 Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anna-nak az elrablója
Hogy mi a frász hozott engem erre az istenverte meleg és ráadásul rohadt napos helyre? Őszintén? Nem tudom. Tény, az elején úgy indult, hogy csak a saját városkámban vadászok a kijelölt személyre. Szépen eltettem a nagy összeget a kinyírásért, és már csak végre kellett volna hajtani a likvidálást. Istenem, hogy miért nem vágtam el a torkát még aznap! Merthogy a következő napon délelőtt felszállt egy repülőre, és Olaszországba utazott. Hogy az EGK-ja simúlna ki! Szóval összepakoltam, és én is felszálltam, majd le, és itt vagyok valahol az olasz cssizma egyik szélén, és a tengerparti apartmanból nézelődök kifelé. Még jó, hogy aki felfogadott, annak pont itt van egy kis vityillója. Szerencse talán. Igaz, nem tudom, hogy meddig leszek, mégis csak egy hátizsákot hoztam magammal, meg egy kis övtáskát, és ezzel le volt tudva a nagy utazás. Nem szuvenírt vásárolni meg fényképezgetni jöttem én ide. Dolgozni. Hogy a fene essen abban a szerencsétlen emberber! Szarjon sünt! Lezuttyanok egy székbe, és a kisbárból kivett üdítőt iszom. Amíg ilyen világos van, nem tudok semmit tenni. Felhívom az egyik itteni ismerősömet, akivel nagyon régen jóban voltunk, és pár fegyvert kölcsönzök tőle gyorsban, majd elémegyek a kis településbe, hogy ott átvegyem őket. aztán a városban flangálok, mert ha már ottvagyok, körbenézek, hogy miket lehet itt kapni alkatrészeket és cuccokat. Végül mégsem veszek semmit. Rettentő hőség van, és legszivesebben még a bőröm is lenyúznám, de azt hiszem rajtam már semmi sem segít... hacsak...
Egy óra múlva valami felfújhatós gumimatracon fekszek, méghozzá a tengeren! Na, ilyet sem pipáltam még, de fél liter naptej után azt hiszem nem égek le. Bár a bőröm kissé kreol, ezért alapból nem hiszem, hogy hűde pecsenye lenne belőlem. Szépen ringatózok a vizen, és lehunyva a szemem még nyugodtan pihenni is tudok. Alig lehet két óra, csak az idegbeteg idősek vannak kint, akik aparton sülnek ráncosra, meg a kis plázarusnyák, akik echte a barnulás miatt jöttek ide, mintha otthon a kertben kifeküdve nem tudnának lebarnulni, illetve szarrá égni...
Ahogy lustán nézem az embereket a napszemüvegem mögül, valami fura villogást is látok. Hunyorítva fókuszálok lustán, mert el kell ismernem ez a déli lustálkodás kissé fáradtá tett, és valami gépet látog villogni. Fényképeznek? A szemöldököm is összeszalad, és ahogy a gépet az illető elveszi az arca elől, jól megnézem magamnak. Hosszú szőke haja van, és még ide is látom, hogy milyen vakító kék a szeme... Vékony alakja van, ahogy elnézem, bikini van rajta. Talán csak fényképező nyaraló, de... ugyan melyik turista járkál speciális lencsékkel felszerelve, extra fényképezőgéppel, amihez még nyakbaakasztó szar is van, meg tok és franc... na jó. Ez vagy lesifotós, vagy ez a munkája, és nekem van üldözési mániám. De akkor miért engem fényképez? Mégis a kék szempár fürgészve jár körbe, és csak rajtam állapodik meg.
Idegesítő.
Feltápászkodok a matracon egyensúlyozva, vagy a tekintete elől szépen, szemüvegben, és a vízbe siklottam. Gyanítom olyan ugrással tűntem el, mint egy nagymacska, szóval ezzel csak még jobban magamra vonzottam a tekinteteket, de nem érdekel. A víz alatt úszok néhány métert, majd alulról kezdem a part felé vonszolni a matracomat, és mikor kiérek, előbb kicsapom azt a partra, majd afejem kissé megrázom, és a hollófekete tincseket hárasöpröm, hogy ne az arcomba csöpögjön. Minden tagomról csorog a víz, mellkasomon, hátamon... és tulajdonképpen élvezem, hogy csak egy rövidnadrágban vagyok, hiszen látható így minden kidolgozott izmom, ráadásul még vízzel is van szépen felturbózva... néhány lomha tekintet kereszttüzében távozok a partról, kezdenek sokan lenni.
Ledőlök egy délutáni szunyára, ha már így ittvagyok, meg az időeltolódás miatt is kicsit pihenek. De ha fizetnének, akkor sem bent. Kint a minimedence szélénél lévő függőágyban vágom magam hanyatt, és már-már dorombolva élvezem a limonádét elalvás előtt. Aztán a fák árnyékában, kellemesen lehűtve elszundítok.
