|
|
Szerepjáték
(Hentai)
| oosakinana | 2013. 12. 08. 18:16:42 | #28517 |
Karakter: Yokozawa Masamune
Megjegyzés: (Ikertestvéremnek)
Egy átlagos nap, amikor a tengerparton sétálok. Ritkán jut rá időm, hogy megnézzem a naplementét, mert a munkám miatt nem tudunk bármikor lejönni ideé és megnézni. De igazán gyönyörű. Ilyenkor egy kicsit honvágyam van. Amikor elképzelem, hogy a cseresznyefa ága is belehajlik a naplementébe annál gyönyörűbb naplementét, soha nem láttam. Szeretek otthon lenni, de azért jó így külön is, csak a magány nem éppen az, amire vágyok. Állatot meg nem szívesen tartok mivel nem tudnék annyi időd vele lenni amennyit, az megérdemelné.
Csodaszép látvány, de sajnos minden csodának vége van így a naplementének is. Nekem meg ideje visszatérnem a munkámhoz. Ahogy sétálok a városba egyszer csak egy igen érdekes beszélgetésnek leszek fül tanulja.
- Még is hova mész szépség? Szívesen elkísérünk. – hallom a nevetést és a gúnyos megjegyzéseket is. A lány viszont nem válaszol és talán így teszi a legjobban, hanem csak tovább megy. – Ugyan már szivi. Figyelj már ránk, hiszen nálunk jobb társaságot nem fogsz még egyszer találni. – már meg is fogva fordítják maguk felé.
- Engedjetek el. – próbál menekülni. Gondolom csak haza szeretne menni.
- Csak elszórakozunk egy kicsit együtt. Te is élvezni fogod hidd el. – na persze. Gondolom ő mennyire fogja élvezni…
Nem tudom tovább hallgatni így odamegyek hozzájuk.
- Egy hölgyet nem kemény meg félemlítő szavakkal meg meghódítani. – jegyzem meg. – És engedjétek el. – mondom nekik, de nagyon nem úgy néznek ki, mintha el akarnák engedni.
- Te hős ne szövegelj nekünk, hanem inkább húzz vissza, mert oly kevés vagy ellenünk. – nagyzolnak, de ez engem nagyon nem hat meg.
- Szerintem ne akarjatok próbára tenni. – mondom és közelebb lépek, amire végre észre veszik, hogy nem éppen 2 centivel vagyok magasabb tőlük. Odamegyek és megfogom annak a csávónak a karját, aki a lányt fogja és megszorítom a csukló idegközpontját, amire ha akarja, hanem akkor is elengedi. – Köszönöm, hogy hallgatott rám, most pedig tünés és nem akarlak titeket itt még egyszer meglátni. – kiáltom utánuk, amikor már szelelnek is. Remélem, felfogták egy életre, hogy velem jobb, ha nem kezdenek.
Ekkor a lány felé fordulok, akinek eléggé rémült volt a tekintete, de most nem tudom pontosan, hogy mit látok benne, csak azt tudom, hogy gyönyörű szépen néz ki.
- Jól vagy? – érdeklődök, miközben a csuklóját simogatja.
- Igen jól vagyok köszönöm szépen a segítséget. – most már viszont hálát látok a szemében.
- Nincs mit bármikor szívesen segítek. Yokozawa Masamune vagyok. – mutatkozok be neki és egy névjegy kártyát is nyújtok neki. – Ha bármikor, bármire szükséged lenne csak hívj nyugodtan.
- Köszönöm még egyszer. - elveszi, és már menne is, de nem hagyom.
- A nevedet megtudhatom? – kérdezek még rá, mert azért szeretném tudni.
- Aurora. – árulja el becses nevét, aminek nagyon örülök.
- Haza kísérhetlek? – érdeklődök, és úgy indulnék el felé, de csak megrázza a fejét.
- Nem köszönöm meg leszek. Viszlát. – köszön el, majd úgy megy el én meg nézek egy ideig utána, de végül haza megyek, ahol lefekszek aludni, hogy pihenhessek, mert holnap egy iskolába kértek fel, hogy elmenjek, mert ilyen állásbörze lesz, hogy a diákok eltudják dönteni hova szeretnének menni tovább tanulni.
~*~
Már az iskolába vagyok és teremről járunk teremre, ahol mondanunk kell pár szót, a munkánkról és hogy miben is fontos, meg mit kell nagyon tudni hozzá, hogy ha oda akarnak bekerülni.
Egy újabb terembe megyünk be, amikor megpillantom a tegnapi vöröseslilás hajú lányt. Úgy látom nem igazán érdekli a dolog, mert az alakon néz kifelé, de amikor az igazgató beszél, hogy miért is vagyunk itt. Ránk néz és ekkor találkozik a tekintetünk és ő is meglepődik, ahogy én is, de csak elmosolyodok lágyan, majd várom, hogy sorra kerüljek és megkérjék, hogy mondjak én is párszót.
Szerkesztve oosakinana által @ 2013. 12. 08. 18:32:32
|
| vicii | 2012. 06. 08. 00:28:02 | #21407 |
Karakter: Cirillo Luisa
Megjegyzés: (Vége)
Sajnálom. Próbálkoztam, de nem tudok ebből semmit sem kihozni.
|
| vicii | 2012. 03. 31. 23:08:43 | #20164 |
Karakter: Cirillo Luisa
Megjegyzés: (Hikarinak)
A reggelt mint általában, megint egy kiadós veszekedéssel kezdem. Az öcsém megint belém köt, mint ahogy az rendesen lenni szokott, ráadásul eltöri az egyik kedvenc hógömbömet. Ezt még apu vette nekem, mikor egész kicsi voltam… az első gömbök egyike.
- Hogy tehetted ezt?- sikoltom, mikor az apró szilánkok szétgurulnak a padlón.
- Jajj ne csináld már, ez csak egy hógömb volt!- legyint.
Ekkor betelik a pohár.
Felpofozom.
Aztán fogom magam, felveszem a cipőmet, a szalmakalapomat a fejembe nyomom és elsietek otthonról.
Most tényleg elvetette a sulykot. Nem fogok megbocsájtani neki…
Duzzogva és dühösen vágtatok végig az utcákon, a tengerpartra megyek. Mikor dühös vagy szomorú vagyok, mindig a parton szoktam sétálni. Az legalább megnyugtat…
A lenyugvó Nap hatalmas, vörös gömbként száll alá, mintha a lassan hullámzó tenger akarná magába nyelni. A víz csillog a vöröses fényben, a szél pedig megborzolja a hullámok tetejét…
Alig van már ember a parton. Minden csendes, csak a szél fütyül egy lágy dallamot a fülembe... láthatatlan ujjaival végigsimogatja az arcomat, beletúr a hajamba majd játékosan felröppenti a szoknyámat.
Elmosolyodom. Eltölt a béke.
Leveszem a cipőmet, a kezembe fogom és mezítláb indulok meg a víz felé, lassan sétálva a vizes homokban, élvezve, hogy a langyos hullámok meg-megcirógatják a lábam.
Ám ekkor a szél hirtelen feltámad, a kalapomat pedig lekapja a fejemről és messzire sodorja.
Ijedten tekintek utána, ez a kedvenc kalapom! Utána sietek, futva próbálom utolérni de valahogy mindig kicsusszan az ujjaim közül.
Végül a kalapot egy idegen srác fogja meg.
Megszeppenten pillantok rá.
Nahát… milyen jóképű…
Egészen magas, kisportolt alkatú. Fekete inget és nadrágot visel. Még a haja is fekete… sőt, még a szemei is! Nahát, még nem láttam fekete szemű embert. Igazán érdekes.
Viszont az arckifejezése egész komor, a pillantása pedig hideg.
Furcsa ez a srác…
Végül csak halvány mosollyal megállok előtte.
- Köszönöm, hogy megfogtad.- mutatok a kalapra.
- Nincs mit.- mondja, majd átnyújtja nekem, én pedig újra a fejembe húzom.
- Egyébként, a nevem Luisa.- mutatkozom be mosolyogva. Érdekesnek tűnik ez a fiú, ezért beszélgetést kezdeményezek.
- Koyuki Hamane vagyok.- mondja halkan, mégis magabiztos hangon.
Nahát… japán…
- Húú, eddig még nem találkoztam egy japánnal sem. Igazán örvendek.- mosolygok rá szélesen, mire kicsit tanácstalanul néz rám. Tudom, néha kicsit furcsa vagyok, de nem tehetek róla… hehe… - Sétálunk együtt?- kérdem végül, mire csak bólint.
Így együtt sétálunk tovább a parton, kettesben.
- Amúgy te a közelben laksz?- kérdi halkan, én pedig bólintok.
- Igen, innen nem messze.
- Csak mert még nem láttalak erre. Pedig sokszor megfordulok itt.- mondja, én pedig összehúzom a szemeimet.
- Ez érdekes. Pedig én is sokszor jövök ide.- mondom elgondolkodva. Talán az élet furcsa játéka lehet, ki tudja.
- Luisa!- hallok a távolból egy kiáltást, mire érdeklődve megfordulok. Apu az, messziről integet. Biztos aggódott értem.
- Ne haragudj, nekem mennem kell. Holnap is eljössz?- kérdem lelkesen, mire bólint. – Akkor majd találkozunk. Szia!- köszönök el, majd futva sietek apuhoz…
|
| Laurent | 2011. 12. 25. 02:06:10 | #18229 |
 Karakter: Hyou
Megjegyzés: Anámnak, drága madárkámnak ~ a fa alá
Hyou.
