|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| Laurent | 2010. 10. 08. 22:14:50 | #8473 |
 Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának
Sokkal korábban kelek Anánál. Megpuszilom finoman a homlokát, és csendben távozok. Nem keltek fel senkit sem, csak lassan lelépek, egy kis jelet sem hagyva, hogy itt jártam. Mennem kell, hiszen számítanak rám a barátaim. Nagyon sok idő telt el, szinte tengernyi, vagy még annál is több talán... A megfelelő jakuzát már a hűvösön tudhatjuk, és elég termékeny volt ez az idő, hiszen iszonyatos mennyiségű pénz dőlt a kártyámra, és hogy az ne legyen gyanús, itt -ott elajándékoztam, vagy továbbadtam, nem törődve aztán a dolgokkal szépen hazatértem,és eldőltem az ágyon.
Késő este volt, olyan furcsa előérzetem is támadt, mintha Anának valami baja lenne... Persze butaság de akkor is! A gyomrom is folyton összerándult, pedig igencsak fájt az a seb, amit pár hete egy szép kis tőr kacsintott belém. Mi lehet ez? Miért ilyen fura előérzetem van? Talán csak nem történt vele valami? Valami baja esett talán? Vagy csak a baba? Felültem szinte azonnal, nem törődve fáradt izmaim sajgásával. A telefon után kaptam, és megérdeklődtem a reptértől, hogy mikor indul a Ciprusra a következő repülő, foglaltam jegyet, majd lecsapva a telefont megragadtam a táskát, amivel hazajöttem, a pénz felét máris kiszórtam, és bepakoltam a helyére néhány ruhát. Alig voltam itthon, de nem baj. Most sokkal fontosabb dolgom van, és az is igaz, hogy egy telefonba kerülne az egész, sajnálatos módon pár hete a telefonom áldozatul esett egy kis dühöngésnek. Más nem volt kéznél, így a marokkütyüt vágtam a falnak... Nem baj, így legalább nem tud elérni senki sem. Új telefon? Minek? Ana úgysem tudja még a számom, szóval felesleges.. Bár ha felhívnám... Nem!
Alig egy óra múlva már alszok a repülőn, persze kellett hozzá egy kis fehér pirula, mert nem ment volna ez egyedül, túlságosan rossz előérzetem van. Ana! Ugye jól vagy?
Már jól benne vagyunk a napban, mire végre leszáll a repülőm, én pedig akármilyen rövid is az út Anáékhoz, az házhoz vitetem magam egy taxival. Szinte kirobbanok az autóból, szép nagy összeget adva a sofőrnek, aki ritka szerencséje lévén vigyorogva pattan meg. Becsöngetek, és szinte komoran várom, hogy kinyissák az ajtót. Rob az végül, aki megszán, és ajtót nyit, de nem köszönök, sőt minden egyebet mellőzve egyből érkezésem okát kérdezem.
- Történt valami?
-Igen, hamarosan apa leszel.
-Tudom, Ana merre van?- szinte várom, hogy Ana rebbenjen ki...
-Te lökött, úton vannak a kórház felé, mert Ana-nak megindultak a fájdalmai.
Azt hiszem a következő egynegyed pillanat tökéletesen kimaradt az életemből, és azon voltam, hogy ne dobjam ki a taccsot teljesen. Pedig nem volt könnyű, ha figyelembe vesszük, hogy egy apróság most napvilágot lát, és én nem vagyok ott! Reppen felém valami, én pedig reflexeim miatt elkapom. Kocsikulcs. Bólintok, táskám csak behajítom a lakásba, és már pattanok is az autóba, hogy rohanjak a kórházba. Istenem, csak semmi baj ne legyen!
A kórházban vagy hülyének vagy elmebetegnek néznek, hiszen először is úgy fékezek le, hogy hosszú csíkot hagyok magam után. És mert az ajtón berontva egyből a szülészetért kiáltottam, pedig normális esetben ilyesmi nem történt volna. Amikor végre megvan, berontok az ajtón, oda se nézve próbálok belebújni a kórházi ruhaizébe, míg egy nővérke meg nem szán és segít felöltözni. Berobbanok, és egyből az én szőke madaramhoz lépek.
- Ana, madárkám, itt vagyok.
Könnyeit csendben letörlöm, majd nézem, ahogy a kis csöppség kikerül a pocakból. A feje, a kis teste, a kezei, lábai... Tökéletes! Istenemre, gyönyörű. Anára nézek, az anyukára, és megcsókolom. Végül megkapjuk a babát, és azt hiszem sosem volt még ilyen fojtogató érzésem. Elérzékenyültem! Én, aki pár órája hidegvérrel lőttem le pár embert, itt és most mindjárt elbőgöm magam! Jézusom!
- Szia pöttöm. Igen ő az apuci- Lehajolok, és hogy meggyőződjek, ez nem csak egy álom, végigsimítok az apró kezecskéin.
- Hogy fogják hívni a picit? -Érdeklődik, miközben egy kis karperecet tart a kezében egy tollal.
- Az apja után kapja a nevét- elmosolyodok, és életemben először kimondom a saját nevem, amire most valamiért büszke vagyok. Van egy fiam!
- Baisotei KisHyou- lenézek a csöppségre, és az rámmosolyog. Hát meg kell zabálni, komolyan!- de aranyos, olyan mint te- nem tudom nem simogatni, mintha mágnes lenne a gyerekben is. Hiába, anyjára ütött. – Büszke vagyok rátok.
Ana végül elalszik, hiszen szegény nagy megpróbáltatásokon ment keresztül, és amíg pihen, én kezemben a kicsivel beszélgetek Miriammal. Odaadta nekem, és amilyen furán éreztem magam, most olyan boldog vagyok. Itt van a kezemben ez a csöppnyi élet, egy kis szundikáló csomag... És hallgatom a kis mesét az érkezéséről. Némi telefon után be is van perelve a nőszemély, aki csak úgy hanyagul bánt az én madárkámmal, és merem állítani, hogy az én ügyvédem van olyan jó, hogy kipereli a C vitamint is a véréből, ha azt akarom. Nem pénz kérdése. Az mindig van. Miriam végig mosolyog, sőt még egy képet is csinál rólunk, én meg a kicsi. A kicsinek sötét szemei vannak, mint nekem, de a szája teljesen olyan, mint Anáé. Nem sokára Rob is bejött látogatóba, de hamar elment, hogy a munkahelyén is elújságolhassa, nagypapa lett. Ahogy elnézem a kis pólyát, már most látni, hogy ez a fiú erős kis szoknyavadász lesz. Elmosolyodom.
Ana is felébred később, iszik egy kicsit, hiszen nem szabad most nehezebbet ennie, én pedig odaviszem neki a kisfiunkat. Mrs Hagara segít neki, hogy hogyan kell megszoptatni a kis csöppséget, én pedig a háttérben állva nézem őket. Azt hiszem, megleszek én a kis lurkóval. Észre sem veszem, de azon jár az agyam, hogy ki legyen az én helyemen a helyettes, míg félreteszem a munkámat...
Pár nap múlva hazaviszem az én két szemem fényét, és a kis meglepetésbuli, amin csak páran vannak Ana baráti köréből meg néhány családtag, de elég hamar véget ér, hiszen a madárkáimnak pihenniük kell. A babaágyba tesszük a kis Hyut, és olyan mintha csak rá lenne tervezve.
Az este is túlságosan csendben telik, állunk a kicsi ágyikó felett, és én ölelve Anát nézzük őt. A kicsi Hyou.
Szokatlanul hosszú ideig maradok most a Hagara családnál, lévén telefonom sincsen, több hét eltelt már, és lassan belerázódok ebbe az új életbe. Korán reggel én kelek fel és hozom Anához a babát egy etetésre, majd szépen átcsomagolom, felöltöztetem, és elviszem sétálni egy körre. Közben bevásárolok, és mire hazaérek, Ana is felvan már, átveszi a kicsit, megreggelizünk, majd ebédig együtt vagyunk a picivel, néha ellátogatunk orvoshoz hogy lássuk, minden rendben van, délután meg sétálunk vagy pihenünk, mert hihetetlen aktív a baba, ha felvan. Olyan, mintha mindig is ezt csináltam volna...
Néhány hét múlva megint ülünk az ágyon és nézzük, ahogy az ágyában lassan elszundikál a kis csöppség.
-Ana, lassan vissza kellesz majd mennem.
-Gondoltam. Azon is csodálkoztam, hogy ilyen sokáig itt vagy. Mikor jössz majd?
-Nem tudom, de nagyon igyekszek majd vissza.
Megcsókolom, és végre, hogy a baba is elaludt, újra szerethetem az én Anámat. Ilyenkor teljesen az enyém, és senki másé. Olykor a kis focista belesír a meghitt hangulatba, de csak kuncogunk rajta. Szeretem ezt az életet. Azt hiszem, ha visszajövök majd, és sikerül sebek nélkül megúsznom, elkezdem majd Miriammal tervezni titokban az esküvőt...
|
| Laurent | 2010. 10. 02. 12:57:46 | #8331 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának
Lágy cirógató kéz ébreszt fel, majd az ágy mellettem lágyan moccan, majd mire végre kinyitom a szemeim, és megszokom a reggeli napfényt ami bántón ragyog a szemembe, eltűnik mellőlem az én énekes pacsirtám, de látom még eltűnni a fürdő ajtajában, így az én macskalépteimmel kelek fel, és indulok el utána, az ajtóban egy pillanatra megtorpanva. Egyszerűen nem lehet elenállni a képnek. Aranyszőke hajzuhatag omlik alá, testét követve, szinte kívánják karjai az ölelést, magányos kis lénye a társaságot, vagy csak én akarom? Hihetetlen, de a pocakját elnézve és belegondolva, hogy ő lesz az én fia anyja! Nem is tudom, mikor kerültek le rólam a ruhák, csak azon kaptam magam, hogy teljesen anyaszült meztelenül lépek mögé hogy karjaimat köré fonva magamhoz húzzam, és két kezemmel lágyan simogatva kényeztessem, és gyönyörködjek benne, ahol csak lehet. Bőre szintén mágnesként vonz, mindenét akarom ajkaimmal érezni, itt és most, bár kicsit zavar, hogy a nagy pocak is itt van, mintha egy harmadik személy látna bele az egészbe.. De már egy idő után azt sem bánom! Számmal megtalálom nyakán a legérzékenyebb részét s mikor nem bírom, nyelvem masszírozza finoman, kezeimmel duzzadt mellein siklok át, ahogy sóhajait hallom, kezeimmel erősebben tartom, érzem ahogy gyengül, de nem hagyom őt. Erősen tartom. Fején oldalra dönti, és édesen ácsingózik egy csókért, amit nem is tudok megtagadni tőle. Sosem tudtam azt hiszem. Hihetetlen meleg van itt a fürdőben vagy csak én érzem így, de merevedésem már lassan akkora mint a ház, és türelmetlen lévén nemsokára óvatosan beléhatolok. Egyszerre nyögünk a csókba, majd Ana előredől kissé, én meg tartom a kezemmel, de lassan mozogni kezdek benne. Mozdulataimban a vágy akar irányítani, de a gyengédség és a törődés, a baba gondolata féken tart mindent, így képes vagyok finoman és óvatosan mozogni, míg megszokja, és lassacskán gyorsítani, hogy hangját is halljam. Nem is kellett olyan sok idő, hogy eljussak a csúcsra, hangja, lénye, illata, tekintete, és ő maga túl sok, mint az ínyem szeirnt kevert heroin, és a felhők között hallom, hogy ő is felem tartott erre a gyönyörszigetre. Távozva belőle halk mozdulatokkal kérek bocsánatot, bár akkor is gyönyörű volt... A pocakja...
