Sokan úgy tartják, aki nem olvas csak egy életet él, aki igen, az ezret. A lapok között a sorokat futva azt gondolnánk a történetek alatt, hogy az, ami a kedvenc főhőseinkkel történik meg az velünk sosem fog.

Mekkora hiba ebbe a hamis álomba ringatni magunkat. Ahogy egy könyvben a fejezet végén három mondattal kiírhatunk egy karaktert, úgy írhat ki a mi sorsunk is a mindennapokból.

Ha felnézek a könyvemből egy rohanó Világot látok, nincs öt szabad perc, nincs figyelem és megértés, nincs óvatosság. Nem vigyázunk egymásra, felületesek a kapcsolataink, az utcán is fülünket bedugva sietünk egyik helyről a másikra.

A mai napon is minden úgy ment, mint mindig, reggel kávét főztem, elkortyolgattam a balkonon, utána háromszor ellenőriztem a lakást indulás előtt. A boltba jöttem, kiszolgáltam a vásárlóimat, letudtam a következő heti rendelést, újabb háromszor ellenőriztem az üzletet, a villanyt, a riasztót, a zárat. Nem tehetek róla, fizikai fájdalmat okoz, ha nem ellenőrizhetem le minimum három alkalommal, ezt az apró bosszúságot leszámítva épp olyan az életem, mint bárki másé.

Beállok a buszmegállóba és előveszem a könyvem, mindig olvasással ütöm el a szabad perceimet, alig jutok két oldalig, amikor bekövetkezik az az esemény, amire soha nem számítottam.

Hangos fékcsikorgásra riadok, felkapom a fejem és reagálni sincs időm. Egy szürke Ford Focus és egy kék Chevrolet Lacetti ütközik egymásnak hatalmas robajjal. A Ford a feje tetejére perdül, a Chevrolet pedig forog a tengelye körül, amerre a tehetetlenségi erő viszi, a lábam a betonhoz gyökerezik, távolról hallok egy női sikolyt.

Eddig azt hittem csak a drámai hatás kedvéért írják a regényekbe és a filmekbe, hogy lepereg az ember előtt élete percei, hát most velem is megtörtént. Mintha az idő végtelenül lelassult volna, a kocsi felém sodródik, és még felfogni sincs lehetőségem, hogy itt a vég két erős kéz ragad meg és ránt magával. A lábam alól elvész a talaj, a könyv kirepül a kezemből, a lapok szárnyakként repdesnek a levegőben, hogy az autó abroncsa alá kerülve lapjaira szakadjanak tovább.

A következő csattanás az utolsó állomását jelenti az autónak, mert olyan erővel csapódott abba a fába - ami előtt ácsorogtam az árnyékban -, hogy szegény kettétört, lombkoronája ráhullott a roncsra.

Elképedve tapad a szemem arra a pontra, ahol most nekem is lennem kellene ketté törve, akár az a szerencsétlen fa. Lábaim nemigen akarnak megtartani, ellenben a két erős kar nagyon is biztos támaszt nyújt.

Hosszú másodpercekbe telik, mire a tüdőmet megtölti a füst, égett gumi, felkavart por és egyéb beazonosítható dolgok szaga. Lassan pislogok egyet, a könyvem darabjai még mindig a levegőben örvénylenek, habár már egyre több lelt nyugalomra a földön a roncsdarabok és a törött üvegszilánkok között.

Az egész helyszín olyan, akár egy csatatér, a roncs egyik összezúzott ajtaján a kitört ablakon egy véres kar lóg ki, a kecses ujjakon végigcsorog a karmazsinvörös vér. A kar tulajdonosa egészen biztosan nem élte túl a balesetet, a betört szélvédő egy része gyakorlatilag majdnem lefejezte…

A torkom reszketeg nyögést produkál, ahogy zakatoló szívemmel alig kapok levegőt. Szó szerint olyan érzés, mintha megtelne a tüdőm, zihálni kezdek. Többen a roncsokhoz szaladnak, érzem, hogy a karok körülöttem elgyengülnek, de én kétségbeesetten kapaszkodom bele a mellkasán a puha szövetbe, hogy bárki is az, ne engedjen el.

Nem tudom levenni a szemem az összezúzott roncsról és a körülötte állókról, a távolból sziréna hangja vijjog fel. Egy kéz siklik a fejemre és erőszakkal fordítja el a tekintetem a látványról.

Pillantásom találkozik a legszebb fakókék szempárral, amit valaha láttam. Hallom, hogy beszél hozzám, látom, ahogy mozog a szája, de lassan megrázom a fejem, hogy nem értem. Nem azért, mert halkan beszélne, hanem mert képtelen vagyok értelmezni a szavakat. Az egész testem megremeg, ahogy egy tűzoltókocsi és három rendőrautó érkezik, kisvártatva befut egy mentő is.

Útban vagyunk, de én nem tudok járni, nem vagyok ura a testemnek, szerencsére a férfi, aki a karjaiban tart megoldja helyettem, szorosabbra vonja az ölelést körülöttem és gyakorlatilag odébb vonszol, hogy a kiérkező szervek végezni tudják a munkájukat.

Két kézzel kapaszkodom a szövetbe, pláne, amikor előbb az egyik kar, majd a másik is elenged, tiltakozón nyögök, de egy pillanattal később a hátam betakarja egy meleg dzseki, a karok pedig újfent magukhoz ölelnek, védelmezőn, biztonságot nyújtva.

Behunyom a szemem és a fejem a kemény mellkasára hajtom, próbálok mélyeket lélegezni és nem sikoltozni, ebben nagy segítségemre van az, hogy az illata megnyugtató, körbeölel, mint egy takaró.

Úgy állunk ott összeölelkezve, mint egy jól összeszokott szerelmespár, holott ebben a pillanatban találkoztunk először. Nem akarom elengedni, úgy érzem, ha megtenném, összecsuklanék.

Nem tudom mennyi idő telik el, talán csak pár perc, mikor felemelem a fejem és tekintetemmel a munkájukat végző rendőröket, tűzoltókat figyelem intézkedés közben. Két tűzoltó kiemel egy testet a roncsból az én szemem pedig megtelik könnyel, egy kósza csepp ki is csordul, végigszalad az arcomon. Erős ujjak simítanak állam alá és emelik meg a fejem, tekintetem ismét az ismeretlen megmentőm arcára téved.

- … vagy? Lélegezz – jut el hozzám végre a hang úgy, hogy meg is értsem azt.

- Én… - az utca másik oldala felé fordítom a fejem és elengedve egyik kezemmel a szorongatott pulóvert a szemközti könyvesboltra mutatok. – Az a boltom… Vigyél oda… kérlek.