Elmondani nem lehet azt az érzést, ami átjár engem, mikor meglátom őt. Hófehérben, akár egy angyal, aki ma csak az én kedvemért szállt le a földre. Talán mégis létezik valami felsőbb hatalom odafent, aki kedve szerint csavargatja a szálakat. Kell lennie ebben a vallásdologban valaminek, lehetséges, hogy most is ül fent valami nagy szakállas manusz egy felhőn és lóbálja a lábát, míg a vizipipás füstkarikákat fújogatja a nagyvilágba. Egy angyal. Az közelít felém, Szemei ragyognak, akár valami nagyon ritka és gyönyörű üveggolyók, szinte rámkacagnak, de azért látom bennük azt a furcsa félelmet, vagy idegességet, ami az én zsigereimet is kikezdte már. Halovány biccentés, és egy kis frakkba bújtatott motolla száguld anyja felé, hogy a kezét megmarkolva most már hármasban lépkedjenek felém. Az a két ember, akik számomra a legtöbbet jelentik, akiknél többet, jobbat soha nem is álmodhattam magamnak. Minden viszály, vészhelyzet, veszekevés, minden rossz eltörpül, és csak azt érzem, hogy igen, ez az amit én akarok. És ezért, ha kell, akkor mint most, mindenki előtt kijelentem, hogy nekem csak ők kellenek, és hajlandó lennék értük akár meghalni is. Az a végtelennek tűnő pillanat, amíg az idő lelassulni látszott, véget ér, és csak azon kapom magam, hogy az ,,após” már adja is át nekem a menyasszonyt. Meg tudom érteni, hogy a férjjelöltek miért nem láthatják a szertartás előtt a menyasszonyt. Szerintem mindenki imádja a férj idióta képét nézni, hogy miféle fintorokat vág miközben a leendő feleség közeledik. Vajon milyen lehet a másik szerepében?...
Mellettem áll. Ez az oltár előtt valami jelkép is lehet, hogy így állunk majd egymás mellett egy egész életre, és ahogy most megtesszük az ígéretet, jóban-rosszban, szinte szó szerint mindig egymás mellett leszünk, ahogy ezelőtt, és remélhetőleg ez után is. A nézőtéren páran szipognak, forognak a kamerák, villognak a fényképzezőgépek, így az emlékeknek nem leszünk híjján. A kis Hyou az, aki aztán a vége felé elindul felént egy kis párnával, rajta a gyűrűkkel.
-Igen.
Ezzel egy örök életre megesküdtem, és egy újabb formában köteleztem el magam a mellett a nő mellett, akivel az életem akarom leélni. A kötelező kérdést szinte meg se hallom, csak azt várom, hogy mikor csókolhatom végre meg az én drága madárkámat... Annyi mindent mondanék neki, amit most még nem tudok neki... De remélem még hosszú évek várnak ránk, és megtehetjük még ezeket... De persze a nagy csendben felszisszennek páran, amikor feláll Kelep.
-Ez...ez... ugye nem... -még a sok festék alatt is látszik, hogy elpirul szegénykém.
-Nyugodj meg. -lehelem arcára, és magamhoz ölelve fordítom fejem a másik felé. -Szóval, mi az okod? -szemeim összeszűkülnek, hogy ezt meg meri zavarni, de még egy nyamvadt vudu feleségem sincs, hogy kizökkentsenek!
-Semmi.
Szól, majd leül, én pedig végre megcsókolhatom az én kis drágám. Szegénykém szinte rongybabaként remeg a kezeim között, de én nem hagyom. Ez a mi napunk, és ennek tökéletesnek kell lennie, mert semmi sem jöhet közben. Ha mégis valaki meg mer zavarni, azt sajátkezűleg küldöm a másvilágba, olyan hullanyugodtan, hogy közben akár az esküvői tortát is képes vagyok szeletelni minden kár és zűr nélkül.
-Nincs semmi baj, nem árthat nekünk.
Súgom neki, mélyen a szép szemeibe nézve. Tökéletes. Egyszerűen túl gyönyörű, és olyan ragyogó, hogy egy pillanatra eltöprengek, vajon mit tehettem, hogy így megjutalmaztak, mi az a tett, amiért ez a kitütetés jár. Kézen fogva húzom őt a Nagy Könyvhöz, hogy beleírjuk a nevünket, és ezzel hivatalossá téve a tényt, hogy a lány foglalt, és nem adom senkinek. De ahogy az én tanúm, a bátyám aláírja, kicsit megtorpan az egész. Nem kért fel senkit? Ennyire csak az én érdekeim nézte volna? Szerencsére az öcsém feláll, és egy lopott pillantást váltunk mielőtt a nevét leírja.
Az Enyém lett...
Ez után elvonulok, hogy megköszönjem a testvéreimnek. Annak ellenére, hogy mekkora viszály volt hármunk között ezelőtt... Most valamiért annyira békés a hangulat kettőnk között, hogy látják, nem csak a fegyvereimnek és a munkának élek. Láthatják a gyermeket, az én fiam, és remélem értik is, hogy megváltoztam. De ahogy pillantásommal közben a feleségem keresem, meglátom őt, és igen csak nem a maihoz illő arccal. Ki az, aki meg meri ríkatni őt? Odalépek, és megértem. Meg, de ugyanakkor csodálkozom is. Ha én megváltozhattam, akkor ők miért ne tudnának, nem? Anna mögé állok, átkarolva a derekát, és kihúzom magam, a legveszedelmesebb arcom elővéve.
-Nizike, tedd le a fiamat.
Anna szinte amint karjaiba zárja őt, már megy is befelé, én pedig a fiúkra nézek, akik behúzott nyakkal állnak előttem. Odasétálok hozzájuk zsebre dugott kézzel, és mintha csak azt vitatnám, hogy milyen volt a torta, megjegyzem.
-Aki ma ezt itt tönkreteszi, a következő találkozásunkkor a lehető legmegalázóbb halállal fog meghalni. Ne merészeljétek.
Aztán bemegyek Anához, mert tudom milyen, és azt hiszem el kell neki magyaráznom, hogy miért vannak itt a fiúk. És ahogy én örülök ennek a kis krapeknek, ők is örülhetnek neki, mert a magamfajtáknak ritkán adatik meg ez az öröm. Leülök mellé és megölelem.
-Semmi baj, nem bánthatták volna, tudják, hogy ez életem legszebb napja és nem rontanák el.-súgom a csókba.
- Nekem elrontották, rossz volt látni, ahogy játszottak vele.
- Ana. Nyugodj meg. Gyere, táncoljunk.
A gyereket anyósnak adom, és viszem is táncolni az én drágám, akiről szerencsére azt hiszik, hogy az örömtől sír. De legalább megnyugszik, így nyugodt szívvel adom tovább. Látom, ahogy békítésképpen Nizikeék is felkérik a nejem táncolni, és bár kicsit összeugrik a gyomrom tőle, mégse szólok.
A tortánál találkozunk legközelebb, és a nőm már keményít is, nem hagyja, hogy belekóstoljak. Hiába, ez a sok habcsók itt meg minden... Nekem ilyenben még soha nem volt részem. Mosolygok rajta, egyszerűen imádom. A torta helyett most leginkább őt falnám fel... Mnyamm...
De egyszer ezeknek is vége szakad, mert itt az idő lassan az utolsó táncokra, és arra, hogy az utolsó kört lerújjuk a család előtt. És erről Ana még nem tud, csak a szűk család tud a menyasszonyrablásról. És a segítségüknek hála véghez tudom vinni... Az én kis madárkám elvonul átöltözni, én meg lecsapom az öltönyöm, és még a rokonokat biztosítom, hogy egyben fogunk hazaérni, és hogy nem, semmi bajunk nem fog esni. Ellátom még őket néhány tanáccsal a gyerekkel kapcsolatban, adok telefonszámot, meg egyéb intézkedések, amik már csak azért is ilyen körültekintően vannak megszervezve, mert a munkám ezt megköveteli, így a magánéletemben se szabad lazítanom. A csomagok hála a mamának az autóban, és már csak egy valami vagyis valaki hiányzik. De ahogy hozzámlép átöltözve az én kis virágszálam, és megölel, dereka köré fonom a kezem, és megcsókolom.
-El se hiszem, hogy a feleséged vagyok, a régi idők után. -súgja mosolyogva.
-Nekem is furcsa, hogy veled együtt kaptam egy csodás családot és nyugodt légkört.
Visszamegyünk táncolni, és amíg Anát a kisfiamra bízom, még az utolsó pontokat beszélem meg a szülőkkel, hogy minden tökéletes legyen. És aztán elkezdem őt keresni, hogy a tervem véghez vihessem, de ő hamarab rám talál. Igen. Mindig tudja, hol kell lennie. Imádom! Keze már érzékeny pontokra siklik, én meg halkan felmorranva rabolom el száját egy csókra, s közben kicsit félrehúzom, hogy ne mindenki rajtunk legeltesse már a szemét. Csintalanul mosolygok rá, mert tudom, hogy annak nem tud ellenállni.
-Mit forgatsz már a fejedben? -kuncogja a nyakamba.
-Csak az járt a fejemben, hogy senki sem bánná, ha a menyasszonykámat elrabolnám. Csak nem tudom, hogy ő mit szólna hozzá.. -mosolygok rá melegen.
-Nem lenne ellenére azt hiszem.
Szemei cinkosan villannak, én meg felkapom az ölembe, és a hátsó ajtón kisiklok vele. Néhány árnyat látok még az utca végén, ahogy néznek, de nem veszek róluk tudomást. Így búcsúznak. Anát az autóba teszem, és egy utolsó kábító csók után már indulunk is. Ittasan nem vezethetek, így a sofőr egy régi ismerősöm.
-És hova megyünk? -kíváncsiskodik az én habospitém
-Meglátod. Remélem, örülni fogsz neki.
Mosolyodom el, és a reptérig nem engedem el a kezét se. A repülőn egy egész kabint béreltem, így kettesben is megünnepelhetjük az egész napot. Egész úton minden fortélyt bevet, hogy kiszedje belőlem, mert amíg a reptéren átmentünk, nem tudta meglesni, hogy hova megyünk, túl tájékozott vagyok ott ahhoz, hogy egy percre is meg kelljen állni.
-Legalább annyit mondj el, hogy voltam-e már ott. -kérlel sokadjára.
-Titok. Meglátod, drága kicsiny feleségem. Már csak pár mérföld, és ott is leszünk. -felelem titokzatosan, majd az ölembe húzva megcsókolom.
-És... Akkoooor... -kipirultan igyekszik valami fogós kérdéssel sarokba szorítani, de nem megy neki.
-Nem, akkor sem fogom megmondani. -kuncogok. -Azt akarom, hogy a lehető legjobb legyen ez a meglepetés.
Így izgatottan, kíváncsian, és tűkön ülve várja, hogy megérkezzünk. És amikor a gép leszáll, és taciba ülünk, akkor pislog csak zavarodottan.
-Várj, honnan vannak ezek a csomagok?
