Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

1. 2. 3. 4. <<5.oldal>> 6. 7. 8. 9. 10. ... 13

Laurent2010. 07. 15. 10:15:14#6083
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Elrablójától


Jólesnek nekem azok a kicsi puszik, amiket ad nekem, de ugyanakkor olyan, mintha egy már amúgyis nagy és vastag acéldrótot erősítgetne bennem. Elvágni kellene a fenébe is. Simogat, és halkan megborzongok.
Ellentétek dúlnak bennem, és nem tudom, hogy mi lenne már a helyes. Az eszem és a szívem harcot vív, pedig ilyet még sosem csináltak. Mindig együttdolgoztak, mert az első pillanatban az egyik meggyőzte a másikat, hogy ez helyes, és nem vokt probléma. De most egyik elvem áll a másikkal szemben. Elvigyem, ne vigyem? Szeretem vagy nem? Fontos ő nekem annyira vagy sem? Akarom, hogy hozzám tartozzon, vagy inkább hogy felejtsen el?
Sötét szemeimet a tengerre szegezem, és már tényleg nem tudom, hogy mit akarok.
A válasza mégis elszomorít. Tudtam, hogy ez lesz, csak mindenképpen azt akarom, hogy nevessen, és én ne állhassak a boldogsága útjába. De akárhogy is settenkedtem oda, úgy állok most a jövője előtt, mint egy cövek. És ezt csak megkerülni lehet.
Amikor elkezdi mesélni, hogy látja rajtam én is mennyire fontosnak tartom őt, legszivesebben inkább pofozkodnék. Megküzdenék ezernyi jakuzával és puszta kézzel kezdeném Toldit folytogatni... csak ne kelljen ennek a lánynak itt a két kezemben megmondani, hogy egy hét, és ezzel vége. Most mondja, hogy boldog csak velem lehet...
Reménykedem, hogy ez csak amolyan gyerekszerelem, és majd jön a Nagy Ő, aki majd kiboloncítja belőlem... Tényleg ez lenne a legjobb mind a kettőnknek.
De hogy tudnám itt hagyni ezt? Halkan felmordulok, ahogy a nyakam csókolja, majd érzem, ahogy a kicsi piros foltocskával engem is megjelöl...
Majd mosolyogva hajol hozzám, és most az én orromra ad puszit. Ő, aki két napja még halálosan rettegett tőlem! Még csak rám se nézett, és most itt bújik, és akár egy többéves szerelmespár, úgy puszilgat itt engem.
Aztán feláll, beszedi a cuccait a szárítóról, és bemegy. A konyhában hallom motoszkálni, én meg nem tudom, hogy mi van velem. Két kezembe temetem arcomat, majd végigtúrom a hajamat. Miért, mit vétettem, hogy most egy ilyen kicsi madárkát kell bántanom? Halálát jelentené ha elhagynám! Hogy ott a címe? És akkor mi van? Több országban köröznek, hát nem állíthatok be hozzájuk Hawaii-ingben, hogy ,,cső papi!”. Kedvem lenne világgá ordítani az egész rakás szart, és fogni Anát, majd elrohanni vele valahova... nagyon messzire, hegyekbe, és remeteként, de kettesben éldegélni nyolcvan unokával meg egy csorda tehénnel.
Elnevetem magam erre a bolondságra, hiszen az egész csak humbuk.
A csengő szól, de már nem is figyelek rá. Nyisson ki a húsvéti nyúl. Hagyjon engem mindenki békén. Hogy elszökhet a lány? Nem érdekel. Menjen, legalább lesz hozzá ereje, hogy elmenjen, és...
Az ajtó csukódik, és én egy hosszú pillanatig mégis azt hiszem, hogy elment, és feszültenvárok. Ám a jellegzetes kis lépések a konyha felé újra eltűnnek, és én értetlenül ülök, és a teraszajtót nézem. Nem ment el? Nem akar a barátaihoz menni, és velük nyaralni, fényképezni?
Tudhattam volna, hogy ő nem ilyen. Nem olyan mint én, mert most már olyan kötelek tartják őt is fogva, amiket elszakítani nem könnyű. Nem csak egy lépés a szabadság felé.
Bemegyek, mert nincs kedvem kint lenni. Leülök a fotelba, és a dobozt nézem. Áram ma sem lesz. Éljen.
A konyhából kijön, és letesz elém egy szendvicses tányért, tálcán. Jó étvágyat is kíván hozzá, majd kimegy. Leül abba a székbe, amiben én szoktam üldögélni, meg tunyulni, nekem háttal és enni kezd. Elfojtok egy dühröhamot, átgondolom, és lenyugszom. Végül sóhajtok egyet, és inkább enni kezdek. Legalább itt pusztítsak...
Ekkor ébredek rá, hogy bosszúságom más is okozza. A sebem lüktet. Morgok, de már nem csak halkan. Nem elég nekem egy ilyen nagy probléma, mint a kint ülő kisasszony, még ez is.. A szába dugok egy kenyeret, és a fürdő felé lépek. A lépteim már megint azok a döngő léptek... Csak bevágom magam mögött az ajtót, nemis csukom én be... minek. Úgyse jön utánam.
Kicsit csócsálok még a kenyérből, majd felemelem az ingemet. Na igen... Elszakadt a cérna, méghozzá középen, így szépen ki is nyílt ott... Azt a kurva jó...
Megköszörülöm a torkomat, majd egy kis rongyocskát szorítok oda, lévén megint vérezni kezdett. Csak tudnám mitől. Hogy leültem? Kezdek ellágyulni.
Kimegyek halkan a nappaliba, hogy tűt és cérnát vegyek ki a táskámból, majd vissza a fürdőbe.
Most kicsit több öltéssel, mégis kisebbekkel fogom össze a vágást, megint elmorogva néhány kedves jelzőt okozójának kedves fel és lemenőire, majd ismerőseire és barátaira egyaránt. Elvágom a cérnát, és megnézem a sebet. Gyönyörű. Mint a bal lapockámon... Kellene rá valamit rajzoltatni... Újra kötözöm, de annyira remeg már megint a kezem, hogy kiesik a kezemől. Hangosaa káromkodok már.
De érdekelne, miért szakadt el a cérna. Lehet mert... Cérna volt? Kezembe fogom a fáslit, és kiballagok a nappaliba, halkan dünnyögve a szitkokat, leülök a kanapéra, és újabb szendvicset rágok el. Majd újra megpróbálom összekötözni magam. Szerencsezsák...
Ekkor jól jönne, ha valak segítene, de ha eddig sem segített nekem senki sokkal nehezebb helyzetekben, és a sírban két lábbal, most sem fog. Anára pislantok, aki még háttal ül nekem, szóval legalább ezt nem látja. Végre sikerül egyszer körbetekerni magam a fáslival, és innentől már megy mint az ágybaszarás. A végén nyújtózok egyet, benyomom az utolsó kenyeret, majd egy fájdalomcsillapítót veszek be, iszok egy kevés ,,vizet” és ledőlök a kanapéra.
Nem igen érdekel most hogy odakint fúj a szél. Na és? Eddig nem fújt? Hogy nagy felhők is jönnek, meg vihar lesz? És hogy Ana fél?
Csak egy kicsit lehunyom a szemem... mindjárt...
Fél perc múlva alszok is, hiszen több mint fárasztó volt a két nap, ráadásul a kettő között csak ájltam, nem is aludtam. Kampec vagyok...


Laurent2010. 07. 15. 00:36:21#6080
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


A nevem dicséri. Talán ha tudná, hogy életemben először ejtem ki... Akkor mit szólna? Mi jár a fejében most? Ám egy pillanat után szinte minden fejecskéjében járó gondolatát megtudom, mert dőlni kezd belőle a szó, és én jobban látom nem megszólalni. A szívemet valaki egy túl kicsi ládikába zárta, és ott szurkálja, böködi... Nyelnem kell, hogy normálisan tudjak levegőt venni, mert valami fura fojtogató érzés van a torkomban, mintha valaki éppen megfojtani készülne.
Telhetetlenül kérdezi a másik nevem is, de én csak kicsit fáradtan mosolygok rá. Nem. Azt hiszem, hogy nem most akarom vele megosztani. Az egészhez csak ennyit fűzök:
-Meg kell ígérned, hogy soha, mondom soha senkinek sem mondod el...
Komolyan nézek a szemébe, és ő bólint. Nem tudom, miért, de hiszek neki. Ahogy a testvérekről mesél, akaratlanul is pislognom kell. Büszkélkedek velük? Mikor láttam őket utoljára? Hat éve? Hét? Annál is több? Nem szólok. Hadd higgyje, hogy az életem habcsókmese, tele kicsi koboldokkal és tündérkeresztanyukkal... Majd egyszer felébred a zord világban, de magától kell ráébrednie, én nem fogom felkelteni.
Majd a foglalkozásomra is rákérdez a kis ismerkedős délutánon. Elgondolkozok, hogy mit is mondhatnék neki, hiszen az orgyilkos annyira sivár szó, és tele van megannyi tömény borzalommal... Némi csend után halkan mondom neki. Mintha gyónnék, úgy sutyorgok a fülébe magamról, halkan, és akadozva.
-Nos... Alkalmi munkákból.. azt hiszem így is mondhatjuk. Szép pénzért segítek az emberek problémáit megoldani... csak sajnos kissé sok munkával jár ez. És sok üldözéssel...
Kicsit fapoént nyögök be a végén, de nem akarom, hogy félreértse, ugyanakkor azt sem, hogy túl sokat tudjon. Nézzen egy hülye pszichomókusnak, vagy valami maffiának...
Istenem, ezért az ölelésért, amiket itt zúdít rám, képes lennék országokat irányítani, és csillagokat navigálni az égen.
Szélesen mosolygok rá a korát hallva, és úgy fer, ha ő is tudja az enyémet...
-Én meg 24 leszek nem sokára.
Hát... Nem sokára.. két hét soknak számít? Kevésnek? Csak onnan tudom, hogy mikor van eme becses nap, hogy a két öcsém felhív. Nem szoktam felvenni, a csörrentés is bőven elég. De ezt nem mondom el.
Elkanyarodik az ő meséje egy újabb irányba, és újra elkomorodok. Tudtam. Tudtam, hogy túlságosan a határokat feszegetjük, hogy nem lett volna szabad, hogy hagynom kellett volna a fenébe, metr kibaszottul elcseszem a végét. De nem hallgattam magamra, tessék, most itt van nekem. Letörlöm az újabb könnyeit, de szólok. Magam sem tudom, hogy ez alatt a hét alatt hogy érem el, hogy felüljön egy vonatra, és fütyörészve menjen haza. Mondanék most neki valami megnyugtatót, hogy nyugodjon meg, mert semmi baj nem lesz, meg hogy majd kialakul... de gyűlölök hazudni. Főleg ilyen hiszékeny szempárnak. Nem tudom magam rávenni, hogy azt mondjam neki, majd együtt hazamegyünk, bemutatkozok a kedves papának, majd a lakodalom után a Riviérára utazunk...
Ám ő is belémlát, ha nem is annyira, mint én belé, látja, hogy nekem is elég nagy ez a szarkupac, és eléggé benne vagyok, szinte már ki sem látszom belőle. Most mondjam azt neki, hogy unatkoztam, és jó ötletnek tűnt kicsi lánykákat szédíteni? Vagy hogy nem fértem a gatyóba és kellett valaki, hát ő is megfelelt? Nem. Nem tudnám még csak elkezdeni sem a mondatot.
Szent igaz, nem sűrűn beszélgetünk egymással, de azt hiszem az elejétől fogva tudtam, hogy ez lesz a vége, és éppen ezért nem ültem le cseverészni hozzá délutánonként, mint a jó házaspárok, és nem beszélgettem el vele a villany meg a gázszámláról...
Újra letörlöm azokat a becstelen könnyeket az arcáról, amik csak nem hagyják az ő szép és sima arcát békén.
A következő kérdésre igencsak meglepődök. Szerelmes hogy voltam-e valaha? Nos.. mindezidáig soha. Vajon ez a kis mágnes, ami belénk lett valahogy ültetve, és vonz minket egymáshoz... ez az? Hogy mindig aggódok, mi baja van.. hogy a parton mindenkit kicsináltam, mert hozzányúltak... hogy még az utolsó kis sebecskéjét is beragasztgatom, meg körbecsókolom... ez szerelem? Kicsit elbizonytalanodok... nem éreztem még ilyet, nem tudom, mit kell olyankor érezni, gőzöm sincs, hogy ez most csak vonzódás, vagy netán szeszély, esetleg birtoklási vágy... vagy csak szeretethiány... vagy valami malária... Kicsit összevonom a szemöldököm, és bizonytalanul válaszolok neki úgy, ahogy a legigazabbnak érzem.
-Azt hiszem nem.
Hiszen nem tudom biztosan állítani hogy oda-vissza vagyok érte. Igaz, ez majd kiderül, ha lesz köztünk párszáz kilométer, csakhogy az egy nagy fejes úszógumi nélkül a vízbe.
Lenézek a pityergő lányra, és sóhajtok. Hogyne tudnám, hogy mi van veled. Minden mozdulatból, tettéből, pillantásából szinte sugárzik, mint egy lézer, hogy szerelmes... Mibe rántottam őt? Istenem, hogy tehetem ezt a bűnt jóvá? Hogy a madárka a farkasba szeretett bele, és a farkas önzően képes lenne a szárnyait leharapni, hogy magával vihesse...
És nézem, ahogy a karjáról egy kék színű karkötőt húz le, majd nekem adja. Úgy nézem, mint valami bombát. Vagy ez inkább egy kapcsoló, és én vagyok a bomba? Nekem ez túl sok, értse már meg, hogy nem bírom. Fizikai fájdalmat okoz nekem ezzel az egésszel. Nyelek egyet, és felhúzom a kezemre.
-Kössz.
Nem tudok többet kinyögni. Hallom, hogy mit kér cserébe, és automatikusan emelem fel a kezeimet, szorosan két karom közé zárom, egy kalitkába, egy most már sokkal kisebb, és kézzel foghatóbb vaskalitkába, és nem akarom elengedni, vadul ragaszkodok hozzá, szorítom lágyan magamhoz, simogatom, és úgy tartom, hogy ne lássa az arcom. Totál káosz van mindenütt. Basszus.
Aztán lassan visszahúzom a két kezem, és megint csak cirógatom, összekulcsolom a kezünket, majd ajkammal cimogatom arcát és nyakát.
Tőrt forgatnak bennem, szavai nyomán, ahogy mondja, hogy inkább öljem meg, mert nem tud tőlem távol lenni, nem tud nem ott lenni mellettem... és én meg állok a saját síromban, és rémülten nézek belé.
Ha valaki, akárki... bárki rájön erre, futótűzként fog elterjedni, és biztos, hogy lelövik, akár egy kutyát. Minden további nélkül. Miért mentem én ebbe bele? Ha őt megölik, oda megy, ahová én majd nem követhetem... hiszen a hét befejeztével úgyis elmegy, és nem tudok majd rá vigyázni... de...
Újra ringatózni kezdek, bölcsőnek formálom magam, és ebbe a bölcsőbe húzom Anát. Nézem az arcát, ami kínokkal van tele, és lágyan megsimogatom, hátha a redőket el tudom tüntetni róla.
-Ne nézzünk előre. Csak carpe diem, élj a mának. Ne gondolj arra, hogy mi lesz pár nap múlva. Légy boldog Ana, mosolyogj...
Suttogok a fülébe, akár egy kuruzsló, pedig lehet csak a borsót hányom a falra. Csókolgatom őt mindenfelé, megnyugtatva, hogy nem készülök én most semerre, meg most csak ő an itt és én, hát hová a fenébe tűnnék el... még nem tudok teleportálni, vagy ilyesmi... ha tudnék, akkor a hét befejeztével otthonában minden másnap felkeresném, és védeném, óvnám... de nem tehetem egy üvegbúra alá. Meg kell állnia a saját lábán, mert én nem leszek vele. El kell tőle szakadnom, és minél előbb, annál jobb..
A baj csak az, hogy mondani könnyű...