Nem felel, de követi a kinyújtott karom, nyugtázza a kívánságom és odaint egy rendőrt, bizonyára tájékoztatja arról, hogy ott megtalál minket, mint szemtanúkat. A rendőr rám néz, tekintetében szánalom csillan és beleegyezőn bólint.

A megmentőm egyik karomat átemeli a vállán, hogy támaszkodjak rá, jól is teszi, két lépés múlva összecsuklanék, ha nem tartana. Egy óvatos rántással segít visszaszerezni az egyensúlyom és eltámogat az út túloldalára a boltom ajtajáig. Beütöm a riasztó kódját, remegő kézzel csodálkozom, hogy sikerül, a kulcscsomóm is elő rángatom, de a zárba már nem találok vele, így a férfi segít kinyitni.

Az ajtóra függesztett csengő csilingel, ahogy beljebb megyünk, megkönnyebbülve sóhajtok az ismerős környezetben. Ez az én területem, az én világom, a második otthonom, itt már nem lesz baj.

A kezemmel a kis olvasósarok felé mutatok, szerencsére érti, hogy mit akarok, eltámogat odáig én pedig jóleső sóhajjal süllyedek bele a kényelmes két személyes kis kanapéra. Könyököm térdemre támasztom, arcom tenyerembe temetem, igyekszem megnyugodni. Pár másodperccel később egy műanyag pohár kúszik be a látóterembe. Segítőm feltalálta magát, a sarokban álló ballonos víz automatából hozott nekem inni.

- Tessék, idd meg.

- Óh… Köszönöm – elveszem és elégedetten látom, hogy a kézremegésem csökkent valamelyest.

A férfi előttem guggol, míg én apró kortyokat nyelek. A könyvespolcokra és a zöldre festett falra vetül az ablakokon át beszűrődő kék-piros fények játéka, pusztán egy ugrásnyira vagyunk a balesettől, mégis most nagyobb biztonságban érzem itt magam, mint az utcán. Maga a bolt nem nagy, ötven négyzetméter, plusz még tíz a raktár hátul, egy apró mosdó és egy fülke, ami a konyhát volt hívatott helyettesíteni alig három négyzetméteren. Nekem most a világot jelentette ez a kis bolt. Tekintetem az engem fürkésző arcra téved.

- Jól vagy? – kérdez halkan.

- Jól leszek – húzom apró mosolyra a szám, megnyugtatásképp, de hamar el is komorulok. – és… te jól vagy?

Pislog egyet, mintha nem számított volna a kérdésemre, pedig Őt is megviselhette, hiszen végig asszisztálta a balesetet azzal, hogy megmentett engem.

- Minden rendben.

- Én… köszönöm. Hogy nem hagytál meghalni. Nélküled én most…

- Ne gondolj erre – adja ki parancsba, mintha a főnököm lenne. – csak lélegezz mélyeket és igyál, hamarosan felveszik a vallomásainkat.

- Nagyon önző lenne tőlem, ha arra kérlek, maradj velem? – nyújtom ki a kezem és érintem meg a csuklóját. – Nem szeretnék egyedül maradni.

Nem válaszol azonnal, mintha a lehetőségeket venné számba, de végül bólint. Odébb húzódom a kanapén, hogy helyet adjak neki, s ő mellém telepszik.

- Nem akarsz felhívni valakit?

- Nem – rázom meg a fejem. – Nem akarom, hogy aggódjanak miattam. Pár perc múlva jobban leszek, ígérem.

Nem felel, csak csöndes támaszt nyújt, nekem pedig megered a nyelvem, talán kicsit hangosan is beszélek, nem tudom.

- Mennyi múlik pár másodpercen, nem? Úgy értem, mindig azt hisszük, hogy az ilyen csak a filmekben vagy a könyvekben van, nehezen hisszük el, hogy a mi életünk is összetörhet pár pillanat alatt… Elképzeltem anyu arcát, amikor azt mondják neki, hogy a fia meghalt egy autóbalesetben, holott nincs is kocsim… Pedig van jogsim – elkezdem a mellkasomat masszírozni, pedig észre sem veszem.

- Kérsz még vizet? – kérdi az üres pohár felé intve.

- Nem kérek. Izé… Gabriel vagyok. Gabriel Stan.

- Victor Jenkins – viszonozza a bemutatkozást.

Hirtelen elnehezül a fejem és muszáj megtámasztanom a homlokom a kezemmel.

- Gabriel? – szólít a nevemen.

- Jól vagyok… csak elálmosodtam hirtelen. Nem bírom nyitva tartani a szemem, ez normális?

- Csökken az adrenalin és leesett a várnyomásod – magyarázza. – Normális.

- Ne haragudj – kérem, de mielőtt rákérdezhetne, hogy mire: oldalra dőlök és a fejem a vállára hajtom. – Csak pár percet kérek.

- Pihenj nyugodtan – engedi meg én pedig azonnal ellazulok.

Bizonyára elbóbiskolhatok, mert arra riadok, hogy az ajtóra szerelt csengő csilingelni kezd. Kómásan megemelem a fejem és pislogok a belépő rendőrökre, akik a vallomásainkat jöttek felvenni. Előbb én próbálom meg elmondani a történteket, viszonylag nyugodtan és összeszedetten, nyoma sincs hisztériának vagy pániknak, egyedül a kezem finom remegése árul el, amikor beszélek az ablakon kilógó véres karról és a szörnyű látványról. Azt kiemelem, ha Victor nem ránt félre, mostanra halott lennék.

Időközben már lement a nap és fel kellett kapcsolni a boltban a lámpákat. Most az eddigieknél is erősebben jártak táncot a falon a megkülönböztetett jelzésként használt villogók. Amint befejeztem a vallomásom és Victor átvette a szót a fejem megint a vállára billen és a tudatom lekapcsol. Pár percre megint elszundíthattam, finom rázogatást érzek a vállamon. Álmosan pillogok, a rendőrök elköszönnek és kimennek, Victor pedig elhúzódik, nagy bánatomra.

- Haza tudsz menni egyedül? – kérdez. – Vagy elkísérjelek?

- Ha nem nagy teher, inkább maradj velem, kérlek.

Bólint beleegyezése jeléül, én pedig felkelek a kanapéról. Háromszor ellenőrzöm a villanyt, miután lekapcsoltam, így járok el a kulcsos zárral és a riasztóval is. A helyszínelők serényen kapirgálják az aszfaltot és a roncs környékét, de már legalább nincsenek ott az áldozatok. Nem nagyon akarok arra nézni, így látom Victor furcsa pillantását, mikor a negyedik alkalommal is kinyitom a riasztópanelt, hogy ellenőrizzem. Nagyon gyorsan vissza is csukom és kicsit elpirulok, hogy látta.