Végeztünkkel lemegyünk, szinte szállva a finom illatok szárnyán, és leülve máris előttünk egy nagy hegynyi palacsintát, és nem is ellenkezünk, máris nekilátunk enni. Miriam is leül, és enni kezd,de tudom jól, hogy kérdezni akar ezért sietve eszek, mert valahogy érzem, hogy a válasz nem lesz könnyű.
-Hyou! Mi a terved a jövőre nézve? Úgy értem, ha megszületik a kicsi, és te továbbra is űzni fogod ezt az öldöklős ipart?
-Anya...
A madárkám hangja halkan susog a levegőben, de én csak barátságosan leintem, és rámosolyogva megfogom a kezét, hogy nyugodjon meg, és Miriam felé fordulva a szemébe nézek, és azt mondom:
-Nem tudom, Miriam. Ha lehetne, itt és most letenném, csak az a helyzet, hogy ezen kívül semmihez sem értek, így muszáj lesz vagy ebből keresnem valamit, hogy eltartsam az én pacsirtámat, és hgy ne szenvedjen hiányt semmiben sem, vagy pedig visszaülni a padba. -torz mosolyra húzom a számat- szóval inkább az ipar. Ha módom lesz rá, lehetőleg lecsapok egy jakuzára a következő bevetéskor, és átveszem a helyét, így nem kellesz semmit csinálni, csak a munkát osztani, és a sok pénzt hazahozni, de ez akkor is veszélyes versenyág. Itt nem lehet csak úgy kilépni, mert nem így megy. Az ember meghal, vagy tanár lesz. Más lehetőség nem nagyon van. Én pedig még nem szándékozom alulról szagolni az ibolyát, már csak Ana miatt sem.
-Értem, de ugye tudod, hogy a fiadnak apára lesz szüksége?
-Igen. Nálam jobban senki sem.
Miriam azt hiszem tudja, milyen szülőnek lenni, és milyen az ha az ember a megélhetésért küzd minden nap, mégha pisztoly helyett számlákkal is kell megküzdenie és a törvénnyel. De van valakije, akit mindentől megóvna, és az Ana, bár én is azt kívánom, bár helyettem dolgozna valaki, én meg itthon lógnék, és csak a madárkámat halmoznám el mindennel, meg a babát. Ahogy elfogyik a palacsinta, Miriam kiviszi őket, én meg odahúzom magamhoz Anát. Bújik hozzám, szemeiben boldogság ragyog, mint két drágakő. Lágy csókkal cirógatom ajkait, majd elhatározzuk, hogy elmegyünk egyet sétálni, bár pihennie kellene, de mondom nekik, nem megyünk messzire.
Egy kis butik előtt megyünk el, de én máris bekormányzom oda Anát, és egy szép gyűrűt keresünk neki. Azt hiszem, itt az idő, hogyha elmegyek, akkor valamivel magamhoz kössem, ha nem is törvényesen, legaláb így, és hogyha netalán más meg akarná közelíteni, akkor lássa, hogy ő már tartozik valakihez, hogy már foglalt mert az enyém, csakis az enyém teljes egészében!
-Azért gyémántot, mert olyan, mint a szemed. Ragyog, és felbecsülhetetlen értékű. Gyönyörű...
Csókolom meg, és simítok végig a pocakján, miközben újra csörren a telefonom. Őt ölelve szorosan, maguk közé simítva a pocakot veszem fel, és csak halkan dörmögök a marokkütyübe, mivel szám Ana szájával van elfoglalva. Mikor leteszem, akkor sem múlik el jó kedvem, lassan indulunk hazafelé.
-El kell menned?
Ránézek, mert hát ugyan mit tudnék én titkolni előle? Soha semmit sem tudnék talán, az égvilágon... Túl jól ismer már ahhoz.
-Igen, de csak holnap indulok. Addig meg végig a tiéd vagyok.
Mosolygok rá, simogatom meg a pocakját, és engedem, hogy az általában komor, hideg arcomon most boldog mosoly csücsüljön. Mert boldog vagyok. Apa leszek!
A rövid séta után visszaérve a házba Anával megebédelünk és lepihenünk, és mielőtt elaludna, a sok kis gyógyszert megitatom vele. Aztán egymás mellé fekszünk, és úgy alszunk el, hogy a hátánál fekszek, és átölelve őt a pocakját simogatom. Itt-ott érzem, ahogy rúg a kis pasas, én pedig boldog vagyok.
-Vigyázz anyádra te kis focista...
Mmondom, mikor Ana mocorogni kezd egy nagyobb rúgás miatt, de adok mind a kettőjüknek egy puszit, és lassan újra álomba süllyedünk mind a hárman. Érdekes módon még azt sem veszem észre, hogy Miriam ott állt az ajtóban és végig figyelt minket.
|
| Laurent | 2010. 09. 09. 21:54:31 | #7675 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának
- Nekem mindegy.Furcsa nekem Ana, de azt hiszem, nem kell most ezzel foglalkozni. A női ügyekhez sosem értettem. Elveszem a táskáját, elég nehéznek tűnik, de csak morog.
-Én is tudom cipelni.
-Mi a baj?
-Hogy mi a bajom?- nyugtatóan közelebb lépek, és nyúlnék a pocak felé, de ellép előlem. Fura szúrást érzek a szívemnél. - A tegnapi kérdéseid! Azzal a kérdéssel, jössz, hogy miért tartottam meg, pedig egyszerű a válasz, de ezt te nem vetted észre.
Meglepetten állok, és egy pillanatra hagyom, hogy a táskáját megragadva elrobogjon. Ám egy kicsi idő múlva utána megyek, és amikor felszisszen, máris ott termek előtte.
-Ana, madárkám!
Nem hagyom szólni, viszem haza, mert jól látom , hogy nincs jól. Szinte betörök hozzájuk, és kiáltást is hallok, majd Anát az ágyra téve esik le nekem, hogy én vagyok az, aki kiabál. Követelem hogy valaki most azonnal mondja meg nekem, mi a baja! Alig pislogok, jön már az orvos, és Miriam meg rángat kifelé. Mi ez? Mi van Anával?
Persze nem sokáig ugrálhattam, mert az anyósom máris letermtett, és nekem ember feletti erőfeszítés kellett ahhoz, hogy ne ordítsak teli tüdőből, és hogy nyugalom legyen, nehogy Ana jobban felizgassa magát. Amíg az orvos órákig bent volt, én ketrecbe zárt vadként járkáltam fel-alá, eléggé dühösen. Jól tudtam hogy én tehetek erről, miért kellett az orrom alá dörgölni? Remegett minden tagom, és félő volt egy pár percig, hogy szívrohamot vagy agyvérzést kapok, de ekkor kijött az orvos. Lassú szuszogással kezdett neki, és kezdte mondani, mi is a baj meg mi hogy, de mire kinyögte, én attól tartottam hogy alaposan megrázom az orvost, hogy ilyen lassú.
A végén Miriam az orvossal távozott, én pedig beléptem. Rossz hatással volnék itt midenkire, és el kellene mennem? Kibírom én, hogy ne jöjjek vissza? Leülök mellé, és lágyan cirógattam, míg gondolkoztam, pedig az ilyesmi most nagyon nehezen ment. Szerintem az idegeim tropára mentek. A szívem még mindig zakatol, és a fülemben hallom. Lassan megyugszok, ahogy a pocakot simogatom, és el is szundikálok...
Arra kelek, hogy Ana mocorog. Máris felkelek, és odalépek hozzá, ki tudja, meddig lehetek még vele. Ölelem, mintha utoljára tenném, puszikkal halmozom el, talán utoljára, és végig nem gondolt szavakat hagyok áramolni, csak mondom, akár egy nyolc éves ajándékait soroló kislány. Végül megcsókolom, és amikor viszonozza, újra megindul a szívem. Nem haragszik akkor annyira! Nem tolt el! Ölbe kapom, és viszem is etetni, nem hagyom, hogy a két lábát használja akár egy lépésre is. Narancslé és egy kis zöldséges vacsora, és ahogy elé teszem, farkas étvággyal pusztítja el az utolsó morzsáig.
De nem tudom, mit mondhatnék még, mert Ana egy szót sem szólt igazán, s talán tényleg el kellene mennem... És ekkor megfogja a vékony kis kacsó az én mancsom, és a pocakra húzza, ahol üdvözlésképpen a kis kópé egyből rugdosni kezd. Furcsa, meleg van, mintha befűtöttek volna... Közelebb húzódok ehhez a meleghez, és agyon szeretgetem az én madárkámat. Nem sokára Miriam lép be, és rajtakap engem, ahogy kényeztetem az én kis Anámat.
-A végén rászokik!
Kuncog, mire én rámosolygok.
-Csak szokja, mert lehet pár év múlva már levakarni sem fog tudni engem magáról...
Mosolyok röppennek a konyhában, én pedig felkapom Anát, hogy az ágyába vigyem, elvégre pihennie kell, meg a bogyóit beszedni, na meg ki tudja, meddig leszek, hát ki kell sajátítani.
-Meddig maradsz?
A félhomályban kérdezi ezt tőlem Ana. Az ágyán ülök, ő az ölemben, nyakig be agyunk takarózva, és lopva össze-vissza simogatom, szeretgetem gyengéden.
-Nem tudom. Szerintem a történtek után nem lenne jó maradnom. Tudod te is, hogy sosem akarnálak bántani. Ugye? Egyszerűen nekem soha sem kellett tekintettel lenni senkire. Megszokott vagy megszökött. Esetleg meghalt. Ez az én világom.
Remeg a kezeim között, én pedig magam felé fordítom. Lágyan ringatom, hogy megnyugodjon, és puszit nyomok a könnyes szemeire.
-Akkor maradok, amíg lehet, vagy amíg te így szeretnéd.
Kék szemeivel rámnéz, és elmosolyodik. Megcsókolom, imádom őt, ahogy csak tudom, ebben a kis együtt töltött órában.
-Szeretlek, Ana.
Suttogom, szinte lehelem a fülébe, és ahogy hozzámbújik, csak ölelem magamhoz.
Nem sokára visszafektetem, hiszen pihennie kell, és mellébújva húzom magamhoz, megölelem, így én is melegítem, ősz végefelé jár az idő, hideg van éjjelente, így legalább ágymelegítőként maradhatok vele. Megvárom, míg elalszik, és csak az után hunyom le a szemem.
-Jó éjt, Ana...
|
| Laurent | 2010. 08. 22. 20:35:19 | #7124 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anámnak
Ana belép, és rámnéz. Megváltozott, bár lényegében ugyan olyan, mint eddig. Csak a hasa lett sokkal nagyobb, bár most a 6. hónapban van, ha minden igaz. Felállok, és megcsókolom, bár nem túl sokáig, hiszen innen közelről is megnézem a hasát, és megsimogatom a pocakját. Azonban érzek valami furát, és menten elkapom a kezem, ki tudja, hogy ez az izé normális-e... Olyan... Fura! Azonban Ana megfogja a kezem, és visszateszi, és én továbbra is érzem, ahogy odabent valami nagyon mozgékony... -Érzi a fiad, hogy itt vagy.Hiányoztál.