Laurent2010. 07. 14. 23:25:45#6078
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Hyoutól


Ahogy magamhoz húzom közelebb, úgy nézem, nem csak én vágyom most kicsit erre a csendes kucorgásra így egymás mellett. Ez a kis pihenő, amikor nem kell az égvilágon semmire sem gondolni, sem a múlt sötét árnyékára, sem a jövő ronda falfirkálmányaira, csak a jelen boldog kis apró-cseprő örömeire. Mint ez itt. Ahogy átölel, és lágyan simogat viszont... Nem olyan, mintha egy útszéli fizetős tornászt hoztam volna magammal. Azok általában máris húzzák a csíkot a következő kuncsaft után... Rideg és inkább a test gyönyörét hajszolják...
De amit itt most... talán egy év alatt hoztunk össze... Felülmúlhatatlan. Azt hiszem nem fogom tudni soha kiverni a fejemből ezt az időt. Tényleg mint egy kis szeretethiányos cica, úgy bújik hozzám, és cirógat, mégis ahogy a szíve lassul, és lassan a világ is a helyére billen, kicsit változni kezd a levegő. Hiába is próbálom visszatartani a valós világ démonait, nem tudom. Túl kicsi vagyok hozzá. Mint apám halálakor, amikor szintén nem tudtam tenni ellene semmit. Csak álltam, és néztem, ahogy újraéleszteni próbálják. És nem tudtam semmit sem tenni...
Újra besunnyog a fejembe a kis hangocska, és kárörvendezve kínomon kántál a fejemben. Hogy vajon ez után mégis hogy leszünk együtt a hét végéig, vagy hogy a végén hogy válunk el? Egy szia, és le lesz tudva? Nem... Anán is látni, hogy ez már teljességgel lehetetlen. Mégsem szakíthatom ki őt a családja karjaiból, hogy az én sivár világomba rántsam, elduugjam egy lyukba, ahol nem lesz szabad sokat mozognia... ahol az én több mint veszélyes életem része lenne...
Mégis eljátszok a gondolattal, annak ellenére, hogy minden részem megegyezett, hogy a lány nem ezt érdemli. Megérdemli, hogy legyen valami jó pénzes pasija, aki majd elfeledteti vele ezt az egészet, és elviszi mindenfelé kirándulni, lesz sok gyereke meg fényes és hérágra szóló lakoma... Nem valami hivatalmban leírkáljuk a nevünket, hogy házasok vagyunk, hanem habos-babos meg ccomás dínom dánom, amiről minden lány álmodik.
-Most hogy ez a kis torna megtörtént, kérdezhetek valamit?- A halk csengettyű megszólal a fejemben, hogy ne álmodozzak már össze-vissza, és rápillantok. Kíváncsi vagyok, mifélét is szeretne kérdezni, hiszen...
- Mi az igazi neved Hyou Black? Tudom nem lett volna szabad, de mivel te tudtad az én nevem, de a tied nem...
Tovább cirógatom. Válaszoljak? Hiszen csak egy nevet kér, amin szólíthat, amivel az emlékei közé besorol majd valahova, hogy az unokáinak elmesélhesse majd...
De Shakespeare jól megírta. Mert mi egy név? Sem láb sem kéz, hogy ne tudnánk nélküle élni, miért ne hívhatna John-nak vagy Jake-nak, vagy bármi másnak, aohgy kedve tartja?
Ugyan akkor miért ne tudnám legalább az egyik nevem megmondani, hogy valami olyat adjak neki, amit senki másnak, amit nem lehet tőle elvenni, ellopni, nem romlik el, vagy nem megy tönkre?
Könnyek hintáznak a szemében, lassan csöppennek mellkasomon, én meg úgy érzem, hogy ez nagyobb bűn a gyilkosságnál. Eltunyultam.
Sír, és erről megint csak én tehetek. Mert annyit kell egy kibaszott néven gondolkozni. Ugyan, ha valami más nevet mondok, honnan tudta volna, hogy hazudok? Hiszen minden papíron más név van, válogathana kedvére!
Kimászik, és cuccaival eltűnik a szobából. Felállok, és az ajtó felé indulok, hogy megállítsam, de ugyan mit mondanék neki? Visszaülök az ágyra, és arcomat dörzsölgetem a két kezemmel. Majd a hangját hallom, és nem tudom megállni, hogy ne hallgatózzak, a jó ég tudja, hogy kivel beszél. Telefon?
De nem. Kétségbeesett hangja nem másnak szólt, inkább csak magának, kérdőre vonva magát, és én közelebb lépkedtem az ajtóhoz, hogy mit is mondhat. Azt hiszem, a legjobb az lett volna, hogyha nem teszem.
Azt hiszi, hogy olyan könnyű lesz rezzenéstelenül nézni majd, ahogy a cuccaival repülőre ül, és eltűnik valamerre?
Vadállatként forgok körbe, merre, hol a megoldás? A táskájára téved a tekintetem. Vadul doboló szívem súgja, hogy csak nézzek bele gátlástalanul, úgysem látja senki, meg nem lopni akarok. Egy lánytól? Puffanást vélek a fürdő felől hallani, de az is lehet, hogy csak a szívem zakatol ilyen gyorsan... a táskához ugrok, és a lehető legkisebb rendetlenséget okozva előhúzom azt, amit akartam. Iratok. Ő biztos hogy nem hamis igazolvánnyal közlekedik.
Ott a lakcíme, sőt, még egy kis névjegykártyaszerűséget is találok... nem is tétovázok, kikapom a tárcából, és a fogaim közé szorítom, míg visszabűvölöm a táskáját az előző állapotába. Majd kicaplatok, és az övtáskám egyik belső zsebébe dugom el. Nem tudom, minek rejtem, mintha bárkinek is szándékában állna ellopni...
Agyamra ment ez az egész...
Majd visszasprinelek a hálóba, elnyúlok az ágyon kicsit, mintha azóta ott lennék, és visszatérek az álmodozáshoz. Nem sokáig teszem, mert ekkor belép a szobába, és csak egy törülköző van rajta, szóval kicsit elkalandozok megint más irányba, hiába is próbálok másra gondolni. Szerencsére háttal van nekem, és nem láthat. Mászkál, tesz-vesz, mindezt olyan szomorú arccal, hogy piszkál engem valami odabent, hogy tegyek már ellene... de az eszem azt súgja, hogy inkább csak hagyjam elcsitulni a dolgokat, hiszen egyikünknek sem jó, ha túl közel leszünk egymáshoz...
Csak a szívem tudja, hogy ehhez már túl késő. Én máris közel állok hozzá, és ő hozzám...
Szinte érdektelenül nézem már végig, ahogy felöltözik. Ahogy a végén rámnéz, azokkal a megbántott nagy üvegszemekkel, mintha a hideg is kirázna. Nem szeretem így látni, boldognak akarom látni, nevetni, és folyton olyan kis vidámnak lenni, mint lent a parton...
Kimegy a szobából, hallom őt a teraszon, én meg újra felállok az ágyról, és elvágtatok szintén lezuhanyozni. A kötést is gyorsan lecserélem, közben hálát rebegek, hogy nem nyílt ki a sebem, majd vissza a hálóba. Azt hiszem, kicsit mégis baj lehet ezzel a nyavalyás lyukkal az oldalamon, mert itt-ott véres a lepedő.
Odakint egy széket húz valaki odébb, tehát még kint van, gyorsan lerántom a lepedőt, és újat teszek fel. Majd inget húzok, ebben a kánikulában, és egy szál alsóban kisétálok utána a teraszra... nem akarom, hogy ilyen legyen. Csak egy kicsit legyen boldog. Olyan nagy kérés?
Megint a szemét törölgeti, csak nem tudja a sírást abbahagyni, azt hiszem, szépen elcsesztem neki ezt a délutánt. Talán csak egy valamivel tehetem jóvá... Délutáni mese..
Odamegyek hozzá, és hátulról ölelem meg, majd le is ülök mögé. A haját félresimogatom, hogy rendesen lássam az arcát, majd a nyakára adok egy bocsánatkérő csókot. Magam felé fordítom lassan, elvégre a hátának mesélni nehéz.. csak nem tudom valahogy elkezdeni a mesét sehol, túl sok van, hát hogy időt kapjak, óvatosan megcsókolom.
Félrever a szívem, ahogy visszacsókol, és felém fordul, meg fészkelődik hogy hozzám bújhasson, mert nem gondoltam, hogyha megbántom még mindig így bánik velem. Igaz, ő nem olyan, mint azok akiket ismerek. Ő különleges. Más.
Egymás kezét fogjuk, összekulcsolódnak az ujjaink, az ő kis vékony ujjacskái az én nagy és sokat gyilkolt ujjaimmal. Azt hiszem ő képes lenne egy fuvintással rávenni, hogy térjek le az eddig taposott ösvényről, hiszen úgyis ott a legkisebb testvérem, aki átvenné a helyem ha akarnám... De nem kéri, én meg nem mondom. Ez nem az ő világa, az meg nem az enyém.
A lány a tenger felé néz, és olyan vágyakozó a tekintete, hogy szinte elröppenni látom a karjaim közül. Nem akarom. Erősebben ölelem, hogy se szökni, se röppenni ne tudjon. Végleg kész vagyok a szárnyait kitépni, csak legyen az enyém!
Mégis akkor miért fáj a tény, hogy az enyém?
Hogy magam is megnyugodjak, lassan simogatom, puszikkal hintem őt tele, majd beledörmögöm a hajába a nevét. Ő nagy és kérdő szemekkel néz rám, tele könnyekkel, amiket hiába törlök le arcáról, csak egyre többen lesznek. Mint a mesében, ha egy fejét a sárkánynak levágják, három másik nő helyette...
Arcom simogatja azzal a finom kezével... Néz, a tekintetével kérlel, hogy mondjak már valamit, és a mondandómat is szinte látom betűnként felvillanni a szemében, de nincs erőm kimondani őket. Nem merem, mert ha kimondom, ez az álomszerű illúzió ellibben, és valósággá válik, ahol ezek a dolgok egyáltalán nem olyan könnyen kivitelezhetőek. Meg kell értenie, hogy más világból vagyunk... És bár lelkünk összeillik, egymás életében akkor sem szerepelhetünk. Ennyi időt szánt az ég, nem többet.
Ám ekkor egy újabb ötlettel áll elő, amire nem tudok nem elmosolyodni, pedig érzem a helyzet komolyságát és súlyát a hangjában, mégis olyan abszurdum amiket mond... Egy puszit nyomot az orrára, ám ahogy a fejét lehajtja, óvatosan az álla alá nyúlok, és felemelem, hogy a szemébe nézhessek. Vidámabban nézek rá, hiszen erről könnyebb mesélni mint a családi életemről, nem?
-Ana... - lágyan mosolygok, nehogy azt higgye, őt nevetem ki, nem tudhatja, hogy orbitális lehetetlenségekről beszél, nem ismer. És eddig ez nem is volt fontos nekem.
- Akár hiszed, akár nem, sosem volt senkim. Se feleség, se tinédzserkori barátnőm, sőt, azt hiszem még oviban sem volt nagy szerelmem. -vállat vonok. - akit általában szerettem... Nos, tudnod kell, hogy a családi vállalkozásunk elég nagy és széleskörű, ennélfogva mindenkit leöldösnek körülöttünk, hogy megfélemlítsenek. Anyámra nem is emlékszem. Apámról is csak annyit tudok elmondani, hogy ott voltam, amikor meghalt. Két öcsémet egyedül neveltem fel, nem igen jártam én főiskolákra... Világéletemben álnéven léteztem. - kicsit elhallgatok... Nem tudom, mennyit akarok elmondani neki... - Ha mindenképpen a nevem akarod tudni, akkor elárulom, hogy a Hyou nagyjából az igazi nevem... a Kishyou névből...
Édes istenem... Nem tudom, mikor láttam, hallottam ezt a nevet utoljára, mert hogy én kimondani sosem mondtam még ki... Olyan furcsa... szomorkás félmosoly húzódik ajkaimra, majd folytatom.
- Nem azért nem szoktam válaszolni, mert a te nagpjaid akarom megkeseríteni. Csak mert ha túlzottan belefolysz az én világomba, sokkal nehezebb lesz megvédeni téged, mint pár részegtől.
Nesze nekem, nyámnyila alak! Ana szemét nézem. Tágra nyíltak, nem tudom, hogy most fél-e vagy csak hirtelen túl sok mindent árultam el magamról... De látom, hogy megértette, azt hiszem, tudja is belül, hogy mit akarok végülis... Nem mert nem akarom, hogy velem legyen, hanem mert őt is féltem.
Sóhajtok, és apró csókot hintek a szájára. Fáj a fejem, és nem hiszem hogy jót tett nekem ez a kis lepedőakrobatázás. Azt hittem, csak azért zúg a fülem, merthát...
Lassan puszilgatom végig a fején a sebhelyeket, szórakozottan simogatom, és közben ringatózni kezdek vele együtt.
-Ha van még kérdés, akkor most elő vele.
Mosolyogva suttogom neki, ígyis hallja, meg úgy döntöttem, ha valamire kíváncsi, inkább most tegye, amikor még többé-kevésbé olyan a hangulat, és hajlandó is vagyok megosztani egyet-s mást.