- Bocsánat, még nem tértem egészen magamhoz – szabadkozom, mintha csak egyszeri alkalom lenne. Mély lélegzetet véve összeszedem a gondolataim. – Khm. A busz még nem tud megállni itt egy darabig, talán jó lenne taxit hívni.

Előszedem a mobilom és tárcsázom a taxi társaság számát, kérek egy taxit és csak pár percet kell rá várni. Ez alatt odébb megyünk a sarokig, Victor közel marad hozzám, ha a lábam fel akarná mondani a szolgálatot.

- Téged… hogyhogy nem ijesztett meg?

- Ennél sokkal rosszabbat is láttam már – vallja be kelletlenül, szemét lesüti és nem néz rám.

Különleges tehetségem van, hogy megérezzem az emberek lelkében dúló vihart, belőle süt a szenvedés.

- Fájdalmas dolgokon mehettél keresztül – nézem az arcát, tekintetét meglepve kapja rám vissza. – Ha ennél rosszabbat is láttál, biztos nagyon fájt… Rendőr voltál? Vagy tűzoltó, katona…? – találgatok.

- Miből gondolod, hogy bármelyik voltam?

- Mert ez itt – mutatok a hátunk mögé. – ez borzalmas és egy olyan, mint én, aki nincs hozzászokva… De te megmentettél és velem maradtál. Úgy kezelted a helyzetet, mintha… megszokott lenne.

Aprót bólint.

- Katona voltam.

- Fájdalmas hivatás – tölti meg a szívem az együttérzés. – Bár én mindig csak könyvekben olvastam róla, a háborúról, fegyveres harcokról, áldozatokról. Tudom, ez nem olyan, mint ott lenni, átélni, de túlélő katonák szemszögéből olvasva a történetüket nagyon… felkavaró és gyönyörű.

- Mi gyönyörű van benne? – háborodik fel egy pillanatra. – Semmi gyönyörű nincs abban, hogy látjuk a társainkat odaveszni. A többiről ne is beszéljünk…

- Ez tényleg kegyetlen, sajnálom, de… te és a túlélő katonák itt vagytok. Ti mesélhettek róluk. Nem erről szól minden? Egyszer azt olvastam, hogy egy katona bűntudatot érzett, amiért nem Ő halt meg, hanem a társai. A könyv végére pedig azzal, hogy elmesélte a történetét, mi több, történetüket megnyugodott és másképp kezdte látni a világot. Megfordította a dolgokat, a végére már hálás volt, hogy Ő életben maradt azért, hogy elmesélhesse az emlékeit a fantasztikus társairól.

Azzal, hogy belemerültem a témába egyre jobban nyugszom le, szeretek olyasmiről beszélni, ami érdekli a hallgatóságot. Időközben megérkezik a taxi és beszállunk, mondom a címet, a kocsi pedig kigördül.

- Sok ilyen könyv van? – kérdezi hirtelen pár percnyi hallgatás után.

- Óh, igen. Van. A boltomban is van. Ha érdekelnek, mutathatok párat.

- Ezek a könyvek… részletesek?

- Sajnos néha jobban is, mint kellene – komorul el az arcom a legutolsó ilyen könyvre visszagondolva. – Szinte a szemem előtt pergett le, hogyan tört néhányuk élete ketté egyetlen másodperc leforgása alatt. Szívet tépő volt olvasni a fájdalmaikról, aztán olyan büszkeség fogott el, mikor kijutottak az alagútból a könyv végén… Egyre több vicces és érdekes emléket osztottak meg az olvasókkal az elhunyt társaikról, azt hiszem így búcsúztak el és emlékeztek meg róluk. A könyvek bámulatosak, tudod miért?

Apró nemet int a fejével, de a szemei érdeklődve figyelnek, némi zavarral vegyülve, mintha nem igazán tudná hová tenni a locsogásom.

- Az, hogy papírra kerül a festék maradandót hagynak maguk után. A szó elszáll, az írás megmarad, tartja a mondás, hát itt ez duplán igaz. Ha szeretsz vagy gyűlölsz valamit, de nem akarod elmondani valakinek, akkor egy könyvvel nem csak kiírhatod magadból, megmutathatod a te szemszögödből, megemlékezhetsz másokról és gyakorlatilag az egész Világgal is megosztod anélkül, hogy bárkinek is szóban ki kellene önteni a szíved. Szerintem ezért csodálatosak a könyvek, vagy a művészetek. Ha nem is akarjuk megosztani a világgal, de akkor is kiírjuk magunkból, megkönnyebbülünk, mert egy könyv segít elcipelni a súlyt, amit egyébként nem bírnánk… Megosztja velünk az érzéseinket, nem beszél vissza, nem kritizál, csak őrzi a gondolatainkat, mint egy hűséges barát.

Ahogy befejezem a monológom és rápillantok, mintha egy apró mosolyt is látnék a szája sarkában bujkálni a leplezett elképedésen kívül.

- Még sosem néztem így egy könyvre – felel pár pillanat után.

- Mert még nem találtad meg a neked való könyveket, amiket élveznél is – bólintok azonnal. – Sürgősen pótolnod kell! Gyere be a boltomba és összeválogatok neked néhányat, ami megszerettetné veled a könyveket.

Mivel nem lakom messze a boltomtól a taxi hamar meg is érkezik, Victor egészen a lakásom ajtajáig kísér a másodikra, ahol szembe fordulok vele.

- Hogy köszönjem meg, mondd? – billentem oldalra a fejem, ahogy felnézek rá.

- Nem kell megköszönnöd, semmiség volt – húzza most tényleg apró mosolyra a száját.

A szobámban voltam egész nap miután hazamentünk… csak a fehér plafont bámultam a hamiskás lámpafénynél , és Toshiya járt az eszemben. Nem is figyeltem az idõt , talán már el is múlt este tizenegy , amikor megcsörren a telefonom… Toshiya , a szívem majd kiugrik a helyérõl majd felveszem.

- Tessék? – szorul görcsbe a gyomrom.

- Szia!Toshya vagyok , tudod az a srác akivel a könyvesboltban találkoztál!

- Szia!- nevetek fel zavaromban , majd hirtelen elpirulok .- Hogyhogy ilyen késõn hívsz ?

- Elnézést, zavarlak?Ha igen, ne haragudj,de szeretnék kérdezni valamit. De nyugodtan mondj nemet , ha nem felel meg.

- Mirõl lenne szó?- járkálok fel és alá a szobámban izgatottan.

- Nos…  mondtad, hogy mangaka vagy , és én is annak tanulok. Ennek okán szeretnélek meghívni  egy mangakiállításra,amit az egyetem tart jövõ szombaton. Lenne kedved eljönni velem?Nem randi vagy ilyesmi ,csak nem akarok egyedül menni. És te vagy az egyetlen,akit ismerek,és nem a suliba jár és nem néz dilisnek.

