Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

1. 2. 3. <<4.oldal>> 5. 6. 7. 8. 9. 10. ... 13

Laurent2010. 07. 17. 18:09:13#6142
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Amikor először szólal meg, mondván hoyg biztos kést fogok belé dobálni, csak a szemem forgatom. Igyekszek nem tudomást venni a pesszimizmusáról, nem vagyok és női lélekbúvár.
Bár, a következő pillanatban nagyon szeretnék az lenni. Sőt, azt hiszem méltán, hiszen lehet pályát tévesztettem. Igazán nem értem a másik nemet, s azt hiszem, kezd nekem derengeni, hogy miért is voltam mindig olyan velük, amilyen. Távolságtartó, és örültem, hogyha nem kerültem hozzájuk közel.
És lám, itt van valaki, aki az én nem létező családomnál is fontosabb nekem, és ahogy az arcát nézem... Már megszólalása előtt tudom, hogy ebből nem sül ki jó.
- Mit fogsz ünnepelni, azt hogy hamarosan elmegyek, elküldesz?-és kérdőre vonó pózba dől.
Azt hiszem, hogy az agyamba lát, és most éppen azt turmixolja szanaszét. Egy részem sikolt, hogy ne hallgassak a lányra, mert nagyon nem lesz jó vége, de ha itt áll velem szemben, mégis hogy hagyjam figyelmen kívül?
- Ezt nem néztem volna ki belőled, hogy ezt csinálod. -időt se hagy, hogy megszólaljak.- Pont egy olyan ember kezd el velem romantikázni akinek szinte lelke sincs és néha hideg mint egy kő...
Azt hiszem, ez volt az első olyan pont, ahol úgy éreztem, éppen a szívem találták el, és most jó alaposan megforgatják benne a kést, hogy óriásivá lyukasszák. Mégis... ahogy beszélni kezd. Oké, hogy tudok magamon uralkodni, és nem hagyom, hogy elfajuljon, mert mégis hogyan kellene bánnom vele? Vigyem magammal, és tegyem ki bárki kénye-kedvének? Vagy menjek vele, és netán lakjak a szekrényében?
Próbálom magam csitítani, hogy ő még fiatal, és lehet belegondolt ezekbe, nem tudja feldolgozni. Naiv.
És az is rendben van, hogy tűrőképességem és az álcázás mesterfokon megy nekem. Meglepő helyzetekben is képes vagyok hidegvérem megőrizni. Nem most. Bár odakintről csak a számat préselem össze, hogy ne szólalhassak meg még véletlenül sem, belül a vörös köd már ellepte az agyam, és ordítani akarok. Mégis képes vagyok nyugodtan állni, úgy nézni a lányra unottan, mintha azt várnám, hogy fejezze be.
És most meg sírni kezd. Az eszem megáll!
- Nekem most ez kicsit sok.
Ezt mondja. NEKEM! Ahogy elfordul, elönt a forróság, ám most nem a vágy miatt, hanem az eszem elvesztése miatt, és eltorzul az arcom. Ám ahogy arcom szétmállott, úgy vissza is erőltetem a nyugalom maszkjába. Nem vagyok se dühös, se elmebajos. Csak éppen a délutáni munkámat veszik semmibe, végigtipornak rajtam a rinocéroszok, és bár joggal, de olyasvalaki döf le, aki megint közel áll hozzám.
Villámként súlyt le rám az emlék, hogy pontosan miért is dolgozok egyedül, és miért nem kerestem eddig senkit az oldalamra.
Oké ,megértettem.
Sikerül lehiggadnom kissé, és azt hiszem, kezdem megérteni a leckét. Én nem vagyok társas lény. Magányos farkasként éltem, nőttem, majdnem meghaltam. Felfogtam. Soha többet nem fogok senkire ráakaszkodni. Sőt... ha valakinek kell valami, akkor majd szól. Akárkit hanyattvágok, és megdugom, ha akarja, de hogy ezentúl bárkit is ennyire közel engedjek...
Megáll a fürdő ajtajában, és most kezd nekem derengeni, hogy kicsit sok lehet az egész.
- Miért csináltad ezt a gyertya meg szirom mizériát, olyan érzést keltesz bennem mintha nászúton lennék vagy épp mint aki ma ünnepli meg az x házassági év fordulóját... Miért?
És ezt nekem mondja. Nem mondja ki nyíltan mit gondol, de szinte feliratozva látom a homlokán. Oké. Ha nem kell, hát nem. Mosolyra húzom a szám, de még én is érzem, hogy hátborzongató ez a mosoly, ha tükör lenne előttem, a hideg kirázna. Mintha a halál vigyorogna belőlem. Halkan is beszélek, még mindig halál nyugodtan, mintha mindegy lenne.
- Csak egy kicsit szerettelek volna boldognak látni. Merthogy ma vagyunk együtt utoljára. Gondoltam, örülsz neki, de ha nem, hát nem.
Az egyik fotelra dobom le a fényképezőgépet, bár szívem szerint a földhözvágnám, sőt, még rá is taposnék. De nem vagyok hisztis gyerek. Lendületes léptekkel lépek a gyertyák felé, és hogy dühömet valahol levezessem, hát elkezdem elfújni őket. Mikor a szobában elfújtam, kimegyek a teraszra. A máskor oly csendes és szelíd lépteim most szinte döngenek, mintha valakin taposnék. Telefont ragadok, és sürgős takarítást kérek, hogy lehetőleg mindent, mondom mindent tüntessenek el mindenhonnan. Aztán egy cigit kapok elő, és rágyújtok, persze végig mászkálok, nem tudok megállni. Elfújtam az összes gyertyát.
Magamon érzem a lány tekintetét. Nem törődök vele. Menjen, és sírdogáljon valahol.
A bejárati ajtóhoz csörtetek, és kilépek rajta. Az ajtó óriásit csattanva zárul be mögöttem, én meg végre kicsit hangosabban szólalok meg gyilkos hangon, mélyen felhörrenve.
-Baszd meg!
Majd indulatosan indulok neki a vakvilágnak, mindegy merre, és nem is érdekel, hogy hol kötök ki, felőlem Timbuktuban is. A fejem szét akar pattanni, és mély levegőt kell vennem, hogy ne durranjon szét. Kicsit azt hiszem ellőttem ezt, elbasketballoztam. Túllőtem a célon, és elszaladt a ló.
Egy isten háta mögötti helyen állok meg, sötét van, az orromig sem látok, azt hiszem, jobb is.
Felmerül bennem, hogy Ana mit szólhatott ehhez az egészhez, de nem tud érdekelni, mert ha csak rágondolok, üvölthetnékem támad, és törni-zúzni-ölni akarok. Ilyenkor bezzeg nincs vihar, hogy bőrig ázhassak a hideg esőben, de legalább lehűlnék...
Egyik szál fogy a másik után, és dühöngő lépteim lassan szelídülnek.
Nem értem magam. Csak vállat kellett volna vonnom, és azt mondani, minden oké, és fasza baszd meg, majd takarítás után elhúzni aludni. Persze én vagyok kettőnk közül az, aki búcsúzni akart. Hiszen ő még velem akar lenni. Minek búcsúzna. Meg kellene értenem őt is. Bár nem tudom, hiszen szerelmes sosem voltam, és azt hiszem ezek után nem is akarok, mert én tuti mindenkit a sírba vinnék.
Egy óra múlva térek vissza a házba. Nem oltok villanyt, minek, hiszen úgyis a sötéthez szokott odakint a szemem. Mint egy vadászó leopárd, megint csak halk vagyok, még az ajtó sem jelzte,hogy megjöttem. A távozásomhoz képest... Egy rumos üveget kapok fel, és beleiszok, majd körbenézek. A kanapén ül Ana, és úgy néz rám, mintha kísértetet látna.
De itt van.
Úgy döntök, hogy nem fogok vele foglalkozni. Ő sem akar velem, én sem vele, és akkor mindenki boldog lesz holnap. Persze ő biztos úgy gondolja, hogy majd elkísérgetem mindenfelé, és majd könnyes búcsút veszünk egymástól, megvárom, míg ő integet nekem zsebkendővel...
Álmodj fel királylány. Ez a valóság.
Mintha észre sem vettem volna pici alakját a nappaliban, úgy megyek a teraszra, mintha mi sem történt volna, és örülök, hogy a takarítók mindent elpucoltak. Elnyúlok a napozószékben, lévén az ágyam foglalt, és rágyújtok, rumozgatok... Azt hiszem, elvegetálok én a nagy vacsora nélkül is. Igaz, nem ettem dél óta egy falatot sem, de megesett már, hogy három napig nem volt mit enni.
Nem tudom, mitől lettem ennyire pipa. Öregszek talán. Vagy mert ennyire készültem, és nem kellett volna. Mert lehet tényleg félreérthető. Nem tudom, nem csináltam még ilyet...
Lehet az én hibám... vagy másé. Sóhajtok, és lehunyom a szemem. A tücskök ciripelnek nyugisan, mint máskor, a tenger morajlik, a fák zúgnak, én pedig lehunyom a szemem. Zúg a fülem, lehet hogy mert hirtelen lett csend. Eddig saját magammal vitáztam és dühöngtem. Most meg...
Csend...


