Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Hentai)

1. 2. <<3.oldal>> 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. ... 13

Laurent2010. 08. 07. 19:20:13#6657
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának



Reggel korán kelek. Borotválkozok, és zuhanyzok, meg mindenféle pacsulit hintek magamra... Elvégre orvoshoz megyek. Nem én, csak kísérek. Ha Ana tudná, hogy kórházban utoljára születésemkor voltam! Vigyorgok a tükörbe, és figyelem, hogy megtelt élettel az egész lényem.
Fekete selyem inget húzok magamra, rövidujjút, és egy fehér vászon nadrágot. Hajam most szétengedem, és a nyaklánncot is felcsapom, majd szépen zsebre vágok minden fontosat, dugi fegyverek, és kész is. Bekapok még egy kis reggelit, amit a panziióban kapok, és voala. Indulásra kész.
Sétálva megyek Anáék felé, már nem tévedhetek el, hiszen nagyszerű a memóriám, és pillanatok alatt odaérek hozzájuk. Órát nézek, és van még egy percem. Elmosolyodok, és kivárom, csak akkor csöngetek.
Odabent halk motoszkálást hallok, és nem sokára nyílik az ajtó, és Ana jelenik meg. Egyedül,amiért külön hálás vagyok. Karjaim közé zárom, és köszönésképpen megcsókolom. Aztán megfordul, és követem a tekintetét. Az ablakban az anyukája áll és mosolyog. Szerintem ő az egyetlen, aki mindnt tud. Mert mindenütt ott van. Biccentek felé, majd ujjaimat Anaé köré fonom, és elindulunk. Mesélek még neki az eszkimók életéről kicsit, bár inkább csak azért, hogy ezt a furcsa csendet megtörjem, mert körülöttünk milliónyi kimondatlan szó örvénylik körülöttünk. Helyettük inkább mást mesélek.
Megérkezünk. Hatalmas fehér épület. Furcsa, orrfacsaró szag terjeng mindenütt, és minden fontos ember fehér köpenyben mászkál. Irritáló hely, nem is értem, hogy lehet egy ember ide bezárva, hogy egyáltalán van olyan valaki, aki egy évben többször is eljön ide. Hátborzongató hely. A recepcióhoz megyünk, és Ana szól, én csak állok mellette, és kifürkészhetetlen arccal állok ott. Mi a fenét is keresek itt?
Aztán megint megyünk, hosszú fehér folyosókon át, mindenféle emeletek között a... MI? A NŐGYÓGYÁSZATRA? Nyelek egyet, és igyekszek nem annyira körbenézni. Azt hiszem a világ nőállománya ide sűrült. Nagy tömeg van, fülledt levegő, itt-ott pocakos emberkék mászkálnak... Na álljunk csak meg. Azok tulajdonképpen nők... Rosszul leszek.
Ana leül, én csak állok, félő, ha leülök, akkor hagyom, hogy elkapjon a hányinger. Minden légzőszervemet irritálja ez a klórszag, és ez a temérdek fertőtlenítő.. Ez a város baktériumtenyészete, hiába.
-Hagara!
Ana feláll, és bizonytalan mosollyal az arcán, de eltökélten megfog engem, és behúz maga után. Az egyik szemöldököm felszalad, de követem. Mosolygós orvos áll előttünk, hála az égnek, kicsit idősebb, nem kell félnem. Ana miatt, természetesen. Aki most egy asztalra fekszik fel, és felhúzza a pólóját. Te jó isten, mikor lett ennek ekkora hasa? Nem sértésképpen, csak... remélem, hogy csak túl sok mogyorót evett, és... Közelebb lépek, hogy megnézzem. Nos, ez határozottam nem löttyedt, és puha pocak... Nagyon rossz érzés kerít hatalmába. Itt egy összeesküvés folyik.
-Ez az a dolog, amiről tegnap beszéltem neked, hogy ma szeretném megmutatni.
Mosolyog Ana, és hagyja, hogy valami izét nyomjon a hasára a doki, és... A következő pillanatban felvillan a monitor, és én határozottan szédülök.
Nyugalom, nem kell pánikolni. Csak nyugodj meg, Hyou! Biztos van erre valami logikus magyarázat. Öö... hogy is van az a méhecskével meg a virággal?
Dermedten nézem a képernyőt, és nem szólok egy szót sem. Hallom, hogy az orvos kérdez valamit Anától, talán hogy én vagyok-e az apa, de csak homályosan, valami másik térből hallom az ő beszélgetésüket.
Mintha a szemeim a képernyőre ragasztották volna. Az ott egy gyerek. Aki az enyém. Meg Anaé. Egy közös baba. Az a méhecskés sztori kell ide...
Úristen...
APA LESZEK!
Mindez két teljes percet vett igénybe, a füleim mintha bedugultak volna. Megszorítottam Ana kezét, mert szólni képtelen voltam, és ezernyi érzés rohamozott meg engem. Nem tudtamelfordítani a tekintetem, sem elmozdulni, mondani valamit... agyilag azt hiszem, visszafejlődtem egy öt éves szintjére.
-Gratulálok! Kisfiú.
Fordul velem egyet a szoba, és érzem, ahogy Ana lágyan megszorítja a kezem. Talán bátorít. Vagy csak választ szeretne. Most már értem, miért nem mondta el, hogy mi volt ez az egész. Minden kocka a helyére áll, és szépen egy kép lesz belőle. Az autó, a papa, meg... az egész.
Mindent értek, és azt kívánom, bár átmenne rajtam egy vonat. Én hülye! Hiszen még fiatal a lány, és máris leányanya lesz! Én barom...
Végre rá tudok nézni Anára. Kétségbeesetten néz rám, talán nem érti, hogy mi tombol bennem. Vagy nem látja. Persze, hiszen porcelán arcom tökéletesen nyugodt, és közömbös, csupán szemeim vannak tágra nyílva, szívem dübörög, és mintha minden mozogna ebben a szobában... A számban furcsa fémes íz van... Rá kell jönnöm, hogy kissé elharaptam a nyelvem.
Nehezen, és lassan a szám egyik sarka felhúzódik, egy mosolyfélébe. Kicsit vonakodva, mert nem is tudom, mit kezdjek én ezzel. Nem tudom, mi az a család. Vagy mit kellene most csinálnom. Kivel beszélhetnék? Megsimogatom vontatottan az én madárkám arcát, és mitha megnyugodna picit.

Nem tudom, hogy kerültünk ki az orvostól. Egyszercsak kint voltunk, és mentünk valamerre. Csend volt, vagy nem emlékszem, hogy szóltam volna. Ana nyugtalanul lépkedett mellettem. Megfogtam a kezét, jéghideg volt. Haza felé vettük az irányt.
Amikor az utcájukba értem, végre meg tudtam szólalni. Igaz, egész úton győzködtem magam, hogy ez jó ötlet... A hangom remegett, és rekedt volt, elcsuklott minden második hosszú szónál.
-Ana... Én... Időt kérek, hogy átgondoljam. Nem megyek sehová, csak... Idő kell.
A házuk elé értünk. Úgy szorította a kezem, mintha nem akarna elengedni, szemében félelem. Elmosolyodtam, végre, és megsimogattam. Aztán adtam neki egy puha csókot, és a hasára siklott a kezem.
Egy gyerek. Úristen...
Azt hiszem, bekísértem őt a házba, nem tudom, talán anyja nyitott ajtót nekünk, mosolyogva búcsúztam el, majd megcsókoltam utoljára az én kicsikémet, és sarkon fordulva eltűntem onnan. Valami parkot találtam, és ott bóklásztam ösze-vissza... A lábaim vittek, én csak hagytam.
Én sosem voltam családban. Nem tudom, ilyenkor vagy ez után mit kellene tennem. Az én apám állandóan vert ha látott. Én nem ezt akarom. Azt szeretném, hogyha nekem van gyerekem, hogy minden olyat megkapjon, ami nekem nem volt. Amit én sosem kaptam meg. Szeretetet. Családot. Múltat. Gyerekkort. Mindent. Születésnapra tortát, és karácsonyra ajándékot, boldog nagybácsit, aki baseballra tanítja, és nagyit, ak sütit süt neki.
Egy padon ültem már akkor, és két kezembe temettem az arcomat. Iszonyú felelősség, aggódás, és örökös féltés... S köztünk egy soha el nem törölhető kapocs.
Azon kaptam magam, hogy a könnyeim törlöm lefelé. A parkban szülők tologattak kocsit, gügyögtek a gyereknek, egy apró sivalkodó csöppség totyogott másfelé, és itt-ott elbotlott bizonytalan lépteivel. Kerestem, hogy mi mutatja, hogy jó apa leszek. Hogy nem olyan, mint az enyém.
És lassan a kétségbeesés ködén, meg a rémület felhőin át a remény apró sugara ragyogott át. Ana ott lesz. Mindig itt lesz mellettem, és ez az apróság egy olyan örök kötél lesz közöttünk, amit soha senki sem tud majd eltörölni. Nem lehet elrejteni, vagy letagadni, mert ott lesz.
Csak kérdés, hogy Én hogy illek majd ebbe az idilli családi képbe. Mit kellene tennem? Vagy lehet, hogy nem is vagyok apának való, mert akkor valami ösztön már élne bennem. De most csak azt érzem, hogy mennem kell, vissza Anához, és megmondani neki, hogy... Hogy mi? Hogy az első fára felakasztom magam? Vagy inkább fulladtam volna meg a magzatvízbe?
Az arcom dörzsölöm, és meglepődök, ahogy az órára nézek. Délután van, és már négy óra is elmúlt. Talán hallgatnom kellene magamra, és nem gondolkodni. Csak felesleges fejfájás.
A vállam felett átdobom a kérdéseimet, bár erősen csimpaszkodnak még belém, és indulok visszafelé.

Becsöngetek, és Mrs Hagara nyit ajtót, kérdő pillantással. Határozottan mondom.
-Anát keresem.
Néhány pillanattal később a szobájába lépek, és ő meglepetten néz rám. Tehát nem számított arra, hogy visszajövök. Pedig sosem szoktam megfutamodni semmi elől. És ezt akármelyik lyuk bizonyítja rajtam. Leülök vele szemben az ágyra, ahol ült, megfogom a kezét, és a szemébe nézek. Sóhajtok.
-Ana. Sosem volt igazi családom. Nem tudom, milyen egy jó apa. Mert az enyém biztos nem jó példa. Én nem szeretek senkinek sem csalódást okozni, meg kell értened, de ebben a pillanatban lövésem sincs, hogy mit kellene mondanom, vagy csinálnom. Csak azt tudom, hogy te fontos vagy nekem, és a világ összes sötét alakja sem állhat közénk. Szeretlek. És ezen semmi sem változtat. Ahogy azon sem, amilyen vagyok, és ahonnan jöttem.
-Én eddig egy teljesen másik világban éltem. Ott nőttem fel, és csak azt ismerem. Nekem idegen a család, a szeretet, és az ilyesmi. Nekem sosem volt karácsonyom, vagy születésnapi bulim. Nem volt gyerekkorom. Barátaim se. Érted? Én nem tudok megfelelni csak odalent, az én világomban. Én ebben a világban nem tudok mit csinálni! És nem akarok a babánkon kísérletezni, hogy beválnék-e. El sem tudod képzelni, hogy ez milyen ismeretlen nekem. Mintha egy 65-öst adnék a kezedbe, és bedobnálak az én világom kellős közepébe.
Nyelek egyet, és behunyom a szemem, hogy lenyugodjak. Megint sóhajtok, és kezemmel újra az arcom dörszölöm végig. Ana meg olyan megértően, már-már nyugodtan néz rám. Vagy csak az én feldúltságomban érzem úgy, hogy ő olyan nyugodt, mint egy több száz éves fa Megszorítja a kezem. Én meg megcsókolom, kétségbeesetten, és ebbe az egyetlen biztos szálba kapaszodok. A szerelembe. A világom összedőlt, amit eddig bizonyosnak vettem, kérdéses lett. Egy senkinek éreztem magam, és nem tudtam, hogy mit csináljak most.