Hirtelen nem tudtam mit szólni , csak pislogtam és lehuppantam az ágyam szélére. A telefon másik végén is csend van… hirtelen feleszmélek és kinyökögöm a választ.

- Miért is ne ? –vigyorodom el zavaromban , és nagy sóhajtást hallok Toshiyától.

- Rendben! A pontos idõpont még nincs meg , de majd küldöm üzenetben , jó ?

- Oké! Szia!

-Szia! –hangzik vidám hangja.

Örömtáncot lejtettem az ágy körül , hihetetlenül boldog voltam.

*~*~*~*~*

Már szerda és még nem írt idõpontot. Mi van ha elfelejtett?Nem is!Lehet hogy mást hívott meg helyettem!Ez az én szerencsém , pedig szívdöglesztõen helyes srác… mit is képzelek , tuti nem fog összejönni a dolog.

Apu jön hozzánk ma látogatóba. Utálom , teljes szívembõl. Amint megszületett a húgom lelépett és faképnél hagyta anyut… nyílik a bejárati ajtó , megszólal jellegzetes hangján… leül és beszélgetni kezdenek anyuval.

- És Ichiroval mi a helyzet ?- nem tapintatoskodik azonnal a témára tér.

- Megvan… - felel szûkszavúan anyám.

Elaludtam… és Toshiyával álmodtam megcsókolt , és aztán… az õ lakásán kötöttünk ki… édes álmomból egy jellegzetes pityegés kelt fel. Emlegetett szamár, Toshiya megküldte az idõpontot Szombat délután kettõtõl hatig. Találkozzunk a könyvesbolt elõtt.

Aszta. Ez alatt apám elhúzta a csíkot , hála égnek. Gyorsan szaladtak a napok a kijelölt idõpontig. Csütörtök, Péntek Szombat… nagy nyûgösen sikerült felkecmeregnem az ágyamból , majd az órára nézek… te jó ég! Dél után egy óra!El fogok késni , hogy aludhattam ilyen sokáig ? Gyorsan összekaptam magam és már indultam is… 10 perccel korábban értem oda.

Tiszta hülye vagyok , így megbolondultam volna ? Pedig ez csak egy sima manga kiállítás lesz , ekkor valaki hátulról megböki az oldalamat.

- Jajú!- ugrok egy hatalmasat. Majd hátrapillantok, és feltekintek  a nálam egy fejjel magasabb Toshiyára.

- Helló !- mér végig. Mi lehet ilyen furcsa rajtam?Csak nem az hogy most lazán öltöztem ?

- Hali!- mosolyodok el a  köszöntésére .Majd el is indultunk az egyetem felé.

- Bocs a múltkori késõi hívásomért! – haladunk át egy zebrán , majd tovább igyekszünk.

- Semmi gond ,úgy sem tudtam aludni , egy zavaró tényezõ miatt… - fintorgok egy nagyot. Majd Toshiya gyönyörû szemei kérdõen csillognak rám.

- Zavaró tényezõ?- állít meg vállaimnál fogva , mert majdnem sikerült elüttetnem magam.

- Apám… és megint hozzánk fog jönni látogatóba egy teljes napra… - kerülöm tekintetét de már a sírás fojtogatja a torkomat ,de sikerül visszafognom a könnyeimet.

Megérkeztünk az egyetemhez… lenyûgözõ volt, gyõztem a nyálamat csorgatni a jobb és jobb mangák között, és mászkálni egyik kiállítóstandtól a másikig. Egyszer csak Toshiya megszólít.

- Gyere , mennünk kéne !- hív magához.

- Oké. - felelem megbánóan ,és idegeskedem azon hogy apa még mindig otthon van.

Sétálgatunk az árnyas utcákon , a halvány lámpafényben én pedig egyre idegesebb vagyok , harapdálom a szám szélét és ez Toshiyának fel is tûnik. Végül kinyögöm  a bánatomat.

- Nem akarok otthon aludni… - teszi kezeit a vállamra ,majd felnézek rá.

*~*~*~*~*~

E  nap is éppen a kishúgomat vittem egy kis sétára a könyvesboltig, gondosan bebugyolálva hogy meg ne fázzon.

- Gyere Emiko menjünk , ha jó leszel, olvasok neked …..- vezetem kis kezénél fogva be a fotocellás ajtón-

Lenéztem  a  picike lábacskák elé,belebújva a nyakamra tekert sálba….

Mondhatni hogy jó forgalma van a boltnak ahhoz képest hogy milyen eldugott helyen van…..

Egy fekete hajú fiú állt az elsõ sorok között,és éppen az egyik általam rajzolt posztert nézegette….

Tekintete ránk szegezõdött,amíg én Emikoval a pult felé bandukoltam……

-Kasumi néni szólna anyunak ha megkérem??-veszem fel kishúgomat a karjaimba-

-Szép,szép….-gagyog hugicám és tûrögetni kezdi kicsit kusza tincseimet-

Nagy vigyor futott végig az arcomon,és kék szemeim elégedetten néztek a kisgyermekre.

A fiú is akit az elõbb láttunk,még mindig abban a sorban ácsingózott ahol elõzõleg megpillantottuk,férfi szemmel is helyes volt, ahogy fekete tincsei elõre billent feje vonalát követve.

Levetettem barna kabátomat, és már majdnem lefeszegettem volna magamról a sálat is amikor kishúgom megrohamozta a fiút…

Zsivány kacajjal indult meg felé,amikor feleszméltem hogy még is mit akar…..

-Emiko ne……-már meg is ragadta a fiú gatyáját-

A tenyerem halk csattanással ért a fejemhez,vágtam egy érdekes arcot és már mentem is érte….

-Hééé szia!-mosolyodik el a fiú-

A te kishúgod?-néz rám hirtelen-

-Igen,megint elkapta a szeretet hullám úgy látom-próbálom unszolni hogy jöjjön velem-

Így mi lesz a könyvemmel amit felolvasnék neked Emiko??-gugoltam le hozzá segítõkészen-

-Könyveddel??-kérdi miközben segítõen leszedi magáról a hugomat-

-Igen ez az én sarkom,kezdõ manga rajzolóhoz képest már egy sorozatom kint van a polcokon…..-vakargatom a tarkómat vigyorogva-

Jajj,bocsánat még be sem mutatkoztam Aoki Ichiro vagyok!-fogok kezet vele-

-Engem pedig Hashiba Toshiya-nak hívnak-vigyorog vissza rám-

-Szólj csak nyugodtan és megszerzek neked bármilyen mangát!-ajánlom fel-

Ekkor kishúgom mint mindig kacagva siet anyukám felé….

-Ez is letudva……-nézek hátam mögé-

-Na és mondd,mióta rajzolsz ??- sétálunk az eldugott  olvasó sarok felé-

-Amióta az eszemet tudom,mindenkinek az agyára megyek ezzel a hobbymmal …..

