- Ébren vagy már? – simogat félre egy kissé csapzott tincset a homlokomból, én pedig a szememet nyitogatva pihentetem továbbra is a karján a fejem.
- Igen, bocsánat, hogy kiájultam a harmadik után – mosolyodom el kacéran.
- Nem gond – vigyorogja önelégülten, de van is mire büszkének lennie.
- Hihetetlen volt… az egész – ülök fel kielégülten, bár az alsó felem sajog azért kissé, figyelmen kívül hagyom.
- Igen – jegyzi meg tömören, de látom az arcán, hogy minden pillanatát élvezte.
- Azt hiszem, még senkivel sem volt ehhez fogható élményem – simítok a mellkasára, mire elkapja a kezem, és ujjainkat összefonva húz közelebb magához egy szenvedélyes, hosszú csókra. Kis híja van, hogy bele nem nyögök, és csak azért nem izgulok fel megint, mert három menet után azért már elfáradtam.
- Egyet kell értenem – helyesel, miután elváltunk, majd hirtelen maga alá fordít. - A barátaim szeretnének megismerni, még van egy óránk. Az Ironcrampben akarnak ütközni a mólónál. Mit gondolsz? El szeretnél jönni velem?
- Szívesen, ha hazaugrassz velem, hogy átöltözzek, és ha holnap én is bemutathatlak a barátaimnak – karolom át, élvezve súlyának azon részét magamon, amivel rám nehezedik.
- Magamra kapok valamit, és akár mehetünk is – vágja rá, mire halkan felnevetek.

- Várj, várj, ennyire ne rohanj! – engedem el, hogy kissé kimásszak alóla. – Enyhén szólva, maszatos vagyok, ha nem gáz, beiktatnék egy gyors zuhanyt – tápászkodom fel az ágyról. Nem mindenkin volt ám gumi, és három menet alatt jutott rám egy s más.
- Csak nyugodtan – szélesíti ki a vigyorát, leplezetlenül végig mérve. Nyelvet öltve, és a közös zuhany után kapott törcsit felkapva, kikacsázok a szobából. Még látszik kicsit a járásomon az akciónk, de gyorsan össze tudom szedni magam.
Öt perc alatt kész vagyok a gyors zuhannyal, és öltözéssel, közben pedig õ is felkapja a ruháit, így hamarosan már az ajtaját zárja, és indulunk.
- Hagyományos közlekedés? – kérdezi, amint kiérünk az utcára.
- Viccelsz? – vigyorgok rá, rendesen magamhoz erõsítve a mappámat. – Nem vagyok én olyan puhány! A szokásos, talaj, tetõ, bármi!
Máris izgalom csillan a szemében, és tudom, hogy az enyém is hasonlót sugallhat, így nyomok egy gyors csókot a szájára, majd nekilendülök. Egy tizedmásodpercnyi eltéréssel õ is kilõ a helyérõl, és hamarosan fej- fej mellett haladunk, többnyire a talaj közelében mozogva, lépcsõkrõl szaltózva, kukákról és padokról ugrálva.
Csak a lakásom elõtt állunk meg, és a légzésünket normalizálva, nevetve megyünk fel, az ajtó elõtt viszont komolyabb képet ölt.
- Nincs itt a húgom – röhögök fel, mikor rájövök, miért a felelõsségteljes fej. – Nem itt lakik, csak akkor jön a lakásomra, ha a tegnapihoz hasonló állapotban van.
- Hogy-hogy? – lép be utánam a lakásba, majd kényelembe helyezi magát a kanapén, míg én lecserélem a ruháim. Persze a másik farmeremen is akad lyuk, de mintha gyári lenne, a pólóm pedig ismételten mintás, nincs is más a szekrényemben. Cipõnek pedig a fekete szépséget húzom fel, amit tõle kaptam.