Lassan értem meg, hogy mi ez a kis bumm-ozás a hasában, és megint melegség önt el. Jézusom, tényleg a fiam rúg! Megölelem a kis madárkámat, és simogatom, azonban fáj a vállam... Nem tudom, szerintem kicsit elnyítlahtott... Vagy felszakadt, hiszen Miriamot is emelgettem... Ana máris megérti, és lassan húzza le a pólóm, felfedve a sebemet. Tessék, mindenki járjon a csudájára.
-Ülj , mindjárt helyrehozlak.
Mondja, majd eltűnik. Remélem, hogy Ana bírja a vért, mert lágyan vérzik a sebem... Bár, ahol a bébi megfogant, jóformán mindig vérzett... Leülök, de Anát nem engedem, hagyom, hogy levesse a felsőmet. Én meg megfogom a törődő és aggódó arcát,és megcsókolom. Kezem minduntalan a pocakjára téved, hiszen annyira jó érzés... Ahogy rúg. Miriam visszajön, és figyelmeztet, majd egy kis pamacsot nyom a sebre. Felszisszenek, különben végig nyugodtan ülök, hiszen megszoktam. Meg... A lyukasztás jobban fáj általában, pedig rövidebb ideig tart... Fejemet a lány mellkasára támasztom. Istenem,... Imádom őket.
-Szerencse, hogy ennyivel megúsztad. Csak, hogy ne mással varrd össze, ez hatásosabb.
Elveszem a felém nyújtott dobozt, és meglepődök. Még képeslapot is ritkán kapok... Hát még ilyesmit...
- Köszönöm Miriam.
Ana közben elment megnézni, mi van enni, majd elindul fel a szobája felé. Miriamra mosolygok, majd felmegyek a szobába, az én macskalépteimmel. Pár pillanat múlva már mögötte állok, és átölelem, majd viszonzom a csókját is. Ennie kell, hiszen elfogy nekem, és mit kezdek egy vékonyka madárkával?
Lemegyünk a konyhába, ő enni kezd, én meg kicsit masszírozom a hátát, majd leülök mellé, és megvárom, amíg befejezi az ebédjét, és aztán összefűzöm a kezeinket. Kissé komoly lesz a tekintetem, de nem baj, hiszen ez a téma... Nos, nekem főleg kicsit kínos...
-Ana... Én kérdezni szeretnék tőled valamit. Hogy... Hogy miért tartottad meg a babát.
Kicsit szünetet tartok, és nézem a szemeit. Miriam is ott áll, és látom, hogy elkomolyodik, talán nem tetszik neki.
-Tudnom kell... Hogy tudtad-e, hogy visszajövök, vagy... Valami más miatt?
Nézek rá kérdőn, és megsimogatom a pocakját. Félreértés ne essék, imádom a babát, pedig lehet, azt sem tudja, ki vagyok. Csak érdekel a válasz. Miután Ana válaszát meghallgattam, szinte máris nyílik az ajtó, és Rob lép be rajta, alaposan meglepődve.
-Hát téged is látni? Mi a csuda...
Mosolygok
-Azt hitte, hogy nem fogok visszajönni? Nem lehet ám oolyan könnyen lerázni engem!
Kezet nyújt, és én örömmel fogadom el, megrázva, majd Anát megfogom, és felállítom, hogy megcsókoljam puhán. Együtt a... a család. Olyan fura, nekem sosem volt ilyenem.
-Gyere, menjünk ki egy dohányszünetre.
Bólintok, és bár lehet a füst nem jó Anának, nem hagyom magára. Ki tudja, mikor megyek el, és... minden pillanat fontos, és egyedi. Kimegyünk a kertbe, és rágyújtunk, persze Anát a szél irányába állítom, hogy tőle minden esetre elfelé fújja a füstöt, és közben elbeszélgetek a gazdasái dolgokról Robbal. Ana csendben áll mellettem, cirógat, én meg a hasát simogatom. Nem tudom, hogy meg lehet-e ezt unni egyáltalán. Amikor elnyomom a csikket, és a hamusba pöckölöm, a madárkám arcára nyomok egy csókot, majd a nyakára, és csak aztán a szájára. Hiányzott nekem ,ez tény. Különben nem ugrok a golyók elé, hogy hamarabb végezzek.
A délután csendesen telik, a telefonom is kikapcsoltam, a biztonság kedvéért. Anával valami filmet nézünk meg, de én a képernyő helyett a madárkámat nézem egyre, és ahol csak érem, simogatom. Mögötte ölük, ő az ölemben, így a baba minden mozdulatát szinte érzem. Az én kicsikém meg sír a romantikus film végén, majd vacsorázunk, és aludni térünk. Amikor tudom, hogy már biztosan alszik, a bölcsőbe teszem a telefonszámomat, amit egy kis papírra firkantottam fel. Azt hiszem, amíg itt leszek, nem lesi meg, de remélem, hogyha majd elmegyek, és hiányzom neki, akkor majd itt nézi meg először, és amikor megtalálja, majd felhív.
Reggel pazarul süt a nap, én meg lógásra csábítom a madárkámat. Sikertelenül, pedig nem értem, hogy mi olyan jó abban az iskolában. Elkísérem őt, és midenki szeme láttára csókolom meg őt, az iskola előtt, hadd lássák, hogy ő az enyém, és aki hozzányúl... Nos, nem állok jót magamért. Megígérem neki, hogy érte jövök, csak várjon meg, aztán fogom magam, és visszamegyek a házukhoz. Náluk ,,lakok” addig, amíg itt vagyok.
Egész nap Miriamnak segítek, elmegyünk vásárolni, és beszélgetünk, hasznos tanácsokat ad nekem, és kérdezi, hogyha az én életem szülni fog, akkor eljövök-e.
-Természetesen. Hiszen... Ők az én életem. Ha nem lennék itt, akko rlegalább félholtan kell valakinek a cellájában dekkolnom.
Mondom, mire mind a ketten felnevetünk. Hiszen ezzel elég nyilvánvaló lett, hogy nem hagyom őt egyedül. Otthon még főzni is segítek, lévén magányos éveimet valamivel tengetni kellett, hát megvillantottam a főzős oldalamat is, és közös ebédet csináltunk. Majd lezuhayoztam, borotválkoztam, és még vizes hajjal indultam újra Ana elé, hogy hazakísérjem. Eldugva pár tőr meg pisztoly- sosem lehet tudni, amúgy lenge öltözék, és cigaretta.
A kapuban vártam rá, és ahányszor egy vagányabb csaj közelített, hogy bevágódjon, figyelmen kívül hagytam. A vagány csávók meg kussoltak, hiszen pár sebhely, a kor és a méret tényleg ellenük szólt. Tehát azt hiszem, életemben először volt egy közösség, aki tisztelt, és bámult. Élveztem.
Ana kilépett az ajtón, és máris reppent felém, ám már majdnem odaért elém, amikor megbotlott, és ijedten sikkantott. Elkaptam, és rámosolyogtam.
-Nem hallottad még, hogy lassan járj, tovább érsz?
Majd megcsókolom. Tényleg túl sokan néznek, és bár eddig tetszett, azért a magánéletem még mindig nemaz ő világuk, tehát le lehet kopni.
-Nem megyünk el valamerre, mielőtt hazamegyünk? Vagy nagyon éhesek vagytok?
|
| Laurent | 2010. 08. 16. 12:49:34 | #6909 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anámnak
Míg arra várok, hogy át lesz-e rendezve az arcom, Ana lőni próbál. Nem látom, csak hallom, hogy kicsit hamisan pukkan a fegyver, és halkan kattan a hely, ahová a gólyó fúródott. Kezet fogok Roberttel, aki ez után hátatfordított nekünk, és elvonult. Szerintem kicsit bántja, hogy nem mondtam el neki, miféle mesterlövész is vagyok... De most fontosabb dolgom is van.
Miután Miriam is a férfi után ment, én Anához lépek, és szorosan karjaimba zárom.
-Úgy bizony.
Csókol meg, én pedig minden további nélkül viszonzom. Nem tudom, mikor fognak elhívni, minden pillanatot ki kell élveznem.
-Megtanítasz lőni, hogy azért valami alapot elsajátítsak?-kérdezi, én meg kis híjján nevetni kezde. De ha belegondolok, hogy a barátaim mifélék,egy kis önvédelemre szüksége van.
-Kicsi madaram...
Megcsókolom, majd nem sokára megmutatom neki, hogyan kell a lehető legbiztosabb alapokon állni, és hogyha lő, így nem fog hanyattesni. Aztán még mindig mögötte állva, megmutatom, hogy hogyan fogja a fegyvert, nehogy az ujjai lerobbanjanak a lövéssel, majd megnézem, hogy lő. Elsőre egész jó egy négyhónapos kiscsajtól. F
élmosolyra húzom a szám, és töltök én is, majd mire a céltáblákat felállítja, lövök, és szépen eldől a bábum. Ana felnyög, láthatóan nem tetszik neki, hogy csak úgy simán lelövök valamit. Vagy hogy ilyen jól célzok. Ana is lő, és ő is eltalál egyet, majd máris kérkedik vele. Imádnivaló.
-Holnap megyek terhes tornára, hetente kétszer szoktam menni, eljössz velem?
A gondolat is hátborzongató. Millió terhes nő és ki tudja, mit csinálnak ezek ott... Szűzanyám!
-Természetesen elmegyek veled
Azt hiszem, elment az eszem... Mégis... Jó itt lenni. A pocakot simogatni, és Anával lenni... Együtt ebédelünk, majd a nappaliba vonulunk. Robert is felbukkan, és a papíromat lebegtetve ül le.
-Megjött a hivatalos papírodnak a fénymásolata, de majd az eredetit nemtudom, hogy fogod megkapni, de lehet én adom neked, így ezzel... ezzel minden gyilkosságod le van tudva és az ezutániak is bármeddig űzöd ezt az ipart. Meg persze ezennel , ha aláírod ezt a papírt akkor minden országba beléphetsz anélkül, hogy elfognának.
Aztarohadt! Ez gyors volt. Elkapom a papírt, és átfutom. Aztán máris szépen karikába zárom a nekem legfontosabb cikkelyt. Ez igen. Ez tetszik! Ana megpuszil, én meg kezet rázok az apujával.
-Ne haragudj rám, csak jót akartam a lányomnak, és ha bármiben támogatás kell, szólj.
A jó élet! Komolyan mindenki csöpög egy családban, vagy csak én vagyok a bunkósághoz hozzászokva, meg a nemtetszést kinyivlánító késdobálásba?
Rob feláll, és távozik, Ana meg hozzám fordul.
-Mit szólsz az új életedhez?
Megcsókolom, és mosolyogva válaszolok neki:
-Azt hiszem, kezdem megszeretni.
