Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

1. 2. 3. 4. 5. <<6.oldal>> 7. 8. 9. 10. ... 13

Laurent2010. 07. 13. 21:33:09#6051
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Hyoutól


A fürdőben voltam, és leengedtem a vizet a kádból, amikor az ajtó előtt elment valaki. Először az fordul meg a fejemben, hogy egy kommandós, vagy rendőrség, majd magamon nevetve elhessentem a gondolatot. Az nem a hűtőben kutakodna, illetve igencsak kizártnak tartom, hogy kiéheztetik a kopókat a renőrőrsön. Nevetésges.

De ezek szerint a lány felkelt, és járni is tud, tehát neki is használ a Hyou módzser, mármint a hideg vízbe dobni- persze itt csak tettem, meg borogatás. Elhajítom a szivacsomat, amivel a kádat pucoltam ki, (ezek a hülye mániák) és a konyha felé indulok, utána.

Megtámasztom magam az ajtófélfánál, és nem mozdulok. Ha beljebb megyek, még el talál mászni a szobájába, pedig tulajdonképpen örülök, hogy kimozdul végre a szobájából. Állok, egyik vállam a keretnek támasztva, és nézem, ahogy felibolyog a pultra, és megbeszélni magával, hogy többet ide nem jön. Nem tudom, hogy csak azért, mert elrabolgatják itt mindenféle emberkék a turistákat, vagy mert leégett... de hát leégni otthon is le tud... Ez a lány!

Figyelem, ahogy pakolgatja magára a jeges törülközőt, és azért örülök, hogy ilyen hamar magához tért. Szeritem még a feje sem fájhat annyira, inkább csak szédülhet, hiszen a pirula sokáig hat, hiszen egy olyan rinocérosz, mint én, is olyat szed, és tudom, hogy még a migrénemet is elűzi. Vagy azért is imbolyog, mert erős volt a bigyó? Passz... Nem csodálkoznék.

Majd hirtelen felpattan a szeme, rám néz, és elsuttogja:

-Sajnálom...

Felszalad a szemöldököm, bár ezt nem látja, mert újra le becsukta a két égkék szemét. Nem értem őt. Közben meg folytatja a jég pakolgatását, én meg ott állok őrt az ajtóban, hiszen nem tudom, mikor fog lefordulni a pultról, és innen nagyobb az esély arra, hogy talán még el is kapom, mint mondjuk ha a fürdőben vagyok.

Egyszer tényleg elindul lefelé, ám mielőtt még eldönteném, hogy ugorjak-e vagy sem, a saját lábán indul el a hűtő felé, és jég után kutat. Szólnék neki, hogy a kinti minibárban van még, hiszen az italba is onnan szoktam tenni, és az ottani jéggyártó működik is, de... megint felnéz, és elröppen a gondolat. Belenéz a szemembe, és pukk! Aztán ki is sétál a konyhából mellettem, ráadásul úgy, hogy nem is remeg közben, s ez határozottan jó jel már a tegnapihoz képest. Árnyékként követem, cask tudnám, hogy miért viselkedek úgy mint egy csicskás, hiszen nem mondott semmit sem. A szobájába megy, és én a halk lépteimmel oda is belépek utána, de amilyen lendülettel halkan betettem a lábam, ugyanazzal kihőköltök. A szívem lecsillapítom, mielőtt még a ketyegésre figyelmes lesz, és inkább csak az ajtó melletti üres falrésznek dőlök, karba fonom két kezem, és úgyvárom, hogy mikor végez.

Időnként persze kénytelen vagyok lopva belesni, hiszen olyan csendben tud tenni-venni, azt hiszem, hogy megnt elájult, én meg itt álldogálok az ajtaja előtt.

Anyám, hogy valaki hogy lehet ennyire kívánatos!

Hallom a halk kattanásokat, és megint belesek, derűsen szemlélve, ahogy fényképezget. Azt hiszem, ez határozottan jó jel. Hiszen mennyi képe volt, és szerintem tegnapelőtt érkeztek, és egy nap alatt párszáz kép... Azért nem semmi! Szóval ha úgy vesszük, a madárka halkan fütyülget magában, amikor a tulaj.. illetve az ideiglenes tulaj mondjuk alszik, vagy nincs otthon.

Aztán egyszercsak kiviharzik mellettem a szobából, és eltűnik a terasz felé, én meg nem sietősen ellököm magam a faltól, és utána sétálok. Újra eszembe jut, hogy a jég ott van a kicsi bárban, de hát... úgyis mindegy.

Kint a törülközőket felakasztja, és a szárazakat beviszi, majd kijön, és egy pillanatra elnyúlik azon a széken, amin én pihentem délután... A székhez sétálok, csak hoyg megnézzem, most rosszul van, és azért pihent le, vagy csak egyszerűen elfáradt, és pihen? Közben megint csak elkalandozik rajta a tekintetem, de csak egy pillanatra, mert megmozdult, és a következő pillanatban feláll.

És megint bocsánatot kér. Hát ez fenomenális!

Besétál a nappaliba, én megint csak követem, és nézem, ahogy leül, mintha csak egy sárkányokkal teli fészekbe ülne, majd eldől, és újra elpihen. Elmosolyodom. Ilyenkor, amikor alszik vagy pihen, annyira édes...

A minibárhoz lépek inkább, és kiveszem a jeget, majd a törülközőjét elveszem, és beleszórom a kockákat, és szépen lassan a fejére biggyesztem.

-Ne kérj már annyiszor bocsánatot, mert azt fogom hinni, hogy te vittél el, és nem fordítva...

Micsoda nagy poénmester vagyok! Mégis a hangom derűs, és talán ha most rámnézne, mosolyogni is látna, de úgy... egy olyan kicsi, nagyítóval látható, pozitív görbét. A konyhába megyek, és mivel mezítláb vagyok, úgy közlekedek, akár egy kísértet, majd ott pohárba teát öntök, kancsóba hideg vizet, majd mind a kettőt kiviszem a nappaliba, és leteszem mellé.

-Ezeket nem mérgeztem meg, hiszen halálodból semmi hasznom nem származik. Tényleg nincs szándékomban eltenni téged láb alól. Kimehetsz te is vízért, de.. ahogy gondolod.

Azzal megfordulok, és a konyhába megyek, hogy magamnak készítsek teát. Közben felkapcsolnám a légfrissítőt, de nem megy. Valami nem stimmel.

A teavíz felforrt, mentát teszek bele, pár tonna cukrot, és bögrébe leöntök magamnak egy keveset. Aztán újra a nappaliba mentem, és a kanapé melletti fotelba ültem, magyarán oda, ami a lehető legközelebb volt hozzá. Sokáig csend volt, és kezdett szürkülni, szóval előkapartam még pár gyertyát, és meggyújtottam őket. Tudtam, hogy figyel, és hogy gyanakvó a tekintete, ki tudja, miket képzelgett össze-vissza, mert én kivételesen igyekeztem megakadályozni a fantazmagóriáimat. Majd két égő gyertyával odamentem a kisasztalhoz, és letettem őket.

- Mielőtt még elszalad a fantáziád, közölném, hogy nincs áram. És ennyi az összes gyertya itt.

Ergo pár óra múlva halál sötét lesz itt... Muszáj volt beleinnom a tűzforró teámba, hogy a kissé megégetett nyelvem észhez térítsen. Mert a mostani ,,nyálas” sötét helyzet nem izgat túlzottan, de hogy a vaksötétben ketten leszünk, és nincs áram... Most azt hiszem kezdem érteni, hogy annak idején miért volt annyi gyerek a háznál. Mit lehet vaksötétben csinálni?

Az meg csak hab a tortán, hogy a lány újabb öltözék kombinációja fejfájdítóan csalogató, mintha csak... hogy csak na!

A következő fél óra csendben telt el. Nem szólaltam, és a lány sem szólt, nem tudom, hogy elaludt-e, mert arcára nem látok, és amúgy is a halvány pislákoló fénynél nem lehet túl messzire ellátni. A félhomály leereszkedett a szobára, és a csend is olyan megnyugtató volt. Kényelmesen szürcsölészem a teámat, és míg a lányt lesem, hogy jól van-e, megint egy eszeveszett ötlet fogalmazódik meg bennem.

-Jól vagy? Mármint... Az az ötletem támadt, hogy esetleg a partra lemehetünk sétálni, ha jól érzed magad, hiszen sötét van már, tovább égni sem fogsz, és ilyenkor nagyon kellemes a tenger.

Azt hiszem, hogy tetszeni fog neki az ötlet, bár magam sem tudnám megmondani biztosra, csak úgy... körülbelülre, hogy mi lehet, mert a lány mindig mást reagál, mint sejtem. Lehet, már alszik, és feleslegesen dumálok. Hangom ennek ellenére még mindig derűs, és tényleg nem az a ,,nem kell félni, nem fog fájni” tipusú. Megittam a teám is, felőlem még így, szinte fehérneműben is kimehetünk... a fene fogja látni, mi van rajtunk, úgyis kihalt az egész part, hiszen jóval odébb van csak buli valami nagyobb bárban. Szóval most tuti szélcsend van. De ha nem hát nem.


Laurent2010. 07. 13. 20:11:00#6049
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának rablójától


Ahogy a napszemüveg alól nézem őt, kicsit hasonlít egy olyan gyerekre, aki a kutyusszemeket gyakorolja, mert azzal mindig eléri azt, amit akar. A szőke hajfüggöny mögül le rám, és én meg áldom az eszem, hogy napszemüveg van rajtam. Hiszen ki tudja, hogy mit látna...

A koktélhoz meg nem nyúl. Azt hiszem, hogy most mérges vagyok. Nem tudom megállapítani, igen ritkán érzek én ilyesmit, de azt hiszem, most a feltörni készülő morgást igencsak a düh számlájáa lehet írni. Nem szólok én egy szót sem, ahogy kijelenti, hogy hogy meri megkóstolni sem, pedig lenne most mit a fejéhez vágnom. De nem vagyok hirtelen tipus, nem szólok egy szót sem. És azt hiszem, így egy pillanat után jó is, hogy nem szóltam.

Fortyogok, mint akinek az agyvize párolgott el. Mivel is érdemeltem én ki, hogy így gyanúsít? Ha meg akartam volna ölni, nem szenvedek a cuccainak idehozásával. Leszarom, hogy a viharban mit csinál, felőlem fel is köthettem volna magát. A kicsi kis vágást az ujjacskáján meg azé kötöttem be, mert... egy barom állat vagyok! Persze a hotelból hozatott holmi, amit neki hoztam, az is bikmakk volt. Meg a kaja is lepkeszar.

Cseszd meg.

Nem szólok, elvégre én állítólag elaludtam, merthát nem mozdulok, ettől függetlenül mindent látok. És legszivesebben most odaugranék, és jól megszorongatnám a nyakát.

A fene, mi volt ebben a koktélban? Csak az alkoholtól vagyok agresszív... Bár, azt mondtam, bármi mehet bele. De azrét mégsem ennyire.

De legalább kicsit eltereli a figyelmem a tény, ahogy előttem ténykedik, meg ahogy itt-ott kilóg mindenféléje... ínycsiklandozó husika, olyan kis harapnivaló koktélparadicsom.

És illegeti is magát, mert hátára fekszik, és úgy kenegeti magát, mint egy pornóban egy járatos kéjenc, kenegeti magát, majd a jó ég tudja, mit sztriptízel...