Laurent2010. 07. 17. 17:05:49#6139
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Ahogy etetem, illetve már csak az utolsó falatokat nyújtom felé, újab kérdéssel bombáz meg engem,és én tényleg nem tudom, hogy erre válaszolhatok-e.
Olyan szivesen megmondanám neki, hogy aztán egy fáradt éjszaka után hazatérve egyszercsak az ajtóm előtt találjam... Mit az ajtó előtt, hiszen sosem zárom a lakást, bent valahol, és éppen körbejárkál, vagy alszik is netán...
Elrugdosom ezt az álmoképet, és újra a val világra összepontosítok. Méghogy ő hozzám! Képtelenség.
Nem válaszolok, és úgy nézem, az arcomról le is olvashatja ezt a választ, mert a következőre hangosabban jelenti ki, hogy nem is kíváncsi inkább erre, inkább utánanéz.
Magamban vigyorgok. Hiszen az interneten a legkisebb öcsém lahelye van beírva hogy én ott lakok, pedig már vagy 7 éve nem is jártam arra. Igaz, hogy hülyeség van a világhálón, jobb bele sem kezdeni sorolni.
De az meglep, hogy a saját kapcsolataival hozakodik elő, és tényleg kicsit felmerül bennem, hogy a szülei kik is lehetnek, hogy volt-e előttem bárkije is... Bár ez hülye kérdés lenne, elvégre nem volt szűz. Akkor hogy van-e állatkája, hova járt iskolába...
Ám egy pillanaton belül eltűnnek ezek a kérdések az éterbe, és vissza sem térnek. Minél többet tudok meg majd róla, annál többmindenről fog eszembe jutni. Jobb ha nem tudom.
Bekapcsolja a tévét, és én egy ideig figyelem, hiszen annyira kacéran trónol a fotelban, majd' hiányos öltözetben... Nem bírom, inkább halkan összeszedem a cuccokat, és a konyhába megyek mosogatni.
Nagy kár, hogy a mosogatás még nem megy halálcsendben. A tányérok összekoccannak, és a poharak is dülöngélnek a lecsepegtettőben...
Aztán egyszercsak lépéseket hallok, és bár először azt hiszem, hogy csak inni jött ki, ám a két kezét a hónom alatt dugja át, megölel, és én megállok. Annyira jólesik ez a kis törődés, mégha különleges is, hiszen sosem szeretgetett engem senki. A szeretet fogalma kimerült nők terén egy szexben, férfiaknál meg egy vállboxban.
A gerincem mentén csókolgat, és én menekülnék az érintések elől, mert olyan, mintha a bőröm nyúznák ha arra gondolok, egy nap, és nem lesz velem. Hiányozni fog.
A mellkasomat masszírozza, majd a hasamat, alhasamat, és mielőtt még reagálhatnék, alsómba nyúl be, és elvesztem. Nem szólok egy szót sem, összepréselem a szám, és igyekszek nagy levegőt venni, hogy ne szólhassak. Nem látja az arcom, szerencsére, pedig tele van őrjöngéssel, és vad kifejezéssel. Jó, hogy nem lát így. Lágyan cirógatja becsemet, és mintha csak napon hagyott fagyi lennék, olvadozni kezdenek a csontjaim. Az agyam szivaccsá mutálódik, és azt hiszem tükörtojást lehetne rajtam sütögetni.
Aztán megszűnik az érzés, mert eltűnt a keze, a lánnyal együtt, és hallom, hogy a hálóba bújt el. Vagy ez célzás?
A mosdó szélének támaszkodom, és lehorgasztom a fejem. Ez egyre súlyosabb. Holnap elviszem. Nem baj, hogy még négy napom van itt, holnap viszem vissza. Nincs mese.
Az csak humbug, hogy kötődök hozzá, és nem tudom elengedni. Ó dehogynem tudom! Ha kell a világot körbeutazom hogy elfelejthessem!
Hogy mérgemet levezessem, egy poharat kapok, sietve rongyba bugyolálom, nehogy meghallja, és meglásson, majd teljes erőmből földhöz vágom a csomót. Azt hiszem nem hallatszik ez a hálóba. Elég ha én hallom a pohár halálsikolyát, majd ahogy csilingelve kileheli lelkét, és az apró kis csillogó darabkáit...
Megnyugszom.
Felszedem a rongyot, majd a kukába vágom az egészet, úgy ahogy van. Legalább egy kicsit kidühöngtem magam, és nem Ana előtt csináltam.
Nem veszíthetem el a fejem, most semmiképp. Holnap már nincs messze, és ki fogom bírni. Ilyesmi nem fog kikészíteni.
Aztán vége. A mese véget ér, az álomból felkelünk, és minden a rendes kerékvágásba kerül. Egy hang negédesen súgja a fejemben.
~Na persze, szivecském. És te veled?~
Remegő kézzel vágom be a mosogatóba az utolsó edényt, és baszok rá. Kint iszok egy korty konyakot, majd a konyhában csinálok egy kis limonádét, és beviszem neki a hálóba.
Megint az ágyon fekszik, embriópózban, és én csak rezzenéstelen, kifejezéstelen arccal viszem be neki a poharat, és leteszem. Nem ülök az ágyra, mert még újra elszalad a ló, és azt hiszem jobb nem a sorsot kísérteni.
Megállok az ágy mellett, és megköszörülöm a torkom.
-Jobb nem kísérteni a Sorsot.
Mondom ki hangosan a gondolataimat, majd kinyújtom a kezem, hogy megsimogassam, de visszahúzom, és kimegyek. A zuhany alá állok, és jéghideg vizet eresztek magamra.
De a ma estét még muszáj túlélni. Holnap megy csak vissza.
Megint telefont veszek, szerintem már kicsit elegük lehet belőlem, és mivel azzal számítok, hogy Ana most sokáig nem fog előjönni, mert azt hiszem, ismerem már őt ehhez eléggé, hogy vagy szundikál, vagy szomorkodik, nyugodtan szervezkedhetek. Szép kis kétszemélyes vacsora, meg ketyerék, és amikor megjön a csomag, benézek még Anához csendben.
Ahogy sejtettem, elszundikált, tehát az ajtót halkan becsukom, nem kulcsra csak úgy, és nekilátok.
Nem értem magam. Fél órája itt rohangálok, és pakolászok. Minden zsebkendőnyi terület tele gyertyákkal, a hálótól a teraszig vezető út rózsaszirmokkal van leszórva, (amikre nem lépkedtem míg mászkáltam), a zenelejátszóba valami halk zenét tettem, a pezsgőt vödör jégbe, a bort még csak a hűtő mellé. A kisasztalt kivittem a teraszra két székkel meg mivel, és odakint is mindent gyertyákkal pakoltam tele.
Eltűnődtem. Mi kellhet még ide? Hiszen sosem csináltam még ilyet, teljesen kezdőnek bizonyultam. De nem jutott több eszembe.
Elszívtam még egy cigit a teraszon, és tűnődve néztem a művem. Mi ütött belém? Ki lettem én? Miért?
Mit hagytam ki?
Aztán elkezdtem a gyertyákat egymás után meggyújtani, és mire kész lettem, máris fél hét volt. Meglepő, hogy hogy repül az idő. És közben még csak nem is jött elő! Gyanús... Csak nem most lett öngyilkos?
Egy illatos kendőt fogtam, és beléptem a hálóba, persze becsuktam magam mögött az ajtót, nehogy a poént lelőjjem.
-Ana...
Szólítotom, és ő halkan mocorogni kezd. Megint fel kell keltenem, és már-már bűntudatom van emiatt.
De sikerül, mert nemsokára kinyitja a szemét, és felkel. Én meg rámosolyogok, és megpuszilom a homlokát.
-Van egy meglepetésem.
Mondom suttogva, és bekötöm a szemét. Máris felkelt, legalábbis kicsit szaporábban veszi a levegőt, én meg mosolygok. Felkapom a fényképezőgépét, majd a nyakamba akasztom.
Feláll, én meg megfogom a kezét, és elindulunk kifelé, én vezem őt. Az ajtóig érünk, kinyitom, és kivezetem a nappaliba. Aztán elengedem a kezét, és a terasz ajtajáig surranok.
-Madárka, leveheted.
Szólok neki, és ahogy lekerül a szemfedő, máris elkattintom a gépet, mert érdemes megörökíteni a meglepődött és csodálkozó, ennek ellenére örömteli arcot.


Laurent2010. 07. 17. 15:37:48#6137
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Nem sokára Ana is felbukkan a teraszon, míg én ott füstölök, és van egy olyan érzésem, ahogy így ártatlan képpel a körmeit nézi, hogy van valami kérdése. Én kellemesen süttetem a hasam a napon, a nap sugarai melengetik a bőrömet, bár időnként támad olyan érzésem, hogy kicsit meleg ez a sugár, mert olyanképp érzem magam, akár egy csirke a grillben, mégsem vonulok még árnyékba.
A lány kisvártatva elő is hozekodik a kérdésével, pont amikor én beszívtam a füstöt. Gondolhattam volna, hogy kis telhetetlen.
Nem tudom elsőre, mit is válaszoljak neki, így kényelmesen kifújom a füstöt, majd sóhajtok.
-A tegnapi, üzleti, és magándolgok miatt remélem megérted, hogyha nem mondom meg neked. Amúgy ha van egy kis eszed, azt hiszem, utána nézhetsz madj...
Kacsintok rá, majd lehunyom a szemem, igaz csak annyira, hogy egy kis résen figyelhessem őt, és hogy mit csinál. Látom, hogy bemegy valamiért, és amikor kijön, már a gépével kattog. Gondolhattam volna.
Inkább csak hagyom, hadd fotózzon, én meg nem trődök azzal, hogy a fákat vagy a kilátást fényképezi-e.
-Olyan helyes vagy így...
Erre meglepetten nézek fel, és ahogy látom, hogy a műalkotások tárgya nem más, mint szerény személyem, nem zavartatom magam. Szokás szerint olyan képet vághatok, mint akit rohadtul nem érdekel semmi.
-Őt is megörökítjük...
Nem tudom, kiről beszél, de jól esik kicsit pihentetni a szemem, és lustálkodni. Igazán ritka, hogy a tengerparton süttetem magam, hát itt az idő kicsit barnulni. A sötétbe könnyebb beolvadni így, nem?
De csak idegesít, mert nem szeretem ha fényképeznek, és valahogy csak ott van bennem az első nap gyanúja, igaz már csak viccnek, de akkor is. Felé biccentek, és a fejemmel intem őt oda magamhoz.
Oda is jön nem is kell várni, máris a mellkasomnak esik, majd végre az ölembe ül, és a képeket mutatja meg nekem.
Szemöldököm kissé felszalad, ahogy látom hogy a környékről egy se, de rólam irtó sok kép van. És... lássuk be, egész impozáns képek.
Az egyik a sok közül például az én hozzámnőtt kicsemet örökíti meg.
Képtelen vagyon nem vigyorogni a tényen, persze csak a magam módján. Széles mosolyt villantok a kép láttán, mire ő felkapja a gépet, és belevillant a képembe.
Nem értem, mire fel ez a hirtelen fényképezés, csak tudatalattim tudja. Ha elválunk, lehet, sőt biztos hogy többet nem lát engem...
Emlék miatt.
Újabb szálra gyújtok, már csak megszokásból is, azonban Ana kiveszi a kezemből, és meghökkenésem ellenére szépen a szájába dugja, és beleszív. Persze perverz fantáziám máris nekilódul, még idejében leállítom.
Ő meg természetesen mosolyog rám, és nézi a képecskéit, meg cigizik. Mintha minden nap ezt tenné. Nem köhög tőle, pedig emlékszem hogy pár napja még majd megfulladt a füsttől, letüdőzi... pislogok párat.
-Ne nézz már így rám, tudom hogy nem szép, látvány, de most jólesik...
Vállat von, majd eloltja a csikket, majd hasra fordul, és így a mellkasomon nyúlik el, akár Tashuék macskája. A hátát simogatom, mikorben suttogom neki.
-El nem tudod képzelni, milyen sexi voltál...
Metr nem minden nőnek illik ám ez a kis szálacska, van akinek ordenáré, ahogy a kezében virít. Neki mégis jól áll, idősebbé teszi, némileg megfontoltabbnak tűnik, és tapasztaltabbnak.
Hát tény, hogy ezen a héten alapos és jó nagy falatot dugtunk le a torkán az Élettel meg a Sorssal, mégis túlélte. Hányan tudtak volna megküzdeni ezzel az ő korában? Korán érett tipus, vagy talán csak a családja miatt. Nem tudom.
Ahogy elszundikál, lassan szedem le magamról. Profi vagyok ebben, hogy anélkül mozgassak bármit vagy bárkit hogy felkeljen, hiszen ez a munkám vagy mi...
Miután egyedül hever a napágyon, egy napernyőt állítok felé, mielőtt még megint odaég nekem, és a nappaliba megyek. Nemsokára jön az ebédünk. Leszedem a kisasztalt, és gyertyát teszek rá, meggyújtom, aztán kiteszek egy kis jéggel megakolt üdítőt, evőeszközöket, meg mindenfélét, és az ajtót kinyitom, hogyha megjön a kaja, ne kelljen csöngetni.
Nem sokára be is lép rajta egy csávóka, biccentek és átveszem tőle a cuccot, majd szépen kiadagolom a tányérra. Addig hagyom, hadd szundikáljon.
Majd amikor mindennel kész vagyok, visszamegyek a teraszra. A fényképezőgépet látva elmosolyodok, és felveszem. Halkan kapcsol be, én meg szépen fogom magam, leguggolok a napágy mellé, ahol ő alszik, és lekapom magunkat. Megnézem a képet, majd kikapcsolom a gépet, és visszaviszem a szobájába. Remélem, csak otthon fogja majd megnézni.
Aztán a teraszon Anához lépek, és halkan szólítom, puszit adok neki, és megsimogatom.
-Madárkám. Nem vagy még éhes? Van pizza...
Mintha a gyereknek mondanám, hogy itt a Mikulás, és elhozta a hőn áhított vonatot, Ana mocorogni kezd, majd felül, és rám pislog.
-Miért hagytál aludni?
Elmosolyodok, és bemegyek a házba. Követ engem, és kissé meglepődik, ahogy a kisasztalon látja megterítve az ebédet. Én leülök, és már enni kezdenék, mikor felnézek rá.
-Na, gyere, nem vagy éhes?
Leül végül, és enni kezd. Nem tudom, mi járhat a fejében, elég szórakozott képet vág, én mindenesetre szépen termelem befelé a kaját, lássuk be, finom, ropogós, és nem volt róla lesajnálva semmi. Iszok utána bodzaszörpöt jégkockásat, és új ötlet jut eszembe. Mivel én már jóllaktam, és ő olyan kis csipegetve eszik, egy kis falatot vágok, és a villámra szúrom. A villámat pedig Anához nyújtom.
Felnéz rám nagy üveggolyó szemeivel, és elvigyorodik. Aztán kitátja a száját szépen, én meg ajkai közé tolom a falatot, és szépen fogaival lehúzza róla...
Azt hiszem, nagyon tetszik ez a játék. Nem is hagyom abba, míg meg nem eszi az agadját.