- A családom eléggé merev, és azt hiszik a húgom mintagyerek, mert mindig én vittem el a balhéit. Így most idejár, ha nem akarja, hogy lebukjon anyámék elõtt – mesélek öltözés közben, majd széles vigyorral illegetem meg magam elõtte, fõként a cipõt dugva az orra alá. – Na, mit szólsz? Egy félistentõl kaptam.
- Még zavarba hozol – nevet fel, majd a karomat elkapva, lehúz az ölébe, hogy megcsókolhasson. – Mintha rádöntötték volna – leheli a számra, majd ismét falni kezdi az ajkaimat.
- Azt hiszem… indulni kéne, ha el akarunk jutni a buliba – szakadok el tõle levegõ után kapkodva, és kelletlenül ugyan, de kimászom az ölébõl.
- Valahogy úgy – ért egyet, és öt perc múlva ismét az utcán rohanunk, és most õ mutatja az utat.

Hallottam már a szórakozóhelyrõl, ami elõtt lefékezünk. Itt volt egy bandaháború nem rég, ha Tom nem elég szemfüles és ravasz, mi is belekeveredtünk volna. Pedig nem szeretünk harcolni, max futásban, de ha belénk kötnek, megvédjük magunkat.
- Hé, Swan! – toppan elénk egy nagyjából korabeli srác, és miután köszöntötték egymást, rám vigyorog. – Már hallottam rólad! Brian, igaz? Szólíts csak Timnek! A többiek már bent vannak, menjünk!
Jókedvûen követem õt, Swansonnal együtt. Ha a többi haverja is ilyen, azt hiszem jól ki fogok velük jönni, az enyémek se különböznek sokban.
Amint belépünk a szórakozóhelyre, elismerõen pillantok körbe. Jobb, mint régen volt, bár sokat nem jártunk ide, pedig állat helynek tûnik. Jó kis zenét nyomatnak, a fények pont megfelelõek, nem lesz rosszul tõlük az ember, és bár jó sokan vannak, nem tûnik kibírhatatlanul zsúfoltnak.
Tim egy boxhoz vezet minket, ahol már ücsörög pár lány és srác, úgy tûnik fõleg az utóbbiak Swan haverjai, és sorra be is mutatkoznak, de a nagy kavarodásban nem igen tudom megjegyezni a neveket. Tudom, hogy volt Timen kívül Kevin, Josh és Barton, de archoz még nem tudom párosítani hirtelenjében.
- Mit hozzak? – hajol hozzám Swanson, hogy a zene ellenére is halljam.
- Ne röhögj ki, de csak kólát kérek! – felelem, mire vigyorogva bólint, és elmegy, én pedig ott maradok a barátaival, de ha tartottam is ettõl a bemutatkozósditól, elfújják minden aggodalmam. Jó fejek, hamar megtalálom velük a közös hangot, és teljesen elfogadónak tûnnek õk is, velem szemben. Miután Swan visszatér, még dumálunk egy kicsit, majd elpaterol táncolni.
Nem mondom, hogy olyan jól tudok, de lelkesen simulok hozzá a zene ritmusára, és amikor néha távolabb sodródunk egymástól, visszaslisszolok hozzá.
- Ha tovább dörzsölöd hozzám a formás hátsód, eldurvul a tánc – suttogja a fülembe, belemarkolva az említett részbe. Halk nyögéssel simulok hozzá még jobban, így érezhetem, hogy kezd szoros lenni a nadrágja. Piszok büszke vagyok magamra, hogy ilyen hatással vagyok rá, és ezt elégedett vigyorral jelzem neki is, mire még inkább elmélyül a tekintetében a mámor.
- Van kedved elkísérni a mosdóba? – húzom le magamhoz, hogy hallja a mondandómat. Választ azonban nem kapok, csak a kezemet megfogva, az emberek közt szlalomozva húz be a férfi wc-be, egészen az egyik fülkébe, ott pedig belülrõl az ajtónak nyomva csókol meg.