Laurent2010. 07. 14. 16:20:27#6073
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Hyoutól...


Lábával erősen szorít magához, szinte odaláncol, de ha én valamit akarok, mit nekem láncok, vagy akadályok! Valami kell? Leveszem, ellopom, elragadom, magamévá teszem, vagy... Felnyögök, ahogy a csípőjét hozzámdörgöli, hiszen a farkam már úgyis mindjárt lángrakap, vagy tudomisén, mintha minden gyönyör, érintés és hangocska ott fejtené ki a hatását.
Két vékony kis keze a hátamon barangol, karmolászik erőtlenül, ide-oda vándolorol, és szüntelenül nyögdécsel. A csípője is úgy ostromol, hogy azt sem tudom már, ki vagyok, már csak az érzelmek és az ösztönök irányítanak. Nem tudok másra gondolni, csak rá, az egész fejem tele van vele, azt kiabálja minden porcikám: Akarom!!!
Két keze egy időre eltűnt, látom hogy a takarót markolássza eszeveszetten, mintha az élete múlna ezen a ponton. Nos, nekem tényleg múlik, mert hát ha itt és most nem lesz az enyém, mentem lelövök valakit! Aztán jól feltrancsírozom!
Egyre gyakrabban ér hozzám, minden gátlás nélkül, sőt, követelőzve, már-már tálcán kínálva magát, hogy hadd lehessen az enyém teljesen... Istenem, ha az elején tudom, hogy lesz a vége, mindjárt nem lesz olyan szar ügy! Azt hiszem fütyörészve rabolom el, sőt, képes lettem volna egész nap mellette kuksolni! Tudomisén! Egy napja még rámnézni is félt, sőt egy szobában is rettegett velem lenni, és most... Az elképzelhetőnél is jóval közelebb van hozzám.
Kezemmel húzom magamhoz, mintha bele akarnám őt préselni a mellkasomba, valahogy oda bentre, hogy csak az enyém lehessen...
Letolja lassan az én utolsó ruhadarabomat, az utolsó zavaró tényezőt, és már szinte csak egy hajszál van közöttünk... ám visszafelé végigsimít az én férfiasságomon, amitől úgy érzem, hogy a csontjaim kezdenek folyékonnyá válni. Erotikával fülledten csókolom, mohón és nem kímélve, mégis kezemmel oly gyengéden simítok rajta végig. Izgató kis kezecskéje nem sokára el is tűnik, de az érintésének emléke beleégett a testem minden porcikájába. MÉG! Többet!
Zavar már minden, ami akadályozza, hogy megkaphassam. És nem arra gondolok, hogy csak felhúzom őt, mint egy csizmát... Nem tudom elképzelni, hogy ezek után ne próbálnám megkörnyékezni még!
Felállok, hogy az utolsó ruhámat is elhajítsam a fenébe, és figyelem, ahogy macskamozgással lelép az ágyról, -na ilyet sem láttam még tőle- majd keresgélni kezd. Annyira gyönyörű, ahogy nézem, még ígyis, ahogy csillog a testén az a gyér fény valahonnan.... Nesztelenül lépek mögé, belecsókolva a nyakába, két kezem köré fonom, és ahogy előre kukkantok, hogy mi van a kezében, kezdek gyanakodni, hogy tényleg járkál az én fejemben, és olvas is benne.
Megremeg az érintésemtől és egy kicsit csak áll, élvezi ahogy kényeztetem, aztán megmozdul nagy nehezen, és kinyitja a kis zacskót. Most nem csókolgatom, érdeklődve nézem, hogy meddig képes elmenni az az őzike, aki két napja a látványom emlékétől is halálraijedt. Mosolygok, akár egy jóllakott oroszlán, majd felecsókolok a nyakába, egy pillanatnyi időt nyerve, hogy átgondolhassam a kérédését:
-Te vagy én?
Hát cicám, ebben az állapotban még ha a miniszter húzza is fel, akkor sem érekelne, de hát... Lassan megfordul, hogy lássa az arcomat, bár szerintem a választ tudja már. A derekát megfogom, és húzni kezdem az ágy felé, hogy újra elnyúlhassunk rajta. Ám ezúttal én fekszek a hátamon, vadul hullámzó mellkassal, és még némi pislákoló gondolatmenettel, ám ahogy átveti Ana az egyik lábát rajtam, hogy amolyan lovaglóülésbe helyezkedjen... Amilyen csábító!
Mondják, hogy a szex megszépíti a lányokat. De vajon előtte szépülnek meg? Vagy csak nem néztem meg alaposan őt eddig?
Csendben figyelem, ahogy lassan felhúzza rám a gumit, a szemét nézem, ahogy méreget, mint egy süteményt, és egy pillanatra úgy érzem magam, mint egy bárány a sok farkas között. Éhes farkasok között. És lévén nem jó ez így, kezemet a nyakára simítom, és amikor annak a finom kicsi két kéznek hála fent van az óvszer, lassan magamhoz húzom, hogy az állát a mutató és a hüvelyk ujjam között fogom, és puhán csókolom meg. Mint egy vihar utáni szellőcske. Aztán derekára teszem a kezem, és pozíciót váltok.
Újra a hátán van, és most már semmi, az égvilágon semmi de semmi sem tart vissza attól, hogy én jajde alaposan a magamévá tegyem.
Lassan simítok végig két kézzel a két oldalán, le a combjáig, hogy ott kicsit terbeszbe húzzam a lábait, mert könnyebben közéjük férek így. Minden további nélkül engedelmeskezik, és tényleg olyan, akár egy cica. Egy kis simogatásért, tejecskéért mindent. Végigsimítok rajta még egyszer, míg lassan felé mászok, majd megfogom az én kis barátomat, és lassan beléhatolok, minden további nélkül, mert egyszerűen nem bírom.
Ám előtte még ajkaimat az övére szorítom, hogy a lehető legtöbb hangot felfogjam.
Ahogy eggyéválunk, egyszerre nyögünk fel, én a mély reszelős hangomon, ő meg azon az izgatóan szép haranghangján... Balommal a derekán simítok végig, a mellén, és a nyakán, és egy ideig nem mozdulok, mert félő, hogy nem bírom ki. Szűk, és forró, istenem, én.. nekem... kész! Várok egy kicsit, majd lassan kezdek mozogni, kicsit mindig gyorsítva a tempón. Agyamban nagy káosz, vagy talán csak káposztalé, mert soha ennyire kiszolgáltatottnak nem éreztem magam. A nyakát csókolom végig szédülten, harapdálom kicsit erősebben, mikor nem bírom, míg jobb kezemet az övével kulcsolom össze. A csípőjét úgy mozgatja, hogy egy vérprofi hastáncos elsápadna, és én minden lökésnél hangosabb reakciót csikarok ki Annabellből.
Lassan a szívünk ritmusára mozgunk együtt, és olyan az egész, mint egy puzzleban a két összeillő darabka. Külön külön árvák és furcsák, de egymáshoz tökéletesen illeszkednek, és kiegészítik egymást.
Ölelem magamhoz a vékony kis testet, mintha sosem akarnám elengedni, a fülénél csókolgatom ahol csak érem, morgok, nyögök...
Felsóhajtok, csak a vége hörrenésbe folyik át. Ezernyi apró csillag gyűlik egy kupacba, és csak gyűlnek és gyűlnek, én meg már nem bírom, végem...
-Anah!
Dörrenek a fülébe a csúcson, és a milliomnyi kis csillag ezernyi irányba robban szanaszét, végigzongorázva rajtam, aztán lesúlytva villámcsapásként, és megborzongatva. Ana is megvonaglik alattam, felsikolt, és kezemmel megszorítom az övét.
Egy pillanat után mellégördülök, felnyalábolom, és odahúzom magamhoz. Hangosan zihálunk, de amúgy csend telepedett a szobára. Halkan simogatom, cirógatom, apró puszikat hintek szerteszét, és várom, hogy a szívünk normalizálódjon.
Végem van. Ő az én túszom, de akkor miért érzem, hogy ez fordítva van?
A haját lágyan cirógatom ki az acrából, majd újra megcsókolom puhán, egy pillanatra.
Mámorosan néz rám... és boldogan. Rámosolygok, azzal az igazi, rajtam még elő nem fordult mosollyal, szélesen, és boldogan, a homlokára is nyomva egy puszit. Mondani kellene valamit, sistereg bennem valami, de csak nem tudom, hogy mi az... Inkább csak nézem a két szép üveggolyót, azt a két gyönyörű kék üveggolyót, amikkel engem fürkész.