-Ugyan... Vannak olyan rokonaim most már, akik segítenek a megszöktetésedben, úgyhogy lehet, csak most vették észre a hiányunkat. -csókolok az arcára, míg a házhoz közeledve, az autóban egy kendőt veszek elő.-És most be kell kötnöm a szemed, mert nem akarom elrontani a meglepetést. Gyere ide.
Bekötöm a szemét, és végigsimítok rajta, majd egy puha puszit nyomok a nyakába, és megkérem, hogy maradjon a kocsiban, amíg én bemegyek a cuccokkal. Szinte pillanatok alatt végzek, mégis látom, ahogy visszaérek, hogy már a tenger felé fordulva szimatol.
-Ez...Ez tenger? -kérdezi az izgatottságtól remegő hangon.
-Gyere.
-Eltaláltam, igaz? Tengernél vagyunk!
Kitérek a válasz elől, megfogom a kezét, másik kezem a derekára csúsztatom, és a házba vezetem, majd a nappaliban megállva még egy utolsó csókot adok neki, és leveszem a kendőjét. Halkan sikkant, megkapaszkodva bennem. A szoba tele van gyertyákkal meg szirmokkal, kicsit át is van rendezve, de nem lehet nem ráismerni. A hely, ahol megismerkedtünk. Eme szent helyen fogant a fiam is... Annyi szép emlék is fűződik ehhez a helyhez, és ezért akartam mindenképp visszajönni ide. Amíg ő hitetlenkedve hordozza körbe pillantását, én mosolyogva ölelem át hátulról, és súgok a fülébe.
-Úgy gondoltam, hogy ez a hely lesz a legmegfelelőbb. Itt kezdődött minden jó az én életemben, és bár vannak dolgok, amikre talán nem fogsz soha jó szívvel visszagondolni, azt akartam, hogy most egy tiszta lappal indítsunk. -magam felé fordítom. -Ana. Az én feleségem lettél. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de itt vagyunk egymásnak, és ahogy pár órával ezelőtt mondtam, én nem csak a jóban akarok melletted lenni.
-Hyou... -leheli.
-Mindent meg akarok tenni, hogy ez az élet egy álom legyen neked. És bár nincs telepátiám, és nem mondom, hogy tudni fogom, mikor mit csináljak,.. De remélem, hogy méltó lehetek egyszer arra, hogy veled egyenrangúként fogok állni melletted. Szeretlek. Örökre az enyém, örökké a tiéd.
-Szeretlek...
Mosolyogva veszem birtokba az ajkait, majd lassan a kanapé felé lavírozok vele, hogy a házasságot megpecsételjük, és persze azért is, mert azért az úton bevetett kérdezősködés alatti fortélyok mégiscsak hatással voltak rám, mégha nem is mutatta... Azt hiszem, jó hogy hosszabb időre béreltem ki a házat, mert lehet két napig ki se engedem az ágyból ezt a virágot...
~*~*~
Néhány év múlva
Elröppentek az évek. Mint minden évben, most is itt ülök a tengerparti kis villában, amit azóta kicsit kibővítettünk. A napozószékben ülök, az ölemben Ana, és mögöttünk két fiú sikítozva rohangál, egymásra szórva a homokot meg fakarddal hadonászva. A lemenő nap melegen simít végig rajtam, a sós illat messziről jön, hogy az előttem lévő arany fürtjeivel játsszon. Kezünkön csillog a gyűrű, ami nem csak azt jelzi, hogy az enyém. Mára már sokkal többet jelent mind a kettőnknek. Ebbe az idillbe rondít bele a telefonom, ami mára már kicsit ritkábban csörren meg. Feltápászkodom, és pár rövidke mondat után le is teszem.
-Drágám, mennem kell.
-Igen, tudom. -pillant rám Ana.
-Hívlak amint végeztem.
Megcsókolom, és még utoljára végigsimítok rajta, majd a fiúkhoz lépek.
-Fiúk, nekem megint el kell mennem. Vigyázzatok anyára, ahogy a múltkor, de kérlek, a postást nem szabad megszurkálni, mert nem hozok semmit. Okés? -mosolygok le rájuk
-Rendben.
-A fegyver? -súgom nekik, mert Ana erről még nem tud.
-A párna alatt.
Mosolyogva túrok a hajukba, majd felállva felhúzok egy inget meg egy tárdnadrágot, napszemüvget húzok, és a fegyvereim elrejtve lépek ki a ház ajtaján. A hajam időközben megnőtt, hosszú lófarokban verdesi a hátam. Azon hosszú évek alatt, amíg együtt éltem velük, már hozzászoktunk ehhez az élethez. Kicsi, de jól fizető munkára hívnak csak, terepre ritkábban jutok el. Diplomata lettem. Hyou vagyok. Túl a harmincon, van egy csodálatos feleségem, akivel csak akkor veszekedünk, ha fényképezkedni kell menni. Mai napig nem szeretek a lencsevégre kerülni. Van két fiam, és mondhatom, hogy valaki odafent nagyon szeret, vagy meg valami nagyot tehetttem, hogy ez lett a vége. Sose bántam meg életem egy pillantát sem, és ez sem az a nap lesz, amikor ez megtörténik.
"Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan."
~*~
Kössz az olvasást, és hogy velünk tartottál. Remélem, hogy tetszett a történet. :)
Anám, köszönöm a játékot, és Nagyon Boldog Karácsonyt! :)
|
| Laurent | 2011. 07. 24. 23:39:58 | #15363 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: ~Anámnak~
Hyou
Ahogy elmondom, min gondolkozom, beáll a csend. Tudtam hogy nem kellett volna elmondanom, mert most azt hiszik, itt és most tervezem a második gyereket. Pedig ő kérdezte, hogy min gondolkozom... Amíg a nagy, gyönyörű üveggolyó szemeit rám emeli, magamban káromkodom lassan. Nem kellett volna elmondani talán. Most azt hiszi, ilyen elvárásaim vannak...
-Hyou...- halkan ejti ki a nevem, én meg szorosabban ölelem.
-Hyou, Ana-nak még tanulnia kéne, meg ha fent szeretné tartani a családját, munkát is vállalnia kéne…-szól közbe Miriam is.
Ana feláll, és kimegy, én meg elmondom anyjának, hogy nem, én nem itt és most tervezek. Hanem a leendő házaséletünkre. Aztán indulok is Ana után, hogy ezt vele is megbeszélhessem. A napozóágyban ül, idegesen tördeli a kezét, és úgy merül a gondolatai közé, én meg odalépek hozzá, és finoman megcirógatom arcát, hogy elsimítsam rajta a gond ráncait. Nem akarom, soha de soha hogy miattam rosszul érezze magát. De a munkám se hagyhatom csak úgy ott...
-Ana, madárkám hallasz? – felül, én pedig mögé telepszek, hogy átölelhessem – Mi a baj? – kérdésemre csak közel bújik hozzám, majd arcát vállamba fúrva sírni kezd. – Ana, madárkám. – Simogatom, míg a választ nem tudja elmondani, nyugtatom, puszilgatom, jelezve hogy itt vagyok és nem megyek el. Lassan nyugszik meg, és csak akkor távolodik el tőlem, de nem hagyom, sőt, könnyeit is letörlöm, mert nem áll jól neki.- Valami rosszat tettem?-újra hozzám furakszik, és a felsőm markolja, mintha félne hogy elmegyek, és kezd olyan érzésem lenni,hogy amíg dolgozok, ez lesz.
-Csak félek. -böki ki végre.
-Mitől? Kitől? -a zavaró felső alá benyúlok, és úgy simogatom- remélem nem tőlem... -suttogom szorongva.
-Nem tőled, attól, hogy újból gyereket vállaljak, nem érzem magam újra készen, meg félek, hogy rossz családom lesz, hiszen még a sulit sem fejeztem be, meg nem dolgoztam, és …-hogy a sok csacskaságnak elejét vegyem, magamhoz szorítom.
-Nem kötelező, most az új baba, csak én szeretnék még egyet tőled.- mondom neki is, elmosolyodva.- Meg, most nem kell dolgoznod, mert van pénzünk, tény, hogy majd ha abbahagyom a munkámat, akkor kezdenem kell magammal valamit, de majd megoldom.-sóhajtok.
-Ha drága házunk, lesz miből tartjuk fent?-kérdezi, nem tudja, hogy én csendben már tervezek, jóval előre.
-Ne gondolj ilyenre, hiszen van miből élnünk.- az anyagiakkal majd foglalkozok én, leveszem kicsi válláról ezt a nagy terhet... megcsókolom, és összedörgölöm orrunkat.
-Meg nem akarom, hogy anyámék neveljék a kicsit, ha esetleg elmennék dolgozni, így is nehezen válok meg tőle.
-Jaj madárkám.. -súgom, puszit nyomok fejére, mire végre megölel. De ha ezek csacsiságok.
-Mondd, hogy nem lesz semmi bajod, épségben jössz mindig vissza hozzám.- kéri szemembe nézve, én meg hogy nem szeretek hazudni... így az igazságot mondom neki.
-Nem lesz semmi bajom, most itt vagyok – most nem, de hogy munka alatt... azt sajnos nem tudom garantálni... – Mikor esküszünk?
-Ha jól tudom, jövő hétvégén, miért? -néz fel rám.
-Csak kérdeztem, mert néha hihetetlen, hogy beléd szerettem- csókolom meg, és ölelem magamhoz szorosan.
-Ez igaz, néha hihetetlen, hogy pont mi vagyunk egy család – simogatni kezd engem, én meg borzongok ettől a finom érintéstől.
-Igen, viszont szeretném, ha a házakat megnéznéd, mostanra biztos elküldték, amit kértem, így nyugodtan nézelődj – csók, és bemegyek a laptopért, és visszaülve mutatom neki a házakat.
-De ezek nagyon drágák..- látom arcán a rémületet, én sietve nyugtatom meg.
-Ne foglalkozz azzal, megyek megnézem a nagyfiút.
Megcsókolom, és azzal otthagyom, hogy átnézhesse őket nyugodtan, vagy ha gondolja, akkor hívja anyját is segítségül. Felmegyek a picurhoz, aki eléggé elfáradt már, így készítek neki tejet, és az ágyra feküdve fektetem őt a mellkasomra, simogatva őt. Mennyire fura, és milyen távol álltak tőlem ezek... Sose hittem volna, hogy családom lesz... Hallom ahogy közeledik, így felnézek rá.
