Jólesnek nekem azok a kicsi puszik, amiket ad nekem, de ugyanakkor olyan, mintha egy már amúgyis nagy és vastag acéldrótot erõsítgetne bennem. Elvágni kellene a fenébe is. Simogat, és halkan megborzongok.
Ellentétek dúlnak bennem, és nem tudom, hogy mi lenne már a helyes. Az eszem és a szívem harcot vív, pedig ilyet még sosem csináltak. Mindig együttdolgoztak, mert az elsõ pillanatban az egyik meggyõzte a másikat, hogy ez helyes, és nem vokt probléma. De most egyik elvem áll a másikkal szemben. Elvigyem, ne vigyem? Szeretem vagy nem? Fontos õ nekem annyira vagy sem? Akarom, hogy hozzám tartozzon, vagy inkább hogy felejtsen el?
Sötét szemeimet a tengerre szegezem, és már tényleg nem tudom, hogy mit akarok.
A válasza mégis elszomorít. Tudtam, hogy ez lesz, csak mindenképpen azt akarom, hogy nevessen, és én ne állhassak a boldogsága útjába. De akárhogy is settenkedtem oda, úgy állok most a jövõje elõtt, mint egy cövek. És ezt csak megkerülni lehet.
Amikor elkezdi mesélni, hogy látja rajtam én is mennyire fontosnak tartom õt, legszivesebben inkább pofozkodnék. Megküzdenék ezernyi jakuzával és puszta kézzel kezdeném Toldit folytogatni... csak ne kelljen ennek a lánynak itt a két kezemben megmondani, hogy egy hét, és ezzel vége. Most mondja, hogy boldog csak velem lehet...
Reménykedem, hogy ez csak amolyan gyerekszerelem, és majd jön a Nagy Õ, aki majd kiboloncítja belõlem... Tényleg ez lenne a legjobb mind a kettõnknek.
De hogy tudnám itt hagyni ezt? Halkan felmordulok, ahogy a nyakam csókolja, majd érzem, ahogy a kicsi piros foltocskával engem is megjelöl...
Majd mosolyogva hajol hozzám, és most az én orromra ad puszit. Õ, aki két napja még halálosan rettegett tõlem! Még csak rám se nézett, és most itt bújik, és akár egy többéves szerelmespár, úgy puszilgat itt engem.
Aztán feláll, beszedi a cuccait a szárítóról, és bemegy. A konyhában hallom motoszkálni, én meg nem tudom, hogy mi van velem. Két kezembe temetem arcomat, majd végigtúrom a hajamat. Miért, mit vétettem, hogy most egy ilyen kicsi madárkát kell bántanom? Halálát jelentené ha elhagynám! Hogy ott a címe? És akkor mi van? Több országban köröznek, hát nem állíthatok be hozzájuk Hawaii-ingben, hogy ,,csõ papi!”. Kedvem lenne világgá ordítani az egész rakás szart, és fogni Anát, majd elrohanni vele valahova... nagyon messzire, hegyekbe, és remeteként, de kettesben éldegélni nyolcvan unokával meg egy csorda tehénnel.
Elnevetem magam erre a bolondságra, hiszen az egész csak humbuk.
A csengõ szól, de már nem is figyelek rá. Nyisson ki a húsvéti nyúl. Hagyjon engem mindenki békén. Hogy elszökhet a lány? Nem érdekel. Menjen, legalább lesz hozzá ereje, hogy elmenjen, és...
Az ajtó csukódik, és én egy hosszú pillanatig mégis azt hiszem, hogy elment, és feszültenvárok. Ám a jellegzetes kis lépések a konyha felé újra eltûnnek, és én értetlenül ülök, és a teraszajtót nézem. Nem ment el? Nem akar a barátaihoz menni, és velük nyaralni, fényképezni?
Tudhattam volna, hogy õ nem ilyen. Nem olyan mint én, mert most már olyan kötelek tartják õt is fogva, amiket elszakítani nem könnyû. Nem csak egy lépés a szabadság felé.
Bemegyek, mert nincs kedvem kint lenni. Leülök a fotelba, és a dobozt nézem. Áram ma sem lesz. Éljen.
A konyhából kijön, és letesz elém egy szendvicses tányért, tálcán. Jó étvágyat is kíván hozzá, majd kimegy. Leül abba a székbe, amiben én szoktam üldögélni, meg tunyulni, nekem háttal és enni kezd. Elfojtok egy dühröhamot, átgondolom, és lenyugszom. Végül sóhajtok egyet, és inkább enni kezdek. Legalább itt pusztítsak...
Ekkor ébredek rá, hogy bosszúságom más is okozza. A sebem lüktet. Morgok, de már nem csak halkan. Nem elég nekem egy ilyen nagy probléma, mint a kint ülõ kisasszony, még ez is.. A szába dugok egy kenyeret, és a fürdõ felé lépek. A lépteim már megint azok a döngõ léptek... Csak bevágom magam mögött az ajtót, nemis csukom én be... minek. Úgyse jön utánam.
Kicsit csócsálok még a kenyérbõl, majd felemelem az ingemet. Na igen... Elszakadt a cérna, méghozzá középen, így szépen ki is nyílt ott... Azt a kurva jó...
Megköszörülöm a torkomat, majd egy kis rongyocskát szorítok oda, lévén megint vérezni kezdett. Csak tudnám mitõl. Hogy leültem? Kezdek ellágyulni.
Kimegyek halkan a nappaliba, hogy tût és cérnát vegyek ki a táskámból, majd vissza a fürdõbe.
Most kicsit több öltéssel, mégis kisebbekkel fogom össze a vágást, megint elmorogva néhány kedves jelzõt okozójának kedves fel és lemenõire, majd ismerõseire és barátaira egyaránt. Elvágom a cérnát, és megnézem a sebet. Gyönyörû. Mint a bal lapockámon... Kellene rá valamit rajzoltatni... Újra kötözöm, de annyira remeg már megint a kezem, hogy kiesik a kezemõl. Hangosaa káromkodok már.
De érdekelne, miért szakadt el a cérna. Lehet mert... Cérna volt? Kezembe fogom a fáslit, és kiballagok a nappaliba, halkan dünnyögve a szitkokat, leülök a kanapéra, és újabb szendvicset rágok el. Majd újra megpróbálom összekötözni magam. Szerencsezsák...
Ekkor jól jönne, ha valak segítene, de ha eddig sem segített nekem senki sokkal nehezebb helyzetekben, és a sírban két lábbal, most sem fog. Anára pislantok, aki még háttal ül nekem, szóval legalább ezt nem látja. Végre sikerül egyszer körbetekerni magam a fáslival, és innentõl már megy mint az ágybaszarás. A végén nyújtózok egyet, benyomom az utolsó kenyeret, majd egy fájdalomcsillapítót veszek be, iszok egy kevés ,,vizet” és ledõlök a kanapéra.
Nem igen érdekel most hogy odakint fúj a szél. Na és? Eddig nem fújt? Hogy nagy felhõk is jönnek, meg vihar lesz? És hogy Ana fél?
Csak egy kicsit lehunyom a szemem... mindjárt...
Fél perc múlva alszok is, hiszen több mint fárasztó volt a két nap, ráadásul a kettõ között csak ájltam, nem is aludtam. Kampec vagyok...