Laurent2010. 07. 14. 14:57:07#6070
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Elrablója


Bódító illat mindenütt, agyam helyén talán már csak szivacs van. Simul hozzám, és azzal a picike alakjával úgy tekereg,hogy jobban hozzámférhessen... istenem, add hogy addig tartson a perc, amíg...
~Elmegy a józan eszed?~ kérdezi egy belső hangocska tőlem, én meg elhessentem. Lassan már tényleg totál ki vagyok ütve, nem érdekel, mi van kint, tulajdonképpen a ház ha most égni kezdene sem venném észre. Azt hiszem, benne égnék, sőt még oda is kötözném magam valamihez, hogy igen, ezaz, csak égjek!
Kezével átkarol, és húz magához, én meg nem ellenkezek, megadom amit kér, hiszen én annyira élvezem! Ahogy végigsimítok rajta, libabőrös lesz a bőre, mint egyes sejtem tudja, hogy kíván, amire kicsit önelégülten morranok fel. A bőre forró, lángokban áll, lehet a feszültség kisült, és tényleg lángokban áll a ház?
Egy kis lendülettel felé kerülök, négykézláb vagyok felette, és éhesen nézek le rá. Csípője megemelkedik kissé én meg lassan közelítek felé testemmel.
Ahogy az érzékenyebb pontoknál járok, úgy nyög fel, mintha csak trillázna a kicsi madárka, csalogatna, csábítana, és talán annyi baj van ezzel, hogy nem tudok másra koncentrálni. Nem akarok bevadulni, mert még mindig elriaszthatom, ha durván nyomulok rá, de magammal sem bírok már sokáig..
A nadrágom igazán kezd szűkössé válni, főleg amikor a két keze egyszercsak megjelenik, és leveszi rólam a felsőt. Akár egy macska, úgy bújok ki belőle, leszarva, hogy mim és hol fog ettől fájni... Olyan édesen nyögdécsel alattam, hogy időnként én is morgok egy keveset, de közben tudom, hogy a határaimat feszegetem erősen. Talán öt perce van még erre a cincálásra.
Újabb csókot kapok, igen, kapok, mert úgy tapad ajkaimra, mintha fizetnék érte, lábával dörgölőzik, mint egy jóllakott kiscica, s közben alattomosan egyre közelít felém.
Jobbom végigsiklik a behajlított lábán, majd megfogom, és szépen az én derekamra tekerem. Csípőmet az övének nyomom, és felnyögök. Odalent nagyon jó ,,állnak” a dolgok, és az ő kis csípője... ahogy remeg alattam, és nem mert menekülne tőlem...
Látom, ahogy a bekötözött oldalamr téved tekintete, és a szomorú tekintetét nem bírom. Fogammal karcolom végig a nyakán a bőrt, majd a kulccsontját rágom finoman végig. A vállára is csókot hintek, majd fogammal megfogom a felsőjének pántját, és lehúzom. Buja tekintettel nézek rá, vad fényekkel a szememben, hogy mit szól ehhez, bár van egy olyan sejtésem, hogy felőlem akár riadtan is nézhet rám, az sem izgatna túlzottan. Nem tudna érdekelni.
Jobb kezem megint csak azon a kívánatos combján kalandozik, felfedezve a gyönyörű idomokat, amiket volt alkalmam annyiszor megnézni, és szívfájdítóan vágyni rá... most azonban végre ez is az enyém... belecsókolok a nyakába újra, majd finoman megszívom, hogy a piros foltot otthagyva megjelöljem, ő végérvényesen az enyém.
Bal kezemmel szépen a felsőjét simogatom róla lefelé, csak lassú és idegtépő mozdulatokkal, hogy azért ne könnyítsem meg senki életét. Nem vagyok a vöröskereszt.
Hosszú pillanat telik el, miközben ahol érem, csókolom, és végre megszületik az első látványos lépés: egy laza mozdulattal a felsőjét a hátam mögött elhajítom valamerre. A látványt pedig egy hangosabb nyögéssel kommentálom. Azt hiszem képtelen lennék most bármit is mondani.
Ajkaimmal új uticélt jelölök ki, elindulok lefelé, apró csókokkal elhalmozva bőrének minden centiméterét. Bal kezemmel megtámasztom magam, nehogy ránehezedjek teljes súlyommal, és lassan mellkasomat az ő hasára fektetem. Szinte szikrákat hányok az érzéstől. A mellét csókolom végig, apró mellbimbóját fogaimmal megrágcsálva, nyelvemmel körbetekerve, izgatva őt a végtelenségig, és ahogy a hangját hallom, úgy én is egyre hülyülök. Jó értelemben.
Aztán elindulok még lejjebb, ajkaimmal a hasát kényeztetem, szépen felfedezve az egészet, és egy milimétert sem hagyok ki. Órák, vagy lehet évek múltán elérem az alhasát. Becézgetem puha csókokkal, nyelvemmel bódítom...
Majd végignyalok kéjesen a csipkecsodán, mintha az érdekelne a legkevésbé... vagy csak hagyom, hadd pörögjön a dob...
A combját harapdálom, egyre közelebb és közelebb, idegtépően lassan, fokozva mindent és mindenkit.
Jobbom közben odafent kóborol, legyező alakban szétterítem az ujjaimat, és végigsimítom a hasát, mellét, oldalán visszakorcsolyázok, majd előlről, itt-ott körmömmel karcolgatva puha bőrét.
Olyan, mintha tüzes korbáccsal kínoznának. Kész vagyok ebben az állapotban még olyat is bevallani, amit soha sem tennék meg. A fejem zúg, ahogy hallgatom azokat a kicsi kiáltásokat és sikolyokat, amiket kiprésel magából... Időnként én is felnyögök, morgok, mint egy kutya. Szinte falom a két szememmel a látványt, olyan gyönyörű, kipirult az izgalomtól, a szemei úgy csillognak, mint egy gyerek karácsonykor, ajkai finoman elnyílva, hogy levegőt kaphasson...
Nyelek egyet, hogy a kiszáradt számat kicsit felfrissítsem, és elindulok vissza felfelé. Kicsit többet nyalakodok, akárha tejszínhabbal lenne bevonva, hiszen olyan édes az egész, és olyan puha... Akár egy barack... Alhasát fogaimmal is csiklandozom, és figyelem azokat a kicsi piros foltokat, amiket az odaúton csináltam. Csókokkal kérek elnézést értük, majd virgoncan a köldöke körül kezdek táncolni.
Hasa úgy hullámzik, akár egy táncosé, mert kapkodja a levegőt, meg mert talán csikis is kicsit...
Aztán végre újra felérek, és végre megint megcsókolom. Most már nem olyan lassú ez a csók, mint az eddigiek. Szenvedélyes, teli tűzzel, és már mindenem lángol! Forrón lüktetek, nem bírom, túl sok ez nekem...
Mohón kapok ajkai után, ha távolodna, fogaimmal láncolom magamhoz, gyengéden, majd lecsókolom a fognyomaimat. Követelőzve tapadok ajkaihoz, mint akinek a sok sem elég...
Csípőjét megint nekem nyomja, én meg felhördülök, és jobb kezem beslisszol, hogy a formás kis kívánatos fenekét is feltérképezzem... belemarkolok, mire felnyög, és önkénytelenül is odarántom magamhoz. Újra hozzádörgölőzöm, és vadul felhörgök. Sok ez nekem!
Jobb kezem ha már ott van, nemes egyszerűséggel lerántja az utolsó falatnyi ruhát Anáról, és mikor megvagyok, elégedetten nyögök.
Itt van előttem egy kis cserfs boszorkány, aki az ágyába csábított, és addig mesterkedett, míg a vonzalom ideáig fajult! Mosolyra húzódik a szám.
-Gyönyörű!
Azt hiszem, ezt hangosan mondtam ki... Mert valakinek mély és rekedt hangja suttogott a szoba félhomályába, mert a redőnyök le vannak húzva, és ha csak nincs bent még egy féri, (akit most képes lennék ki is belezni) akkor csak én lehettem.
Újra megcsókolom, a fülemben is érzem már a lüktetést, mindenütt kettőnk szívének dobbanását...
Érzékeim kiéleződtek, akárha vadászaton lennék, az adrenalin szágult az ereimben, és a jobb kezemmel csak húzom a karcsú derekát magamhoz, és végigsimítok rajta immár akadály nélkül, mert hát... most már semmi de semmi sincs rajta.. csak rajtam ez a zavaró nadrág...
Ám két remegő kéz bukkan fel a semmiből, és elkezdik rólam lehúzni.
Na jó. Feladom. Ennek nem lehet rossz vége! Ami ennyire tökéletes, az rossz nem lehet! Vajon merre lehet itt az óvszer?