Laurent2010. 07. 17. 10:44:54#6132
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Furcsa volt az ő szemszögéből átgondolni a dolgokat. Az ilyen baráti összejöveteleken egyedül csak ezeket nem bírtam. Miért kellett folyton valakivel eljátszani? Eddig sem hagytam sose, hogyha rajtam múlott, hogy a dolgok elfajuljanak, persze ha tudtam az illetőről egyet s mást, és a helyzet úgy adódott, még én is élveztem. De általában a túszokkal mindig rendesen bántam, nem engedtem el a lovat.
És ahogy hallgatom a lányt, aki itt bújik mellém, hozzám, belém.. Nem tudom eldönteni, hogy mit szeretnék jobban. Ezt az egészet megakadályozni, hogy soha többet ne fordulhasson elő, vagy inkább kitörölni ezt az egész hetet a fejéből, és semmissé tenni. Tanácstalan vagyok, életemben másodszor állok ilyen nagy döntés előtt, és utálom. Miért nincs ilyenkor valaki, aki megmondja, hogy mit kellene tennem, mi a helyes, és mi a könnyű.
Bár ahogy belegondolok, én is meg tudom mondani. Elengedni helyes, megtartani jó.
Ahogy a négy figurára szól, igazat adok, neki ugyanakkor nem értek egyet.
-Értem, csak nem egészen értek egyet, Ana. Tudod, nekem már lassan tíz éve ők a családom. Velük nőttem fel, és az elején megmentették az életemet. Nélkülök nem lennék itt. De igazad van, nem éppen babusgató társaság. Hazudnak, csalnak, lopnak, ölnek.. de akkor is a családom.
Fura, hogy a sját öcséimről nem így beszélek. Talán mert ők sosem segítettek igazán, inkább mind a kettő csak nyűg volt a nyakamon, merthát a kisebb a helyemre gályázott, és folyton láb alól akart eltenni, a középső meg inkább olyan papírkukac féle volt, egyetem meg mittudomén... Nem tudom, merre van ő, de vele a nézeteltéréseink kicsit súlyosabbak voltak. Nem hasonlítottunk, és elhidegültünk. Talán jobb is így.
De Anát hallgatom, és rá figyelek, annak ellenére, hogy a gondolataim szétfolynak.
Mikor a sebéről mesél, megint csak meglátom a karját, és látom, hogy a kötése csupa vér. Én meg kicsit intek neki, hogy várjon, és elmegyek a kötszerért. Odakint elátkozom párszor Sunyiékat, hogy ilyet csináltak, de... Ha belegondolok, ők már csak ilyenek, és ritkán változik az ilyen ember.
Visszamegyek hozzá, majd ahogy odabújik hozzám, szépen leveszem a régi kötését és miközben újra mesélni kezd akadozva, én újravarrom a sebét. Azt hiszem,át fogok térni valami horgász zsirnórra, mert a cérna nem bírja...
A lábamra teszi a kezét, és fájdalmában azt szorítja, én meg halk kis puszival enyhítek rajta egy kicsit, de nem állok le. Ha megállok, még jobban fog fájni, hiszen pomtul a fájdalom, és csak tovább kínoznám szegényt. Nem érdemli meg, és kész. Szenvedett már eleget, és fog is még.
De mesél. Nem áll meg. Dőlnek belőle a szavak, és ahogy meséli az ő szemszögéből... Rá kell döbbenjek, hogy tényleg nagyon ragaszkodik hozzám. Sőt, még annál is jobban szinte beleégetett engem a lelkébe, és onnan kitépni magam... Fájdalmas, és örök nyom marad utánam.
A sebre összpontosítok, és igyekszek inkább úgy hallgatni a lányra, mintha egy filmet mesélne. Nem megy...
Újrakötöttem a sebét, majd megnézem még a bokáját is, amire még az este valami kenőcsöt is kentem, és úgy kötöttem be. A daganat már kezd lohadni, de még mindig lila az egész.
Lassan csúsztatom fel a bokájától indulva a kezem, mert hát már megint nem bírok magammal... Igaz, a félelem és az adrenalin az életem, én ezek nélkül eltunyulnék, és nem lennék én én.
De ő megért engem már egy érintésből, egy simításból, és máris az ölembe huppan, mintha évek óta ezt csinálnánk, én meg lágyan simogatom.
A finom csuklójától egészen a válláig, majd innan a hasára, s közben ajkaimmal a nyakát becézgetem.
Majd némi kalandozás után letévedek arra a szent helyre, és egy, majd később két ujjal kényeztetem. Egészen odahajolok hozzá, hogy halljam a sóhaját, a nyögéseit, a hangját...
És megint nem bírok magammal. Még egy ilyen menet nem férhet már bele, hiszen a sebe feszakadt, és nincs kedvem 10 percenként emlékeztetni magam arra, hogy is keletkezett, bevarrni meg pláne, nem vagyok varrónő. Meg hogy néz ki majd többszörös stoppolás után?
De csak kibújik a szög a zsákból, hogy félt azért tőlem, és én akaratlanul is felkuncogok.
-Ana... Tudnod kell, hogy én világbajnoki címet nyertem célbadobásból még úgy nyolc éve. Soha nem dobtam még mellé. Ezért is nem szeretnek már ellenem kiállni, csak igyekszenek mindig olyat kitalálni, ami nehézséget okozhatna. Ha valamikor, akkor kellett a legjobban félni, mikor a nyakadnál a második kést bedobtam. Ha egy kicsit is elmozdulsz, lehet eltalállak. Ha háttal vagyok, nincs szemem, fontos, hogy mindig ugyan úgy maradj, ahogy utoljára láttalak. Életek múlnak ezen.
Biccentek, még mindig belemosolyogva a fülébe, és némi szünetet tartok a kényeztetésben. Hallani akarom még a másik kérdésemre a választ is.
Erre oldalra fordul az ölemben, a mellkasomon szánkózik kezével, és a hajammal játszik, amitől a hátamon szaladgálnak a jeges borsók.
A válasza kicsit meglep. Érzi hát, hogy vonzódok hozzá, hogy igenis sokat jelent már nekem is ő, és el kell tűnődnöm azon, hogy végülis akkor ez hogy is van. Pedig én már ezt régen letisztáztam, de hogy mi a fenének veszem újra és újra elő... Mint egy paranoiás.
A kérdésére meghökkenek, de nem mutatom. Arcom csak kicsit elgondolkodó, de általános érdektelenséget tükröz.
-Félek, hogy visszajön, hogy ne félnék. Mindenféle kóbor vad rátámadna, és nem hiszem, hogy minden ellen meg tudnám védeni. Én is csak egy lény vagyok a sok közül, korlátokkal. Sajnos még a telekinézist nem tudom...
Sóhajtok drámaian, de ő megérti, és bár nevet a kis poénon, elgondolkozik. Megölelem. És megint fájón ébredek rá, hogy ez nem lesz így jó... megcsókol, és én még mindig a gondolataimmal bajlódok. Nem jó. Fáj... sok.. Meglepetten néz rám, hogy érzéseimnek és ösztöneimnek nemet mondva nem viszonzom a gesztust, és én kicsit a kedvéért hajlandó vagyok ezeket félretenni. Nyelvemmel simogatom ajkait, hogy hadd ízlelhessem meg újra, és ő enged. Hogyne, majd pont nekem nem? Akaratosna csókolom, mert ő csak az enyém, marcangolva, nem engedem! Mint egy fúria, egy oroszlánanya, aki a kölykét nem engedi el.
Kezeim felett az önkontrollt is elvesztem, azok életre kelve siklanak innen oda, magam és Ana gyönyörére.
Ám a következő kissé váratlanul ért. Ahogy a lány megmozdult, nem tudtam, mire készül, egypillanattal később már kételkedve figyeltem kezét, majd amikor a keze ténylegesen a farkamra tekeredett... Felnyögtem. Ez... A vékony ujjak...
Na de nekem sem kell messzire mennem ám! Elindulok lefelé, majd az ágyékához érve pillanatok alatt egyik ujjam csúsztatom be, és amikor nyögés kíséretében széttárja kissé lábait, még egy párosul hozzá. Először csak lassan mozgatom benne, ám amikor a férfiaságomat tartó keze ugyan abban a ritmusban kezd el mozogni, egyre csak gyorsítok a tempón...
Ah, istenem, ez túl jó!
Aztán elérek egy igencsak fontos pontot, mert a lány kicsit megfeszül, és mintha lenyugodni szeretne, levegő után kapkod... Igen... Az a pont, amitől a csontjai is szivaccsá válnak, és végtagok helyett csak tölők lógnak az oldaladon. Amíg ő kicsit megnyugszik, a nyakát csókolom.
-Gonosz vagy ilyen téren, ugye tudod?
Suttogja el-el haló hangon, én meg zihálva, mély és rekedt hangon válaszolok, míg vigyorgok.
-Minden téren az vagyok, csak nem látod, madárkám...
Újra felnyögök, és amikor már nem igen bírom tovább, kihúzom belőle az ujjaimat, és ő szépen felém fordul. A hátán siklik le a kezem, egészen addig a formás kis fenékig, amit reggel láttam. Belemarkolok, kis feszes fenék... hehe.
Közben mohón ajkaira cuppanok, csókolom azokat a vágytól megduzzadt kis ajkakat, gyengéden harapdálom, megszívom...
Ráültetem őt a férfiasságomra, és fenekét nem eresztve mozgatni kezdem őt, még mindig csókolva őt.
Ő bírja kevésbé, a csókokba belenyögdécsel édesen, majd végül megszakítja ajkaink valcerjét, és fejét a nyakamba fúrja. Már mosolyogni sincs erőm. Iszonyatosan izgató, ahogy az ölemben ül, ahogy a nyakam szívja, és egyre gyorsabb tempót követelek.
Ajkaimmal bebarangolok, és el is érem, amit akartam, az újabb beteljesülést. Először ő sikít fel, majd én morrantok fel.
Ana feláll, és kimegy a WC-re, én meg addig a tenyerembe temetem arcomat. Mit tettem? Miért kell nekem ez a lány annyira? Csak szimpla vonzódás, akkor meg miért nem hagyhatjuk csak úgy? Ő elmegy, és kész... ma még nem... majd holnap délután elaltatom, és visszaviszem. Nem mehet ez így tovább, meg úgyis holnap pakolok, hiszen az után a nap után meg jn majd a pénzzel a góré.
Aztán csak hátradőlök, és hallgatom, ahogy reggelit csinál.
Bejön, leül mellém, én meg a kezem is felemelem, hogy odabújhasson. Nem is hezitál, máris itt van, és eszik, bekapcsolja a TV-t, lévén már van áram, és valamit nézni kezd.
Sosem szerettem a doboz előtt ülni. Az igazat megvallva otthon van nekem egy szuper kis tévém, de alig szoktam nézni híradón kívül mást. Mivel nem nagyon érdekel, egy kenyeret ellopok a tálcájáról, és rágcsálni kezdem. Nincs éppen étvágyam. De jobb dolgom se.
Már lassan fél órája nézzük a valamit a tévében, és bár én a képernyőt nézem, gondolataim másutt járnak. Néha csak úgy megcirógatom a lányt, puszit adok neki, de csak úgy, nem szexre gerjesztve, csak úgy miért ne alapon.
Megcsörren valahol a telefonom. Sóhajtok, és felállok, majd megkeresem a telefonom. A kanapé mögött találok rá, és felveszem.
-Na?
-Helló!- negédes hang, a pénz hangja... holnapután vele lesz randim... Kimegyek a teraszra, állati pucéran, de hát.. az néz meg, aki akar, nem?
-Helló! Mikorra lesz itt?
-Változás van.
-Mi?
-Négy nap csúszással jövök csak. Sajnos a riválisok... Akiket mellesleg a szép munkád miatt majd rádbízok, megint itt vannak...
-Értem. Rendben. Várom.
Azzal megszakítom a kapcsolatot. Ana nem tudhatja meg, hogy tovább leszek itt. Egyrészt mert akkor tovább lenne itt, ami egyikünknek sem tesz jót. Meg hát... neki egyszerűen nem itt a helye és kész. Míg a mobilom nyomkodom, átgondolom a tervem. Holnap délután teát csinálok, elaltatom, és visszaviszem mindenestül. Valamilyen mesével.
És aztán nyomtalanul eltűnök. Kész. Voila, a világot megmentő terv.
Visszamegyek, és rámosolygok, kacsintok, aztán fogok egy nadrágot és egy törülközőt, majd elvonulok tusolni.
Megborotválkozok és újra pacsulizok, mosakszok, kicsit fésülködök, és kész. Majd kilépek a nappaliba, ledobom a törülközőm, és fogom az üres tálcát, kiviszem a konyhába, és elmosom. Majd a teraszra mászok, és lehuppanva a székembe végre rágyújtok. Ellazulva dőlök el a székben, és igyekszek semmire sem gondolni. Régen nagyon sok magánszférám volt... Most akár jó akár nem, beengedtem oda valakit, és bár nem irritáló mint vártam, furcsa... új. Ezért erre a cigiszünetre szükségem van.
Kifújom a füstöt, és lepöccintem a hamut. Éljen a mai nap. Izé... 11 óra van? Telefont kapok elő, és ebédet rendelek, valami olasz kaját, felőlem pizza is lehet. Aztán várom, hogy csöngessenek, és elnyúlok újra.