A nevem dicséri. Talán ha tudná, hogy életemben elõször ejtem ki... Akkor mit szólna? Mi jár a fejében most? Ám egy pillanat után szinte minden fejecskéjében járó gondolatát megtudom, mert dõlni kezd belõle a szó, és én jobban látom nem megszólalni. A szívemet valaki egy túl kicsi ládikába zárta, és ott szurkálja, böködi... Nyelnem kell, hogy normálisan tudjak levegõt venni, mert valami fura fojtogató érzés van a torkomban, mintha valaki éppen megfojtani készülne.
Telhetetlenül kérdezi a másik nevem is, de én csak kicsit fáradtan mosolygok rá. Nem. Azt hiszem, hogy nem most akarom vele megosztani. Az egészhez csak ennyit fûzök:
-Meg kell ígérned, hogy soha, mondom soha senkinek sem mondod el...
Komolyan nézek a szemébe, és õ bólint. Nem tudom, miért, de hiszek neki. Ahogy a testvérekrõl mesél, akaratlanul is pislognom kell. Büszkélkedek velük? Mikor láttam õket utoljára? Hat éve? Hét? Annál is több? Nem szólok. Hadd higgyje, hogy az életem habcsókmese, tele kicsi koboldokkal és tündérkeresztanyukkal... Majd egyszer felébred a zord világban, de magától kell ráébrednie, én nem fogom felkelteni.
Majd a foglalkozásomra is rákérdez a kis ismerkedõs délutánon. Elgondolkozok, hogy mit is mondhatnék neki, hiszen az orgyilkos annyira sivár szó, és tele van megannyi tömény borzalommal... Némi csend után halkan mondom neki. Mintha gyónnék, úgy sutyorgok a fülébe magamról, halkan, és akadozva.
-Nos... Alkalmi munkákból.. azt hiszem így is mondhatjuk. Szép pénzért segítek az emberek problémáit megoldani... csak sajnos kissé sok munkával jár ez. És sok üldözéssel...
Kicsit fapoént nyögök be a végén, de nem akarom, hogy félreértse, ugyanakkor azt sem, hogy túl sokat tudjon. Nézzen egy hülye pszichomókusnak, vagy valami maffiának...
Istenem, ezért az ölelésért, amiket itt zúdít rám, képes lennék országokat irányítani, és csillagokat navigálni az égen.
Szélesen mosolygok rá a korát hallva, és úgy fer, ha õ is tudja az enyémet...
-Én meg 24 leszek nem sokára.
Hát... Nem sokára.. két hét soknak számít? Kevésnek? Csak onnan tudom, hogy mikor van eme becses nap, hogy a két öcsém felhív. Nem szoktam felvenni, a csörrentés is bõven elég. De ezt nem mondom el.
Elkanyarodik az õ meséje egy újabb irányba, és újra elkomorodok. Tudtam. Tudtam, hogy túlságosan a határokat feszegetjük, hogy nem lett volna szabad, hogy hagynom kellett volna a fenébe, metr kibaszottul elcseszem a végét. De nem hallgattam magamra, tessék, most itt van nekem. Letörlöm az újabb könnyeit, de szólok. Magam sem tudom, hogy ez alatt a hét alatt hogy érem el, hogy felüljön egy vonatra, és fütyörészve menjen haza. Mondanék most neki valami megnyugtatót, hogy nyugodjon meg, mert semmi baj nem lesz, meg hogy majd kialakul... de gyûlölök hazudni. Fõleg ilyen hiszékeny szempárnak. Nem tudom magam rávenni, hogy azt mondjam neki, majd együtt hazamegyünk, bemutatkozok a kedves papának, majd a lakodalom után a Riviérára utazunk...
Ám õ is belémlát, ha nem is annyira, mint én belé, látja, hogy nekem is elég nagy ez a szarkupac, és eléggé benne vagyok, szinte már ki sem látszom belõle. Most mondjam azt neki, hogy unatkoztam, és jó ötletnek tûnt kicsi lánykákat szédíteni? Vagy hogy nem fértem a gatyóba és kellett valaki, hát õ is megfelelt? Nem. Nem tudnám még csak elkezdeni sem a mondatot.
Szent igaz, nem sûrûn beszélgetünk egymással, de azt hiszem az elejétõl fogva tudtam, hogy ez lesz a vége, és éppen ezért nem ültem le cseverészni hozzá délutánonként, mint a jó házaspárok, és nem beszélgettem el vele a villany meg a gázszámláról...
Újra letörlöm azokat a becstelen könnyeket az arcáról, amik csak nem hagyják az õ szép és sima arcát békén.
A következõ kérdésre igencsak meglepõdök. Szerelmes hogy voltam-e valaha? Nos.. mindezidáig soha. Vajon ez a kis mágnes, ami belénk lett valahogy ültetve, és vonz minket egymáshoz... ez az? Hogy mindig aggódok, mi baja van.. hogy a parton mindenkit kicsináltam, mert hozzányúltak... hogy még az utolsó kis sebecskéjét is beragasztgatom, meg körbecsókolom... ez szerelem? Kicsit elbizonytalanodok... nem éreztem még ilyet, nem tudom, mit kell olyankor érezni, gõzöm sincs, hogy ez most csak vonzódás, vagy netán szeszély, esetleg birtoklási vágy... vagy csak szeretethiány... vagy valami malária... Kicsit összevonom a szemöldököm, és bizonytalanul válaszolok neki úgy, ahogy a legigazabbnak érzem.
-Azt hiszem nem.
Hiszen nem tudom biztosan állítani hogy oda-vissza vagyok érte. Igaz, ez majd kiderül, ha lesz köztünk párszáz kilométer, csakhogy az egy nagy fejes úszógumi nélkül a vízbe.
Lenézek a pityergõ lányra, és sóhajtok. Hogyne tudnám, hogy mi van veled. Minden mozdulatból, tettébõl, pillantásából szinte sugárzik, mint egy lézer, hogy szerelmes... Mibe rántottam õt? Istenem, hogy tehetem ezt a bûnt jóvá? Hogy a madárka a farkasba szeretett bele, és a farkas önzõen képes lenne a szárnyait leharapni, hogy magával vihesse...
És nézem, ahogy a karjáról egy kék színû karkötõt húz le, majd nekem adja. Úgy nézem, mint valami bombát. Vagy ez inkább egy kapcsoló, és én vagyok a bomba? Nekem ez túl sok, értse már meg, hogy nem bírom. Fizikai fájdalmat okoz nekem ezzel az egésszel. Nyelek egyet, és felhúzom a kezemre.
-Kössz.
Nem tudok többet kinyögni. Hallom, hogy mit kér cserébe, és automatikusan emelem fel a kezeimet, szorosan két karom közé zárom, egy kalitkába, egy most már sokkal kisebb, és kézzel foghatóbb vaskalitkába, és nem akarom elengedni, vadul ragaszkodok hozzá, szorítom lágyan magamhoz, simogatom, és úgy tartom, hogy ne lássa az arcom. Totál káosz van mindenütt. Basszus.
Aztán lassan visszahúzom a két kezem, és megint csak cirógatom, összekulcsolom a kezünket, majd ajkammal cimogatom arcát és nyakát.
Tõrt forgatnak bennem, szavai nyomán, ahogy mondja, hogy inkább öljem meg, mert nem tud tõlem távol lenni, nem tud nem ott lenni mellettem... és én meg állok a saját síromban, és rémülten nézek belé.
Ha valaki, akárki... bárki rájön erre, futótûzként fog elterjedni, és biztos, hogy lelövik, akár egy kutyát. Minden további nélkül. Miért mentem én ebbe bele? Ha õt megölik, oda megy, ahová én majd nem követhetem... hiszen a hét befejeztével úgyis elmegy, és nem tudok majd rá vigyázni... de...
Újra ringatózni kezdek, bölcsõnek formálom magam, és ebbe a bölcsõbe húzom Anát. Nézem az arcát, ami kínokkal van tele, és lágyan megsimogatom, hátha a redõket el tudom tüntetni róla.
-Ne nézzünk elõre. Csak carpe diem, élj a mának. Ne gondolj arra, hogy mi lesz pár nap múlva. Légy boldog Ana, mosolyogj...
Suttogok a fülébe, akár egy kuruzsló, pedig lehet csak a borsót hányom a falra. Csókolgatom õt mindenfelé, megnyugtatva, hogy nem készülök én most semerre, meg most csak õ an itt és én, hát hová a fenébe tûnnék el... még nem tudok teleportálni, vagy ilyesmi... ha tudnék, akkor a hét befejeztével otthonában minden másnap felkeresném, és védeném, óvnám... de nem tehetem egy üvegbúra alá. Meg kell állnia a saját lábán, mert én nem leszek vele. El kell tõle szakadnom, és minél elõbb, annál jobb..
A baj csak az, hogy mondani könnyû...

