Sötétben remekül tájékozódok, hát még esõben! Nincs olyan ember, aki ki tudna cselezni. Biztos léptekkel megyek a bõrönd felé, amit eldugtam, és közben élvezem, hogy talán utoljára bújik hozzám Ana. Görcsösen markolász engem, bújik, és remeg mint egy nyárfalevél.
Szegénykém tisztára össze van törve, nem csak kint, de bent is. Kintrõl látom a sérüléseit, a zúzódásokat, a kötéseket, amiket még én csináltam, és nem igen érdekel, hogyha orvos látja, mit fog mondani a varrásra. A benti vágásokat meg érzem.
Könyörög, hogy ne haragudjak rá, de én nem szólok. Ha újra reményt csepegtetek a szívébe, hogy nem haragszom, hogy az egészet már el is felejtettem, akkor ninc smár rá biztosítékom, hogy nem jön utánam. Zokog, és minden második szava szinte könyörgés..
Acélból van a szívem, de nem ennyire. Érzem, ahogy döngetik, és be akarnak oda törni, én meg rettegve remegek egy sarokba... Akarom hogy belépjen, és mégsem.
Mondja, hogy szeret, pedig még soha, soha nem mondta nekem személyesen. Szívtelennek érzem magam, egy gonosz dögnek... Így esedezik nekem, és én meg magasról teszek rá... Nem szép tõlem.
Mégis dróthálózom a szívem, ezer lakattal lezárom, és némán megyek vele, nem szólok. Ha mondanék bármit is, biztos, hogy elpattanna a húr, s nem lenne erõm elengedni.
Odaérünk végre a bõröndhöz, és kicsit megkönnyebbülök. Olyan, mintha egy szirén csábítaa a tengerbe, és csak azért nem tudok menni, mert az hajó orrához vagyok kötözve. Amúgy fejvesztve rohannék. És pont ezért okoz fájdalmat. Legszivesebben darabokra szedném magam, és odahajigálnám magam a szirénhez. De ez nem megoldás.
Leteszem, és még most sem fejezi be a bocsánatkérést. Elindul a bõröndje felé, de bicegve, és el is vágódik. Odamegyek, és segítek neki felállni, még mindig szótlanul. Õ meg odafordul hozzám, sé arcom simogatja.
Az utolsó szavai akár egy buzogány, úgy döngetik az akaraterõm. Már alig tartja valami, és éppen ezért engedem meg magamnak, hogy két kezemmel a derekát átöleljem, és szorosan, nagyon szorosam magamhoz öleljem. Mintha csak õ tudna megmenteni ebben az örvényben.
Megcsókolom. Vad fájdalommal van teli a csókom, s õ dühhel viszonozza, én meg végigsimítok rajta, mintegy ellenõrizve, hogy mindene megvan-e. Húzom magamhoz, mintha magamba akarnám préselni...
Nem akarom hogy ennek vége legyen. Az esõ megszûnik kicsit esni, és a kinti zajok is lassan halkulnak, mintha egy üvegbúrában lennénk. Csak mi ketten, és ahogy csókolom... Felizzik a tûz, ontja magából a lángokat, és felemészteni készül...
Zihálva engedem el, és õt nézem, miközben õ újra sírni kezd, és megint csak bocsánatot kér... ha tudná, hogy nem haragszom rá, hogy én sem akarom hogy elmenjen, hogy õrülten...
Hogy mi?
Hogy õrülten fogom õt hiányolni.
Úgy könyörög hozzám, hogy vigyem õt magamhoz vissza, de felszisszem, mert úgy néz ki, hogy az oldala is fáj. Aggódva simítok végig a hátán, nem érzem, hogy el lenne ott bármi is törve. De nem tudhatom ezt biztosra, ezt mégiscsak egy szakértõnek kellene megmondania.
Felkapom az ölembe, immár remélhetõleg utoljára, félájultan, remegve, zokogva, félve, összetörve...
A hét elején semmi baja sem volt. És nem is lett volna, ha nem viszem el.
