a közelünkben, nyugodt szívvel nyögök és sikítok, ha eltalálja azt a bizonyos pontot bennem. Ez most különösen jóra sikeredett szex, hatalmasat élvezek a fűre, ő pedig megint belém. Egyszer rántaná ki magát, mielőtt elélvez… nem fájna a hasam. Mindegy.
- Szerinted is jó volt? - kérdezi, miközben hátamat csókolgatja.
- Ahham - mondom, majd majdnem elalszom.
- Hé, el ne aludj - mondja, majd megfordít. - Még le kell zuhanyozunk - néz rám furcsa fénnyel a szemeiben… Neh, fáradt vagyok…
Az irodában gubbasztok. Jól haladunk a csatával, én nem kellek a harcmezőre, inkább elintézek pár papírt. Hirtelen az egyik tiszt rohan fel.
- Uram! Lastar… - nyögi, majd a kezembe nyomja a rádiót. Az egyik katonám eszeveszett kiáltozása, majd minden megszűnik.
- Azonnal küldjenek ki még csapatokat! Pár perc és megyek, aki tud, induljon! - A tiszt szalutál, és eltűnik. Ahogy készülök, hirtelen hatalmas robaj, üvöltözés, sikolyok… ne, az nem lehet! Hogy a rohadt életbe?!
Kicsapódik az ajtó, és… ez ő! Fehér haj, fehér ruha, maszk. Hogy a fészkes francba kerül ide ez a vadállat, és miért néz rám ilyen éhes szemekkel?! Öljön meg, ne vetkőztessen a tekintete!
- Halihó, cunci - köszön, nekem meg eldurran az agyam. Altábornagy vagyok, baszd meg! Nem cunci! Azonnal fegyvert rántok, mire megint megszólal. - Nem szép dolog gyilkolási vággyal közeledni, amikor én itt udvarolni próbálok neked. - Hogy mi? Gyakran hallottam, hogy ott talál rám a szerelem, ahol nem keresem, de hogy egy csata közepén, egy ellenséges katona képében, akiről mindenhol azt mondogatják, hogy egy vérszomjas elmebeteg… Lehet ennél viccesebb az élet?! Ahogy el,élázok pár pillanatra, magam mögött is érzem, megölel, belecsókol a nyakamba és belenyög a fülembe. A rohadt életbe! Engem itt meg akarnak dugni!
- Engedjen el! Nem hallja?! Engedjen el - sikítozom, persze tök feleslegesen. Kezét a szám elé teszi.
- Tss csibém. Egy: úgysem hall senki, mert mindenkit megöltem, kettő: nem bírom az efféle ellenállást. Úgyis azt teszek veled, amit akarok, de ha életed vágya, hogy vergődj, mint egy döglődő kismadár születés után, akkor csak tessék - mondja, majd felkap a vállára. Hiába ordítok, rúgok, ütök, nem reagál.
- Ne kapálózz, cicus, mert elejtelek - morogja. Baszd meg! Egy ellenséges szuperkatona cipel a hátán, minden bizonnyal megkefélés céljából! Mégis mit kellene csinálnom?! Dalolászni?! Erre fogja, és ledob.
- Huppsz, elejtettelek - mosolyog. Ne mosolyogj, mert… De mielőtt tovább szitkozódhatnék magamban, felkap, és már rohanunk is, át a harcmezőn. Hova a büdös francba visz?!
Egy őrházban megáll, becsukja az ajtót és csókolgatni kezd. Egészen addig élvezem is, amíg nem érzem meg az ajakbalzsam ízét. Hogy miért élvezem? Egyszerű a képlet: rég voltam bárkivel is. És hogy mi a baj a szájfénnyel?
- Fúj, vanília - sikítom, mikor végre levegőhözjutok, mire rám pillant, és úgy néz, mintha kettőnk közül én lennék a félbolond.
- He?
- Gyűlölöm a vaníliát - húzom morcosan a számat.
- Azt hiszem ilyen helyzetben nem ezen kéne lovagolnod arany maszatkám, hanem a farkamon - vigyorog rám. Beletol a kanapéba, csókolgat, vetkőztet, majd hasra fordít. Ajjaj…
Minden felvezetés nélkül vágja magát belém, és még csodálkozik, hogy ordítok?! Ez tényleg idióta… ennek ellenére mégsem veri tövig belém a farkát, szépen, lassan halad egyre mélyebbre. Szerencsém van, hogy nem olyan rohadtul vastag a szerszáma, mert most tuti, hogy felszakadnék. A kanapé háttámláját karmolom és harapom, ő meg a fülembe nyög. De ahogy nyakam csókolgatja, egyre jobban ellazulok. Nem is olyan rossz vele…
- Megy ez neked, cuncus - suttogja, majd tövig merül bennem, mire felsóhajtok. Ez most olyan nagyon jó. Nem tudom, miért izgat fel ennyire pont ő. Mindig óva intettek tőle, a felsőbb vezetés elmondta, hogy vele szembeszegülni öngyilkosság, mert egy érzelemmentes, rideg szörnyeteg. Ennek ellenére finoman kefél, csókolgat és simogat, sőt, még becézget is. Nem így képzeltem el, ez az egy teljesen biztos.