Lassan kifújom a levegőt, és befejezem egy időre a gondolkodást. Csak árt az egészségemnek, hiszen a sok idegeskedéstől stresszelni fogok, amitől ráncosodnék, és hogy néznék ki! Mozdulatlanul heverészek a széken, és amikor lassan kezdenék megnyugodni, még a fejét is elfordjtja előlem. Hallatlan. Felháborító!

Hahó, elraboltam, és nem nyári vakációra hoztam el. A barátaival kellene lennie, napozni, és tengerben lubickolni, fényképezgetni mindenfélét, meg kirándulni az itteni faluba, vásárolni, meg tudomis én, hogy mi a mai divat szerinti nyaralás programja.

Újra elcsitulok, persze szépen elrejtem minden érzésemet, nem szokásom mások orrára biggyeszteni, hogy mit gondolok valamiről, persze ha kérdeznek, az más tészta. Kedveskedni akarok, ő meg leszarja. Ingerülten figyelem, ahogy a jégkockák lassan elolvadnak az itókájában, majd fonnyadni és töpörödni kezd a kis bigyuli benne. Ahogy az ital kezd megromlani a tűző napon, úgy döntök én is úgy, hogy a hátralévő napokban le fogom szarni, mit csinál. Ki nem mehet, mert akkor tényleg ledurrantom, gondolatok ide vagy oda. És ezzel vége a mesének. Ergo cognito bumm!

Lehunyom a szemem, de nem alszok. Csak pihenek, és igyekszek nem szétolvadni a sugarak hatásától. Ám Ana nemsokára felül, és mégis, nem úgy, mint aki fáradt... kicsit imbolyogva. Eddig csak lustán néztem rá, ám ahogy a mozgását látom, a szemeim gyanakodva szűkülnek össze. Napszúrás? Tényleg rosszul van?

Végre feláll, és éppen elfordulnék, hogy ugyan, semmi baja, amikor visszahuppan a székére. Az izmaim megfeszülnek, mert ugranék, hogy segítsek neki, de az előbbi elhatározásom alapján mégiscsa... mégiscsak leszarom. Vagy mi.

Feláll, és elindul befelé, ám a járása olyan imbolygó, és bizonytalan... Nem mert fél... Érzem, látom, tudom! A fejem kicsit feljebb emelem, hogy jobban lássam, mit csinál, és ahogy bemegy, végig figyelem, mikor ájul majd el. De nem, tehát még éppen időben megy be. Remélem, nem súlyos, én még jól vagyok, köszönöm.

Ám alig fél perc múlva koppanás, és elég hangos koppanást hallok bentről. Akár egy robbanásra kész bomba, úgy durranok be a házba, a fene tudja, hogy minek. Hiszen leszarom, nem? Nem azért rohanok most a hálóba, mert...

-Jézusom...

Sóhajtok, és odasietek mellé, hogy megfordítsam, mert arccal előre esett el. Vajon csak a fejét verte be, vagy alapból ájult el?

Ahogy hozzáérek, teljesen nyilvánvaló lesz előttem, melyik az. A bőre olyan forró, mintha a sütőből húztam volna elő, kába az arca is... A karomba kapom, és a fürdőbe megyek vele. Először a hőmérsékletét kell... Elgondolkozom, hogy vajon rá is érvényesek-e azok a szabályfélék, amik rám, mármint... hogy amivel én úrálom magam, az neki is jó-e... De hát... ha én túlélem, neki is túl kell.. Legfeljebb két nap múlva ültetek valamit a tulaj kertjébe.

Aggódva fektetem a kádba, ami mondjuk akkora, hogy négyszer is elférnénk benne ketten, és hideg vizet engedek bele. Végig tartom a karomban, ám olyan kényelmetlen az egész, hogy végül toszva a lány gondolataira bemászok én is a kádba, és szépen magamra fektetem, hogy csak a feje legyen ki a vízből. Ha nem lenne eszméletlen azt mondanám, hogy ez tökre romantikus, és sírva fakadok, de most inkább aggódok, mint izgulok. Arcát locsolgatom lágyan, hideg vízzel, és bal kezemmel erősen tartom, hogyha felébredne, nehogy kicsússzon a kezemből. Még szerencse, hogy fürdőruhában van...

Ekkor eszmélek rá, hogy tulajdonképpen a lányt csak két kicsi zsebbkendő fedi... Tekintetem akaratlanul is végigszánkázik rajta... Ám Ana felnyög, talán fáj még a feje, és elterelődnek erről a gondolataim. A haját is szépen a vízbe mártom, elvégre az is hűti a fejét, és végig igyekszek, hogy vízszintes közelében legyen.

Mikor úgy vélem, hogy nagyjából lehűlt, és nem fenyegeti az elolvadás vagy elpárolgás, kezemben tartva még mindig kimászok a kádból, és vizesen, csöpögve, nem törődve az ömlő vízzel, a hálóba slattyogok, és elgondolkodom. Ha az ágyra így teszem, elázik...

Végül extrém kaszkadőr mozdulatokkal néhány törülközőt varázsolok az ágy egyik felére, és ara fektetem rá. Annyi mint halottnak a csók, de... legalább valami. Aztán a konyhából hozok egy kis tálkát, amibe jégkockás vizet teszek, és egy kis törülközőt abba mártogatok, és a homlokára teszem. Míg az szépen lassan cseperészik, visszalépek a nappaliba, és láz- meg fájdalom csillapítót keresek, majd egy pohár víz társaságában beviszem a hálóba, és az ágyhoz lépet. Még mindig nem kelt fel. Szegénykém... De nem égett le.

Lehajolva megfogom a fejét, és kicsit megemelem, majd belepottyantom a szájába a pirulát, és vizet öntök utána. Majd módszeresen befogom az orrát, mire még ezsméletlenül is kénytelen nyelni, hiszen tele a szája és nem tud levegőt venni, ez egy természetes reakció a testétől. Kicserélem a borogatást, majd egy laza paplannal betakarom, kinyitom az ablakot, és visszanézek rá.

Ennyit arról, hogy magasról le fogom cseszni, mit is csinál magával, meg hogy a talpát is feldobhatja felőlem. Sóhajtok egyet durcásan, és kitrappolok a szobából, persze az ajtót tárva-nyitva hagyom, hogy halljam, ha fel talál kelni. Kintről beviszem a poharakat, elmosom őket, majd a cigit is beviszem, és végre fittyet hányva másra, a nappaliban gyújtok rá. Végignézek magamon, csurom víz vagyok a fürdéstől, de legalább én nem gyúlok be. Jól is néznénk ki, ha most én bedobnám a törülközőt!

Elszívtam a szálat, visszamegyek hozzá, és a pohárból még megitatom, kicserélem a homlokán a hideg borogatást, és újra távozok. Nem fogom magam ráerőltetni. Hiszen most csak azért akarom hogy meggyógyuljon, mert... Termésetesen azért, mert ha nincs magánál, nem élvezet a kínzás. Vagy tudomisén!

-Kurva életbe!

Darálom magamnak, és elnyúlok a fotelban. Csörög a telefon a zsebemben, de nemes egyszerűséggel kinyomom. Leszarom a külvilágot. Inkább megvárom, míg magához tér, és utána.. Utána?

Újabb szájat kapok elő, és megint rágyújtok.


Laurent2010. 07. 13. 18:48:24#6047
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának rablójától


Szegény Annabell a fürdőben annyira zavarban volt... Mint aki még nem látott ennyire lecsupaszítva embert. Vagyishogy férfi nemű emberkét. Ahogy elpirult, jesszus, azok a nagy csillogó szemek... Kicsit kuncogtam halkan, hiszen a lány majdnem hogy a nyálát csorgatta, de emellett a tekintet, amit láttam mikor a sebhelyeimet stírölte... a legújabb heget nézem, még a varr is rajta van, pár napja vettem ki belőle a cérnát, amivel összeöltöttem. Szép nagy volt, azt hittem, elájulok, mire eláll a vérzés, és nekem kampec, de hát... mire jó egy kis bor!

Odabentről lassan felhangzik újra a mászkálás hangja, szóval a lány befejezte a kajálás, és ahogy hallom, el is mosogat maga után. Legalább ennyi. Aztán közeledő léptek, sőt, magabiztosan kicsit kiljebb tolódik a terasz ajtaja, és megjelenik, rajta mindenféle vizes ruhával. A szemem sarkából figyelem, ahogy a saját, sőt még az én törülközőmet is kiakasztja száradni, és igencsak meglepő, hogy egy, illetve másfél nap alatt ennyire bátor lett. Már nem csak egy savanyú sarokban gunnyasztó kis gombóc. Vagyis nem mindig.

Figyelem a mozgását, a lépteit, ahogy ide-oda libben... Majd feltámad a szél, és a tenger sós ízét hozza magával, csalogatva, végigsimítva mindent... a szőke tincsek fellibbennek, és én erőszakkal kaparom le a tekintetem a játékukról.

Ám ahogy hirtelen nekilódul a lány, ugrásra készen feszítem izmaimat, hogyha netalán ki találna menni innen, vagy elszökni próbálna, akkor utána tudjak rohanni. Nem hiszem, hogy edzettebb, mint én, akinek az élete futásból és némi kézmozdulatból áll. Ám a bokor előtt közvetlenü megáll, és én is visszaöltöm a látszólagos nyugalmat magamra, tovább szívva a dohányt. Nem szökik. Különös, én a helyében már vagy ezredszer próbálnám meg... vagy nem, mert megkötöztek volna... okos...

Amilyen energikus mozgással szinte ugrált a tenger felé, és amilyen gyorsan fellibbent, úgy el is halkult, és megállt, vállait szomorúan lógatva.

Eltűnt a házban, és én azt hittem, hogy nem jön ma ki.

Tévedtem, de ez emberi dolog. Bár tény, hogy ez a lány valahogy mindig meglepő dolgokat művel.

Némi csend után megjelenik az ajtóban újra, ám most felszerelve... és én a napszemüvegemért kiáltok magamban. Mintha csak fehérneműben állna, bár bikini van rajta, mégis...

És képes vagyok most is a lehető legnyugodtabb arcot vágni, mint aki minden nap meztelen nőkkel van körülvéve. Tekikntetem néha lustán a cigarettámra fordítottam, hamut pöcköltem haláli nyugodt mozdulattal, meg elnyúltam a napozószékben, végigfeküdve, mindenféle kencefice nélkül, hiszen kreollos bőrömnek úgysem kell annyira, két órát kibírok tűző napon leégés nélkül. Tesztelve volt.

De hiába a nemtörődöm kép, sötét tekintetem lopva minduntalan a lányra téved, akár akarom, akár nem. Nézem, ahogy lehajol és helyezkedik, és egy pillanatra úgy érzem magam, mintha egy hotel medencéjénél lennék, és a szomsszéd szobában lakó lányt kukkolnám.

Majd nézem, ahogy szépen kenegeti magát a kenőcskéjével, és akaratlanul is megragad bennem, hogy a hátát nem kente be. Igen, tény, hogy néha szőrszálhasgatok, de ennek hála még mindig, már lassan 10 év gyilkolászás után is szabadlábon vagyok...

Ám ellibbennek a gondolataim, és nem tudok nem odanézni, mit csinál ez a lány. Tegnap még a szobájából sem mert kijönni, most meg már csak egy szál alsóban hever pár méterre tőlem, magasról cseszve a fejemre.

Visszapakolom komótosan a szemeimet, amik közben kipotyogtak, és újra a cigimre nézek, ami sajna közben leégett. Nyugalommal teli mozdulattal nyomkodom a hamusba, mégis... szinte teljes erőmmel nyomom szegény csikket bele, hogy legalább ott a feszültséget levezessem. Megrázom a fejem, hogy a vizes tincsek rendeződjenek, és jobban száradjon, és közben újra Anára pislantok. Fura figura, de talán én még furább vagyok.