Már szürkül az ég, amikor felébredek. Kényelmes tempóban készülődök, megint vászon rövidnadrág, valami sötétebb színben, meg fekete hawaii-ing, és fésülködés után már kész is vagyok. a nadrágom zsebébe teszek egy kis bicskát, majd övtáskát ragadok, és a hamis igazolvánt, meg papirokat, pénztárcát és kulcsokat pakolom bele, meg némi kacatot, és elmegyek a parti bárba. Ott ül az illető, akivel végeznem kell. Nem is tétovázok, körbelesek, majd odaülök mellé. Beszédbe elegyedek vele, ésegy óvatlan pillanatban olyan mérget szórok az italába, ami 12 óra alatt felszívódik, és minden nyom nélkül eltűnik a szervezetből. Igaz, hogy kell egy fél óra, míg hatni kezd, addig is lassan elálmosodik, de legalább nem itt nyiffan ki. Aztán nemskára fel is kel az asztaltól az illető, és kissé kómásan el is támolyog, én meg hátradőlök.
És meglátom megint a csajt, aki dél körül a parton fotózott. Most már több ruha van rajta, de felismerem. Szőke haj, és az a bizonyos kék szem... és hiába próbálok másfelé nézni, mindig felé kell pislantanom, hogy néz-e, vagy megörökít-e engem. Most egy feleakkora gép lógott a nyakában, amit néha felkapott, és kattintgatta, de ahogy meg tudtam ítélni, nem én voltam a fő cél. Mivel az álcázás mestere volnék vagy mi, úgy tudtam figyelni, hogy nem láthatta meg, vagy csak igen néha.
Azt hiszem, negyed óráig bírtam. Ő nem igen hederített rám, bár elkaptam időnként a tekintetét, mégis inkább csak ivott a pultnál valami limonádé félét, és kattogott, mosolygott, meg a pultossal beszélgetett. Én meg mindenképpen tudni akartam, hogy engem üldöz-e, vagy csak a nem létező véletlen műve az egész. De ha itt vagyok, ő mit keres itt? Én a parton is. eltűnődtem, hogy vajon a reptéren is ott volt-e, de nem rémlett, pedig jó megfigyelő vagyok. Végülis ha engem követ, nem bizonyíthatja, hogy énöltem meg azt a palit, hiszen egyszerűen álmos lett. Most lehet hét óra, lefekszik, és jó eséllyel hozzá is csak kilenckor jár a takarító, addigra meg már nem tudják megállapítani, hogy mi okozta a halálát.
Gondolkozzunk logikusan. Bizonyíték ellenem nincs. Legfeljebb sejthetik, hogy én lehettem az, akinek a nevéhez annyi de annyi vér tapad... Nem tudom eldönteni. A józan ész vagy a paranoia erősebb? Hosszú tincseimet hátrasimítom, és próbálom a dolgokat átgondolni. Ráérősnek akarok tűnni, de azért... Lassan esteledik, és a kiscsaj úgy tűnik, hogy jól érzi magát. Én meg egyre idegesebb leszek. Vajon ha elmegyek, ő is elmegy? Ez ékesen bizonyítaná, hogy követ. De nem tudom... a pasit elintéztem, mostanra már tuti kinyúlt, szóval bizonyíték nincs... Megdörgölöm az arom.
Döntöttem.
Mielőtt még az időtől még jobban meghülyülök, meg ettől az egésztől, a legjobb, ha elviszem valahova, és csendben őt is elteszem láb alól. Vagy... csak túszul ejtem, és ki tudja..
Agyamra ment a meleg...
Felállok az asztaltól,de a lány nem mozdul. Kicsit kételkedem, hiszen nem tudom, hogy miért van itt, meg kivel... de nem érdekel. Elhatároztam, megcsinálom. Eltávolodok a bártól, és néhány méterrel arrébb megállok, mintegy spontán nézelődve, és várom, hogy végezzen. Nem is kell sokat várnom, szinte a gynúmat igazolandó fél óra múlva a lány is megjelenik, és én nem is várok sokat. A sötétben nem nehéz lopakodnom, fél életem ebben a homályban töltöttem, szinte halált megvető csendben kerülök a lány mögé, majd egy ügyes mozdulattal elkapom a kezét, és hátratekerve magamhoz húzom, közben ugyan azzal a mozdulattal egy vattacsomót nyomok az arcába, és örülök, hogy ijedtében kapkodja a levegőt, mert így hamarabb elernyed karjaimban, és könnyű a dolgom. Ahogy eszméletét veszti, szépen a karomba fektetem, és ráérősen indulok a házba. A homályban annyira szép arca van, és hát most esik le, hogy közelről tulajdonképpen most látom először. Aranyos a csaj, és meglepően őszinte arca van, szinte egy rezdüléséből meg tudnám mondani, mire gondol. És olyan könnyű...