A nap hátralevő része eseménytelenül telik, megeggyezünk, hogy holnap átcuccolok ide, addig, míg ittleszek, és hogy holnap mikor jöjjek érte. A szállásra érve összehajingálom a cuccom, és már alszok is. Valahogy mintha hosszabbak lennének a napok. Talán mert nem alszom őket át.
Nagyon későig lustálkodok, és élvezem a pillanatnyi magányomat. Valahogy hiányérzetem van, mintha valami fontosan elfelejtettem volna...
Egy pillanattal később már zuhany alatt állok, és sietősen borotválkozok meg kapkodom az első kezembe akadó ruhát magamra, majd az összepakolt cuccomat csak a sarokba vágom, és rohanok Anáékhoz.
-Ennyi az idő?
Se puszi se pá... odamegyek, megcsókolom, majd hagyom, hogy elrobogjon készülni, és amikor kész van, elindulunk. Azt hiszem, hőssé avatom magam.
Egy bazi épületbe lépünk, megvárom, míg Ana átöltözik, és amikor készen van, igyekszek a szemeimet a helyükön tartani. Mekkora pocak! Aztán egy terembe ülünk, és elkezdődik a gyakorlat. Hányingerem van. Rosszullét kerülget, de arcomról még ezt sem lehet leolvasni. Pár apukajelölt van még ott, biztatva a nőket, pusmogva, itt-ott lopva csókolózva. Ana annyira aranyos...
Brrrrrrrr...
Kék szemek néznek rám, míg az arcom megkeményedik. Ennyi. A fejezetnek vége, mennem kell. Felálok, és sietve kilépek, felveszem.
-Halló?
-Hy! Emlékszel a nagy jakuza kikötőjéte Svájcban? Sürgősen ide kellene jönnöd!
-Oké. Várjatok meg. Felülök az első repülőre!
Elteszem a telefont, és épen akkor jön ki az én madaram. Tudom, látom a szemében, hogy fáj neki, mert tudja, hogy el kell mennem. Mégis megszólalok.
-Sajnálom madárkám , de el kell mennem, megbízást kaptam
Elpityeredik, én meg odalépek hozzá, és letörlöm a könnyeit. Megölelem, hiszen ki tudja, mikor látom újra.
-Szeretünk ne feledd.
Megcsókolom.
- Én is szeretlek titeket
A kis pocak is kap puszit, majd rájuk mosolygok, és elsietek. A panzióban összepakolok, majd míg a reptér felé tartok, telefonomon keresek egy olyan járatot, ha kell átszállással is, amivel hamar odaérek. De a szívem egyszerre húz két felé. Szabadság, és boldogság. Együtt miért nem megy???
Lassan már másfél hónap telt el, én meg nem jelentkeztem még Anánál. Túl veszélyes, hiszen már azóta kergetünk egy kis köcsögöt, aki már Alit is majdnem megölte. Szegény most kicsit kifulladva gubbaszt mellettem.
-Oké. Én nem szarozok. Ha jöttök, ha nem, én megyek, és kinyírom!
Állok fel, mert már igencsak hiányzik nekem a másik életem is, de amíg ezzel nem végzünk, nem mehetek.
-Hülye vagy? Élve kell!
-Leszarom! Baszd meg, már majdnem két hónap telt el. Mindent megpróbáltunk! Nem jött be! Kinyírom, és kész.
Csendben néztek rám, ámulattal és némi sajnálattal, azt hiszik, a halálomba rohanok. De sosem halnék meg, nem míg nem láttam a fiam... Elmosolyodok, és ők meg azt hiszik, hogy megőrültem. Nem szólnak, hagynak.
Felállok, és eltűnök. Azt parancsolták, maradjon életben. De nem sikerülhet. Megpróbálom, de.... ha nem megy... félnek, és tudom, hogy a munka fontos, hiszen ez az életük. De nekem már más is van.
A raktárépületek között osonok. A patkányok csak akkor rezzennek össze, ha melléjük lépek, amúgy nem veszik észre, hogy jövök. Odaérek a fészkükhöz. Nyüzsögnek, de akkor is látom azt, akit el kell kapnunk, nem lenne nehéz innen egyszerűen lepuffantani, ám ekkor egy tenyér nehezedik a vállamra. Pördülök, és pofon vágom. Halk sziszegés, csak a négy srác az. Most sem hagynak cserben. Megcsóválom a fejem, majd kézjelekkel leadom a tervet, és indulunk. Ali leszedi az őröket csendben, akkor jön Kelep, aki elvonja a figyelmet és zűt csinál. Mint mindig. A másik kettő meg közben az utat tisztítja. Előretörök, kiáltva, és csak egy célt látok: elfogni, megverni, elvinni. Zűrzavar van, verekedés, lövöldözés, késdobálás, szócsaták, parancsok, kiabálás... Valaki felém lő, félreugrok, de egy kósza golyó a vállamba furakszik. Felkiáltok, de megyek tovább. Már mindegy. Elkapom a nyakát, és megszorongatom, mire sikoltozva, életét féltve kiált,hogy mindenki álljon meg. Hamar csend lesz, hiszen kezemben a nyakával tehetetlen. A négy fiú elismerően néz rám, a girnyó gorillái meg gúnyosan, dühösen. Nincs több meló!
Másnap reggel már leadom a kissé megpuhított férfit a megbízónknak, vállam bekötve és összevarrva, nem szóltam senkinek sem róla. Minek? Megkapjuk a pénzt, majd szétosztjuk.
-Hyou! Barom vagy!
-Baszd meg!-Ez Nizike volt.
-Megdögölhettünk volna, és magasról tosztál volna rá!
-Mondtam, hogy gyertek?
Egymásra vigyorgunk, és megrázom a fejem. A hajam már kicsit hosszú lett, de nem baj. A telefonomra nézek.
-Menned kell.
Ez Sunyi volt. Felnézek, és mind a négyen komolyan néznek rám. Ők tudják, talán meg is értik. Vagy csak azt tudják, hogy most elmegyek, és nem leszek megint, amíg nem hívnak.
-elcsábított a boszorkány.
Félmosolyra húzom a szám, dehogy csábított. Csak valahogy nyugodtabb az élet vele. Sóhajtok, a pénzt egy táskába tömöm, majd felállok, és sarkon fordulva eltávozok.
Nem sokára egy repülőn ülök, és szarul vagyok. Nem túl jó ötlet átutazni a fél Földgolyót egy lőtt sebbel a vállamon, több mint őrültség. Leszállok, és egyenesen a mosdóba megyek, rendbe teszem magam, borotválkozok is, nem törődve azzal, hogy ez egy reptér, majd bal oldalamra kicsit sután felkapom a táskám, és irány Anáéhoz! Tél van majdnem, mindenki hosszú és vastag ruhákban jár, én meg egy rövidujúban, és hosszú nadrágban mászok. Fűt valami belső melegség. Arcom komor, szemem vidáman csillog, és végr emegérkezek.
Miriam nyit ajtót, és felsikkant örömében.
-Hyou! Istenem, már a legrosszabbtól tartottunk!
Felkapom könnyedén, és megforgatom, majd leteszem, és mohón körbenézek. Az emelgetéstől kicsit fáj a vállam, de kit érdekel???
-Ugyan. Addig engem senki sem tehet el láb alól, míg nem tanítom meg a fiam lőni!
Hangom valahogy harsány, és büszke, félvigyorra húzom a szám, és még mindig várom, hogy Ana jöjjön.
-Iskolában van, nem sokára hazaér. Már elindulhatott...
Kimondatlan kérdésemre mondja Miriam, mosolyogva, hiszen ő mindent tud. A konyhába megyek, és kapok enni, meg egy csésze teát, és közben mesél nekem. Nem sokminden történt, elvoltak, én is csak a jobb vállam megvonva mondom, hogy eseménytelen volt a munka, és csak tegnap éjjel sikerült elvégezni, amit már másfél hónapja csináltunk. Ekkor nyílik a bejárati ajtó, és felhangzik egy kissé elcsigázott ,,Megjöttem” kiáltás. Ana hazajött. Máris pattannék fel, tele vagyok energiával, menni és tenni, bugyog még bennem az adrenalin... de Miriam keze a vállamra fekszik, és várakozásra int. Igaza van. Ha kibírtam eddig, pár perc már nem számít. Kimegy, és beszélget Anával, halkan, nyugodtan, mégis mosolygós hangon. Ana először csak unottan beszél, majd anyja szokatlan jókedvére kicsit kíváncsi lesz. A konyha felé indulnak. Én meg minden izmom megfeszítem, de még mindig szótlanul ülök az asztalnál. Arcom ragyog, mosolyom türelmetlen, szemeim villognak, mint egy penge. Légzésem bár lassú, mégis mint egy lecsapni kész ragadozó! Ana mindjárt belép, és én láthatom, mivé lett a pocak, meg... meg az én madárkámat, akinek a gondolata végig kísért engem. Ana!
|
| Laurent | 2010. 08. 09. 22:53:27 | #6737 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának
Minden szemérem nélkül nyúl hozzám, és bár ezzel kicsit sem segít normálisan gondolkoznom, hogy ne vadállatként rontsak rá, mégis... Ezektől az érintésektől kicsit mmintha önmagamra találtam volna. A hónapok alatt hiába kerestem őket, nem voltak sehol. Itt bújt el az össze. Ágyékunk összeér, meg is szorongat, mire a nyakába nyögök, forró lehelletemmel borzongatva őt. Ccsípőm önkénytelenül is megmozdul, ösztönösen mozogva már, mert egyszerűen... Túl régóta vártam már ezekre.. Megmozdulunk, az ágy felé, míg Ana ismét felém fordul, és csókol élénken. Aztán a nyakamra tér át, én meg szépen elszállok, név és tér nélkül, a semmiben kezdek lebegni. Forró lehellete már a mellkasomon cikázik, fejem hátrabicsaklik... Nem gondoltam volna, hogy ennyire fog hiányozni.
Az ágyra ül, és lenézek rá. Vadul kapkodok a levegőért, azt hiszem, gumból lettek a csontjaim is. Egyre lejjebb halad, én meg csak nem tudom, hogy mire megy ez ki.
Aztán egyszercsak egy virgonc nyelv nyal végig rajtam, és hangosat nyögök. Nem hisem el... Mrrr..
Ujjaim a hajába tévednek, és nem tudok semmit sem tenni. Megbénultam, vagy csak egyszerűen elöntött a gyönyör, és képtelen vagyok moccanni is. Ha mondja nekem valaki, hogy Ana ilyesmit tud csinálni... Felhörrenek, mikor a kényeztetést abbahagyja, de megértem... eléggé homályosan nézek rá, és dereng, hogy valami nem kellene... Valami fontos van itt... Izé.. Mindegy talán.... Feláll, és megcsókol, a pocak finoman nyomódik nekem, így végre rájövök, ám úgy nézem, Ana annyira nem zavartatja magát... Kicsit én is engedek, ugyanakkor itt van ez a dolog...
- Hogy csináljuk, hiszen nem sűrűn voltam együtt terhes lánnyal...
Rekeden súgom neki, ki tudja, ki fog kopogni ha meghall minket... Újra megcsókol, majd a hátamra dönt, és én szokatlan engedelmességgel, követem. Rámül, és minden további nélkül rámcsusszam. Felhörrenek, ám ajkaimra máris csókot lehel egy szőke angyal, mire válaszként a két kis kerek fenekébe markolok, és irányítom, segítek neki. Minden lökéssel a menny felé közelítek, és nagy erőfeszítés kell nekem, hogy csendben maradhassak.