Fülhallgató a fülében, lába a levegőben kalimpál, és olvas. Mintha nem egy rabló mellett lenne, hanem...

Elhessentem a gondolat másik felét, és a tengerre nézek. Egy idő után megnyugtató, ahogy a hullámok ütemes mozgását nézem, lassú csillogását, és az itt-ott pancsikoló embereket...

Akaratlanul is a tekintetem viszavándorolt a bekenetlen hátra. Zavart.

Az arcát kezdte ütögetni, és én egyik szemöldököm felvontam, mert nem tudtam mire vélni. Álmos lenne? Vagy rosszul van?

 

 

Mi a faszé' érdekel?

Felállok, persze halkan, és ügyelek rá, hogy ne lásson meg, odalépek a lábához, és felveszem a naptejét. Majd a kezembe nyomok egy keveset, és leguggolva mellé a hátára teszem a kezem. A lába a levegőben megáll. Talán megint szívbajt hoztam rá. Megint azokkal a haláli nyugodt mozdulatokkal kezdem el a hátát bekenni, akárha virágokat öntöznék. Kezemmel szinte ijesztően lassan siklik végig a hátgerince vonalán, majd a derekánál térek egyet, és vissza a vállára, szépen követve gömbölyű ívüket, majd még egyszer végig az egészet, nehogy kimaradjon bármi is a listáról.

Majd dolgom végeztével felállok, és nem nézve Anára bemegyek a telefonomért. Annyira szerettem volna látni az arcát, hogy mit is gondolhat, de nem mertem már csak saját magam miatt sem ránézni. Ígyis olyan volt, mintha kívülről nyalogatnám a befőttes üveget. Beletúrtam a hajamba, ami már majdnem megszáradt, és a portára csörögtem telefonon, rendelve két jeges italt, az egyiket bámivel lehet, a másikat meg alkohol nélkül. Lehet van már 18, de a tegnapiból okulva nem szerette. Meg hozzátettem, hogy semmi tejes izé bele. Valami citromosat... és lehet csiricsáré... majd felkapom a cigis dobozom, és kivonulok vele.

Ana tekintetét magamon éreztem, szándékosan nem nézek felé. Ledobom laza mozdulattal a dobozt a székre, és fordulok vissza a ház felé, mert csengetnek. Az ajtóban egy fiatal csajszi áll, kelletve szinte magát, én meg elveszem egy hátborzongató mosoly kíséretében a két koktélszerű löttyöt, és rávágom az ajtót a képére. Ne lessen.

Az enyém istenien néz ki, valami zöld izékkel a szélén, meg cukrozott peremmel, szívószállal, és háromszínű volt.

 

 

Anáé meg valami grep vagy vérnarancs lehet, nem tudom, -az is lehet hogy multivitaminos, a rák tudja. Narancsos színe van, esernyővel, meg mini gyümölcsökkel benne, és szívószállal, meg minden anyámkínjával... Említettem, hogy a szívószál olyan csavaros, tekergőző, és az egész kicsit mintha... nos, nagyjából tíz évesen imádtam az ilyet... De mondjuk gusztusos volt...

 

 

Kisétálok vele a teraszra, és leteszem neki az ő poharát.

 

 

-Gondoltam, ilyen melegben jól fog esni...

És elmosolyodok, miközben koccanva leteszem a poharát. Felegyenesedem, és visszaslattyogok az én székemhez, lehuppanva, és megintcsak mintha nem érdekelne a lány, nem nézek rá. De bármennyit fizettem volna a látványért. Elképedt? Megilletődött? Még riadt? Boldog végre kicsit?

Megfogom a poharam, és belekortyolok. Kellemesen hűs, jégkockákkal is, savanyú, ugyanakkor édes is a szélén lévő cukor miatt. A szívószálat kihajítom belőle, gyűlölöm, mert annyit kell szivogatni, hogy ihassak... Elégedetten dőlök vissza a székemre, és sóhajtva, mint aki jól végezte dolgát, lehunytam a szemem, és a jéghideg poharat a hasamra tettem. Elmosolyodtam a fura érzésre, kicsit megrándult a hasam, és erre meg elkuncogom magam. Majd a torkom megköszörülöm, hiszen nem vagyok egyedül, mit gondolhat rólam, hogy az elrabló elszórakázik egy hideg pohárral...

Arcom hirtelen lesz komor, és úgy nézek rá. Nem engem figyel, a saját italát elemezgeti. Most például nem tűnik riadtnak, hogy mivel mérgezem meg, vagy rémültnek... Ejnye, lehet a cuccai között tényleg ott van a kismaci?

 

 

Újra megrázom a fejem, és lassan a hajam is megszárad, hát bemegyek megint, hogy a napszemüvegem kihozzam. Feltolom az orromra, és a poharam letéve elnyúlok a széken, mintha aludnék, nagy napozok talán... nyújtózok egyet kényelmesen, és bár úgy tűnik, elaludtam, az igazat megvallva a lányt nézem. Ő nem látja a napszemüvegtől, hogy nézem, és ez pont jó... Legalább ennyi.


Laurent2010. 07. 13. 16:16:50#6045
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának elrablójától


A vihar alatt szinte semmit sem hallok, ha szól is a lány, vagy motyog is valamit, vagy nyöszörög, talán még azt sem hallanám meg, pedig hallásom akár egy kutyáé. Hiába, ha jól akarok dolgozni, és a munkámban a legjobb lenni, akkor nem adhatom alább. És mégis, annak ellenére, hogy eddig csak ahhoz értettem, hogy hol kell leszúrni a másikat, hogy ne adjon ki hangot, hogy kell nyomtalanul eltűnni... ennek ellenére most olyan jól esett nekem az, hogy úgy odabújt hozzám, és így rjtőzött el az eső viszontagságai elől. Valahogy érezni vélem, hogy a szíve kicsit megnyugszik, mert ha már arcát nem látom, legalább érzem, hogy nem fél annyira, és olyan jól esik belül nekem, hogy nem húzódik el, és nem lök el magától, hogy ott lehetek vele, és segíthetek.

Olyan, mintha...

Mintha újra tizen éveim elején lennék, és a két testvéremmel lennék, közülök Lau volt az, aki állandóan rettegett a viharban. Az emlékre elmosolyodom, csak úgy csendesen, és ölelem őt az ágyon.

Nem bújik hozzám, hiszen minek is bújna, nem vagyok az apja, nem fúrja magát hozzám teljesen, de ettől még úgy lapul az oldalamhoz, akár egy kicsi madárka, aki talált egy kis faodút, ahol meghúzhatja magát. Nem tudom, megköszönie, vagy csak simán szó nélkül hagyja az egészet, azt hiszem mos nem is érdekes. Csendben fekszek, és ölelem magamhoz, hagyom, hogy megnyugodjon, és ezáltal én is megnyugszom. Már nem várom, hogy valamelyik dörrenéskor beugrik valaki, és lepuffant mint egy kutyát.

És most ülök a teraszon, szívom a cigit, és befelé fülelek. Hallom, ahogy a szobájában szöszöl, tehát felébredt, majd elindul a fürdő felé, és hallom, ahogy a zuhanyt is megengedi. Én meg felállok, és amíg ő bent van, addig én gyorsan tornázom egyet. Ugyan az mint tegnap, istenem, de fura, hogy már ma este lesz két napja, hogy velem van ez a kicsi madárka, ami most úgy nézem, nem lapul a kalitka rácsához, már kicsit bátrabban csipog a helyén, mégis... a kalitkában van. Mikor kicsit kifulladtam, és úgy döntöttem, hogy elég volt a tornából, egy kis törülközőt a kezembe kaptam, és a fürdő felé indultam. Ám nyílt az ajtó, és én meg a terasz ajtóban álltam, és néztem, ahogy a vékony alak szinte árnyékként suhant, hogy ne vegyem észre. Nem is csodálom. Eddig nem néztem meg őt, mint nőt, csak mint egy kicsi madárkát.

Érdekes. Két határozottan formás comb, szépen domborodó csípő, és hajlékony, keskeny derék. Feljebb csúsztatva a tekintetem szép kebleket vélek látni, igaz csak a türölköző alatt, de akkor is. Ahogy a szobájában eltűnt, azokkal a macskás lépteimmel suhanok utána. Nem vagyok kukkoló tipus, nem ilyen értelemben. Ám amit meglátok odabent, kicsit elfog a köhögőgörcs. A nyavalya látta ezt pár napja a parton! Akkor ugyanis bikiniben volt, de több méterre tőlem, most meg itt van pár lépésre előttem, egy szál semmiben. Na jó, van rajta egy fél zsebkendőnyi valami. Vagyis tényleg semmi. Olyan formás feneke van, hogy... Nem nézem, ahogy öltözik, csendben hátrálok a konyháig, és inkább iszok egy sort.

Na jó. Elég volt. A rohadt életbe, hogy kellett nekem ilyen szart kitalálnom! Nekitámaszkodok a pultnak, és hagyom, hogy a türölközőm lecsússzon a vállamról. Az egyik felakasztott serpenyőbe nézek, amiben látom a saját arcomat. Rávigyorgok.

-Hülye disznó!

Szépen társalgok magammal? Nos, általában ez van, hiszen egyedül vagyok, ugyan ki elől kellene rejtegetnem, sőt, inkább kinek mondjam, ha nemmagamnak? Nem szokásom a véleményem megtartani, hogyha kérdeznek felőle. Aztán felkapom a türölközőm, és benézek újra hozzá, persze úgy, hogy ne lásson meg. Éppen a cuccait pakolja. Elég otthonosan mozog már, nem csak gubbaszt az ágyán, és azt hiszem, ez már határozottan jó jelnek vehető. A gépével szöszöl. Én meg elvonulok zuhanyozni, hogy tiszta legyek, és lehűtsem magam. Nem lesz jó sem neki, sem nekem, ha most szépen lerohanom. Csak nyugodtan.

A zuhanyfülkében állok, és jéghideg víz ömlik a nyakamba. Libabőrös is vagyok, és nem azért nem váltok melegebbre, mert nincs, hanem mert akkor sosem tudnék megnyugodni. Újra felrémlik előttem, hogy az első három gyilkosságom után voltam ennyire ideges. Minden pillanatban azt vártam, hogy berontanak hozzám, és lelepleznek. De ez a mai napig nem következett be. Lassan zuhanyzom le, mert fülelek kifelé, de semmi életjelek. Hát, ha eddig nem akasztotta fel magát, csak nem most fogja!

Mikor végeztem, a derekam köré csavarom a törülközőt, és a nagy tükör elé állok. A két szemem úgy örvénylik, mintha valaki üldözne, arcom nem éppen komor, hanem inkább sok -sok érzelemtől visszafogottságot tükröz. Megannyi érzelmet rejtek el, majd mivel úgyis egyedül vagyok, elengedem őket. És nem nézek a tükörbe, ennyi. Megragadom a testszprét, majd a dezodort, aztán megborotválkozom, arcszesz, bár tudnám, hogy mi a fenének ez a nagy készülődés, ha úgyis itthon illetve itt maradok... majd parfüm, és azt hiszem, ezzel a pacsuli rész kész is. Elpakolok, és fésülködni kezdek. Készen vagyok, és csak ekkor nézem meg magam úgy egészében a tükörben. Uhh... akár egy áldozatát kiszemelt tigris! Vad pillantásom láttám elmosolyodom féloldalasan, és megcsóválom a fejem.