- Oké, ez talán nem a legjobb hely – nyekkenem, mire vág egy eléggé fájdalmas képet. Erre kitör belõlem a halk nevetés. Én tényleg nem bírnék már több menetet ma, de azt hiszem az õ gondján segíthetek.
Hátrébb tolom, egészen a wc-ig, amire leültetem, és a térdein megtámaszkodva hajolok az arcához.
- Ennél többre nem jó hely, de ez belefér – csókolom meg, majd letérdelek, és kiszabadítom félkemény férfiasságát. Ráhajolok, és bár nem mondom, hogy hû de utánozhatatlan a technikám, hamar megkeményedik nyelvmunkám nyomán teljesen, és kezeivel a hajamba túrva, néha ösztönösen lejjebb nyom. Szuszogva fogadom a számba amennyire csak tudom, néha kiengedve, hogy végignyalhassak rajta.
- Brian… - zihálja egy idõ után figyelmeztetõen, és megpróbál felhúzni, de leintem, és hagyom, hogy a számban menjen el, így nem maszatolja össze magát. Kissé köhécselve emelem fel a fejem, miközben szépen visszacsomagolom, és már állnék fel, hogy kimenjek öblíteni, mikor magához ránt egy csókra, nem törõdve a saját ízével.
- Te aztán tudod, milyen egy jó buli – vigyorodik el, én pedig viszonozva azt, végre kinyitom a fülke ajtaját.
- Pedig ez nem szokásom – felelem, majd a csapnál rendbe rakom magam, és visszamegyünk a többiek asztalához. Megisszuk a maradék innivalónk, táncolunk még kicsit, és végül hajnali egy körül elköszönünk. Neki meló van holnap, nekem pedig Markussal találkozóm, egyikre se kéne holtkómásan odaállítani.

~oOo~

- Tehát akkor megbeszéltük? – vigyorog rám a papírok fölött Markus, én pedig lelkesen bólogatok. Hihetetlenül könnyû, és szórakoztató együtt dolgozni vele.
- Szóval akkor kezdésnek csak a márkajeleket rakjam rá valahogy stílusosan az atlétákra, aztán késõbb sortokat is tervezzek hozzá, ugye?
- Pontosan, perpillanat ez a terv. Viszont bármelyik nap jöhet új megrendelés, remélem nem baj, ha rögtön zaklatlak vele.
- Természetesen örülnék neki, és még egyszer nagyon köszönöm a lehetõséget!
- Áh, nagyjából te mentettél meg engem, de ha nagyon hálásak akarunk lenni, legyünk Swannak, õ hozott össze minket – nevet fel, én pedig egyetértõen bólogatok, majd az órára téved a tekintetem. Már három is elmúlt, alaposan elszaladt az idõ, de legalább mindent megbeszéltünk, a próbaterveimmel pedig elégedett volt.
Korog a hasam, így társaim összeszedését Mikenál kezdem, biztos tud valami finomat dugni az orrom alá.
- Akkor ha mindent megbeszéltünk, én megyek is, nem zavarok tovább – állok fel, õ pedig biccent, majd pár részletet tisztázva, kikísér az ajtóig.
- Vagy inkább az erkélyen engedjelek ki? – vigyorog rám, én pedig jókedvûen megingatom a fejem, és búcsút intek. Swanson ötkor végez, így a fiúkkal azt beszéltem meg, hogy a téren találkozunk fél hatkor. Mike nem tudja még az infót, így jó is, hogy megyek hozzá ebédelni.

- Plusz szõke, és még jól is néz ki… - röhög fel Mike, majd gonoszkodva hozzáteszi. – És több mint egy fejjel nagyobb nálad!
Duzzogó, mérges pillantást vetek rá, de inkább nem mondok rá semmit. Tény, hogy Swanson nagyobb nálam, de ez marhára nem érdekelt, miközben beszélgettünk. Túl jól éreztem magam ahhoz, hogy zavarjon, ráadásul ezzel a négy idiótával se állnék szóba, ha minden magas embert elkerülnék.