-Szia prücsök. - fekszik mellénk mert így teljes a kép, és simogatja a kicsit, aki nyűgösen elfordul.- Találtam két házat, kérlek nézd meg melyik tetszene, csak kettő van.-súgja, és én a laptopot megfogva megnézem a kettőt.
- Tényleg jók, de te döntsd és majd én beszélek az ingatlanossal.- mosolygok rá, hiszen tudtam, hogy azt fogja választani, ami nekem is tetszik. Éreztem.
-Döntöttem. -súgja, én meg csak mosolygok. Így sínen van az életem...
CSSSSSRRRRRRRRRRRR!!!
A telefonom hangja sürgetően és ellentmondást nem tűrve riaszt fel engem mire megfeszülök.
-Ugye nem... -súgja már-már kétségbeesetten.
-Ez van...
Sóhajtva teszem le a kicsit, és felvéve a telefont megyek ki. Kelep... Én vagyok a hibás, hogy páran meghaltak, mert nem voltam az utolsó bevetésen. Betelik a pohár. Nem tudok mindenütt megfelelni! Bár én is csak egy kiadós sírással megoldhatnék mindent... Irigylem Anát... Ott a családja aki segít neki, és mindenben támogatja... Alaposan lehordom, és igen paprikásan felelek, de tudom,hogy ettől még mennem kell...Bemegyek, ott meg Ana vár a kicsivel.
-Nem értik meg, hogy hamarosan elveszlek –dohogom – Sajnálom, de el kell mennem megint.
-Lehet, tényleg jobb lenne ha abbahagynád ezt a munkát.
-Tudom.- a picur felém nyújtózkodik, én meg ellágyulva kicsit magamhoz veszem és megszeretgetem. - Vigyázz a mamádra kicsi Hyou!
Leteszem a picikét, Anához lépek, és forrón megcsókolom. Ne feledkezz meg arról, amit megbeszéltünk. A laptopot is felmarkolva lépek ki sietve, nem nézve a kicsire. Nem akarom látni az arcát, ahogy elmegyek... Mintha a szívem szaggatnák ezerfelé... Nem jó ez így. Érzem... Valami más munkát kéne keresnem...
~**~
Múlnak a napok, én meg rojtosra dumáltam a szám. Ez a sok fafejű nem bírja megérteni hogy nekem nem kell már ez a meló! A szürke hétköznapokat akarom, és a családom. A főnök tesz egy ajánlatot, hogy három év nyugalmat kapok, de utána is csak kisebb bevetésekre hívnak. Ez a megegyezés egy hétig tart, lefixáljuk, az aktám lepecsételve elsüllyesztik. Nem szólok erről senkinek, a szolgálati telefonom csendben kapcsolom ki. Fáradt vagyok, nyűgös, és úgy érzem, éveket öregedtem. Időközben még a nászutat tervezgetem kettőnknek, elképzelhető hogy Ana mégiscsak az esküvővel foglalkozik meg az előkészületekkel, és ez nem jut eszébe. Ajándékot is veszek neki, és esténként a gyűrűjét nézem, amit majd pár nap múlva az ujjára húzok, és örökre az enyém lesz... Út közben veszek egy másik telefont is, egy ,,családi”-t ha úgy tetszik, és elbúcsúzok pár embertől. Kelepékkel nem beszéltem. Nem is akarok, lévén van elég bajom nélkülük is...
~**~
Éjjelre érek haza, a holnaptól apósom enged be engem, és alaposan hátbavereget. Csodálkozik hogy mekkora csomaggal jöttem, és elárulom neki, hogy ez itt egy jó nagy előleg, a többi majd folyamatosan jön a számlámra, mert hivatalosan a főnök legális cégénél leszel alkalmazott, és nem kellesz dolgoznom, csupán név szerint vagyok ott, hogy legyen oka a fizetésemnek. Így nem lesz gond a pénzzel. Felsurranok és halkan elpakolok mindent szem elől, majd mosolyogva lépek az ablakhoz, ahol Ana alszik, én meg csak a fejem csóválom. Ha nem érek haza, elgémberedik és akkor hogy jött volna holnap a saját esküvőjére? Ágybafektetem, megpuszilom a csöppséget, és Ana mellé bújva szorosan magamhoz ölelem. Otthon... Fura szó. Mintha egy bonyolult kémiai dolog lenne... Szinte álombaájulok, hiszen holnap megint új nap... És Anáért még a nagy családi bulit is túlélem! Túl én!
~*~
-Apa... -halk, tiszta, és vékony hang... ez vezet az ébrenlét felé.
-Bizony itt van apa.- vakon indulok a kicsi felé, a fejét simítani, és közben ébredezek.
-Sziasztok. -a kicsi hozzám mászik, és megölel... mi ez ha nem boldogság? -Szia pöttöm.-felnézek a majdnem feleségemre- Gyere ide...
Hozzám bújnak mind a ketten, én pedig fuldoklok a szokatlan boldogságban. Család... Ismeretlen fogalom, úgy nőttem fel, hogy tudtam, ilyenem sose lesz, így nem is foglalkoztam a gondolattal. Most pedig nyakamba zúdul a boldogság, és nem győzök levegőért kapkodni. Mint egy szép szappanbuborék, amit valaki szórakozásból fújt körém, én mikor már beleélem magam, kisikongtam magam, meg akarom fogni- szétpukkad... Szorosan húzom magamhoz őket, és jó pár óráig csak fekszünk, a kicsi még ébredezik, én meg fürdök Ana meleg ölelésében. És ez az enyém. Senki se veheti el tőlem. Ana nemsokára felkel hogy a kis örökmozgót levigye, pedig még korán van. Amíg kimennek, elmerülök a fura és sötét gondolataimban. Fejem alá teszem kezeim, és lubickolok a kétségbeesésben. Nem fogok megfelelni. Nem tudom hogyan kell, sőt, hogy hogyan kezdjek neki!
Ana tér vissza, én pedig őt figyelem, míg bebújik mellém. Nem fogja megbánni? Vagy pár év múlva a képembe kiabálni, hogy ő ezzel nem éri már be...
-Hiányoztál... -bújik hozzám.- Azt hittem nem fogsz ideérni.- keze életre kel, én borzongok.
-Nem volt egyszerű dolgom. -gördítem hátára, és szinte rámászok, közben simogatva őt.
- Tudom, az a fő, hogy itt vagy – feleli
- Igen, szóval, ma végre a feleségem leszel-mint fuldokló a mentőövért, úgy kapok csókja után.
- Bizony, úgyhogy az esküvőig nem is láthatsz – puha keze arcomra téved... megfulladok...
- Ez van, azt a kis időt még kibírom. Lassan 10 óra, enni kéne valamit.
Hm... Ana reggelire? Nem is rossz... Régen éreztem már ilyen hevességet magamban. Mintha félnék hogy elmegy vagy itthagy, úgy ölelem, szorítom magamhoz, imádom, és belül könnyezek. Szeretet... Elégek belül, mintha valamit kiszakítanának belőlem, kiölik a magányt, a keserű hidegséget, a távolságtartást... Függő lettem. Képtelen lennék már nélkülük élni. Elveszek a új dolgokban, és úgy szeretkezek Anával, mintha erőt kérnék tőle. Lehet létezik isten, és valamivel kiérdemeltem ezt a nagy kegyet tőle. És a beteljesülés pillanatában, akár egy főnix, újjászületek. Én kicsi Anám. Ha tudnád, gondokkal terhelt mindjárt férjed mennyire kiszolgáltatottja lényednek!!
~*~
Gyors zuhany után felöltözve megyünk le, Miriam megölelget, és súgva gratulál az új életemhez, gondolom már terjed a hír hogy milyen munkám van hivatalosan.
-Nekem, most van egy kis dolgom, majd útközben eszem valamit.
Válaszolom a lányoknak, amikor reggelizni hívnak, és megcsókolom az én szerelmem, mert legközelebb már csak az oltár előtt találkozunk, és az még messze van. Aztán autóba ülök, és elhajtok. Kiveszem a nászúthoz a jegyeket, és felhívom a szállót, hogy a szállást készítsék nekünk elő. Aztán megyek, és nászajándékomhoz veszek még némi hozzávalókat. Még jó, hogy a kedves apus elvállalta, hogy az ajándékom elrejti. Ő nem megy fodrászhoz meg ilyenekhez. Aztán fodrászhoz mégiscsak benézek, mert hosszú hajam már inkább sörény, mint haj, és fazonra nyírom, de nem rövidebbre. Hazaérve anyuska úgy terel, mint valami eltévedt birkát, majd kezembe nyom egy virágot, hogy a gomblyukba kell tűzni vagy mi, és felküld öltözni, hogy a vendégeket fogadhassam később. Sietve fel is öltözök, meg előtte persze még egy nyugtató hideg zuhany, és kissé idegesen lépek ki, felöltözve, és startra kész. Anyusnak szólok, hogy majd ha Ana öltözik, pakoljanak össze egy bőröndöt a nászútra, és megsúgom neki hogy hova megyünk. Ő díjazza, megnyugszom kicsit. Én is bepakolok, majd újra terelnek engem a nappaliba, hogy az én madárkám öltözhessen. Már minden díszben áll, kezemben a gyerek, aki arra vár hogy játsszon vele valaki.
Érkeznek lassan a rokonok, és miután összeismerkedtek a kicsivel, rájuk bízom. Idegességemben megiszok még egy teát, és pár sütit is ellopok, bár ahogy látom Rob is épp ezen ügyködik. Kimegyek párszor rágyújtani, majd kölnivel pacsulizom magam. Kezdek begolyózni. Éreztem én! Újabb szál... Nyugiiii... szúúúszááá!! Az igazi meglepetés azonban akkor vág földhöz, amikor ajtónyitáskor Dick és Shon áll a küszöbön, puccbavágva.
-Ti? -kérdezem megrökönyödve., és készen arra, hogyha lőnek, hasaljak.
-A kedves feleséged szólt. Úgy látszik nem volt időd... -egy Dick, eléggé mogorva, és kezdek félni.
-Örülünk, hogy végre megtalálod a helyed... -ez Shon, ő mindig lazábban kezelte a dolgokat.