Laurent2010. 07. 14. 13:33:16#6068
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának... Elrablójától


Ülök a napozószékben,... Na jó, inkább döglök, meg hát úgy is érzem magam mint egy dög, hiszen meleg is van, meg olyan fülledt is az idő, mintha eső készülne... és ha megint vihar lesz, akkor újra elmegy az áram, és... Megrázom a fejem. Gyertyákat is rendelek még a portáról telefonon.
Gondolataim mégis vissza-vissza kacskaringóznak ahhoz a tegnapi csókhoz, és máris nem fázok annyira. Melegem lesz, aztán újra hidegem... Nem bírom, érzem hogy megfulladok ebben az ingben... Kicsit kigombolom, mellkasom végre szellőzik, de tovább nem merem kinyitni.
Olyan puha ajkai voltak, akár egy édes kis barack, édes jézusom, csak egyszer hadd öleljem már meg úgy, hogy nem a félelemtől reszket, vagy éppen ájult, hanem úgy... Isten igazából, mint férfi a nőt!
Sóhajtok, és ekkor léptek kíséretében feltűnik Ana, kezében teával. Azt hiszem olvas a fejemben, hiszen szomjas vagyok, mint egy ló. Mégsem merek ránézni. Elég nekem a térdmagasságig néznem rá, és tudom, hogy még mindig a pizsamájában van. Nyelek egyet, és biccentek.
-Kössz.
Elveszem a bögrét, és egy nyelésre jelentős adagot lenyelek. Nem érdekel túlzottan, hogy forró-e, azt hiszem vannak nagyobb problémáim is.
Szerencsére kimegy a szárítóhoz, és bevesz, kitesz mindenfélét, én addig is figyelhetem szótlanul őt. Ha most nem lenne ilyen mosott szar közérzetem, talán megint megpróbálnám megkörnyékezni. Hiszen eddig ahányszor próbálkoztam, még nem ellenkezett. Sőt...
Miért van itt ilyen meleg?
Míg tereget, kibukkan a felsője alól a dereka, majd itt-ott kicsit több is a hasából, és gondolatban má azt csócsálom... Vajon ilyenkor folyik a nyálam? Még jó hogy nem néz rám... Saját magát öleli megint... Vajon csak szomorú és haza menne, vagy fél? Megrázza a fejét. Honvágy? Keserűség? Bezártság? Mi a nyavalya járhat a fejében?
Eltűnik egy kicsit a házban, és én meg addig lenyugodhatok. Nem szabad elveszíten a fejemet, mert ha elmennek otthonról, ki tudja, hogy csak hol állnék meg. Márha neki nem jó, akkor nem szaladhat el velem a ló! A nappaliból hallok hangokat, majd el is csendesednek, úgy vélem, ledőlt kicsit a melegben. Meg tudom érteni.
Megfogom a poharat, amit hozott nekem, és a konyhába megyek... illetve mennék , hogy elmossam, de meg kell állnom a nappali ajtajában. Ahogy ott fekszik, és kapkodja a levegőt... Rosszul van, vagy mi a baja? Ajkamat csócsálom kicsit, majd mint aki nem vette észre, tovább megyek a konyhába, ám végig őt figyelem.
Azt hiszem, némi erőlködés árán sikerült megint halkan közlekednem. Meg a lázam is kicsit lejjebb ment, szóval tényleg igaza volt. És nem megmérgezni akart. Megnyugtató.
Elmosom az edényt, majd némi töprengés után visszasétálok a nappaliba, és megállok a kanapénál. Még mindig le van hunyva a szeme, szerintem nem tudja, hogy itt vagyok.
Leguggolok.
Az én szívem is kicsit meglódul, arcom várakozó, szinte tépelődő, hogy mi lesz a vége, hogyha most megteszem, vajon mi lesz annak a vége... Nos... Veszíteni azt hiszem nem sokat veszíthetek. Próbálok nyugodtan lélegezni, de az olyan, mintha azt akarnám, hogy a Föld kicsit más szögben forogjon már.
Pár pillanat múlva megint megcsókolom. Még édesebb, mint amire emlékeztem, bár lehet hogy a reggeli lekváros vagy csokis mizériája az oka ennek. Kezemmel újra megsimogatom az arcát, lágyan, ő meg belesimul a tenyerembe. Ajkai lassan megmozdulnak, és visszacsókol. Istenem, olyan puha, és édes, visszafogom magam, mégis a csók lassúból elmélyül, és olyan tüzes lesz, ami belülről újra elkezd felemészteni.
Szívem kalapál, valami bent kiáltozik, hogy ég a ház és hagyjam abba, mert kurvára nem lesz jó vége ennek...
Másik kezemmel a nyakán simítok végig, lassan indulva lefelé, hogyha netán akadékoskodna, akkor abba tudjam hagyni. A nyakáról megint a vállára kerülök, s szépen követem az ívét, azt a gyönyörű gömbölyű formát. Aztán lesimítok az oldalára, picit közelebb húzva őt magamhoz, amin könnyít a tény, hogy Ana egyik kezét a nyakam köré tekeri, ezzel végképp meghiúsítva azt, hogy elhúzódhassak tőle. Nem mintha ez lenne a célom.
Túl mélyre rántottam magam ebben a gödörben, és kicsit olyan, mintha egy húsevő növény kancsójában kapálóznék. A kezem, amelyik az arcát simogatta, most lassan a szőke tincsek közé siklik, de óvatosan, hogy a megannyi sebhelyet ne nyomjam meg, nem akarom, hogy a kelleténél jobban fájjon.
Sajog az oldalam, de leszarom.
Ujjaim között morzsolom a gyönyörű és lágy tincseit. A lány illata már megint akár egy alkoholos bódítószer, fejbevág, és a gondolataim kioldalognak a fejemből. Balom lassan alácsúsztatom, és nem sokára a karjaimban hever.
Azt hiszem, az évszázad első csodája ment végbe! Nem elájult, nem fél, nem alszik, és mégis a kezemben van! A csókot elmélyítem, nyelvemmel kéreszkedek be hozzá, az övéhez dörgölőzve, és kicsit már kérve többet, mert nem bírom... Sok ez nekem...
Lábaim közben visznek előre észrevétlen, és a hálóban kötünk ki... azt hiszem a tudatalattim ellenem szövetkezett... Lágyan teszem az ágyra, ami tele van az ő illatával, mindenütt csak azt érzem, azt a finom édeskés illatot, ami mint méheckének a virágillat...
Mellétérdelek, és még mindig nem szakítom meg a csókot, két kezemmel lágyan babusgatom, cirógatom, és úgy érzem, nincs szándékában ellenkezni. Két kezével úgy csábít magához, szinte illegeti magát..
Szándékosan vehette fel ezt a pizsamát, merthogy jobb kezem minduntalan betéved alá, kicsi köröket rajzolva a hasára hüvelykujjammal, majd oldalára siklok, hogy ott kicsit magam felé húzhassam, majd onnan a csipkecsodán keresztül lesimítok a combjáig.
Belemorrantok a csókba, és apró puszikkal elválok tőle, hogy ezekkel a kicsi csókokkal utat építve a füléhez. Forró leheletemmel cirógatom őt, ajkaimmal megszorongatom a fülcimpáját, majd belecsókolok a füle alatti gödröcskébe, majd lassan a nyakára térek. Nyelvem már nem bírja tovább, vadul ficánkol, hát szabadjára engedem, ahogy kicsit a fogaimmal is puhán megkóstolgatom. Nem bírom... Imádom... Mint egy drog, vagy mint a dohány! Vagy az ugyan az?
Azt hiszem, nem fáj az oldalam. Tulajdonképpen nem is tűnődök rajta, lefoglalja valami más a gondolataimat. Nem tud érdekelni, hogyha Ana benéz a félig kigombolt ingembe, akkor meglátja a kötést, és mit fog erre szólni. Leszarom. Az enyém!


Laurent2010. 07. 14. 11:59:47#6066
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Aggódó tekintet figyel engem. Hideg van. Remegek egész testemben, hideg meg a meleg ráz egyszerre, és nem igazán tudom, hogy ki hol merre miért. Kinyitom a szemem, és szürkés fény hasít szemembe. Aucs... Pislogva nézek körbe, émelyegve, és kábán, mint akit alaposan elgyepáltak. Mindenütt vér és még több vér.. A jó életbe. Ezt nem tudom majd kimosni! Nagy levegőt veszek, és így ülve kezdek el összepakolni. Először a rongyokkal próbálom a szemetest eltalálni, majd lassan feltápászkodok, és mindenfélét lassan összeszedek. Már világos van, mire csak a cuccokat felszedtem. És hol van még a takarítás.
Felnyögök. Neee...
Zúg a fülem, és olyan mintha baltával szétszedték volna a fejem. Odabent egy csomó megveszett patkány ugrál, rinocéroszok kánkánoznak, és valaki cintányéron lüktet... Basszus...
De ha nem akarom, hogy Ana észrevegye, akkor muszáj lesz. Erőtlenül kelek fel, és a felmosó nyelének táámaszkodva húzogatni kezdem. Először csak véres csíkot húzok mindenfelé, majd ötödjére sikerül minden vérfoltot a padlóról eltüntetni. Majd lemosom a mosdót, és a kádat is, majd le is zuhanyzok, olyan óvatos mozdulatokkal, hogy ne legyen vizes a sebhely. A hideg víz kicsit magamhoz térít, a ruháim már energetikusabban hajítom a szemetesbe, majd a kosarat kiviszem a nagy kukába. Visszatámolygok, és az órára nézek. Hét óra valami perc.
Üres szemetest teszek vissza a fürdőbe, szépen bekötöm a sebem, és bár fáj, hogy a kicsi madárkámat nem engedhetem most ki, addig amíg nem leszek normális kinézetű, fájdalom, de nem tehetem. Egy inget is húzok, hogy majd ne lássa a kötést, majd egy hosszabb nadrágot, mert a hideg ráz. Beveszek egy lázcsillapítót. Némi pepecselés a fürdőben, és egész emberi formát öltök.
A konyhában megint péksüteményt teszek neki, hiába, de semmi lélekerőm külön készítgetni valamit. Tálcára teszem, rá még teát, és elindulok a szobája felé. Jézusom, remeg a kezem, mintha félnék, pedig csak próbálok rendes képet vágni. A könyököm az oldalamhoz szorítom, így annyira nem remeg. Nos, a vérveszteség ezzel jár.
Kinyitom az ajtót, majd várom. Bentről semmi nesz. Vajon mennyit látott tegnap? Fél tőlem?
Nagy levegőt veszek, és mosollyal az arcomon lépek be a szobába. Az ágyon fekszik, a párnát öleli, és engem néz azokkal az okos szemeivel. Aztán lopva végignézek rajta. Kötések még oké, de ami rajta van... Arcomon kicsit bizonytalanná válik a mosoly, majd gondolatban lekeverek magamnak egy jó nagyot. Kicsi csipkecsoda, és olyan kicsi vékony szeletke rajta, amitől az embernek a nyála csorogni kezd...
Mosolyom megerősítem, és belépek a szobájába.
- Jó reggelt. Bocs az ajtóért... elfelejtettem.
Naná, hiszen kicsit el voltam magammal foglalva... Megsajdul a gondolatra az oldalam, de nem mutatom. Nem vagyok pipogya. Leteszem a kisasztalra a tálcát, majd megnézem őt. Aztán mosollyal fordulok meg, és kimegyek a szobából. Csak készüljön el, addig én is pihenek kicsit.
A nappaliban leülök, és a telefonon közlöm, hogy az árammal gondok vannak, meg hogy valaki jöhetne megcsinálni. Mivel túl sokat kell beszélnek egyszerre, a végére már remeg a hangom. Berekedek.
Zúg a fülem... Kicsi csillagok másznak előttem, mégha táncolnának, de most határozottan másznak... Felállok, és újabb bogyót veszek be. Áá.. de fáj a fejem. Ana közben eltűnt a fürdőben, és én csak remélem, hogy mindent sikerült elpakolni, eltüntetni. Még azt fogja hinni, hogy mindenféle ferde hajlamaim vannak, és ki tudja mit trancsírozok én itt... Köhintek egyet, és elnyúlok a fotelban.
Nem sokára eltűnik a konyhában a reggelis tálcával, szóval már készen van. Igaz, más ruha még nincs rajta, de a fürdőből gondolom, hogy a reggeli pepecs neki is megvolt... Felállok, és kicsit megtámaszkodom a fotelban, majd utána megyek a konyhába. Máskor oly csendes lépteim most valahogy csoszogósnak tűnnek...
A konyhában ránézek. Csilloghatnak a szemeim a láztól, remélem, annyira nem feltűnő. A hleyzet jobb mint reggel, akkor is, ha nem hiszi el. Megfordul, gondolom már tudja, hogy itt vagyok, bár ahogy törtettem ide.. Vagy csak az én fülemnek hangos? Odalépek hozzá, és lassan megsimítom az arcát. Majd lassan ellenőrzöm, hogy a sebei hogy állnak.
Mindet külön-külön nézem meg, és elégedett vagyok azért magammal. Hogy félájultan ilyen elsősegélyt tudjon valaki nyújtani! Egy puszit adok a homlokára, és rámosolygok. Nagyon erős lány. És ahogy néz rám azokkal az üveggolyókkal! Mintha... Aggódás is lenne bennük. Egyik kezével az én arcomat fogja meg, én meg megdermedek. Most már tuti érzi, hogy lázas vagyok. Nincs olyan isten...El is kerekedik a két szép szeme, és úgy néz rám...
-De hát te...
Elkezdené mondani, hogy én nem lehetek jól, meg tudomis én... De én lehajolok, és egy puszit nyomok a szájára, hogy elhallgattassam. Most meglepetten rezzen össze. Újra félmosolyra húzódik a szám, és rákacsintok.
-Nyugi. Semmi baj.
Rekedt a hangom, szinte rácáfol arra, amit mondtam. De fogom magam, kimegyek a teraszra, és rágyújtok, hogy kicsit megnyugodjak. Remélem, nem buktam le túlzottam. Csak melegem van... elvégre nyolc óra után lehetünk nem sokkal...