Ahogy magamhoz húzom közelebb, úgy nézem, nem csak én vágyom most kicsit erre a csendes kucorgásra így egymás mellett. Ez a kis pihenõ, amikor nem kell az égvilágon semmire sem gondolni, sem a múlt sötét árnyékára, sem a jövõ ronda falfirkálmányaira, csak a jelen boldog kis apró-cseprõ örömeire. Mint ez itt. Ahogy átölel, és lágyan simogat viszont... Nem olyan, mintha egy útszéli fizetõs tornászt hoztam volna magammal. Azok általában máris húzzák a csíkot a következõ kuncsaft után... Rideg és inkább a test gyönyörét hajszolják...
De amit itt most... talán egy év alatt hoztunk össze... Felülmúlhatatlan. Azt hiszem nem fogom tudni soha kiverni a fejembõl ezt az idõt. Tényleg mint egy kis szeretethiányos cica, úgy bújik hozzám, és cirógat, mégis ahogy a szíve lassul, és lassan a világ is a helyére billen, kicsit változni kezd a levegõ. Hiába is próbálom visszatartani a valós világ démonait, nem tudom. Túl kicsi vagyok hozzá. Mint apám halálakor, amikor szintén nem tudtam tenni ellene semmit. Csak álltam, és néztem, ahogy újraéleszteni próbálják. És nem tudtam semmit sem tenni...
Újra besunnyog a fejembe a kis hangocska, és kárörvendezve kínomon kántál a fejemben. Hogy vajon ez után mégis hogy leszünk együtt a hét végéig, vagy hogy a végén hogy válunk el? Egy szia, és le lesz tudva? Nem... Anán is látni, hogy ez már teljességgel lehetetlen. Mégsem szakíthatom ki õt a családja karjaiból, hogy az én sivár világomba rántsam, elduugjam egy lyukba, ahol nem lesz szabad sokat mozognia... ahol az én több mint veszélyes életem része lenne...
Mégis eljátszok a gondolattal, annak ellenére, hogy minden részem megegyezett, hogy a lány nem ezt érdemli. Megérdemli, hogy legyen valami jó pénzes pasija, aki majd elfeledteti vele ezt az egészet, és elviszi mindenfelé kirándulni, lesz sok gyereke meg fényes és hérágra szóló lakoma... Nem valami hivatalmban leírkáljuk a nevünket, hogy házasok vagyunk, hanem habos-babos meg ccomás dínom dánom, amirõl minden lány álmodik.
-Most hogy ez a kis torna megtörtént, kérdezhetek valamit?- A halk csengettyû megszólal a fejemben, hogy ne álmodozzak már össze-vissza, és rápillantok. Kíváncsi vagyok, mifélét is szeretne kérdezni, hiszen...
- Mi az igazi neved Hyou Black? Tudom nem lett volna szabad, de mivel te tudtad az én nevem, de a tied nem...
Tovább cirógatom. Válaszoljak? Hiszen csak egy nevet kér, amin szólíthat, amivel az emlékei közé besorol majd valahova, hogy az unokáinak elmesélhesse majd...
De Shakespeare jól megírta. Mert mi egy név? Sem láb sem kéz, hogy ne tudnánk nélküle élni, miért ne hívhatna John-nak vagy Jake-nak, vagy bármi másnak, aohgy kedve tartja?
Ugyan akkor miért ne tudnám legalább az egyik nevem megmondani, hogy valami olyat adjak neki, amit senki másnak, amit nem lehet tõle elvenni, ellopni, nem romlik el, vagy nem megy tönkre?
Könnyek hintáznak a szemében, lassan csöppennek mellkasomon, én meg úgy érzem, hogy ez nagyobb bûn a gyilkosságnál. Eltunyultam.
Sír, és errõl megint csak én tehetek. Mert annyit kell egy kibaszott néven gondolkozni. Ugyan, ha valami más nevet mondok, honnan tudta volna, hogy hazudok? Hiszen minden papíron más név van, válogathana kedvére!
Kimászik, és cuccaival eltûnik a szobából. Felállok, és az ajtó felé indulok, hogy megállítsam, de ugyan mit mondanék neki? Visszaülök az ágyra, és arcomat dörzsölgetem a két kezemmel. Majd a hangját hallom, és nem tudom megállni, hogy ne hallgatózzak, a jó ég tudja, hogy kivel beszél. Telefon?
De nem. Kétségbeesett hangja nem másnak szólt, inkább csak magának, kérdõre vonva magát, és én közelebb lépkedtem az ajtóhoz, hogy mit is mondhat. Azt hiszem, a legjobb az lett volna, hogyha nem teszem.
Azt hiszi, hogy olyan könnyû lesz rezzenéstelenül nézni majd, ahogy a cuccaival repülõre ül, és eltûnik valamerre?
Vadállatként forgok körbe, merre, hol a megoldás? A táskájára téved a tekintetem. Vadul doboló szívem súgja, hogy csak nézzek bele gátlástalanul, úgysem látja senki, meg nem lopni akarok. Egy lánytól? Puffanást vélek a fürdõ felõl hallani, de az is lehet, hogy csak a szívem zakatol ilyen gyorsan... a táskához ugrok, és a lehetõ legkisebb rendetlenséget okozva elõhúzom azt, amit akartam. Iratok. Õ biztos hogy nem hamis igazolvánnyal közlekedik.
Ott a lakcíme, sõt, még egy kis névjegykártyaszerûséget is találok... nem is tétovázok, kikapom a tárcából, és a fogaim közé szorítom, míg visszabûvölöm a táskáját az elõzõ állapotába. Majd kicaplatok, és az övtáskám egyik belsõ zsebébe dugom el. Nem tudom, minek rejtem, mintha bárkinek is szándékában állna ellopni...
Agyamra ment ez az egész...
Majd visszasprinelek a hálóba, elnyúlok az ágyon kicsit, mintha azóta ott lennék, és visszatérek az álmodozáshoz. Nem sokáig teszem, mert ekkor belép a szobába, és csak egy törülközõ van rajta, szóval kicsit elkalandozok megint más irányba, hiába is próbálok másra gondolni. Szerencsére háttal van nekem, és nem láthat. Mászkál, tesz-vesz, mindezt olyan szomorú arccal, hogy piszkál engem valami odabent, hogy tegyek már ellene... de az eszem azt súgja, hogy inkább csak hagyjam elcsitulni a dolgokat, hiszen egyikünknek sem jó, ha túl közel leszünk egymáshoz...
Csak a szívem tudja, hogy ehhez már túl késõ. Én máris közel állok hozzá, és õ hozzám...
Szinte érdektelenül nézem már végig, ahogy felöltözik. Ahogy a végén rámnéz, azokkal a megbántott nagy üvegszemekkel, mintha a hideg is kirázna. Nem szeretem így látni, boldognak akarom látni, nevetni, és folyton olyan kis vidámnak lenni, mint lent a parton...
Kimegy a szobából, hallom õt a teraszon, én meg újra felállok az ágyról, és elvágtatok szintén lezuhanyozni. A kötést is gyorsan lecserélem, közben hálát rebegek, hogy nem nyílt ki a sebem, majd vissza a hálóba. Azt hiszem, kicsit mégis baj lehet ezzel a nyavalyás lyukkal az oldalamon, mert itt-ott véres a lepedõ.
Odakint egy széket húz valaki odébb, tehát még kint van, gyorsan lerántom a lepedõt, és újat teszek fel. Majd inget húzok, ebben a kánikulában, és egy szál alsóban kisétálok utána a teraszra... nem akarom, hogy ilyen legyen. Csak egy kicsit legyen boldog. Olyan nagy kérés?
Megint a szemét törölgeti, csak nem tudja a sírást abbahagyni, azt hiszem, szépen elcsesztem neki ezt a délutánt. Talán csak egy valamivel tehetem jóvá... Délutáni mese..
Odamegyek hozzá, és hátulról ölelem meg, majd le is ülök mögé. A haját félresimogatom, hogy rendesen lássam az arcát, majd a nyakára adok egy bocsánatkérõ csókot. Magam felé fordítom lassan, elvégre a hátának mesélni nehéz.. csak nem tudom valahogy elkezdeni a mesét sehol, túl sok van, hát hogy idõt kapjak, óvatosan megcsókolom.
Félrever a szívem, ahogy visszacsókol, és felém fordul, meg fészkelõdik hogy hozzám bújhasson, mert nem gondoltam, hogyha megbántom még mindig így bánik velem. Igaz, õ nem olyan, mint azok akiket ismerek. Õ különleges. Más.
Egymás kezét fogjuk, összekulcsolódnak az ujjaink, az õ kis vékony ujjacskái az én nagy és sokat gyilkolt ujjaimmal. Azt hiszem õ képes lenne egy fuvintással rávenni, hogy térjek le az eddig taposott ösvényrõl, hiszen úgyis ott a legkisebb testvérem, aki átvenné a helyem ha akarnám... De nem kéri, én meg nem mondom. Ez nem az õ világa, az meg nem az enyém.
A lány a tenger felé néz, és olyan vágyakozó a tekintete, hogy szinte elröppenni látom a karjaim közül. Nem akarom. Erõsebben ölelem, hogy se szökni, se röppenni ne tudjon. Végleg kész vagyok a szárnyait kitépni, csak legyen az enyém!
Mégis akkor miért fáj a tény, hogy az enyém?
Hogy magam is megnyugodjak, lassan simogatom, puszikkal hintem õt tele, majd beledörmögöm a hajába a nevét. Õ nagy és kérdõ szemekkel néz rám, tele könnyekkel, amiket hiába törlök le arcáról, csak egyre többen lesznek. Mint a mesében, ha egy fejét a sárkánynak levágják, három másik nõ helyette...
Arcom simogatja azzal a finom kezével... Néz, a tekintetével kérlel, hogy mondjak már valamit, és a mondandómat is szinte látom betûnként felvillanni a szemében, de nincs erõm kimondani õket. Nem merem, mert ha kimondom, ez az álomszerû illúzió ellibben, és valósággá válik, ahol ezek a dolgok egyáltalán nem olyan könnyen kivitelezhetõek. Meg kell értenie, hogy más világból vagyunk... És bár lelkünk összeillik, egymás életében akkor sem szerepelhetünk. Ennyi idõt szánt az ég, nem többet.
Ám ekkor egy újabb ötlettel áll elõ, amire nem tudok nem elmosolyodni, pedig érzem a helyzet komolyságát és súlyát a hangjában, mégis olyan abszurdum amiket mond... Egy puszit nyomot az orrára, ám ahogy a fejét lehajtja, óvatosan az álla alá nyúlok, és felemelem, hogy a szemébe nézhessek. Vidámabban nézek rá, hiszen errõl könnyebb mesélni mint a családi életemrõl, nem?
-Ana... - lágyan mosolygok, nehogy azt higgye, õt nevetem ki, nem tudhatja, hogy orbitális lehetetlenségekrõl beszél, nem ismer. És eddig ez nem is volt fontos nekem.
- Akár hiszed, akár nem, sosem volt senkim. Se feleség, se tinédzserkori barátnõm, sõt, azt hiszem még oviban sem volt nagy szerelmem. -vállat vonok. - akit általában szerettem... Nos, tudnod kell, hogy a családi vállalkozásunk elég nagy és széleskörû, ennélfogva mindenkit leöldösnek körülöttünk, hogy megfélemlítsenek. Anyámra nem is emlékszem. Apámról is csak annyit tudok elmondani, hogy ott voltam, amikor meghalt. Két öcsémet egyedül neveltem fel, nem igen jártam én fõiskolákra... Világéletemben álnéven léteztem. - kicsit elhallgatok... Nem tudom, mennyit akarok elmondani neki... - Ha mindenképpen a nevem akarod tudni, akkor elárulom, hogy a Hyou nagyjából az igazi nevem... a Kishyou névbõl...
Édes istenem... Nem tudom, mikor láttam, hallottam ezt a nevet utoljára, mert hogy én kimondani sosem mondtam még ki... Olyan furcsa... szomorkás félmosoly húzódik ajkaimra, majd folytatom.
- Nem azért nem szoktam válaszolni, mert a te nagpjaid akarom megkeseríteni. Csak mert ha túlzottan belefolysz az én világomba, sokkal nehezebb lesz megvédeni téged, mint pár részegtõl.
Nesze nekem, nyámnyila alak! Ana szemét nézem. Tágra nyíltak, nem tudom, hogy most fél-e vagy csak hirtelen túl sok mindent árultam el magamról... De látom, hogy megértette, azt hiszem, tudja is belül, hogy mit akarok végülis... Nem mert nem akarom, hogy velem legyen, hanem mert õt is féltem.
Sóhajtok, és apró csókot hintek a szájára. Fáj a fejem, és nem hiszem hogy jót tett nekem ez a kis lepedõakrobatázás. Azt hittem, csak azért zúg a fülem, merthát...
Lassan puszilgatom végig a fején a sebhelyeket, szórakozottan simogatom, és közben ringatózni kezdek vele együtt.
-Ha van még kérdés, akkor most elõ vele.
Mosolyogva suttogom neki, ígyis hallja, meg úgy döntöttem, ha valamire kíváncsi, inkább most tegye, amikor még többé-kevésbé olyan a hangulat, és hajlandó is vagyok megosztani egyet-s mást.

Lábával erõsen szorít magához, szinte odaláncol, de ha én valamit akarok, mit nekem láncok, vagy akadályok! Valami kell? Leveszem, ellopom, elragadom, magamévá teszem, vagy... Felnyögök, ahogy a csípõjét hozzámdörgöli, hiszen a farkam már úgyis mindjárt lángrakap, vagy tudomisén, mintha minden gyönyör, érintés és hangocska ott fejtené ki a hatását.
Két vékony kis keze a hátamon barangol, karmolászik erõtlenül, ide-oda vándolorol, és szüntelenül nyögdécsel. A csípõje is úgy ostromol, hogy azt sem tudom már, ki vagyok, már csak az érzelmek és az ösztönök irányítanak. Nem tudok másra gondolni, csak rá, az egész fejem tele van vele, azt kiabálja minden porcikám: Akarom!!!
Két keze egy idõre eltûnt, látom hogy a takarót markolássza eszeveszetten, mintha az élete múlna ezen a ponton. Nos, nekem tényleg múlik, mert hát ha itt és most nem lesz az enyém, mentem lelövök valakit! Aztán jól feltrancsírozom!
Egyre gyakrabban ér hozzám, minden gátlás nélkül, sõt, követelõzve, már-már tálcán kínálva magát, hogy hadd lehessen az enyém teljesen... Istenem, ha az elején tudom, hogy lesz a vége, mindjárt nem lesz olyan szar ügy! Azt hiszem fütyörészve rabolom el, sõt, képes lettem volna egész nap mellette kuksolni! Tudomisén! Egy napja még rámnézni is félt, sõt egy szobában is rettegett velem lenni, és most... Az elképzelhetõnél is jóval közelebb van hozzám.
Kezemmel húzom magamhoz, mintha bele akarnám õt préselni a mellkasomba, valahogy oda bentre, hogy csak az enyém lehessen...
Letolja lassan az én utolsó ruhadarabomat, az utolsó zavaró tényezõt, és már szinte csak egy hajszál van közöttünk... ám visszafelé végigsimít az én férfiasságomon, amitõl úgy érzem, hogy a csontjaim kezdenek folyékonnyá válni. Erotikával fülledten csókolom, mohón és nem kímélve, mégis kezemmel oly gyengéden simítok rajta végig. Izgató kis kezecskéje nem sokára el is tûnik, de az érintésének emléke beleégett a testem minden porcikájába. MÉG! Többet!
Zavar már minden, ami akadályozza, hogy megkaphassam. És nem arra gondolok, hogy csak felhúzom õt, mint egy csizmát... Nem tudom elképzelni, hogy ezek után ne próbálnám megkörnyékezni még!
Felállok, hogy az utolsó ruhámat is elhajítsam a fenébe, és figyelem, ahogy macskamozgással lelép az ágyról, -na ilyet sem láttam még tõle- majd keresgélni kezd. Annyira gyönyörû, ahogy nézem, még ígyis, ahogy csillog a testén az a gyér fény valahonnan.... Nesztelenül lépek mögé, belecsókolva a nyakába, két kezem köré fonom, és ahogy elõre kukkantok, hogy mi van a kezében, kezdek gyanakodni, hogy tényleg járkál az én fejemben, és olvas is benne.
Megremeg az érintésemtõl és egy kicsit csak áll, élvezi ahogy kényeztetem, aztán megmozdul nagy nehezen, és kinyitja a kis zacskót. Most nem csókolgatom, érdeklõdve nézem, hogy meddig képes elmenni az az õzike, aki két napja a látványom emlékétõl is halálraijedt. Mosolygok, akár egy jóllakott oroszlán, majd felecsókolok a nyakába, egy pillanatnyi idõt nyerve, hogy átgondolhassam a kérédését:
-Te vagy én?
Hát cicám, ebben az állapotban még ha a miniszter húzza is fel, akkor sem érekelne, de hát... Lassan megfordul, hogy lássa az arcomat, bár szerintem a választ tudja már. A derekát megfogom, és húzni kezdem az ágy felé, hogy újra elnyúlhassunk rajta. Ám ezúttal én fekszek a hátamon, vadul hullámzó mellkassal, és még némi pislákoló gondolatmenettel, ám ahogy átveti Ana az egyik lábát rajtam, hogy amolyan lovaglóülésbe helyezkedjen... Amilyen csábító!
Mondják, hogy a szex megszépíti a lányokat. De vajon elõtte szépülnek meg? Vagy csak nem néztem meg alaposan õt eddig?
Csendben figyelem, ahogy lassan felhúzza rám a gumit, a szemét nézem, ahogy méreget, mint egy süteményt, és egy pillanatra úgy érzem magam, mint egy bárány a sok farkas között. Éhes farkasok között. És lévén nem jó ez így, kezemet a nyakára simítom, és amikor annak a finom kicsi két kéznek hála fent van az óvszer, lassan magamhoz húzom, hogy az állát a mutató és a hüvelyk ujjam között fogom, és puhán csókolom meg. Mint egy vihar utáni szellõcske. Aztán derekára teszem a kezem, és pozíciót váltok.
Újra a hátán van, és most már semmi, az égvilágon semmi de semmi sem tart vissza attól, hogy én jajde alaposan a magamévá tegyem.
Lassan simítok végig két kézzel a két oldalán, le a combjáig, hogy ott kicsit terbeszbe húzzam a lábait, mert könnyebben közéjük férek így. Minden további nélkül engedelmeskezik, és tényleg olyan, akár egy cica. Egy kis simogatásért, tejecskéért mindent. Végigsimítok rajta még egyszer, míg lassan felé mászok, majd megfogom az én kis barátomat, és lassan beléhatolok, minden további nélkül, mert egyszerûen nem bírom.
Ám elõtte még ajkaimat az övére szorítom, hogy a lehetõ legtöbb hangot felfogjam.
Ahogy eggyéválunk, egyszerre nyögünk fel, én a mély reszelõs hangomon, õ meg azon az izgatóan szép haranghangján... Balommal a derekán simítok végig, a mellén, és a nyakán, és egy ideig nem mozdulok, mert félõ, hogy nem bírom ki. Szûk, és forró, istenem, én.. nekem... kész! Várok egy kicsit, majd lassan kezdek mozogni, kicsit mindig gyorsítva a tempón. Agyamban nagy káosz, vagy talán csak káposztalé, mert soha ennyire kiszolgáltatottnak nem éreztem magam. A nyakát csókolom végig szédülten, harapdálom kicsit erõsebben, mikor nem bírom, míg jobb kezemet az övével kulcsolom össze. A csípõjét úgy mozgatja, hogy egy vérprofi hastáncos elsápadna, és én minden lökésnél hangosabb reakciót csikarok ki Annabellbõl.
Lassan a szívünk ritmusára mozgunk együtt, és olyan az egész, mint egy puzzleban a két összeillõ darabka. Külön külön árvák és furcsák, de egymáshoz tökéletesen illeszkednek, és kiegészítik egymást.
Ölelem magamhoz a vékony kis testet, mintha sosem akarnám elengedni, a fülénél csókolgatom ahol csak érem, morgok, nyögök...
Felsóhajtok, csak a vége hörrenésbe folyik át. Ezernyi apró csillag gyûlik egy kupacba, és csak gyûlnek és gyûlnek, én meg már nem bírom, végem...
-Anah!
Dörrenek a fülébe a csúcson, és a milliomnyi kis csillag ezernyi irányba robban szanaszét, végigzongorázva rajtam, aztán lesúlytva villámcsapásként, és megborzongatva. Ana is megvonaglik alattam, felsikolt, és kezemmel megszorítom az övét.
Egy pillanat után mellégördülök, felnyalábolom, és odahúzom magamhoz. Hangosan zihálunk, de amúgy csend telepedett a szobára. Halkan simogatom, cirógatom, apró puszikat hintek szerteszét, és várom, hogy a szívünk normalizálódjon.
Végem van. Õ az én túszom, de akkor miért érzem, hogy ez fordítva van?
A haját lágyan cirógatom ki az acrából, majd újra megcsókolom puhán, egy pillanatra.
Mámorosan néz rám... és boldogan. Rámosolygok, azzal az igazi, rajtam még elõ nem fordult mosollyal, szélesen, és boldogan, a homlokára is nyomva egy puszit. Mondani kellene valamit, sistereg bennem valami, de csak nem tudom, hogy mi az... Inkább csak nézem a két szép üveggolyót, azt a két gyönyörû kék üveggolyót, amikkel engem fürkész.