Egyre vadabbul mozog, de már én is ellazultam annyira, hogy élvezni tudjam. Nyögdécselek alatta, miközben ő a fülembe lihegi, néha megjegyzi, hogy milyen borzalmasan jó bennem, és soha nem enged el. Valahogy fel sem fogom a szavait, csak a szexet élvezem. Nem tudom, meddig tart, de nagyon tetszik! Mikor majdnem elélvezünk mindketten, újra belassít, így nem ér utol a gyönyör, tovább húzza, én meg már könyörgök neki. Segítenék saját magamon, de összefogja karjaimat, és így támaszkodik rajtam. Kicsit nehéz, de el tudom viselni, ebben a helyzetben meg pláne, hogy rohadtul nem érdekel, mennyire nehéz! Ahogy szívogatja a nyakam, egyik kezét megérzem a hasfalamnál. Végigsimítja, majd, mielőtt elérné az ágyékomat, vissza. Hát, lehet abban valami, hogy elmebeteg, hiszen józan eszű lény nem használ vaníliás szájfényt. De akinek ilyen technikái vannak, annak még talán ezt is elnézem. Bár, kicsit szomorú vagyok, hogy ez életem utolsó kefélése, mert valahogy irreálisnak tűnik, hogy ha ezzel végzünk, kisétálunk, és mosolyogva, integetve megyünk haza mindketten. De ha ez lesz életem utolsó pillanata, akkor örömmel lépek a túlvilágra, mert ez valami rohadtul jó!
Hirtelen egy mélyebbet és erősebbet lök, telibe találva prosztatámat. Ezzel egy pillanatban belecsókol nyakamba. Egyszerre túl sok inger, de rászorít farkamra, így nem tudok elélvezni.
- Engedhj… már… elmenni - nyögöm, mire előrehajol, így lök, megint eltalálva prosztatámat, majd belenyal a fülembe. Már nyüszítek a kéjtől, és borzalmasan el szeretnék élvezni, de nem engedi.
- Úgy a tuti, ha egyszerre megyünk el - suttogja fülembe, majd belecsókol a nyakamba. Akkor valahogy segítenem kellene neki, ugyanis ez így nem jó. Nagyon el akarok már menni! Összerántom izmaimat, mire hangosan felnyög.
- Ez az! Csinálj még ilyet, cunci - sóhajtja, én pedig engedelmesen húzogatom össze izmaimat, majd megérzem, hogy egyre jobban remeg. Elengedi kezeimet, így automatikusan hátranyúlok, és megsimítom a testét, mire összerezzen, felsóhajt, majd átöleli a derekamat, irgalmatlan tempót diktál, elöl is, hátul is, így pár percen belül mindketten hangosan nyögve élvezünk el. Borzalmasan elfáradtam… érzem, ahogy megfordít, és megint megcsókol azokkal a gusztustalan ízű ajkaival. El kell kapnom a pillanatot, amikor nincs rajta a szájfény, akkor talán a csókot is tudom élvezni.
- Tetszel nekem, cunci. Leszel a házi kedvencem? - Azonnal kipattannak a szemeim.
- Te megőrültél?! Hogy képzelted?! Belopsz a bázisotokra és bedugsz az ágy alá, ha jön valaki?! - kiabálok rá, mire lebiggyeszti ajkait.
- Hát, a szekrényre gondoltam, mert az ágy alatt kosz van. Még összepiszkolod magad - mondja röhögve.
- Nincs választásom, igaz? - kérdezem, mire meglepetten pislog rám.
- Mármint hogy ágy alatt, vagy szekrényben?
- Nem, idióta! Elviszel, vagy megölsz.
- Ja, hogy úgy! - sikít fel. - Hát, nincs. Megölni nem foglak, itt hagyni nem foglak, szóval csak az van, hogy jössz szépen velem. - Elhallgat, és mintha gondolkodna.
- Most… mi van? - kérdezem félve, kicsit közelebb húzódva. Elég hideg van így, tök meztelenül. Erre fogja, és megölel. Hát, így jobb, csak ez a cseszett szájfény ne lenne!
- Azon gondolkoztam, hogy vagy csináljuk innentől számítva, egyhuzamban holnap hajnalig, hogy belóghassak veled, vagy most foglak, és hazamegyünk… - Hümmög, majd csillogó szemekkel rám pillant. - Szerinted?
- Szerintem vagy vigyél, vagy ölj meg - javaslom, mire elröhögi magát.
- Akkor… hm… - Lepakol magáról, keres egy pokrócot, körém tekeri és megint a vállára fektet.
Ahogy megindulunk, engem utolér a fáradtság. Úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy. Játszhatom otthon a kegyetlen katonát, vagy ez az állat beköp, lelőnek, vagy ugyanaz az állat keféli ki belőlem a lelket. Utóbbit legalább én is élvezem majd. Szóval nyugodtan alszom el.