Laurent2010. 08. 07. 16:35:05#6653
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


A szobában egy kicsi madár sír, szipog, és kezdem azt hinni, hogy tényleg van valami baj. Nem értem, hogy mi lehet ekkora probléma, azt hittem, örülni fog nekem, de így belegondolva talán csak rosszabb mert ezzel most már sokkal erősebbre húztam kettőnk között a szálakat, és nehezebb lesz elmenni. Bár nem tudom még, hogy hogy is lesz az egész.
- Csak olyan hiheteten, hogy itt vagy, ez olyan mint egy álom számomra, hiszen azért könyörögtem minden nap és este hogy bárcsak láthatnálak, és most itt vagy és hihetetlen.
Beharapom a számat, és inkább nem szólok semmit sem. Igen. Hihetetéen, hogy itt vagyok. A hátára gördül, és könnyes szemeivel engem néz. Megcsókolom puhán, hogy érezze, igen is itt vagyok, húsból és vérből. Csak higgye el.
Felém fordul aztán, és a mellkasomon játszik ujjaival, én meg átölelem, és a hátát simogatom lassú mozdulatokkal, mintegy ösztökélve, hogy csak pihenjen.
- Hiányoztál  nekem, de nagyon.
Mondja, s nyomatékosításul megölel, cirógat, és már megint csak végigborzongok, de visszafogom magam. Mégiscsak a sülei bármikor benyithatnak, és azt fogják gondolni, csak ,,azért” jöttem, megdöntöm a lányt, és továbbállok. Nem. Ha csak ez kellene, akkor ott volt millió más lány az utaim során. Ezt Ana is tudja. Remélem...
-Azért is jöttem fel, mert tudom, hogy ha valakit megismerek legyen az egy jó barát, vagy te , mindig elrabolja tőlem, hogy kifaggassa és ilyenkor undok velem, meg minden, ilyenkor el vagyok felejtve. Tudom, hogy hozzám jöttél, de apám nem nemsokára úgyis utánad fog jönni, bár ki tudja mivel ráztad le.
- Hozzád jöttem nem a szüleidhez.
Mondom neki csendben, miután a problémát megértettem, és szépen letörlöm a könnyeit, ahogy négy hónapja. Istenem, mennyire ismerős mozdulatok, és mennyire tudtak hiányozni nekem!
- Olyan szinten nem szeretem apámat, mikor mindenkit kivallat. Ha egész nap itt lennél, reggel elvenne tőlem, mint egy játékot és csak este kapnám vissza. Ilyen szinten gyűlölöm és az is csak félig igaz, hogy venni akarnak nekem autót, pedig tudják, hogy nekem nem kell egy darabig.
Hallgatok, és próbálom megérteni, hogy már megint melyik kanyarban maradtam le. Azért nem kell egy darabig, mert még nincs jogosítványa? Vagy tényleg van valami baj, és esetleg pszichológiai okok miatt nem lehet? Áá.. Gyűlölöm ezt a tudatlanságot, de ha megtudom, nem fogom belőle kierőszakolni a választ.
De legalább együtt vagyunk, és nincs itt senki. Főleg olyasmi nincs itt, ami megint azt a kényelmetlen érzést váltaná ki belőlem.
-Ha most elrabolnál, szó nélkül elmennék veled.
Elmosolyodok, és az orrára pisszentek egyek. A mosolyomon az ő vékony kis ujjacskája siklik végig, és istenem, már megint kezd elborulni az agyam... Lehet Ana szándékosan csinálja ezt velem... Az ujjára egy kósza puszit adok, és nézem, ahogy szépen mosoly folyik végig rajta. Annyira bájos így.
-Holnap remélem eljössz velem az orvoshoz, reggel 10-re megyek így negyed 10-kor indulok el itthonról, hogy odaérjek gyalog.
A mosoly eltűnik az arcomról, de ezt Ana nem látja, mert szorosan magamhoz ölelem. Istenem, utálom, hogy nem tudom mi a baja. Nyugalomra intem magam és másra gondolok, persze most megint más miatt kell magam lenyugtatni. Annyira hiányzott nekem ez a lány, hogy nem tudok vele betelni, tényleg csábító ötlet, hogy elraboljam.
-Itt leszek érted negyed 10-re ne aggódj, inkább hadd aggódjak én, hogy mi bajod lehet és mi az amit nem mondasz el , és majd csak holnap tudok meg.
Dörmögöm, és összevonom a szemöldököm. Az ölembe bújt Anát lágyan ringatni kezdem, és töprengek, vajon az illem meddig engedi, hogy itt legyek?
-Ne aggódj, ezt nem nevezném bajnak.
Súgja, de valamiért nem tudok neki hinni. Az apuci drága már az elsők között kérdezte, hogy tudok-e róla. Aztán nem vezethet miatta, és orvoshoz megy... Valami itt nem stimmel. Valami fizikai betegség? Netán rákos? Vagy epilepszia? Vagy mi a fene? Nem tudom a titok nyitját, és igyekszek keveset gondolni rá, mert a fejem fog csak tőle fájni, és feleslegesen leszek mogorva.
Inkább ölelem az én madaramat, aki némi csend után megint egy világot megrengető problémával áll elő.
-Gondolkoztam és nemtudom, hogy szólítsalak, ha elvileg a barátom vagy a kicsimre nemtudom, hogy reagáltál anno, lehet nem tetszett de ha szeretnéd a neveden szólítalak
Elmosolyodok, hiszen magunk között vagyunk, és visszadörmögöm neki, hogy boldog legyen.
-Nyugodtan szólíts kicsimnek, mert jólesik ezt tőled hallanom, de csak neked.
Sóajtva ernyed végre a kezemben, és az eddig görcsös összehúzódás végre felenged. Ekkr nyílik az ajtó, és belép a tisztelt papa. Minden érzés eltűnik az arcomról, hiszen nem tudom, hogy fogadja, hogy a lánya szobájában vagyok, és itt ölelgetem az ölemben. Mielőtt bármit is mindana, Ana megszólal.
-Hagyd most békén őt, hozzám jött nem hozzád.
-Kisasszony tudd, hogy beszélsz velem.
Ana újra azokat a könnyeket kezdi hullatni, én pedig, gőzöm sincs miért, valamiért egy jól irányított rúgással a Holdra küldeném a kedves papát. Talán csak féltékenység, hogy eddig ő lehetett a lánnyal, én meg nem, hogy így bánik vele... Hogy sír az én kicsikém...
-Apa könyörgöm. Cak egyszer kérlek meg arra hogy hagyj magunkra erre tessék ezt kapom.
Megszorítom kicsit Anát, hogy csak nyugodjon meg, és én is szólok.
-Uram, kérem.
Mélyen nézek a mási kszemébe, aki becsukja a száját, és az ajtót maga mögött. Ana hozzámbújik, és én meg szépen törökülésben ülök fel az ágyra, az ölembe húzom Anát, és lágyan ringatózni kezdek.
Anával estig beszélgetünk még halkan, bár ő félig bóbiskol néha, hagyom. Az én bölcsőmben senki sem zavarja, eltüntetem őt a világ mindent látó szemei elől, és csak ő van itt, meg én. Furcsa ez a nyugalom, ez a csend... Azt hiszem, megtaláltam a nyugtalan énem azt a felét, ami képes őt lecsillapítani. Puszikkal halmozom el, simogatom, ringatom, és igyekszek semmire sem gondolni. Mesélek neki még azokról a tengeri csodákról, amiket külföldön láttam, a keleti hangszerekről, az ausztrál állatokról, az Amazonaszról, és a dzsungelről, hogy miket láttam ott... Kifogyhatatlanul és végenincs mesét mesélek, s ha bármit is kérdez, azonnal válaszolok rá.
-Hyou. Őszintén... Volt ott valaki, akivel lefeküdtél?
Pottyan az ölembe a törökországi mesémnél, ahol a hastáncosokról mesélek neki. Felvonom a szemöldököm, és az álla alá nyúlok, hogy rámnézzen.
-Ana. Visszajöttem volna, ha van olyan nő, aki le tud kötni?
Kék szemei megcsillannak, és elmosolyodik. Azt hiszem, legalábbis remélem, hogy más nem nyomasztja. Elmondom neki, hogy a török nők nél csak a szemük látszik ki. Olyan ruhákat hordanak, mert a férjük igen féltékeny. És mondom neki, hogy majd én is veszek neki egy olyat, mert az én Anámat csak ne nézze senki sem, mert kifilézem.
Estig mondom neki, és mosollyal az ajkain alszik el végül. Lágyan fektetem le, betakargatom, és puszit hintek az arcára. Egy kis üzenetet firkantok még neki, hogyha felfekl, ne ijedjen meg, hogy csak álmodott, és hogy elmentem, ne haragudjon:
Ana, reggel negyed 10-re itt leszek!
H.
Azzal kimegyek a szobából, hiszen messzemenően jól tudok osonni, és a nappaliba lépek. Az apuka még mindig ott ül, és olvas. Megköszörülöm a torkom, hiszen csendben jöttem le, nem biztos, hogy hallotta, lejöttem. Mr. Hagara felnéz, és meglepetten szalad fel a szemöldöke. Azt hiszem, meglepődött.
-Ana elaludt. Én mennék. Nem akarok zavarni, későre jár már.
-Várj, fiam!
Megfordulok, és ránézek, látom, az anyja is kijön a konyhából, valószínűleg hogy a papát felügyelje.
-Az előbb..
-Uram. Nem fogok elnézést kérni, hiszen négy hónap után végre láttam Anát, és meg kell értenie, hogy nem önhöz vagy a feleségéhez jöttem. Minden bizonnyal nagyon jól beszéglettünk, de már megbocsásson, ön akkor sem szőke, és nem hívják Anának. Valamint, elnézését kérem, de nem vagyok önbe szerelmes.
Azt hiszem, kicsit keményebben szóltam, de hát... Egyrészt engem ne tanítgassanak, nekem ők senkik, másrészt meg ha egy kicsit azzal akarok lenni, akivel akarok..
-Tehát szerelmes vagy a lányomba?
Nem szólok egy szót sem, csak feljebb emelem a fejem, hogy az arcomat jobban lássa. Sötét szemeim szinte égnek, szám összeszorítva. Megfordulok, az anyukának megköszönöm a sütit és a vendéglátást, majd távozok. Felnézek a sötét ablakra, ahol Ana alszik, és elmosolyodok. Igen, szerelmes vagyok.
 
Visszamegyek a panzióba, aludni, hogy fel tudjak majd kelni, és Anáért menni...


Laurent2010. 08. 06. 23:22:27#6618
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának




Mr Hagara tényleg nem kekeckedik, és nem is használ olcsó közhelyeket, hanem egyenesen megmondja a véleményét. Igazán értékelni tudom.
-Nos a részmunkaidős állás nem megoldás, neked egy főállású munka kéne, hiszen fiatal vagy ki tudja , hogy akarsz e majd családot.
Ana közben átöltözve leül mellém, én meg átölelem a derekát. Újra a kedves apukára nézek, és a lehető legpontosabban igyekszek neki válaszolni.
-Azért csak részmunkaidő, mert Anán kívül eddig senki sem tudott két hónapnál tovább lekötni. Nem szeretem a határokat és a zárt köröket. A ebben a munkában az a jó, hogy az emberek problémáit segítek megoldani. Ezért kapok sok pénzt. Ha nincs probléma, nincs munka. De tudja, a mai világban már mindennel van valami gáz.
Megértő bólogatást kapok válaszul, aztán kér, hogy magamról meséljek kicsit, ám mielőtt mondhatnék bármit is, hoz még magának inni.
-Nem tudom, merre születtem. Apám csak később keresett fel engem, amikor totyogós voltam, és elvitt magával. Tehetősebb lévén taníttatott, és így lettem célövésben már középiskolás koromban világbajnok. Halála után meg átvettem a helyét egy kis csoportban, akikkel dolgozott, segítettek beilleszkedni, de úgy véltem, hogy egyedül többre megyek, és osztozkodni sem kell. Belátom, nem éppen felebaráti dolog, de ha úgy méregetnek engem, mintha minden pillanatban inkább lelőnének...
Vállat vontam, és a férfi arcát lestem. Szempárbajt folytattunk kicsit, és egyre jobban tetszett, hogy nem mutat érzelmeket. Igazi rejtély, hogy lehet ilyen ember Ana apja. Az említett lány pedig közben kicsit pilledten dől nekem. Picit rámosolygok, de már jön is a következő kérdés. Tisztára, mintha egy vallatáson lennék.
-Miért nevezed a lányomat madárkának, tudtommal nem tollas a háta, de hogy sokat csürpög az tuti, anyja lánya.
-Nos, mert olyan, mint egy madár. Nem szabad kalitkába zárni, mert olyan, mintha elvágnánk a torkát, és elvárnánk, hogy énekeljen. De gondoskodással és szeretettel gyönyörű dalospacsirta lesz belőle...
Megsimogatom a buksiját, és látom, hogy a szemében mindent értő fény csillog. Igen. Ezt most csak ő érti. Kétértelműen fogalmazok, szóval úgy értse mindenki, ahogy akarja. Nem érdekel. Nem a szüleihez jöttem.
-Örülök, hogy ízlik a sütemény, de szólj ha éhes vagy mert nemrég lett kész az ebéd.
Udvariasan elutasítom az ebédet, hiszen az én madarammal ettünk már, persze ezt nem fogom mindenki orrára kötni. Mrs Hagara kimegy, és már csak hárman maradunk.Érdekes, kicsit úgy érzem, hogy engem és a papát őriznek valamitől. Nem igen hagynak kettesben. Ez érdekes.
-Nos fiam, mégse hívhatlak így esetleg a nevedet is elárulod nekem vagy , felőlem lehetsz névtelen is.
-Uram, az én nevem... Hyou. Szólítson Hyounak.
Látom, meglepi, hogy nem a szokás szerinti teljes névvel mutatkoztam be, de... A lányának sem mondtam meg a nevem. A figyelmem ekkor újra a lányra irányul, mert a feje elnehezül, én pedig finoman megcsókolom, és szépen vízszintesbe helyezem. Csak pihenjen. Egy ideig a fejét simogatom, és nem érdekel, hogy ki néz minket. Az orrom alatt mosolygok.
-Figyelj mi lenne ha az udvarra mennénk ki ott legalább az asszony nem szól rám, hogy megint miért dohányzom.
-Rendben menjünk.
Felállunk, megsimogatom még Anát, hogy csak pihenjen, és a teraszról az udvara megyünk. Takaros kis udvar, látszik, hogy rendben van tartva. Megállunk, én előveszem a kis tárcámat, és egy szép fehér szálat veszek elő.
-Dohányzol?
-Igen. Már jó pár éve. Kicsit megnyugszom tőle. Nyugodt tevékenység.
Bólint, és fellobban az ngyújtóm lángja felizzik a szál vége. Elégedetten sóhajtom ki a füstöt. Hallom, hogy odabent mozognak, de mivel Ana anyjával van bent, remélem, nem lesz gond.
-Vannak testvéreid?
-Igen, van két öcsém, de velük nem tartom a kapcsolatot, családi okok miatt.
-Értem, és családalapításról mi a véleményed, menyasszonyod van mert ha igen tudod hogy két vasat nem tarthatsz egyszerre a tűzben, vagy a lányom vagy a másik illető.
-Nincsen menyasszonyom és a lányát szeretem, lehet hogy nem látszik rajtam, de beleszerettem ezért is jöttem ide, hogy kicsit vele legyek.
Kíváncsi vagyok, mivel rukkol még elő, és ezért válaszolok türelemmel. Azt hiszem, gyanakszik, de legalább nem akar lelőni. Tudom, hogy sok kérdése lehet, de ahgy nézem, Ana felment. Nos, elszívom a szálat és felmegyek. De azért vicces. Nem értem, hogy miből gondolja mindenki, hogy nekem százával dőlnek a nők. Aláírom, világjárás közben mind szépen eldőlt, mégis... egyik sem kellett. Elpuhultam. A kérdésekre szépen válaszolok, bár úgy tűnik, csak nem akar vége szakadni. Mrs Hagara is kijön teregetni, és akaratlanul is az Olasz napok jutnak eszembe. Az én madaram csinálta ezt folyton.
-Jogosítványod van fiam?
Zöttyen az újabb kérdés álmaim közé, én meg szemrebbenés nélkül válaszolok, és újra ránézek.
-Igen van, de most nincs autóm jelen helyzetben.
-Tervezzük, hogy veszünk egyet Ana-nak de az még egy kis idő.
Felvonom a szemöldököm.
-Nem mintha beleszólhatnék a nevelési vagy tartási módszerekbe. De biztos, hogy biztonságos Anának egy autó?
Valami csillant az apa szemében, nem tudom, nem láttam, mert kifújta a füstöt, és homályos volt, de mintha valami átsuhant volna a fejében. Elnyomom a csikket, és újra a férfire nézek.
-Uram. Higyje el, szivesen játszanék még kérdezz-feleleket, de tényleg nem ezért jöttem. Ha megbocsájt...
Biccentek, és sarkon fordulva a szabad hátamat mutatva a szülőknek besétálok. Az első kukába hajítom az eloltott csikket, és Ana keresésére indulok. Nem sokára, pár ajtó nyitás után meg is találom őt a szobájában, az ágyon.
-Ana.
Mondom, és becsukom az ajtót magam mögött. Leülök mellé az ágyra, és elfog az aggodalom. Vajon miért ilyen szomorú? Megsimogatom, és egy puszit nyomok a fejére.
-Miért sír az én madaram?