Bódító illat mindenütt, agyam helyén talán már csak szivacs van. Simul hozzám, és azzal a picike alakjával úgy tekereg,hogy jobban hozzámférhessen... istenem, add hogy addig tartson a perc, amíg...
~Elmegy a józan eszed?~ kérdezi egy belsõ hangocska tõlem, én meg elhessentem. Lassan már tényleg totál ki vagyok ütve, nem érdekel, mi van kint, tulajdonképpen a ház ha most égni kezdene sem venném észre. Azt hiszem, benne égnék, sõt még oda is kötözném magam valamihez, hogy igen, ezaz, csak égjek!
Kezével átkarol, és húz magához, én meg nem ellenkezek, megadom amit kér, hiszen én annyira élvezem! Ahogy végigsimítok rajta, libabõrös lesz a bõre, mint egyes sejtem tudja, hogy kíván, amire kicsit önelégülten morranok fel. A bõre forró, lángokban áll, lehet a feszültség kisült, és tényleg lángokban áll a ház?
Egy kis lendülettel felé kerülök, négykézláb vagyok felette, és éhesen nézek le rá. Csípõje megemelkedik kissé én meg lassan közelítek felé testemmel.
Ahogy az érzékenyebb pontoknál járok, úgy nyög fel, mintha csak trillázna a kicsi madárka, csalogatna, csábítana, és talán annyi baj van ezzel, hogy nem tudok másra koncentrálni. Nem akarok bevadulni, mert még mindig elriaszthatom, ha durván nyomulok rá, de magammal sem bírok már sokáig..
A nadrágom igazán kezd szûkössé válni, fõleg amikor a két keze egyszercsak megjelenik, és leveszi rólam a felsõt. Akár egy macska, úgy bújok ki belõle, leszarva, hogy mim és hol fog ettõl fájni... Olyan édesen nyögdécsel alattam, hogy idõnként én is morgok egy keveset, de közben tudom, hogy a határaimat feszegetem erõsen. Talán öt perce van még erre a cincálásra.
Újabb csókot kapok, igen, kapok, mert úgy tapad ajkaimra, mintha fizetnék érte, lábával dörgölõzik, mint egy jóllakott kiscica, s közben alattomosan egyre közelít felém.
Jobbom végigsiklik a behajlított lábán, majd megfogom, és szépen az én derekamra tekerem. Csípõmet az övének nyomom, és felnyögök. Odalent nagyon jó ,,állnak” a dolgok, és az õ kis csípõje... ahogy remeg alattam, és nem mert menekülne tõlem...
Látom, ahogy a bekötözött oldalamr téved tekintete, és a szomorú tekintetét nem bírom. Fogammal karcolom végig a nyakán a bõrt, majd a kulccsontját rágom finoman végig. A vállára is csókot hintek, majd fogammal megfogom a felsõjének pántját, és lehúzom. Buja tekintettel nézek rá, vad fényekkel a szememben, hogy mit szól ehhez, bár van egy olyan sejtésem, hogy felõlem akár riadtan is nézhet rám, az sem izgatna túlzottan. Nem tudna érdekelni.
Jobb kezem megint csak azon a kívánatos combján kalandozik, felfedezve a gyönyörû idomokat, amiket volt alkalmam annyiszor megnézni, és szívfájdítóan vágyni rá... most azonban végre ez is az enyém... belecsókolok a nyakába újra, majd finoman megszívom, hogy a piros foltot otthagyva megjelöljem, õ végérvényesen az enyém.
Bal kezemmel szépen a felsõjét simogatom róla lefelé, csak lassú és idegtépõ mozdulatokkal, hogy azért ne könnyítsem meg senki életét. Nem vagyok a vöröskereszt.
Hosszú pillanat telik el, miközben ahol érem, csókolom, és végre megszületik az elsõ látványos lépés: egy laza mozdulattal a felsõjét a hátam mögött elhajítom valamerre. A látványt pedig egy hangosabb nyögéssel kommentálom. Azt hiszem képtelen lennék most bármit is mondani.
Ajkaimmal új uticélt jelölök ki, elindulok lefelé, apró csókokkal elhalmozva bõrének minden centiméterét. Bal kezemmel megtámasztom magam, nehogy ránehezedjek teljes súlyommal, és lassan mellkasomat az õ hasára fektetem. Szinte szikrákat hányok az érzéstõl. A mellét csókolom végig, apró mellbimbóját fogaimmal megrágcsálva, nyelvemmel körbetekerve, izgatva õt a végtelenségig, és ahogy a hangját hallom, úgy én is egyre hülyülök. Jó értelemben.
Aztán elindulok még lejjebb, ajkaimmal a hasát kényeztetem, szépen felfedezve az egészet, és egy milimétert sem hagyok ki. Órák, vagy lehet évek múltán elérem az alhasát. Becézgetem puha csókokkal, nyelvemmel bódítom...
Majd végignyalok kéjesen a csipkecsodán, mintha az érdekelne a legkevésbé... vagy csak hagyom, hadd pörögjön a dob...
A combját harapdálom, egyre közelebb és közelebb, idegtépõen lassan, fokozva mindent és mindenkit.
Jobbom közben odafent kóborol, legyezõ alakban szétterítem az ujjaimat, és végigsimítom a hasát, mellét, oldalán visszakorcsolyázok, majd elõlrõl, itt-ott körmömmel karcolgatva puha bõrét.
Olyan, mintha tüzes korbáccsal kínoznának. Kész vagyok ebben az állapotban még olyat is bevallani, amit soha sem tennék meg. A fejem zúg, ahogy hallgatom azokat a kicsi kiáltásokat és sikolyokat, amiket kiprésel magából... Idõnként én is felnyögök, morgok, mint egy kutya. Szinte falom a két szememmel a látványt, olyan gyönyörû, kipirult az izgalomtól, a szemei úgy csillognak, mint egy gyerek karácsonykor, ajkai finoman elnyílva, hogy levegõt kaphasson...
Nyelek egyet, hogy a kiszáradt számat kicsit felfrissítsem, és elindulok vissza felfelé. Kicsit többet nyalakodok, akárha tejszínhabbal lenne bevonva, hiszen olyan édes az egész, és olyan puha... Akár egy barack... Alhasát fogaimmal is csiklandozom, és figyelem azokat a kicsi piros foltokat, amiket az odaúton csináltam. Csókokkal kérek elnézést értük, majd virgoncan a köldöke körül kezdek táncolni.
Hasa úgy hullámzik, akár egy táncosé, mert kapkodja a levegõt, meg mert talán csikis is kicsit...
Aztán végre újra felérek, és végre megint megcsókolom. Most már nem olyan lassú ez a csók, mint az eddigiek. Szenvedélyes, teli tûzzel, és már mindenem lángol! Forrón lüktetek, nem bírom, túl sok ez nekem...
Mohón kapok ajkai után, ha távolodna, fogaimmal láncolom magamhoz, gyengéden, majd lecsókolom a fognyomaimat. Követelõzve tapadok ajkaihoz, mint akinek a sok sem elég...
Csípõjét megint nekem nyomja, én meg felhördülök, és jobb kezem beslisszol, hogy a formás kis kívánatos fenekét is feltérképezzem... belemarkolok, mire felnyög, és önkénytelenül is odarántom magamhoz. Újra hozzádörgölõzöm, és vadul felhörgök. Sok ez nekem!
Jobb kezem ha már ott van, nemes egyszerûséggel lerántja az utolsó falatnyi ruhát Anáról, és mikor megvagyok, elégedetten nyögök.
Itt van elõttem egy kis cserfs boszorkány, aki az ágyába csábított, és addig mesterkedett, míg a vonzalom ideáig fajult! Mosolyra húzódik a szám.
-Gyönyörû!
Azt hiszem, ezt hangosan mondtam ki... Mert valakinek mély és rekedt hangja suttogott a szoba félhomályába, mert a redõnyök le vannak húzva, és ha csak nincs bent még egy féri, (akit most képes lennék ki is belezni) akkor csak én lehettem.
Újra megcsókolom, a fülemben is érzem már a lüktetést, mindenütt kettõnk szívének dobbanását...
Érzékeim kiélezõdtek, akárha vadászaton lennék, az adrenalin szágult az ereimben, és a jobb kezemmel csak húzom a karcsú derekát magamhoz, és végigsimítok rajta immár akadály nélkül, mert hát... most már semmi de semmi sincs rajta.. csak rajtam ez a zavaró nadrág...
Ám két remegõ kéz bukkan fel a semmibõl, és elkezdik rólam lehúzni.
Na jó. Feladom. Ennek nem lehet rossz vége! Ami ennyire tökéletes, az rossz nem lehet! Vajon merre lehet itt az óvszer?