Ez a tudat ad erõt nekem, hogy a barátainak szállása felé induljak vele, mert nincs ehhez jogom. Csak azokat van jogom bántani, akikért fizetnek, vagy hasznom származik belõle.
Abban a hitben, hogy hazafelé viszem magunkat, bújik, csókolgat, ölel engem, azonban ahogy közeledünk a szállásuk felé, és meghalljuk a barátait beszélgetni, felkapja a fejét.
Nem nézek rá, nem akarom látni a csalódott arcát, a megbántott szemeit, hogy nem oda viszem õt, ahova akarja.
A kicsi szíve zakatolni kezd, és én egyre csak szorítom, mert valahogy nem tetszik az ötlet, hogy egy csomó kis ficsúr kezébe adjam õt. Nem tudnának rá vigyázni. És mégis.. Tudom, hogy tudja, hova viszem. Nem nézek rá.
Ezért kezével fogja az arcom, és maga felé fordítja.
-Ezek... Ezek õk.
Halkan mondja, kicsit vádolva, mégsem szólok semmit.
- Most még sietve elvihetsz innen, és veled maradok ma még, és ki tudja holnap hogy válunk el...
Megcsókolom, hogy ne mondjon mr több szívfájdító ábrándot. Hát itt a vég. Szenvedéllyel telve csókolom, és ahogy viszonozza, érzéseket zúdít rám. Eddig sem volt könnyû.
Bár õ tényleg úgy gondolta, hogy majd kísérgetem, és majd elválásunk után néha összeröffenünk egy teára.
A csókból õ szakad ki elõször, ahogy közelítenek a hangok, és a hozzá tartozó alakok is. Szerintem látták, hoyg jövünk, sé lejöttek. A bõröndjét leteszem, a lány még nem.
Odaérnek. Illetve, elõször egy fiú, és elõször némi fájdalom hasít belém, és felébred a védelmezõ ösztön, hogy ami az enyém, azt megvédjem, de elfojtom, és eltaposom. Csitt.
A barátaira nézek, Anára nem. Méregetem, hogy mennyire lehetnek megbízhatóak azok, akikre bízom õt.
Ana aztán elõadja, hogy hogyan mentettem meg õt az elrablójától, és majdnem, de csak majdnem elmosolyodok.
- Igen most mentettem meg, így kérlek vigyázzatok rá.-csatlakozok a meséhez.
Nem teszem hozzá, hogy mennyire is vigyázzanak rá, hiszen olyan mint egy kincs... egy törékeny madárka. Ha a barátai, tudniuk kell.
Leteszem a lányt, és õ a kezeimet a sajátjával kulcsolja össze. Egy csávó a cuccokat felveszi, és elindul velük befelé.
Megköszönik, hogy ezt az értékes lányt megmentettem. Cha...Ha tudnák az igazságot, vajon mit tennének? Engem hibáztatnának? Hiszen velem volt, én tartoztam érte felelõsséggel.
-Nincs mit.
Megszorítom utoljára a kicsi kezét, majd ellépek tõle. Talán káprázat, talán csak valami álom, én meg biccentettem. Köszönés képpen vagy elköszönésbõl... Nem tudom, de nézem, ahogy a cingár fickó felkapja a lányt, és irigylek kissé.
Az én madárkám elrepül.
Nézem egy ideig, majd amikor kérdeznek tõle valamit, sarkonfordulok, és hogy mindenféle érzést a hátam mögött hagyjak, futok. Akár egy üldözött.
Be is válik, kisvártatva lehagyom a gondolataimat is, és csak futok, mint aki eszét vesztette. Csak arra gondolok, hogy az embereket kikerüljem, és semmi másra.
Jobb láb, bal lább, jobb, bal... hopp-hop-hop-hop-hop....
Vége.
Hazaérve megint elfog a fura érzés. Jól bánnak vele? Vigyáznak rá? Eszik rendesen? Vagy megint csak az ágyon gubbaszt, és les? Rumot ragadok, és a lassuló esõben kiülök a teraszra. Amint rendesen kapok levegõt a futás után, elszívok pár szál cigit. Aztán bemegyek, és letusolok, majd végre száraz ruhát öltök. Nézem a törülközõm, nincs aki most felkapja és kivigye teregetni.