Laurent2010. 08. 06. 21:56:34#6615
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Szépen félreteszem a cipőimet, mert annak ellenére, hogy otthonomban nem szoktam ilyet, TV-t azért még nézek, és tudom a szokásokat ilyen házak felé. Meg egyszerűen csak lemásolom a mások mozdulatait, és minden el van intézve. Felegyenesedek, és két kék szempárba ütközök.
-Ez a fiatalember ma már egyszer keresett téged.
-Sejtettem, hogy meg fog itt keresni anya. Szeretném bemutatni a barátomat, akivel a nyaralásom alatt ismerkedtem meg az elrablásom után, és ő tényleg vigyázott rám, és most jött el meglátogatni engem.
Na jó. Ez már nekem nevetséges. Tényleg vigyáztam rá? Na igen. Csak egy varrott seb a karján, némi lelki trauma, és ksdobálás, meg kődobálás, lövöldözés, verés, majdnem tényleg erőszakolás... Igen, rémlik, hogy vigyáztam rá. De nem vágok semmilyen arcot, inkább csak hallgatok, és igyekszek értelmes képet vágni. Lehet hogy ennek ellenére olyan lehetek, mint aki savat ivott.
- Valóban, hát, ha nagyon vigyázott a kislányomra annak csak örülni tudok, köszönöm szépen, süteményt kérsz, jaj ne haragudj, ugye tegezhetlek?
-Hát perszehogy...-mondom, bár igazából iszonyatosan meglepett. Ilyen helyzetekben behúzok egyet a másiknak,és el van intézve a kényelmetlenség. De így...
-Ajánlom anyám süteményét addig úgyse fog békén hagyni, míg meg nem kóstolod.
Annyira... családiasak! Meghittség, és megszokott kis poénok, amiben nem szerepelnek a ,,lellőlek” meg az ,,elteszlek láb alól” címszavak. Nekem annyira idegen, nem is tudom, mit kellene mondanom, vagy tennem. Hallgatás, beleeggyezés, és amíg nem szólok, nem árulom el magam. Nem? Igazam van, igaz?
-Na akkor hadd lássam azt a fickót, akibe beleesett a lányom, mint egy vak ló.
A nappaliba lépünk közben, és a fotelban ülő személy szépen feláll. Miért nem érdekesebb az újságja, most komolyan!
-Apa, kérlek! - odajön hozzám Ana, és ez kicsit megnyugtat- Lehetnél kedvesebb is vele.
Ahogy odabújik, kicsit lekorholom magam. Úgy mennék innen, mintha félnék. Csak irritáló a hely, ismeretlen, és kényelmetlen. Sosem volt otthonom, és ez furcsa, félelmet keltő nekem. Nem tudom, mikor vicc és mikor nem, mi a szokás, mit kell tennem, egyáltalán... Minden izmom ugrásra kész, mintha egy puskagolyó elől kellene elugranom. Csak ezt nem látom.
-Apjuk, legyél kedvesebb.-mondja az anyuka...
-Na azért mégse engedhetek be a házamba jött ment embereket, nincs igazam, nos fiam hogy találkoztatok?
- Apa, fejezd be de, most!
-Jólvanna, bogárkám, de tud arról?
Az egyik szemöldököm felliftezik, mert mintha lemaradtam volna egy körrel... Bár négy hónapot is kihagytam, és látom, hogy ez igen nagy hátrány errefelé, remélem, hogy nem sokára fényt derítek erre a rejtélyre is. Kész ideg leszek, mire hazamegyek. Valakit leütök, megszúrkálok, és eltűnök a francba.
- Nem, és nem is fogja megtudni, ha rajtam múlik, de ha rajtad, akkor miért nem mondod el az egész világnak.
Oké, itt már tényleg nem stimmel semmi sem. Az lehet az, amit a lány az orvosnál akar mutatni? Netán valami fontos csontja eltörött, és azt mutatja meg, hogy mit tettem vele? Lehet azért ilyen az apja. Megértem.
-Apa. Ne bosszantsd fel a lányod, kérlek, inkább legyél kedves a lányunk barátjához.
Majdnem elmosolyodom, de csak majdnem. Ez valami vicc. Kedves? Ne, csak azt ne. inkább szópárbajt, hajigáljon, vagy ilyesmi, cask kedves ne legyen, mert elrohanok!
-Rendben, bocsánat, kérlek, gyere, beljebb.
Elfojtok egy sóhajt, és az én kis madárkámmal az oldalamon besétálunk a nappaliba. Mintha egy oroszlán barlangba mentem volna önként és dalolva. Tudtam, hogy nem kellett volna. A hideg kiráz ettől a helytől. Csak feszengek.
-Nos remélem nagykorú, vagy már.
Majd valahonnan sört vesz elő, én pedig megnyugszok. Pia, és szarkazmus. Legalább kicsit otthonosabb.
-Apa az istenért!-korhol Ana, és ő is iszik valami édes illatú itókát.
-Érdeklődni szabad, nem?
A papa egyre szimpatikusabb nekem. Azt hiszem bírni fogom. Nyugodt arccal néz a lányára, és úgy tűnik, ő is csak védené amit illetve akit szeret. Meg kellesz majd győznöm, hogy egy oldalon állunk.
-Azt szabad, na de ne így!
Nem értem, hogy Ana végülis miért válaszol helyettem. Most döbbenek rá, hogy alig mondtam valamit. Kukának néznek, és puhánynak. Hyou! Ébresztő! A szerelem elvitte a maradék józan eszem. Nem hiszem el, meghülyültem, vagy mi a fasz van!
-24 éves vagyok.
Én is nyugodtan mondom, rezzenéstelen arccal, és egy pillanatra találkozik a tekintetem a kedves papáéval.
-Remek akkor, tessék.
Dob egy doboz sört, és én én ösztönösen elkapom a felém röppenő tárgyat. Aztán tudatosul bennem, hogy talán kicsit feltűnő voltam.
-Micsoda reflexek, tanulhatnál tőle bogaram.
Erre egy apró mosolyt engedek meg magamnak, ami abból áll, hogy a szám sarka felszalad picit. Igen, de Ana nem éppen egy kunfu-nő... Nem. Őt nem tudom elképzelni ilyesmiben. Az én kis madárkámat? Ugyan.. Csak daloljon, és szárnyaljon! Ám aztán olyan kérdést kapok...
-Na és mondd csak ugye nincs priuszod, vagy ugye nem voltál börtönbe?
Megszorítom Ana kezét, mert ha most kinyitom a szám... ,,Ugyan, papi! Minden országban illegálisan tartózkodhatok, gyilkos vagyok, rabló, mellesleg még nem voltam a sitten. Én priuszos? Ugyan!” A lány visszaszorítja a kezem, tehát nem kell a kérdésre válaszolnom. Nagy szerencse, mert ha egyből válaszolok... szerintem sosem láthatom a lányt... élve. Mert látom, hogy itt máris készen lenne kifilézni.
-Apa nem várnak az újságjaid véletlenül?-papa mosolyog. Fúj, már megint ez a meleg izé...
-Még viccelni sem lehet, nem veszitek ti a vicceket.-és iszik.- Nincs megmérgezve, igyál bele nyugodtan.
Meg fogok őrülni. Ebben a házban még az is lehet, hogy mndenféle csuklyás emberek rituális szertartások keretében elégetnek engem, mert... Hát amit én műveltem Anával. Leülök egy kanapéra, és laza mozdulattal kinyitom az én itókám, és szépen iszok, legalább addig nem dumál, és megnyugszom.
Kapok egy csókot anától, és kimegy a konyhába, és ketten hallgatásba burkolózunk. Mélyen egymás szemét méricskéljük, és farkasszemezünk. Ő pislant először, és én meg minden további kifejezés nélkül ülök, és sört iszok.
Ana keze telepedik a vállamra, és veszek egy sütit.
-Felmegyek, átöltözöm, mindjárt jövök, apa addig kérlek, ne szedd szét ő, még kell nekem.
Egy párna röppen, ami elől az apuka szépen elhajol, és újra csend lesz a szobában. Én pedig úgy vélem, ez egy jó lehetőség beszélni a szülőkkel.
-A madárkát nem megenni szándékozom.-mondom nyugodtan- Lehet hogy ólálkodó farkasnak tűnök, de nem az vagyok. Amúgy meg nem voltam még sitten.
-Állás?- az apuka csak nem nyugszik
- Jól fizetett részmunkaidőben dolgozok, elég ruganyos időbeosztással.
Ana anyukája ekkor odalép az apjához, és újra csend lesz. Azt hiszem nem győztem meg. Annyi baj legyen.
-Nagyon finom a sütemény, Mrs Hagara.