Újra elkomorodom. Miért lettem ilyen hirtelen? Szegény kicsi madárkám! Ahogy a két sóvár, és nem sok jóval teli szemem stírölöm a tükörben...

A kilincs lassan lenyomódik, és én úgy érzem, hogy a film lelassul.

Lássuk a tényeket. Kicsit instabil a lelki állapotom, egy szál törülköző van a derekamra csavarva, ergo a mellkasomon a szívem táján látható szemből a szép nagy sebhely, amit nemrégen szereztem, és még eléggé látszik, hátamon még számos vágás és heg ragyog a víztől. Hajam még csöpög, arcom mintha éppen a lottó ötöst jelentették volna be, vagy inkább egy jóllakott oroszlán, és most valaki kinyitja a ketrecem ajtaját. Lassan fordulok oda, vagy éppen túl gyorsan, nem tudom, és egy szőke hajkoronával övezett nagy és kíváncsi kék szempár kukkant be az ajtón.

Csak nyugi, Hyou! Semmi baj, mert ha megölöd, én megöllek! -szellemes társalgás közben önmagammal.

Látom, ahogy a kutató szempár először elkerekedik, majd ijedten tágul naggyá, és megdermed. Az ajtóban. Anyám... Ha mos fordítva lennénk, kíméletlenül rárontanék. De így szerencséjére van menekülőútja, és ezért, de talán csak ezért nem mozdulok egy hosszú pillanatig.

- Hopp...

Na igen... ő szólalt meg legelőbb, és azt hiszem, el is pirult, csak az ajtótól nem látok belőle túl sokat, tehát... hajam két kézzel hátrasimítom, hogy ne csöpögjön már a képembe, majd elmosolyodom.

-Gyere, ha kell valami. Épp végeztem.

Na, tényleg az álcázás nagymestere vagyok. A hangom olyan nyugodt, mintha nem is éppen egy szexi túsz nyitott volna rám, hanem éppen arról beszélnénk, hogy átkapcsolhatja a tévét...Wow! Büszke vagyok magamra. Még egy pillantást vetek a tükörre, és az ajtó felé indulok.

Ana szélesebbre tárja az ajtót, de látom, hogy a kilincset szorongatja, és engem néz. Nem tudom, hogy a sebhelyeim ijesztőek, vagy én úgy egészében, vagy csak a helyzet katasztrofális neki, nem is kérdezem. A nappaliba megyek, és amíg ő eltűnik a fürdő ajtaja mögött, szépen gatyát rántok. Aztán a konyhába kaptatok, és megragadom az ő reggelijét, amit kikészítettem neki, és a nappaliban lévő kisasztalra teszem le. Elpakolom a kint hagyott cuccaimat, túl nagy lehet majd még a kísértés a bicskára vagy pisztolyra, és ahogy a lány kijön a fürdőből, szólok neki.

-Itt a reggelid, Ana!

Megvárom, amíg leül kicsit, és nagy sokára enni kezd, majd halkan megjegyzem.

-És a teraszra vagy a kertbe is kimehetsz, nem kell bent kuksolnod.

Majd ékesen bizonyítva megfordulok, elhúzom a terasz ajtaját, és kilépek, hogy rágyújthassak végre.. Huhh... a Fürdőben 1, ismétlem, 1 hajszálon múlott hogy nem vesztettem el a fejem. Ha iszok reggel egy kortyot, lehet szegény lány most nem eszegetne, és gondolkozna... illetve biztos nem azon, amire talán most én gondolok... Ez már kész.... Fellobban a láng, és a dohány végét odatartom, majd jólesőn szippantok belőle. Huhh....


Laurent2010. 07. 13. 14:42:26#6042
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Hyoutól


Ülök, és nézem a lemenő napot. Jesszus, ez az egész olyan romantikus, hogy mindjárt elsírom magam, és Greenpeace-snak állok be. Mindefelé öröm meg boldogság, és happy end...

Az ajtó felől halk szipogás érkezik, én meg lassan felé nézek. Már megint az a megtört, és elgyötört pillantás, amit úgy nem szeretek látni. Olyan kedves arca van! Miért kellett nekem.

Eh! Leszarom, és ezt kész vagyok világgá ordítani. Miért zavarna engem, honnan veszi ezt a baromságot? De nem szóllok egy szót sem. Lehet hogy csak az ital beszélbe belőlem, és nem szeretném a kelleténél jobban súlyosbítani sem az ő sem az én helyzetemet.

Értem én, hogy mit szeretne, de azt várja el, hogy most azonnal ugorjak, mert kegyeskedett hozzámszólni, és hozzam el a kicsi maciját, merthát ki tudja, hogy hogy fog alukálni este? Elnyomok egy morranást, és éppen ezétr még hallom, hogy utánam motyogja:

- Remélem, meghallod...

Olyan halkan motyogja, hogy szerintem megint elhagyta az önbizalma. Baszd meg! Itt is elkúrok én mindent. Végre kijött utánam, mégha csak azzal is, hogy a cuccait kéri, én meg magasról cseszek rá! Hogy én bekkora egy... Lassan hátrál az ajtótól, és eltűnődök. Lehetséges volna, hogy azt mondtam valamikor, hogy ne menjen ki a házból? Hm... valószínű. Akkor majd közlöm vele szépen, hogy azért a teraszra az orrát kidughatja, mert otthon mit fognak mondani, hogy ide jött, és hullafehér maradt... Eloltom a cigit, pedig még félig sem szívtam el.

-Baszd meg!

Motyogom magamnak, majd az ajtóból belesek a nappaliba. A hállóban halkmotoszkálás, és végül elcsendesedik minden. Halk léptekkel sietek az ajtóhoz, és látom, hogy éppen bevesz valami bogyót, majd eldől az ágyon.

Jesszus, hogy mikor alszik, milyen édes! Mint ahogy elhoztam a házba. Igaz, akkor gyanakodva néztem őt, most már tudom, hogy ártatlan...

Mikor is lettem én ilyen nyámnylia? Megrázom a fejem, és behajtom az ajtót magam után. Nem írok én semmilyen üzenetet, nem vagyok én... halkan lépek le, rázárom az ajtót kulcsra is, hogy ne mehessen el, ha kísértésbe esik, és elindulok a porta felé. Megérdeklődöm, hogy vajon melyik szobában lakhat Annabell, és miokr kérdezik, hogy ki vagyokén, azt mondom, hogy a bátyja, csak másik hotelben alszok, és a lány hozzám költözik, kéri hogy írassam ki, fizessem ki a szállást, és a cuccait vigyem el. Lévén fizetek, egyből megnyílik minden ajtó előttem, és egy óra múlva minden papírt aláírva és cuccokkal a hátamon indulok vissza a házba.

Megint akár egy macska, úgy lépek be a szobába, ahol alszik, és a holmiját leteszem az ágya végébe, hogyha reggel felkel, akkor megtalálja.

Aztán újra ránézek. Szegény egy topban meg egy rövid nadrágban fekszik az ágyon, összekucorodva, és szinte látom, hogy fázik. Odakint meg elkezd zuhogni, és áldom az eszem, hogy nem vártam a cipekedéssel. Ha minden szarrá ázna, akkor mit vesz fel holnap? Óvatosan emelem fel, nehogy felébredjen, mert bár bevett valami bogyót, még felkelhet. Kibűvölöm alóla a takarót, és aztán szépen betakarom, hogy ne fázzon meg nekem. Nyugodtan szuszog most a kis takarókupac, haja kissé kócosan terül szét az ágyon... A másik párnát betuszkolom még a feje alá, hogy kényelmesebb legyen neki, és megimogatom a fejét megint... Olyan szép arca van. Miért nem tud ébren is ilyen nyugodt és békés lenni?

Odakint az eső egyre szaporább lesz, nem egyszerű kis zivatar van készülőben. Becsukom az ablakát, hogy ne essen be rajta az eső, és a redőnyt is lehúzom, majd csendben távozok a szobából, bár felesleges a lopakodás, hiszen az eső elnyomja a lépteim zaját. Odakint még elpakolok magam után, és körbenézek. Miért is nem vagyok én fáradt? Mert nem tudok rendesen iharban aludni. Idegesítő a nagy dörgés, folyton azt hiszem, hogy valaki az ablakon ugrik be, és éppen rámlő. Hülyeség, de az én életemben egy kicsit sem lenne meglepő. Minden ablakot becsukok, és komótosan lehúzom a redőnyöket, biztos ami biztos.

Aztán elszívom még az utolsó fél szálat, amit meghagytam, és főzök egy újabb adag teát egy nagy bögrébe. Lülök a kanapéra, bekapcsolom a tévét, és halk hangerőn nézni kezdem. Valami híradóféle lehet az, szóval elkapcsolom. Leszarom az ilyet. Általában hazudnak. Szappanopera... mind egyforma. Alehandro de muniez Pablo Andreas beleszeret Mona Lisa Esperenta De la Hoja Esmeraldába, és a pasinak gyereke lesz egy harmadik kilóméteres nevű csajtól, de egy negyedikkel házasodik, és közben mindenki mindenkivel van és ellene... Felmordulok, és elkapcsolom.

Ekkor egy hatalmasan dörren az ég, és mintha feloltották volna odakint a villanyt, akkorát dörren az ég, majd az áram elmegy.

-Fasza...

Sóhajtva hajítom el a távirányítót, és elindulok a zseblámpámmal gyertyát keresni. Majd később lekapcsolom a zseblámpát, mert rájövök, hogy akkora villámook cikáznak az égen, hogy még így, lehúzott redőnyökkel is világít az egész szoba. Elmászok a bárszekrényig, és két nagy gyertyát vakarok ki onnan, hozzá két kicsi poharat, amibe ezeket beleállítom, és meggyújtom a gyertyákat. Végre barátságos meleg fény is kerül a szobába, ami történetesen teljesen kihűlt az eső miatt.

Komolyan, mintha a második világháborút vívnák odakint. Hogy lehet itt egyik pillanatról a másikra ekkora vihar? Újabb dörrenés, ami szinte úgy ráz engem is végig, mintha defibrillátorral élesztgetnének, majd villanás, akár egy röntgenkép készítéskor...

Nem hallok igazán semmit, nem is látok túl sokat, de azt észreveszem, hogy egy vékony alak a hálószoba ajtajához lapul, mintha csak tapétává szeretne válni. Megállok a tesz-veszben, és felé fordulok. Nem szólok, lehet úgysem hallaná. Egy párnát szorongat, és ez tesz abban biztossá, hogy nem betörő, hanem Annabell áll az ajtóban, meglapulva, akár egy halálra ijesztett őzike. Lassan közeledek felé, mert hát nem vagyok egy kicsi alak, és még meg találom jobbn ijeszteni... Odaérek, és a villám fényénél látom, ahogy a rémülettől kitágult szemekkel néz az ablakokra, onnan meg rám, és vissza, de olyannyira félhet, hogy remegni is elfelejtett. Egyik kezem kinyújtom, és lassan megölelem az egyik vállát, majd óvatosan magamhoz húzom, és két kézzel ölelem át, szinte elrejtve a zuhé elől, meg a világ elől teljesen. Lassan ringatózni kezdek, megnyugtatásképpen, majd elindulok vele a hálóba vissza.