Ana hamarabb jut fel, mint én, én az utolsó pillanatig tartom magam, és a végén mintha bunge-jumpingoznék, Leugrottam, és a végén a kötél visszaránt. Azt hiszem, a gyomromat lehagytam valahol félúton, és kicsit megkésve csatlakozott hozzám a többi szervemmel... A szvíem zakatol, a fülemben is szinte érzem.
Kész... A csillagokat látom táncolni mindenütt. Ana nevét hörögve élvezek el.
Mellémfekszik, én meg húzom magamhoz, hogy együtt hűljünk le lassan, és csillapodjunk le. Csókokkal halmozom el, és tekintetem a babaholmikra esik. Hihetetlen. Takaróért nyúlok, és magunkra húzom, majd szépen megsimogatom a... A fiamat is, az én kis madaramat, és elteszem magam holnapra.
Azt hiszem, muszáj lesz inkább előbb mint utóbb közölni Roberttal is mindent.
Reggel mocorog mellettem valaki, de úgy döntök, hogy az ágy hívó szava sokkal izgalmasabb, mint a való világé. Ott úgyis olyan sok... Izé történik, na.
Eltűnik mellőlem valami, és igen idegesítő ez, még így félálomban is. Homlokráncolva nyitom résnire a szemem, és máris visszacsukom. Jjáááááj... Túl éles a fény.
Nagy nehezen végre felkelek, és a hiányra körbenézek. Ana már felkelt, és szerintem már eszik. Letusolok, majd magamra kapom a cuccaim, és szépen lemászok.
Mindenki a konyhában van, ami tényleg nagyon... Hm... Boldog. Vagy ilyen nyálas hogyishívják. Ana éppen felállni készül az asztaltól, amikor mögé lépek, és megölelem. A pocakot is szépen megsimogatom, mire Ana rámnéz, és megcsókol. Kicsit még kómásan és álmosan viszonzom neki, majd Miriam máris kérdezi, hogy kérek-e kávét. Hát... Annyira nem vagyok oda érte. Nem is szoktam inni, de mivel minden jó van benne, elnyalogatom szépen.
Leülök, és egy pár kéz kezd el masszírozni, ami igazán kellemes, ahogy a puszik is, amiket kapok. Mosolyogva nézek fel rá, ám kicsi illúzióromboló, hogy becsörtet a papa, és úgy néz rám, mintha keresztben akarna lenyelni. Egy szép vastag mappát dob le az orrom elé, még jó hogy a bögre a kezemben volt.
-Nos remélem van mesélni valód.
És karba fonja a kezét. Kezd érdekelni. Vajon mire jöhetett rá, ami? Hm.. Nocsak. Kinyitom a mappát, és saját magamat látom benne. Elég előnytelen, elmosódott fotó, de tudom, hogy én vagyok. Minden benne van. A bizonyítványaim, amik végig jelesek, kivéve a legutolsót. A bűnlajstrom... És 1-2 gyilkosságot hiába is keresek ott a papírok között, nincsenek, pedig látok olyat, amiben tényleg nem voltam benne. Szóval tényleg csak szimatolnak utánam. Ez megnyugtató. És vicces. Eddig is kíváncsi voltam, mi mindent tudhatnak, de... ahogy látom, még a nyomom sem sejtik. Látják az országokat, ahol megfordultam, de semmi rendszer benne.
Naná. Majd pont nektek mondom el, hogy kikockázom, vagy jóskártyát vetek, mi?
Új, és nagyobb összeget látok magam mellett, és meglepődök. Szép summa.
-Apa,én...
Ketten intjük le, hiszen engem ez egyre jobban érdekel, apjukat meg most nem érdekli Ana.
-Veled később számolok, előbb tőle akarom hallani, hogy miért pont az én lányomat raboltad és ejtetted teherbe.
-Álljunk meg egy picit.
Mondom, komolyan elvégre ez komoly dolog, mégha izgalmas is. Nem mindennap magasztalják az embert a munkájában, és ez egy ilyen akta, elfogatási papírók nélkül... hehe.. Több mint bók. Elég vastag a mappa is, szép sok gyilkosság van bennük, fotókal meg minden. Megfogom Ana kezét, és becsukom a mappát, majd úgy nézek rá. Nem akarom, hogy lássa a képeket. Nem éppen szép rám nézve.
-Hallgatlak.
Miriam is megjelenik, és megszólal.
-Kérlek szépen, ne bántsd ezt a fiút, nem tehet róla, hogy nem volt családja, mától a családunk része, fogadd el és ha kell minden követ megmozgatok, ahhoz, hogy tisztességes ember legyen belőle, ha feladja ezt a munkáját.
Meglepődök ezen, hiszen soha senki nem akart ilyesmit. Anát meg fogom, és szépen az ölembe ültetem, mert szegény remeg, hogy mi lesz ebből, én meg nem akarom, hogy csak stresszeljen. Nálam nagyobb biztonságban úgysincs. Ösztönösen simítok a pocakon végig, szinte birtoklón, hogy az is az enyém, és ebből levonják a következtetést.
- Szóval te vagy ennek a gyereknek az apja, remélem vállalni fogod az apaságot.
- Természetesen vállalom, hiszen ha úgy nézzük nekem is lesz egy családom akiket szeretek és igyekszem őket megvédeni mindentől, bárhogy alakuljon.
Micsoda feltételezés, hogy itthagynám Anát egyedül, és a picikét. Megsimogatom mind a kettőt, és várom az újabb kérdést. Azt hiszem, most mindenre válaszolok egyenesen.
-Akkor a megerőszakolás nem is igaz mi?
-Az nem igaz, szerintem maga is tudja, hogy a lánya él sexuális életet így semmi sem gátolhatta meg abban, hogy lefeküdjünk, így viszont büszke vagyok rá, hogy a fiamat hordja a szíve alatt.
Mosolyodok el halványan, és megölelem a hozzám bújó galambomat. Várom, hogy mi fog ebből kisülni, és a szobában megfagy a levegő, míg a papa felfogja, hogy itt mindenki összeesküdött ellene. Vicces, hogy négy hónap kihagyása után mégiscsak én mondok el neki mindent. Talán mert én voltam a hiányzó láncszem.
-Rendben, akkor kihívlak egy lövészversenyre, ha én nyerek elhagysz minket örökre, de ha te nyersz valami csoda folytán, akkor kezet rázok veled és nem adlak fel a rendőrségen és elintézem neked, hogy ne üldözzenek soha többé, ha megölsz valakit ha nem, na mit szólsz.?
Majdnem elvigyorodom magam, de megfékezem, és csak apró mosolyt engedek meg magamnak. Azt hiszem, bekötött szemmel is képes lennék eltalálni egy borsószemet Robert fején. Sőt... Megkockáztatom, hogy Ana hasáról is lelőném minden nélkül. Olyan biztos vagyok ebben, hogy bátran kiállnék, ha ez volna a cél. De az ötlet, hogy nem üldöznének több országon át...
- Benne vagyok, de akkor készítheti a papírokat.
Itt már a jövőm a cél. Itt nem veszíthetek, csak nyerhetek. Talán a kedves papának tovább kellett volna kutatnia. Akkor valami mást talál ki nekem. Vagy mégsem, nem izgat.
-Gyere ki te is madárkám.
Csókolom meg az én Anámat, de nem megy ez ilyen könnyen.
- Azért ne legyél ennyire boldog, egy feltételem azért lenne, ha megszületik az unokám szeretném ha 3 éven belül elvennéd, nem érdekel, hogyan, de akkor is.
És eltűnik. Elmosolyodom, és a két lányra nézek. De... Belül valami fura hidegség környékez meg. Házasság? Na, az meg mi? Nem nekem találták fel, ez hótziher.
- Ezek szerint apád nem tudja, hogy egy híres világbajnok lövővel van dolga.- mosolygok, és hessentem el az árnyékot, hiszen van 3 évem...Közben Miriam is odajön
- Csak ügyesen és tényleg köszöntelek a családban.
Azt hiszem, egy puszit is kaptam... Nem tudom. Ennyi? Csak lőni kell, és kész? Egy kis falatot kapok még be, majd Anát kézen fogva kilépek az udvarra. Ét légpuska van ott, ami picit könnyebb, mint az a fegyver, ami ebben a pillanatban is itt van velem, tehát lazán megcsinálom. Odajön, odanyomja a fegyvert, és rajthoz áll, és szól.
-Akkor kezdjünk.
Azzal tölt, és lő. Nem akarok lemaradni, hát poénkodva szólok.
-Rohanok.
Majd töltök, feleannyi idő alatt, mint ő, és féél kézzel feltartom, és lövök. Egyenesen a közepébe. Valahogy nem értem. Ha minden golyóm úgyis odamegy, minek egy helyre pazarolni? Ez könnyű!
- Szép lövés, de várjuk ki a végét, min ketten 22 - 22 lövést adunk le. Majd az nyer akinek több pontja lesz.
És újra lő. Vállat vonok, töltök, és lövök, 21-szer. Megvárom, hogy az utolsó 5 golyót lelőjje még Robert, mert lassabban tölt és céloz, majd Anát megkérem, hogy hozza nekünk ide a két papírt. A szőke kisangyalom mosolyogva libben értük, és hozza is őket.
Roberté nagyon szép. Viszonylag minden golyó a közepére ment, ahogy elnézem. A sajátomat nem nézem, minek.Néztem azt eddig is. Ana nevetésére nézek csak fel. Rob éppen az én papírom nézi, kicsit mintha mérges lenne.
-Valami nem jó?
Kérdezem udvariasan, mire Miriam is odajön, és a papíromat nézi. Kacsintós szempár, orr, mosolygós száj... Szerintem aranyos fejecskét lőttem. Nem látom, hol a hiba.
Ana megölel, és nevetve mondja.
-Papa, Hyou már alapsuliban világbajnok volt célzásból.
Megcsókolom őt, és a papára nézek. Valami elismerés villan a szemében. A kezem nyújtom neki, mint egy békejobbot, és ő elfogadja. A következő pillanatban másik kezemmel Rob felém tartó öklét fogom meg. Éppen be akart mosni egyet, jogosan, de nem sikerült neki. Megfogtam az öklét. A két lány kicsit megijedve nézett ránk. Én hűvös nyugalommal néztem rá.
-Én nem akarok rosszat.
Azzal elengedtem a kezét. Ő megint felemelte, de én már nem reagáltam. Rob keze lehullott egy kis idő után, és elengedtük egymást. Anát megöleltem, és mosolyogva néztem rá.
-Nyertem. Egy családot. És egy életet.
Súgtam neki.
|
| Laurent | 2010. 08. 09. 18:47:58 | #6726 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának
A cukrászdában már előttünk van egy csomó sütemény, szinte mindenből egy, itóka, és figyelem, hogy Ana minden féle szines kaját eszik. Valami vitaminokról is szó esik. Engem az ilyentén dolgok nem tudnak izgatni. Vagy.. Hirtelenjében nem is tudom, hogy ilyenkor egy apa mit cisnál még a vásárláson kívül. Vár. De 9 hónapon keresztül? Esetleg felszerel egy szobát is a kicsinek... De Anáéknál egy szobával kevesebb van, ami addig mondjuk jó, hogy a baba még nem jár, és ninc ssok holmija... A jövőn kezdek el filózgatni, amikor Miriam megszólal.