- foglaltunk helyet a babzsák fotelekben-

Aztán kínos csend…….csak egymást figyeltük………teljesen megigézett a hófehér szobor szerû arc…..és ahogy csillogó szürke szemeivel az én tekintetemet keresi…….

Én még sosem szerettem senkit, midig úgy voltam vele hogy ha akar akkor majd akad olyan akivel egy hangon vagyunk…..

Ekkor végre egy témát dob fel..

- Hány éves vagy?- biccenti jobbra a fejét-

-16.És te?

-19!- hangzik halkan-

-19???????- marad tátva a szám ennek hallatán-

- Igaz hogy fiatalabb vagy nálam de úgy látom sokkal érettebb vagy a korodnál…

- Ezért nem ért meg senki - teszem szét kezeimet és meghúzom a vállamat-

- Nem értenek meg??- néz szemöldökét húzogatva –

- Pontosan,mert én merem érdekesebbnek látni a világot mint amilyen……-halkul el a hangom-

- Értem….majd megint kínos csönd –

Most Toshiya mért végig,tekintete végigfutott napbarnított bõrömön,szõkésbarna tincseimen végül tekintetünk megint összeakadt és kék szemeim mélyében keresett magyarázatot………..

- Tanulni, tanulni, tanulni! - verem a táblát a krétával, miután porig aláztam és leordítottam az egész osztály fejét. Az eszem megáll, képesek nekem 1,59-es osztályátlagot produkálni azok után, hogy három órája itt performance-olok nekik a tábla elõtt a francia forradalomról. Milyen francia állampolgár lesz belõlük, ha még ezt sem képesek a fejükbe tenni?! Bevert fejûek, mert ha másképp nem megy, én bizony fizikailag fogom a fejükbe verni az anyagot!

- E-mailben mindenki kapni fog egy, a forradalom alatt kiemelkedõ személyiséget, és ír róla legalább egy két oldalas fogalmazványt! Ha nem tanultok, hát bizony véres verejtéket fogtok hullatni, úgy kihajtom belõletek a nem létezõ szuflát is! Na, tûnjetek a szemem elõl! - fejezem be a leugatást. Az osztály fellélegezve, de meggyötörten távozik, én meg körülbelül úgy, mint egy felhergelt kereszteslovag, aki be kívánja venni Jeruzsálemet.

Hál’ Istennek ez volt az utolsó óra. Nem mintha nem szeretnék tanítani, csak úgy felbosszantom magam ilyenek miatt, hogy magam is tisztára elfáradok benne. Ennek ellenére bírom a kölyköket, mind egy-egy igazi egyéniség, csak lusták, mint a föld. Van ilyen, én is voltam ilyen, épp ezért nem szabad hagynom, hogy elkanászodjanak.

A tanáriba belépve levágom a cuccaim egy részét az asztalomra, a többit pedig összeszedem, hogy hazavigyem. Lesz még mit javítani ma is, szerintem elleszek vele úgy éjfélig is akár. Kiábrándító... fõleg, mert ránézésre is hasonló “gyöngyszemekbe” futok majd a negyediknél is, mint amilyenbe futottam a harmadiknál. Ahh, sírnom kellene, de csak derülni tudok a baromságaikon. Félelmetesek. Ha legalább az eszük használnák, hisz a történelem olyan végtelenül egyszerû és logikus!

Na de mindegy, húzok haza. Mondjuk nem is, a mai napom szenvedéseiért, a tortúráért, amit a dolgozatjavítás jelentett tegnap, és fog jelenteni ma, megjutalmazom magam valami jó könyvvel. Talán megjelent már Yukichi Seiko legújabb kötete a japán társadalomról az Edo-korban. A gondolat máris jobb kedvre derít, s kellemes félmosoly ül ki az arcomra.

* * *

Izgatottan lépek be a boltba, annyira belelovaltam magam abba, hogy ma hazabandukolok Yukichi Seiko könyvével, hogy iszonyatos nagy pofára esésként élném meg, ha még nem jelent volna meg. Nem, ilyen nem fordulhat elõ.

De. Elõfordulhat. Legalább is hiába meresztem a szemem az újdonság szekciónál, egyszerûen nem látom. Ahh, ez nem lehet igaz. Csalódott méreggel kutakodok valami után, ami talán megteszi pótléknak, s végül egy képregény mellett döntök, amely a történelmet dolgozza fel vicces, alternatív módon. Jó lesz a gyerekeknek, hátha fogékonyabbak a hülyeségre.

A kasszához lépek, de sehol senki. Öcsém, fasza... Mindegy, nem vagyok türelmetlen. Megnézegetem a kirakott giccses és bugyuta idézetes könyvecskéket, de érthetõ mód nem túlzottan kötnek le. Az órámra nézek: már tíz perce várakozom... Na jó, ezt nem vagyok hajlandó tovább tûrni! Szétnézek, és azonnal kiszúrom az eladó srácot az egyik asztalnál. Valami másik srácot pesztrál. Ne most flörtölj nekem, fõleg ne egy pasival!

Eléjük lépek, és köhintek egy eléggé egyértelmût, sõt a szemrehányásom javát is belesûrítem, és tanáros szigorú pillantásommal oktatom ki. Ha dolgozik, dolgozzon rendesen, nem azért kapja a pénzt, hogy megvárakoztatja és felbõszíti a vásárlókat!

- Elnézést, már tíz perce várom a kasszánál - a pesztrált srác felnéz rám, s óhatatlanul viszonzom a pillantását. Kellemes, sötét bõre egész egzotikus megjelenést kölcsönöz neki. Bár vannak Franciaországban sötétebb bõrû négerek is, mégis ritkaságszámba megy, így nem csoda, ha megragadja a tekintetem. Basszus, bosszantó, hogy cseppet sem kell azon gondolkodnia, hogy ápolja a bõrét, a sötétebb szín sokkal egészségesebb megjelenést nyújt számára, és még a nem létezõ apró bõrhibákat is elrejtené.

- Sajnálom, én tereltem el a figyelmét - áll fel a fiatal férfi, mennyi idõs lehet, olyasminek tûnik, mint én. - Ha gondolja, kárpótlásul meghívhatom egy teára - ajánlja fel rögtön, én meg kissé ledöbbenek, aminek persze nyomát nem mutatom, de azért ez még nálunk a szabadszellemû franciáknál is meredek, nem? Ha legalább valamelyikünk nõ lenne...

- Ugyan - legyintek, miközben a könyveket figyelem meg elõtte. Mind képeskönyv. Kissé közelebb hajolok, majd ismét felegyenesedve nézek rá.