- Ma este megyek találkozni vele a boltba, tudjátok, az MH-hoz, amire annyit csorgattuk a nyálunk – folytatom, ahol abbahagytam.
- Ne bassz… és mit csináltok ott? – vonja fel Ty a szemöldökét.
- Nem azt! – vágom rá nyelvet öltve. – Azt mondta szerez nekem egy fekete szépséget! – Pontosan tudják, mirõl beszélek, mindenkinél többet hallgatták a cipõrõl szóló ódáimat.
- Nézd, Brian, én nem mondom, hogy félreismerted, vagy valami, de biztos, hogy ez biztonságos? – szólal meg Tom, aki nagyjából a fõnökünknek mondható.
- Nem vagyok rossz emberismerõ, ne aggódj – vigyorgok rá. – Amúgy is meg tudom védeni magam – vonom meg a vállam, majd közelebb lépek a ház széléhez, aminek a tetején eddig társalogtunk. – Verseny a kikötõig?

~oOo~

Este hatra a Mary és Herryson sarkán vagyok, cseppet se leplezett izgalommal toporogva az üzlet elõtt. Lent vannak a rácsok, de még fény szûrõdik ki bentrõl.
- Hahó, van itt valaki? – szólalok meg fennhangon, és nem kell csalódnom, a következõ pillanatban Swanson jelenik meg. Még mindig szívdöglesztõen néz ki, de khm… nem ez a lényeg. Mármint nem mondom, hogy nem élveztem a csókot, meg a beszélgetést, de nem képzelek túl sokat a dologba, amíg nem tudom, õ mit akar.
- Azt hittem már nem jössz – mosolyodik el, és felengedi a rácsot annyira, hogy átslisszoljak alatta, majd vissza is ereszti, és az ajtót is bezárja.
- Mondtam, hogy jövök – felelem sokatmondó mosollyal, de a következõ pillanatban már a bolt kínálatát bámulva nyáladzom. Hát igen, tudnék mit vásárolni, ha kicsit több nulla lenne a bankszámlámon.
- Gyere! – kapja el a kezem, és kezd húzni maga után. A raktár elõtt kissé vonakodni kezdek, eszembe jut, miért aggódott Tom, de õ lazán betol. - Nyugi, semmi nemi erõszak nem lesz – simít a nyakamra szelíden, és el kell ismernem, hogy talán nem is lenne az erõszak… De aztán összeszedem magam, és kiverem a fejembõl a most nem odavaló gondolatokat.
Õ pedig benyúl a pult alá, és elõhúz egy Nike dobozt, és már ennyibõl ráismerek szívszerelmemre, és egész testemben megdermedve meredek rá. Felnyitja a dobozt, én pedig a számat is eltátom.
- Ez most komoly? – kapom kézbe az egyik párt, áhítatos képpel. Biztos voltam benne, hogy sose lesz ilyenem, ha csak nem hunyászkodom meg, és kuncsorgok anyáméknál érte, de akkor már inkább futkosom mezítláb.
- Persze, hogy az, komoly fiatalember vagyok - könyököl a pultnak. - Adjak hozzá táskát is? - húz egyet elõ maga mögül, én pedig még nagyobb szemekkel pillantok rá.
- Nem tudom, hogyan háláljam meg. Még csak egy napja ismersz, és máris…
- Ajándék lónak ne nézd a fogát! Apám mindig ezt mondta. Csak fogadd el és élvezd ki, amíg tart.
- Köszönöm! – lágyulok el boldog mosollyal, majd hagyom, hogy segítsen elcsomagolni, és táskába dugni. Komolyan mondom, a végén még félni fogok a használatától, annyira becsben fogom tartani. Bár igaza van, ki kell éveznem! Majd bejáratom még pár verseny során vele!