Ülök a napozószékben,... Na jó, inkább döglök, meg hát úgy is érzem magam mint egy dög, hiszen meleg is van, meg olyan fülledt is az idõ, mintha esõ készülne... és ha megint vihar lesz, akkor újra elmegy az áram, és... Megrázom a fejem. Gyertyákat is rendelek még a portáról telefonon.
Gondolataim mégis vissza-vissza kacskaringóznak ahhoz a tegnapi csókhoz, és máris nem fázok annyira. Melegem lesz, aztán újra hidegem... Nem bírom, érzem hogy megfulladok ebben az ingben... Kicsit kigombolom, mellkasom végre szellõzik, de tovább nem merem kinyitni.
Olyan puha ajkai voltak, akár egy édes kis barack, édes jézusom, csak egyszer hadd öleljem már meg úgy, hogy nem a félelemtõl reszket, vagy éppen ájult, hanem úgy... Isten igazából, mint férfi a nõt!
Sóhajtok, és ekkor léptek kíséretében feltûnik Ana, kezében teával. Azt hiszem olvas a fejemben, hiszen szomjas vagyok, mint egy ló. Mégsem merek ránézni. Elég nekem a térdmagasságig néznem rá, és tudom, hogy még mindig a pizsamájában van. Nyelek egyet, és biccentek.
-Kössz.
Elveszem a bögrét, és egy nyelésre jelentõs adagot lenyelek. Nem érdekel túlzottan, hogy forró-e, azt hiszem vannak nagyobb problémáim is.
Szerencsére kimegy a szárítóhoz, és bevesz, kitesz mindenfélét, én addig is figyelhetem szótlanul õt. Ha most nem lenne ilyen mosott szar közérzetem, talán megint megpróbálnám megkörnyékezni. Hiszen eddig ahányszor próbálkoztam, még nem ellenkezett. Sõt...
Miért van itt ilyen meleg?
Míg tereget, kibukkan a felsõje alól a dereka, majd itt-ott kicsit több is a hasából, és gondolatban má azt csócsálom... Vajon ilyenkor folyik a nyálam? Még jó hogy nem néz rám... Saját magát öleli megint... Vajon csak szomorú és haza menne, vagy fél? Megrázza a fejét. Honvágy? Keserûség? Bezártság? Mi a nyavalya járhat a fejében?
Eltûnik egy kicsit a házban, és én meg addig lenyugodhatok. Nem szabad elveszíten a fejemet, mert ha elmennek otthonról, ki tudja, hogy csak hol állnék meg. Márha neki nem jó, akkor nem szaladhat el velem a ló! A nappaliból hallok hangokat, majd el is csendesednek, úgy vélem, ledõlt kicsit a melegben. Meg tudom érteni.
Megfogom a poharat, amit hozott nekem, és a konyhába megyek... illetve mennék , hogy elmossam, de meg kell állnom a nappali ajtajában. Ahogy ott fekszik, és kapkodja a levegõt... Rosszul van, vagy mi a baja? Ajkamat csócsálom kicsit, majd mint aki nem vette észre, tovább megyek a konyhába, ám végig õt figyelem.
Azt hiszem, némi erõlködés árán sikerült megint halkan közlekednem. Meg a lázam is kicsit lejjebb ment, szóval tényleg igaza volt. És nem megmérgezni akart. Megnyugtató.
Elmosom az edényt, majd némi töprengés után visszasétálok a nappaliba, és megállok a kanapénál. Még mindig le van hunyva a szeme, szerintem nem tudja, hogy itt vagyok.
Leguggolok.
Az én szívem is kicsit meglódul, arcom várakozó, szinte tépelõdõ, hogy mi lesz a vége, hogyha most megteszem, vajon mi lesz annak a vége... Nos... Veszíteni azt hiszem nem sokat veszíthetek. Próbálok nyugodtan lélegezni, de az olyan, mintha azt akarnám, hogy a Föld kicsit más szögben forogjon már.
Pár pillanat múlva megint megcsókolom. Még édesebb, mint amire emlékeztem, bár lehet hogy a reggeli lekváros vagy csokis mizériája az oka ennek. Kezemmel újra megsimogatom az arcát, lágyan, õ meg belesimul a tenyerembe. Ajkai lassan megmozdulnak, és visszacsókol. Istenem, olyan puha, és édes, visszafogom magam, mégis a csók lassúból elmélyül, és olyan tüzes lesz, ami belülrõl újra elkezd felemészteni.
Szívem kalapál, valami bent kiáltozik, hogy ég a ház és hagyjam abba, mert kurvára nem lesz jó vége ennek...
Másik kezemmel a nyakán simítok végig, lassan indulva lefelé, hogyha netán akadékoskodna, akkor abba tudjam hagyni. A nyakáról megint a vállára kerülök, s szépen követem az ívét, azt a gyönyörû gömbölyû formát. Aztán lesimítok az oldalára, picit közelebb húzva õt magamhoz, amin könnyít a tény, hogy Ana egyik kezét a nyakam köré tekeri, ezzel végképp meghiúsítva azt, hogy elhúzódhassak tõle. Nem mintha ez lenne a célom.
Túl mélyre rántottam magam ebben a gödörben, és kicsit olyan, mintha egy húsevõ növény kancsójában kapálóznék. A kezem, amelyik az arcát simogatta, most lassan a szõke tincsek közé siklik, de óvatosan, hogy a megannyi sebhelyet ne nyomjam meg, nem akarom, hogy a kelleténél jobban fájjon.
Sajog az oldalam, de leszarom.
Ujjaim között morzsolom a gyönyörû és lágy tincseit. A lány illata már megint akár egy alkoholos bódítószer, fejbevág, és a gondolataim kioldalognak a fejembõl. Balom lassan alácsúsztatom, és nem sokára a karjaimban hever.
Azt hiszem, az évszázad elsõ csodája ment végbe! Nem elájult, nem fél, nem alszik, és mégis a kezemben van! A csókot elmélyítem, nyelvemmel kéreszkedek be hozzá, az övéhez dörgölõzve, és kicsit már kérve többet, mert nem bírom... Sok ez nekem...
Lábaim közben visznek elõre észrevétlen, és a hálóban kötünk ki... azt hiszem a tudatalattim ellenem szövetkezett... Lágyan teszem az ágyra, ami tele van az õ illatával, mindenütt csak azt érzem, azt a finom édeskés illatot, ami mint méheckének a virágillat...
Mellétérdelek, és még mindig nem szakítom meg a csókot, két kezemmel lágyan babusgatom, cirógatom, és úgy érzem, nincs szándékában ellenkezni. Két kezével úgy csábít magához, szinte illegeti magát..
Szándékosan vehette fel ezt a pizsamát, merthogy jobb kezem minduntalan betéved alá, kicsi köröket rajzolva a hasára hüvelykujjammal, majd oldalára siklok, hogy ott kicsit magam felé húzhassam, majd onnan a csipkecsodán keresztül lesimítok a combjáig.
Belemorrantok a csókba, és apró puszikkal elválok tõle, hogy ezekkel a kicsi csókokkal utat építve a füléhez. Forró leheletemmel cirógatom õt, ajkaimmal megszorongatom a fülcimpáját, majd belecsókolok a füle alatti gödröcskébe, majd lassan a nyakára térek. Nyelvem már nem bírja tovább, vadul ficánkol, hát szabadjára engedem, ahogy kicsit a fogaimmal is puhán megkóstolgatom. Nem bírom... Imádom... Mint egy drog, vagy mint a dohány! Vagy az ugyan az?
Azt hiszem, nem fáj az oldalam. Tulajdonképpen nem is tûnõdök rajta, lefoglalja valami más a gondolataimat. Nem tud érdekelni, hogyha Ana benéz a félig kigombolt ingembe, akkor meglátja a kötést, és mit fog erre szólni. Leszarom. Az enyém!