Érdekes, most nem érzem azt, hogy tőlem félne. Vagy lehet hogy fél, de a villámoktól jobban. Az ágy felé terelem, és mikor odaérünk, leültetem. Olyan kis félelemkupac szegény, nem tudom otthagyni. Megfogom a vállát, és az ágy végébe húzom, teljesen az ágyra, majd mellé mászok, és nemtörődve a rémült tekintetével, magamhoz húzom, és betakarom magunkat. Bújik hozzám, akár egy kis nyuszi, arcát a mellkasomhoz szorítja, hogy ne lássa a nagy vihart... Én meg két kézzel ölelem, és a szabadabbik kezemmel meg simogatom, hogy megnyugtassam.

Lassan nyugszik meg, és ahogy a villámlás is pár óra múlva kezd ritkulni, a vihar is csendesedik, és Ana is mintha elaludt volna. Furcsa ez a belső csend. Nem volt még ilyen.

Mikor kezd hajnalodni, és a nagy dörgésből már csak a csendes eső maradt, kihúzom magam a lány alól, lassan távozok a szobából, és becsukom utánam az ajtót. A konyhába megyek, hogy reggelit csináljak, majd a portán két doboz cigarettát rendelek magamnak, és kiülök a teraszra, hogy egyet meg is kezdjek.


Laurent2010. 07. 13. 13:09:26#6035
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának elrablójától


Nem nézek fel, hát nem tudom, hogy néz, vagy mi van a szemébe írva, bár van egy olyan érzésem, hogy ugyan azt látnám, amit eddig. Semmi többet vagy enyhébbet. Pedig aranyos lánynak tűnt, mikor hoztam a karjaimban, törékenynek, barátságosnak a bárban, és kíváncsinak a parton. Mos meg olyan, mintha a saját rányéka is elhagyta volna. Újra iszok a pohárból, és hallgatom, ahogy a fürdőben pocsolkodik. Mikor visszajön, megint csak halkan, szinte settenkedve, akkor válaszol nekem, hogy végülis nem kér inni. Hát, akkro majd én megiszom.

Látjátok, erről beszéltem. Hogy nem könnyíti meg nekem az együttlétet, sőt mintha csak azon lenne, hogy nekem egyáltalán ne legyen könnyű, bűr érthető is lenne, hiszen elraboltam. De hát... Más szerintem otthagyta volna a széknél, megkötözve, sőt még a szemét is bekötné, én mégis elengedtem. Puhulok. Lehet ez a nyaralás tényleg rám fért volna, én meg szépen nem csak a sajátom, de még másét is elbasztam. A rohadt életbe!

Halkan kisurran a konyhába, és pohárral csörömpöl, meg vizet enged... szerintem inni csinál magának. Felnézek a légkondiciónálóra, ami segít abban, hogy se ne legyen hideg, se meleg a lakásban, és mivel működik, arra jutok, hogy szomjas. Én is iszok egy kis ,,vizet”, majd halkan felállok, mivel a konyha felől hatalmas nagy csend és csend érkezik. Kicsit mintha aggódnék, hogy miért, de ráfogom, hogy csakis azért mert ha megszökik, és beköp, nekem annyi. Nem mert az ő egészségi vagy lelki állapotára vagyok kíváncsi. Dehogy.

Megállok nem messze a konyhaajtótól, és nézek befelé, ahol ott áll, olyan szárnyaszegetten, és úgy néz valamerre.. Követem a tekintetét, és elfojtok egy sóhajt. Honvágy. Szabadon szeretne repülni, és nevetni, dalolni, én mégis ideláncolom. Miféle állat vagyok én? Ezért jó nekem a bérgyilkosság. Nem kell azért félnem, hogy rosszul érzi magát az illető. Elvágom a torkát, megfojtom, lelövöm, és nem érez semmit. Kész. A kurva életbe! Állok pár pillanatig, de mivel még mindig az ajtót nézi, halk léptekkel mögé kerülök. Vacillálok, hogy ha átölelem most puszta megnyugtatásképpen, elájulna vajon, vagy sikítana. Bár eddig sem adott ki túl nagy hangot, olyan, mintha egy hazajáró szellemmel lennék összezárva. Gyűlölöm!

Aztán elkezd a válla reszketni, és kezeit időnként arcához emeli. Jesszus, akár egy bőgőmasina! Mennyi könnye van még ennek? Az idők végéig sírni fog, engem meg a sírba visz ezzel! Miééért? És gyanítom, hogy közben még mindig az ajtót nézi. Várja, hogy kinyíljon, és ő kiszaladjon, nem nézve hátra, elfelejtve engem... Furcsán hideg ez az érzés. Olyan magányos.

Bár én mindig is egyedül voltam.

Nincs időm önsajnálatra, mert akkor a szőke buksi lassan megfordul, a szívem meg kihagy egy ütést. Most fog megpofozni? Összerezzen, és remeg mint a kocsonya, könnyes tekintete lassan rajtam kúszik felfelé, míg végül a szemembe néz. Ez a második alkalom hogy egyenesen a szemembe néz. Mennyi érzés örvénylik égkékjeiben! Istenem olyan ártatlan a pillantása, miért is raboltam én el őt... hagynom kellett volna az őzikét a hazájában, mert visszaérve lehet senki sem fogja majd befogadni...

Bár ahogy most így ránézek, olyan kis félénk, és olyan erő van a tekintetében, mintha bármelyik pillanatban kirobbanhatna, és akkor nekem annyi.

Elfordítja a fejét, hogy ne kelljen a szemébe néznem, vagy hogy ő ne nézhessen az enyémbe, nem tudok dönteni. Hallom szapora lélegzetvételét, a kezének remegését látom, még oda, kétlépésnyire tőle is. De az ujján ott van a ragtapasz, tehát annyira nem gyűlölhet. Ez némi reményt csempész belém, és erőt, hogy legyen merszem egészen odalépni elé. Csak most konstatálom, hogy az államig ér, alacsonyabb tőlem, mégis úgy irtózom attól, hogy a szemébe nézzek, mintha erősebb lenne nálam. Hiába. Nőket nem verek, nem bántok, ha nem muszáj. Ez itt akár úgy tűnik, akár nem, félreértés.

Állok előtte, és aztán valami ötletnél vezérelve átölelem. Nem erőszakosan, csak puhán köré vonom a karomat, ami lássuk be, nem éppen egy pipaszár, hiszen több éve edzek rendszeresen- mintegy védelmezőn odavonva hozzám. Két kezemmel teljesen át tudom ölelni, annyira kicsi és vékony Ana. Majd egyik kezemmel lassan megsimogatom a buksiját, és közben nagyon azon vagyok, de reménytelenül, hogy az ő reakcióit ne kelljen figyelembe venni.

Remeg, a szíve úgy dobog, jesszusom, mint egy kicsi madárkáé. Hallom a szapora lélegzetvételét, ami talán a riadt kismadár csipogása is lehetne.

Mintegy szórakozottan húzom végig jobbomat a szőke tincseken, és örülök azért, hogy nem lök el magától. Bár az is lehet, hogy sokkot kapott, és azért nem mozdul. Meg annak is, hogy nem látom a szemeit. Olyan árulkodó tükrök, igen, tükrök, mert szinte mindent ami a fejében jár, látom, már-már hallom is, ahogy a fejemhez vág egyet s mást... Államat az ő fejére támasztom, így végképp magamhoz ölelve a kicsi madárkát, éshalkan suttogok, hiszen ebben a csendben minden hallatszik.

-Nem így akartam. Nem várom el, hogy elhidd... én se tenném a helyedben.

Egypillanatig még ölelem, majd ráébredve, hogy énegy gyilkos vagyok, és egy ilyen ártatlan kis madárkát szorítok magamhoz jogtalanul... lassan visszahúzom a kezem, még egy utolsót simítva a lány arcán, ami olyan puha, makár egy porcelán, főleg hogy a rettegéstől elsápadt, vagy talán csak az értetlenségtől... nem akarom tudni. S így letörölvén a könnyeit sarkonfordulok, és távozok.

A nappaliban még felkapom a whiskey-es üveget, csak úgy, és a teraszra sietek, leülve egy napozószékre, meghúzom az üveget, és rágyújtok. Az utolsó szál cigim. Majd hozatok. Hátradőlök a székben, és meggyőzömmagam csendesen, hogy csak az alkohol tehet arról, amit tettem. Az az oka pillnatnyi gyengeségemnek. Üveget tartó kezemmel óvatosan hátrasimítom a fürtjeimet, és közben magamnak motyogok.

-Te barom!

Utoljára akkor tettem magam ellen valamit, amikor üzleti okok miatt elraboltam az egyik jakuza szeretőjét a másiknak. Soha többé olyat. Mélyet szívok a szálból, és lassan fújom ki a füstöt. Szinte látom magam előtt még most is a lányt a konyhában, vagy talán már visszaosont a szobába. Ki merne ezek után egy ilyen labilis baromhoz közelíteni? Méghogy kijön ide.. Cöh... mi a fenéért tenné? Elnyúlok a kis székfélén, és simán a földre hamuzok. Leszarom.


Laurent2010. 07. 13. 01:01:46#6028
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának elrablójától


Hallgatom, ahogy lezuhanyzik, de nem mozdulok. Látom a vékony kis alakján ahogy remeg össze-vissza, és az íriszein, ahogy néz engem, meg hogy mit csinálok... akárha egy időzített bomba lennék a semében, ami bármikor robbanhat. Mégis hogy tudnám így neki elmagyarázni, hogy nem készülök robbanni, sőt mi több, igencsak nyugodt tipus vagyok, nem éppen szívbajos. Hiszen eddig sem kiabáltam vele, sem hirtelen mozdulatot nem tettem... de nem. Hagyom, és ő is hagy, szóval minden oké. Vagy mégsem. Hallgatom a fürdőből kiszűrődő hangokat, és magam elé képzelem, mit csinálhat. Öntudatlanul is minden lépését vigyázom. Csak tudnám, hogy egy kis fotós turistáért mit töröm magam...

Ahogy kijön a fürdőből és ránézek, egyből észreveszem, hogy valamit kiművelt magával. Hiszen a vért én igen-igen messziről kiszúrom, ezzel élek együtt, és ez tulajdonképpen egy átlagos napom kitevője. Vagy a betevőm... Mindegy. Belegondolok, hogy ragtapasszal utánarohanok, de... amúgy is elhúzódna tőlem, nemhogy az ujját adna oda pont nekem, hogy kössem be! Ah... Esetleg valami micimackós ragtapaszt keressek, mint a gyerekeknek?

Félredobom a pesszimizmusom, és a teraszon ülök, rágyújtva egy újabb szálra. Ha így folytatom, akkor nem sokára újabb dobozt kellesz vennem. Még jó, hogy a számlát nem én állom. Aztán a cigivel a kezemben a ház felé hallgatózok. A konyha felől mindenféle finom illat szállingózik, szóval nem egy elveszett bárányka, csak egy megölt madárka. Szemem forgatom. Tényleg, még mindig nem tisztáztam, hogy mikor lettem ilyen szentimentális hülye.

Halk motoszkálást hallok a konyha felől, szóval ott ténykedik a leányzó, és én meg szándékosan nem mozdulok a teraszról. Ha felállok, menten a ház másik felébe menekül előlem. Inkább megvárom, míg a kicsi kalitkájába visszarepül, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, oda fog röppenni, ahol ,,biztonság van”. És bár épp egy kis lyukban vagyunk, igaz hogy luxusapartban... de lyukban, az egyetlen kis zug itt a hálószoba, ahová menekülhet.

Elgondolkoztam addig, amíg evett, hogy vajon mivel engesztelhetném ki őt. Pénzzel? Csecse-becsével? Állatkával? Reménytelen ez az egész. És egy nagy kalap szar. Kellett nekem idejönni! Legközelebb külföldi munkára plusz pénzt fogok felszámolni!