- Volna még valami – szólal meg, én pedig kíváncsian pillantok rá. - Az egyik srác, akit ismerek, felsõruházatot tervez, pólók, atléták, olykor kiegészítõket, és szüksége volna egy profi dizájnerre, a cuccait itt szoktuk árulni szezonálisan. Eddig mindig leváltotta az emberét, mert sosem volt fejleszthetõ az illetõ, nem tudott a lehetõ legjobban együttmûködni vele. Ha volna kedved, és idõd, beajánlanálak neki, de persze referenciamunka kell, de kimagaslóan jó a fizetés, abból minden hónapban vehetnél magadnak egy ilyet, ugyanis az az eszelõs ezer projekten dolgozik, sok a bevétel. Szerintem jó csapat lennétek.

Döbbenten meredek rá, ez már enyhén szólva túl sok a jóból, nehezen tudom elhinni, hogy velem történik meg. Mégis, amit mond, az olyan ajánlat valakinek az én szakmámban, amiért ölni tudnának.
- Huh… hát, nem is tudom, mit mondjak – préselem ki magamból. – Mármint hallod! Aranyba foglalnám a neved, ha sikerülne beajánlanod egy ilyen melóba!
- Akkor kérem azt az aranyozást, mert holnap beszélek is a haverommal! – vigyorodik el, én pedig hasonlóan széles, hálás mosollyal viszonzom.
- Nagyon jól jönne egy ilyen meló! Viszont ezt már muszáj lesz viszonoznom! – jelentem ki, ellentmondást nem tûrõen bökve rá az ujjammal.
- Nem tesz semmit, csak versenyezz még velem párat – vonja meg a vállát, de én csak megingatom a fejem.
- Az alap, de legalább egy vacsira hagy hívjalak meg! – makacskodok, õ pedig erre már lelkesen rábólint.
- Azt elfogadom – egyezik bele szóban is, én pedig boldogan állok neki agyalni, hova is mehetnénk.
- Tudok egy nagyon jó helyet, ahol isteni a hamburger, tele van zöldséggel, meg friss a hús! Az egyik haverom vezeti, legalább neki is bemutathatlak, szinte olyan õ is nekem, mint a testvérem, ahogy a többiek is – dumálok vígan. – A mos jó? Végeztél?
- Felõlem mehetünk akár most is, és az a hamburger jól hangzik – feleli, majd mikor felkaptam a cipõmet rejtõ táskát, a hátsó kijárat felé int. – Hátul menjünk ki!

Kint aztán megvárom, hogy rendesen bezárjon, aztán pedig összevigyorgok vele. Nem is kell mondania semmit, felveszem normálisan a táskát, hogy még véletlenül se ejtsem el, majd szinte egyszerre lendülünk neki, hogy feltornázzuk magunkat a tetõkre. Én az egyik méretes kukáról ugrom fel a tûzlépcsõre, õ viszont szinte helybõl ugrással el tudja kapni az alsó fokát, és hamarosan már egymás mellett állunk legfelül, a lassan sötétedõ várost figyelve.
- Nem mond, hogy most is verseny legyen, nem tudom hova megyünk – jegyzi meg, én pedig felnevetve lódulok meg a helyes irányba.
- Csak tartsd a tempót! – kiáltok vissza neki, de nem is kell többször mondanom, máris a nyomomban van. Magabiztosan ugrálok tetõrõl tetõre, ez most nem olyan durva menet, szorosan állnak egymás mellett a házak, szinte egészen a célunkig. Nem is hajtom túl magunkat, csak élvezem a tempót, és hogy õ is ugyan olyan lelkesen halad mellettem. Végül párkányokon lassítva a lefele menetet, landolok a kajálda mögötti sikátorba, egyenesen a kint cigizõ Mike orra elõtt.