A hálóba is benézek. Úgy õgyelgek a házban, mint egy hazajáró lélek. Egyik helyiségbõl ki, másikba be. Õdöngök csak, és nem találom a helyem.
Életemben elõször veszek be altatót, és nem sokára el is alszok, a hálóban, az ágyon, amit az õ illata leng körbe.
Reggel kelek fel. Erõs szervezetem van, és gyors anyagcserém, elég gyorsan kihevertem az altatót, talán több kellett volna. Hét óra van. Elszívok egy cigit odakint, rumot iszogatva.
Aztán úgy döntök, hogy csak megnézem, hogy van, és hogy jól bánnak-e vele. Ebbõl még baj nem lehet.
Sétálok, út közben az árusokat nézem, és a portékát. Itt-ott veszek is valamit, de amúgy semmire sincs szükségem.Csak levegõre. Mintha valaki fojtogatna, fulladok, és sehol sincs maradásom. Menni, bárhová, csak el onnan, ahol éppen vagyok.
Az apartmanokhoz érek. A nap már elég magasan jár, de nincs kedvem megnézni, hogy hány óra lehet.
Ekkor feljebb az egyik teraszon elõbukkan õ. Egy fa alá lépek, és a lomboktól õ nem láthat engem, én viszont õt nagyonis.
Azt hiszem, megérezhette, hogy nézem, mert a szeme felcsillan, és körbenéz, hogy vajon merre is van a lottós, ahol nyerte a sokmilliót, de mivel senkit sem látott, újra elkomorult. Sosem, illetve nem emlékszem, hogy láttam-e valaha ilyen összetörtnek. Fényevesztett szemei úgy csillogtak. Akárcsak az összetört pohár vagy üveg, amit földhöz vágtam. Fáradtan, és mint aki nem érti, mit is keres itt.
Sírva fakad. Az elsõ ösztönös mozdulatom az lenne, hogy megimogatom, vigasztalom, de semmi. Messze van, és nem tehetem. Ha tudja, hogy nem haragszok rá, utánamjönne.
Egy óráig nézem, ahogy kint áll a bakonon, majd valaki bemehetett hozzá, mert hátrafordul, és eltûnik a szobában. Én meg ellépek, és egy közeli piacon veszek szemöldököt, szakállat, bajuszt, orrot, és néhány mûsebet, aztán egy kis padon átszerkesztem magam. Az új szemöldököt felragasztom, az orrot és a szakállakat, majd a sebet az arcomra teszem, és a hajam felktöm lófarokba magason, kontaktlencsét veszek, amitõl barna lesz a szemem, aztán másik ruhát is veszek. Kirakodó munkásnak öltözve ülök le az apartmannal szemben, egy üveg rummal, újsággal, és egy szendviccsel.
Nem hasonlítok magamra. Még a saját anyám ha lenne sem ismerne fel. Sõt egyik cinkosom sem. Most kinézek negyven-negyvenöt közötti részeg pasasnak, és otthontalannak, koszos lényem és ruhám elriasztja az embereket. Hajam sem látszik a sapkától, ami a fejemen van.
Azt hiszem, egy hiba van csak a történetben. Ha Ana a közelembe érne, megérezné a parfümömet, és akkor vége a mesének. Hiába a külsõ, egy hetedik érzést nem lehet elfojtani.
De õ egész nap nem dugja ki az orrát.
Olyan hat óra felé, amikor már úgy döntök, hogy ma már nem látom, felbukkan a kis csoport, és Anával együtt a part felé mennek.
Olyan lett a lány, mint egy porcelánbaba. Arca álarc, szeme élettelenül csillog, és csak megy. Zombi.
Felállok, hangosat csámcsogok a szendvicsbõl, és iszok a rumból. Tényleg. A piaszag biztos elnyomja majd az illatom. A zsebembe gyömöszkélem a cuccokat, és elindulok a part mentén, hogy lássam õket, de mintha más felé tartanék. Kicsit dülöngélek, és a szembejövõkre bömbölök. Mélyebb hangom van így, és némi akcentust is adagolok belé, hogy az anyanyelvem ütközzön ki.