Laurent2010. 08. 06. 18:50:56#6608
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának



Kis szünet után már mondja is, hogy mi történt vele, és én csak mosolyogni tudok rajta. Annyira édes, amikor mesél, csak úgy ragyog, amikor izgatott, bár most nem izgatott, másért ragyog. És én nem tudom nem azt hinni, hogy nem miattam boldog.
-Mikor hazaértem a barátaimmal, anyuék rákérdeztek a sebeimre én meg azt mondtam nekik, hogy elraboltak és megerőszakoltak, feljelentést nem tettünk mivel, nem láttam elrablómat így nem csináltunk semmit, csak bejelentettük, de az ügyet már 3 hónapja lezártak.
Felvonom a szemöldököm.
-Ejnye, nem láttad aki elrabolt? Nos, akkor felfrissíteném az emlékezetedet...
Azzal odahajolok, és egy kicsi csókot adok neki.
-Mióta elváltunk egyedül éreztem magam de nagyon, a képeket amiket rólad készítettem egy albumba beletettem. Köszönöm a fényképezőgépet. Nos a barátaim akikkel nyaralni voltam, ők csak annyit tudnak, hogy megerőszakoltak és ennyi. -felvonom a szemöldököm. Elég hirtelen véget vetett a mesélésnek, lefogadom, hogy a legfontosabbat nem mondja el.-De van még egy dolog, amit majd holnap szeretnék az orvosnál megmutatni, de félek, hogy ha akkor megtudod örökre elhagysz, így nemtudom, hogy most mondjam el, vagy várjak vele.
Nem bízik bennem, bár lehet én sem bíznék, főleg amikor em tudom, hogy ez a nyugalom, ami bennem van, végleges-e, vagy csak átmeneti. Minden esetre nem akarom erőltetni, az ő dolga, hogy mikor osztja meg velem. Aztán egy nyakláncot vesz elő, és odanyújtja, majd amikor elvenném, ezt mondja:
-Utólag is boldog szülinapot Baisotei KisHyou.
Nem értettem, miért hajol közel, de így utólag nagyon hálás voltam, hogy ilyen közel hajolt. Leblokkoltam, hiszen egy ember van, aki rajtam kívül eddig a nevem ismerte, és az is félhülyére verve hever egy kórházi lakosztályban, és valószínű, hogy ebben a pillanatban egy kakadunak képzeli magát. Bár én mondtam neki, hogy merre indulhat el, nem gondoltam, hogy ennyire alapos munkát végzett... Vagy csak túl sok könnyen elérhető informáicó van rólam ott.
-A net sok mindenre való, kicsit kutakodtam utánad és a születési dátumod meg a nevedet örökre magamba véstem.
Istenem, tényleg... Születésnapom volt valamikor a múlt héten. És nekem fel sem tűnt. Bár eddis sem tűnt fel túlzottan. Odahajolok hozzá, és amikor már nem látja, egy futó mosolyt eresztek meg, és megcsókolom. A válasza nem marad el...
-Mi történt még velem? Nos csak annyi, hogy nagyon hiányoztál és sokáig magam alatt voltam, meg szerencsére szüleim támogattak, más nem nagyon, veled mi történt, merre jártál?
Újra rámnéz, és nekem már annyira hiányoztak ezek az őszinte kék szemek! Megcsókolom újra, megvárom, míg kihozzák az újonnan rendelt itókáját, és addig is igyekszek nem rám vagy rá esetleg ránk gondolni, hogy mi lesz most, inkább azzal, hogy mit is mesélhetnék neki a nagy világból. Biztos nem azt, hogy milyen pocsék nők vannak és hogy hányat öltem meg.
Az itallal a kezében függeszti rám a tekintetét, és várja, hogy meséljek. Sóhajtok, és lassan nekikezdek.
-Hát, mondhatnám, hogy a szélrózsa minden irányában jártam. A világ összes különlegességét megnéztem, kóstoltam, kipróbáltam, de valahogy nem voltak érdekesebbek, mint a munkám. A pizzai ferdetorony semmi az első akciómhoz képest. És ezzel az élménnyel nem veheti fel a versenyt sem a Himalája megmászása, sem a sörfesztivál, hastáncosok tömkelege, eszkimók vacsorája, indiánok tánca, indiaiak füszerterápiája, kínai masszázs, vagy Ausztrál dzsungel, sőt, még az Amazonas végigkenuzása is csak egy sétálgatás volt mellette.
-Voltam a Rio-i kerneválon, szívtem Kubában mindenfélét... Minden kontinensen voltam. De az Egyiptomi piramisok! Na, az már valami. Titokban beszökni nagy küzdelmek árán, és a labirintusban bolyongani.
-A spanyolok érdekesek. A franciák szenvedélyesek. Afrikaiak titokzatosak, a törökök szemérmesek, az eszkimók rettentően közvetlenek, az indiánok meg barátságosak, lévén nem vagyok sápadtarcú.
Mosolyodok el picit, és kicsit erősebben ölelem őt. Mivel megitta az innivalóját, fizetek, és indulunk hozzájuk hazafelé. Közben mesélek még neki a bejárt országok különlegességeiről, a kajákról, még a gusztustalanabbakról is, bár igyekszem rövidre fogni ezeknek az ecsetelését, mert a nyers csiga fogyasztásánál például zöldes szjnű lett az arca. Az indiai füstölőkről, az elefántokról, amikkel utaztam, az olaszokról még egy kicsit, és észre sem vettem, de már a házuk előtt álltunk.
-Hát, ittvagyunk.
Mondtam, és ránéztem. Ő mosolygott, és az ajtó felé indult. Nem akarta, hogy elmenjek. Követtem.
-Ana, szerinted jó ötlet, hogy bemegyek hozzátok? Mégis ki vagyok én? Elraboltalak, és nem is vigyáztam rád rendesen. Összetörelek. Mégis hogy mutatsz be? Én vagyok a fogorvosod, vagy netalán az elrablód? Mert lássuk be, itt most nem csak a szívek rablójáról van szó.
Próbáltam vele megértetni, hogy nem vagyok ebbe a világba való. Már csak azért sem, mert...
-Hyou. Nem lesz semmi baj.
Azzal kinyitotta Ana az ajtót, és szólt, hogy hazaért. Anyukája máris megjelent az ajtóban, mosolyogva, és a lányával kezdett el fecsegni. Én nem léptem be. Furcsa volt. Hideg markolt belém, és tudatosult bennem, hogy nekem sosem lehetett normális családom. A minimum, amit ez a lány megérdemel. Élet. Ismeretlen, és félelmetes volt nekem a benti fény és meleg, sosem tapasztalt. Családi kör... Én mindig csak az ablakon át nézhettem őket. Vacsoráznak, tévéznek, mosolyognak... És most itt volt előttem. Futni akartam, el ez elől.
De ekkor a két nő felnézett, és egyszerre néztek rám, mintha hallanák a gondolataimat. Pedig arcom mozdulatlan, kifürkészhetetlen.
-Gyere be...
 
Ezt Ana mondja, én pedig belépek egy lépéssel, és megvárom, hogy mit mond. Vajon most kije leszek én? Netán egy rég elvesztett barát?



Szerkesztve Laurent által @ 2010. 08. 06. 18:53:04


Laurent2010. 08. 02. 19:21:31#6507
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának...


Kicsit odébbcsúsztatja a kezeimet, de érzem, ahogy remeg a kezeim között. Vajon azóta már volt valakije? A nagy pocak én lennék, vagy valaki más? Ana, mondj valamit, mert meg fogok őrülni! Végre megszólal, bár a szavai kicsit fájnak, mégis...
-Sokszor szerettem volna hallani ezt a szót, főleg ott a luxus apartmanban, de ezt csak álmomban hallottam mindig tőled. Ezekszerint át kellett utaznod az egész világot, hogy erre rágyere, hogy szeretsz... Örülök hogy bevallottad nekem, ami sokat jelent, mert az én érzéseim sem változtak irántad, sőt erősödött pár hónapja.
Hallom a hangján, hogy mosolyog, mégis kesernyésen szól hozzám. Talán mégis kicsit elkéstem. Nem tudom, hogy itthon kinek mit mondott, miről számolt be, vagy ha én most csak így felbukkantam náluk, mit fognak szólni. De rá kell jönnöm, hogy még az sem érdekel, hogy ez az egész nem izgat.
Ujjammal a pocakját simítom meg, és erre megint úgy bújik hozzám, mint annak idején... Végre nyugodtan mosolyoghatok. Mégsem szólok semmit, hagyom, hogy most ő beszéljen, én már eleget mondtam, azt hiszem.
- Tudod ez alatt a 4 hónap alatt velem is sokminden történt. Amikor a portás mondta, hogy jártál nálam, miért hagytál nekem ott annyi pénzt, hiszen nem volt rá szükségem, de jól esett a kis gesztus.
Meséli halkan még mindig, én pedig a fülébe súgom hebehurgya kis válaszom.
-Nem tudom. Csak azt akartam, hogy semmi sem hiányozzon. Talán kárpótolni is akartalak azokért a napokért, és a rossz pillanatokért... Vagy csak a lelkiismeretem úgy gondolta, hogy az eddigi tetteimért ezzel megnyugtathatom magam. Nem tudom. Nem néztem, mennyi pénzt adok. A pénz nem számít. Nem ad boldogságot. Csak élni lehetőséget.
Lassan fordul meg a karjaimban, és valamiért izgatottan néz rám, mintha bizonyos fokig félne is... nem tudom, mit mondana, de valamiért érzem, hogy ennek kettőnkhöz köze van. Felvonom az egyik szemöldököm. Furcsa, hogy a hajam nem lóg az arcomba, hiszen a hossza miatt összefogtam lófarokba, de legalább így egy kicsi részletet sem tudok elhalasztani a lányból.
-Amióta elváltunk senkire se tudok ránézni, senkivel sem voltam rajtad kívül azóta. Mindegy ez nem is fontos. Meddig maradsz itt, remélem sokáig, mert szeretnék veled maradni. Maradj itt velem és kezdj új életet az én oldalamon, kérlek.
A könnycseppek nagyítóként funkcionálva kihangsúlyozzák a szemét, én pedig egy pillanatig nem tudok megszólalni. Letörlöm ösztönösen a könnyeit, majd megcsókolom.
- Meglátom, hogy itt tudok e maradni eleget téve a kérésednek, de nem ígérek semmit, pedig hidd el minden vágyam, az lenne, hogy ne engedjelek el...
Tüzes, szilaj csókkal követel tőlem olyat, amit nem adhatok meg neki. Mert bár eljöttem, úgy tűnik, nem tudja elképzelni még azt az abszurd pillanatot, hogy én meg az ő családja találkozunk, és aztán szépen megkérdezik, hogy hol dolgozom, én meg rávágom, hogy hentesnél? Vagy a vágóhídon? Vagy csak egyenesen mondjam meg, hogy bérgyilkos vagyok, és ha netán valakit a családból kellene megölnöm szép pénzért, egy pillanatig sem haboznék, és a szemem sem rebbenne, ha a torkát vágnám el, vagy éppen le kellene puffantanom. Szép beszélgetés...
Elvágom a csókot, nem bírok már gondolkozni, túl sok gondolat zubog hosszú idő után a fejemben. Eddig csak zsibbadt golyó volt a nyakamon, most meg egy túltömött és zsúfolt üzlet...
-Mielőtt elfelejtem, lenne egy kérdésem, holnap orvoshoz kell mennem, elkísérsz, hogy ha nem sietsz, holnap?
- Történt valami, bántott valaki, mondd meg ki az és vége az illetőnek.
Arcom elkomolyodik, és sebeket keresve végignézek rajta, hátha a ruha alatt egy nagy kötés bújik meg, vagy kitudja... Vagy lehet csak én vonzom a bajt, és mivel én már immunis vagyok rá, hát szegény Anán verte le a sors a sok bajt..
Ám ekkor elmosolyodik, és viccelődve kicsit meglegyint. Épp időben húzom el a fejem. Hiába, a jó reflexek... Megint működésbe léptek, ahogy a lány itt van... Azt hiszem, a motorom kulcsát elvitte, és nem tudom nélküle berúgni...
- Én ezt nem bajnak nevezném, és kérlek, azért ne nyírj ki senkit..
Az ő hasa is megkordul, és lévén én már majdnem négy hónapja nem ettem semmi kiadósat, kicsit éhes vagyok én is, tehát elmosolyodok. Micsoda váratlan mozdulat.
-Van kedved velem ebédelni otthon nálunk vagy esetleg egy kis étkezdébe?
Újra a fülébe csókolok, hagyom, hogy már ne csak a nap melengessen, hanem végre valami más is odabent, és az adrenalin s végigrohanjon rajtam, végigrázva. Végigsimítok rajta, majd egy kis puszit adok neki.
-Szerintem menjünk egy kis kajáldába. Meghívlak. Meg nem tudom, anyud mit szólna, ha így beállítanék veled. Amúgy is el kell majd mesélned hogy milyen mesét faragtál a kis nyaralásodról. Nem hiszem, hogy szó szerint mesélted el. Vagy van, aki tudja az igazat? Tudod mit? Majd csak akkor mondd el, hogyha ettünk... Nézd, itt van egy kis pizzeria. Remélem, a pizzát szereted...
Azzal bekanyarodunk a hangulatos kis Itáliai étteembe, és kicsit olyan lesz az egész, mintha megint négy hónappal ezelőtt lennénk... A zene, a hangulat, az illatok...
Anára nézek, és látom, hogy az ő fejében is ez jár. Elmosolyodok, majd leülünk, és rendelek egy nagy pizzát Anával, majd szépen megtömjük a hasunkat, és ő egy limonádét, én meg egy koktélt szürcsölve végre beszélgethetünk.
- Nos, ha gondolod, majd mesélek én is neked az én kis kirándulásaimról, de előbb te mesélj. Mi minden történt veled, és miért kell kórházba mennünk? Mert bár sejtem a választ, mégis tőled hallanám... Mindent... Amit úgy érzel, hogy tudom kellene...
 
Szomjazom a hangját, a kis gondolatait, a meséjét, a lényét magát, mely most hogy mellettem van, végre megtölt engem. Felemelő érzés. Megfogom az egyik kezét, majd valamelyik országból hozott kagylókarkötőt húzok rá. Kacsintok széles mosollyal, és magam mellé húzva a padfélén, amin ülünk a vendéglőben, megölelem, és várom a meséjét.