Laurent2010. 07. 14. 10:57:01#6062
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának elrablójától


Olyan kicsi ilyedten néz szegény, akár egy riadt madárka, szinte verdes a kalitkájában, és úgy néz rám, mint egy oroszlányra, aki éppen megenni készül őt...
Ahogy megcsókolom, megdermed a karjaim között, de némi sokk után lágyan csókol vissza. Felbátorít engem ezzel, s ahogy ajkait kis résnyire nyitja, nyelvemmel ajkain korcsolyázva kérek beeresztést, és ő egy múló pillanat után megadja. Édes, mégis teli érzelemmel, hiszen érzem a felsőmön, hogy markolássza, és én úgy, de úgy...
Szerencse hogy egyik kezemmel támaszkodom, és van annyi lélekjelenlétem, hogy elhatároztam, ha támaszkodok, akkor nem fogok elkalandozni vele. Jobbom mégis arcát simogatja, szinte azt suttogva azzal Anának, hogy nem fogom bántani.
Mégis fejemben olyan gondolatok cikáznak körbe-körbe, hogy felforrósodik tőle mindenem, és égni kezdek. Nem lesz jó a vége, ha ezt így folytatom!
Elhátrálok, és éppen jókor, mert nem tudom, hogy hova fajult volna a dolog, ha csak így megzabolázatlanul hagynám az egészet... Elenged, én meg megfordulva indulok el, nem mondhatnám, hogy nem épen lendületes léptekkel, szinte készen arra, hogy itthagyjam, mert ha csak ránézek, menten elfog a félsz, hogy miket vált ő ki belőlem, a vágy, hogy azt a bódító isteni manát újra ízlelhessem, hogy... Megállok, és arcom dörzsölgetem. Lábamat legalább húsíti a sós víz, de ez sem sok vigasz nekem..
Aztán valahonnan lövést hallok. Nem Is egyet. Előbbi gondjaim semmivé foszlanak, a szívem meg megáll egy ütemnyire. Leguggolok, és mint egy párduc ugrásra készen, hallgatózok lélegzetem is visszafolytva, hallgatózva, merre lőnek.
Az első, ami leesik, hogy nem engem vettek célba, tehát nem én vagyok az áldozat, sőt, fel is állhatok akár...
A második... amikor leesik, elfehéredek. A dühtől, az aggodalomtól... Ne merészeljenek... Félek, hogy baja esik, pedig isten rá a tanúm, hogy ebbe a büdös életbe soha senki irányt nem táplálgattam semmilyen érzelmet. Aggodalom, hogy vajon az a sokrészeg disznó mit csinálhat vele... A düh, hogy hogy merészelik az ÉN TULAJDONOMAT! Igenis az enyémet bántani!
Kilövök, akár egy puskagolyó, és őrült futásba kezdek. Sok évem volt ezt gyakorolni, csak akkor elslisszoltam a helyszínről, most meg a felé rohanok, mint egy eszeveszett. Egy nagy kör részeg disznó, akik...
A vörös köd ellepi az agyam, és már nem igen érdekel, hogy a lány mit gondol majd rólam, ha ezzel végzek. Arcom csupán komor, komorabb mint eddig bámikor, valahonnan bicskát rántok, és azt elhajítom. Most nem finomkodok, nem suhancok ezek, hanem harmincas kis gennyládák, akik... Látom szegénykémet a szemem sarkából, úgy remeg, mint ahoyg még nem láttam, pedig azt hiszem volt időm megfigyelni őt ilyesmiben,... A falhoz lapul, mintha bele akarna olvadni...
Ésötét tekintetemet gyilkosan meresztem a bandára. Mit tettek?
Aki éppen holtan rogyik össze a bicskám által, meglöki a társát, és mikor az észrevesz, rámszegez egy pisztolyt, ami pomtítóval van felszerelve. Aha. Tigrisugrással vetődök előre, majd félregurulok, ahogy hallom a halk pukkanást, aztán felállok mellette és egy egyszerű mozdulattal kicsavarom a kezéből a fegyvert. Könnyű, hiszen mind részegek, nincs ebben semmi veszély. Érzem magamon Ana pillantását, de most nem törődök vele.
Ahogy eltulajdonítottam a PR-45-öt, ami lássuk be, egész precíz pisztoly, egyből kipróbálni van kedvem. Ahogy elvettem, azzal a mozdulattal szegezem a fejéhez, és minden további nélkül lövök. Nem nézhetem sajnos végig, hogy hogyan loccsan szét az agya, mert valaki a hátamra ugrik, és azzal kell foglalkoznom. Egy hirtelen mozdulattal fordulok meg, és ahogy a szorítása enget, felé ugrok, és öklömmel utat vágok az orránkeresztül a koponyájába. Elég hangos és hátborzongató reccsenést hallhatnak itt a jelenlévők, de amikor a fájdalomtól kissé elájul, én a többi felé nézek.
Szinte hallom, ahogy morgás tör fel a torkomból, halk, de figyelmeztető. Rossz helyen vannak.
-Valami baj van?- Ezt valamelyikük kérdezte TŐLEM! Válaszul lepuffantom nemes egyszerűséggel, és végre nézhetem, ahogy a lövéstől megremeg, majd lassan eldől.
-Igen. Hogy léteztek, és itt vagytok.
Erre két oldalról ugranak rám, valami csatakiáltással, nem tudom, egyiket lelövöm, másiknak meg a torkát kapom el és a földre teperve folytogatni kezdem. Nem túl humánus, de.. Nem én kezdtem! Bárki megmondhatja! Erőlködik a kezeim között a tag, szép nagydarab, és adnék én neki messzemenő prédikálást arról, hogy a kisebbet meg a nőket szabad-e bántani, de nincs időm, mert közben egy női hang kiált, én meg arra nézek. Azt hiszem, Ana kiáltott nekem, de nem értem, nem hallom... Értem aggódna?
Valaki az én bicskámmal próbál nekem rontani. Már csak egy kézzel folytatom a folytogatást, úgyis eléggé félholt szegénykém, majd bevárom a támadómat. Ahogy a bicskám éle villan, úgy csapok le, akár egy kobra, megragadva a csuklóját, és egy rántással visszafordítom az élét, mire a felé szálló pasas szépen a torkától a gyormáig felmetsszi magát. Szar ügy. Ne játssz más játékával!
Valami éles fájdalmat érzek ekkor az oldalamban. Ösztönösen fordulok arra az oldalra, és egy gonoszul vigyorgó alakot látok.
Kezeim között levegőhiányban meghótt barátomat otthagyom, és aki azt hiszem szép lyukat fúrt az oldalamba, azt simán lepuffantom. Lőnék a következőre, de elfogyott a töltény, hát a kicsit sem könnyű lőfegyvert vágom hozzá, és szerencsémre éppen a fejénél találja el a teljes erőmből eldobott tárgy, szóval holtan rogyik össze.
Vadul fordulok meg. Egy maradt... illetve állva egy szédeleg. Az orrát fogja. Ahá! Tehát egy közeli ismeretséget kötött haver! Mégsem derül fel az arcom, halálkomolyan, vad tűzzel a szememben vetődök felé, és birkózófogásba fogom a fejét, majd a bordái közé tolom a késem, és amikor nyikkanás nélkül ernyedten elájul, kicsit pihegek. Szédülök, és nem mert a vérnyomásommal lenne probélma. Szúr az oldalam, de nem mert sokat futottam.
Odanyúlok, és határozottan érzem, hogy egy szép lyuk tátong ott, meg szép meleg és ragacsos valami folyik ott..
-A jó kurva...
Halkan szitkozódok, majd elindulok a lány felé. Nem tudom, mennyire látott, remélem, hogy tőlem most nem fog jobban félni. A tegnerbe érve kicsit megmosom a kezem, majd odaérve a kezem a homlokára teszem, mintha csak megnyugtatnám. Végigsimítom az arcát, majd a tarkójára is kenek egy kicsi vizet, majd lassan megamhoz húzom. Megölelem, és halkan suttogok neki.
-Jól van. Nincs semmi baj. Ne félj. Gyere, inkább menjünk haza.
Igyekszek nem lihegni közbe, de szívem ver, és az oldalam vérzik, nagyon örülnék, ha nem akadékoskodna... De ahogy ránézek, szegény olyan sokkosan pislog rám, szerintem láthatott valamit ebből, mert félve néz rám. Talán nem hisz nekem. Lassan újra karjaimba veszem, és úgy indulunk egy visszafelé.
Halkan, megnyugtatóan beszélek hozzá végig mindenféle baromságból, nem is tudom, miket zagyválok össze, mert próbálok nem összerogyni, gőzöm sincs, milyen komoly a seb. Ezt fénynél kellene megnézni, de basszus... Nincsen áram! Morgok egy sort, és végre beérünk a házba.
A hálóba viszem őt, majd egy gyertyát gyújtok, és hozok vizet meg fertőtlenítőt. Végre fénynél is megnézhetem őt. Amikor azt a sok kis zúzódást látom rajta, újra düh szalad rajtam végig, hogy talán jobban meg kellett volna őket kínozni...
Aztán komótosan kimosom a pici sebeket, és itt-ott be is kötözöm őket, hogy ne legyen komolyabb a baj. Időnként meg kell állnom, mert erősen szédülök, de ez még várhat. Kimegyek a konyhába, támolygok egy sort, majd vizet és valami fájdalomcsillapítót veszek, és beviszem Anának. Látom, mondani akar valamit, de én nem hagyom, belediktálom az italt meg a bogyót, és magára hagyom. Be is zárom az ajtót, nem akarom hogy még velem is idegeskedjen... Márha tenne ilyet, hiszen... Miket művelhettem én vele!
A fürdőben szépen három gyertyát gyújtok, majd viszek tűt és cérnát, meg mindenféle rongyot és kötszert. Lassan fordulok meg, és újra hangosan mordulok fel. Nem érdekel már, hogy ki hallja vagy ki nem. Ocsmány cikk-cakk seb, valószínű, vadászkés. És jó mély, szóval csoda, hogy még élek... Meghúzom az alkoholos üveget, ezzel érzéstelenítve, majd fogom a tűt, és szépen elkezdem összevarrni. Csak apró öltésekkel, hogy ne legyen túl nagy nyoma, időnként megállok szuszogni. Szédülök... Ennek nem csak nyoma marad, de örülhetek, ha holnapra csak belázasodok. Kurva életbe! Hogy jobb legyen a kzérzetem olyan káromkodásba kezdek japánul, hogy a halottakat szinte látom a sírjukban forogni. Amikor kifogyok, folytatom olaszul, majd szépen az összes általam ismert nyelven végigzongorázok. Addigra bevarrom a sebet. A kezem már remeg, hiába iszok, mély levegőt kell vennem, hogy ne ájuljak el, meg azok a kicsi ugráló csillagok... Biztos hogy nekem ezeket kell látnom? És ez a rohadt hideg! Lassan leülök a földre, nem érdekel, hogy pár perce televéreztem, és most beleülök. A fejemet a kádnak szorítom, hogy legalább ne lüktessen már.
-Baszd meg!
És! És még be sem kötöttem a sebet. Márpedig itt most ájulás jön. Kurva jó életbe! Hogy aza...
Mint aki elaludt, nekidőlök a kádnak, kezemben a kötszer, szerteszét a véres rongyok, mellettem üres üveg, és én ,,alukálok”.