Belépve röviden elmesélem nekik hogy hogy kötöttünk ki itt Anával, Shon meg alaposan hátbavereget. Aztán behoznak egy pár dobozt, szép maslisan meg mi, és az egyre nagyobb kupac tetejére biggyesztik őket. Beszarok. Azt hittem hogy soha nem tudunk majd egy szobába lépni öldöklés nélkül, mert legutóbb nagyon csúnya lett a találkozónk vége.. Befutnak az enyémeim is. Kelep, Ali, Nizike, Sunyi... Kész... Végem lesz! Most már teljesen biztos vagyok benne... Megmutatom nekik a fiam, de persze előtte még a ház előtt leszereltem őket. Ebbe a házba rajtam kívül más fegyvert nem hozhat! Ahogy megismerik a kicsit, máris a rabjai lettek. Gügyögnek neki, meg négykézláb másznak, és nem tudom, hogy a jelenlévők közül ki szórakozik rajtuk a legjobban. Be kell látniuk, hogy ez a nekem való hely. Rob elmegy a papért is, és vészesen fogynak a percek.
-Na, tesó, utolsó perceid még facéran. Elfuthatsz... -ez Dick.
-Ha terepen nem gondolkozik, nem most fogja elkezdeni.- Sunyi.
-Igazán szép pár...- Nizike, a kicsi...
-Akinek ilyen gyereke van, az nem szökhet meg! - női, ismeretlen hang.
-Bizony meg is ölném ha megtenné!.- Kelep. Mindenki nevet ezen, csak mi tudjuk, hogy komolyan gondolta.
-Gyerünk, emberek, lassan kezdődik a ceremónia!
Mindenki összedelőszködik a nappaliban, utolsó felesek, pezsgők, áldomások, istenhozzádok. Én és ő. Mi. Szédülök, és erős hányingerem van, mint amikor olyan bevetésre indultam, ami előtt alaposan elbúcsúztunk egymástól.
-Nem hiszem el, hogy tényleg megteszed -Sunyi néz a szemembe. -Biztos, hogy ezt akarod?
Csak bólogatok, mert félő, ha kinyitom a szám, elhányom magam... Ana... Hol vagy? Szükségem van rád! Felveszem a kicsit, és magamhoz szorítom, míg valaki ki nem veszi a kezemből, hogy gyűrűtartó legyen gondolom, vagy virágszóró. Filmekben van ilyen. Valaki kezembe nyom egy poharat, csuklómozdulattal teszem le. Nyugi, Hyou. Ma vezetek, és esküvőm van, meg ilyenek... Ja, de sofőr lesz... Rápillantok a kis felesre, és egy üdítővel teli pohárba töltöm, majd egy húzásra megiszom. Ha tudom, hogy ennyivel jár ez a cécó, nem megyek bele.. Csak ő és én. Nem ezt mondtuk? Egyedül vagyok már csak bent. Istenek... Kezembe temetem az arcom, és igyekszek megnyugodni. Miriam lassan lép hozzám, és a vállamra simít.
-Nem lesz semmi baj. -milyen nyugodt hang.. én pedig vakon hiszek, mert hinni akarom. -Ijesztő lehet ez az egész, azt hiszem gondolnunk kellett volna rád is. De ez csak azért van, hogy mindenki lássa, mennyire boldogok vagytok együtt. Ez a nap rólatok szól. Anát fogod elvenni. És a kicsivel hármasban fogtok élni. Te meg a családunk tagja leszel...
Nem jut tovább, mert szorosan magamhoz ölelem. Megért. Tudom, hogy látja, mennyit gyötrődök ezzel, hogy hiába tudom Ana elől elrejteni, előle mégsem lehet. Én is ilyen leszek? Minden esetre tudja, mit kell mondani, én pedig elhiszem, mert nem akarok ma annyit görcsölni. Pár pillanatig magamhoz ölelem még, majd jóval nyugodtabban engedem el. Belenyalunk még a tortába kicsit, és ettől is megnyugszom. Ők is elfogadtak.
-Hmmm... Nagyon finom...
Dünnyögöm, de már nincs időm megkérdezni, honnan, ki, vagy mikor, mert már taszigálnak is...
És itt vagyok. Ideges mosollyal az arcomon, az oltár előtt. Virágillatot érzek, és hallom hogy sokan vannak itt, beszélgetnek, sutyogrognak. Hallom a kicsit, ahogy éppen az anyját keresi. A pap mellettem lapoz, valami reppen egy faágon... Az idő lelassulni látszik, hogy húzza még azokat a pillanatokat, amik ilyen semmilyenek, kétségekkel teliek és kuszák. Köhint valaki, egy nő felnevet, papírzsepkendős csomag csörren, reccsen a szék... És felhangzik egy halk zene, amitől akaratlanul is megborzongok, és eláraszt a nyugalom. Itt jön Ő. Csak emlékeznem kell anyjának a szavaira, hogy ez a nap értünk van, a miénk.
Szaporán dübörög a szívem, és Rá várok.
Az emberek felállnak, és a zene hangosodik kicsit...
Látom a testvéremék arcát, ahogy néznek, látom a fiúkat...
Könnyek, hitetlenkedés, értetlenség, megbékélés, megnyugvás az arcokon...
És amikor a jeges borzongás végigfut forró testemen, vagy talán csak a szél, amikor a kicsi akaratosan hívja anyját, amikor úgy érzem, még egy pillanat és elfutok... Vakító öröm söpör rajtam végig, szinte belepusztulok. Megnyugszom és mégis mehetnékem van... És csak azért... mert.. itt van...
Ő!
|
| Laurent | 2011. 05. 03. 20:12:13 | #13381 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: ~Ancsámnak~
Reggel a kis pandúr nagyon korán kel fel, és talán nem is baj, hogy Ana kicsit tovább alszik. Mintha mostanában túl ideges lenne, egyszerűen egyik hangulatból a másikba zuhan, és képtelen vagyok ilyen gyorsan követni őt. A kicsit hamar átcsomagolom, hála a gyors tanuló képességemnek nem olyan nehéz az ilyet elsajátítani, és megyünk a konyhába. Lent csinálok neki papit, amit némi méricskélés után megkóstolok. Hát nem csodálom hogy a gyerek folyton bőg, meg tiltakozik hogy ilyen szart nyomjunk le a torkán! Hát mit adnak ezek itt enni a fiamnak? Némi fintorgás után megegyezünk az ifjonccal egy almában és egy joghurtban, majd amikor tele a pocak, kimegyünk. Szépen süt a nap, gyönyörű idő van, egy plédre fekszek le, és olykor egy kézzel kisegítem a kicsit, hogy ne huppanjon fenékre. Olykor mégis sikerül neki, és rémülten néz rám, de én csak mosolygok rá. Ha minden kis sérülését megpuszilgatnánk és óbégatnánk felette, hát milyen férfi lenne belőle? Kis idő múlva még kacag is ha a kipárnázott popsijára esik. Aztán csak felállok és a két kis mancsába dugva ujjam indulunk neki a nagyvilágnak. Amikor már kezd fáradni, és persze én is, hiszen ez egy duracell nyúl, beviszem őt az ,,őrjöngőbe”, ahogy én hívom ezt a kiságyszerű börtönizét, és ekkor látom meg, hogy Ana már félig felöltözve indul valahova.
-Hova mész madárkám? - felejtek el még köszönni is.
-Van egy kis elintézendő dolgom. -A hideg ráz attól hogy egyedül megy...
-Ne menjek veled? -kérdezem tőle, fejemben balesetek, meg rablások kergetik egymást.
-Igazság szerint ez meglepetés akart lenni, de ehhez ha ragaszkodsz.- vonja meg a vállát.
-Ana, kérlek … -ne veszekedjünk...
-Az egyik újságban, azaz ebben, találtam egy házat, amibe beleszerettem és megszeretném nézni.
-Szerintem engem is megkérdezhettél volna erről.- mondom neki, míg megnézem a házat.
-Bocsánat, csak kíváncsi voltam. -hajtja le a fejét, de én a házat nézem. Nem jó. Csak három szobás, meg a nappali, de így előre látom hogy nem lesz elég helyünk.
-Nekem, nem tetszik ez a ház.- összegezem, de megbánom, mert látom hogy nagyon elszomorodik.
-Akkor nem megyek sehova.- fordul és vetkőzik, majd telefonál is.
Lehunyom a szemem és számolok tízig, mert nagyon nem akarom ezt elszúrni, de azt hiszem nehezen menne a magyarázat ha közben idegesen járkálnék. Megyek utána, de úgy tűnik, hogy kerülni kezdett, mert csak nem tudok vele beszélni. Miriamra bízom a kicsit, majd az újságot átlapozom. Egyértelmű hogy nem jó a ház. Olcsó, és viszonylag jó környék, de messze is van innen, és vészhelyzet esetén, főleg ha munkában leszek, azért nyugodtabb vagyok ha itt vannak az anyósék hogy Anának segítsenek. És persze sok gond lenne vele. Igaz, a kert nem olyan nagy hogy zavarna, sőt jó lenne esetleg még gyakorolni is... Picsába... Az újságot egy mozdulattal vágom a szemetesbe, és felmegyek Ana után. Az ajtóban megállok, nem akarok most közelebb menni. Sosem tudtam mit kezdeni a síró emberekkel, és ilyen idegállapotban nehéznek tűnik most még vigasztalni is.
-Ana, miért kerülsz? Azért mert nekem nem tetszett az a ház?- kérdezem a kezem összefonva.
-Igen. Csak megszerettem volna nézni, de hála neked már nincsen kedvem semmihez és elvetted a kedvemet is. -ül fel, és vádol meg.
- Elvettem a kedved? Ne csináld már.- Komoran nézek rá, de úgy tűnik megint csak nem figyel.
-Pedig igen, azon sem csodálkoznék, ha azt mondod, hogy bocs de nem akarlak elvenni.
- Ismerhetnél, hogy elszeretnélek venni.- közelebb megyek, és leülök az ágyra.
-Akkor miért nem engeded meg, hogy megnézzem a házat?
- Mert féltenélek, meg nincs akkora rutinod a vezetésben.- mondom neki, de ahogy látom nem tetszik neki a válasz.
-Köszi. -végigsimítok a lábán, hogy kicsit megnyugodjon, de rámförmed. -Ne érj hozzám.
-Most megint mi bajod van? Nem érhetek hozzád? - azt hiszem látom ahogy a vérnyomásom felszökken a magasba.