Laurent2010. 07. 26. 08:15:07#6297
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Végre feltűnik az ajtóban. Istenem, olyan, amilyenre emlékeztem, amihez foghatót az egész bejárt világon nem látni. Üveggolyó tekintet, ami kissé pilledt, szőke tincsek mindenfelé... Úgy kalapál a szivem, mint soha életemben.
Néztem a környékén kik vannak, de csak azok voltak ott, akik a nyaraláson is. Illetve odalépett hozzájuk egy srác, de elzavarták. Hihetetlenül megnyugodtam. Senki sincs, aki a madárkámat elzárta volna előlem, mégé mindig szabad, és repül!
Búcsúzkodik, majd egyedül kiválik a kis csoportból, ami némi rosszallást vált ki belőlem, hiszen egyedül... De ekkor rámnéz. Rémület futott vonásai közé, megtorpan, és mint aki kísértetet lát, elsápad. Én próba képpen lazán rámosolygok, olyan kis féloldalas mosollyal, lévén én megőzöm a lazaságom.
Valahogy ösztönösen tapogatom le a környéket, talán csak Ana miatt keresem a veszélyforrást, és látom a megdöbbenést, és a lassú felismeréseket feldezni vélem, ahoyg rájönnek, én emiatt a szőkeség miatt lehetek itt.
Kicsit túl gyorsan nyugszik meg a lány, talán tényleg tudta, hogy visszajövök. Izgatottam mér végig, én meg elnyomom a csikket, majd egy kis zsebemben talál cukorkát kapok elő. Nem is tudom, hol vált ez szokásommá... S közben végigmérem megint, közelebbről. Nem sokat nőhetett, vagy semennyit, bár nem egy alapiskolás csitriről van itt szó.
Azonban vagy túl sok mogyorót evett bánatában, és ezért szedett fel pár kilót, vagy... Inkább arra nem szeretnék gondolni...Mégis, ahogy végigsimít a hasán... Fura érzésem támad, de ellibben, ahogy a lány elindul felém.
Végig nézem azt a hitetlenkedő kék szemeit, míg én derűsen, nyugodtan, és végre békésen álldogálok. Addig akarom ezt a pillanatot húzni, amíg csal lehet. Hiszen ha már a Földet beutaztam, legalább legyen némi örömem!
Odaérve lepuffan a táskája, és megölel. Tehát nem pofonnal a keblén várt engem. Istenem. Hangos sóhajjal ölelem át, és az egészét magamhoz akarom szorítani, hogy érezze, nem csak azért jöttem, hogy megint lepedő akrobatikázzunk... Meg akarom neki mondani, de nem itt... Nem most.
- Ne szoríts ilyen erősen kérlek..
Ezt suttogja, és én sietve engedek karjaimon. Talán mégiscsak igazam van. Bár tévedni igen ritkán szoktam, de akkor nagyot. Kicsit elmászik tőlem, de én nem engedem, hogy túl messzire menjen. A nyakát csókolom megint, mint régen, és megannyi emlék tolul fel bennem, amiket eddig elfojtottam.
-Hogy találtál meg?
Megint ő kérdez, én meg nem felelek, hagyom, hogy kicsit hátrébb lépjen, legalább ki tudom venni a zsebemből a kis kártyát, és felmutatom neki. Mosolyog. Olyan ejnye-bejnyésen.
-Így mindent értek. Mi járatban vagy itt? Most kit kell elintézned bajnokom? -Megmosolygom a szavait, melyek a hosszú idő után nyugtató balzsamként cseppennek tátongó sebeimre, és odasúgom neki.
-Senkit. Másvalaki miatt vagyok itt.
Lágy mosolyomat már nem láthatja, mert túl közel vagyok hozzá, s lágyan megcsókolom. Nem bírom, istenem, túl sok ez nekem. És válaszol, beenged, viszonoz.. Tehát semmi sem változott.
A sok tekintet mégis csak zavar, nem viselem túl jól. Az ő szemét nézem, csak az övét, és annyi mindent mondanék neki egyszerre, amitől egyszerre válnék sebezhetővé és emberivé, amiktől rettegek...
Legalább a kezeinket összekulcsolom, meg az övét felemelem, és egy puszit nyomok rá. Nem nagy vigaszdíj a kihagyott időért, de...
-Igazán idegesít ez a nézőközönség. Olyan hangulatromboló. Szerintem elrabollak, ha nem baj...
Susogom neki, míg csak egy pillanatra körbenézek, és amikor újra Anára pillantok, mosolyog. Ő is emlékszik, hogy ne emlékezne? Felkapom a táskáját, és a vállamon átcsapom, majd kézen fogom Anát, és elindulunk. Valahol errefelé láttam egy nagy zöld placcot a térképen, valami parkfélét. Az jó lesz.
-Hazahívsz anyudnak, hogy kicsit késel?
Mosolyogva nyúl másik kezével a zsebébe, és anyjával beszél, pár pillanat múlva le is teszi.
Addigra elérjük a parkot. Nagy napsütés révén legtöbben strandolnak, kevesen vannak itt, gyerekkel kutyával, szóval pont jókor.
-Annyi mindent kellene mesélnem neked... Nem is tudom, hogy hol kezdjem...
-Talán az elején- mosolyog rám Ana biztatóan,
-Akkor holnap is itt ülnénk. Röviden...
Megállunk, magam felé fordítom, és olyan pillantásom lehet, mint egy felajzott vadé. Követelőző, türelmetlen.
-Ana. A világot bejártam, de sehol nem találtam az én kis Olasz madárkámat. És rá kellett jönnöm, hogy az üres kalitka nem éppen célszerű. Éppen ezért jöttem. Nem hogy újra bezárjalak, csak... Megnézni az én kis pacsirtámat, hogy mire viszi.
Valahogy ott bújt a szavak között az a szó, amit úgy ki akartam mondani, ami úgy zsizsikelt a nyelvemen... De csak nem találtam rá pillanatot. Ana mosolyog, majd lassan elengedi a kezem, és elindul előre. Csak két lépést tett meg, amikor újra megszólaltam. Ezúttal rövid, lényegretörő, és határozott voltam.
-Szeretlek, Ana.
 
Megállt, és nem mozdult. Háta mögé léptem, és átkaroltam. Lökjön el, vagy püföljön, ahol ér, akkor is kimondtam, s nem lehet már megmásítani. Négy hónapig ezt akartam, míg rájöttem, ezzel már együtt kell élnem. A nyakába csókoltam, és a válaszát vártam.
 


Laurent2010. 07. 25. 17:48:15#6288
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának!


A hét többi napján már nem mentem a lány felé. Valami láthatatlan erő ugyan húzott, szinte tépett felé, így még akkor is tudtam, hogy nincs a szobájában, amikor egész nap az én kis odúmban ültem a rum és a cigim társaságában, és bár jól megértettük egymást, mégsem volt az ugyan az.
Utolsó előtti napon indultam el az ellenkező irányba, és a piacon bóklásztam, mindenféle árusok rohamoztak meg engem hogy vegyek órát, lámpát, szőnyeget, ingyombingyomot, és anyámtyúkját... nekem valahogy mégis csak egy dolgon akadt meg a szemem.
Fényképezőgép.
Megráztam a fejem, és odébbmentem, jó messzire, de vagy a tér volt kör alakú, vagy én voltam meghipnotizálva, mert valahogy vagy hatszor elmentem a délelőtt folyamán a stand előtt. És amikor meguntam, vettem egy kicsi digitális gépet, de csak olyan egyszerűt. Az egyetlen előnye talán a jó lencse és a nagy tárhelye volt.
Fél órával később már egy kis eldugott kocsmafélében ültem, egy asztalnál, velem szemben a fényképezőgép, amit vettem, és dühösen szemeztem vele.
Na, elérte hogy megvegyem, de mit csináljak vele? Netán egyem meg? Vagy kezdjek el fényképezgetni vele mindenféle jót? Vagy...
Lassan fény gyúlt rumtól nehézkes agyamban, hogy mit is kellene vele csinálnom. Először csak bekapcsoltam, és elkattintottam a gépet próbaképpen, hogy a sötét és füstös helységben mennyit látni. A kis féldecis poharam meglepően éles lett. Tehát a vakut beállítottam, és a gép lencséjét magam felé fordítottam. Sokáig hezitáltam. Mire jó ez? Úgysem lesz belőle semmi!
És a végén az én kis boxomban villant végre a vaku, és a képet visszanézve ott virítottam a gép memóriájában, máris a második képen. Hosszú, már majdnem vállig érő hajam kicsit belelógott az arcomba, de így a sötét szemek jeges villanása jobban kirajzolódott. Ajkaim komoran összeszorítva, szemöldököm kissé ráncolva. Kicsit komoly lett...
Feltápászkodtam, fizettem, és leléptem a part felé. A parton is elvillantottam a gépet egyszer, olyan bizonytalanul, mint amikor először sütöttem el a pisztolyt. Néhány szörfös a tengeren, és nagy hullámok, pancsikoló gyerekek, napozó cicababák, leégett pasik, kövér emberkék hamburgerekkel, és a vízben a menő emberkék úsztak, illetve bénáztak.
Halkan morrantam egyet, és visszamentem a házba. Ott legalább nem érzem magam hülyének.
És igazam volt. A házban legurítottam pár üveg rumot, és utána újra kézbe vettem az ördögmasinát.
Egy képet csináltam a teraszról, ahogy a kert végében a tenger látszódott, és a pálmákról, meg miről... Kicsit a lenti sarkába belelógott a rumos üveg nyaka, de nem baj.
Lepakoltam minden cuccot, és a melegre való tekintettel lezuhanyoztam, majd csak egy szál boxerban kiültem a napozószékre. A gépben még csak öt kép volt. Nem tudom, hogy így hogy fogom dugig tölteni a memóriát...
Aztán újra magam felé villantottam, és megnéztem az új képet. Vizes, és enyhén felkunkorodó éjsötét tincsek, valamivel enyhébb tekintet (mire képes a rum) és a vállamra csöppent víz csillogása.
Felmorrantam, ezúttal hangosan, és a vacakot eldobtam csak magam mellé a földre. Szart se ér. Napoztam.
De csak nem hagyott nyugodni az a gép. A lencséje mintha egy nagy fürkésző szem lett volna, és olyan frusztráló volt!
Kíváncsi lettem, hogy vajon milyen képet vághatok... A terasz üvegajtajára lestem, és a saját kissé morcos képem villant rám vissza. Meghökkentem. Már megint egy fényképezőgép miatt. Ez volt az oka annak, hogy Anát elraboltam.
Bevittem a gépet, és becsaptam a fotelba.
A napom onnantól nyugodtabban telt el. De még mindig menni akartam, és visszahozni az én kis madárkámat. Nem volt aki a házat életre keltse, és furcsán egyedül voltam. Mintha valamit elvitt volna, de nem tudtam rájönni, mi is lehet az... A napozószékben aludtam el végül. És ez volt az utolsó estém itt...

Lám, felvirradt a nap, csak éppen olyan boldogan, amilyen dühös én vagyok most... Először talán azzal kezdeném, hogy felcsörrent hajnalok hajnalán a telefon, hogy tízre itt a pénzem, és húzhatok el. Tehát felkeltem, összepakoltam, és zuhanyzás után felöltöztem, és az összes cuccomat tartalmazó hátizsákot a nappaliba vittem. Aztán telefonon rendeltem magamnak ebéd után egy gépet haza. Úgysem bírnám itt ki tovább.
Most iszok, és cigizek. Várok. Két perc múlva tíz lesz, és jgy visszagondolva nagyon is tudom, hogy hol és merre csesztem el a dolgok legtöbbjét. Szar ügy. Változtatni ezen nem tudok. A fényképezőgép megint a kezemben van. A takarító, aki az én hívásomra jelent meg, a hálóban motoszkál.
- Legyen szives! - káltok be neki, és ő megjelenik az ajtóban. - lefényképezne engem itt a fotelban?
-Természetes! - tört spanyollal válaszol, de nem érdekel, hogy nem tud ilyen nyelven. A kezébe nyomom a gépet, és leülök. Lazán teszem a jobb bokám a bal combomra, hátradőlök, és egy féloldalas mosolyt húzok elő valahonnan. Villan a gép, és a következő percben már nézem is, hogy mit alkotott. Megköszönöm, a nő visszavonul, én meg elteszem a gépem.
Tíz óra, és csöngetnek. A takarító a cuccaival ajtót nyit, és távozik, helyébe egy vékony, vigyorgós, idétlen ruhás emberke lép be, szájában szivar, de merem állítani, hogy a szivar vastagabb, mint a combja...
Udvarias formák röpdösnek felőle, én meg igyekszek a lehető legkevesebbet beszélni. Nem is kell sok erőfeszítést tennem, elég hamar hozzámvágja a pénzt az aktatáskában, és majdnem szó szerint kituszkol az ajtón. Én meg nem akadékoskodok.
Nagyot sóhajtok, ahogy a pénzzel a kezemben, vállamon a cuccaimmal kiléptem végre az ajtón. Megkönnyebbültem, de nem egészen.
Nagy levegőt veszek, és úgy indulok el reményeim szerint utoljára a porta felé.
Cuccaimat lent hagyom, bizonyítva, hogy nem kelll nekem semmi, csak egy szobában szeretnék hagyni valamit a hugomnak.
Belépek Ana szobájába. Nincs bent, a portás szerint a partra mehettek, mert mindenféle úszógumi meg törülköző volt náluk, tehát még jó is. Az égiek is ezt akarják. Furcsa... Mindenütt az ő ruhái, az ő illata, már-már hajlok arra is, hogy megvárjam őt, de leteszek róla. Inkább nem.
Egy papírt veszek elő, és firkantok pár sort az én hosszúkás és szálkás betűimmel.
 