-Tudom, hogy nem fogsz sokáig maradni, amit tiszteletben tartunk és tudom, hogy sietni fogsz mindig vissza a kis madaradhoz.
-Ne aggódjatok, igyekezni, fogok mindig visszajönni, vagy legalábbis valami életjelet mutatni, adni.
Mosolygok, de tudom, hogy ezzel még nincs vége, hát iszok még, bekapok egy kis sütit, és megint hallgatok. Tudom, hogy itt most komoly dolgokról lesz szó.
-Tudom, hogy nem volt családod, de azt biztosra veheted, hogy mindig megfoglak érteni, hiszen van egy gyerekem, és lassan nagymama leszek- de azért elszeretném mondani, hogy köszöntelek a családunkban.
Megrebben a szemem. Kicsit elfelejtem, hogy hogy is hívnak. Egy.. Egy család. Egy másik meleg kéz fogja meg az enyémet, én pedig viszonzom a gesztust. Egy napja vagyok mind apuka, és családtag. Ebben a családban nem fognak verni, és talán mihaszna sem leszek. Hanem velük egyenértékű Ember. Nem egy tárgy, vagy egy robot, egy pénzkiadó automata.
-Viszont apáddal meg vigyáznunk kell, mert ha valamit a fejébe vesz akkor nem fog tágítani . Lehet, hogy minden kapcsolatát beveti, hogy megtudja, ki vagy, ezért szeretném ha elmondanád amit fontosnak tartasz, hogy legalább én megtudjam és ha kell megvédjelek a fejemtől, hiszen azért ő is félti a lányát, meg az unokáját. A szavait sosem váltja be , olyan értelemben, hogy nem fog bántani, maximum tettekkel. De ezt igyekszem jobbá tenni nektek.
Istenem, mindjárt a nyakába ugrok, és agyonölelgetem ezt az asszsonyt itt előttem. Legalább tudom, hogy Ana kire ütött. Elgondolkozok, hogy hol is kezdjem, vagy mit meséljek... Hiszen nagyon sok minden van, amit én elmesélhetnék magamról, de talán nem mind tartozik rájuk. Bár... Ana már tudja úgyis, az anyukája meg...
-Szerintem jobb lesz ha elmondasz mindent, anyum tényleg csak segíteni akar, apámat meg bízd rám.
Biztat Ana, én pedig nem tartom túl jó ötletnek, hogy egyedül mondja el majd Robertnek, hogy én vagyok a papa, az elrabló, meg a szelem egyben. Majd együtt mondjuk el inkább.
-Mi a munkád, hogy el kell utaznod, és honnan van ennyi pénzed, hiszen a mai világban nehéz munkát keresni, meg megtartani a rendes állást manapság. Legyen bármi amit dolgozol megértelek hidd el, lassan olyan leszel nekem mintha a fiam volnál.
Kicsit kényelembe helyezkedtem a széken, körbenéztem, hogy ki van a környéken, és őszintén kezdtem olyat mesélni, amelyik történet fejezeteit Ana is ismerte, de nem mindet. Kezdtem azal, hogy hárman születtünk, anyám meghalt, és apámmal nevelkedtünk. A két idősebb fivérem többé-kevésbé tisztességes munkával dolgoznak, mármint papírt fel tudnak mutatni, és nincsenek többszáz országból kitiltva, nem úgy, mint én. Hogy mind párhónaponta máshová költözök, mert a rendőrök is keresnek. Hogy a foglalkozásom veszélyes, és még ha meg is vetnek érte, ehhez értek, mert csak erre tanított apám. Tíz éves sem voltam, amikor már profin lőttem, bármilyen lőfegyverrel, hangtalanul tudtam ölni, és egy kis bandába kerültem be, akikkel sajnos Ana is találkozott. Apám nem sokkal a 12. születésnapom előtt halt meg, felszabadultam, mégis... Ahoyg előttem meghalt... Igyekszek érzések nélkül, mint valami külső megfigyelő, úgy mesélni, bár néhol innom kell, mert kiszárad a torkom. Szóval apám az orrom előtt halt meg, én pedig aznaptól csak néha tértem vissza a kis csoporthoz, ahol egy pótapára találtam. Csak akkor voltunk bandában, ha nagy halat kellett kihorgászni a tengerből, amúgy már egyedül űzöm az ipart, szép hírnévvel, gyönyörű fejdíjjal, szóval ha most ladnának a rendőrségen valahol, a babának nem kellene szenvednie hiányt legalább középiskoláig semmiben.
Miriam kicsit megrettenve néz rám. Én pedig tovább mesélek. Hiszen nem volt sosem választásom. Iskolába is csak azért jártam, hogy az alapvető ismeretet elsajátítsam. Iskola után gyakorlás, edzés, és nem egyszer kiadós verés. Persze, apám halála után kicsit, de nem sokat változott a helyzet. Városról városra utazok, ezernyi nyomozó liheg mindig mögöttem, persze, kizárt, hogy bármikor is megtaláljanak...
-Szóval... Senki sem akadt ezalatt a huszonakárhány év alatt a nyomomba, ha mégis lenne, aki rámtalál, nem hagyom, nem hagyhatom, hogy erre is szaglásszon.
Szemem keményen villan, készen szinte most arra, hogy az előbbem lévő kiskanállal kaparjam ki annak a szívét, aki ezt a családot felbolygatja.
-Legyen bármilyen nagy a problémátok, haza mindig jöhettek, csak a családunkat ne bántsák ezek a rossz emberek.
-Miriam. Akik az én barátaim, nem mernek kezet emelni arra, ami az enyém. Ha valaki egyszer is megpróbálta... Nos, ha élne, el tudná mesélni, hogy nem szabad.
Szelíden mondom, mégis.... Mindenki aki az asztalnám ül, tudja, hogy halál komolyan gondolom, hiszen egy életttel én sem szoktam dobálózni. Pénzt jelentett eddig, most meg... Szinte mindenemet.
A beszélgetés után összeszedelőzküdtünk, és hazatértünk. A volán mögé ültem, és kicsit mosolyogtam azon, hogy most nem rendőrök elől kell padlógázzal rohanni, sőt, még a piros lámpánál is megálltam. Elvégre... Miriam, Ana, és... És egy apróság bízta rám az életét most.
Furcsa volt... Sosem volt nekem otthon, csak egy lyuk. Mégsem akartam visszaélni ezzel a vendégszeretettel. A cuccokat segítettem bevinni, majd megláttam, amint Ana a gigamacit próbálja bevinni. Könnyedén felkaptam, és felvittem Anának. Letettem az ágy mellé, hiszen kicsit nagy volt, majd fordultam, hogy valamit kérdezzek Anától, csak kicsit leálltam az agyműködéssel... Egy szál fehérneműben állt előttem valaki, valaki, akire négy hónapja vágyakoztam. Az ajtót máris bezártam, és próbáltam a heves szívdobogásomat leállítani- mondhatom, kevés sikerrel. Nem bírtam magammal, itt volt előttem, hófehér bőre szinte csalogatott, hogy csak picikét, egy aprócskát kóstoljam meg.
Mögé lépek, és hátulról ölelem meg. A pocakját simogatom, orrommal a tincseit kicsit elsimítom, és a fülét végigharapdálom gyengéden, majd lassan elindulok lefelé, és a nyakát kóstolgatom. A finom illata mindent körbeleng, és az apró kóstolásból egy kicsit több kóstolgatás lesz. Kezem elszabadul, és már nem nagyon tudok irányítani. Ahhoz túlságosan frusztrált vagyok, és túlfűtött. Simogatom odalent, másik kezemmel a lassan duzzadó melleire kalandozok, és közben már nyelvemmel kóstolgatom az én madaramat, mint egy nagyon finom süteményt.
Ana édenes nyögdécsel a kezeim között, sóhajtozik kicsit hangosabban, de ha azt hittem, hogy ezt nem sokára megállíthatom, tévedtem. Ana sem állt meg, egyik keze a nyakamra siklott, másik meg... Ohne...
Egy pillanatig üres fejjel álltam, és kicsit sem éreztem magam embernek. Egy nagy kupac vágynak éreztem magam. Levegőért kapkodva simultam kicsit jobban hozzá, majd a kulccsontjánál szép kis piros foltokat gyártottam. Nem akartam szem előtti helyre, hiszen akárki meglátja...
Ana az enyém, csak az enyém, és merjen hozzá bárki nyúlni, kibelezem, és addig fogok a darabjain ugrálni, míg... Ohhmbld...
-Nem emlékszem... Hogy is volt a mese azzal a virággal és méhecskével?
Mosolygok a bőrére, majd a melléről a nyakán át az arcára siklik forró tenyerem, és arcát magam felé fordítom, hogy megcsókolhassam. Kicsit mohóbban, és szenvedélyesen marok ajkaira, jelezve ezzel is, hogy türelmetlen vagyok, ám a csókot hirtelen szakítom meg, és pár centire távolodok tőle. A kék szemeit nézem, homályosak a vágytól, liheg, és nem bír magával. Lassan csókolom meg újra, puhábban, mert végre találtam valamit, amitől megnyugszok egy hangyányit, és visszaveszek. Fogaimmal fogom meg a melltartójának pántját, és szépen lehúzom őket a gömbölyű válláról, majd a fogaimmal kikapcsolom a pántot, és hagyom, hogy nemes egyszerűséggel eltűnjön ez a kicsi de annál csúnyább ruha. Ana közben a nadrágomat bűvészkedi le.
Szép lassan magam felé fordítom őt, a libidómhoz képest orbitálisan lassan és gyengéden. Leveszem róla az utolsó ruhadarabot is, majd ő is lekapja rólam a maradékot, és meztelenül állunk egymással szemben. Újra megfordítom őt, és a szobában lévő tükörhöz táncolunk. A tükör előtt állunk meg, én arcom a boldogságtól, hévtől ragyogva néz rám vissza, majd a tükörben Anára nézek. Elpirult, talán zavarban van, én csak mosolygok, és a pocakján simítok végig.
-Gyönyörű vagy.
Megcsókolom finoman, mintha egy törékeny baba lenne. Kezeim azonban csak nem állnak meg. Domborulatokon kalandoznak, túráznak... Talán mindenkinek kilóméter hiánya van, mert Ana kezei is elszabadultak. Azonban a fejem meglepően tiszta része segí, hogy ne vigyem túlzásba. Itt egy kicsi harmadik valaki. Lassú mozdulataim, szeretetteljes pillantásaim meg elárulják, hogy bizony gondolok rá, és ő is a szívembe került.
|
| Laurent | 2010. 08. 09. 17:04:00 | #6724 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának
-Tetszik?