Aggódó tekintet figyel engem. Hideg van. Remegek egész testemben, hideg meg a meleg ráz egyszerre, és nem igazán tudom, hogy ki hol merre miért. Kinyitom a szemem, és szürkés fény hasít szemembe. Aucs... Pislogva nézek körbe, émelyegve, és kábán, mint akit alaposan elgyepáltak. Mindenütt vér és még több vér.. A jó életbe. Ezt nem tudom majd kimosni! Nagy levegõt veszek, és így ülve kezdek el összepakolni. Elõször a rongyokkal próbálom a szemetest eltalálni, majd lassan feltápászkodok, és mindenfélét lassan összeszedek. Már világos van, mire csak a cuccokat felszedtem. És hol van még a takarítás.
Felnyögök. Neee...
Zúg a fülem, és olyan mintha baltával szétszedték volna a fejem. Odabent egy csomó megveszett patkány ugrál, rinocéroszok kánkánoznak, és valaki cintányéron lüktet... Basszus...
De ha nem akarom, hogy Ana észrevegye, akkor muszáj lesz. Erõtlenül kelek fel, és a felmosó nyelének táámaszkodva húzogatni kezdem. Elõször csak véres csíkot húzok mindenfelé, majd ötödjére sikerül minden vérfoltot a padlóról eltüntetni. Majd lemosom a mosdót, és a kádat is, majd le is zuhanyzok, olyan óvatos mozdulatokkal, hogy ne legyen vizes a sebhely. A hideg víz kicsit magamhoz térít, a ruháim már energetikusabban hajítom a szemetesbe, majd a kosarat kiviszem a nagy kukába. Visszatámolygok, és az órára nézek. Hét óra valami perc.
Üres szemetest teszek vissza a fürdõbe, szépen bekötöm a sebem, és bár fáj, hogy a kicsi madárkámat nem engedhetem most ki, addig amíg nem leszek normális kinézetû, fájdalom, de nem tehetem. Egy inget is húzok, hogy majd ne lássa a kötést, majd egy hosszabb nadrágot, mert a hideg ráz. Beveszek egy lázcsillapítót. Némi pepecselés a fürdõben, és egész emberi formát öltök.
A konyhában megint péksüteményt teszek neki, hiába, de semmi lélekerõm külön készítgetni valamit. Tálcára teszem, rá még teát, és elindulok a szobája felé. Jézusom, remeg a kezem, mintha félnék, pedig csak próbálok rendes képet vágni. A könyököm az oldalamhoz szorítom, így annyira nem remeg. Nos, a vérveszteség ezzel jár.
Kinyitom az ajtót, majd várom. Bentrõl semmi nesz. Vajon mennyit látott tegnap? Fél tõlem?
Nagy levegõt veszek, és mosollyal az arcomon lépek be a szobába. Az ágyon fekszik, a párnát öleli, és engem néz azokkal az okos szemeivel. Aztán lopva végignézek rajta. Kötések még oké, de ami rajta van... Arcomon kicsit bizonytalanná válik a mosoly, majd gondolatban lekeverek magamnak egy jó nagyot. Kicsi csipkecsoda, és olyan kicsi vékony szeletke rajta, amitõl az embernek a nyála csorogni kezd...
Mosolyom megerõsítem, és belépek a szobájába.
- Jó reggelt. Bocs az ajtóért... elfelejtettem.
Naná, hiszen kicsit el voltam magammal foglalva... Megsajdul a gondolatra az oldalam, de nem mutatom. Nem vagyok pipogya. Leteszem a kisasztalra a tálcát, majd megnézem õt. Aztán mosollyal fordulok meg, és kimegyek a szobából. Csak készüljön el, addig én is pihenek kicsit.
A nappaliban leülök, és a telefonon közlöm, hogy az árammal gondok vannak, meg hogy valaki jöhetne megcsinálni. Mivel túl sokat kell beszélnek egyszerre, a végére már remeg a hangom. Berekedek.
Zúg a fülem... Kicsi csillagok másznak elõttem, mégha táncolnának, de most határozottan másznak... Felállok, és újabb bogyót veszek be. Áá.. de fáj a fejem. Ana közben eltûnt a fürdõben, és én csak remélem, hogy mindent sikerült elpakolni, eltüntetni. Még azt fogja hinni, hogy mindenféle ferde hajlamaim vannak, és ki tudja mit trancsírozok én itt... Köhintek egyet, és elnyúlok a fotelban.
Nem sokára eltûnik a konyhában a reggelis tálcával, szóval már készen van. Igaz, más ruha még nincs rajta, de a fürdõbõl gondolom, hogy a reggeli pepecs neki is megvolt... Felállok, és kicsit megtámaszkodom a fotelban, majd utána megyek a konyhába. Máskor oly csendes lépteim most valahogy csoszogósnak tûnnek...
A konyhában ránézek. Csilloghatnak a szemeim a láztól, remélem, annyira nem feltûnõ. A hleyzet jobb mint reggel, akkor is, ha nem hiszi el. Megfordul, gondolom már tudja, hogy itt vagyok, bár ahogy törtettem ide.. Vagy csak az én fülemnek hangos? Odalépek hozzá, és lassan megsimítom az arcát. Majd lassan ellenõrzöm, hogy a sebei hogy állnak.
Mindet külön-külön nézem meg, és elégedett vagyok azért magammal. Hogy félájultan ilyen elsõsegélyt tudjon valaki nyújtani! Egy puszit adok a homlokára, és rámosolygok. Nagyon erõs lány. És ahogy néz rám azokkal az üveggolyókkal! Mintha... Aggódás is lenne bennük. Egyik kezével az én arcomat fogja meg, én meg megdermedek. Most már tuti érzi, hogy lázas vagyok. Nincs olyan isten...El is kerekedik a két szép szeme, és úgy néz rám...
-De hát te...
Elkezdené mondani, hogy én nem lehetek jól, meg tudomis én... De én lehajolok, és egy puszit nyomok a szájára, hogy elhallgattassam. Most meglepetten rezzen össze. Újra félmosolyra húzódik a szám, és rákacsintok.
-Nyugi. Semmi baj.
Rekedt a hangom, szinte rácáfol arra, amit mondtam. De fogom magam, kimegyek a teraszra, és rágyújtok, hogy kicsit megnyugodjak. Remélem, nem buktam le túlzottam. Csak melegem van... elvégre nyolc óra után lehetünk nem sokkal...

Olyan kicsi ilyedten néz szegény, akár egy riadt madárka, szinte verdes a kalitkájában, és úgy néz rám, mint egy oroszlányra, aki éppen megenni készül õt...
Ahogy megcsókolom, megdermed a karjaim között, de némi sokk után lágyan csókol vissza. Felbátorít engem ezzel, s ahogy ajkait kis résnyire nyitja, nyelvemmel ajkain korcsolyázva kérek beeresztést, és õ egy múló pillanat után megadja. Édes, mégis teli érzelemmel, hiszen érzem a felsõmön, hogy markolássza, és én úgy, de úgy...
Szerencse hogy egyik kezemmel támaszkodom, és van annyi lélekjelenlétem, hogy elhatároztam, ha támaszkodok, akkor nem fogok elkalandozni vele. Jobbom mégis arcát simogatja, szinte azt suttogva azzal Anának, hogy nem fogom bántani.
Mégis fejemben olyan gondolatok cikáznak körbe-körbe, hogy felforrósodik tõle mindenem, és égni kezdek. Nem lesz jó a vége, ha ezt így folytatom!
Elhátrálok, és éppen jókor, mert nem tudom, hogy hova fajult volna a dolog, ha csak így megzabolázatlanul hagynám az egészet... Elenged, én meg megfordulva indulok el, nem mondhatnám, hogy nem épen lendületes léptekkel, szinte készen arra, hogy itthagyjam, mert ha csak ránézek, menten elfog a félsz, hogy miket vált õ ki belõlem, a vágy, hogy azt a bódító isteni manát újra ízlelhessem, hogy... Megállok, és arcom dörzsölgetem. Lábamat legalább húsíti a sós víz, de ez sem sok vigasz nekem..
Aztán valahonnan lövést hallok. Nem Is egyet. Elõbbi gondjaim semmivé foszlanak, a szívem meg megáll egy ütemnyire. Leguggolok, és mint egy párduc ugrásra készen, hallgatózok lélegzetem is visszafolytva, hallgatózva, merre lõnek.
Az elsõ, ami leesik, hogy nem engem vettek célba, tehát nem én vagyok az áldozat, sõt, fel is állhatok akár...
A második... amikor leesik, elfehéredek. A dühtõl, az aggodalomtól... Ne merészeljenek... Félek, hogy baja esik, pedig isten rá a tanúm, hogy ebbe a büdös életbe soha senki irányt nem táplálgattam semmilyen érzelmet. Aggodalom, hogy vajon az a sokrészeg disznó mit csinálhat vele... A düh, hogy hogy merészelik az ÉN TULAJDONOMAT! Igenis az enyémet bántani!
Kilövök, akár egy puskagolyó, és õrült futásba kezdek. Sok évem volt ezt gyakorolni, csak akkor elslisszoltam a helyszínrõl, most meg a felé rohanok, mint egy eszeveszett. Egy nagy kör részeg disznó, akik...
A vörös köd ellepi az agyam, és már nem igen érdekel, hogy a lány mit gondol majd rólam, ha ezzel végzek. Arcom csupán komor, komorabb mint eddig bámikor, valahonnan bicskát rántok, és azt elhajítom. Most nem finomkodok, nem suhancok ezek, hanem harmincas kis gennyládák, akik... Látom szegénykémet a szemem sarkából, úgy remeg, mint ahoyg még nem láttam, pedig azt hiszem volt idõm megfigyelni õt ilyesmiben,... A falhoz lapul, mintha bele akarna olvadni...
Ésötét tekintetemet gyilkosan meresztem a bandára. Mit tettek?
Aki éppen holtan rogyik össze a bicskám által, meglöki a társát, és mikor az észrevesz, rámszegez egy pisztolyt, ami pomtítóval van felszerelve. Aha. Tigrisugrással vetõdök elõre, majd félregurulok, ahogy hallom a halk pukkanást, aztán felállok mellette és egy egyszerû mozdulattal kicsavarom a kezébõl a fegyvert. Könnyû, hiszen mind részegek, nincs ebben semmi veszély. Érzem magamon Ana pillantását, de most nem törõdök vele.
Ahogy eltulajdonítottam a PR-45-öt, ami lássuk be, egész precíz pisztoly, egybõl kipróbálni van kedvem. Ahogy elvettem, azzal a mozdulattal szegezem a fejéhez, és minden további nélkül lövök. Nem nézhetem sajnos végig, hogy hogyan loccsan szét az agya, mert valaki a hátamra ugrik, és azzal kell foglalkoznom. Egy hirtelen mozdulattal fordulok meg, és ahogy a szorítása enget, felé ugrok, és öklömmel utat vágok az orránkeresztül a koponyájába. Elég hangos és hátborzongató reccsenést hallhatnak itt a jelenlévõk, de amikor a fájdalomtól kissé elájul, én a többi felé nézek.
Szinte hallom, ahogy morgás tör fel a torkomból, halk, de figyelmeztetõ. Rossz helyen vannak.
-Valami baj van?- Ezt valamelyikük kérdezte TÕLEM! Válaszul lepuffantom nemes egyszerûséggel, és végre nézhetem, ahogy a lövéstõl megremeg, majd lassan eldõl.
-Igen. Hogy léteztek, és itt vagytok.
Erre két oldalról ugranak rám, valami csatakiáltással, nem tudom, egyiket lelövöm, másiknak meg a torkát kapom el és a földre teperve folytogatni kezdem. Nem túl humánus, de.. Nem én kezdtem! Bárki megmondhatja! Erõlködik a kezeim között a tag, szép nagydarab, és adnék én neki messzemenõ prédikálást arról, hogy a kisebbet meg a nõket szabad-e bántani, de nincs idõm, mert közben egy nõi hang kiált, én meg arra nézek. Azt hiszem, Ana kiáltott nekem, de nem értem, nem hallom... Értem aggódna?
Valaki az én bicskámmal próbál nekem rontani. Már csak egy kézzel folytatom a folytogatást, úgyis eléggé félholt szegénykém, majd bevárom a támadómat. Ahogy a bicskám éle villan, úgy csapok le, akár egy kobra, megragadva a csuklóját, és egy rántással visszafordítom az élét, mire a felé szálló pasas szépen a torkától a gyormáig felmetsszi magát. Szar ügy. Ne játssz más játékával!
Valami éles fájdalmat érzek ekkor az oldalamban. Ösztönösen fordulok arra az oldalra, és egy gonoszul vigyorgó alakot látok.
Kezeim között levegõhiányban meghótt barátomat otthagyom, és aki azt hiszem szép lyukat fúrt az oldalamba, azt simán lepuffantom. Lõnék a következõre, de elfogyott a töltény, hát a kicsit sem könnyû lõfegyvert vágom hozzá, és szerencsémre éppen a fejénél találja el a teljes erõmbõl eldobott tárgy, szóval holtan rogyik össze.
Vadul fordulok meg. Egy maradt... illetve állva egy szédeleg. Az orrát fogja. Ahá! Tehát egy közeli ismeretséget kötött haver! Mégsem derül fel az arcom, halálkomolyan, vad tûzzel a szememben vetõdök felé, és birkózófogásba fogom a fejét, majd a bordái közé tolom a késem, és amikor nyikkanás nélkül ernyedten elájul, kicsit pihegek. Szédülök, és nem mert a vérnyomásommal lenne probélma. Szúr az oldalam, de nem mert sokat futottam.
Odanyúlok, és határozottan érzem, hogy egy szép lyuk tátong ott, meg szép meleg és ragacsos valami folyik ott..
-A jó kurva...
Halkan szitkozódok, majd elindulok a lány felé. Nem tudom, mennyire látott, remélem, hogy tõlem most nem fog jobban félni. A tegnerbe érve kicsit megmosom a kezem, majd odaérve a kezem a homlokára teszem, mintha csak megnyugtatnám. Végigsimítom az arcát, majd a tarkójára is kenek egy kicsi vizet, majd lassan megamhoz húzom. Megölelem, és halkan suttogok neki.
-Jól van. Nincs semmi baj. Ne félj. Gyere, inkább menjünk haza.
Igyekszek nem lihegni közbe, de szívem ver, és az oldalam vérzik, nagyon örülnék, ha nem akadékoskodna... De ahogy ránézek, szegény olyan sokkosan pislog rám, szerintem láthatott valamit ebbõl, mert félve néz rám. Talán nem hisz nekem. Lassan újra karjaimba veszem, és úgy indulunk egy visszafelé.
Halkan, megnyugtatóan beszélek hozzá végig mindenféle baromságból, nem is tudom, miket zagyválok össze, mert próbálok nem összerogyni, gõzöm sincs, milyen komoly a seb. Ezt fénynél kellene megnézni, de basszus... Nincsen áram! Morgok egy sort, és végre beérünk a házba.
A hálóba viszem õt, majd egy gyertyát gyújtok, és hozok vizet meg fertõtlenítõt. Végre fénynél is megnézhetem õt. Amikor azt a sok kis zúzódást látom rajta, újra düh szalad rajtam végig, hogy talán jobban meg kellett volna õket kínozni...
Aztán komótosan kimosom a pici sebeket, és itt-ott be is kötözöm õket, hogy ne legyen komolyabb a baj. Idõnként meg kell állnom, mert erõsen szédülök, de ez még várhat. Kimegyek a konyhába, támolygok egy sort, majd vizet és valami fájdalomcsillapítót veszek, és beviszem Anának. Látom, mondani akar valamit, de én nem hagyom, belediktálom az italt meg a bogyót, és magára hagyom. Be is zárom az ajtót, nem akarom hogy még velem is idegeskedjen... Márha tenne ilyet, hiszen... Miket mûvelhettem én vele!
A fürdõben szépen három gyertyát gyújtok, majd viszek tût és cérnát, meg mindenféle rongyot és kötszert. Lassan fordulok meg, és újra hangosan mordulok fel. Nem érdekel már, hogy ki hallja vagy ki nem. Ocsmány cikk-cakk seb, valószínû, vadászkés. És jó mély, szóval csoda, hogy még élek... Meghúzom az alkoholos üveget, ezzel érzéstelenítve, majd fogom a tût, és szépen elkezdem összevarrni. Csak apró öltésekkel, hogy ne legyen túl nagy nyoma, idõnként megállok szuszogni. Szédülök... Ennek nem csak nyoma marad, de örülhetek, ha holnapra csak belázasodok. Kurva életbe! Hogy jobb legyen a kzérzetem olyan káromkodásba kezdek japánul, hogy a halottakat szinte látom a sírjukban forogni. Amikor kifogyok, folytatom olaszul, majd szépen az összes általam ismert nyelven végigzongorázok. Addigra bevarrom a sebet. A kezem már remeg, hiába iszok, mély levegõt kell vennem, hogy ne ájuljak el, meg azok a kicsi ugráló csillagok... Biztos hogy nekem ezeket kell látnom? És ez a rohadt hideg! Lassan leülök a földre, nem érdekel, hogy pár perce televéreztem, és most beleülök. A fejemet a kádnak szorítom, hogy legalább ne lüktessen már.
-Baszd meg!
És! És még be sem kötöttem a sebet. Márpedig itt most ájulás jön. Kurva jó életbe! Hogy aza...
Mint aki elaludt, nekidõlök a kádnak, kezemben a kötszer, szerteszét a véres rongyok, mellettem üres üveg, és én ,,alukálok”.