Ana!
A madár kirepült, és szabadon szállhat. Ne keresd a kalitkát, mert ha a Sors úgy akarja, akkor találkozunk még. Ne add fel az álmaid!
H.
 
Aztán az ágya melletti szekrénykére teszem a levélkét, meg egy kis kötet pénzt. Lehet nincs rá szüksége, de... így érzem jónak. Aztán a gépet újra előveszem. A fürdőszobába sohanok, és az ottani tükörben begyakorolom a szívélyes mosolyt. A gépet felemeltem, és a lencsébe nézek, még egyszer, utoljára. Látni vélem a lencsében megvillani Ana kék szemét, és az együtt töltött hét lepereg előttem, minden jó és rossz, a mozdulatok, szavak, pillantások... Minden. Aztán eszembe jut, ahogy a karjaim között aludt a viharban... elmosolyodok, és villan a gép is.
Még egyszer végignézem a képeket. Csak pár kép van benne: Egy kettő a bárban, egy parti kép, két kép a teraszon, majd egy rólam a fotelban, és ez az utolsó. Megint én, őszintén mosolyogva, még a szemem is derűsen néz a képről, úgy tűnik, mintha boldog lennék...
Leteszem a gépet a pénz és a levélke mellé. Aztán távozok.
Lent a portán megmondom, hogy Anának majd mondja meg, hogy itt járt a bátyja, és távozok.
Beülök egy vendéglőbe, lenyomok a torkomon pár falatot. Nem tudok nyelni. Furcsán összeszorul a torkom, mintha valaki fojtogatna, és olyan fájdalom mászkál bennem...
Ki tudja, hogy van a lány. Nem is kérdeztem a portástól. Talán már mosolyog a barátaival. Biztonságban. Vagy megint leégett a napon. Biztos sok új sebet szerzett, vagy éppen ahogy én eltűntem, az övéi is lassan eltűnnek.
Ott hagyom a majdnem teli tányéromat, és fizetés nélkül távozok. A reptéren a leghamarbb induló repülőre veszek egy jegyet, és felszállok rá. Megyek Párizsba. Felejteni. Muszáj. El kell vonnom a figyelmemet erről a nyaralásról, mert különben sosem fogok tudni rendesen dolgozni.
***
Csak négy hónap telt el, nekem mégis egy évmilliónak tűnik. A fojtogató érzés nem tűnt el, és a fájdalom sem szűnt meg soha egészen. Pedig a Mindenható rá a tanúm, hogy mindent megpróbáltam.
Voltam Hollandiában, és a parki tulipánokat számoltam. És arra gondoltam, hogy az én madárkám mennyire hasonlít ezekre a kis törékeny virágokra.
Egyimpomban a sivatag homokján jártam, mint egy fakír, mezítláb. Az égő homokon, tűző napon. Egy szál gatyában. És időnként a lángoló távolban látni véltem pár szőke tincsek lebbenni, vagy kék szempárt villanni...
Aztán Törökországban kerestem olyan nőt, aki segíthetett volna felejteni. De ahogy levették a kendőt, vagy ahogy egy ágy közelébe értünk, minden lelkesedésem elszállt. Azt hiszem, abba az országba nem fogok eghamar visszamenni, mert három nő meggyilkolásáért még mindig keresnek.
Görögben egy napot voltam csak. Megmásztam az Olümposzt, és ott dühöngtem. Joggal száműztek az országból. Szóval egy újabb pötty a földgolyón, ahova illegálisan léphetek majd csak be.
Indiába repültem onnan, és életemben először kicsit a kajába fojtottam bánatom. Igaz, még mindig nem tudtam rendesen enni, és az ízeket sem éreztem... De nagyon távol voltam Tőle. A masszírozás meg ezernyi füstölő sem segített nekem. Menekültem.
Kínában elszörnyedtem. Egy csomó fekete, illetve a szivárvány minden színére festett hajú nő rohangált. Ferde szeműek, sötétek, kicsi tömzsikék. Az egyetlet pozitívumuk, a prospektus szerint a kis meditációs kertjeik voltak. Nos, én megcáfolom. Azokban a kertekben rohadt csend van, és nyugalom, tehát minden pillanat tele volt olyan érzéssel, mint ott a tengerparti apartmanban, amikor a kis madárkám libbent egyik szobából a másikba.
Japánban is cask pár napig bírtam, mert mindenütt fényképezős kínaiak voltak, és a fényképezőgép nem volt egy túl jó emlék... Mindenütt csillogás, és fények, tévé, és zene, és emberek... Túl sok volt nekem.
Utaztam Ausztráliába. Kengurukkal ugráltam versenyt, és próbáltam némi esőerdőt vinni az életembe. Rá kellett jönnöm, hogy elég nagy dzsumbuj van már benne, tehát ott a leghamarabbi hajóra szálltam, és a Csendes- óceánon átcsolnakázva Amerikába kötöttem ki.
Indiánokkal tüzeskedtem esténként, eszkimókat kerestem, Kubában erős szivarokat szívtam.
Brazíliában az Amazonason kajakoztam, hátha a fizikai munka elvonja a figyelmem.
De ahányszor kék szempárt láttam, ösztönösen vártam bennük a félelmet, vagy a sebzettséget. A szőke tincsekhez elvártam a vékony madárka alkatot. Fényképhez Anát. Megbolondultam. Argentin táncot bámultam unottan, és ásítozva.
Visszatértem Eurázsiába. Cikáztam az országok között, mindegyik különlegességét megszemlélve, de azért kicsit gyanús lett, hogy még a hastáncosok sem tudnak belőlem semmi kiváltani. Az megint csak egy fóbia volt, hogy csak szőke és kék szeműek lehetnek. Amikor meg az egyik parókája leesett, és kiderült, hogy mind csak parókás, kontaktlencsés bohóc, tűntem.

Röviden, az egész világot majdnem bejártam, és semmi hatás. Semmi változás. Mintha csak tegnap szálltam volna Olaszországban repülőre. Pedig már majdnem négy és fél hónap is eltelhetett itt.
És be kellett valamit vallanom. Méghozzá olyasvalakinek, aki majdnem többezer kilóméternyire volt tőlem.
És olyan hirtelen tört rám ez a kényszer, ott, Arábia egyik csücskében, hogy felpattantam a bárban, és kisiettem a vonatállomásra.
Megérkezésem után nem sokára aztán már repülőre is ültem.
Az időeltolódás miatt kicsit megint megzavarva szálltam le a gépről, vállamon a kis szütyő a maradék pénzzel, és cuccommal, övtáskával... De itt vagyok. Az a kicsi névjegykártya, amit eddig nem vettem elő, mert nem akartam magam kínozni... de most már tudom. Már igenis, ki merem mondani. Hiába a nagy világ, az egész egy nagy fityisz! Mit ehhez Egyiptom piramisai vagy a Pizzai ferdetorony! Ehhez képest még az Amazonas is csak egy pici forrás!
Szeretem! Igenis, szeretem Anát! És ezt most ebben a pillanatban is képes lennék kikiáltani!
De hogy állítsak be hozzá ennyi idő után azzal, hogy ,,Szia Ana, szeretlek!”...?!
A reptéren állok, előttem egy kis térkép, és a kezemben lévő kis kártyát silabizálom. Úgy fél óra múlva némi segítséggel megtalálom a térképen azt az utcát, ahol Ana lakik.
A gyomrom szaltókat vet, a szívem dübörög, és az a furcsa űr, ami eddig vadul húzott ide, megszűnt létezni. Csak úgy. Itt vagyok. Alig pár kilóméterre tőle. Már-már várom, hogy valamelyik sarkon felbukkan, és meglát... Vajon milyen lesz az arca? Örül majd? Vagy félni, Sírni fog?
Azonnal menni akarok, és azonnal látni, de nem vagyok abban biztos, hogy ez még mindig kölcsönös. A térképen keresek a lány házához egy közeli panziót, és elindulok arra.
Egy szép kis szobát kaptam, egy fürdővel. Otthonos, kényelmes, és a hosszú idő után, ahogy belépek a szobába, nem az merül fel bennem, hogy hova menjek majd ez után. Hanem hogy itt vagyok – Végre!
A fürdőben lezuhanyzok. Borotválkozom, hiszen nagyon régen nem törődök már annyit magammal, mint kellene. Mindenféle pacsulit lötykölök magamra, és a már lapockáig erő hajam is kicsit lejjebb nyírom, és összefogom. Megszemlélem az Egyiptomban szerzett tetkómat a lapockámon, egy szép kis madárka...
És elnevetem magam. Arcizmaim nem szoktak ehhez, mert pár pillanat után sajognak, régen nem csináltam ilyet. Még csak nem is mosolyogtam. Minek?
Pólót rántok, és rövidnadrágot, fejemre egy siltest, övtáska, és elindulok. Dél lehet, és bár még nem ettem, nem tudnék úgyse. Ilyen közel Hozzá, szinte egy karnyújtásnyira! Nem veszthetem el a fejem. Először felmérem, hogy mi van vele. Van-e most valakije, tehát érdemes volt-e nekem idejönni, nem csak úgy rárontani.
Kezemben van a kis kártya, és úgy nézem az Ő utcájában a házakat, meg a házszámokat. Nem is látom, miféle hely ez, vagy mik vannak a kertben, egyáltalán, miféle házak vannak körülöttem, de már megszoktam, hogy sosem nézek körbe, mi van ott. Nem érdekel. Ahogy most sem.
És végre, végre megvan a kis kártyán lévő szám.
Istenem, add, hogy ne költözzenek el, vagy ilyesmi!
Becsöngetek, szívem kalimpál, a levegőt kapkodom, mintha futottam volna... Mi lesz, ha Ana nyit ki?
Léptek, majd kulcszörgés, és nyílik is az ajtó. Ejnye, ennyire nem védik az én madárkámat? Akárkinek ajtót nyitnak?
Mit számít?
Nem Ana nyit ajtót. Elsőre arra gondolok, hogy kórházban van, vagy meghalt, esetleg másvalekivel van most... Elhessentem, és köszönök.
-Jó napot. - mondja a kedves arcú hölgy, és ha jobban megnézem a vonásokat, szerintem az én madárkám anyukája lehet. Nagy a hasonlóság- Mit szeretne?
Kérdezi tőlem, és mosolyog. Istenem, itt rogyok össze, ha ez a mosoly nem olyan, mint az övé! Nyelek egyet, és mosolygok. Itt vagyok...
-Elnézést, hogy csak így zavarok... De Anát keresném. Itthon van?
Nem érdekel, anyja milyen képet vág, mit gondolhat... Őt akarom! Reménykedve lesek a nő válla felett el, hátha ott van, és éppen kiles.. amikor anyukája azt mondja:
-Iskolában van, hiszen tanítás van!
Nem török le. Csakazért sem, mert akkor ott fogom megvárni! Lám, tényleg, középiskolába jár... Megtudakolom, merre van az iskola, és elindulok arrafelé. Még utánam kiáltják, hogy nem sokára végez Ana, de én úgy teszek, mintha nem hallottam volna. Pedig hogy ne hallottam volna! Nem is tart sokba, nem sokára ott is vagyok, az iskola kapujában. Fél kettőt ver az óra.
A szívem dübörög, és hogy kicsit megnyugodjak, előkapok egy szál cigit, és rágyújtok. A hosszú úton nem tudtam elszívni, repülőn nem szabad, aztán nem is gondoltam rá... Elvette a szerelem az eszem. Ahogy beleszívok, a nikotin végigszáguld az ereimben, és kicsit megnyugszok. Elég nagy iskola előtt vagyok, tehát nem megyek be. Még elkerülnénk egymást. Inkább csak az iskola kapujához lépek, és nekidülök a vállammal, a jobb bokám keresztbe rakom, és a felesleges kezem zsebre vágom. Ilyen totál laza külsővel várom. Őt. Anát. Pedig belül olyan vagyok, mint egy pattanásig feszített íj.
Végzett diákok jönnek-mennek, és úgy megbámulnak, mintha UFO lennék. Hallom, ahogy távolabb rólam fecserésznek... Tessék, az unalmas délidőre adtam kis témát nekik, feldobtam a napjaikat. Egy fekete hajú tök laza maffia kinézetű idegen áll a suli kapujában. Talán egy híres politikus fia vana suliban, és elrabolni készül!
Majdnem újra elnevetem magam...
Aztán észbe kapok. Ilyen közel hozzá teljesen kivetkőztem magamból, eszem vesztettem, és már nem tudom, hogy hol a határ...
Felberren az iskolacsengő. Vége a tanításnak, legalábbis Anának. Ha minden igaz, pár perc, és kilép az ajtón. Felpillantok, csak hogy a kitóduló tömegen végignézzek, de nem látom őt. Ugyan, az én szemem akkor is észrevenné, ha be lenne festve a haja. Még mindig várok. Beleszívok a cigibe, és nem törődök azzal, hogy a távozók között van olyan is, aki méltatlankodva szól nekem, hogy ez egy iskola, és tilos a dohányzás.
Neked, cica!
Istenem, ha meglátom, mit fog szólni? Mit csinál? Nevetni fog? Vagy megijed tőlem? Kicsit talán megváltoztam. Hiszen nem ettem túl sokat, de annál többet mozogam. Kicsit talán nyúltam. Persze ahogy a panzióban néztem, előnyömre. Nem voltam már megvéd alkatú, inkább párducos. És a mzgásom is macskáé.
Mint most. Várom a zsákmányt, hogy kilépjen az ajtón, és én megláthassam, és karjaimba zárhassam...