Hirtelen megszűnik körülöttem a hideg, és érzem, ahogy valami meleg a testemhez ér. Kinyitom a szemem, és egy fehér bozontos fejjel találom szembe magam. Egyikkezemet félve mozdítom meg, mikor konstatálom, hogy nem megy. Hogy álmában ölelte meg, vagy egyébként, nem tudom, de a másik szabad, így finoman simítok a tincsei közé. Azt hittem, meg fog ölni. Vagy megerőszakol, és utána öl meg. Ehelyett itt fekszem az ágyában, a fal mellett, ő mellettem. Mit hozhat még az élet…? Ennél idiótább húzása azt hiszem, nem lehet.
Érdeklődve figyelem, ahogy gazdim egy dobozkába rak. Nagyon nem tetszik… kényelmetlen, és hideg.
Szeretnék kimászni, és hozzábújni meleg testéhez, de visszanyom. Nyújtózkodom felé, hátha karjaiba vesz, és megsimogatja buksim, de csak erőteljesebben nyom lejjebb, s végül rám zárja a dobozt.
Panaszos nyávogásba kezdek, remélve, hogy sikerül tudtára adnom, hogy nem tetszik ez a pici kis hely.
Ám hiába siránkozok, hiába kapargatom a dobozt, még csak fel sem figyel rám…
Apróra húzom össze magam, és várok.
Mikor már hosszú idő elteltével sem történik semmi, nyugovóra térek. Lehet, hogy mire felkelek, kimehetek…
--o--
Hirtelen, és fájdalmasan kell ébrednem. Nem tudom mi történ az előbb, de nagyon fájnak a kezecskéim, lábacskáim.
Furcsa zajok ütik meg füleimet. Félve húzom össze magam még jobban, és fülelek tovább. Hova kerülhettem?
Segítségért kiáltozok, mindhiába. Senki se vesz észre. Talán nem hallanak? Túl halk lennék?!
Próbálok kiszabadulni, de még az se megy.
Ijedten kapom fejem az ég felé, mikor hirtelen hideg levegő csiklandozza meg egész testem.
Egy idegen valaki méricskél végig.
Szó nélkül nyúl értem, s hiába ellenkeznék, már karjaiban vagyok. Nem is kicsit ijedek meg a magasságtól, ezért szorosan kapaszkodom az ismeretlen alak nyakába.
Már-már elbóbiskolnék, mikor egy kicsikét melegebb helyre érkezünk, és egy olyan puha tárgyon találom magam, mint amire otthon én sose mászhattam fel.
Félve tolom magam minél messzebb, s ijedten futtatom végig szemeim a helyen, ahová kerültem.
Hangosan panaszolom, hogy haza szeretnék menni, fázok, és félek.
Valamit mond, de nem értem. Elhallgatok, és értetlenül bámulom.
- Mi a neved? – kérdi, amitől nagyon, de nagyon meglepődök. Hogy lehet, hogy értem amit mond? - Mi történt veled, hogy egyedül vagy? - bizalmatlanul mérem végig újra, és újra. Nem tudom, hogy mit kéne tennem, ezért csak csöndben figyelek.
Szó nélkül feláll és elbaktat, majd visszatér egy bögrével a kezében.
Felém nyújtja, én pedig készségesen el is fogadom. Nagyon kiszáradt már a torkocskám.
Pár korty, és már egy csepp itóka sem maradt. Most kezd tudatosulni bennem, hogy hideg tejcsit ittam.
Nem szeretem a hideg tejet… megfog fájdul tőle a pocim…
A bögrét azonnal visszaadom, s elmélyülve figyelem a nagy kabátos alakot.
Újra feláll, és pakolászásba kezd. Először a súlyosnak látszó ruhadarabot veszi le magáról, majd a sapkáját.
A szám is tátva marad, mikor meglátom a bolyhos fehér fülecskéket.
Kíváncsian fogdosom meg sajátjaimat, s kissé jobb kedvre derülök, hogy ez az alak, aki megmentett a sötét dobozból, hasonlít rám.
Óvatosan csusszanok le a bútordarabról, s ruhám alját szorongatva indulok el megmentőm felé. Érdeklődve figyelnek a kék szemek.
Megállok előtte, és nyújtózkodni kezdek felé, kezecskéimet ökölbe szorítgatva veszem rá, hogy lehajoljon, így lehetőséget adva arra, hogy megfoghassam füleit.
Olyan puhák!
Hatalmas szemeket meresztek… Erre kedvesen mosolyog rám, amitől kicsit meglepődök. Szinte már nem is emlékszem, milyen rég láttam hasonló gesztust…
Hirtelen úgy érzem, mintha valaki tüzet tartana arcom előtt, s nem kis zavaromban mutatóujjamat kezdem rágcsálni. Bizonytalanul lépkedek hátra pár lépést.
-Ha megmondom a nevem, cserébe te is elárulod a sajátod? – kérdi, miközben vigyázz a tisztes távolság megtartására.
Tétován, de helyeselve bólogatok, mire újra elmosolyodik.
-Az én nevem Onishi… Onishi Valentine. Téged hogyan nevezhetlek?
-M-mel – motyogom félénken.
-Szóval Mel…
Szerkesztve bakkfity által @ 2009. 10. 18. 00:20:43