Látom rajta, hogy élvezi a tengert, és bár nem jöhet ki ide nappal is, igaz leégve minek jönne, mégis... azt hiszem az igazi mégiscsak nappal lenne... Akkor nem kellene annyira a sötétet kémlelni lopva, hogy honnan ki bjhat elõ, és mit lõ le, mert én már csak ahhoz vagyok szokva, hogy a sötét nem mumusokat, de sok sok gyilkost és pedofilt tartalmaz, idõnként valami ferde hajlamúval megspékelve... Szóval semmiképpen sem pozitív a sötét, mégis az életem részét képezi. De errõl nem fogok elõadást tartani neki, hiszen hadd higyje csak azt, hogy én most a jófiú vagyok, aki a rosszfiú szerepébe esett véletlenül. Végülis... A véletlen igaz lenne ebbõl...
Látom, ahogy a ,,támadói” körében retteg. Nem is fél annyira, inkább csak retteg, ahogy az elején tõlem tette, és még a sötétben is látom azt a metszõ tekintetet, amivel fürkészi a koromleplet, hogy pillatásával tegye keserûvé a másik életét.De azért... ahogy odabújik hozzám, és félelmei elõl oda rejtõzik, hogy ne lássák, és õ se lásson, hogy valamennyi biztonságot talált nálam... Olyan perzselõ érzés ez nekem. Szokatlan, és számomra ijesztõ, hideg meg a meleg rohangál ettõl végig rajtam, mert azt sem tudom, hogy mi ellen védekezzek, hiszen alattomosan támad le, orvul becsap, s mindenféle csúnyaságra ösztökél. Jó hogy a józan eszem kicsit több és erõsebb.
Miután a banda elcsépelésébõl is visszatérek, két kezét szorítja fülére,és tényleg akár egy õzike ha fél, megdermed, és nem tud moccanni sem... Lágy simogatással mozdítom meg, és halkan dünnyögök a fülébe, hogy ne féljen, mert már nem árthat azok közül neki senki... már csak... én. Már csak tõlem kellene félnie, mert sajnos tényleg nem vagyok egy szent. Akár egy nyálas film végén, amikor Rambo elverte a nácikat, belekarol Júliába, és sétálnak a parton, már csak a lemenõ nap hiányzik a képbõl. Fúj...
A gépét megkapva nem sokáig tartja magánál. Sõt. Érdeklõdve nézek rá, komoly arccal, még mindig kicsit vad pillantással, hiszen készen vagyok most is visszamenni, és tényleg csontot törni, de hát... illik egy hölgy társaságában benyomni valakinek az orrát?
És éppen ezen gondolat boncolásánál kattant a gép, és tudom, hogy engem fényképezett le. Felizzik bennem a legelsõ gyanúm róla, majd ugyan abban a pillanatban el is tûnik. Ugyan...
Odaadja a gépet, és én meg elteszem, csendben igazat adva neki. De hát nappal hiába adnám oda, legfeljebb a falon a nemlétezõ pókokat tudná lefotózni a házban, mást nem nagyon. Mert ide meg nem jöhet le... Legalábbis egy ideig biztosan nem.
Fázósan húzza fel a vállait, én meg egy hosszú pillanatig nem mozdulok. Vacillálok, hogy visszamenjek-e még egy kicsit levezetni a feszültséget pityókás barátaimon, vagy menjek utána, de mégsem lesz nehéz döntenem. A lány olyan kis besózott tud lenni, ha valami újat engedek meg neki! Átkarolja saját magát, és úgy megy elõttem, én meg odamennék, és megölelném, de... nem vagyok elpuhult vén szar. Bár nem tudom, hogy a gyengeség melyik fajtája is sorolható ide... hagyom, hogy elég messzire sétáljon tõlem, nem erõltetem a társaságom rá, hiszen a házban úgyis olyan közel élünk mostanában egymáshoz, hogy néha fojtogató lehet... Hiszen nem vagyok egy jó parti, én, aki inkább bárban ül, és vagy a poharával beszélget, vagy a gyilkos fegyverével...
Megáll, és én is, nem nyomulok utána, hiszen egy helyben van, nem mászik most sehova. Elnézek a tenger felé, és nézem a csillogó hullámokat, szemem sarkából meg Anát, hogy amikor feláll, tovább követhessem ráérõs lépteimmel. Lassan nem is fogvatartónak hanem inkább testõrnek kezdem érezni magam. Szent szar!
Én látom, hogy egy nagy zátonyos részhez érünk, de õ csak akkor veszi észre, amikor közvetlenül elõtte áll. Meg is fordul, nehogy véletlenül csapdába essen, úgy nézem, most is jó a hetedik érzéke. Vagy csak ösztön, nem tudom. Leül pár méterrel odébb, én meg megint arra az oldalra kerülök, ahol nincsenek sziklák.
-Sajnálom.
Ezt most komolyan én mondtam? Kicsit nagyon meglepõdtem, meg is vakarom a fejem tûnõdve, hogy jól vagyok-e, vagy én is napszúrást kaptam... De nem tudom. A lány feláll, és ahogy számítottam, szó nélkül, mintha húzódna megint tõlem, megint a sziklák felé indul. Micsoda mászkálási kényszer!
Odaér a nagy sziklafal szerû valamihez, és háttal nekitámaszkodik, de én nem mozdulok.
Kicsit tartok tõle. Mármint nem attól, hogy megver, vagy ilyesmi, hanem... Valami más tart engem pórázon, és szinte megveszek, mert gyûlölöm a kötöttségeket. Mindig is szabadon jártam, és szárnyaltam, azt hiszem, teljesen meg tudom õt érteni. Ha egyszer én az õ helyébe kerülnék, inkább lennék öngyilkos, de sosem próbálnék meg háromnál többször szárnyra kapni.
Kuksolnék a kalitkában, míg megunva a játékot valaki le nem puhhant, megmérgez, vízbe fojt, vagy csak egyszerûen felakaszt. Nem tudom, de még mindig kíméletesnek tartom, minthogy aszalódjak valahol. Sosem szerettem sokáig egy helyben ülni, minden este egyik bárból a másikba caplattam, hiszen idõm is volt, pénzem is, akkor meg miért ne?
De õ meglepõen jól bírja, talán mert beletörõdött, vagy talán mert meg sem próbált elszökni. Vagy nem mer. Igen, azt hiszem az utolsó. Annak ellenére, hogy még az utolsó kis tûszúrását is készen vagyok fertõtleníteni és felkötözni Disney-es ragtapasszal... annak ellenére itt vagyok, dugig sebhelyekkel, ami arra utal, hogy nem éppen sakkozással telnek a napjaim, meg ahogy nézhetek a nap 90%ában, hát tuti, hogy nem éppen a kiskutyus szemekkel szoktam mindenkire ránézni.
Szóval egyértelmûen nem vagyok sem Szent, sem Péter, nem szoktam adakozni, árvákat megnteni, vagy kutyát menhelyrõl venni. Nem járok templomba, sõõt... olyan fõbenjáró bûnöm is van, hogy a szomszédokkal sem ápolok jó viszonyt, vagyis nincsen még a ,,legjobb szomszéd” díjam a polcon. De van ott díjlövés, régi katonasuliból mindenféle kitüntetés, megannyi fegyver, és harcmûvészeti kellékek...Mi van? Én fegyvert, más meg bögrét gyûjt. Ízlések és pofonok.....
Lassú léptekkel indulok Annabell után, nem sietve, semmi hirtelen mozdulat...
Mégis ahogy ott áll, szinte kínálja magát az alkalom, hogy itt és most.. eszem tiltakozik ellene, hogy nem szabad, mert elriasztom, milyen jogon követelem mégis, meg hát nem is ismerem õt.
A gumilabdaként pattogó gondolataim megerõsítésére vagy cáfolására- egy nagy hullám hatalmasatt csattan a sziklán, és semmivé válik, csak a hulló gyér vízcseppadag emlékeztet rá. Én meg már ott állok egy méterre tõle, és még ebben a sötétben is látom, hogy engem néz. Mélyen a szemébe nézek, és nem tudom elengedni azokat az üveggolyókat.
Valahonnan a messzibõl a szél halk zenét hoz magával, a való világ halk neszeit, de én nem tudok elszakadni ettõl a fiktív pillanattól. Csak állok, és valami ismeretlen mágnes húz hozzá, bár õ maga nem szól, csak néz azokkal a szinte mindent tudó szemevel, és bûvöl engem, mint egy kígyóbûvölõ... És egy kobrának is érzem magam, aki a zenére tekereg.
Egy újabb lépést teszek felé, és nem rezzen össze, nem húzódik el... s ezen felbátorodva odalépek egészen elé. Minden sejtem kiált, a levegõ körülöttünk szikrázik, mintha vihar készülne, pedig tiszta csillagos az ég. Ha felgyulladna most valami, még az sem érdekelne, hogy nem érdekel! Két kezemmel támaszkodok a sziklának, méghozzá a válla felett, így szépen elvágva végképp az útját, nem tud már menekülni. Tette volna eddig, kellett neki a tûzzel játszani! Látom a szemét rebbenni, de nem rettegve, hanem... Inkább ijedten, hogy mit fogok én most vele csinálni...
Úgy mondanék valamit, de nem érzem helyénvalónak a beszédet, nem illenek ide a szavak, csak a csend, és a nyugodt cselekvés...
Lassan de biztosan, mégis észrevétlenül kerülök olyan közel hozzá, hogy talán már csak a tenyerem fér el közénk. Saját határaim és önuralmam is próbára teszem ezzel, de ezt igyekszek félrecsapni, amennyire ezt lehet, és csak õt nézni. És õ meg olyan várakozón fúrja tekintetét az enyémbe...
Ajkaink lassan, érzékien érnek össze a sötét leple alatt, szinte észrevétlenül, titkosan, mintha meg sem történne. És mennyire puhák, édesek! Istenem, adj erõt, hogy abba tudjam hagyni! Szívem kissé megugrik, légzésem felgyorsul, aminek csak azért nem örülök, mert illata orromat csiklandozza bódítóan, korbácsolva engem a végtelenbe és tovább... Milyen édes illat lengi körbe...
Akár egy szép eperszem, amit az ember megkíván ha csak ránéz, és lám, én is ebbe a csapdába zuhantam. És nem vettem észre. Óvatosan kóstolgatom õt, masszírozva ajkaimmal az övét, jobbommal lassan végigcirógatva az arcán, gyengéden.
Amilyen lassan kezdtem ezt a csókot, úgy is vetek neki véget. Emberfeletti erõfeszítés kellett nekem ehhez, mégis.. valahogy megcsináltam. És ha most minden jól megy, sikerül megfordulnom, és szépen hazamegyünk...
Akkor mégis miért csókoltam meg újra?