- Ha engem kérdez - nem mintha érdekelne, mert mondom én kérdés nélkül is. - Ezt a könyvet vinném a gyereknek. Élénkek a képek, egyszerûbb a kompozíció, és könnyedebben dolgozza fel az adott témákat. A másik tele van felesleges dolgokkal, ami eltereli a figyelmet, a harmadik meg túl bugyuta. Esetleg még ezt, mert a képek mellett már vannak hangok, késõbb is jó lesz, mikor már kezd olvasni tanulni.

Zavar ül ki az arcára, mintha el is pirult volna, amit nem igazán értek, de végül is nekem nyolc. Visszaindulok a kassza felé, erélyes pillantást vetve a kasszás srácra, aki fintorogva követ. Nem érdekel, mit gondol rólam, fizetek, és már itt sem vagyok.

- Elnézést - bukkan fel mellettem a fiatal apuka. Kérdõ tekintetem villantom rá. - A tea?

Felhúzom az egyik szemöldököm.

- Csak meghálálnám a segítséget... - válik bizonytalanná. Felsóhajtok.

- Ugyan, mondtam már, hogy semmiség.

- De én szeretném - erõsködik.

- Figyelj, rohadtul nem érek rá - közlöm nemes egyszerûséggel.

- Máskor?

Az ajkamra forr a szó. Mondanék valamit, s nyílik is a szám, de végül csak visszacsukom. Olyan bizarr, de végül is, csak hálás, lehet, nemrég költöztek a családjával a környékre, és igyekszik ismerkedni. Mondjuk magamat biztos nem ajánlanám barátnak...

- Jó, legyen, holnap öt ugyanitt? - adom meg magam. Olyan eszméletlen boldogan bólint, komolyan zavarba jövök, s reflexbõl felkapom a cuccom, és már kinn is vagyok  a boltból. Ez még álomnak is meredek.

- Várj, a nevem Cabut, Cabut Anwar - na igen, lehet illett volna bemutatkozni, ha már “barátkozunk”.

- Luka Gundersen - felelem felszabadítva a jobb kezem, s felé nyújtva. Mosolyogva fogadja el a kézfogást, majd még megjegyzi, hogy akkor holnap, és végre megy a dolgára.

* * *

Ahh, miért mondtam igent? Vagy miért nem mondtam legalább hétvégét? Dög fáradt vagyok. Az órámra pillantva fel is sóhajtok, még késni is fogok, remek... Gyûlölök késni!

Kissé futva teszem meg az utat a keresztezõdésig, majd a sarkon lelassítva, és rendezve a lélegzetvételem, lépek elõ, mintha egyáltalán nem is akarnám ezt az egészet. Vagy legalább is nem számítana, ha elszalasztanám. Az igazat megvallva azonban roppant rosszul tûrném, ha arra kellene gondolnom a hûlt helyét nézve, hogy vajon el sem jött egyáltalán, vagy csalódott, talán könnyes arccal bandukol épp haza. Már a gondolatra megesik a szívem, egy ilyen napbarnította archoz nem illik a szomorúság...

De ekkora szerencsém vagy pechem - ki minek nevezné - nincs, hogy ezen emésszem magam, ott támaszkodik a bolt elõtt, s mikor meglát, boldogan int felém. Mint egy kisgyerek, borzasztó... Mégis mosolyt csal az arcomra egy fél pillanatra, amit észlelve azonnal vissza is merevedik az arcberendezésem. Mit vigyorgok, mint egy hülyegyerek?!

- Elnézést a késésért, a diákjaim feltartottak - közlöm, mikor közelebb érek, kinyújtva a kezem ismét egy kézrázásra, üdvözlés gyanánt.

- Semmi baj, két perc az még nem is késés - jelenti ki, mire szigorú pillantást vetek rá, de sikerül lenyelnem a reflexszerû kioktatást, s csak félrefordulva morgom: - A késés az késés.

- Ez esetben... semmi baj - feleli. Egy nagyobb adag levegõt fújok ki magamból. Miért vagyok ennyire feszült? Csak egy ital, aztán annyi.

- Na, és hova megyünk? - térek a lényegre.

- Hát, én csak a Le Cafét ismerem - néz rám, gondolom, várja, hogy nyugtázzam.

- Akkor inkább menjünk oda, ahova én szoktam járni, olcsóbb és finomabb, mint a Le Café - a Le Café egyébként is minõsíthetetlen, de ezzel inkább nem veszem kedvét.

Mivel a közelben lakom, ismerõs vagyok a környéken, így ismerhetem ezt a kis eldugott, de annál otthonosabb helyet. A pultnál Liz már régi ismerõsként köszönt, majd körberajongja az egzotikus fiút. Mikor végre szabadulunk, az egyik hátsó boxban foglalok helyet. Majd az asztalról felemelem az itallapot. Nem is tudom, mihez lenne ma kedvem. Talán kipróbálom valamelyik kávés-fagyis szösszenetet, úgysem ártana egy kis kalória, minden energiám leszívták a kölykök.

Liz hamar mellettünk terem, és felveszi a rendelést. Nem mintha különösebben bármit is le kellene szûrni belõle, de az egyszerû zöldtea, amit kért, elgondolkodtat a saját rendelésemet illetõen. Hiszen elvileg õ hívott meg, akkor õ állja a számlát is, rendel egy olcsó valamit, én meg rögtön egy középkategóriás “drágaságot” kérek... Lehet, meg kellett volna várnom, hogy õ rendeljen elõbb, és akkor módosíthattam volna a rendelésem én is valami udvariasan olcsóra.

- Na és - próbálkozom azzal, hogy valamiféle beszédtémát találjunk, amibõl elindulva kikerülhetjük azon kellemetlen helyzet kialakulásának lehetõségét, hogy kukán üljünk egymással szemben. -, hogy tetszettek a gyereknek a könyvek?

Az arcára értetlenség és egyhe megilletõdöttség ül ki, amely engem is kissé zavarba hoz. Valamit benéztem? - Vagy még nem kapta meg? Végül is nem törvényszerû, csak gondoltam... - nagyszerû, és elérkezünk a kínos pillanathoz mégis?

Liz felbukkanása menti meg a számomra kellemetlenné váló szituációt, meghozva a rendelést. Így belemerülhetek a vaníliafagylaltos kávétörténet ízlelgetésébe.

- A könyveket magamnak vettem - töri meg az újonnan beállt csendet, s egy ideig eltart, mire felfogom, mit is jelentenek a szavai.

- Akkor kinek? - bukik ki belõlem a kérdés.

- Magamnak - néz rám õszintén. Magának? Képeskönyvet? Minek?

- Ezt most nem teljesen értem - vallom meg én is. - Valami illusztrációhoz kell, stílustanulmánynak? - kapaszkodom bele az elsõ értelmesnek tûnõ gondolatomba.