Amikor már nem hallom őt a konyhában, felállok, eloltom a dohányt, és újra a nappaliba megyek. Hát, nem nagy vityilló ez. Felcsörren a telefonom, hát előveszem lassú mozdulattal, és megnézem, ki az. Egy jó régi ,,barátom” akivel régen sokszor átcsesztük egymást.. Felveszem, és a leghátborzongatóbb ,,kedves” hangomat veszem elő. Szinte látom, ahogy libabőrös lesz a telefon másik oldalán.

-Helló, Zack! Te még élsz?

-Ja, de ezt sem neked köszönhetem!

-Hát ki gondolta, hogy abban az autóban nem csak levél de normál bomba is van?

-Nem te voltál?

-Ugyan, cimbi! Csak nem teszek két bombát az autódba! Ismersz! Hülye nem vagyok.

Ez után nyomdafestéket nem tűrő káromkodást vág le, én meg régi szokásomhoz híven, nemes egyszerűséggel kinyomom a gombot és kész. Mondanám, hogy izgat, ki akarja még eltenni láb alól, de sajnos nem lenne igaz. Hazudni nem nem szeretek. Csak ha tényleg nagyon muszáj, mondjuk zsaruknak. Azok úgyis olyan hülyék.

Sóhajtok, és a telefont egy laza mozdulattal a kanapéra hajítom, majd felkapom a fejem valami oda nem illő hangra. Hüppögés? Összeszalad a szemöldököm, mert hát annyira bemennék megnézni, hogy mi a fenéért bőg, hiszen elengedtem, evett is, meg cucca is van. Könyörgöm, pórázon sétálni ne vigyem? Mély levegőt veszek, hogy a csúnya és véres gondolatokat kiűzzem a fejemből- mindenről Zack tehet.

Egy ideig csak azon tűnődöm, hogy milyen okot is mondjak, hogy bemehessek hozzá. Felmerül bennem ugyan, hogy minek ok rá, egyszerűen belépek, elvégre én bérelem most ezt a kis lakásfélét, de... berontani egy lányhoz, aki ráadásul el is van rabolva meg minden... nem csak necces, de roszabb, mintha megkötözve hagynám. Elvégre ha sír, biztos oka van rá. Amolyan lányos dolog. És akkor nem kell zavarni.

Jaj, én semmit sem változok. Ha valaki sír, menekülnék világgá, de ugyanakkor a kíváncsiság, hogy miért... ez a kérdés egyszer a sírba fog vinni.

Egy kicsit a táskámban turkálok, majd ragtapaszt találva a szoba felé lépek, és kis várakozás után kopogok, és benyitok. Arcom érdeklődő, hiszen a kíváncsiságot le sem tudnám vakarni magamról...

Felnéz, és hátrahőköl Ana. Kicsit olyan, mintha folyamatosan pofoznának. Másszóval több mint szar és zavaró. Majd határozott léptekkel az ágyhogy megyek, és kinyújtom a kezem. Úgy néz rá, mintha arra kérném, hogy jöjjön velem a bitófára. Sóhajtok, és mellé ülök az ágyra, megfogva a kezét, amit vérezni láttam. Hideg, vékony keze van, ami csak úgy remeg. Kész idegroncs lesz a végére ebből a szép lányból. Igyekszek nem durván bánni vele, szóval óvatosan fordítom tenyérrel felfelé a kezét, és a ragtapaszt finoman tekerem az ujja köré. Amikor kész vagyok, ellenőrzöm, nem lötyög-e, és el is engedem a kezét. Szinte abban a pillanatban remegve dugja a háta mögé két kezét. Inkább kezembe venném, és addig rejteném a világ elől, míg újra erőre kap, hogy repülhessen, szabadon, de ahogy felé nyúlok, ijedt verdesésbe kezd a madárka. Elhúzom a számat. Felnézek, és a tekintetünk találkozik. Az övé ijedt, és rémült, rettegő, gyanakvó, sebzett... Az enyém csak szimplán szomorú és sajnálkozó. Szar ügy. Egy szomorú félmosolyt eresztek meg felé, igaz nem túl biztató, de hátha leesik neki, hogy nincs szándékomban elvágni a torkát vagy ilyesmi. Minek ragasztgatnék egy nyamvadt kis vágást, ha később megölöm, nem? Mégsem teszem szóvá, tettemre mentség nincsen. Jobb kezemmel lassan megsimogatom az arcát, talán hogy megnyugtassam, és a könnyeit letöröljem ezzel a barátságos gesztussal, majd felállok, és nyugisan távozok. Nem kényszer a disznótor, nem erőltetem társaságom rá.

Kint a minibár felé megyek, előveszek egy kis whiskey-t, és töltök, majd annak társaságában leülök, és a tévét újra beizzítom, igaz most jó halkan, és üres tekintettel kezdem nézni az első műsort, ami hirtelen képkockákból van összevágva, és vadul villog. Valami ismeretterjesztő film.

Nem sokára az alkoholos üveget is odahozom magamhoz, hogy ne kelljen messzire mennem érte. Szeretem, hogy nem árt meg nekem az alkohol, hiszen ha néhány pohártól pityókás lennék, akkor hol lennék már! Valamelyik gödörben oszló hullaként...

Esteledik, legalábbis szürkül az ég, és lassan itt-ott lámpát gyújtanak az emberek. Itt fölösleges, hiszen a tévét ígyis látom.

Ám így pár óra hosszú csend után megint csak nyekken egyet a háló ajtaja, úgy hallom, hogy kimerészkedik a kis szöszi. Talán megint éhes. Oda sem nézve felemelem az üveget, hogy ő is lássa, és megkérdezem tőle.

-Kérsz?

Nem nézek oda, szándékosan, lassan már fóbiám lesz azoktól a nagy és kétségbeesett szemetől. Annyira örülnék, ha csak egy kicsit, legalább egy pillanatra valami mást is látnék felvillanni arcán! De ez több mint reményelen. Egy üres poharat töltök, és az asztalkám túloldalára lököm, hogy még véletlenül se kerüljön hozzám közel, ha netán kérne. Ha nem issza meg, majd én eltüntetem, aggódni nem kell. Én meg csak mereven szegezem tekintetem a tévé képernyőjére, erőszakkal odaláncolva, hogy eszembe se jusson a lányra nézni, mert lehet ha nem nézek rá, közelebb jön. Azt hiszem csak akkor olyan nyuszi, ha tudja biztosra, hogy rá figyelek. De most inkább a készüléket bámulom. Mára azt hiszem elég volt a kényelmetlen tekintetekből.


Laurent2010. 07. 12. 23:28:01#6026
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának elrablójától


Elpakoltam, de a szoba körül még midig csak a nagy csend lebeg, szóval kezdek ideges lenni. Csak nem vágta fel az ereit, vagy tudom is én, hogy ezek a fiatalok mivel foglalkoznak ilyen helyzetben. A fejem vakarom, tűnődve, hogy vajon evett-e, vagy hogy mire lehet szüksége, de valahogy nem jut eszembe semmi sem. Végül telefont ragadok, és olaszul kezdek hadarni, leadva a szállónál a rendelést, hogy miket is kérek megbízóm számlájára, majd lecsapom a telefont. Fel- és alá mászkálok, persze olyan halkan a konyhában, hogy a lány lehetőleg ne sejtse, merre vagyok. Arcom komor lehet, és most nem szeretném ha valamelyik ellenségemmel összefutnék, mert tuti vagy behúznék neki párat, vagy netalán meg találnám lyukasztani itt-ott. Idegesen körözök a fejemmel, mintegy tornázva megint, de egy idő után irtó zavaró lesz a vizes hajam. A konyhában rend van, meg a nappaliban is, tulajdonképpen a nappaliban csak az asztalon lévő övtáskám jelzi, hogy lakik itt valaki. Kiveszem a táskámból az irataimat, amiken csak a Hyou nevem igazi, a többin hamis az a Black vezetéknév. Nem is izgat amúgy. Lecsapom őket csak úgy az asztalra és a csengő szavára az ajtóhoz lépek, hogy a boynak ajtót nyissak. Egy nagy dobozzal a kezében áll ott, amit máris átnyújt nekem, majd némi pillogás után el is tűnik. Reméltem is, mert még véletlenül megtaláltam volna lőni, és egy holttesttel mit kezdek én itt? Főleg nappal, és idegenben?

Hátrasimítottam nedves tincseimet, és a dobozzal a hónom alatt a lány szobájához léptem. A dobozban volt mindenféle higéniai izé, meg parfüm, fésű, fogkefe és törülköző, egy M-es pizsama, nem tudom, mekkora lehet Ana, meg némi váltásruha. Ja, meg valami papucsféle is van benne, ki tudja...

Megállok a háló ajtaja előtt, és nagy levegőt veszek. Tudom, hogy nagyon fél tőlem. Retteg, hogy hozzáérek, úgy néz rám azokkal a nagy szemeivel... Kicsit gyűlölöm magam emiatt, de ez már megtörtént. Kicsit azért ő is igyekezhetne, hogy könnyebbé tegye ezt az egészet. Persze, ha fél, nem tud előmerészkedni s érvényesülni. Hiszen ha eddig is tudta, hogy nyitva a szobájának ajtaja, s nem jött elő, elég nyilvánvaló, hogy retteg. Irtózik tőlem. Kár... Nem harapok. Újra sóhajtok, és hangosan bekopogok hozzá. Semmi válasz. Lenyomom a kilincset, és befülelek, majd miután továbbra is semmi, belépek. Azt hittem, hogy az ajtóban fog rám lesni, leüt és elrohan, de nem. Tényleg mint egy beteg madárka. Csak gubbaszt azágyon, összegömbölyödve védekező pózban, és úgynéz rám a párnát szorongatva, olyan rémülten... elfordítom a tekintetem, és a dobozt leteszem valahová.

- Csak gondoltam, hozok neked ezt-azt... Örülök, hogy ettél...

Vonom meg a vállam, és közömbösen mondom ezeket. Pedig leginkább ránéznék, és megkérdezném őszintén, hogy mikor is bántottam őt fizikailag, hogy úgy fél tőlem... Öt ujjammal mély barázdákat szántok a sötét hajamba, ezzel arcom is láthatóvá válik. Komor éjsötét tekintet, idegesen összeszorított ajkak, és némi feszültség. Nekem sem kellemes... mondnék én még valamit neki, hogy ne féljen, mert nem fogom bántani, vagy... nem is tudom... de nem jönnek a szavak. A végén meg ilyet nyögök be:

-Kijöhetsz, ha kedved tartja. Szólj, ha zavarok. Hidd el, nem bántani akarlak. Így alakult, és ki kell bírnod. Igyekszem megkönnyíteni, de lássuk be, ha nem segítesz, nem lesz könnyű...

Egy ideig még állok az ajtóban, majd több mondandó híjján megfordulok, és csak behúzom magam mögött az ajtót. Nem csukom be, szemléltetve, hogy tényleg kijöhet, nem kell odabent kuksolnia, én meg kicsit őgyelgek a nappaliban, majd lehuppanva bekapcsolom a tévét, és elővéve két késem meg egy pisztolyom tisztítgatni kezdem őket a film mellett.

És hiába a film, meg a munka... lelki szemeim előtt látom azt a rémületet, ami a tekintetében ült Anának, amikor beléptem a szobájába. Úgy húzta meg magát, mint egy madár a termetes kalitkában. Végül nem törődve azzal, hogy mi a véleménye a dohányzásról, rágyújtok. Nagy sóhajjal fújom ki az első slukk füstjét, és hátradőlve, kényelmesen elhelyezkedve bambulok a képernyőre, bár semmit sem látok. Csak azt a kék szempárt...