Néznek, de nem érdekel. A nõk után megfordulok, és mocskos megjegyzést fûzök kinézetükhöz, aki megnéz, arra bunkón ás sértõn szólok. Ráébredek, hogy tetszik, és értem, miért jó azoknak, akik így járnak-kelnek.
Iszok, ordítok, és bunkó vagyok. Néha kancsítok, dülöngélek, vagy idõnként elõkapom a megviselt szendvicsem, és beleeszek. De amúgy halló és látótávolságon kívül vagyok, szóval csak én látom a kis csoportot, õk szerintem engem nem. Mivel õket nézem merõn, gyakran mindenkinek nekimegyek, és ezért idõnként belémkötnek.. Ezért néhány ájult ember is hever mögöttem.
Követem õket, amíg egy bárban le nem ülnek. De jól van a lány. Továbbmegyek, és egyenesen a házba tartok. Jól vannak, és rekordszerûen senki sem támadta meg. Megnyugtató. Talán mert sokan vannak.
Bent levetkõzök, és másodpercek alatt Hyou lesz belõlem. Beállok a zuhany alá, és össze-vvisza váltogatom a víz hõfokát. Nem tudom eldönteni hogy fázok-e vagy melegem van. Lázas lehetek.
Borotválkozás után újabb pacsulizás, és cigi, rum. Azt hiszem új életstílust szereztem.
Még három nap, és elmegyek innen. Meglepve nézek az órámra. Fél kilenc? Mi a francot csináljak én addig? Nagyon sok idõm van még...
Bekapcsolom a tévét, és a híreket kezdem el nézni. Újabb cigi, újabb rum.

A teraszon ülök, és még ide is hallom, hogy pityereg. Ne álmodj királylány! Kelj fel. Ez itt a valóság, és bizony itt nem lehet sem az idõt visszatekerni, sem pedig megnyomni a zöld gombot, hogy ez semmissé legyen.
Hallom, ahogy a terasz ajtajához lép, mégsem fordulok meg, jobb ez hosszútávon így.
Azt hiszem, van egy képességem, amit kezdek imádni. Ha valamit elhitetek magammal, akkor azt kész tényként kezelem.
Most, hogy úgy vélem, hosszútávon így lesz mind a kettõnknek jobb... Most nem fáj.
Talán jobb is, hogy nem avatkozok én ebbe, és hogy hagyom ezt. Eltávozunk egymás életébõl, és kész.
Hallom, ahogy a hálóban motoszkál, és akkor is tudnám, hogy mit csinál, ha be lenne dugaszolva a fülem. Senki sem bír ki engem, és azt hiszem ez után a lecke után jobb is. Olyan valaki kell nekem, aki nincs. Nem lehet.
Hallom, hogy lassú léptekkel indul az ajtó felé, szipog. Még mindig nyugodtan ülök a széken, és nem mozdulok. Sõt, lassú mozdulattal szívok a cigibe, és iszok a rumból. Hogy miért remeg megint a kezem? Mert sokat ittam. Faszom! Nem tudom.
Jaj, dehogynem tudom... Csak nem látom be.
Az ajtó becsukódik, és végleg csend borul a házra. Most valahogy olyan lett a ház, mint én. Sötét, üres, csendes, és elhagyatott. Siralomház. Temetõ...
Esõ kezd el pötyörészni, nekem meg elsõ gondolatom az, hogy vajon van-e ernyõje.
-Wááááááá!
Kiáltok magamra, mert már ez egy berögzõdéssé vált. Mindig pátyolgatom és babusgatom... Közben meg nekem kellene felnõtten viselkedni. De nem tudok. Elborítja az eszem valami homályos valami, és úgy érzem, hogy mindjárt kifacsaja a koponyámból az agyam.
A szívem is félrekalapál, mintha egy fontos részt elvittek volna belõle, és most csak féloldalasan kalimpál, bénán és szárnyaszegetten...
Elhajítom az üveget, és élvezem a csörrenést, amivel szétdurran a földön, a loccsanást.