- Nem - rázza meg a fejét. - Egyszerûen csak nem tudok olvasni - tekintetét enyhén lesüti.

Érzem, ahogy elönt a hitetlenség. Olyan nem lehet, hogy nem tud valaki olvasni!

- De akkor hogy boldogulsz? - hangomon is érzõdik, mennyire elhûltem.

- A barátaim segítenek... - udvariatlanul növelem a zavarát, de ezzel nem végeztem, pedig tudom, hogy most lépem át az illendõség határait. Dühös szenvedéllyel vágok az asztalra.

- Milyen barátok azok?! Ahelyett, hogy segítettek volna már rég túllépni ezen a problémán? Ki tudja, hányszor vertek át, anélkül, hogy egyáltalán tisztában lennél vele? - feddem meg úgy, mint a diákjaim a pocsék dolgozatokért, õ pedig körülbelül ugyanazzal a rémült bociszemmel néz rám, mint õk szoktak. De abbahagyom az emelt hangú beszédet, és elõre hajolva, a tekintetét keresve, mint amikor valakinek mindenképp az értésére kívánom adni a mondandóm, folytatom már rendes hangerõvel. - Sosincs késõ megtanulni semmit, ahol tanítok, vannak felzárkóztató programok, és utánanézek, hogy lehet rájuk támogatást szerezni, hogy a képzés ne kerüljön semmibe, vagy csak minimális összegbe, s ha szeretnéd, és szükséged van rá, segítenék a tanulásban is. Igaz, én felsõ tagozatosokat taníthatok csak, de biztosan tudnék segíteni, ha valamit nem értesz, vagy bármi probléma adódik. Ha feljössz, akár most meg is tudom nézni neked a részleteket. Na, mit szólsz?

* * *

- Fáradj beljebb, és nyugodtan érezd magad otthon - invitálom be, s elõ is kapom a laptopom, bekapcsolva, majd lepakolom a táskám. A lakásom ugyan nem nagy, de nekem bõven elég, s mivel makulátlan rendet tartok, tökéletesen elférek benne. A kis elõszobából nyílik egy nagyobb nappali, két kisebb szoba, amelyik egyike a háló, a másik lényegében a dolgozószobám és raktár egyben, jobban mondva ott raktározok mindent, ami a melóhoz köthetõ, meg az alvópárnáim egy részét, valamint kis konyha és fürdõszoba tartozik még a lakáshoz. A nappaliban van az asztalom, körben pedig beépített szekrénysor, tele könyvekkel, s egy kisebb tv, meg egy két apróság, amit a diákjaimtól kaptam. Egy aprócska részleg csupán, amely nem ennyire hivatalos: egy parafatábla, amelyen régebbi és újabb fotók tetszelegnek rólam, és a barátaimról. Egyfajta élménysaroknak nevezném. Nem csodálom, hogy Cabutot ez a részleg fogja meg a leginkább.

- Ajj, persze, hogy semmi értelmes, és hasznos információ nincs feltöltve a honlapunkra - morgolódom, pásztázva a képzésajánlatunk. - Azt hiszem, inkább utánakérdezek holnap. Sajnálom, hogy feleslegesen felrángattalak.

Megrázza a fejét, jelezve, hogy semmi gond, majd az egyik képre mutat. - Õ kicsoda? - érdeklõdik. A képre nézek, én vagyok rajta, mellettem az egyetemi plátóinak megmaradt szerelmem, aki sok mindenre rádöbbentett, amire nem akartam rádöbbenni... Itt is épp az arcomra nyom puszit, ami teljesen zavarba hoz. Mégis szeretem ezt a képet, mert itt még úgy érezhettem, én vagyok számára a legfontosabb, nem pedig a jelenlegi párja, akivel nem hivatalosan örök hûséget is fogadott.

- Egy igen jó barátom az egyetemrõl, jelenleg menedzserként dolgozik egy igen menõ cégnél, és meg van róla gyõzõdve, hogy elment a maradék eszem is, amiért a tehetségem a kölykeimre pazarlom az iskolában - felelem.

- Nincs igaza - néz rám komolyan. - Tiszteletreméltó, amit csinálsz, sokkal több elismerést érdemelnél.

- Ohh... - hálásan elmosolyodom. Nem mintha megkérdõjelezõdött volna bennem bármikor is, hogy jól választottam-e, de õszinte és heves szavai jól esnek. - Igazán köszönöm - mosolyodom el lágyan. - A képzésre visszatérve, holnap rákérdezek, és most, hogy már tudod, merre lakom, amikor ráérsz, eljössz, és elmondom a részleteket, rendben?

• Hozzám szeretnél jönni? - a hirtelen jövõ kérdés kissé nehezen érint, így csak elfordítom arcomat.

• Gondolkoztam rajta. Ön az egyetlen, aki tud a dolgokról... - és, aki talán segíthet is. Kivéve, ha nem zavar el.

• Rendben. Jöhetsz hozzám lakni. - szavai meglepnek. Ép szemem kereken bámul rá. Ilyen könnyen belemegy? Semmi tiltakozás?

• Komolyan? - kérdezem, hogy erõsítse meg, amit mondott.

• Igen, de a házimunkába be kell segítened. - ez nem okoz gondot. - Ha még így is vállalod, akkor rendben gyere.

• Köszönöm szépen és természetesen segítek. - tõlem nem megszokott, de mosollyal az arcomon nézek tanáromra

• Akkor mit szólnál, ha suli után megvárnál és elmennénk pár cuccodért, utána meg elmegyünk hozzám. - szavaira csak lehajtom fejemet.

• Nem szeretnék vissza menni oda, mert csak rosszabb lesz. - semmi kedvem újból azt a nõt látni. Megint csak a magáét mondaná.

• Rendben akkor majd valahogy megoldjuk. - a csengõ szakítja félbe beszélgetésünket. - De most menjél órákra. A tanítás után meg átbeszéljük a dolgokat.

• Köszönöm. - hálás tekintettel nézek rá. Hátat fordítva neki indulok az órámra.

Az óráim alatt csak egy dolog jár a fejemben. Az apám véleménye. Nem mintha nagyon törõdne velem. Folyton azt teszi, amit az a nõ mond neki. Szinte ugrál a kedvéért. Engem pedig teljesen elfelejt. Nem mintha bánnám, csupán valamilyen szinten rosszul esik. Mégis csak az apámról van szó. Viszont, furcsa lesz egy tanár mellett élni, aki ráadásul férfi. Mindegy is, a lényeg, hogy messze a borzalomtól.

Utolsó órám után gyors léptekkel indulok szekrényemhez. Már vártam, hogy véget érjen ez a nap is. Bár a legtöbb idõt gondolkodással töltöttem. Talán ezért is tûnik rövidnek az a pár óra. A táskát, amiben pár ruhám van a kezemben fogom. Ekkor jelenik meg tanárom.