Laurent2010. 07. 18. 14:13:33#6170
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


Sötétben remekül tájékozódok, hát még esőben! Nincs olyan ember, aki ki tudna cselezni. Biztos léptekkel megyek a bőrönd felé, amit eldugtam, és közben élvezem, hogy talán utoljára bújik hozzám Ana. Görcsösen markolász engem, bújik, és remeg mint egy nyárfalevél.
Szegénykém tisztára össze van törve, nem csak kint, de bent is. Kintről látom a sérüléseit, a zúzódásokat, a kötéseket, amiket még én csináltam, és nem igen érdekel, hogyha orvos látja, mit fog mondani a varrásra. A benti vágásokat meg érzem.
Könyörög, hogy ne haragudjak rá, de én nem szólok. Ha újra reményt csepegtetek a szívébe, hogy nem haragszom, hogy az egészet már el is felejtettem, akkor ninc smár rá biztosítékom, hogy nem jön utánam. Zokog, és minden második szava szinte könyörgés..
Acélból van a szívem, de nem ennyire. Érzem, ahogy döngetik, és be akarnak oda törni, én meg rettegve remegek egy sarokba... Akarom hogy belépjen, és mégsem.
Mondja, hogy szeret, pedig még soha, soha nem mondta nekem személyesen. Szívtelennek érzem magam, egy gonosz dögnek... Így esedezik nekem, és én meg magasról teszek rá... Nem szép tőlem.
Mégis dróthálózom a szívem, ezer lakattal lezárom, és némán megyek vele, nem szólok. Ha mondanék bármit is, biztos, hogy elpattanna a húr, s nem lenne erőm elengedni.
Odaérünk végre a bőröndhöz, és kicsit megkönnyebbülök. Olyan, mintha egy szirén csábítaa a tengerbe, és csak azért nem tudok menni, mert az hajó orrához vagyok kötözve. Amúgy fejvesztve rohannék. És pont ezért okoz fájdalmat. Legszivesebben darabokra szedném magam, és odahajigálnám magam a szirénhez. De ez nem megoldás.
Leteszem, és még most sem fejezi be a bocsánatkérést. Elindul a bőröndje felé, de bicegve, és el is vágódik. Odamegyek, és segítek neki felállni, még mindig szótlanul. Ő meg odafordul hozzám, sé arcom simogatja.
Az utolsó szavai akár egy buzogány, úgy döngetik az akaraterőm. Már alig tartja valami, és éppen ezért engedem meg magamnak, hogy két kezemmel a derekát átöleljem, és szorosan, nagyon szorosam magamhoz öleljem. Mintha csak ő tudna megmenteni ebben az örvényben.
Megcsókolom. Vad fájdalommal van teli a csókom, s ő dühhel viszonozza, én meg végigsimítok rajta, mintegy ellenőrizve, hogy mindene megvan-e. Húzom magamhoz, mintha magamba akarnám préselni...
Nem akarom hogy ennek vége legyen. Az eső megszűnik kicsit esni, és a kinti zajok is lassan halkulnak, mintha egy üvegbúrában lennénk. Csak mi ketten, és ahogy csókolom... Felizzik a tűz, ontja magából a lángokat, és felemészteni készül...
Zihálva engedem el, és őt nézem, miközben ő újra sírni kezd, és megint csak bocsánatot kér... ha tudná, hogy nem haragszom rá, hogy én sem akarom hogy elmenjen, hogy őrülten...
Hogy mi?
Hogy őrülten fogom őt hiányolni.
Úgy könyörög hozzám, hogy vigyem őt magamhoz vissza, de felszisszem, mert úgy néz ki, hogy az oldala is fáj. Aggódva simítok végig a hátán, nem érzem, hogy el lenne ott bármi is törve. De nem tudhatom ezt biztosra, ezt mégiscsak egy szakértőnek kellene megmondania.
Felkapom az ölembe, immár remélhetőleg utoljára, félájultan, remegve, zokogva, félve, összetörve...
A hét elején semmi baja sem volt. És nem is lett volna, ha nem viszem el.
Ez a tudat ad erőt nekem, hogy a barátainak szállása felé induljak vele, mert nincs ehhez jogom. Csak azokat van jogom bántani, akikért fizetnek, vagy hasznom származik belőle.
Abban a hitben, hogy hazafelé viszem magunkat, bújik, csókolgat, ölel engem, azonban ahogy közeledünk a szállásuk felé, és meghalljuk a barátait beszélgetni, felkapja a fejét.
Nem nézek rá, nem akarom látni a csalódott arcát, a megbántott szemeit, hogy nem oda viszem őt, ahova akarja.
A kicsi szíve zakatolni kezd, és én egyre csak szorítom, mert valahogy nem tetszik az ötlet, hogy egy csomó kis ficsúr kezébe adjam őt. Nem tudnának rá vigyázni. És mégis.. Tudom, hogy tudja, hova viszem. Nem nézek rá.
Ezért kezével fogja az arcom, és maga felé fordítja.
-Ezek... Ezek ők.
Halkan mondja, kicsit vádolva, mégsem szólok semmit.
- Most még sietve elvihetsz innen, és veled maradok ma még, és ki tudja holnap hogy válunk el...
Megcsókolom, hogy ne mondjon mr több szívfájdító ábrándot. Hát itt a vég. Szenvedéllyel telve csókolom, és ahogy viszonozza, érzéseket zúdít rám. Eddig sem volt könnyű.
Bár ő tényleg úgy gondolta, hogy majd kísérgetem, és majd elválásunk után néha összeröffenünk egy teára.
A csókból ő szakad ki először, ahogy közelítenek a hangok, és a hozzá tartozó alakok is. Szerintem látták, hoyg jövünk, sé lejöttek. A bőröndjét leteszem, a lány még nem.
Odaérnek. Illetve, először egy fiú, és először némi fájdalom hasít belém, és felébred a védelmező ösztön, hogy ami az enyém, azt megvédjem, de elfojtom, és eltaposom. Csitt.
A barátaira nézek, Anára nem. Méregetem, hogy mennyire lehetnek megbízhatóak azok, akikre bízom őt.
Ana aztán előadja, hogy hogyan mentettem meg őt az elrablójától, és majdnem, de csak majdnem elmosolyodok.
- Igen most mentettem meg, így kérlek vigyázzatok rá.-csatlakozok a meséhez.
Nem teszem hozzá, hogy mennyire is vigyázzanak rá, hiszen olyan mint egy kincs... egy törékeny madárka. Ha a barátai, tudniuk kell.
Leteszem a lányt, és ő a kezeimet a sajátjával kulcsolja össze. Egy csávó a cuccokat felveszi, és elindul velük befelé.
Megköszönik, hogy ezt az értékes lányt megmentettem. Cha...Ha tudnák az igazságot, vajon mit tennének? Engem hibáztatnának? Hiszen velem volt, én tartoztam érte felelősséggel.
-Nincs mit.
Megszorítom utoljára a kicsi kezét, majd ellépek tőle. Talán káprázat, talán csak valami álom, én meg biccentettem. Köszönés képpen vagy elköszönésből... Nem tudom, de nézem, ahogy a cingár fickó felkapja a lányt, és irigylek kissé.
Az én madárkám elrepül.
Nézem egy ideig, majd amikor kérdeznek tőle valamit, sarkonfordulok, és hogy mindenféle érzést a hátam mögött hagyjak, futok. Akár egy üldözött.
Be is válik, kisvártatva lehagyom a gondolataimat is, és csak futok, mint aki eszét vesztette. Csak arra gondolok, hogy az embereket kikerüljem, és semmi másra.
Jobb láb, bal lább, jobb, bal... hopp-hop-hop-hop-hop....
Vége.
Hazaérve megint elfog a fura érzés. Jól bánnak vele? Vigyáznak rá? Eszik rendesen? Vagy megint csak az ágyon gubbaszt, és les? Rumot ragadok, és a lassuló esőben kiülök a teraszra. Amint rendesen kapok levegőt a futás után, elszívok pár szál cigit. Aztán bemegyek, és letusolok, majd végre száraz ruhát öltök. Nézem a törülközőm, nincs aki most felkapja és kivigye teregetni.
A hálóba is benézek. Úgy őgyelgek a házban, mint egy hazajáró lélek. Egyik helyiségből ki, másikba be. Ődöngök csak, és nem találom a helyem.
Életemben először veszek be altatót, és nem sokára el is alszok, a hálóban, az ágyon, amit az ő illata leng körbe.
Reggel kelek fel. Erős szervezetem van, és gyors anyagcserém, elég gyorsan kihevertem az altatót, talán több kellett volna. Hét óra van. Elszívok egy cigit odakint, rumot iszogatva.
Aztán úgy döntök, hogy csak megnézem, hogy van, és hogy jól bánnak-e vele. Ebből még baj nem lehet.
Sétálok, út közben az árusokat nézem, és a portékát. Itt-ott veszek is valamit, de amúgy semmire sincs szükségem.Csak levegőre. Mintha valaki fojtogatna, fulladok, és sehol sincs maradásom. Menni, bárhová, csak el onnan, ahol éppen vagyok.
Az apartmanokhoz érek. A nap már elég magasan jár, de nincs kedvem megnézni, hogy hány óra lehet.
Ekkor feljebb az egyik teraszon előbukkan ő. Egy fa alá lépek, és a lomboktól ő nem láthat engem, én viszont őt nagyonis.
Azt hiszem, megérezhette, hogy nézem, mert a szeme felcsillan, és körbenéz, hogy vajon merre is van a lottós, ahol nyerte a sokmilliót, de mivel senkit sem látott, újra elkomorult. Sosem, illetve nem emlékszem, hogy láttam-e valaha ilyen összetörtnek. Fényevesztett szemei úgy csillogtak. Akárcsak az összetört pohár vagy üveg, amit földhöz vágtam. Fáradtan, és mint aki nem érti, mit is keres itt.
Sírva fakad. Az első ösztönös mozdulatom az lenne, hogy megimogatom, vigasztalom, de semmi. Messze van, és nem tehetem. Ha tudja, hogy nem haragszok rá, utánamjönne.
Egy óráig nézem, ahogy kint áll a bakonon, majd valaki bemehetett hozzá, mert hátrafordul, és eltűnik a szobában. Én meg ellépek, és egy közeli piacon veszek szemöldököt, szakállat, bajuszt, orrot, és néhány műsebet, aztán egy kis padon átszerkesztem magam. Az új szemöldököt felragasztom, az orrot és a szakállakat, majd a sebet az arcomra teszem, és a hajam felktöm lófarokba magason, kontaktlencsét veszek, amitől barna lesz a szemem, aztán másik ruhát is veszek. Kirakodó munkásnak öltözve ülök le az apartmannal szemben, egy üveg rummal, újsággal, és egy szendviccsel.
Nem hasonlítok magamra. Még a saját anyám ha lenne sem ismerne fel. Sőt egyik cinkosom sem. Most kinézek negyven-negyvenöt közötti részeg pasasnak, és otthontalannak, koszos lényem és ruhám elriasztja az embereket. Hajam sem látszik a sapkától, ami a fejemen van.
Azt hiszem, egy hiba van csak a történetben. Ha Ana a közelembe érne, megérezné a parfümömet, és akkor vége a mesének. Hiába a külső, egy hetedik érzést nem lehet elfojtani.
De ő egész nap nem dugja ki az orrát.
Olyan hat óra felé, amikor már úgy döntök, hogy ma már nem látom, felbukkan a kis csoport, és Anával együtt a part felé mennek.
Olyan lett a lány, mint egy porcelánbaba. Arca álarc, szeme élettelenül csillog, és csak megy. Zombi.
Felállok, hangosat csámcsogok a szendvicsből, és iszok a rumból. Tényleg. A piaszag biztos elnyomja majd az illatom. A zsebembe gyömöszkélem a cuccokat, és elindulok a part mentén, hogy lássam őket, de mintha más felé tartanék. Kicsit dülöngélek, és a szembejövőkre bömbölök. Mélyebb hangom van így, és némi akcentust is adagolok belé, hogy az anyanyelvem ütközzön ki.
Néznek, de nem érdekel. A nők után megfordulok, és mocskos megjegyzést fűzök kinézetükhöz, aki megnéz, arra bunkón ás sértőn szólok. Ráébredek, hogy tetszik, és értem, miért jó azoknak, akik így járnak-kelnek.
Iszok, ordítok, és bunkó vagyok. Néha kancsítok, dülöngélek, vagy időnként előkapom a megviselt szendvicsem, és beleeszek. De amúgy halló és látótávolságon kívül vagyok, szóval csak én látom a kis csoportot, ők szerintem engem nem. Mivel őket nézem merőn, gyakran mindenkinek nekimegyek, és ezért időnként belémkötnek.. Ezért néhány ájult ember is hever mögöttem.
Követem őket, amíg egy bárban le nem ülnek. De jól van a lány. Továbbmegyek, és egyenesen a házba tartok. Jól vannak, és rekordszerűen senki sem támadta meg. Megnyugtató. Talán mert sokan vannak.
Bent levetkőzök, és másodpercek alatt Hyou lesz belőlem. Beállok a zuhany alá, és össze-vvisza váltogatom a víz hőfokát. Nem tudom eldönteni hogy fázok-e vagy melegem van. Lázas lehetek.
Borotválkozás után újabb pacsulizás, és cigi, rum. Azt hiszem új életstílust szereztem.
Még három nap, és elmegyek innen. Meglepve nézek az órámra. Fél kilenc? Mi a francot csináljak én addig? Nagyon sok időm van még...
Bekapcsolom a tévét, és a híreket kezdem el nézni. Újabb cigi, újabb rum.