Laurent2010. 07. 16. 00:30:56#6109
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Hyoutól


 

Olyan most mint egy kicsi ördök, akinek ideiglenesen a fejére csapták a glóriát. Nem tudom, hogy honnan csöppent ez a nőszemély ide, de tény, hogy képes volt igencsak elvini az eszem jó messzire tőlem, hogy ne mehessek utána. Ami mondjuk kicsit gázos, főleg ha majd dolgozni szeretnék, és nem tudok normálisan gondolkozni, de hát... Lássuk be, ahol most vagyok, egy kicsit nem kell gondolkodni.
Kiált alattam, és nyög hangosan, akárhol érek hozzá, bárhol simítom vagy kóstolom, mindene finom, és olyan harapnivaló. Szinte minden pontja érzékeny, vagy csak rám van már hangolódva, nem tudom, úgy hullámzik a kezem alatt, hogy már fantáziámmal előrelovagolok, és képtelen vagyok elfojtani egy nyögést. Akárki is akármit mond, képtelenség befogni, ha egyszer valaki ennyire csábító, és máris ilyen korán kezdi.
Vékony ujjai a hajamban cikáznak, finoman a fejem masszírozva, s el sem tudja képzelni, hogy mennyire imádom, ha valaki a hajammal játszik. De ettől van sokkal érzékenyebb pontom is. Nem részletezem.
A hátam szántja végig, és onnan az én fenekem markolja, minha csak húzna magához, csalogatna, hogy menjek már...
De én előtte csak két ujjamat csúsztatom finoman belé, majd nézem, ahogy felemelkedik a mellkasa, mintha csak valami kampó lenne beleakasztva, és felrántották volna.
Milyen gyönyörű, jézusom, a látványtól majdnem elmegyek, hát nem is késlekedem, egy pillanat után követem ujjaimat, és tövig elmerülök benne. Hangja gurgulázik a fülemben, és egy pillanatra megállok, hogy az arcát nézzem. Teli van kéjjel, vággyal, gyönyörrel...
És ahogy húz, nem is váratom, máris megyek, és csókkal oltom szomjamat.
Aztán már nincs megállás, mert elsodor az ár, és hagyom, hadd sordódjak, a gyönyör és a beteljesülés felé. Nem bírok lelassulni, egyre csak gyorsítok a tempón, egyre többet és többet követelve. Lábát összekulcsolja rajtam, még közelebb szorulva hozzám, és én már lassan fuldokolok a gyönyörben...
Megint látom gyűlni a pici fehér pontocskákat, viszont most sokkal gyorsabban gyűlnek kupacba.
Majd megremeg a kezeim között, és felnyög kéjesen, és ez a hang éri el, hogy én is mint akit seggberúgtak, csak szárnyaljak súlytalanul felfelé... és a sok pici pöttyöcske körbetáncolja velem a világot. Én meg ebben a száguldásban is csak ölelem magamhoz, szorosan, hogy ne tudjon elszakadni, ahogy ő is akár egy kicsi koala, kapaszkodik rám.
Sóhajtanék, de ez egy nagy hörrenésbe fullad, mikor a csúcsot elérem, és miután beleélvezek, akkor jut cask eszembe, hogy nem védekeztünk. De már úgyis mindegy. Ahogy jött a gondolat, úgy el is libbent, és nem törődtem többet vele.
Újra megcsókol, ezúttal már gyengédebben, mintegy utolsó simításként, majd én szépen a hátamra gördülök, és húzom őt magam után.
Szépen odafekszik a mellkasomra, átkarol, és odabújik. Én is átölelem őt, másik kezemmel az arcát cirógatom, és a válla ívét követem, csendben pihegek, és egy ideig nem szólok egy szót sem.
Fejemben újabb kérdések cikáznak, hogy ez mire is volt jó, hogyha el akarunk válni, akkor miért csinálom én ezt vele...
Mert el akarom őt bódítani, vagy mert eljátszom, hogy tényleg semmi baj, és együtt leszünk...
aztán újabb kérdés merül fel bennem, de egyáltalán nem a jövővel kapcsolatosan, csak úgy beugrott nekem, miközben a gondolataim ide-oda csapódtak. A tegnapival kapcsolatban, és ezt még akkor meg akartam volna kérdezni, de nem volt rá se időm se alkalmam. Most itt van, mégsem merem felhozni, kicsit tartok tőle, hogy újra félni fog.
Erősebben ölelem meg, mintha védelmezni akarnám, és halkan simítok végig az arcán. Felnéz rám, biztos tudja, hogy kérdezni akarok valamit .Hát nem is várok.
-Ana... Amikor tegnap... a 11-est dobtam. Meg előtte a két kést háttal... Mire gondoltál?
Tudom, hogy nem lesz könnyű visszaidéznie, hiszen a félelem ösztönösen von fátylat az elmére, én mégis kíváncsi vagyok rá, talán csak mert ilyen morbid vagyok. És eltökéltem, hogy bármit is kérdez, válaszolni fogok rá, ha csak nem kényszerülök hazudni. Mindenképpen.
A múlttal, a jelennel, az ismerőseimmel, vagy a családommal kapcsolatban, válaszolok..
Csak az a kérdés merül fel bennem, hogy miért pont ilyenkor jut mindig eszembe a beszélgetés, például egy vacsora vagy ilyesmi keretében miért nem tudok vele elbeszélgetni normálisan. Miért kell ahhoz elcsábítani engem, hogy normális szóváltást folytassak?
Tovább cirógatom, éppen csak mint egy tollpihe, majd halkan megszólalok.
-A tegnapi miatt nem akartam, hogy velem maradj. Ez az én világom. Nem szeretném, ha ez a madárka egy rozsdás kalitkában sorvadna el. Szálljon szabadon. Nem?
Nem akarok én ráerőltetni semmit. Mint egy véleményt mondom neki, hiszen most már számára is világos egy-két dolog az én életemből, hát fel tudja fogni, hogy miért kérem, hogy ne jöjjön velem. Én nem mehetek vele, ugyan hova, minek, kihez?
Ana édes... ugye megérted?


Laurent2010. 07. 15. 23:27:52#6107
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Hyoutól


Nem kelek én fel semmire. Ha most mellettem ágyút kezdenének sütőgetni meg durrogtatni, akkor is csak lágy suttogásnak tudnám be, másik oldalra fordulok,és alszok is mint aki fel sem kelt. Perszem hogyha valaki sokáig csinálná, akkor felkelnék, de csak amíg leütöm, és kész.

 

A fejfájásom is kezd elmúlni, ami több mint jó hír..

Mindenféle ökörségről álmodok. Valami nagy kutyán ülök, mögöttem a banda, és a kutya mellén mint valami talizmán, ott lág egy kicsi üvegcse, amiben meditál Ana, és mosolyog.

Zavarodottan néztem, de nem törődött vele senki, mentünk, sok pici valami ellen vonultunk hadba, és mindenki sajátosan harcolt... Például én halálra pátyolgattam mindenkit, bekötözgettem, és agyonölelgettem...

Ana meg nagy sírós szemekkel nézett rájuk, és mindenki halálra sírta magát...

Érdekes álom, meg kell hagyni. Csak tudnám, hogy miért melegszik itt minden lassan, mert olyan, mintha valaki a lábas alatt égve felejtette volna a gázt, és most csak melegszik, melegszik...

Álmosan hessentem el magamról a paplant, amitől olyan melegem volt, de még mindig van itt valami puha és meleg...

 

A kezem egy másik kezet érint meg, amitől összerezzenek, és kipattannak a szemeim. Szőke tincsek szanaszét, angyalian szép arc, ami itt-ott meggyűrődött az alvás során, és mindez itt fekszik mellettem.

 

A kanapén...

Végleg kiugrik a szememből az álom, hogy hogy került ide, mi ez a párna és paplan, meg ki hol mikor miért hogyan...

És ahogy felülök, a paplan kicsit lecsúszik, és olyan kis gusztusos egytálat látok meg, amire máris étvágyam támad. Ajkamba harapok. Alszik! Nem szabad!

 

De akkor-motyogja egy száját nyalogató hang a fejemben- mégis mit keres itt egy ilyen izgató kis ruhafélében?

 

Igazat adok a kicsi hangocskának, és a többivel nem foglalkozok. Ha ez itt az utolsó alkalom, akkor hajrá .Úgyis azt mondtam, hogy mindvégig elhitetem vele, hogy semmi baj, és mindig együtt leszünk. Itt az alkalom egy kis látszatra...

Persze hiszen ez csak látszat...

Végigsimítok a derekán,amit most egy kicsi selymes valami takar, de amilyen kis édes darab, olyan könnyű félreterelgetni az útból. Ujjaim hegyével az oldalán barangolok, és lágyan ébresztgetem, akár tetszik majd neki, akár nem.