- Nem, most nem, így is ideges vagyok az esküvő miatt, meg végre megszerettem volna alapozni, hogy legyen saját lakásunk.- durrog nekem, én pedig szótlan sóhajtok.
-Amióta bejelentettük, hogy összeházasodunk egyfolytában ideges vagy, szerinted engem ez nem zavar?
-Mondd azt, hogy te nem vagy az.- néz a szemembe, de úgysem állt sose szándékomban hazudni.
-Én nem vagyok ideges.
-Jól van. -áll fel,én pedig megállítom.
-Hová mész?
-Miért kell minden egyes lépésemről beszámolnom?- a hangja hangosabb lesz, nekem meg rossz előérzetem.
-Mert tudni szeretném, ennyi az egész-állok fel, és lépek hozzá, hogy megöleljem. Nem akarok veszekedni.
-Naplót ne vezessek, hogy mikor mit csinálok.-Azt hiszem ez elfajult. Késő bánat.
-De, kérlek. - sziszegi, és lendül a keze, én pedig nem állítom meg, így nagyot csattan. Azonnal megragadom a csuklóját.
-Ezt most fejezd be, nem tudom mi ütött beléd, de többet ne merj megütni. -Nem tudom mennyi a feleséggyilkos a környéken, de még növelhetem, ha így folytatja, mert az agyvizem igencsak felforrt.
-Engedj el.- feszegeti a kezét, de nem engedem. Ebből nem mosod ki magad egy könnyen kisasszony. És megcsörren a telefonom. Már a hangról tudom ki hív. -Ne vedd fel kérlek, nem hagyhatsz itt.
Persze, ő megmondhatja hogy én mit csináljak,de én nem tudhatom hogy ő mit csinál? Ugyan már... Férj leszek, nem papucs. Ha valami nem fog tetszeni picinyem, sajnálom, késő bánat. Felveszem, Ana pedig némán szuggerál, hogy ne menjek el. Kifejezéstelenül nézek rá. Jobb mind a kettőnknek ha elmegyek. Lehiggad, én meg ellazulok. Nem fogom bírni.
-Rendben, akkor indulok is.
-Ne hagyj itt.- pityeredik el a menyasszony.
-Sajnálom, mennem kell. -elengedem, és kikerülve őt pakolni kezdek.
- Kérlek…, ne haragudj az előbbiekért – felé fordulok, mert tudom hogy így helyes, és megölelem, pedig szívemben még harag fortyog. El kell tűnnöm.
- Nem haragszom, de kérlek több ilyen pofozkodás ne legyen – súgom neki, hogy ne eméssze magát míg távol leszek, és megcsókolom.
- Nem lesz, ígérem, de ne hagyj itt – sóhajtok. Ana, ne légy ilyen naiv!
- Megígérem, hogy az esküvőnkre visszaérek.- A búcsúcsók után már megyek is.
Nem hosszú az út, és van időm hogy pontosítsak. A maradék utazást azzal töltöm hogy minden baromnak lehordom magam. Talán meg kellett volna magyarázni, hogy miért nem volt jó a ház. Vagy nem kellett volna durván szólnom. Ő még kicsi, és naiv madárka, talán megijesztettem és így reagált rám. Arcomat gyűrkélem, és részegre iszom magam. Munka előtt az ilyen jól jön.
~*~
Adrenalin. Vadul hömpölyög ereimben. Egy bárban vagyunk, rajtam macsó kis bőrszerkó. A kiszemelt ott ül a sarokban a VIP részlegen, és a lányokkal szopatja magát. Már hányszor a markunkban volt, és mindannyiszor meglógott! Most nem engedem! Nem fogom hagyni hogy más ugorjon hamarabb, vagy hogy valaki bőrét kelljen védeni! Nem! Eddig háromszor szúrtuk el amiatt, mert valami közbejött. Most ha bomba is fog robbanni, ha a világháború tör ki vagy bejön valaki hogy ingyen osztja a kokót, én akkor is lelövöm. És hazamegyek. Elegem van ebből a melóból, főleg mert már nem csak két hét telt el, és hiányzik a család. A nyugalom, hogy a legnagyobb gond egy kakis pelus. Mosolyt csal az arcomra az emlék, és leállok egy kis csajjal táncolni. Kegyetlenül rám tapad, én pedig szédítve őt táncolok vele a VIP felé, kicsit részegnek tettetve magam, hagyom hogy a bulis hangulat eluralkodjon kissé rajtam, de közben végig a végcél felé pillantgatok. Valaki oldalról nekem jön, éles fájdalmat érzek, és felkiáltok. Egy gyönyörű késsel lyukasztották ki az oldalam. Éljen, még el se kezdtem. Tiltakozok, majd a stukkerem agyával szépen loccsantom az agyát. A csaj felsikít, de a zenétől úgyse hallani. Kapom a fejem az asztal felé, az a spicli már épp behúzott nyakkal lécelne le. Átlendülök a kis korlát felett, és a hátára ugrok. A nevem kiáltja valaki, de nem foglalkozok vele, nem akarok vele foglalkozni. Egyik kezem a gigáját szorongatja, másikkal meg egy gyönyörű mozdulattal vágom szívébe a kést. Miután tovább vonaglik, a torkát is átvágom, és nézem a patakban folyó vért. Érdekes módon Anáékat látom a vértócsákban tükröződni, így elmosolyodom. A fejét ügyesen lenyiszálom a tagnak, majd a hajánál fogva felkapom, és már futok is vele. Kergetnek. Kint szirénák szólnak. Én a hátsó ajtón kilógok, és bezúgok a kocsiba. Kelep még bent van. Fenébe... csurom vér vagyok.
-Te totál bekattantál! -néz rám valaki a sötét tagok közül.
-Nem. Csak elegem van a csiki-csukiból. Haza kell mennem, mert vár az oltár.
-Barom.
A kocsiablakon keresztül ugrik be valaki, én meg a gázra lépek. Elfüstölünk onnan, majd a szállásra megyünk. Amíg ők leadják a fejet, és a pénzt elosztják, én letusolok, és összefércelem magam, majd ruhát rántok. Kilépve csak besöpröm a pénzt a táskába.
-Öröm volt újra itt dolgozni. A viszlátra.
És nem várva választ kiviharzok, és az első vonatra felugrok. Nem kell sok idő, a taxis, akinek háromszor annyit nyomtam a markába hogy minden szabályt megszegve repítsen már végre haza, alig fél óra alatt a reptérről hazaszállított. Természetesen első dolgom a házat körbejárni. Késő este van, így nem kelthetek fel mindenkit. És mivel még nincs kulcsom, az ablakok felé veszem az irányt. Ahogy Ana szobájába benézek, mozgást látok, így a szomszéd nyitott ablakon át ugrok be, és halkan osonok a szobába. Épp az ablakon les ki, kezében van valami, én meg mosolygok. Kicsi Anám... Hogy hiányoztál nekem... Hátulról ölelem meg, előrelátóan a kezem a szájára szorítva, és másik kezemmel kissé magamhoz szorítva.
-Én vagyok kincsem. -súgom, ő pedig lenyugodva megfordul, és megölel, persze én felszisszenek.
-Mi történt?
Kérdezi, én meg csak vállat vonok, míg végigmér. A sebem ugrándozás közben felszakadt, de kell itt nekem Tarzanosdit játszani. A fürdőbe húz, és átvarrja a sebem. Közben végig őt nézem, és sebes kis ujjait. Hogy nekem ez hogy hiányzott! Az illata, a szeme, a haja, a keze, a hangja... A mindene! A szemembe néz, és arcomra simítja a kezét.
-Hiányoztál.- súgja megölelve engem.
-Te is nekem madárkám. -ölelem meg én is, magamhoz húzva, arcom a nyakába fúrva. -El sem hinnéd hogy mennyire.
-Hyou... -súgja, ficeregve hogy a szemembe nézzen, de olyan szorosan fogom, hogy nem tud szabadulni.- Én annyira...
-Ssss... -pisszegem le, hogy ne szóljon most.
Átkarolom, és a felsőmbe törlöm örömkönnyeim, majd heves, mohó puszikkal halmozom el a nyakát, és lassan haladok a füléig, az arcán át a szájáig, és telecsókolom. Aztán egy mohó, fülledt csókot követelek, szájába rontva, éhesen csókolva, és hirtelen elszakadva tőle. Kipirultan kapkod levegő után, és ahogy homlokom az övének döntöm, egymás szemébe nézünk. Végigtapogatom, de minden porcikája rendben van, annyit nem is fogyott, aminek külön örülök, sehol egy sebhely, legfeljebb az ujján egy ragtapasz, gondolom megvágta magát főzés közben.
-Annyira sajnálom. -súgom neki.- A ház szép volt, meg minden. Nem is a külsővel volt a gond. Kicsi is volt, meg messze is. Ha el kellesz mennem, te meg egyedül leszel, hát otthagyom a fogam, mert csak te jártál most is a fejemben.
-Hyou... -súgja meglepetten, inkább csak halkan lehelve a nevem. Imádom amikor így szól hozzám.
-Ha baj lesz, azt akarom,hogy a szülők közel legyenek és segíthessenek. Hogy legyen benne minden amire csak szükséged van.
-Nekünk rád van szükségünk. -súgja nekem.
-Tudom, kicsim. De nem vagyok ingyenélő. Megígérem neked, hogy nászajándékképpen egy házat kapsz tőlem, és te fogod kiválasztani. Majd mutatok neked párat, és kiválasztod melyik kell. A pénz nem számít.
-Nem kell, Hyou, én nem... -újra a szavába vágok.
-Ana... Nekem a házasság nem arról szól hogy gyűrű van az ujjamon vagy egy másik házban élek. Hanem hogy veletek vagyok. Soha meg se fordult a fejemben hogy elhagyjalak. Tudod te is nagyon jól, hogy a világot körbejártam, és képtelen voltalak elfelejteni. Akkor hogy tudnálak elhagyni?
-Én is sajnálom... Egy ház miatt nem kellett volna megütnöm téged. Ennyit nem ér az egész...
-Ana... -két kezembe fogom arcát.- Csak ígérd meg, hogy akármi is jut eszedbe, mondd el. Nem akarok egy délután arra eszmélni hogy eltűntél. Nem azért akarom tudni hogy hol vagy, mert nincs jobb dolgom, vagy mert én akarom megmondani hogy hova mehetsz. Eszemben sincs. De te tudod a legjobban, hogy a munkám mivel jár. Beleőrülnék ha bajod esne.