Aztán bedurrogok a házba, és nem értem magam. Miért hisztizek, miért durcáskodok, ha ezt akartam? Tessék, elment.
Furcsa ez a csend. Nem érzem a másik jelenlétét a hálóból, nem kell arra gondolnom már, hogy alszik-e vagy csak kuksol az ágyon.
Hiányérzetem támad. Rá kell jönnöm, hogy bizony eléggé vonzódom ahhoz a kicsi szõke lányhoz, és hiányzik az a nagy üveggolyó szeme... A mosoly... és igen, még az is, hogyha rémülten néz rám. Akkor legalább itt van, hogy nézhessen. Egy levelet látok meg, és rögtön tudom, hogy nekem szól. Felkapom, és feloltom a villanyt, hogy el tudjam olvasni.

 Még életemben nem voltam ennyire szerelmes senki, mint most beléd, de a tudat hogy elrontottam ezt az estét, amit nekem szerveztél, mosta te madárkád, haldoklik, mert a farkast megbántotta. Úgy érzem a szívem, kettéhasad mikor az ajtót, becsaptad.
Megbízom benned mindenek ellenére, hiszen a szívembe belevésted a neved és az egész lényed a tudatomba.
Szeretlek, nem tagadom, tényleg szívembõl kérek bocsánatot. Nem akartalak megbántani.
Jobb lesz, ha elmegyek… örökre… ki tudja, lehet addigra a föld alatt, leszek, mikor újra látlak.
 Tiszta szívbõl Szeretlek

Az övtáskámhoz lépek, és elõveszem onnan a kis névjegykártyát. Tudom, hol fogom megtalálni. De akarom én ezt? Egy nap... Ez még elég soknak tûnik, nem?
Nem sokára ernyõvel a kezemben lépek ki az ajtón, és igencsak sietõsen lépkedek. Nem húzom fel, minek, ha elázok, legalább megnyugszok.
Ahogy az utcára érek, gondolkozok, vajon merre mehetett. Haza? Barátaihoz? Egyáltalán... Én hova mennék, ha õ lennék?
Megkérdezek pár embert, de azok csak a vállukat vonogatják. Lassan teljesen elázok, a hajamról is csöpög a víz, mintha zuhany alatt állnék.
Aztán egy ember végre meg tudja mondani, hogy merre látott egy szõke utazótáskás síró lányt, és elindulok arra, úgy futva, mintha csak valaki élete forogna kockán.
Mert nyugtalan vagyok. Mindig meg szoktam érezni, ha baj készül, és most is érzem. Szemem még az esõben is kutatva néz körbe, nem túl nehéz észrevenni Anát. Nekem már nem. Bárhol felismerném.
Ekkor az út közepén egy utazóládát látok meg. Megállok, és máris tudom, hogy az övé. De ha itthagyta, akkor biztos bajban van...
A ládát felkapom, és ez útszéli bokorba hajítom, hogy ne találják meg, majd rohanok tovább, bár kicsit lasabban, hogy minden kis ház közötti rést megnézhessek.
Végül egy sikítást hallok. Anáét. Ezer közül felismerném, metr már hallottam õt így sikítani.
Úgy fordulok meg, hogy néhány járókelõre óriási zuhanyt fröccsentek, így hiába is voltak ernyõ alatt. Sprint.
Nem sokára befordulok, és két ház közötti kicsi utcácskán két nagy böhöm alakot látok, és egy reszketõ kicsi vékonyat. Nincs fény, de mégis tudom, hogy õ az. Egyszerûen tudom, érzem.
Megint úgy fékezek, farolva, hogy egy csomó vizet fröccsintek szét, és nekilódulok. Futás közben kést rántok, és tigrisugrással vetõdök az egyikükre, aki szemmel láthatóan éppen az én kis madárkámat fosztotta tollaitól- vagy hogy kevésbé legyek költõi, a ruháitól. Elõször csak jól megkéselem, majd úgy nézek hátra, mintha megõrültem volna. A másik pali nyilván le akart lécelni az én tulajdonommal, mert igencsak hátrál.
-Engedd el...