Lágyan lehelek a fülére és a nyakára puszit, és bár még nem ébredt fel, érzi. Látom rajta, mert a teste máris éber, majd fészkelődik, és mocorog felém. Az arcán simítok végig, és ahogy furakszik felém, csúszik fel a felsője, és egyre többminden látszik belőle... és én nekem lassan már nem a paplan miatt lesz forróságom egyes helyeken. Ahogy simogatom, úgy izeg-mozog, és ezáltal szépen dörgöli a formás kis fenekét férfiasságomhoz, ami nem segít éppen megnyugodni.

Tudom, hogy már felkelt. Kapkodja a levegőt, a szíve is kalimpál, mégis... még mindig nem fordul felém.

Módszert váltok. Most én dörgölöm hozzá a farkam, hadd érezze csak, hogy miféléket művel velem, mert ha tetszik ha nem, ez az ő hibája. Körmömmel lágyan húzok szép csíkot a hasára, mintegy felszántva, megjelölve, hogy az enyém.

S közben szépen megint csak óvatosan átölelem a derekát, és egy húzással egészen odapréselem magamhoz, a háta az én mellkasomnak és hasamnak nyomul, és az a tenyérbevaló kis feneke meg a farkamnak.

Felnyög. Na végre felébredtél teljesen. Elmosolyodok, és kicsit morranva a nyakára húzódok. Lassan nyalogatom végig, majd a végén kicsit megharapom, és megszívogatom az előző kicsi piros folt mellett. A kezem, ami elől simogatja, a hasáról csúszik felfelé, szépen a melleire.

Babusgatom ugyan, de határozottan ébresztem fel, mert most nagyon nem szundikálni fogunk. Legfeljebb utána, de addig ne merészeljen nekem elaludni, mert... Mert én nem is tudom mit csinálok.

Lassan fordítom a hátára, és a fél oldalát máris birtokba veszem az én oldalammal, kicsit rámászok, de annyit neki, nem én kezdtem.

 

-Szabad ilyet? Tudod, mire is ébredtem?

Dünnyögöm a fülébe, majd belenyalintok, és kicsit megharapdálom.

 

-Nem, elképzelni sem tudom...

 

Halkan mondja, és kuncog közben. Az arcát fürkészem, mosolyogva, mégis ravaszul csillogó szemekkel, és úgy válaszolok.

 

-Megmutatom..

Jobb kezem simogatva csúszik le az oldalára, és finoman kiköti a felsőjét, majd a fogammal lehúzom róla, és eldobom.

 

-Először egy ilyesmit..

Kezdem, és a kulccsontját csókolom, majd a mellét kényeztetem, mellbimbóját kicsit megszívogatom, és közben élvezem Ana hangját.

 

-A következő egy formás kis fenék volt... Sajnos most nem látom, de látok valami jobbat...

Lassan már határozottan vigyorgok. Kezem lesiklik az utolsó ruhájára, és ameddig csak tudok, végigsimítok rajta. Odalent már nedves, igencsak izgul rám, én mégsem fejezem be.

Lassan harapdálom végig az egész testét, belenyiltva közben a köldökébe, körmömmel lágyan csikorgatok rá piros csíkokat, és lassan teljesen magam alá gyűröm. Igyekszek nem hozzáérni a karjához vagy a lábához, vagy egy-egy nagyobb kötéshez, és úgy kevereked feléje. A lábait már önként húzza szét, pedig még mindig rajta van az a kicsi francia bugyi...

Lecsúszok, a fogammal fogom meg az utolsó ruháját, és elkezdem lehúzni, végig fogva a fogaimmal. Közben vigyorgok felfelé.

A bugyit is szépen a múlténak tudhatjuk, és én itt állok elég jó értelemben, egy szépen meghámozott kis gyümölcs felett, ami mosolyog rám, pedig a tegnapiak után nem hittem, hogy kapok még ilyet. Lent lehúzom magamról a nadrágot, és elhajítom. Majd megkerül!

Majd immár én is megpucolva mászok vissza hozzá, akár egy tigris, négykézláb. Lágyan bújok hozzá, míg ő lábával az én csípőmet szorongatja, és újra csak ölelem, csókolom gyengéden, megint csak bocsánatot kérve tőle a tegnapiért.


Laurent2010. 07. 15. 21:35:04#6103
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Úgy bújik Ana hozzám, mintha valami nagyon szörnyű dolog elől el tudna nálam rejtőzni, szinte a bordáim közé furakszik, és csak bújik és bújik, szótlanul, és görcsösen kapaszkodik belém. Nem mozdulok én, hiszen most a kintiek alaposan ki vannak ütve, meg ha fel is kelne valamelyik, kezében a pia, az első az lesz, így mielőtt még felkelne, úgy visszaalszik.
Elcsendesült a ház, ahogy én is lassan, mert legalább túlélte, és... hát ha nem is dalol, de jól van.
Egy pillanat múlva a feje félrebicsaklik, és én ijedten nyúlok oda. Csak elájult. Össze-vissza dobol a szíve, rendszertelenül lélegzik, és szegény olyan megtépázott madárkához hasonlít... De él!
Nem mozdulok, tovább ringatom, és azon tűnődöm, hogy mindezek után mi is lesz ennek az egésznek vége. Mert hogy ebből jót nem lehet már faragni, az tuti. Holnap elviszem, és nem is nézek felé többet. Kidobom a kis kártyát, és nem fogom megkeresni. Végleg megszakítok vele minden kapcsolatot, és olyan lesz, mintha nem is léteztem volna.
Hogy túl drámai és valamelyik szappanoperába való? Lehet, de most már értem őket. Tudom, mi viszi rá őket. Én csak féltem az én kicsi madárkámat, és azt akarom, hogy a világ túlsó felén repüljön szabadon, csivitelve, ne itt, ahol minden kalitka aranyból van.
Mire végigrágtam magam ezen, hogy végleg elengedem, lassan éledezni kezd, és én aggódva ölelem át még jobban, a vállait és a derekát magamhoz húzva, és hagyom, hadd bújjon hozzám. Lehet holnaptól már nem lesz ilyen többet.
Halkan suttog, mgis hallom. Olyan mintha ordítana. Szinte orkánként söpör rajtam végig, és agymosást végez.
Mégis.. Balzsamként hatnak rám szavai, sóhajtok, és megpuszilom a homlokát. Hadd higyje azt, hogy akkor vele leszek. Elmegyek vele. És majd az utolsó pillanatban eltűnök. Végig elhitetem, hogy együtt leszünk. Végig. Azt hiszem, ez a legjobb megoldás neki... Remélem.
Még pár utolsót suttog, én meg válaszul, mikor már az álomvilág küszöbén jár, visszasuttogom, a fülébe, hogy csak ő hallja:
-Veled leszek. Mindig.
És hogy a szavaimat megpecsételjem, megcsókolom puhán. Csipkerőzsikát egy csók ébresztette fel, az én madárkámat ez altatta el. Kicsim...
Az ő kicsije lennék? Ennyire legyőzött volna valami új, hogy nem vettem észre? Nem folytogatnak, nem zsarolnak, vagy ölnek meg, mégis hagyom, hogy így hívjon. Furcsa... sosem bánt velem senki gyengéden. Mindig mint egy kutyával vagy egy rabszolgával, egy sakkbábuval a táblán.. Nem volt magánéletem, hacsak az otthoni sebkötözés nem kimeríti ezt a fogalmat... Kicsim... Valakihez mégis tartoznék?
Vagy ennyire kicsi vagyok? Ennyire meghunyászkodok, ha rüla van szó?
Tény, hogy érte lassan bármit megtennék...
Nézem, ahogy ártatlanul szuszog karjaimban, és még most is csak úgy bújik hozzám, pedig tudom, hogy nem szabadna itt lennem. Eltelt már vagy három óra azóta, hogy elaludtak, és ők még alkohollal is jól bírják a gyűrődést. Egy tollat veszek elő, és a tenyerére írom, hogy ha fel is ébred, maradjon csendben, míg ezek ittvannak, a saját érdekében.
Semmi személyeset.
Aztán lassan eldőlök, és kisimogatom az ölemből a karcsú testecskét, majd betakarom, és halkan távozok a szobából. Be is csukom magam után, kulcsra, és a kulcsot szépen eldugom jó helyre. Majd összepakolok, úgysem tudnék elaludni, hogyha az én kis barikámhoz négy farkas jött volna látogatóba, és nem merek elaludni, mert még megeszik nekem.
Elpakolom a köteleket, a széket, visszatologatom a székeket, és minden üveget kicsit kint hagyok, én meg a fagyról veszek ki egyet, és rágyújtok. Már csak én vagyok fent. Öt ájult fazon van a házban, és abból négynek kívánom a halálát, nem először.
Csendesen telnek az órák, Ana sem mozgolódik, ha fel is kelt, ott hagytam neki pár altatót, meg vizet és némi kaját, hogy ne kelljen ilyesmiben szükséget szenvednie, hiszen a napot átaludta, meg szenvedte. A négy másik horkol, és szörtyög, Ali meg még mindig álmában beszél... Hát hogy ne unatkozzak, leülök mellé, és kikérdezgetem őt. Nem szokták őt semmibe se ezért beavatni, de olyan jól hallgatózik, hogy mégis mindenről tudomást szerez.
Beszél nekem mindenféléről álmában, én meg hol mosolygok, hol meg a torkát harapnám szét.
Végül egy horkanással befejezi a szövegelést, én meg elszundikálok az én székemen.
Motosztálásra kelek. Sunyi kelt fel, és a fiókokat huzogatja. Hajnal felélehet, mert már világos van, a gyertyák is leégtek. Felvonom a szemöldököm, és megkérdezem.
-Sunyi?
Mintha nem tudnám, hogy ő az. Megdermed,felnéz rám, és vicsorog.
-Mit tettél az italba, he?
Álmosan pislogok hiszen ki tudja, mikor aludtam már egy jó alaposat. Na majd ma este!
Megdörzsölöm a nyakam, majd a kezemben lévő üvegre nézek, és összevonom a szemöldököm, mint aki nem tudja, miről is van szó. És megint megeszi. Nem tudja, hogy én voltam. Én is most kelek fel, kezemben üveg, arra nyilván rájött, hogy valaki kibabrált itt, de nem tudja, ki volt az. Rám okkal gyanakodhatna.
Lehuppan mellém, és az üveget nézi elkámpicsorodva.
-Mind olyan.
-Mind?- nyögöm drámaian, majd eldobom az én italomat. Kiömlik a drága ital, de nem érdekel. Ana élete drágább ennél az üvegnél. Amúgy is alig volt már benne.
-Szóval húzom a belem. Ha itt ilyen könnyen kicsinálnak...
Azzal minden további nélkül feláll, megrugdossa Alit és Nizikét. Felvonom a szemöldököm, mire szemforgatva Kelepet is tessék-lássék megütögeti. Látom, hogy nem szivesen vinné magával. Mint régen.
-Nem változtál.
Mondom neki halkan, mire a szemembe néz. Sunyi már majdnem negyven éves, még annak idején apámmal dolgozott. Kicsit mintha olyan nagybácsi féle lenne... Megvonja a vállát, majd zsebre vágja a kezét, és ahogy a többiek feltápászkodtak, csendesen ki is vonulnak a házból. Hajnal van, köd, ideális idő a felszívódásra.
Én meg óriásit sóhajtok, és hátradőlök. Végre nyugodtan. Ketten. Csend. Lüktet megint a fejem a sok piától, meg a sok idegeskedéstől... miközben bedobok egy fájdalomcsillapítót, a háló ajtaját halkan kinyitom. Azt hiszem, még alszik.
Ana az ágyon van, kicsit szétterülve, és a párnát ölelgeti. Visszaaludhatott, amikor felkelt.
Nyitva hagyom az ajtót, és a nappaliban csendben összepakolok. Majd elmosok mindent, és a szemetet kiteszem, hogy elvigyék.
Majd dolgom végeztével elnyúlok a kanapén. Egyre kényelmetlenebb, be kell látni, hogy a benti ágy igen csalogató... Csak ne volna olyan messze!
Sóhajtok, egyik kezem az arcomra teszem, hogy ne lássak, majd lehunyom a szemem, és hagyom, hogy kidőljek. Nem bírom. Aludni akarok, és ha bárki most felhív, hogy itt alszik, lelövöm. Mint egy kutyát.
Pár pillanat múlva halkan elalszok.