Laurent2010. 07. 17. 19:29:33#6146
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának


A teraszon ülök, és még ide is hallom, hogy pityereg. Ne álmodj királylány! Kelj fel. Ez itt a valóság, és bizony itt nem lehet sem az időt visszatekerni, sem pedig megnyomni a zöld gombot, hogy ez semmissé legyen.
Hallom, ahogy a terasz ajtajához lép, mégsem fordulok meg, jobb ez hosszútávon így.
Azt hiszem, van egy képességem, amit kezdek imádni. Ha valamit elhitetek magammal, akkor azt kész tényként kezelem.
Most, hogy úgy vélem, hosszútávon így lesz mind a kettőnknek jobb... Most nem fáj.
Talán jobb is, hogy nem avatkozok én ebbe, és hogy hagyom ezt. Eltávozunk egymás életéből, és kész.
Hallom, ahogy a hálóban motoszkál, és akkor is tudnám, hogy mit csinál, ha be lenne dugaszolva a fülem. Senki sem bír ki engem, és azt hiszem ez után a lecke után jobb is. Olyan valaki kell nekem, aki nincs. Nem lehet.
Hallom, hogy lassú léptekkel indul az ajtó felé, szipog. Még mindig nyugodtan ülök a széken, és nem mozdulok. Sőt, lassú mozdulattal szívok a cigibe, és iszok a rumból. Hogy miért remeg megint a kezem? Mert sokat ittam. Faszom! Nem tudom.
Jaj, dehogynem tudom... Csak nem látom be.
Az ajtó becsukódik, és végleg csend borul a házra. Most valahogy olyan lett a ház, mint én. Sötét, üres, csendes, és elhagyatott. Siralomház. Temető...
Eső kezd el pötyörészni, nekem meg első gondolatom az, hogy vajon van-e ernyője.
-Wááááááá!
Kiáltok magamra, mert már ez egy berögződéssé vált. Mindig pátyolgatom és babusgatom... Közben meg nekem kellene felnőtten viselkedni. De nem tudok. Elborítja az eszem valami homályos valami, és úgy érzem, hogy mindjárt kifacsaja a koponyámból az agyam.
A szívem is félrekalapál, mintha egy fontos részt elvittek volna belőle, és most csak féloldalasan kalimpál, bénán és szárnyaszegetten...
Elhajítom az üveget, és élvezem a csörrenést, amivel szétdurran a földön, a loccsanást.
Aztán bedurrogok a házba, és nem értem magam. Miért hisztizek, miért durcáskodok, ha ezt akartam? Tessék, elment.
Furcsa ez a csend. Nem érzem a másik jelenlétét a hálóból, nem kell arra gondolnom már, hogy alszik-e vagy csak kuksol az ágyon.
Hiányérzetem támad. Rá kell jönnöm, hogy bizony eléggé vonzódom ahhoz a kicsi szőke lányhoz, és hiányzik az a nagy üveggolyó szeme... A mosoly... és igen, még az is, hogyha rémülten néz rám. Akkor legalább itt van, hogy nézhessen. Egy levelet látok meg, és rögtön tudom, hogy nekem szól. Felkapom, és feloltom a villanyt, hogy el tudjam olvasni.

 

 

Drága Hyou!

 Még életemben nem voltam ennyire szerelmes senki, mint most beléd, de a tudat hogy elrontottam ezt az estét, amit nekem szerveztél, mosta te madárkád, haldoklik, mert a farkast megbántotta. Úgy érzem a szívem, kettéhasad mikor az ajtót, becsaptad.
Megbízom benned mindenek ellenére, hiszen a szívembe belevésted a neved és az egész lényed a tudatomba.
Szeretlek, nem tagadom, tényleg szívemből kérek bocsánatot. Nem akartalak megbántani.
Jobb lesz, ha elmegyek… örökre… ki tudja, lehet addigra a föld alatt, leszek, mikor újra látlak.
 Tiszta szívből Szeretlek

 

 

Ana „

 

 

Minden egyes szava maró savat köp a képembe, és gúnyosan vigyorog rám. Mintha külön mindegyik egy-egy nagy szikla lenne, és most engem terhelne. Mert én tehetek erről. Már ott kezdtem, hogy élek. Aztán elraboltam, tutujkáltam, és végén elértem, hogy belémszeressen, meg azt, hogy hiányozzon, mintha a kalitkából a kedves madárkám elrepült volna, és most nem dalol, sőt, nem látom, mit csinál, kivel, hol... Ki feni rá a fogát. Az utolsó mondata viszont... Nem akarom, hogy a földből kelljen kiásnom, és sírgyalázó legyen, mert én élve akarom őt. Egy halottat hiába kötözgetek, nem fog feltámadni!
Hirtelen villámként csap belém egy gondolat, mi van, ha most megölik? Elhessentem, hiszen ki akarná megölni pont őt? Velem gyűlne meg a baja úgyis.
A hálóba rontok, felpattintva a villanyt, hogy tényleg elment-e. Nincs kétség. Semmilye sem maradt itt, még egy papírzsebkendő sem. Csak egy valami szúr szemet, még egy kicsi levélke.

Hyou!

 

 

 Tényleg sajnálom, amiért ilyen helyzet alakult ki, pedig ha vártál volna csak egy percet a karjaidba omlottam, volna és most ismét egy felejthetetlen, estét töltenénk együtt, de sajnos nem… Mindent elrontottam… a szívem így is megszakad, de most mégjobban.

 

 

 Szeretlek!                                Ana „

Az övtáskámhoz lépek, és előveszem onnan a kis névjegykártyát. Tudom, hol fogom megtalálni. De akarom én ezt? Egy nap... Ez még elég soknak tűnik, nem?
Nem sokára ernyővel a kezemben lépek ki az ajtón, és igencsak sietősen lépkedek. Nem húzom fel, minek, ha elázok, legalább megnyugszok.
Ahogy az utcára érek, gondolkozok, vajon merre mehetett. Haza? Barátaihoz? Egyáltalán... Én hova mennék, ha ő lennék?
Megkérdezek pár embert, de azok csak a vállukat vonogatják. Lassan teljesen elázok, a hajamról is csöpög a víz, mintha zuhany alatt állnék.
Aztán egy ember végre meg tudja mondani, hogy merre látott egy szőke utazótáskás síró lányt, és elindulok arra, úgy futva, mintha csak valaki élete forogna kockán.
Mert nyugtalan vagyok. Mindig meg szoktam érezni, ha baj készül, és most is érzem. Szemem még az esőben is kutatva néz körbe, nem túl nehéz észrevenni Anát. Nekem már nem. Bárhol felismerném.
Ekkor az út közepén egy utazóládát látok meg. Megállok, és máris tudom, hogy az övé. De ha itthagyta, akkor biztos bajban van...
A ládát felkapom, és ez útszéli bokorba hajítom, hogy ne találják meg, majd rohanok tovább, bár kicsit lasabban, hogy minden kis ház közötti rést megnézhessek.
Végül egy sikítást hallok. Anáét. Ezer közül felismerném, metr már hallottam őt így sikítani.
Úgy fordulok meg, hogy néhány járókelőre óriási zuhanyt fröccsentek, így hiába is voltak ernyő alatt. Sprint.
Nem sokára befordulok, és két ház közötti kicsi utcácskán két nagy böhöm alakot látok, és egy reszkető kicsi vékonyat. Nincs fény, de mégis tudom, hogy ő az. Egyszerűen tudom, érzem.
Megint úgy fékezek, farolva, hogy egy csomó vizet fröccsintek szét, és nekilódulok. Futás közben kést rántok, és tigrisugrással vetődök az egyikükre, aki szemmel láthatóan éppen az én kis madárkámat fosztotta tollaitól- vagy hogy kevésbé legyek költői, a ruháitól. Először csak jól megkéselem, majd úgy nézek hátra, mintha megőrültem volna. A másik pali nyilván le akart lécelni az én tulajdonommal, mert igencsak hátrál.
-Engedd el...
Csak szemtelenül vigyorog rám, és egy kést tart Ana nyakához. Felállok. Nem vagyok kicsi alkat, és elég hatásos lehettem, mert látom, hogy kicsit megremegett a támadó keze. Ez nekem elég.
Lassan lépek felé, és hiába is néz rám, mintha tényleg meg akarná ölni a lányt. Előbb lenne ő halott. Mikor eléjük érek, még mindig komoly vagyok. Ana vállát megragadom, és egy hirtelen rántással kihúzom őt a fickó kezei közül, majd magam mögé húzom. Nem nézem, hogy jól van-e, ráérek én arra...
Végre, van akin a dühöm kitomboljam!
Olyan izgalom fog el, mint az első ágyjelenetem előtt. Kuncogok sötéten, és mivel a sötét fickó idegesen körbenéz, hogy merre szökhet, tudom, hogy fél. De kihasználom a nézelődését, és rávetem magam. Nem kímélem, ütöm, vágom, rúgom, szorítom, harapom ahol csak érem, vad csatakiáltással.
-Baszd meg!
Kiáltom, és végre elcsitulok. Szeretem hallani a nyüszítést, amit egy ember halálfélelmében produkál. Nem akarom megölni. Csak...
Benyomom az orrát, megszabadítom pár fogától, majd a kezét csavarom hátra, az ujjait törögetem el, és a térdét rúgom hátra, hogy hátborzongató reccsenéssel több darabra törjön, aztán megint csak a fejét agyabugyálom, hogy egy életre hülye maradjon, gyógyíthatatlanul.
-Nem férsz a gatyóba? Megoldjuk. Csinálok helyet!
Búgom neki, majd kést ragadok, jelezve, nem vicceltem. Felvinnyog, és nyekereg. Kuncogok. Mivel a slicce már le volt húzva, lévén tényleg megerőszakolni kívánta a számomra ledrágább madárkát, egyszerűen csak kikapom a becseit, és odanyomom a kést.
A félelem szaga ott terjeng a levegőben. Nem szólok, hiszen a családfáját fenyegető veszély elvonja a figyelmét. Nyüszít, gurgulázik saját nyálában, és bár most nem mer moccanni sem, látom, hogy szivesen fetrengene. Megadom neki ezt a kérést.
Egy villámgyors mozdulat, és a kincsei szépen kifordulnak a nadrágból, elválva a gazdájuktól, aki most üvöltve fetreng. Hogy változtassak ezen, letépek valamennyit a felsőjéből, és a szájába tömöm. Hogy megfullad? Nem izgat. Guggolok felette, és az arcát nézem. Örülhet, hogy nyelvét is nem vágtam ki.
Az Uramteremtőnek nevezett Valaki, akit a homo sapiens nevű faj egy személyben bálványnak, bűnbaknak és alibinek használ, folytatja a kínzását odaát. Átadom a stafétát. Vagy a pokolbéli sátán.
-Belédtörölném most a kezem, de nem akarok még mocskosabb lenni...
Suttogom neki, végre nyugodtan, hiszen elégtételt vettem mindenért, amivel az ég súlytott mostanság. Felállok.
Kicsit még megrugdosom, majd otthagyom a sárban, és a saját vérében hemperegni.
Megfordulok, és Anához sietek, szorosan magamhoz húzom, és úgy ölelem, olyan szorosan, mint talán még soha. Nem mondok semmit, mert most nincs kedvem elviccelni hogy ,,lám nélkülem mi lesz vele”, de érzelegni sem szoktam, hát csak szótlan ölelem, majd megfogom a két kezemmel az arcát, nem törődve a vérrel, és magam felé fordítom.
Szegény már megint halálra rémült... Bár mindkettőkről csöpög a vér, és az ernyő valahol pár kilóméterrel arrébb, nem érdekel, nyugodt vagyok. Már majdnem boldog.
-Gyere,menjünk vissza.
És ő nem ellenkezik, csak szorongatja a bal karom, és úgy indulunk el zuhogó esőben, sötétben, de megint együtt a házhoz.


1. 2. <<3.oldal>> 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. ... 13

© Copyright 2009-2019. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).