Csak szemtelenül vigyorog rám, és egy kést tart Ana nyakához. Felállok. Nem vagyok kicsi alkat, és elég hatásos lehettem, mert látom, hogy kicsit megremegett a támadó keze. Ez nekem elég.
Lassan lépek felé, és hiába is néz rám, mintha tényleg meg akarná ölni a lányt. Elõbb lenne õ halott. Mikor eléjük érek, még mindig komoly vagyok. Ana vállát megragadom, és egy hirtelen rántással kihúzom õt a fickó kezei közül, majd magam mögé húzom. Nem nézem, hogy jól van-e, ráérek én arra...
Végre, van akin a dühöm kitomboljam!
Olyan izgalom fog el, mint az elsõ ágyjelenetem elõtt. Kuncogok sötéten, és mivel a sötét fickó idegesen körbenéz, hogy merre szökhet, tudom, hogy fél. De kihasználom a nézelõdését, és rávetem magam. Nem kímélem, ütöm, vágom, rúgom, szorítom, harapom ahol csak érem, vad csatakiáltással.
-Baszd meg!
Kiáltom, és végre elcsitulok. Szeretem hallani a nyüszítést, amit egy ember halálfélelmében produkál. Nem akarom megölni. Csak...
Benyomom az orrát, megszabadítom pár fogától, majd a kezét csavarom hátra, az ujjait törögetem el, és a térdét rúgom hátra, hogy hátborzongató reccsenéssel több darabra törjön, aztán megint csak a fejét agyabugyálom, hogy egy életre hülye maradjon, gyógyíthatatlanul.
-Nem férsz a gatyóba? Megoldjuk. Csinálok helyet!
Búgom neki, majd kést ragadok, jelezve, nem vicceltem. Felvinnyog, és nyekereg. Kuncogok. Mivel a slicce már le volt húzva, lévén tényleg megerõszakolni kívánta a számomra ledrágább madárkát, egyszerûen csak kikapom a becseit, és odanyomom a kést.
A félelem szaga ott terjeng a levegõben. Nem szólok, hiszen a családfáját fenyegetõ veszély elvonja a figyelmét. Nyüszít, gurgulázik saját nyálában, és bár most nem mer moccanni sem, látom, hogy szivesen fetrengene. Megadom neki ezt a kérést.
Egy villámgyors mozdulat, és a kincsei szépen kifordulnak a nadrágból, elválva a gazdájuktól, aki most üvöltve fetreng. Hogy változtassak ezen, letépek valamennyit a felsõjébõl, és a szájába tömöm. Hogy megfullad? Nem izgat. Guggolok felette, és az arcát nézem. Örülhet, hogy nyelvét is nem vágtam ki.
Az Uramteremtõnek nevezett Valaki, akit a homo sapiens nevû faj egy személyben bálványnak, bûnbaknak és alibinek használ, folytatja a kínzását odaát. Átadom a stafétát. Vagy a pokolbéli sátán.
-Belédtörölném most a kezem, de nem akarok még mocskosabb lenni...
Suttogom neki, végre nyugodtan, hiszen elégtételt vettem mindenért, amivel az ég súlytott mostanság. Felállok.
Kicsit még megrugdosom, majd otthagyom a sárban, és a saját vérében hemperegni.
Megfordulok, és Anához sietek, szorosan magamhoz húzom, és úgy ölelem, olyan szorosan, mint talán még soha. Nem mondok semmit, mert most nincs kedvem elviccelni hogy ,,lám nélkülem mi lesz vele”, de érzelegni sem szoktam, hát csak szótlan ölelem, majd megfogom a két kezemmel az arcát, nem törõdve a vérrel, és magam felé fordítom.
Szegény már megint halálra rémült... Bár mindkettõkrõl csöpög a vér, és az ernyõ valahol pár kilóméterrel arrébb, nem érdekel, nyugodt vagyok. Már majdnem boldog.
-Gyere,menjünk vissza.
És õ nem ellenkezik, csak szorongatja a bal karom, és úgy indulunk el zuhogó esõben, sötétben, de megint együtt a házhoz.