Laurent2010. 07. 15. 20:12:16#6098
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


A kör közepén úgy fest Ana, mint egy... nem is tudom. Nincs szó semmilyen nyelven ami kifejezné ezt a szönyű képet. Vörösre sírt szemek, mintha csak azért sírt volna, hogy a tulajdonosához visszakerüljön.. Remeg, de ez igazi félelem. A helyében én sem tennék másképpen. Sikít, és nyöszörög, de nem tudok rajta segíteni. Meg kell várnom, amíg elalszik a csürhéje, és csak akkor...
Megfordulok, és a hálóba lopakodok, szinte fel sem tűnik a négy fickónak, hogy eltűntem. Kit érdekel, ha egy érdekes játékszerrel találkoztak?
Felkapom az altatókat az asztalról, és visszasomfordálok. Most nem tehetem az italukba, hiszen feltűnő. Majd... Ha a kezükben lévő elfogyott. Addig nem. De... Mennyi idő az? Rezzenéstelenül nézek a lányra, aki szegény olyan... úgy néz... és remeg... sír... már nem csak retteg... ennél sokkal, de sokkal jobban irtózik már az egésztől.
Vajon ez után el akar majd menni?
Mire visszaérek a gyógyszerrel, már szegénykémet odanyomorították egy székre, Sunyi meg már valahonnan valami falszerűséget is kerített... Össze-vissza kötözték, egy kicsit sem kíméletesen. Nem szólhatok.
Leghátul állok, és enyhén kifejezve bénultan nézem, ahogy a kések előkerülnek, és egy órának tűnő pillanat után röppen is az első felé. Én meg az ajkaimba harapok. Ezek részegen csináltak már olyat, hogy a végén az áldozat inkább meghalt volna.
Most már az én szemeim is megrezzentek. Alibaba akiről tudni kell hogy semmi célzóképessége nincs józanon, hát még részegen... Kezét emeli fel, én meg kövő dermedve csak állok, és nézem, ahogy a kés röppen, majd gyönyörűen beleáll a lány karjába, halk puffanással, majd egy pillanatig semmi sem történik, csak azért, hogy a következőben ömölhessen a vér, és újra meginduljon a világ. Ana a köteleket feszegeti, a fiúk meg ujjonganak. Sunyi már nem is néz oda, csak eldobja a kését, és meg csak fél szemmel nézem, hogy a lány bokáját súrolja. Annyira ez nem vészes. A következő a vállát találja el...
Rájöttem, mit akarnak! A 11 pontos dobást.
De olyan bénák!
Amíg el vannak foglalva a dobálással, én lopva beleadagolom az altatót szinte minden üvegbe, amibe meg nem teszek, azokat a mélyhűtőbe teszem. Magamnak.
Majd fogtam a gyertyákat és meggyújtottam őket, hiszen már sötétedett, és sötétben még nehezebb bármit is eltalálni, sőt, még az elekrtomos, meg elemes kis lámpákat is mint felgyújtogattam.
Aztán nagy levegőt veszek, kifújom, és a fiúkhoz sétálok. Kihúzom magam, és ők egyből tudják, hogy ez kihívás.
-Hyou! Veled nem jó, te halálpontos vagy!
Gúnyosan nézek Alibabára, és kiveszem a kezéből a késeket.
-Ezért érdekes. Mondjátok, hogy hová dobjam, és ott lesz!
Tetszik nekik a játék, és hálát adok az égnek. Persze a lányra nem nézek, mintha nem is lenne fontos. Nem tudja, hogy halálpontos dobásaim vannak. Halálfélelem ül a szemében.
Az első kést a mutató és a középső ujjam közé veszem lazán, és a négyesre nézek.
- A nyakát pányvázd ki!
Elsőre nem nehéz, csak meg ne mozduljon Ana, mert szép kétrészest csinálok belőle.
-Háttal!
Sunyi mondta ezt, hogy álljak háttal a lánynak, és úgy dobjak a nyakához szorosan kétoldalról. Vállatvontam, és megfordultam. A vállam felett hátralestem, mintha csak lemérném, hogy hol van, és a szememmel rávillantam.
~Ana, meg ne mozdulj, könyörgöm!~
Majd újra magam elé néztem, és lelógattam a két kezem. Aztán a jobb kezem ujjai között lévő kést megragadtam, és a vállam felett villámgyorsan eldobtam. Nem néztem hátra, de mivel hullacsend volt, senki sem szólt, szinte biztosra vettem, hogy pontos dobás volt. Csak most ne mozduljon el, mert akkor nekem is meg neki is vége. Remélem, hogy a félelemtől megdermedt.
Megint ugyan úgy dobtam el a késemet, laza csuklómozdulattal eldobva a vállam felett, és ahogy meghallottam a halk puffanást, megfordultam lassan, hogy megnézzem.
Ana maga elé meredt kidülledt szemekkel, szerintem sokkot kapott. Nem mozdult egy picit sem, csak a könnyek ömlöttek a szeméből. De a két kés hajszálpontosan ott volt a nyaka mellett, úgy, hogy mozdulni sem tudott volna tőlük, és a hideg pengék a nyakához simultak.
-Nyertem.
Törtem meg a csendet, magabiztosan, mégis halk hangon, és Sunyira néztem, vigyort villantva felé. Ő meg féltékenyen ment újabb üvegért, és jól meghúzta. Az altatósat. Kezdtem magam jobban érezni. Ennél nehezebbet úgysem tudnak kitalálni.
Erre Kelep benyögi:
-Hyou, a 11 pontost muti máár... Ezek mindig elcseszik!
Sóhajtottam, megborzoltam a fejét, majd összeszedtem 11 kést, és most kicsit meszebb álltam a széktől. Csak fokozva az izgalmat, és azt mutogatva, hogy ha itt-ott nem találom el a papundeklit rendesen, úgysem baj.
Egyet a feje felé, majd kettőt a két válla mellé, majd a könyökéhez két oldalról kettőt, a csípőjéhez, és a bokájához kettőt-kettőt. 11 pont. Halálpontosan. Biccentettem a végére. Hiszen az összes kést úgy dobtam el, hogy a kezem néztem. Ahogy eldobtam az egyiket, kézbe kaptam a következőt, és azzal foglalkoztam, hogy melyik kést fogom a jobbomba, nem azzal, hogy merre is hajítom.
És még mindig sikerült! Elmehetnék mondjuk cirkuszba is, de... úl sok ott a pluszmeló, kevés a gázsi.
A fiúk fütyülve mentek újabb innivalóért, én meg kivettem a magamét a fagyról.
Leültünk, és direkt kicsit háttal Anának, de azért a szemem sarkából láttam, hogy még mindig nem mozog. Csak remélni tudtam, hogy elájult vagy ilyesmi, és nem súlyosabb a helyzet. Vagy nem annyira.
Fél óra múlva Sunyi és Kelep bealudtak, Alibaba még mindig egy üveggel játszott. Tehát igazam volt, végig csak játszotta a nagylegényt, sosem ivott meg egynél több üveggel. Nizike meg a lány körül sertepertélt. A késeket már kihúzta, ezt gondolatban megköszöntem már, bár nem tetszett, hogy a karján lévő nagyon mély sebből is kihúzta, hiszen így elvérezhet... És akkor...
Ittam inkább.
Ekkor Nizike a hátam mögött pofozni kezdte Anát, talán hogy magához térjen. De a verést már nem tűrhettem. Ez nincs programlistán. Nem verünk nőket. Felálltam hangtalan, de nem vett észre, csak Alibaba nézett rám enyhén becsicsentve, szerintem próbálta eldönteni, hogy a három Hyou közül, akit ő részegen lát, melyik az igazi.
A széken ülő lányhoz meg a vele játszogatóhoz léptem. Akkor vett észre, és vigyorgott rám. Én őrá nem.
-Ugyan, Hyou! Ha most megtesszük, ki fog rá emlékezni? Nézd, ők már kidőltek, Ali azt sem tudja, hogy hívják...
-Nem.
-Hyou! Nézd, nem is ellenkezne! Így?
-Nizi. Éppen ezért. -halkan beszélek, fenyegetően, és ő még mindig nem fogja fel. Még mindig izgul.
-Hyou...
-Neil Zick!- a teljes nevét mondtam, de most már fenyegetően. Szemeim összeszűkültek, és fenyegtően léptem fel. Ha valaki nagyon messzire ment, csak akkor használtam a nevüket. Érdekes, én tudom az övékét, ők meg az enyémet nem. Minek is kellene tudniuk...
Ekkor vette észre, hogy komolyan gondolom. Mogorván vállatvont, és elhúzta a száját. Én meg a kezébe nyomtam egy altatós üveget.
-Hát... te mindig ilyen voltál...
Morogta nekem, majd lelépett. Leült, és egy gyertyával kezdett játszani.
Pár perc múlva hála a vodka-altatónak, kinyúlt. Már csak Ali pislogott, és nem értette, mi van. Töltöttem neki egy kis vodkát Nizikééből, és a kezébe nyomtam, mondván, hogy ez csak víz, igya meg. Egyből lehúzta, majd némi grimasz után bambulni kezdett, majd egy pillanat múlva eldőlt. Én meg elhajítottam mindent, ami a kezemben volt és Anához siettem. Annyira, hogy még a kanapét is csak átugrottam.
Udasiettem, és gyorsan levettem a kötéseit, szegénykémnek véresre horzsolták mindenét a kötelek. Hangtalanul kezdett el dőlni, ahogy a kötelek már nem tartották, én meg óvatosan fogtam a kezembe, nehogy bármilyét megnyomjam, amije fáj, és a fürdőbe mentem. Megint itt vagyunk. Beállok bele a kádba, leülök, és megengedem a langyos vizet, kicsit lemosom, nem törődve azzal, hogy ruhában van.
-Nyugi, már vége. Sajnálom. Istenem, ha tudtam volna... Nyugodj meg. Ana, kérlek, nézz rám... Ana!
Meggyötört tekintetét rám emelte, bár nem tudom, hogy mennyire értette, amit mondtam neki. Sietve másztam ki vele a kádból, és most a hálóba vittem, leültettem az ágy egyik szélére, és elrohantam a kis kötszeres ládámért. A karján a sebet varrni kell. Nincs mese, szép kis emlék marad meg majd neki...
Visszaérve először a karját vettem kezelésbe. Kicsit lefertőtlenítettem, és ahogy felszisszent a fájdalomra, tudtam, hogy magánál van. Legalább ennyi. Nem tudom, milyen képet vághattam, szerintem inkább aggódó, ijedt, és mint akinek fáj valamije... a szemem mint az űzött vadé. Ahogy a nyílást összevarrtam, be is kötöttem neki, és a többi sebét vettem kezelésbe. Mindet lefertőtlenítettem, és bekötöztem. Amikor kész voltam, fogtam a táskáját, és kerestem benne valami ruhákat. Szívem szerint a fehérneműjét rajta hagytam volna, de mivel vizes volt... felállítottam kelletlenül, mert olyan bizonytalanul állt az én kis madárkám...
Megöleltem, és egy forró puszit nyomtam a homlokára. Aztán gyorsan levettema vizes ruháit, és egy törülközővel áttöröltem. Minden egyes ruhája után lágyan megcsókoltam, bocsánatot kérve ezért az egészért. Aztán a száraz ruhákat húzom rá, ugyan úgy, amikor csak tudom, puszit adok neki, csókot, simogatom, becézgetem.. Mégis nekiindulnak a könnyei. Addigra már újra fel van öltözve, és óvatosan magamhoz húzom, megölelem.
Leülök az ágyra, és az ülembe ültetem. Halkan ringatózok vele, két kezemmel magamhoz ölelem, ő meg aprócskára húzza magát össze, hogy olyan, mintha csak én ülnék az ágyon gubbasztva. A homlokára csókolok, az arcára, a fülére, fejére, nyakára, egyre kétségbeesettebben, mert csak nem válaszol.
-Ana... Annyira sajnálom... Nem kérem hogy megbocsáss, mert erre nem lehet bocsánat...
Szívem össze-vissza ver, és a fejemben mindenfélék keringőznek. Őrült patkányok vannak a fejembe zárva... Aztán... Mégis kimondom azt, amit nem akarok, mert még nincs itt az ideje, mégis... Maguktól ömlenek a szavak belőlem.
-Ennek nem lett volna szavad megtörténnie. Nem maradhatsz velem. Holnap délelőtt elviszlek oda, ahol a barátaiddal voltál, azt mondom, hogy elraboltak, ami nem is nagy hazugság, és eltűnök az életedből. Hiba volt, hogy eddig itt hagytalak. Nem akarom, hogy miattam bármi bajod essen. Sajnálom...
És újra megcsókolom azt az elfehéredett ajkacskáit, de csak egy pillanatra. Ő meg nem szól, talán mert nem tud, vagy még mindig sokkos állapotban van... Nem tudom. Egy altatót veszek elő a zsebemből. De nem akarom, hogy most csak így elaludjon. Kezemmel simogatom ki szőke tincseit arcából, cirógatom arcát, lágyan, hogy ott, ahol másvalaki tenyerének helye még mindig piroslik, ne fájjon. Túl sokat gyötörtem, és nem lett volna szabad. Már az elején el kellett volna engednem.