Súgom neki őszintén, bár ennek oka talán a fájdalomcsillapítóként elfogyasztott fél liter tömény szesz is lehet. Újra megcsókolom, és magamhoz szorítom. Úgy érzem, sokkal nyugodtabb vagyok hogy a kis menyasszonyom a két kezem között van, és hogy tudom, nincs semmi baja. Sóhajtok egy nagyot, és lassan elengedem.
-Menj, feküdj le, én is mindjárt megyek. Csak még eltüntetem a véres holmikat, mert reggel anyuk ki fog rímedni.
Egymásra mosolygunk, és egy kis csókot lopva Ana kimegy a fürdőből, én meg beáztatom a ruhákat, és hideg víz alá állok. Miután lehűtöttem magam, Egy szál nadrágban lépek ki a fürdőből, kissé nedves hajjal, mert nem fogtam össze a megnőtt loboncom, és úgy bújok be az ágyba. Egy kis kéz tapogatózik a sötétben felém, én pedig megfogva húzom magamhoz. Fenekét az ágyékomhoz tolva bújik hozzám kicsi kifliként, én pedig átkarolom őt, és így sóhajtok fel megkönnyebbülve.
-Szeretlek. Ugye tudod?
Súgom a sötétbe egy idő után, de úgy tűnik már alszik, mert nem válaszol. Engem is elnyom az álom, és élvezem,mert nem kell félig ébren lennem, itt ellazulhatok.
~*~
Reggel nem lövésre kelek, vagy sürgős rázogatásra. Végre kipihenten nyújtózok ahogy csak tudok, mert jobb oldalamon egy kis madárka kuporog. A hátamon fekszek, és ahogy kinyitom a szemem, két égkék szem néz rám, mosolyogva, csendesen, boldogan. Cserfes kis mosolyra húzza a száját, és felkúszik hozzám egy reggeli csókra. Kuncogva ölelem mag, és egy mozdulattal kerekedek felé, négykézláb. Ő meg kézzel-lábbal kapaszkodik belém. És csintalanul kacsintgat rám. Lehajolok hozzá, és finoman megcsócsálom az ajkát, puha csókocskát lopva tőle.
-Jó reggelt, Miss.
Kuncogva ficereg alattam, persze látom a szemén hogy nem csak azért mert érti a célzást, mert nemsokára már másképp fogják hívni. Hanem azért is, mert kelleti magát, és érzi nagyon jól odalent a merevedésem. Mit tagadjam? Imádnivaló, kívánatos, és tudja hogy mivel lehet a fejem elcsavarni. Akár egy vadmacska, aki becserkészte áldozatát, olyan mosollyal hajolok le hozzá, fejünkre húzva a paplant, és kuncogva adom meg neki magam.
~*~
A kiadós reggeli ágytorna után elszaladunk zuhanyozni, ahol szintén megadjuk mindennek a módját, majd libabőrösen sietünk a szobába, hogy átöltözzünk. Ana lemegy, hogy Miriaméknak szóljon hogy megjöttem az este, én meg addig az ébredező kölyköt veszem kezelésbe. Örömsikollyal fogad, én pedig alaposan kifullasztom őt, mert feldobálom őt, és csikizem és abajgatom, majd átpakolom, és leszáguldunk a lépcsőn reggelizni.
-Le fogsz egyszer esni, és megnézheted magad.- csóválja a fejét mosolyogva leendő anyósom.
-Neked is jó reggelt. -nyomok egy puszit az arcára, és a gyereket a kezébe.
-Kész a tea.
Szól Ana, és leülünk, az asztalon már kész a palacsinta, én pedig éhesen látok neki. Lekvár, csoki, alma, kakaó, és minden mi jó, persze a kicsi látva étvágyam szintén kedvet kap, így nagyon hamar bepusziljuk a kaját, és a lányokra hagyva a mosogatást, felkapom a lurkót és szaladunk a kertbe. Egyre bátrabban jár már, és kevesebbet huppan le. Folyamatosan hadovál nekem babául az eddig történtekről, én meg hason feküdve homokozok vele, majd hagyom hogy a kis vödrével hordja rám a homokot és betemessen. Anának sikerül csak rávennie végül, hogy a fejem hagyja a homok felett, és amíg elviszi kissé átcsomagolni az anyós a babát, ő kiás engem a homokból. Persze azonnal lehúzom magamhoz ahogy a kezem kiszabadul, és nevetve hempergetem meg őt is a homokban. Mikor csöngetnek, a hajamból kirázom kicsit a homokot,és úgy megyek ajtót nyitni. Valami nő áll ott, és elkezdi nekem magyarázni, hogy ő az esküvő szervező.
-Hyou? -hallom Anát, és bizalmatlanul méregeti a nőt.
-Itt a felmentősereg. -mondom neki, és beinvitálom a Candy becenevű vöröskét. Közben elmondjuk neki hogy eddig mennyi van meg az egészből, ő pedig feljegyzi.
-Nagyszerű. Tehát az ajándékok megvannak. A ruhák is, és a hely is ki van választva. Tehát a díszítés marad rám. Kik lesznek a tanúk?
Fura csend támad. Hát, ezen nem is gondolkoztam. Egyáltalán az minek? Ana mondja hogy az egyik barátnője már elvállalta, és egyeztet addig a nővel, hogy mit intézett eddig, és lehozza a kis füzetkéjét, majd tíz perc múlva belefeledkeznek a szervezkedésbe. Az én tanúm? Szólok Anának, hogy kiugrok a boltba cigiért, meg még a postára el kell mennem valami csekket beváltani, majd kapom a kis lurkót, átöltöztetem, és kissé homokosan ülök is az autóba, elviharozva. Egy kis újságosnál veszek újságot, a gyereknek valami száraz kekszet a kezébe rágni, hogy csendben legyen, és én egy doboz cigit, majd megyek egy ingatlanoshoz. Közlöm vele a feltételeim, és ő mondja hogy délutánra fog hívni, és mailre átküldi a lehetséges jelölteket, akik megfelelnek. Szerintem azért egyezett bele ilyen hamar mondjuk ebbe a mailes nézelődésbe, mert elég őrülten nézhetek ki, egy gyerekkel az oldalamon, ami ijesztő mennyiségű hablát tud ledarálni egy perc alatt. Én se lehetek sokkal jobb. Mégiscsak az apja vagyok... Nem? Előleget lecsapva az asztalára viharzok még egy kis boltba, és érdeklődöm háziállatok után, elvégre ha lesz ház, kutya is kell bele, majd még egy autósba is benézek, mert ugyan házat a feleség nélkül nem tudok venni, de a feleségemnek egy autót még tudok anélkül hogy lássa. Kicsike, olyan bogárféle autó, piros, kicsi rózsaszínes beütéssel, és sötét csíkokkal az oldalán, szép nagy csomagtartóval, és mindenféle praktikus zsebbel meg kütyüvel. Leteszem az előleget, és még elszaladok egy jó kis rendszámot csináltatni, majd hazamegyünk. A nő már addigra elment, és épp ebédhez készülődünk. Fáradtan nyújtom még ki tagjaimat a nappaliban, majd egy öngyújtót levadászva a teraszra lépek, és rágyújtva fekszek le egy napozóágyra. Hajamba túrva sóhajtok nagy füstöt, és ellazulok. Mikor lenyugodtam, elvégre nem vagyok hozzászokva az ilyen intézős rohangáláshoz, bemegyek ebédelni. Ana ölében a kicsi, és úgy eteti, szedek magamnak, és nekiesek. Csend van, de nem fura, hanem meghitt, élettel teli csend.
-Benéztem ma az ingatlanoshoz. -szólalok meg, és négy szempár néz rám.
-Hova? -pislog Ana.
-Délutánra küld pár olyan adatot olyan házról, ami megfelel. Párat mutatott is, és azt hiszem, nem lesz könnyű választanod. -hunyorgok mosolyogva Anára.
-Miért? Te nem segítesz? -néz rám.
-Mondtam. Nekem mindegy, hogy hol vagyok veletek. És amilyen házakat majd mutatok, azok mind jöhetnek. Anyudék majd segítenek. Ők ehhez jobban értenek, ők már biztosan költöztek.
-De hát te fogsz benne lakni! És nem akarsz beleszólni hogy melyikben lakj? -néz rám Ana.
-Majd meglátod miért. -hunyorítok rá, és ő csak pislogni tud.
Ebéd után a kicsi elmegy aludni. Mi meg leülünk a teraszon, és egy újabb szál kíséretében ő az ölembe fészkelve magát elkezdi sorolni, hogy mennyit végzett olyan rövid idő alatt azzal a Candy nővel. Én közben szabad kezemmel a derekát simogatom.
-Nem is figyelsz!- háborodik fel.
-Figyelek. De mivel nem értek hozzá, úgysem tudnék hozzászólni. Tehát inkább úgy veszem, mint egy délutáni meseolvasást.
Játékosan duzzogni kezd, és megpöccinti az orrom, egy puszit adva nekem, és lassan befejezi az összegzést is. Én azonban lassan elgondolkodva nézem a szőke tincseket, amiken a közelgő nyári napsugarak játszanak.
-Min gondolkodsz? -kérdezi Ana, aki már eldőlve rajtam ujjával rajzolgat mellkasomra mintákat.
-Hát... mindenfélén. -térek ki a válasz elől.
-Naaaa...- néz fel kérlelőn rám, én pedig elmosolyodva nyomok egy puszit a homlokára.
-Hogy abbahagyjam-e a munkám. Ha igen, mit csináljak helyette. Hogy jó-e a költözés, meg ez a sok újdonság. Hogy nem leszel-e magányos a másik házban. Hogy jó férj leszek-e. -sorolom neki, és hálás vagyok, hogy nem szól közbe, hagyja hogy kiadjam magamból.- Hogy mi fog megváltozni. -lepillantok rá.- És... Hogy mi lenne ha lenne még egy gyerekünk...
|
| Laurent | 2011. 03. 14. 22:52:23 | #12266 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: ~Ancsámnak~
Együtt zuhanyzunk, és istenem, hogy mennyire szeretem, hogy mennyire gyönyörű ahogy elpirul és a szemei csillognak akárha lázas lenne, teste táncol és csak nekem, csak értem és nekem csengnek a sóhajai és nyögései! Aztán pedig utójátékként könnyed mozdulatokkal mosdatom meg, becézgetve bőrét lágyan, minden porcikáját külön szeretgetve. Ő hamarabb végez, én még borotválkozok, igaz nem sok mindent van leszedni, de ettől még engem zavar, aztán alvós ruciba bújva fekszek az ágyba, magamhoz húzva Anát, aki a vállamra dőlve szépen elalszik. Annyira jó így...