Másik kezemmel a szemem dörgölöm meg, de a kép csak nem tűnik. A szemhéjamra vetíti a látványt az agyam. Mit tettem?

MI LETT VELEM?

Halk lépteket hallok a szoba másik feléről, és lustán fordítom oda a tekintetem, igyekezve a lehető legközömbösebb képet vágni. Pedig nagyon meglepődtem, hogy előmerészkedett a szobájából. Mivel odanézve egy hosszú szőke hajú lányt látok meg, aki a tekintetem láttán megdermed, akár egy őzike, és talán láthatatlanná igyekszik válni. Egy pillanat múlva vissza is fordítom a fejem, mintha csak megnéztem volna, hogy ki mozog ott, és nem megbizonyosodni akartam volna affelől, hogy tényleg kijött-e a szobájából, vagy már extrém rémeket is látok. Ahogy újra felveszem az égő cigarettámat, a halk léptek újra felhangzanak, és a konyha felé halkul el. Szóval a lány a konyhába ment. Lehet éhes még. Magamból kiindulva nem lenne nekem elég egy kis péksütike, de hát ő ki tudja, hogy miféle diétát tart...

Lustán nyújtózkodom, mintha mindnnapi jelenség lenne, hogy mindenféle lányokat rabolok el, és aztán meg ott tartja őket napokig, és a végén szépen happy end fílingben elválnak egymástól, mint ágtóól a levééél...

Az igazság az, hogy fingom sincs, mi a szart kellene ezzel csinálni, vagy ilyenkor melyik ügyfélszolgáltatót hívjam. Kikapcsolom a tévét, majd újra a fegyvereim kezdem tisztítani. Érzem, hogy figyel Ana. Nem tudom, hogy csak méricskél, mennyire lehetek jó kedvemben, és ,,nem ölöm meg máris”, vagy csak úgy néz, hogy ismerkedjen velem, szokja a jelenlétem, de magamra erőszakalolom a nyugalmat, és ráérősen tisztogatom a pisztolyom. Eloltom a cigicsikket is ahogy elszívtam, mintha eszembe sem jutna, hogy zavarhatja a füst. Mikor kész vagyok, szép komótosan elpakolom őket, és a konyhaajtóra pislantok. Jól sejtettem, két nagy, és őzike szempár néz engem, ami igaz, hogy kék, de akkor is.. engem néz. Belülről letapogatom az arcom, és kicsit megnyugszom, hogy közömbös képet vágok. Elgondolkozom, hogy vajon rámosolyogjak-e, vagy hagyjam a fenében, élni és élni hagyni jelszóval, de hagyom a fenébe. Lehet csak megijeszteném a görbémmel. Szegénykém, az is lehet, hogy a hátamon nézi az egyik nagyobb, és láthatóbb sebet amit nem éppen a legszebben varrtam annak idején össze. De a fene látja a háta közepét! Látom, hogy fél, a tekintet, ahogy végigsiklik rajtam a nagy égkék szempár.. Istenem, Ana csak így tud nézni? Rámordulnék, de akkor lehet elintézném, hogy sose mozduljon ki a szobájából. Megköszörülöm a torkom, és kicsit elbújik az ajtófélfa mögé. Kis édes...

-Zavar a füst?

Naná, hogy zavarja, hiszen lerí ez is róla, de hát... valamit mondanom kellett neki... Azt mégsem kérdezhetem, hogy hogy van... mégis hogy lenne, ha a nyaralás elején elrabolja egy idióta faszkalap, és bezárja? Én hülye!

-Kicsit...

Olyan halk a hangaja! Jesszus, és remeg is. Mint aki nem tudja eldönteni, hogy akkor ölöm meg ha megszólal, vagy ha nem mond semmit. Szegénykém nem érti, hogy nem áll szándékomban sem most, sem később megölni őt. Sóhajtok, és felállva, neki háttal a teraszra sétálok, és leülök az asztalhoz.

Hiú remény, hogy kijön hozzám, és leül, de azért... A semminél jobb erre várni, nem?


Laurent2010. 07. 12. 21:31:08#6020
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának az elrablójától


Tévedtem azt hiszem, mert Ana nem egy őzikére hanem inkább egy madárra kezd hasonlítani. Nem tudom eldönteni, valahol inkább a kettő között talán. Ijedten néz rám, mintha csak a recepteket nézném, hogy mit is főzzek belőle. Ugyanakkor olyan, mint egy madár, akinek elvágták a torkát, és elvárják, hogy énekeljen. Nem vagyok ilyen liliomtipró. Mi van velem? Lehet hőgutát kaptam, vagy csak valami olasz nyavalya. Bár egy történet sem rémlik, hogy a hős elrabolja a lányt, és aztán meg elengedi, és happy end. Sőt, boldogan amíg sincs a végén. Mert sosem lesz vége, hiszen egy mási kanyarban folytatódik az élet, nem áll meg. Csak szeretnénk, hogy néha kicsit lelassuljon.

Ahogy a két nagy kék szempár rámtekint, annyi félelem ül bennük, olyan cica -düh, mint sebzett kismadár... Kicsit bűntudatom lenne, ha lenne lelkiismeretem. De azt hiszem, pár évvel ezelőtt azt elhagytam valamelyik sarkon, vagy csak egyszerűen elhagyott, lényegtelen, de azóta nem igen szoktam azzal törődni, hogy mi a jó, és mi a rossz. Ez tulajdonképpen hülyeség. Nincs jó és rossz. Csak az, aki elég erős ahhoz hogy nagy legyen, és az, aki elbukik gyengeségei miatt. És én szeretnék az elsőbe tartozni.

S ahogy még a fejét is elfordítja, mikor segíteni szeretnék neki, hogy ne legyen annyira rossz neki... de hát a fene tudja, hogy mi az új divat diéta terén, vagy miféle nyavalyái vannak ennek a lánynak, hogy nem eszik ilyesmit... Vállat vonok, és látszólag érdeklődés nélkül, szótlanul elfogyasztom az én adagomat, majd kiviszem a dobozt meg a kiskanalakat, és elpakolok. Senki sem mondaná meg rólam, hogy van némi rendmániám, de hát... nincsenek barátaim vagy közeli ismerőseim, akik tudnának erről. Tulajdonképpen rokonokat sem tudnék felsorolni, akik például a szülinapomon vagy legalább karácsony teljesen biztos időpontjában küldenének egy lapot. Én sem szoktam ilyet tenni... halkan lépek vissza a szobába, és a lányt nézem. Nem is értem, hogy miért izgat ennyire a testi-lelki állapota, hogy miért fúrja az oldalam, hogy mennyire érzi rosszul magát és hogyan segíthetnék neki... Eh... Fura az egész. És ahogy nézem az arcát, mintegy várva, hogy kicsit megnyugodjon, vagy legalább elcsituljon az a nagy fájdalom... egy apró fénylő csíkot látok meg az arcán.

Miért dobban a szívem, hogy ,,ÚRISTEN! Mentőt, helikoptert, tűzoltót, akármit!”??! Nem értem már saját magamat sem. Leülnék mellé, de miről beszélgessek? Meghallgatna?

Jézusom! Mikor puhultam el ennyire?

Csendben lépek mellé, és két kezemet a vállára teszem puhán. Úgy rezzen össze, mintha éppen leszúrtm volna, vagy ki tudja. Elkomorodok, de örülök, hogy nem látja az arcomat. Majd jobb kezemmel óvatosan az arcához nyúlok, és próbálva figyelmen kívül hagyni, hogy lassan, de észrevehetően húzódik el tőlem, arcáról egy lassú mozdulattal törlöm le a könnycsíkot. Nem akarok az arcára nézni. Valami fura fájdalom hasgat engem is. Csak tudnám, mi szúrt meg, vagy ki átkozott el! Sóhajtok, és elhúzódom tőle. Látom, nem szereti a társaságom, bár lehet én még le is köpném azt, aki így bánna velem. Szegénykémnek elbasztam a nyarát is... De nem szól egy szót sem. Zavar. Nem hogy itt van, illetve az is, meg az egész, de az mégjobban, hogy tényleg hasonlít egy torkavágott madárkára. Kellett nekem ez az egész! Ha tudnám, miket szeret, legalább kicsit jobbá tenném a helyzetet...

Halkan sóhajt a lány. Szerintem elaludt, vagy csak bóbiskol, nem tudom. Egy kis csend után a székéhez lépek, és halkan, lassan, hogyha alszik nehogy felébresszem, lehajtom neki vízszintesbe, hiszen úgy kényelmesebb aludni. Igaz rendszertelen a légzése, lehet nem is alszik, csak tetteti, hogy hagyjam már békén... A hálóba megyek, és ahogy az ágyra nézek, annyira szarnak tartom, hogy nekem jár az ágy, sőt hozzá még egy kis fürdő is, a lány meg... a küszöbről úgy nézek vissza, mint akit a Szentlélek szállt meg. Az ablakhoz sietek, és kulcsra fordítom, ne felejtsek el holnap még intézkedi ebben az ügyben. Aztán a lehető leghalkabban eloldom a lányt béklyóit, és lassan csúsztatom alá a kezeimet, hogy felemeljem. Nem szól, nem csinál semmit, ernyedten lóg karjaimban. Lehet tényleg elaludt. Ez csak jó nekem! Igyekszem a lehető legkevesebbet lóbálni, úgy viszem át a hálóba, és fektetem le az ágyra, betakarva, lévén az itteni éjszakák sokkal hidegebbek, mint például ott, ahol lakok. Majd megállok az ajtóban. Nem jó. Még mindig hiányzik valami... Kilépve kulcsra fordítom az ajtót.

Nyámnyila lettem. Be kell látnom. Mert mégis mi az, ha egy bérgyilkos a túsznak kaját készít tálcára, meg kancsó víz pohárral, sőt, még egy szál valami virágfélét is nyomok oda, hogy ne legyen már annyira sivár az egész? Péksütemény van a tálcán, édes is, sós is... a jóég tudja, mit ehet ez.. Jesszus... Legalább szerelmes kis versikét nem írtam hozzá... halkan teszem le a kisasztalra, ami az ágya mellett van, és távozok a szobából. A nappaliban dőlök le, de megint fel kell állnom. A fene ebbe a szőke lányba! A fényképezőgépétfelkapom, és némi tétovázás után azt is beteszem neki az ajtóba. Be már nem viszem. Aztán némileg megnyugodva alszok el én is egy takaróval egyetemben, a vékony kanapén, kissé szűkösen. Hogy mi a fenének kellett ilyen mini apartmannt kapnom! A kabócák és a tenger zúgása ringat álomba...

Reggel kicsit később kelek fel. Nem sietős nekem, szépen nyugodtan, ráérősen ébredek fel, kicsit hallgatózok, de a háló felőli halk motozás megnyugtat, mert a lány még ott van bent. Elgondolkodom, hogy este rázártam-e az ajtót, de hát... Sok év után csak nem hagytam ki ezt a nagy vándorolgatásban este! Felkelek, és eltüntetem az avás nyomait magamról, letusolok, majd egy teával felszerelve kiülök a teraszra meg egy szál cigivel, hamussal. Ez a reggelim. Nem tudom, hogy tulajdonképpen a hálóból, ahol a lány van, éppen ide látni, sőt mi több, hallani is lehet mindent... Honnan tudnám, nem ismerem annyira a helyet. Hajam hátrafésülöm öt ujjammal, és élvezem a cigaretta minden slukkját. Nem is értem, miért nem bent gyújtottam rá, talán csak metr tudom, hogy a füst mindenhová beszivárog. Ha már van Anának szobája, legalább legyen már annyira jó neki, amennyire csak meg tudom neki ezt könnyíteni.