Laurent2010. 07. 15. 13:56:36#6093
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának Elrablójától


Egész éjjel egy szemhunyásnyit sem alszok. Egyik cigit szívom a másik után, azt sem veszem figyelembe, hogy talán füstmérgezésben ölöm meg mindkettőnket. Az éjszaka hátralevő részében Ana nem kel fel, nem is retteg, sőt, még csak nem is hallom, hogy mozogna. Úgy kétóránként odalépek az ajtóba, hogy benézzek hozzá, de csak a küszöbig megyek, tovább nem. Ha engednék a kísértésnek, és bemennék, tuti elszarnám a nagy jövőképemet.
Egész éjjel háború dúlt, mintha csak dacolna az idő az énelhatározásommal, meggyőzni próbálna, hogy ez nem lesz jó...
Mérgemben vagy háromszor is lezuhanyzok. Ahogy utoljára lépek ki a fürdőből, a háló felől végre némi hangot is hallok.
A teraszra sétálok, és magam után kinytva hagyom az ajtót, hogy kiszellőzhessen kicsit a nappali, amit az éjjel telefüstöltem. Ez a negyedik nap már? Borzalmas. De már csak három nap van hátra...
látom, ahogy a konyhából már a szobája felé tart, kezében valami gyógyszer. Összevonom a szemöldököm, és utána surranok. Nézem, ahogy két bogyót bevesz, majd ledől, és mint akit leütöttek, alszik is. Belépek a szobába, és megnézem a biztonság kedvéért,hogy mit is evett meg itt nekem. Altató. Nos... Legalább nem fog itt ülni szomorúan. Talán nem tudott jól aludni az éjjel. Csak pihenjen. Van még úgyis három napunk együtt.
De miért menekül az alvásba? Miért nem... Mit kellene... Baszd meg!
Azt hiszem, okosan teszem, ha én is inkább aludni térek. Amíg ő gyógyszerekkel alszik, én magamtól alszok majdnem annyit. Elnyúlok a kanapén, és egy üveg vodka jótékony hatására nemsokára szépen alszok is...

valami csörög... és idegtépő... valaki vegye fel... lármás...
Atfordulnék a másik oldalamra, mint otthon, és a fejemre húznám a párnát... de 1- nincs is párnám, 2- leesek az ,,ágyról”, ami amúgy egy kanapé...
És a telefon még minidg csörög. Úgy nyomom meg a gombját, mintha valakinek a szeme lenne, és a fülemhez tartom.
-Mi van?!
-Ó.. Hyou! Hallom, csizmázol... Csizmás kandúr? Mindféle pletykák terjengenek...
Ó istenem... miért büntetsz még jobban? Őszintén, mi olyan főbenjáró bűn, hogy ezt kapom???
-ÁÁá.. Nizike... - gúnyosan mosolygok a telefonba- pletykák mindig vannak... tudod, akik irigyelik...
-Ugyan, koma. Csak meglátogatnánk ma este, meg ott aludnánk, mert átutazóban vagyunk.
-Hova? A Szaharába?
-Ja, arra... Luxorba vagy hova... valami nagy banzáj lesz ott... És ott aludnánk...
-Ki mondta, hogy lehet? Nem enyém a kégli!- egyáltalán nem jó, hogy jöttök! Húzzatok a búsba!
- Ugyan, egy nap, és tudod, hogy csendesen vagyunk. Legyél jó cimci! Nyolcra ott vagyunk!
Ezzel leteszi a telefont, és még csak meg sem tudom kérdezni, hogy honnan tudja, hol vagyok, vagy egylátalán...
-Kurva élet...
Benézek Anához, aki még mindig gyanútlanul alszik.. Három óra van. Baszd meg. Kimegyek a teraszra, és szép hosszút káromkodok. A ház előtt éppen egy kis kifutó fiú kocogott, úgy nézett rám, mintha a pokolból bújtam volna elő. Még mosolyogni se volt rajta kedvem...
Bentről valami halk neszt hallok, de már tudom, hogy csak Ana lehet. A konyha felé somfordál, biztosan éhes. Megfordul a fejemben, hogy talán mondani kellene valamit, vagy csak szólni, hogy jönnek délután vendégek, és hogy netán kicsit... Nem is tudom, viselkedjen valami túszosan. Bár azt hiszem ez a hangulat minden csak nem turbékolós. Hát... legalább nem lesz nagy baj ezzel. A konyhába megyek utána.
-Hogy aludtál?
-Hm...
Motyog valamit, de nem értem, mit mond. Vagy talán nem is akarom. Újra nekifutok hogy valami társalgást kezdeményezzek, bár gőzöm sincs, minek, hiszen úgysem nagyon akar hozzám szólni...
Öt órára kongat az óra. Kicsit úgy nézek az órára, mintha le akarnám lőni.
-Nincs szükséged valamire?
Úgy néz rám, mintha a Marsróljöttem volna. Hát igen. Elég nyilvánvaló, hogy mire is lenne szüksége, én mégsem töröm, hogy meglegyen neki, hát akkor meg minek kérjen olyasmit, amit nem adok meg úgyse? Bár én most speciel valami megvehetőre gondoltam. Film vagy tudomisén.
Tovább eszik, én meg kimegyek a konyhából.
A nappaliban leülök, majd hátra sem nézve hallgatom, ahogy szépen a fürdöben elkészül, majd újra eltűnik a szobájában. Az órát meg mintha valaki tekerné előre. Idegtépő. Háromnegyed hat. Ennyi időbe telik, míg egy lány elkészül?
Inkább nem gondolok bele, felhívom a portát, és mindenféle italt hozatok, meg több gyertyát, és valami elemre működő lámpácskákat is, mert azok a barmok sötétben olyanok mint a rinocéroszok... -részegen.
Telefonálás közben a lány ajtaját nézem. Nem mozdul bent. Le merném fogadni, hogy az ágyon fekszik. És talán sír is. Kitrappolok a teraszra, majd vissza, onnan a konyhába... lecsapom a telefont, és a fürdőbe ugrok zuhanyozni, majd megborotválkozok, mindenféle pacsulit lötykölök magamra, majd egy szál alsóban kirohanok, mert megint csörög a telefon.
-Te Hyou! Olyan nagy és kék házban vagy?
Felszalad a szemöldököm. Hol a szarban vannak már ezek? Még jó hogy nem kék a ház amiben vagyunk.
-Nem.
Ezzel leteszem a telefont, és kárörvendően vigyorgok. Hát, legalább ennyi. Húzok egy ujjatlan felsőt, mert az pont eltakarja az oldalam, de nem gyulladok be. Aztán leülök a teraszra cigizni. Nem tudom, minek is ültem oda, mert alig hogy félig szívtam a cigit, négy alak jelent meg a kerítésnél, és vigyorogtak rám, meg integettek.. na jó, inkább hadonásztak.
Morogva álltam fel, útközben a háló ajtaját kulcsra zártam, és még mindig a cigivel a számban indultam az ajtó felé. Ár pillanat múlva valaki eszeveszettem nyomni kezdte a csengő gombját. Felrántom az ajtót, és nem törődve azzal, hogy hátrahőkölnek, az első elmbert akit elérek, pofon vágok. Kicsit megtántorodik a sor, majd nagy üdvözölgetésben törnek ki.
-Hyou! De rég láttunk! De megszépültél! Mindig is mondtam, hogy olyan kis sunyi a képed...
-Mi a faszt kerestek itt?
-Na... van piád?
-Meg túszom, szóval húzzátok a beletek..-próbálom meg utoljára, de hiába.
-Óóó... Milyen a libuska? Kis cukifalatka, mi? Az ilyen az eseted?
-Miből veszed hogy lány? És ha A kínai nagy jakuza?- még minidg nyugodt vagyok
Ám ekkor benyomulnak a házba, lévén a nagy körbeduma megvolt, és mindenki körberohan, feltérképeznek, majd üveget ragadnak, és kezdődik a dínom-dánom.
-Hogyhogy hamarabb?
Kérdezem egy üveggel a kezemben, már nem is tudom, kitől vagy mi van benne...
-Hát hamarabb végeztünk egy kis csoporttal, mint hittük... Nem akartunk váratni. Késni meg nem szeretünk.
-Van nagy hal?- érdeklődöm máris, merthát a munka az munka, és régen beszéltemmár bárkivel is ilyesmiről.
-Neeem... a legtöbb most nyaral, és nőzik. Nem úgy, mint mi, itt döglünk, és gürcölünk...
Hárman már eléggé kancsalítanak, itt-ott énekelgetnek, kicsit hangoskodnak, majd áttérünk a régi nagy mesékre. Amikor még öten zúztunk, (nagyjából négy napig) és hogy milyen jó volt..
-Hyou ment elől mindig, emlékszem... Sosem tudtam, hogy hol jár a beste, olyan kis csendes...
-Igen!- Vág közbe Nizike, aki irtó alacsony de annál nagyobb a szája. Dől belőle a pia, és tiszta mocsok... - négyen mindig azt hittük, hogy ellenünk van, mert mindig eltűnt. Osztán kiderült, hogy amíg mi a kicsi kutyákkal játszottunk, ő a nagy halat megucolta, majd a fejével eltűnt.. Persze a pénzből azért adott...
Pislog rám, mintha az életét mentettem volna meg... Bár igaz, ezek itt mind nekem köszönhetik hogy itt vannak... Valami olyasmi, mintha az apjuk lennék. Majdnem.
-Na és hol a kicsike?- Alibaba érdeklődik, akinek irtó bozontos haja van, kicsit négeres beütésű, de az arcán egy nagy sebhely éktelenkedik, szóval nem is tudom, miért lett pont baba...
-Eldugtam, mert tudtam, hogy jöttök... -vigyorgok gonoszan
-Ugyan... Elég logikus, hogy hol van... Ha csak nincs feldarabolva a hullája a fagyasztóban, amit bevallok, megértenék ha akadékoskodó lenne, akkor a hálóban van. Csak a kulcs..
a leghangosabbnak, Sunyinak mindig vágott az esze. Folyton csak azt leste, hogy mit és hol csináljon, hogy nekem rossz legyen. Elvigyorodom, és megcsóválom a fejem. Majd a zsebemből a kulcsot előhalásom, és meglengetem előttük.
-Hyyy... Ne csináld... Nekünk is adj már belőle. Mindig megosztoztunk!- Nizike nem fér a gatyóba...
- Nem. -gyors, egyszerű válasz.
-Akkor muszáj lesz elvenni...
Suttogja Sunyi, és furcsa csend lesz a szobában. Még mindig nyugodtan és félmosolyogva ülök. Szinte kihívóan, hogy ki meri elvenni tőlem. Ekkor Kelep, aki sose bírja befogni, és a lehető legroszabbkor szól, benyögi.
-Halljátok, nyugi már.. Hyou, van új sebed mostanában? Vagy a kicsike készített ki?
Lassan nézek rá, majd kapok a terelésen, és válaszolok, persze olyan érdektelenül, mintha semmiség lenne.
-Most is lyukat fúrt az oldalamba valami, hogy minek vagytok itt. A szívem is majdnem megszakadt, ahogy felhívtatok...
-Aztaaa...Mutii!!
Kelep a legkisebb köztünk, szinte még suhanc, és nagyon odavan a sebhelyekért. Lehúzom a pólóm, és ledobom, mire máris ott van mellettem, és nézi a mellkasomon a már majdnem meggyógyult sebet, majd az oldalamon a maj tíz centis lyukat.
-Hát, kíváncsi lehettél.. -motyogja az oldalamnak..
Aztán már késő. Tudhattam volna, hogy ő is elfajult. Kelep a kulcsot kiveszi a zsebemből, és elugrik. Hiába kapok oda, hogy a fülénél húzzam vissza. Meglódul megint a dumálás, persze mozgolódnak, üveget húznak meg, és az ajtó felé indulnak. Nem állok fel. Nem merek odanézni. Ez egy borzalom lesz. Ha nem ölik meg, még akkor is hálás lehet.
Kattan a háló szoba ajtaja, és elszabadul a pokol. Hangos kiáltásokat hallok, meg egy kicsi, vékony hangot, mintha ellenkezne...
Én is odamegyek az ajtóhoz, és az ajtófélfának támaszkodom. Négyen állnak az ágy körül, és mint hiénák a tetemre, úgy merednek. Sunyi megfogja Ana kezét, és lerántja az ágyról. Szegény hiába is rángatja a kezét, nem tud menekülni. Nizike ugrik kettejükhöz, és végigszagolgatja a haját, azt a puha és finom haját Anának.
Én meg lassan kezdek dühös lenni. Sosem kiabáltam velük, nem is szeretnék, de ha így folytatják... Mentő ötletem támad, ezért halkan szólalok meg. Persze az én hangom mindig meghallják. Ez már egy ösztön náluk. Hiszen fiatalabb vagy idősebb nálam, mindegy, én gyakorlottabb vagyok náluk.
-Ő egy jakuza szeretője. Méghozzá J-é. Megköszönném, ha nem követnétek egy öngyilkosságot...
Erre úgy söpörnek egy méterre a lánytól, mintha azt mondtam volna, hogy leprás. Szemükben csodálat, és hitetlenség.
-Hyou! Te kutya! A nagy J ribancát hoztad el? Egy kis ínyencfalat lehet akkor... Na és milyen?
Alibabára nézek, gyilkos pillantással, de nem törődnek most vele. Nem fogják bántani, de játszani attól még kiviszik... És igen. Nizike meg Sunyi két oldalról fogja meg a lányt, és a nappaliba viszik, én meg árnyékként követem őket.
Ana szemében rémület, és úgy néz az egyikükről a másikra, mintha nem tudna eldönteni, melyiktől féljen a legjobban. Miért nem engedtem én el... ? De visszafogom magam. Ha elárulom magam, megölik. És nem szabad. Üveget ragadok én is, és odalépek a körbe. Ana összehúzva áll ott, a kör közepén, és nem is sejti, mi vár rá. Sunyi képén látom, hogy késdobálás következik... Szeretnék kiáltani, de csak mosolyra húzom a szám, majd vállat vonok. Nem tehetek mást... Részegek, de nem hülyék.
Bocs, Ana...