- Oh, hogy az a… - bukik ki belõle ijedtében, majd nyom egy barackot a fejemre büntetésként a szívbajért. – Komolyan kapsz egy csengõt, hogy halljuk, ha jössz! – morogja, majd az idõközben szintén megjelent Swansonra téved a tekintete, és rögtön tudja, kivel van dolga. – Áh, a cukros bácsi! – vigyorog rá a kezét nyújtva, mire Swanson értetlenkedve húzza fel a szemöldökét, de azért bemutatkoznak. – Már hallottunk rólad, konkrétan egy színi elõadás keretein belül, ráadásul ahogy látom, sikerült megszerezni Brian szíve vágyát – fejti ki a bácsis megszólalását.
- Nem is volt elõadás – húzom el a számat, majd mikor vigyorogva odatátogja Swansonnak, hogy díjat érdemelt volna, inkább megragadom az utóbbi kezét, és kihúzom az utca felé. – Stílusosan, elölrõl megyünk, és remélem nem lehet majd panaszunk a kiszolgálásra! – szólok még vissza a vállam felett barátomnak, aki röhögve sétál vissza a kajáldába.

- Szóval meséltél rólam? – vigyorodik el Swanson is, mikor már bent ülünk egy kétszemélyes boxban, a hamburgerünkre várva, az italunkat kortyolgatva.
- Csupa rosszat – vágom rá kihívó mosollyal.
- És mi van, ha mind igaz? – száll be a játszmába. Imádok vele flörtölni, tényleg elkezdett nagyon komolyan érdekelni.
- Nem feltétlenül bánnám… - felelem sokatmondó pillantással, mire jókedvûen felnevet, de be kell rekesztenünk a dolgot, mert hozzák a kajánkat.
- Jó étvágyat az uraknak! – vág nagyon komoly képet Mike, majd szavaihoz nem illõ vigyorral távozik, miután ösztönzésként seggbebillentettem.
- Tényleg minden barátoddal ilyen közel álltok egymáshoz? – kérdezi, én pedig meleg mosollyal bólintok.
- Õket mondanám a családomnak, mert az igazi kicsit… hát, nem felhõtlen a viszonyunk – mondom eltöprengve, bár mesélte, hogy neki nincsenek is rokonai, így kissé szégyellem magam, hogy én meg panaszkodom rájuk.
- Ha a többiek is ilyen jó fejek, meg idióták, biztos nem unatkoztok – vigyorodik el, mintegy jelezvén, hogy neki nem gáz az elõbbi téma se.
- Hát, Mikeal hasonlítunk egymásra a legjobban, de nem, sose unatkozunk. – Ezzel egy idõre lezártnak tekintjük a beszélgetést, és jóízû falatozásba kezdünk, majd mikor fogyóban van az étel, felhoz egy másik témát.
- Amúgy holnap felívom akkor a haveromat. Referenciamunkád akkor gondolom van, ugye?
- Elég sok munkám van, de… nem tudom mit lenne érdemes megmutatni – gondolkodok el aggodalmasan, majd kérlelõ kiskutyaszemekkel pillantok fel rá. – Nem segítenél? A lakásomon vannak a terveim, kész munkákkal együtt, jó lenne, ha valaki véleményezné és választana közülük.
- Felhívsz a lakásodra? – vonja fel a szemöldökét, én pedig halkan felnevetek.
- Egyelõre nem keringõre… - felelem, kihangsúlyozva az egyenlõrét. – Segítesz?
- Persze, szívesen!
Elégedetten mosolyodom el, majd ahogy befejeztük a vacsit, kifizetem Mikeot, és indulunk is. Ezúttal is a házakon közelítjük meg a célállomást, bár az utcai lámpák ide alig felérõ fényében ez már kevésbé biztonságos. Még a cseppet se biztonságosnál is rosszabb.

Mindenesetre baj nélkül érünk a harmadik emeleti lakásom elé, de mivel nem hagyhattam nyitva az erkélyem, kénytelenek vagyunk a lépcsõházat használni.