A házba érve egy olyan székhez kötözöm, amelynek a támláját le is lehet dönteni, a szemét és a száját is bekötöm, nem tudom, miféle hisztérikával ébred majd fel. Aztán spagettit melegítek, eszek, és kicsit ledőlök, hogy pihentebben beszélhessek majd a lánnyal. De csak nem tudom lenyomni a szemem, mindig valahogy felpattan. Felülök, és a csajt nézem. Tulajdonképpen egész helyes. Megakad a tekintetem a gépén, s bár nem igen értek ezekhez a digitális kütyükhöz, mégis elfog a kíváncsiság. Most ugrik a majom a vízbe! Leveszem szépen róla, majd bekapcsolom. Halk pittyenéssel kapcsol be, és annak ellenére, hogy a kijelzőhöz nem kelll fény, a kislámpát felkapcsolom a szobában, s így kicsit fényesebb lesz minden. Egy ideig csak a megfelelő gombot keresem, s közben mindenféle fények halványulnak, meg villannak fel, és pont amikor azon vagyok hogy jól földhöz vágyom ezt a szart, beugranak a képek. Kíváncsiságom mindig is öriásivá tudott dagadni, ahogy most is, és szépen elkezdek lapozni közöttük. Többszáz kép virít ebben a miniszarban, és be kell látnom, hogy nem utánam koslatott... vagy... Nagyon sok kép van vagy hat emberről itt, talán több, vagy kevesebb, nem izgat. Isznak, meg úsznak, szalonnát sütnek, alszanak, vigyorognak, vásárolnak... aztán tengerparti képek, és ott vagyok én a matracon, meg ahogy a vízbe ugrok... egy pillanatra elégedett vagyok azzal, amit látok, mert ahogy elnézem, gyönyörű ez a kpép, de egómat félretolom, és továbbkattotgok. Nem sokára bogarak is előkerülnek meg a parton is látható minihalak, és úszógumis alakok, és hopp, esti képek. A bárban, ahogy belépek, majd némi társaság, és újra én... ez nekem már totál káosz. Most akkor engem követ, vagy csak véletlen? Ha csak turista, miért éppen engem örökít meg? Nincs elég pancser odakint? Felmordulok, és kikapcsolás után leteszem a gépet. Idegesítő. Alig várom, hogy felkeljen. Hogy mit mondok neki? Pf... Kettőt és könnyebbet!
Előveszek egy szál cigarettát, és lassan elszívom, lustán nézegetve a tekergő füstöt a levegőben, nézve a felizzó parazsat, és így lassan megnyugszom. Ha más nem, akkor megölöm, és kész. Idegesen pillantok a szőke buksira. Nem... Nem jó.
Éppen elnyomom a csikket, amikor halk nyöszörgést hallok a szék felől. Nem mozdulok, csak hallgatom, hogy vajon felkel-e, vagy... Ugyan, aki nyög, az felkelt. Talán a feje fájhat. Ez a lötty amivel elaltattam lehet erős volt. Halkan felállok, és imádom, hogy nem nyöszörög össze-vissza a kanapé ezért. A lány elé állok, és nézem az arcát, amire kiíródott a zavar, meg talán a félelem, nem tudom. Nem látom a szemét. Némi tűnődés után kezemet az övére teszem, ezzel magamra vonva a figyelmét. Megvárom, amíg kicsit fókuszál hasztalan, keresve bekötött szemmel, és halkan megszólalok.
- Ha megígéred, hogy nem csinálsz butaságot, leveszem a két kendőt.
Hangom halk és színtelen, érzelemmentes, hiszen mit is kellene elárulnom? Kifejezéstelen arccal várok, amíg lassan, bizonytalanul bólint, én meg egy pillanat után lassan leveszem a szeméről a kendőt meg a száját is kioldom. Nincs erős fény, ennek ellenére sokat pislog, de legalább látom a szemét. Zavart, talán kicsit megijedt, bizalmatlan, és engem méreget. Én nem szólalok meg, megvárom, amíg ő szól, addig is jól megnézem magamnak, és figyelem a reacióját, hogy vajon megismer-e, tudja-e ki vagyok. És lám, pár pillnaat után a felismerés is átvillan rajta. Oké. Most már csak meg kell tudnom, hogy miért fotózott le. Én semmit magamról nem mondok, de ő nyugodtan mesélhet, de csak halkan, mert újra visszateszem a kis kendőket. De azt hiszem, ez az arcomról is lerí. Egyik szemöldököm kérdőn felvonom. Remélem, hogy nem kellesz többet mondanom.
|