Laurent2010. 07. 15. 11:40:53#6087
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


A távolban azt hiszem hallom, ahogy valaki motoszkál. Mégis, nem csinálok olyat mintha máskor lenne. Máskor ugyanis felpattannék, és minden további nélkül kést állítanék belé. Tessék az öcséméket megkérdezni, hogy miért nem szoktak beállítani hozzám hívás nélkül. De most nem pattanok fel, csak pihenek tovább. Álmodok, mégis itt vagyok. Tudom, hogy aki itt van, nem csinál semmi olyat, amiért most ki kellene ugranom az ágyból.
Ha meg tévedek, azt hiszem, úgyis az utols tévedésem lenne. Nem?
Aztán hallom a halk lépteit, ahogy közelít, majd a két kis finom puszit... Ha mástól nem is, ettől teljesen felébredtem, és már csak lehunyt szemmel, mozdulatlanul hallgattam, ahogy a fürdőben mozog, a konyhában, vagy a hálóban pakolászik... Még akkor sem mozdultam, mikor a bőröndök cipzárját behúzta, és csend lett.
Elmegy? Van annyi ereje, hogy megvédje magát tőlem? Hogy most felpakoljon, és elmenjen?
Dörög odakint, és a belem kirázza a nagy dörrenés, majd olyan vakító fény cikázik át az égen... már hét óra környékén lehet, de még minidg világos lenne... ha nem lennének nagy felhők. De hála az óriási viharfelhőknek egész sötét van itt bent. Esőcseppek kopognak figyelmeztetően az ablakpárkányon, én meg magamban dúlok-fúlok.
Hagyom elmenni, és akkor megkönnyebbülök, mert a barátaihoz megy, és minden jó ha jó a vége...
De ha nem hagyom, mégis hogy fog viselkedni, mit fog majd csinálni egyedül, amíg én ,,dolgozok”?
Ahogy a lassú léptei eltávolodnak a bejárati ajtó felé, nem bírom ki. Lánom kell, a két szememmel, hogy elmegy, hogy kilép azon a szar ajtón, és elhúzza a csíkot, valahova jó messzire, ahol ha üvöltve keresném se találnál meg.
A sötétben kissé lassan settenkedek utána, hajam az ajromba lóg, mégsem seprem ki onnan.
Az ajtó nyílik, és látom az alakját egy kisebb villám fényénél megvillanni, ahogy áll, és kifelé néz. Na igen. Az ő szíve kétfelé húz, de nálam ez más. Hiszen nem kell senkinek sem elszámolnom azzal, hogy kivel és mit mikor csinálok. A magam ura vagyok, és ha ezt kihasználnám önzően, akkor sosem engedném el. De nem akarom megint elvágni a madárka torkát, mert szabadon szép, csivitelve, meg röppenve egyik fáról a másikra.
Becsukja maga mögött az ajtót, és én meg a falnak dőlök. Ennyi? Elosont búcsú nélkül? Ám mielőtt még eljutna az agyamig a tény, visszasiet, és szinte máris bezárja az ajtót maga mögött. Mintha félne. Sebesen hátrál az ajtótól, mintha az tehetne mindenről, mintha az lenne a gonosz sátán, és az állna csak a szabadsága útjában. És ahogy hátrál, nekemütközik, és megint megriad, akár egy őzike, kapkodja a levegőt, és nem mer hátranézni.
És most mit csináljak? Öleljem át, és vigyem be a hálóba, hogy ugyan, semmi baj nincs, csak egy kicsi eső? És hagyjam figyelmen kívül hogy el akar menni?
Vagy inkább csak forduljak meg, és hagyjam őt ott, és ne is csináljak semmit?
-Ana...
Hangosabban mondom, hiszen dörren az ég, és elmosná szavam, mint egy tollpihét. Nem fordul meg. Fél. Sóhajtok, egyik kezem a vállára teszem, majd megfordítom magam felé a lányt. Szinte megbénult a félelemtől. De ez talán csak a vihar miat..
Két kézzel markol az ingemre, és megint csak odabújik hozzám. Nekem meg ez az egész már-már rutin. Hogy vigyünk biztonságba egy kicsi riadt őzikét? Lehajolok, és az ölembe kapom a pillekönnyű lányt, majd a hálóba masírozok. A két kezemben úgy kuporodik össze, szinte összetöpörödött...
A hálóban leteszem az ágyra, majd betakarom, és kimegyek gyertyáért. Beviszem neki az égő gyeryát, leteszem a kisasztalára, majd betakarom őt, és megsimogatom a buksiját. Akárha egy apuka lennék. Majd a homlokára nyomok egy puszit, és elsutyorgom neki.
-Aludj szépen...
Kegyetlen dolog. Még magammal szemben is, hogy ilyet tegyek valakivel.. azt fogja hinni, hogy mindezt azért, mert el akart menni, de ez tévedés. Mégsem fogom az orrára kötni. Becsukom magam mögött az ajtót, és odakint is meggyújtok egy gyertyák, majd lángról cigit gyújtok be. Elvagyok, mint a kompót.
Lassan füstölök, hátradőlve és pihenve, mintha odakint nem éppen egy hatalmas háború dúlna. Az ablakok a keretekben reszketnek, ahol az ablak nyitva maradt, ott kegyetlenül zúg be az eső, és vagdossa a cúg az ajtót. Én meg haláli nyugalommal ülök, és úgy nézek előre, mint aki tévézik. Kezemben az cigi, és lassan szívom el. Halált megvető nyugalommal.
Aztán a szoba felől sikolyt hallok, és nem tudom, hogy megtámadták-e Anát, vagy csak megijedt az egyik nagy dörrenéstől, de a cigi ívben repül, én meg a kanapét átugorva rohanok a szobája felé.
Azt hiszem ennyit arról , hogy leszarom, meg apuci -lánykája kapcsolatot építek. Majd kiszakítom az ajtót, ahogy benyitok, de nem számít.
Az ágy végébe bújt, párnával, paplannal, mindennel, és körül van bástyázva. Becsukom az ablakot, mert nála még bukóra nyitva van, majd behúzom a redőnyt, és odamegyek hozzá. Leülök az ágy szélére, és megölelem. Ahogy villámlik, a csuklómon meglátom a karkötőt, amit nekem adott. Fáj.. mindenem. Ringatom kicsit, hogy megnyugodjon, majd behozok neki egy nyugtatót, és beadom nei. Aztán visszafektetem, és kimegyek a szobából.
Újabb cigire gyújtok rá, és élvezem, ahogy a most kicsit mentolos füst körbelengi a szobát, majd utána iszok fél üveg vodkát. Más már nem igen van. Aztán elvágom magam a kanapén, és nem figyelek a háló felé. Kicsit lazítani kellene a kapcsolaton, mert ha nem, akkor véres lesz a vége... mindenféle értelemben.
Nem megyek be, nem leszek jaj de védelmező, sőt, kimegyek a konyhába, és egy teát főzök magamnak, majd vissza a kanapéra, és a gyertya fényénél a fegyvereimet szedem elő, és azokat kezdem szétszerelni majd egyesével megpucolgatom, és összeszerelem. Majd elnyúlok, és aludni próbálok. Várom a felmentő reggeli napfényt.


1. 2. 3. <<4.oldal>> 5. 6. 7. 8. 9. 10. ... 13

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).