Laurent2010. 07. 14. 00:31:17#6058
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Hyoutól


Látom rajta, hogy élvezi a tengert, és bár nem jöhet ki ide nappal is, igaz leégve minek jönne, mégis... azt hiszem az igazi mégiscsak nappal lenne... Akkor nem kellene annyira a sötétet kémlelni lopva, hogy honnan ki bjhat elő, és mit lő le, mert én már csak ahhoz vagyok szokva, hogy a sötét nem mumusokat, de sok sok gyilkost és pedofilt tartalmaz, időnként valami ferde hajlamúval megspékelve... Szóval semmiképpen sem pozitív a sötét, mégis az életem részét képezi. De erről nem fogok előadást tartani neki, hiszen hadd higyje csak azt, hogy én most a jófiú vagyok, aki a rosszfiú szerepébe esett véletlenül. Végülis... A véletlen igaz lenne ebből...
Látom, ahogy a ,,támadói” körében retteg. Nem is fél annyira, inkább csak retteg, ahogy az elején tőlem tette, és még a sötétben is látom azt a metsző tekintetet, amivel fürkészi a koromleplet, hogy pillatásával tegye keserűvé a másik életét.De azért... ahogy odabújik hozzám, és félelmei elől oda rejtőzik, hogy ne lássák, és ő se lásson, hogy valamennyi biztonságot talált nálam... Olyan perzselő érzés ez nekem. Szokatlan, és számomra ijesztő, hideg meg a meleg rohangál ettől végig rajtam, mert azt sem tudom, hogy mi ellen védekezzek, hiszen alattomosan támad le, orvul becsap, s mindenféle csúnyaságra ösztökél. Jó hogy a józan eszem kicsit több és erősebb.
Miután a banda elcsépeléséből is visszatérek, két kezét szorítja fülére,és tényleg akár egy őzike ha fél, megdermed, és nem tud moccanni sem... Lágy simogatással mozdítom meg, és halkan dünnyögök a fülébe, hogy ne féljen, mert már nem árthat azok közül neki senki... már csak... én. Már csak tőlem kellene félnie, mert sajnos tényleg nem vagyok egy szent. Akár egy nyálas film végén, amikor Rambo elverte a nácikat, belekarol Júliába, és sétálnak a parton, már csak a lemenő nap hiányzik a képből. Fúj...
A gépét megkapva nem sokáig tartja magánál. Sőt. Érdeklődve nézek rá, komoly arccal, még mindig kicsit vad pillantással, hiszen készen vagyok most is visszamenni, és tényleg csontot törni, de hát... illik egy hölgy társaságában benyomni valakinek az orrát?
És éppen ezen gondolat boncolásánál kattant a gép, és tudom, hogy engem fényképezett le. Felizzik bennem a legelső gyanúm róla, majd ugyan abban a pillanatban el is tűnik. Ugyan...
Odaadja a gépet, és én meg elteszem, csendben igazat adva neki. De hát nappal hiába adnám oda, legfeljebb a falon a nemlétező pókokat tudná lefotózni a házban, mást nem nagyon. Mert ide meg nem jöhet le... Legalábbis egy ideig biztosan nem.
Fázósan húzza fel a vállait, én meg egy hosszú pillanatig nem mozdulok. Vacillálok, hogy visszamenjek-e még egy kicsit levezetni a feszültséget pityókás barátaimon, vagy menjek utána, de mégsem lesz nehéz döntenem. A lány olyan kis besózott tud lenni, ha valami újat engedek meg neki! Átkarolja saját magát, és úgy megy előttem, én meg odamennék, és megölelném, de... nem vagyok elpuhult vén szar. Bár nem tudom, hogy a gyengeség melyik fajtája is sorolható ide... hagyom, hogy elég messzire sétáljon tőlem, nem erőltetem a társaságom rá, hiszen a házban úgyis olyan közel élünk mostanában egymáshoz, hogy néha fojtogató lehet... Hiszen nem vagyok egy jó parti, én, aki inkább bárban ül, és vagy a poharával beszélget, vagy a gyilkos fegyverével...
Megáll, és én is, nem nyomulok utána, hiszen egy helyben van, nem mászik most sehova. Elnézek a tenger felé, és nézem a csillogó hullámokat, szemem sarkából meg Anát, hogy amikor feláll, tovább követhessem ráérős lépteimmel. Lassan nem is fogvatartónak hanem inkább testőrnek kezdem érezni magam. Szent szar!
Én látom, hogy egy nagy zátonyos részhez érünk, de ő csak akkor veszi észre, amikor közvetlenül előtte áll. Meg is fordul, nehogy véletlenül csapdába essen, úgy nézem, most is jó a hetedik érzéke. Vagy csak ösztön, nem tudom. Leül pár méterrel odébb, én meg megint arra az oldalra kerülök, ahol nincsenek sziklák.
-Sajnálom.
Ezt most komolyan én mondtam? Kicsit nagyon meglepődtem, meg is vakarom a fejem tűnődve, hogy jól vagyok-e, vagy én is napszúrást kaptam... De nem tudom. A lány feláll, és ahogy számítottam, szó nélkül, mintha húzódna megint tőlem, megint a sziklák felé indul. Micsoda mászkálási kényszer!
Odaér a nagy sziklafal szerű valamihez, és háttal nekitámaszkodik, de én nem mozdulok.
Kicsit tartok tőle. Mármint nem attól, hogy megver, vagy ilyesmi, hanem... Valami más tart engem pórázon, és szinte megveszek, mert gyűlölöm a kötöttségeket. Mindig is szabadon jártam, és szárnyaltam, azt hiszem, teljesen meg tudom őt érteni. Ha egyszer én az ő helyébe kerülnék, inkább lennék öngyilkos, de sosem próbálnék meg háromnál többször szárnyra kapni.
Kuksolnék a kalitkában, míg megunva a játékot valaki le nem puhhant, megmérgez, vízbe fojt, vagy csak egyszerűen felakaszt. Nem tudom, de még mindig kíméletesnek tartom, minthogy aszalódjak valahol. Sosem szerettem sokáig egy helyben ülni, minden este egyik bárból a másikba caplattam, hiszen időm is volt, pénzem is, akkor meg miért ne?
De ő meglepően jól bírja, talán mert beletörődött, vagy talán mert meg sem próbált elszökni. Vagy nem mer. Igen, azt hiszem az utolsó. Annak ellenére, hogy még az utolsó kis tűszúrását is készen vagyok fertőtleníteni és felkötözni Disney-es ragtapasszal... annak ellenére itt vagyok, dugig sebhelyekkel, ami arra utal, hogy nem éppen sakkozással telnek a napjaim, meg ahogy nézhetek a nap 90%ában, hát tuti, hogy nem éppen a kiskutyus szemekkel szoktam mindenkire ránézni.
Szóval egyértelműen nem vagyok sem Szent, sem Péter, nem szoktam adakozni, árvákat megnteni, vagy kutyát menhelyről venni. Nem járok templomba, sőőt... olyan főbenjáró bűnöm is van, hogy a szomszédokkal sem ápolok jó viszonyt, vagyis nincsen még a ,,legjobb szomszéd” díjam a polcon. De van ott díjlövés, régi katonasuliból mindenféle kitüntetés, megannyi fegyver, és harcművészeti kellékek...Mi van? Én fegyvert, más meg bögrét gyűjt. Ízlések és pofonok.....
Lassú léptekkel indulok Annabell után, nem sietve, semmi hirtelen mozdulat...
Mégis ahogy ott áll, szinte kínálja magát az alkalom, hogy itt és most.. eszem tiltakozik ellene, hogy nem szabad, mert elriasztom, milyen jogon követelem mégis, meg hát nem is ismerem őt.
A gumilabdaként pattogó gondolataim megerősítésére vagy cáfolására- egy nagy hullám hatalmasatt csattan a sziklán, és semmivé válik, csak a hulló gyér vízcseppadag emlékeztet rá. Én meg már ott állok egy méterre tőle, és még ebben a sötétben is látom, hogy engem néz. Mélyen a szemébe nézek, és nem tudom elengedni azokat az üveggolyókat.
Valahonnan a messziből a szél halk zenét hoz magával, a való világ halk neszeit, de én nem tudok elszakadni ettől a fiktív pillanattól. Csak állok, és valami ismeretlen mágnes húz hozzá, bár ő maga nem szól, csak néz azokkal a szinte mindent tudó szemevel, és bűvöl engem, mint egy kígyóbűvölő... És egy kobrának is érzem magam, aki a zenére tekereg.
Egy újabb lépést teszek felé, és nem rezzen össze, nem húzódik el... s ezen felbátorodva odalépek egészen elé. Minden sejtem kiált, a levegő körülöttünk szikrázik, mintha vihar készülne, pedig tiszta csillagos az ég. Ha felgyulladna most valami, még az sem érdekelne, hogy nem érdekel! Két kezemmel támaszkodok a sziklának, méghozzá a válla felett, így szépen elvágva végképp az útját, nem tud már menekülni. Tette volna eddig, kellett neki a tűzzel játszani! Látom a szemét rebbenni, de nem rettegve, hanem... Inkább ijedten, hogy mit fogok én most vele csinálni...
Úgy mondanék valamit, de nem érzem helyénvalónak a beszédet, nem illenek ide a szavak, csak a csend, és a nyugodt cselekvés...
Lassan de biztosan, mégis észrevétlenül kerülök olyan közel hozzá, hogy talán már csak a tenyerem fér el közénk. Saját határaim és önuralmam is próbára teszem ezzel, de ezt igyekszek félrecsapni, amennyire ezt lehet, és csak őt nézni. És ő meg olyan várakozón fúrja tekintetét az enyémbe...
Ajkaink lassan, érzékien érnek össze a sötét leple alatt, szinte észrevétlenül, titkosan, mintha meg sem történne. És mennyire puhák, édesek! Istenem, adj erőt, hogy abba tudjam hagyni! Szívem kissé megugrik, légzésem felgyorsul, aminek csak azért nem örülök, mert illata orromat csiklandozza bódítóan, korbácsolva engem a végtelenbe és tovább... Milyen édes illat lengi körbe...
Akár egy szép eperszem, amit az ember megkíván ha csak ránéz, és lám, én is ebbe a csapdába zuhantam. És nem vettem észre. Óvatosan kóstolgatom őt, masszírozva ajkaimmal az övét, jobbommal lassan végigcirógatva az arcán, gyengéden.
Amilyen lassan kezdtem ezt a csókot, úgy is vetek neki véget. Emberfeletti erőfeszítés kellett nekem ehhez, mégis.. valahogy megcsináltam. És ha most minden jól megy, sikerül megfordulnom, és szépen hazamegyünk...
Akkor mégis miért csókoltam meg újra?


Laurent2010. 07. 13. 23:00:11#6053
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Furcsa pillnatássan néz rám, vagy lehet csak én nem vagyok hozzászokva a pozitív fényekhez, mint a hála vagy az öröm halvány pislákja... Nem is értem, hogy eddig miért is nem vettem rá magam valami édes vagy cuki dologra, hogy így nézzem rám az elejétől fogva, és akkor minden simán menne. Nem olyan zötykölődve, mint most. Illetve, mostanáig.