- Bocsi, kissé nagy a rumli – szabadkozok, ahogy beeresztem. Valóban káosz van, de a rajzcuccaim, ruhaterveim és az anyagaim teszik ki az egészet, ugyanis rendben nem tudok dolgozni. Kíváncsian jár körbe, míg én felszabadítom a kanapét, hogy leülhessen rá, kezében a sok mappám egyikével.
- Azta, õszintén mondhatom, hogy tehetséges vagy! – füttyenti egy idõ után, én pedig boldogan huppanok mellé.
- Köszi – csúszom mellé egészen, hogy én is láthassam amit éppen néz, és szépen véleményeket és történeteket is fûzök az aktuális tervekhez, amikhez ér. Nem is tudom mennyi ideig folytatjuk ezt, néha félrerakva egyet-egyet, amit szerinte a leginkább érdemes lenne megmutatnom.
Közben a közelinél is közelebb kerülök hozzá, és egyszer csak azon kapom magam, hogy szaporán dübörgõ szívvel nézek vele farkasszemet, alig három centi távolságról.
- Keringõ? – suttogja a számra, én pedig nagyot nyelve bólintok.
- Mehet – lehelem, mert a fenébe is, piszkosul vonzódom hozzá!
Már csókoljuk is egymást, és a következõ pillanatban jólesõ nyögéssel honorálhatom, hogy végigdönt a kanapén. Egyik kezemmel a tarkójánál túrok a hajába, hogy még közelebb húzhassam magamhoz, a másikkal pedig a hátára simítok a felsõje alatt, míg õ is a pólóm alá indít felfedezõutat azzal a kezével, amelyikkel nem a fejem mellett támaszkodik.

- Minek zártad be megint az ajtót, ha úgyis itthon vagy?! – csattan egy nõi hang az elõszoba felõl, mire kijózanodva rebbenünk szét. Swanson értetlenkedve húzódik a kanapé másik végére, és látom rajta, hogy rögtön félreértette a dolgot, így mikor a hang gazdája eléggé illuminált állapotban beszambázik a nappaliba, rögtön tisztázom a helyzetet.
- Swanson, õ itt a húgom, Rita – állok fel, hogy elkapjam az említettet, mielõtt eltaknyol az egy lépcsõnyi szintkülönbség miatt. – Rita, õ itt Swanson!
- Jaj, értem, hello!  – áll fel õ is, hogy a kezét nyújtsa neki, de drága húgom segg részeg, és lehet még szívott is valamit, mert csak kacarászva bámulja a kezét egy darabig, majd mikor Swanson tétován húzná vissza, elkapja, és kirántva magát a kezeim közül, a mellkasának csapódik.
- Szeva, szépfiú, téged még nem láttalak erre! Nem akarsz maradni éjsza…
- Rita! – húzom vissza húgomat, majd inkább lenyomom a kanapéra, nem úgy tûnik, hogy képes egyenesben maradni. – Sajnálom – fordulok Swanson felé, szégyellem magam elõtte a helyzet miatt, de csak mosolyogva ingatja meg a fejét, jelezve, hogy semmi baj.
- Ugyan. Azt hiszem most jobb lesz, ha megyek. Persze ha kell segítség hozzá…
- Nem, ne aggódj, van tapasztalatom benne! – hárítom sóhajtva, majd az ajtóhoz kísérem. – Köszönök mindent! – mosolygok fel rá.
- Nem tesz semmit, és akkor holnap hívlak a munkával kapcsolatban – viszonozza, majd miután pár pillanatig hezitálva ácsorgunk egymással szemben, és végre én is mozdulnék, lejjebb hajol, hogy csókot nyomjon a számra. Felragyogó mosollyal nézek rá, majd ahogy kifordul az ajtón, búcsút intek neki.
- Óóóó… tehát itt töltötte volna az éjszakát, csak nem velem! – csuklik fel mögöttem egyetlen húgocskám, mire sóhajtva zárom be az ajtót, és készülök neki a nem túl problémamentes estének. Végzõdhetett volna jobban is…