• Mi van a táskádban? - kérdezi érdeklõdve.

• Mielõtt otthonról eljöttem pár cuccot bepakoltam magamnak így nem lesz gond a ruha dologban.

• Rendben, akkor azt hiszem ideje hazamenni. - erre csak bólintok. Elindulunk a kocsijához.

A táskámat hátra teszi a csomagtartóba, majd mindketten beülünk a kocsiba. Amint elindítja a motort, már megyünk is. Egy rövidke pillanatra még apámra gondolok, de ahogy beszélgetünk ez úgy felejtõdik el. Nem akarok most felesleges dolgokra koncentrálni. Fél óráig megyünk az utakon. Mikor meg áll kiszállunk. Kinyitja ajtaját, de a különleges visítozó hang megrémít. Vajon mi lehet ez?

• Gyere, menjünk be. - ezt mondja, de a hang ami bentrõl jön valamiért ijesztõ.

• Mit tart maga itthon? Mi ez a visítás? - kérdezem kétségbeesett hangon, de õ csak elneveti magát.

• Ne félj tõle. Õ csak a vadászgörényem, Hamu. - szóval csak egy állatról van szó. Ez megnyugtat, bár nem volt szerencsém állatokhoz eddig. - Na gyere.

Belépve a házba rögtön feltûnik, hogy tiszta. Bár ki az, aki rendetlen lakásban szeret élni. Végig nézem, ahogy a görény enni kap és neki is esik. Párszor rám mereszti szemeit, persze nem zavar. Hirtelen jut eszembe, hogy talán más valaki is lakhat itt.

• Egyedül lakik ebben a házban? - kérdezem.

• Eddig egyedül laktam, de ha minden igaz, akkor pont mától lesz egy lakótársam is. - erre csak egy bólintással reagálok, amit mosoly kísér.

• Tényleg köszönöm, hogy befogad tanár úr. - hálálkodok ismételten.

• Ha nem vagyunk a suliba, szólíts nyugodtan Takuminak. Erre lesz a szobád. - ahogy megyünk új szobám felé. - Remélem tetszeni fog és jól fogod érezni magad. - ahogy kinyitja az ajtót belépek. - Fedezz fel nyugodtan bármit, addig én a konyhába megyek egy kis ebédet fõzni, mert én piszkosul éhes vagyok.

Ezután magamra hagy. Leülök az ágyra. Igen kényelmesnek tûnik. A szoba tág, legalábbis a hatása teljesen ilyenné teszi. Világos és jól is van berendezve. A táskámra pillantok. Kicipzározom és kipakolok mindent, ami benne van. A ruháimat összehajtom és az egyik szekrénybe teszem. A könyveimet és tanszereimet egy fiókba pakolom. Azért jó, hogy mindennek meg van a helye. Otthon is így volt. Vagyis... már ez az otthonom. Az ablakhoz lépek, amit kinyitok. Az ablakpárkányra könyökölök. A szél enyhén fúj arcomra, ez igazán jól esik. Nem sokáig élvezem, ugyanis tanárom lép be új szobámba.

• Remélem, hogy éhes vagy! Hamarosan kész leszek. - egy mosollyal mondja mindezt. Igazán tetszik, hogy ennyire pozitív.

• Igen, az vagyok. - bólintással válaszol és ismét magamra hagy. Mivel holnap is lesz iskola, így leülök pár könyvvel és füzettel. Nem sok tanulni való van holnapra, aminek kifejezetten örülök.

Hamar végzek a tanulással. Mikor becsukom a füzetemet, Takumi belép hozzám. A konyhába megyünk, finom illatok fogadnak, így a hasam korogni kezd. Tényleg éhes lehetek. Leülünk mindketten. Egy tányér van elõttem, amin az étel van. Rögtön nekikezdek, amire tanárom csak mosolyogva néz. Váltunk pár szót, miközben eszünk. Valamiért még mindig nem érzem, úgy, hogy megnyílhatok felé, viszont van valami különös, ami húz hozzá. Nem tudom, hogy mi ez, de nem is fordítok ennek nagy hangsúlyt. Majd elfelejtem.

~*~

Máris este van. Az ágyamban fekszek. Nem hívtak otthonról, pont ahogy sejtettem. Ezek szerint apám ennyire szeret, vagyis sehogy. Minden bizonnyal örül, hogy eltûntem otthonról. Igazság szerint én is örülök, hogy nem kell ott élnem. Jobb lesz így. Távol a feszültségektõl és attól a némbertõl. Egy dolgot sajnálok igazán. Hogy az anyám nincs többé. Az egyetlen ember, aki igazán szeretett. Késõ már szomorkodni, el kell fogadnom ezt.

Felülök ágyamon és ki is szállok. Õszintén fogalmam sincs, hogy mit kezdjek magammal. Már néhány órája zavarban érzem magam. Még a szememrõl is levettem azt az undorító dolgot. Idegesített már. Sokszor borzasztóan tud zavarni. Az ajtóhoz lépek és kinyitom. Tudom, hogy Takumi szobája mellettem van, de nem lépek be hozzá. Nem akarom zavarni, ráadásul biztosan alszik már. Így a konyhába megyek, hogy igyak egy pohár vizet.

• Segítsek valamiben? - a hirtelen jövõ kérdés megijeszt. Tanárom felé fordulok, amint megpillantom enyhén elpirulok. Egy rövid nadrág van csupán rajta. A mosogató felé fordulok.

• Nem kell, de azért köszönöm! - leteszem a poharat a mosogatóba és elsietek mellette. A szobám ajtajában állok meg. Tudom, hogy követett, így talán bocsánatot tudok kérni tõle. - Az elõbbi dologért... bocsánat. Csak megijedtem. Jó éjt!

• Jó éjt. - a hangján érzek némi meglepettséget. Bezárom az ajtót és az ágyamba fekszem. Elég hamar el is nyom az álom.

~*~

Reggel egy kopogásra ébredek. Nem érzem magam túl jól. Mintha szédülnék, de inkább nem is foglalkozom ezzel. Kinyitom az ajtót és kissé nekidõlök tanáromnak.

• Sajnálom, de nem érzem túl jól magam. - egyik kezét homlokomra helyezi.

• Persze, hiszen lázad van! - mondja az egyszerû tényt. - Ma maradj itthon. Az iskola miatt ne aggódj!

Vissza fekszem az ágyba, hiszen õ kéri. Elõkészíti a gyógyszert, valamint teát készít. Milyen figyelmes. Talán meg sem érdemlem ezt a törõdést. De mégis jól esik. Most érzem magam igazán biztonságban. Mindenféle feszültség nélkül. Remélem, hogy ez sokáig így marad. A láz hatására ismét vissza alszom, pedig még be sem vettem a gyógyszeremet.