Jön is, mint egy kicsi cica, és bújik hozzám, majd meg is csókol. Igencsak vissza kell magam fognom, hiszen egy apróság is van köztünk. Meg is simogatom az apró kis gömböcöt, és valahogy megnyugtató ez az érzés. Sosem volt senki, akihez kötődtem volna. Erre most itt van ez a két ember, aki lassan már a világot jelenti nekem. Nem tudom, mikor jött el ez a pillanat, de... Mire felocsúdtam, képtelen voltam már élni az egyik nélkül, és amikor megtudtam, hogy itt van ez az új élet... Bár meghátrálni akartam, akaratlanul rá kellett jönnöm, hogy bizony sokkal erősebb kötelék lett közöttünk.
-Nagyon tetszik. Azt hittem egy kalitkák hoztál, amibe be tudsz zárni. Ne mozdulj mindjárt jövök.
Már hogyne mozdulnék. Fogom a fotelt, és egy kézzel simán odébbtolom. Miriam csodáló tekintetét magamon érzem, de nem törődök vele. Egy-kettőre helyet csinálok, és a dobozból minden kipakolok, leülök, és a papírt nézem. Talán összerakni is könnyebb lenne, ha nem fejjel lefelé tartanám a papírt...
Ana egy párnával leül mellém, s hozta a fúrót meg a csavarhúzót.
Fogom a deszkákat, és megcsinálom a papír szerint a keretet, majd beleteszem a deszkákat, és jó erősen behúzom. Nem eshet szét, hiszen egy törékeny élet lesz rábízva, és nem is állhat ki a szög, mert még baj lesz belőle. Ösztönösen csinálom ezeket, és nem tudom, hogy honnan vakartam elő ezeket a dolgokat magamból.
Rá kell jönnöm, hogy ez az ágy összerakás egy szép kis családi foglalkozás. A végén ott áll előttünk, állítható magassággal, hiszen ez lehet pelenkázó (akármit is takar ez) meg kiságy. Kipróbálom, és működik is.
-Gyönyörű.
Suttogja az én kis madárkám, és megint csak odabújik hozzám. Megölelem, és válaszolok.
-Örülök, hogy tetszik.
Megcsókolom, kicsit talán szenvedélyesebben, mint kellene, miközben Ana a mellkasomat simogatja. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Ana kezei egyszercsak becsúsznak a felsőm alá, mire mintha savat nyeltem volna, mint forróság önt el.De neeeeem! Hyou! Csigavér!
Levegőhiányban válunk szét, a szívem dübörög, és igyekszek lenyugodni. Miriamnak sikerül elérnie, hogy elterelje a figyelmünket.
-Gyönyörű a kiságy, köszönjük szépen, de mintha azt mondtad volna, hogy vásárolni akarsz menni, akkor menjünk most, az autó is itthon van.
-Menjünk, menjünk.
Kapok még egy csókot, és Ana felsiet. Amennyire sietni lehet plussz pár kilóval. Lehunyom a szemem, még kicsit forrok az előzők miatt.
-Hyou. Te szereted a lányom. De... Nem fogsz maradni, igaz?
HIába, egy ilyen anyai szemet nem lehet becsapni. Szomorkás félmosollyal válaszolok.
-Nem. Mennem kell. Ez itt- mutatok körbe- nem az én világom. Ha tehetném, magammal vinném ezt a kicsi madarat, de félek, hogy nem lenne jó, sőt, csak rontanék. De mindig vissza fogok jönni. Hiszen már ketten lesznek, akik visszahúznak.
-És a te családod?
-Miriam, nekem sosem volt családom. Nekem ez az egész idegen érzés.
-Akkor igyekezz mindig visszajönni. Ana nagyon várt.
-Elhiszem. Ha rajtam múlna, el sem mennék. De... Várnak a démonjaim.
A mindent értő szemek bólintanak. Ő megérti. Ő az, aki elfogulatlanul képes velem szemben viselkedni, és aki mindent tud. Tudja, hogyha tehetném, akkor a szomszéd házba költözve lefütyülném a múltat... De sajnos ez nem ilyen egyszerű. Ana siet lefelé, cipőt húzunk, majd szépen autóba ülve elrobogunk. Egy nagy bolt előtt állunk meg, és kezdek azon gondolkozni, attól függetlenül, hogy egy aprócska pici bogár az egész gyerek, mégis... Mennyi cucc kellhet neki? Szerencsére a bankkártyám tömve, úgysem tudok vele mit kezdeni. FÉnyes lakást nem engedhetek meg magamnak, munkám miatt. Keresnek minden országban.
Belépve csak pislogok. Mi ez itt? Millió olyan nagy ruha, hogy a tenyerem fér csak bele. Ekkora az egész? Egy pici ruhát nézek. Szédülök. Nyugi Hyou, most már nem kellene elájulni. Apa leszel, de ezt már tudod. Csak nagy levegőt.
-Válassz amit csak akarsz, mert én állom.
Dörmögöm a lány fülébe, és ha már a háta mögött állok... Kicsit elkóstolgatom őt, és a sóhajára csak mosolygok.
-Rendben...
Elhalóan suttogja, megcsókol, majd elindul a ruhák felé. Azt hiszem, én inkább olyasmiket nézek, amiknél nem kell látnom, mekkor aaz egész gyerek. Ott vannak a babakocsik. Megint csak kezd jókedv elhatalmasodni rajtam. Egy könnyedén összerakható, kicsi helyet foglaló kocsira bukkanok, majd amikor Ana is jóváhagyja, szépen kérek egy csomagolt példányt belőle. Etetőszéket nézek. Miriam is odajön, és magyarázza nekem, hogy melyik jó. Egyik műanyag, és leszakadhat, szóval én feltűnésmentesen odébb is állok, és rá sem nézek arra a szörnyűségre. Találunk olyat, melynek az ülőke részét hátra lehet hajtani, és így járóka lesz belőle. Aztán Miriam elmegy, és Anának segít, én meg a millió meg egy huzat előtt állok, és mindenféle ágyizéknél. Kérdezi, hogy mekkora ágyunk van. Hát... Izé, gyerekágy! Erre közli, hogy háromféle van. Én meg megmutatom neki, hogy milyen ágyunk van. Mosolyogva ad két matracot, valami extre hogyishívjákokkal rétegelve, majd huzatokat vág ki elém.Mondom, kisfiúnak. Erre valami vagy kövér medvéseket kezd elém pakolni, meg autósakat...
Ana jön megmenteni, és együtt választjuk ki a huzatokat. Miriammal eddig egy csomó ruhát, meg előkét, és hogyishívjákokat meg micsodákat választottak. A végére veszek egy akkora plüssmacit is neki, mint Ana majdnem, így nevetve, jókedvűen, hatalmas kupac bevásárolt holmikkal lépünk ki az üzletből.
-Hölgyeim, mit szólnak valami süteményhez a vásárlást megünnepelni?
Megeggyezünk , Ana is kívángatós lévén örömmel bólogat, tehát az utolsó megálló talán cukrászda. Az autó dugig van pakolva, az anyósülésen ül a maci bekötve, és mindenütt táskák, matracok, kocsi, meg szék, és tudja a fene mifélék... A cukrászdában pedig szépen leülünk, és egy csomó poharat rendelünk, inni valót, és Miriamra nézek. Tudom, hogy mondani akar valamit. Látom az arcán, hogy van még kérdése. Halljuk.
|
| Laurent | 2010. 08. 09. 13:41:26 | #6719 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának
Sokkal jobb volt, hogy ott ültünk, és a jövőt tervezgettük, egymásnak suttogva azokat a képeket, amiket a képzeletünk egyi pillanatról a másikra elénk vetíett. Láttam, hogy az én Anám megnyugodott, és mosolyogva dőlt nekem, ahogy meséltem, ahogy én is halgattam, míg ő mesélt nekem. Igen, lehet egyszer majd lesz olyan, hogy együtt vagyunk valahol a jövőben, egy kertes házban, én majd füvet nyírok, vagy parittyázni tanítom a kicsi lurkót, Ana meg majd süt-főz, és a nagyszülők is olykor elnéznek hozzánk. És persze, a kedves nagypapi nem akar kiherélni. Azért biztató jövő, nem mondom.
A mesélés végeztével felkászálódunk, elvégre mennem kell, és indulnék, de persze a nagypapi megállít, én meg már teljesen figyelmen kívül hagyom őt. Megtanultam, hogyha egy kérdésre is válaszolok, abból jól én ki nem jövök. Hűvös nyugalommal válaszolgatok neki, de talányokban, vagy ha lehet, akkor csak félkészséggel. Nem fogok neki örömet okozni, csak találgasson ő is.
Éjszaka megint csak beszélgettünk. Fura csend volt, csak a mi suttogásunk törte meg. Meghitt volt, és meleg. Ilyen meleget sosem éreztem. Azt hiszem, ez az a szeretet, amit minden nyálas filmben emlegetnek, és üres kifejezésképpen dobálóznak vele.
Aztán reggel felé visszamegyek, alszok pár órát, majd reggel zuhanyzok egy jót, és megint csak zarándoklok vissza a lányhoz. A panzióban a nő arca elég sokat elárult nekem. Szerintem tudja, hogy én csak aludni járok oda. Bézs vászonból készült rövidujjú van rajtam, szellős, és lenge, olyan, mintha nem is lenne rajtam semmi, meg egy ugyan ilyen anyagból készült térdig érő nadrág. A mai nap egész melegnek ígérkezik, pedig már benne vagyunk az októberben jócskán. Meglepően jókedvem van így ma reggel, sötét szemeim is csillognak, a szám sarka is valahogy felfelé kanyarodik.
Már eléggé reggeli után felé járhat az idő,mikor végre elindulok, borotválkozva, megfürödve, a hajam most kivételesen szétengedve simul mindenfelé. Megérkezek Anáékhoz, és becsöngetek. Amikor nyílik az ajtó, már több mint biztos vagyok abban, hogy ki nyit nekem... A kedves papa...
-Áruldd el nekem, ki az apja a lányom gyerekének, mert ha a kezeim közé kapom a tökeit a vitrinbe, teszem.
Azt hiszem, hogy most próbál fenyegetni. De először is, nincs nála fegyver, voltam már sokkal rosszabb helyzetben is, és a jókedvem most semi sem tudja lerombolni.Próbál rám fenyegetően nézni, de mintha egy halat akarna vallatni.
-Majd idővel megtudja.
Válaszolok neki megint kitérve, majd valami más vonja el a figyelmemet. Egy nevetés, és én meg odanézve elmosolyodok. Ana jön le a lépcsőn.
-Ne nevess te kis boszorka.
Közli a vörösödő nagypapi, majd a konyhából egy újabb szereplő lép be, hogy a létszám teljes legyen.
-Apa, fejezd be.
A tisztelt papus kap egy kis figyelmeztetőt, mire elvonul, én meg addig belépek, és sipőt húzok. Imádom a bebújós cipőket. Ráadásul teljesen nesztelen.
-Kérlek, ne haragudj a férjemre, de még nem szeretném, ha megtudná, hogy te vagy az unokám apja, hadd főjön a feje. -Biccentve mosolygok- Jaj de illetlen vagyok, hiszen még se mutatkoztam neked. Miriam Hagara vagyok, de szólíts csak Miriam-nak.
-Örvendek, Miriam.
Széles mosolyt villantok fel, és nem nagyon érdekel, hogy ki lepődik meg, hiszen ekkora mosolyt még én sem produkáltam sose. Ana közben odajön hozzám, és megölel.
-Engem nyugodtan szólíts csak Ana-nak.