Még kissé vizes vagyok a zuhanyzás után, és még mindig csak egy szál rövidgatyában, vizes tincseim kissé hullámosan tapadtak össze, és szórják a vízcseppeket magukból. Rákönyökölök az asztalkára, és két kezembe temetem arcom. Úristen. Mazochista lettem. Mi a frncért érdekel, hogy a lánnyal mi van? Mozog, tehát él.

Felállok, és mivel úgyis körbe van kerítve a telek, sövénnyel mg kerítéssel, nem látnak be, tehát nyugodtan tornázhatok egyet. Reggeli tornáimat amikor csak lehet megejtem, nyújtás, és némi futás... csak egy kis izomtorna, de olyan jól esik!

Ez után újra lezuhanyzok, és már van is 11 óra. A lány ajtajához megyek, és jól hallhatóan kinyitom a zárat. Nem nyitok be, sőt el is lépek az ajtótól, be a konyhába, hogy a hűtőben keressek valami kaját ebédre. Van mirelit kaja, szóval meg vagyunk mentve.

Kíváncsi vagyok, hogyha tudja, hogy nyitva az ajtó, kijön-e. Vajon mennyire fél tőlem? Mennyire lehetek ijesztő a szemében? Nos, nappali fénynél meglátjuk. Nem törődve azzal, hogy már megint csurom víz vagyok, újabb teát teszek oda főni, meg elmosogatok. Csendben dolgozok, hogy halljam, ha mégis kimerészkedik a madárka.


Laurent2010. 07. 12. 20:58:10#6016
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Annának az elrablójától


Szegényke tényleg olyan, mint egy rémült őzike. Nagy kék szemei ijedten néznek körbe, mintha csak kérdezné, hogy mit tett, és bennem kezd komolyan felmerülni a kétely, hogy engem üldözött. Lehet öregszem? Elfolytok magamban egy mosolyt, hiszen öregedni ebben a pillanatban is öregszem, ezen nincs mit változtatni. Meghát... ez az üldözési mánia! Állandóan azon vagyok, hogy ki üldöz, ki követ, és ki akar engem leleplezni, de lássuk be, hogy nagyon is jó nekem szabadon mászkálni,mit egy cellában jó sok évig, lévén amennyigyilkosságot elkövettem... Nem tíz évet ücsörögnék csak abban a penészes helyen. Persze toábbra sem mondok semmit, csak nézem a lányt, hogy mit szól az egészhez, de ahogy elnézem, kicsit még kába. Ahogy sejtettem. S bár a szemén a festék elkenődött, nem izgat túlzottan, sosem foglalkoztam ilyesmivel. Ez apróság, és sokkal nagyobb dolog izgat per pillanat.

És tényleg nem szólal meg ahogy leveszem róla a kendőt, amiért meg külön hálás is vagyok. Legalább nem kell percenként befogni valamivel a száját. A szeme könnyes, kissé köhög, szóval levonva a következtetést, nem bírja a füstöt. Egy pillanatra elgondolkozom, hogy tulajdonképpen miért ne hagyjam így a helyzetet, de aztán magam sem tudom miért felállok, és kinyitom a teraszra nyíló ajtót, hogy kiszellőzzön kissé a szoba. Hátha így jobban beszél majd. Nem vagyok szívtelen, csak gyanakvó. Na meg gyilkos, de úgy nézem, ezt még nem tudja. Talán csak sejti. Megfordulok, és ránézek, bele egyenesen azokba az égkék szemekbe, amik olyan rémülten néznek rám, és olyan kellemetlen valamiért nekem. Hát... nem szokásom elégre elrabolni minden második turistát, aki szembjön. Tulajdonképpen ő az első, aki itt kötött ki, mert pár képet csinált rólam. Talán tényleg ártatlan, és most szépen halálra ijesztettem. Ahogy a tekintetét elemzem, ezt olvasom ki belőle. Igaz, hogy kissé tompán csillog a szeme, arca is még kissé elnyűtt, de hát... nem kellemes dolog az altatás.

De nagyon örülök, hogy nem kiabál, vagy sikít, vagy mittudomén. Elvégre mindenki más azt tenné a helyében. Vagy lehet csak én vagyok túl ijesztő. Nem tudom. Mégsem kapcsolok fel nagy villanyt, hagyom a félhomályt a szobában, a gyenge fényt, hiszen ha nem lát túlzottan, az csak nekem jó. Lassan sétálok hozzá vissza, majd legugolok elé, és a szemébe nézek. Úgy néz rám, mintha azt várná, mikor nyelem le keresztbe. Ennyire lerí rólam, hogy gyilkolászom hobbiból? Ugyan. Nem vagyok kezdő! Lekapcsolom az övtáskámat, és laza mozdulattal a hátam mögé dobom, de közben végig a szőkét nézem. Zavar a tekintete, meg úgy egyáltalán, mégis... nem tudom elképzelni, hogy a hulláját a kertben ásom el. Keresni fogják.

-Mi a neved?

-A...Annabell. Annabell Hagara.

-Barátaiddal jöttél ide?

-Igen.

Elgondolkozom.Ez a csaj nem tűnik sem kopónak, sem spiclinek. De volt már hogy ilyen kis tüncike cseszett át, sosem lehet tudni. De akkor miért ez a fura kis hang a fejemben, hogy ártatlan? Akkor meg mégis mi a jó büdös francokat csináljak vele? Etessem meg, és tartsam mint valami háziállatot? Ah...

Meg egyáltalán mikor lettem ennyire kíváncsi tipus? Jó hogy nem kezdek el vele beszélgetni a kedvenc színéről, vagy hogy van-e kutyuskája! Mély levegőt veszek, hogy lenyugodjak, és át tudjam gondolni, mivel is folytatom.

-Mondd csak, Anna. Ugye hívhatlak így? - egy pillanatra belegondolok, hogy a helyében én mibe nem egyeznék bele... - Szóval dél körül a parton meg este a bárban találomra fényképeztél, vagy volt határozott célod?

Szemeim kissé összeszűkülnek, hangom továbbra is nyugodt és halk, ha valaki hallgatózna, azt hinné, kávé mellett beszélgetünk. A lány megszeppenve pislog, de nem látom a hátsó szándék árnyát szemében. Nem hazudós tipus.

-Miért?

Hű, de merész egy lány! Méghogy miért! Még ő kérdezget engem?

Nyugi Hyou! Csak nyugodtan, mert ha ezt is elcseszed, akkor neked annyi. Nem egyedül van itt!

-Én kérdeztem előbb.

Hangom még mindig halk, ám most már egy árnyalatnyi fenyegetés is belesűrült valahogy, és a merész fény eltűnik a szeméből, hogy helyébe az az oda nem illő ijedtség lapuljon...

-Hát... Ez hobbi. Véletlenül.

Biccentek. Szar ügy. De nem csak rám nézve. Most egy turistát szépen engedjek el, miután elraboltam, hogy ,,jaj bocsika, félreértés, de ugye nincs harag?”. Pff... Halkan felmordulok, és felállok, hogy járkálhassak. Úgy könnyebb gondolkodni. Amíg lassú, határozott léptekkel suhanok a szobán át, ide-oda, addig a lányon tartom a tekintetem. Nem tudom, látja-e, de nem is érdekel. Öt ujjammal beleszántok a hajamba, hogy hátrafésüljem őket, de a járkálást nemigen hagyom abba. Mi a francnak jöttem én ide?? Megállok, és újra megszólalok.

-Nézd. Itt egy nagy félreértés történt. De ugye megérted, hogy csak úgy most nem engedhetlek szabadon? Nagyjából egy hetet töltök itt. Meg kell itt várnom valakit. Addig itt maradsz. Ha jó leszel, talán el is engedlek majd.

Hallgat, és mereszti rám a szemét. Istenem, hogy tud valaki így nézni! Látom az ellenkezést, hogy ,,nem” szócskára formálja ajkait, és kiáltani szeretne, de mégis meggondolja magát, és nem szólal meg. Lehajtja a fejét, és a haja eltakarja az arcát. De legalább nem volt nehéz meggyőzni, hogy ittmaradjon, és ne ugráljon. A késemet kiveszem a zsebemből, és az asztalra teszem. Eszembe jut, hogy a becstelen nevem elfelejtettem közölni vele. Tulajdonképpen nem is izgat. Hiszen... Ugyan! Előkeresem a telefonomat, és ránézek.

-Most ha nem baj, felhívod a barátaidat, és kitalálsz valami mesét, hogy miért nem mész majd vissza. Ha gondolod, mondhatod hogy haza kellett menned, és én a cuccaidat elhozom.

Nem néz fel, és egy pillanat töredékéig azt hiszem, hogy elájult, de aztán oldalra hajtja a fejét, és számokat sorol, amiket én bepötyögök a telefonba, és a végén a füléhez tartom a telefont.

-Ha bármit elárulsz...

Kezdem fenyegetve, de nem fejezem be, mert így hatásosabb, másrészt meg felveszi valaki a telefont. Még én is hallom a csörömpölést. Még a diszkóban vannak. A lány sietve közli velük, hogy minden cuccát hátrahagyva haza kellett utaznia, mert valami otthon történt, elköszön, én meg megszakítom a hívást. Rejtett számmal hívtam, visszahívni nem tudnak, és kevesebb, mint 50 másodperc alatt végeztek, szóval le sem tudtak nyomozni/hallgatni. Ezt nevezem. Egy pillanatra megsimogatnám a fejét, de a kezem visszahúzom, és ellépek tőle. Nem szólok. A hálóba megyek, hogy megint csak egy alsónadrágot vegyek magamra, amiben aludni fogok, majd a nappalin keresztül, ahol ő van, a konyhába sétálok. Magamon érzem a tekintetét, és bár szívesen ránéznék, hogy milyen a tekintete, hogy mit gondolhat rólam, valahogy nem teszem. A konyhából kikiáltok neki a hűtő ajtónál állva.

 

-Éhes vagy?

 

Sokáig hallgat, ezért az ajtóhoz lépek, hogy kinézhessek. Fura. A tekintete a távolba réved, ki a nagy plafontól padlóig ablakon, és a kinti tájat nézi. Szomorú. Én meg ideges! Kellett nekem ez a szar a nyakamba! Nem elég nekem enélkül? A vállamon egy régi sebhelyet simogatok, elgondolkozva a hülye helyzeten. Aztán két joghurtot veszek ki a hidegről, két kanalat ragadok, és kicsörtetve a nappaliba leülök a kanapéra, ami éppen a széke mellett van. Előbb megeszem az én kajám, majd a dobozt csak otthagyom, és ránézek. Ő meg engem néz. A tekintetében semmilyen érzelem, csak néz, figyel hogy mit csinálok. Kibontom a másik joghurtot is, és a kanalat belesüllyesztem, majd az arca felé tolom. Ha kér, hát eszik. Hogy fura dolog a ,,túszom” etetése? Nálamnál jobban ki tudná? De hát nem vagyok szívtelen, nem hagyhatom éhenhalni! Újra egyik szemöldököm felvonom, szótlanul kérdezve, hogy kér-e a gyümölcsös kis kajából.


1. 2. 3. 4. 5. <<6.oldal>> 7. 8. 9. 10. ... 13

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).