Furcsa pillnatássan néz rám, vagy lehet csak én nem vagyok hozzászokva a pozitív fényekhez, mint a hála vagy az öröm halvány pislákja... Nem is értem, hogy eddig miért is nem vettem rá magam valami édes vagy cuki dologra, hogy így nézzem rám az elejétõl fogva, és akkor minden simán menne. Nem olyan zötykölõdve, mint most. Illetve, mostanáig.

Aztán még halkan meg is jegyzi, hogy a mosoly jól áll nekem, és hála a jó égnek, hogy addigra már háttal állok neki, mert a szemeim elkerekednek, és nem kis lélekjelenlét kell hozzá, hogy ne forduljak meg visszakérdezni. Soha, mondom soha senki sem mondott nekem semmit, hogy jól nézek ki, vagy ilyen esetleg olyan jól áll nekem. Mindig a belsõmet ajnározák, hát az ellen fel voltam már készülve. De egy ilyen...

Aljas támadás! Mégis... az a kósza kis mosoly az arcán... Tényleg éledezik a madárkám, hát annyira rossz nem lehetek. Lehet még esélyem felfelé kerülni halálom után, vagy teljesen veszett ügy?

Beviszem neki a vizet, és érdekes, most minden további nélkül lehúzza, sõt, szinte egy nyelésre látom eltûnni a nagy kancsónyi vizet, amit behoztam. Lehet amíg odavoltam, valami víznyelõt loptak a helyére?

Ahogy a kis fényforrásokat viszem oda, látom, ahogy figyel, és mégsem zavaró annyira a tekintete, mert valahogy tudom, hogy már nem csak hátsó szándékot keresõ szempár mered rám.

Ez most honnan jött? Megrázom magam kicsit, és a lányt figyelem. Mosolygok a nem létezõ bajszom alatt, és ahogy az arcát nézem, szinte látom a gondolatait kiíródni rá. A végén meg is szólal, és elõször hallom õt egyszerre ennyit beszélni, hát kicsit meg is lepõdök rajta.

-Hát, kétlem hogy napszúrás után sokat ugrálnál, hogy leüssél, mert már megbocsáss, de azt hiszem nem vagyunk egy súlycsoport... Meghát... Az életemet sötétben élem le tulajdonképpen, esélyed sem lenne két métert futni sem...

Csibészesen mosolygok rá, metr be kell látnom, hogyha neki jó kedve van, akkor nem kell aggódnom érte annyit, és mentem jobb a kedvem. Igaz, hogyha rosszul lesz, akor bajban vagyok, de hát... Nem azért edzettem, hogy ne tudjak ilyen lenge lánykát felkapni! Hiszen hányszor volt már a karjaimban... Csak nem éppen úgy, ahogy újabban szeretném. Sajnos mindig ájultan...

Lassan feláll, mégis szinte ragyogó arccal, én meg, miután a szobájába beért, elfújok egy kivételével minden gyertyát, és az utolsó fényénél keresek egy fekete testhezálló rövidujjút, meg egy hosszabb vászonnadrágot, gyors fûsülködés, és a fürdõben némi illatosítás, és kész is vagyok.

Nem sokára Ana is megjelenik, nem csak bikiniben, de tulajdonképpen nem látom igazán ebben a sötétben hogy mi van rajta. Azt hiszem, jobb is. Halkan motosztkálok még egy kicsit a sötétben, majd úgy nézem, készen vagyunk. Elfújom az utolsó gyertyát, majd a pillanatok alatt hozzászokott szemem segítségével odalépek hozzá, megfogom óvatosan a kezét, és húzni kezdem kifelé.

A bejárati ajtó halk kattanással nyílik, és egészen ideáig hallom, ahogy a lány szíve heves turbékolásba kezd. Magunk után csak behúzom az ajtót, majd a kis füves részen átvágva nemsokára a homokos parton sétálunk.

Fejemmel is bökök, hogy látványosabb legyen, bár ebben a sötétben a vak látja csak. És õ nekilódul, szalad befelé, a víz felfröccsen magasra, és én is kapok belõle jócskán. Hallom kicsit távolabbról a halk hangját, és végre megengedhetem magamnak, hogy én is élvezzem. Lerántom a felsõmet, úgyis melegebb van, mint gondoltam, majd nekiszaladok, és a vízbe urgok. A víz alatt kicsit nehezebb tájékozódni, szóval beljebb úszok, és a tenger felõl közelítek a part felé. Találomra elkezdek tapogatózni a kezeimmel, és egy idõ csak megtalálom, amit kerestem. Egy vékony bokát tapintok, amit meg is ragadok, és amikor az próbál elmozdulni, nem engedem.

Egy ideig öntözzük egymást, majd amikor kezdünk tiszta vizesek lenni, kimegyünk a partra. Még most is kuncog magában, igaz a vízban néha fel is nevetett. Talán õ is jól érzi magát, elvégre kint vagyunk, nem a házban. Oké, hogy sötét van, de... Felveszem a pólóm meg a cuccom a földrõl, és felegyenesedek. Ana sehol.

-Hagyjatok!- Na, ez Annabell hangja. Legalább nincs még komoly baja, csak fél. Ezt már tudom, hallom a hangját, és az elmúlt két napban csak ezt tanulmányozhattam rajta. Azt hiszem, profi lettem ebbõl,és mehetek doktorálni valahol. Csendben, szótlanul lépek a körbe, és mivel a legtöbb csak tizenévs vézna suhanc, máris elrebben.

Mindenki, aki eddig találkozott velem, tudja, hogy én mindent komolyan szoktam venni. És mivel elhatároztam, hogy sértetlenül engedem el a lányt, hát ezt be is fogom tartani. Úgy vágom szájon visszakézbõl, lazán a csávót, hogy elszédül, és pár méterrel arrébb lehuppan a földre. Bár lehet az italtól is szédül. Nem érdekel. Kurvára nem.

Szól be nekem, mondom, Nekem a másik, aki nyilván a jobb keze a nagy csávókának, szóval nem hagyom válasz nélkül. Szépen megfogom, megismertetem a jobb öklömmel, amitõl szépen ívelõ röppályára áll, majd pofára esik- szó szerint. A többiek ez után veszik a lapot, és a lánytól egy lépést távolodnak, majd megpróbálják felszedni a két ájult áldozatot, ám én ezzel már nem törõdök. Anára pillantok, és máris odalépek hozzá. Átkarolom, és kezdem elhúzni onnan, közben másik kezemmel az arcán simítok végig, talán csak hoyg meggyõzõdjek, tényleg semmit sem csináltak vele.

Majd visszasétálok. Öten vannak, nem túl nagy falat, lévén egy kisebb ütéstõl beállnak. Az egyiknek visszaadoma bicskáját, remélem, hogy nem túl mély a kezén lévõ okozott seb, dehát... õ hadonászott a kezével. Kiáltva ül le, és ottmarad. Ketten már alapból ártalmatlanok. A másik kettõt csendben intézem el, hiszen a sötétbe beleolvadtam, és nem is tudták, honnan csaptam le, még egy kicsit sem nyikkantak. Megigazítom a felsõm, majd visszasétálok a madárkához. Átölelem, amire elõször csak nekemfeszül, hogy ellökjön, aztán hirtelen odabújik. Nem tudom, mibõl tudta, hogy én vagyok az, nem is érdekel ez most. Magamhoz ölelem, és elviszem õt a tett helyszínérõl. Majd eszembe jut, hogy mit is hoztam én ide neki, és egy kis mosollyal, jó figyelemelterelésképpen elõveszem az egyik fényképezõgépét, a legkisebbet, amolyan alapgépet, de.. a semminél jobb... És odaadom neki.