Újra elmosolyodok, és megcsókolom. Az én kis habókos Anám...
-A férjem is eléggé illetlen, hogy nem mutatkozik, be közbe meg már kicsikarta a nevedet is.Azt a vén házsártos öregembert pedig Robert-nek hívják, Robert Hagara.
Bólintva jelzem, hogy megjegyeztem, meg is köszönöm, sőt, azt hiszem, majd egyszer fel is használom.
-Kérsz reggelit, véletlenül többet tettem a kelleténél.
Közben nézem az én kis madaramat, aki bújik hozzám, én meg rámosolygok, és egy puszit nyomok az arcára. Majd együtt megyünk a konyhába, és szépen én is eszek. Fura érzés, hogy itt van egy anyuka, és... Nem úgy bánik velem, ahogy eddig az emeber. Nem gyanakodva, hogy mikor lövöm le. Nem sunyin, hogy mikor fordítok hátat neki, és állíthat belém kést. Különös világ volt ez nekem...
www.youtube.com/watch
-Ö.. Miriam. Én, ha lehet, elmennék vásárolgatni Anával ebéd után, és... Nos, szerintem kell nekünk egy ilyesmihez értő szem. Lévén én életemben nem vásároltam ilyesmiket, Anáról sem hiszem, de... Szerintem te már gyakorlott vagy, hogy mi minden kellesz nekünk.
Az asztalnál ültem, előttem egy csésze tea, szorosan mellettem az én madárkáim, és mosolyogva néztem a nagyira. Mind a két kék szempár meglepetten nézett rám. Anya és lánya meglepődött, hogy én ilyesmivel jövök elő, de egy pillanat múlva már öröm csillant mindenütt, és beleegyeztek.
-Akkor én még elmegyek, mert van egy kis elintézni valóm, és ebéd után itt leszek.
Ana kérdőn néz rám, talán találgatja, hoy hova kell mennem, én csak titokzatosan mosolygok. Elbúcsúzok tőlük, és elmegyek.
Ebéd után kicsivel újra csöngetek. Ana nyit nekem, és megölel, de közben súgva kérdezi.
-Hol voltál?
Csak mosolygok, és az ajtó mellé nézek. Ana is odanéz, és egy doboz van ott. Egy elég széles doboz. Meglepődik, és máris jön a következő kérdés.
-Mi ez?
-Hát, nézd meg.
Válaszolok neki mosolyogva, egyik kezem zsebre vágva. Majd felkapom a csomagot, és a nappaliba beviszem neki. Kijön Miriam is a konyhából, és nézi, hogy mi a csomag. Ana egy ollót vesz elő, és kinyitja, és kicsit mintha csalódott lenne, úgy húz elő egy deszkát a relytéjes csomagból. Csak csendesen mosolygok.
-Öö.. Mire kell a deszka?
Kérdezi értetlenül, mire én lecsücsülök Ana mellé a dobozhoz, és kihúzok egy újabb fadarabot a dobozból. A szobát lassan belengi az igazi fa illata, ami semmihez sem hasonlít. Valami furát húztam elő, mégis, felismerhető. Egy babaágy támlája. Mindenféle madarak vannak a kacskaringós ágakon, virágok és levelek díszítik. Mindenütt le van kerekíve a minta, nem mintha egy fél éves gyereket érdekelne még az ilyesmi. Egy baldachinos, ringatható, igazi fából készült, masszív babaágyat rejt ez a doboz itt Ana előtt. Kicsit bizonytalan vagyok, hogy jó lesz-e, de bízom a boltos nőben, aki ezt ajánlotta, ráadásul elég olcsó is volt. Nekem. Kicsit sötétebb kék baldachin volt hozzá, olyan királykék színű, de nem zavart. Ha nem lesz jó, majd veszek másikat. Miriam a nappali ajtónak támaszkodva nézett ránk, mosolyogva, Ana meg úgy nézett már a dobozra, mint egy aranyos kis cuki kutyára.
-Tetszik?
|
| Laurent | 2010. 08. 07. 23:42:17 | #6669 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anának
-Mielőtt mindenbe belevágok, el kell mondanom valamit. Tudod amikor azt mondtad nekem, hogy időt kérsz meg ahogy az orvosnál voltunk azt hittem, hogy ott akarsz hagyni.
Felvonom a szemöldököm. Hát tényleg nem érti, hogy engem nem nagyon fog tudni lerázni? Nem azért jöttem vissza. Csak bizonytalan vagyok- ha szabad ilyen enyhén fogalmazni.
-Ana. Olyannak ismersz, aki elfut a kínos dolgok elől?
Mélyen nézek a szemébe, és várom, hogy folytassa.
-Nem direkt estem teherbe, azt hittem, hogy nem lehet baj, úgy voltam vele, ha anyám nem esett teherbe 3 évnyi próbálkozás után akkor én se, de tévedtem. -furcsa, pislognom kell... Olyan fura ilyesmiről beszélni!- Maximálisan megértelek abban, amit az előbb mondtál, hogy félsz, én is félek kicsit, de hidd el, én úgy érzem, hogy nagyszerű apa leszel, és ahogy eddig megismertelek biztos vagyok benne, hogy a legjobbakat fogod megadni a fiadnak, ahogy én is. -megint csak köpni, nyelni nem tudok. Úristen, ő azt mondta, hogy a ,,fiam”... hátborzongató- De ha azt szeretnéd, hogy... vagy mondod nekem, hogy nem akarsz az apja lenni megértelek, de tudd, hogy még mindig szeretlek. De bárhogy döntesz, remélem velem maradsz és segítesz nekem, mert te is kellesz nekem, ahhoz hogy ezt végigcsináljam és felkészüljek, van még 5 hónap míg megszületik a kicsi és félek.
Mögé huppanok, és szépen magamhoz húzom, hogy nekem dőljön, majd simogatni kezdem őt... Őket. Tétova mosoly fut át az arcomon, fura helyzet.
-Szeretném ha egy család lehetnénk, nem kell elvenned, mert nem kötelezlek semmire, csak szeretném ha az apja nevét kaphatná a kicsi. Attól ne félj, hogy rossz apa leszel, mert én segíteni fogok neked, a szüleim is segíteni fognak főleg anyum, mert ő tud mint, tudja, hogy te vagy az apja és örül neki, de nagyon, így ő segíteni fog.
Valahogy feltámad bennem a kisördög. Kíváncsi vagyok, hogy az apja hogyan fog engem támogatni. Úgy nézett rám, hogyha egy rossz mozulatot is teszek, lehet keresztben nyel le. Még nem tudom, de nem hiszem, hogy csak úgy megúszom a vallomást. De akkor is nekem kellesz közölnöm vele. Nem szoktam lányok szoknyája mögé bújni.
-Anyukád biztos, hogy átsegít. De mit fog ehhez az egészhez apukád szólni? Nem hiszem, hogy mosolyogva megveregeti a vállam, hogy ,,ugyan, megtörtént, spongyát rá”!
Sóhajtok, és megölelem a lányt.
-De nem fogok elfutni. Ez olyasmi, amit együtt fogunk megoldani. De... Én akkor sem vagyok ide illő. Ha el kell mennem újra dolgozni, mert bármikor hívhatnak megint, akkor meg kell értened. Mennem kell, mert egyik pillanatról a másikra nem tudomfeladni az eddigi életem. Olyan, mintha azt kérném, hogy gyere velem, de nem biztos, hogy látod még a szüleidet.
Szünetet tartok, és hagyom, hogy megeméssze a dolgokat.
-De nem fogok eltűnni. Mindig itt leszek, ha kellek, hagyok hátra neked elérhetőséget is. Hogyha bármi baj van, csak fel tudj hívni, én meg az első helikopterrel jövök... Sajnos még repülni nem tudok...
Elmosolyodok, és kezeim között Ana szíve is lassan normálisan ver. Kezemet a pocakon pihentetem, és újra megcsókolom.
Estig beszélgetünk, tervezzük a jövőt, és igazán értékelem, hogy a házassággal nem jön nekem. Azt hiszem, egyenlőre elég nekem ez az egy dolog az életembe. Egy bébi. Van rá 5 teljes hónapom, hogy megszokjam a gondolatot. Utána jön a csomag.
Elköszönök tőle, hiszen ideje indulni. Odalent meg ott van a kedves papa.
-Na, fiam. Mit szólsz?
Pislogok párat, és nem tudom, mit mondjak. Igen, leszek a papa, csak néha el kell ugranom lepuffantani pár embert, mert a mai világban kell a pénz- vagy azt mondjam, hogy leszarom a tizedikről?
-Uram, nem könnyű feldolgozni, hogy egy négyhónapos terhes barátnőm van. Azt hiszem, már eleve a gondolat is több mint meglepő. Talán ha a jövő héten kérdezi meg, meg tudom mondani, mi a véleményem. Most csak a ,,Hű” kifejezésnél tartok.
Magamban hozzáteszem, hogy a ,,jó kurva élet” inkább odaillő, mint a hű, de már mindegy.
-És persze sejtésed sincs, ki lehet az apja, igaz?- papa szemei összeszűkülnek, és Ana már szólna, de én megszorítom a kezét.
-De, van róla sejtelmem, uram. Akár tetszik, akár nem, van.
-Valóban?
-Valóban. -mondom én, és szépen kisétálok az ajtón.
Elbúcsúzok Anától, és hátra sem nézve elmegyek a háztól. Más terveim vannak, olyanok, amiben nem szerepel a tisztelt papa.
Magamhoz veszek egy kicsi csomagot tűnődve, majd a nyakamba kötök egy kis rózsaszín maslit, és az éjszaka kellős közepén, cigarettával a kezemben szépen indulok vissza. Vigyorgok, ahogy odaérek, már minden tiszta sötét. Éjfél van. A kertbe megyek, majd fogom magam, és a vízlevezetőbe, virágba, párkányba, meg amibe csak tudok kapaszkodni, fogózkodok, és Ana ablakához mászok. Bekopogok halkan.
Bent tétova zaj, szerintem nem tudja, hogy mi van, majd az ablakhoz sétál, én meg elmosolyodok. Hálóingben van, és kicsit kómsan néz rám. Abalkot nyit, és kicsit éberebben, rémülten néz rám, mintha a Marsról jöttem volna. Bemászok az ablakon, és a szobájában állva mondom neki:
- Boldog születésnapot az én madaramnak...
És megölelem.
-Én vagyok az ajándékod, mert nem tudom, mire lenne szükséged. De itt van ez- és egy köteg pénzt adok neki- és vegyél belőle azt, amire csak szükség van... Mert ahogy elnézem, nem sokára lesz szükség egy-két dologra.
Mosolygok, majd könnyedén felkapom Anát, és az ölemben az ágyba viszem. Mellébújok, és szépen magamhoz húzom óvatosan. Egymás felé fordulunk az ágyban fekve, kettőnk között a pocakja.
Beszélgetünk reggelig, kérdéseire válaszolok, és megnyugtatom, hogy nem fogok eltűnni.
Aztán elalszik, én meg korán, mielőtt ittlétemet bárki felfedezné, távozok angolosan az ablakon keresztül, és szépen visszamegyek a panzióba, hogy végre én is aludjak egyet. Hosszú volt a nap.
|
|