Aztán még halkan meg is jegyzi, hogy a mosoly jól áll nekem, és hála a jó égnek, hogy addigra már háttal állok neki, mert a szemeim elkerekednek, és nem kis lélekjelenlét kell hozzá, hogy ne forduljak meg visszakérdezni. Soha, mondom soha senki sem mondott nekem semmit, hogy jól nézek ki, vagy ilyen esetleg olyan jól áll nekem. Mindig a belsőmet ajnározák, hát az ellen fel voltam már készülve. De egy ilyen...

Aljas támadás! Mégis... az a kósza kis mosoly az arcán... Tényleg éledezik a madárkám, hát annyira rossz nem lehetek. Lehet még esélyem felfelé kerülni halálom után, vagy teljesen veszett ügy?

Beviszem neki a vizet, és érdekes, most minden további nélkül lehúzza, sőt, szinte egy nyelésre látom eltűnni a nagy kancsónyi vizet, amit behoztam. Lehet amíg odavoltam, valami víznyelőt loptak a helyére?

Ahogy a kis fényforrásokat viszem oda, látom, ahogy figyel, és mégsem zavaró annyira a tekintete, mert valahogy tudom, hogy már nem csak hátsó szándékot kereső szempár mered rám.

 

 

A csend után ahogy megszólalok, kicsit előrehajolok, hogy az arcát lássam, és a megdöbbenését látni szinte élvezet. Akkora szemeket mereszt, -kivételesen nem a félelemtől- mint egy kistányér. Jesszus, olyan a két szeme, mint egy üveggolyó!

Ez most honnan jött? Megrázom magam kicsit, és a lányt figyelem. Mosolygok a nem létező bajszom alatt, és ahogy az arcát nézem, szinte látom a gondolatait kiíródni rá. A végén meg is szólal, és először hallom őt egyszerre ennyit beszélni, hát kicsit meg is lepődök rajta.

 

 

A kérdése jogos, de én csak szélesebben elmosolyodok. Hogy egy ilyen feleakkora csajszi leüssön, és elrohanjon? Még mindig mosolyogva válaszolok neki.

-Hát, kétlem hogy napszúrás után sokat ugrálnál, hogy leüssél, mert már megbocsáss, de azt hiszem nem vagyunk egy súlycsoport... Meghát... Az életemet sötétben élem le tulajdonképpen, esélyed sem lenne két métert futni sem...

Csibészesen mosolygok rá, metr be kell látnom, hogyha neki jó kedve van, akkor nem kell aggódnom érte annyit, és mentem jobb a kedvem. Igaz, hogyha rosszul lesz, akor bajban vagyok, de hát... Nem azért edzettem, hogy ne tudjak ilyen lenge lánykát felkapni! Hiszen hányszor volt már a karjaimban... Csak nem éppen úgy, ahogy újabban szeretném. Sajnos mindig ájultan...

 

 

De Ana már besózva ül a kanapén, és úgy néz rám, mint aki a lottó ötöst megnyerte, hát miért ne engedhetném meg magamnak, hogy élvezzem a nyaralást? Aztán rákérdez, hogy én ebben a kicsi semmiben jövök-e le, én meg megrázom a fejem, immár megint a szokásos kissé komor arcommal.

 

 

-Nem, megyek átöltözök. A szúnyogok miatt ajánlom, hogy te is.

Lassan feláll, mégis szinte ragyogó arccal, én meg, miután a szobájába beért, elfújok egy kivételével minden gyertyát, és az utolsó fényénél keresek egy fekete testhezálló rövidujjút, meg egy hosszabb vászonnadrágot, gyors fűsülködés, és a fürdőben némi illatosítás, és kész is vagyok.

Nem sokára Ana is megjelenik, nem csak bikiniben, de tulajdonképpen nem látom igazán ebben a sötétben hogy mi van rajta. Azt hiszem, jobb is. Halkan motosztkálok még egy kicsit a sötétben, majd úgy nézem, készen vagyunk. Elfújom az utolsó gyertyát, majd a pillanatok alatt hozzászokott szemem segítségével odalépek hozzá, megfogom óvatosan a kezét, és húzni kezdem kifelé.

A bejárati ajtó halk kattanással nyílik, és egészen ideáig hallom, ahogy a lány szíve heves turbékolásba kezd. Magunk után csak behúzom az ajtót, majd a kis füves részen átvágva nemsokára a homokos parton sétálunk.

 

 

Itt már elengeden a kezét, hiszen a parti apartmanokból kiszűrődő fény éppen annyi, hogy lássuk, hol a víz, meg meddig megy el a másik, de igazán semmi többre. Egymás mellett lépkedünk, míg ő apró, és energikus léptekkel, addig én nyugodtan, ráérősen, akár egy kutyát sétáltató gazdi, zsebre vágott kézzel. Tényleg meleg még a levegő, hiszen a nappal felmelegedett föld és víz most szép lassan ereszti el a meleget, szóval kellemes az idő is. Megfogom finoman a kezét, és a víz felé húzom, ő meg némi rezzenés után követ. Talán azt latolgatja, hogy mos fogom-e megfojtani, nem tudom, minden esetre én a tenger elé húzom magunkat, oda, ahol a partra kivetődő hullámok elérik a lábunkat, lágyan csiklandozva. A víz felszínén halványan tükröződik a csillagok meg a lassan telő hold fénye, igaz kissé torzan, hiszen a tenger sosem áll meg. Nézem, ahogy Annabell némi álldogálás után lassan felém néz. Érzem a kimondatlan kérdést, és némi töprengés után vállat vonok.

 

 

-Menj.

Fejemmel is bökök, hogy látványosabb legyen, bár ebben a sötétben a vak látja csak. És ő nekilódul, szalad befelé, a víz felfröccsen magasra, és én is kapok belőle jócskán. Hallom kicsit távolabbról a halk hangját, és végre megengedhetem magamnak, hogy én is élvezzem. Lerántom a felsőmet, úgyis melegebb van, mint gondoltam, majd nekiszaladok, és a vízbe urgok. A víz alatt kicsit nehezebb tájékozódni, szóval beljebb úszok, és a tenger felől közelítek a part felé. Találomra elkezdek tapogatózni a kezeimmel, és egy idő csak megtalálom, amit kerestem. Egy vékony bokát tapintok, amit meg is ragadok, és amikor az próbál elmozdulni, nem engedem.

 

 

Aztán mégiscsak eleresztem, nem a szívbajt akarom ráhozni, csak vicc volt, és felbukok a vízből. Egyből egy liter vizet fröcskölnek a képembe, én meg meglepetten nézek körbe. Ana már mögém került, igaz, így már térd felé ér neki a víz, és éppen újabb adag vizet loccsint felém. Nem vagyok vajból, rácsapom a tenyerem a víz tetejére, és nézem, ahogy gyönyörű legyező alakban loccsanva ráömlik egy csomó víz. Vigyorgok. És ténylegesen kezdem magam jól érezni...

Egy ideig öntözzük egymást, majd amikor kezdünk tiszta vizesek lenni, kimegyünk a partra. Még most is kuncog magában, igaz a vízban néha fel is nevetett. Talán ő is jól érzi magát, elvégre kint vagyunk, nem a házban. Oké, hogy sötét van, de... Felveszem a pólóm meg a cuccom a földről, és felegyenesedek. Ana sehol.

 

 

Máris elpárolog minden jókedvem, és keresni kezdem. Először az ugrik be ösztönösen, hogy megszökött, és rendőrök, elfognak, lelőnek... Aztán nem sokkal odébb meglátom. Egy kis csapat van ott, talán azt hitte, hogy a barátai, de én ide látom a sötéthez szokott szemeimmel, hogy egy nagy rakás pityókás férfi az, és röhögnek. Pólót felhúzom, majd lassan közelítek feléjük. Meghallom őket.

 

 

-Phil, látod ezt? Husika!

 

 

-Ja, -röhög egy sort- Nem fogunk unatkozni. Ugye nem hagyod?

-Hagyjatok!- Na, ez Annabell hangja. Legalább nincs még komoly baja, csak fél. Ezt már tudom, hallom a hangját, és az elmúlt két napban csak ezt tanulmányozhattam rajta. Azt hiszem, profi lettem ebből,és mehetek doktorálni valahol. Csendben, szótlanul lépek a körbe, és mivel a legtöbb csak tizenévs vézna suhanc, máris elrebben.

 

 

-Valami gond van Ana?

 

 

-Csak nem veled van a csajszi? Osztozol, haver?

Mindenki, aki eddig találkozott velem, tudja, hogy én mindent komolyan szoktam venni. És mivel elhatároztam, hogy sértetlenül engedem el a lányt, hát ezt be is fogom tartani. Úgy vágom szájon visszakézből, lazán a csávót, hogy elszédül, és pár méterrel arrébb lehuppan a földre. Bár lehet az italtól is szédül. Nem érdekel. Kurvára nem.

 

 

-Ne kötekedjé'!

Szól be nekem, mondom, Nekem a másik, aki nyilván a jobb keze a nagy csávókának, szóval nem hagyom válasz nélkül. Szépen megfogom, megismertetem a jobb öklömmel, amitől szépen ívelő röppályára áll, majd pofára esik- szó szerint. A többiek ez után veszik a lapot, és a lánytól egy lépést távolodnak, majd megpróbálják felszedni a két ájult áldozatot, ám én ezzel már nem törődök. Anára pillantok, és máris odalépek hozzá. Átkarolom, és kezdem elhúzni onnan, közben másik kezemmel az arcán simítok végig, talán csak hoyg meggyőződjek, tényleg semmit sem csináltak vele.

 

 

-Jól vagy?

 

 

Halkan motyog valamit, de nem hallom. Bújik hozzám, és enyhén remeg, tényleg megijedhetett. Kellett neki elsettenkedni. Ölelem, hogy megnyugtassam, simogatom, és elindulok vele elfelé.

 

 

Ekkor röppen egy mellettem egy bicska, én meg megtorpanok, és szegény kicsi madárkámat magammal rántom. Érzem, ahogy minden bennem lassan csendesn változik, arcom olyan komollyá válik, mint a halál. Megállítom Anát, és csendben odaszólok.

 

 

-Csak marad itt, és ne nézz hátra.

Majd visszasétálok. Öten vannak, nem túl nagy falat, lévén egy kisebb ütéstől beállnak. Az egyiknek visszaadoma bicskáját, remélem, hogy nem túl mély a kezén lévő okozott seb, dehát... ő hadonászott a kezével. Kiáltva ül le, és ottmarad. Ketten már alapból ártalmatlanok. A másik kettőt csendben intézem el, hiszen a sötétbe beleolvadtam, és nem is tudták, honnan csaptam le, még egy kicsit sem nyikkantak. Megigazítom a felsőm, majd visszasétálok a madárkához. Átölelem, amire először csak nekemfeszül, hogy ellökjön, aztán hirtelen odabújik. Nem tudom, miből tudta, hogy én vagyok az, nem is érdekel ez most. Magamhoz ölelem, és elviszem őt a tett helyszínéről. Majd eszembe jut, hogy mit is hoztam én ide neki, és egy kis mosollyal, jó figyelemelterelésképpen előveszem az egyik fényképezőgépét, a legkisebbet, amolyan alapgépet, de.. a semminél jobb... És odaadom neki.

 

 

-Tessék. Gondoltam, jól jöhet. Ana... Ugye nem esett bajod?

 

 

-Nem...

 

 

Elgondolkodó a hangja, halk, és a gépet szorongatja, míg én őt szorongatom. Azon veszem magam észre, hogy állunk. Ránézek, igaz nem sokat látok belőle. Várom, hogy mi ez a hirtelen hangulatváltás.


1. 2. 3. 4. <<5.oldal>> 6. 7. 8. 9. 10. ... 13

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).