~*~
Reggel kényelmesen nyúlok el az ágyban, nyújtózva, majd kicsit pakolászok, kis noteszbe írkálok, és a végén felöltözve meg elkészülve baktatok le a kicsi családomhoz. Üdvözölnek, átveszem a csöppet, és addig az én kis madárkám bemegy a konyhába, hogy kaját csináljon.
-Kincsem, mi lenne ha ma összeülnénk anyámékkal és a vendég listát összeírnánk, majd azt is megszeretném kérdezni, hogy te templomos esküvőt vagy polgárit szeretnél?
-Anyudék lehet jobban tudnak segíteni a listában, meg jobb ha az én családomból nem hívunk meg senkit, mert nem akarok bajt.
-Tudom, de azt szeretném, ha boldog lennél, hogy van ott a te véredből valaki.- lép hozzám és túr a hajamba, míg én egyre inkább tartom ezt rossz ötletnek.
-Anam, ezt már megbeszéltük.-megcsókolom, de a kicsi nevetgélni kezd. - Meg nekem a polgári esküvő elég, de ha te akarsz templomit, akkor nyugodtan, ez a te nagy napod lesz.
-Nem, nekem is elég a polgári, meg úgy tartják a családanyák már nem esküdhetnek templomban, ami nem zavar.- nem mondom ki, de nekem mindegy hogy hol esküszünk. Az enyém lesz és ez a fő.
-Mondom olyan lesz amilyet szeretnél.
-Tudom, mit szólnál, ha ma a fiatal úrral elmennénk sétálni, esetleg a gyűrűket is elintézhetnénk, a meghívókat, és az időpontot is lefoglalnánk a polgári esküvőre?
- Benne vagyok.
Mikor befejeztük a reggelit, odaadom Anának a kicsit, mert elszundizott, hogy vigye fel előkészíteni, én addig az útra készülök, majd felmegyek hozzájuk. Leviszem a kicsit aki kész van, és kocsiba rakva tolom ki amikor megérkezik Ana is, és indulunk is. Először az ékszerészhez megyünk.
-Olyat válassz amit szeretnél, pénz nem gond.- súgom a fülébe mögötte állva, kezemben Hyouval.
-Rendben.
Megcsókol, és utána elkezdjük a gyűrűk vége nincs sorát nézni. Nehezen választottunk, mert nagyon sokféle volt, de ennek ellenére én elmondtam Anának mit érdemes és mi jó, ő pedig az utolsó 5 közül választotta ki a megfelelőt. Míg a gravírozás elkészül, addig mi a hivatalba mentünk át hogy időt foglaljunk, és átmentünk a papírosba is hogy a meghívóknak nézzünk papírt. Lévén Ana lányos zavarában azt sem tudja hova kapjon, és gondolom az esküvői előkészületek listáján még elég sokminden áll hogy nem tud dönteni, így egy egyszerű de elegáns mellett döntök, nem kell se túl csicsás, se túl konzervatív, hanem olyan nekünk valós. A meghívó szövegét is tisztázzuk ha már itt vagyunk, majd elindulunk haza, és amíg Anáék fagyit vesznek, és elugrok a gyűrűkért.
Hazaérve lefektetem a kicsit egy kis bébikajával a hasában, majd lesétálok. A konyhában ott tüsténkedik az én Anám. Aki csak az enyém. Nem sokára már hivatalosan és mindenhonnan csak az enyém lesz és semmi sem áll majd kettőnk közé! Forgolódik, pucol és süt egyszerre, arca kipirul, a nadrágban a feneke gyönyörűen és csalogatóan hívogat, én meg nem állok ellen. Átölelem, forrón húzom magamhoz, nem tudván ellenállni, hozzásimulva, ő pedig dörgölőzik hozzám, és be kell harapnom a szám, hogy ne morogjak akár egy elégedett vad. Hasát cirógatom, egyre lejjebb és lejjebb, majd letévedek az ágyékára, és nagyon hamar olyan édes hangokat hallat, hogy csak ennek hallatán majdnem elélvezek. Izgalmas helyzet, mert jönnek anyjáék, ettől csak még jobban forr a vérem, lévén lássuk be, az izgalmas helyeken a legizgatóbb a szex. Szinte pillanatok alatt kúszok a ruhái alá akár egy sikló, és egy pillanatra ujjaim dugom a forrón lüktető ágyékába, majd átölelve húzom magamhoz.
-Szeretlek. -súgom, és Ana egy pördüléssel tapad a számra, én pedig megadom neki a mohó csókot.
-Én is szeretlek.
Súgja és megölel, szemeiben olyan szépen csillog a vágy... Fejemben pedig olyan őrült ötletek szánkáznak... Miriamék lépnek a konyhába, és amíg Ana elfordul hogy a krumplit csinálja, én a teákat szolgálom fel, látszólag azt mutatva hogy csak beszélgettünk. Elmondják hogy a papának valami hatféle bogyót és kenőcsöt írtak ki, mi meg hogy ma mit intéztünk, és a gyűrűket is megmutatjuk, aztán megvacsorázunk. Egész kajálás közben megy a duma az esküvőről, hogy kiket hívunk és nem hívunk, milyen zenekarok játszhatnának, milyen kaját kéne csinálni és milyen italt vegyünk, a ruhát hol lehet megvenni, és még millió másról. Aztán Miriam és Ana megegyeznek hogy holnap délelőtt elmennek ruhát nézni, hogy tudják milyen árban mit lehet kapni és gondolkozzanak majd mit akar az én madárkám, én mondom hogy addig elleszek a kicsivel. Összepakolunk, és lassan mindenki ágyba kerül. Míg a paplant az állunkig húzzuk, és Anát átölelve támasztom állam a vállára, lágy csókot nyomok a nyakára, hogy beleborzong, és orrommal cirógatom ki a tincseket a szeméből.
-Ana...Holnap este mit csinálsz?
-Semmit? -néz rám, kíváncsian
-Akkor eljössz velem moziba?
-Hova? -mereszt rám nagy szemeket.
-Moziba. Tudod, belegondoltam, hogy nálunk kimaradtak a randik, és ideje volna már bepótolni, mert ha a férjed leszek akkor már nem randi lesz hanem valami más. Gyere el velem moziba. Mindegy mire.
-Rendben. -mosolyodik el egy csókot lopva tőlem.
-Mrs Kishyou. -ízlelgetem a leendő nevét, és mosolyogva csókolom meg. -Holnap elmegyek ruhát veszek magamnak meg elmegyek a virágboltba is. Megnézem a választékot. Elvileg a férj adja a menyasszonyi csokrot, igaz?
Elpirulva bólogat, és kis puszit adok neki. Nem szólunk, mind a ketten elgondolkozva a jövőn merülünk álomba észrevétlen, mosolyogva, egymás karjai között...
~*~
Kivételesen hamarabb keltem náluk. Lelopakodtam reggelit csinálni, és hála a sokéves lopakodási gyakorlatomnak senki sem ébredt fel, így tálcán vittem fel a szobába a reggelit Anának, gyümölcslé, és pirítós, meg egy szál rózsa vázában, és három filmcím felírva, mert ezek mennek ma a moziban, hogy válasszon.
-Jó reggelt madárkám... -súgom egy csók kíséretében neki, és lassan ébredni kezd.
-Jó reggelt!- nyújtózik, és meglátva a reggelit elmosolyodva pirul el édesen, és bújik hozzám.
-Egyél drága, hosszú napunk lesz, és ahogy ismerlek nem fogsz enni csak ha hazajössz.
Kuncogva lát neki a reggelinek, én meg a manóhoz fordulva kacsintok. Amíg Ana eszik, a kicsit rendbe teszem, és a külön felhozott kajáját nyomom belé, majd a játszókába téve hagyom érvényesülni, és Anával kiválasztjuk a filmet. Mivel nem szereti az öldöklést és a horrort, így marad a kis erotikával megspékelt film, és úgy tűnik ahogy elpirul, mintha sejtené, hogy nem csak nézni fogjuk a filmet a sötétben... Délelőtt Anáék elmennek Miriammal, én pedig a kicsit benyomom a kocsiba és száguldok a városba.
Elsőnek betérek egy ruhásboltba, és mindenféle öltönyöket meg ingeket és nyakkendőket rendelek. Aztán a virágosba futok, hogy a menyasszonyi csokorról konzultáljak. Szerinte a liliom kellene, de hát az olyan... temetési virág, nem? Orchidea? Rózsa? Mi való ide? Végül szépen besétálok egy utazási irodába, mert hát nászutat is kell ám csinálni, egy meglepetésként, hiszen tőlem is akarom hogy kapjon még valamit. Tengerpart... Aztán hívom Anát, de ők még mindig ott vannak a ruhásnál és méretet vesznek meg kiegészítőket néznek, így elmegyek, és a kicsinek veszek még pelust meg kaját otthonra, és hazafelé indulunk. Mire megfőzöm az ebédet, a csajok már itthon is vannak.
-Itt vagyunk! -kiált Ana és repül is, hogy megcsókolhasson. Felkapom és a levegőben megpördülök vele, úgy csókolom meg.
-Ruhavadászat sikeres volt? -kérdezem mosolyogva rá.
-Igen! De annyi van, és úgy nem tudok választani! -áradozik, én meg a homlokára puszilok.
-Mindegy, hogy milyen ruha lesz rajtad, te akkor is a feleségem leszel. Rajtad még egy kukás zacskó is jól állna! -kuncog és elpirul Ana.- Hidd el, nincs olyan isten hogy ne kívánnálak..
Súgom a fülébe, és bejön Miriam is a konyhába, így leülünk enni.
-A kicsi?- néz körbe az én kincsem.
-Alszik. Olyan fél óra múlva felkeltem, ha megkajáltunk, hogy estére fáradt legyen, mert akkor a nagyszülők nem fogják bírni.
Miriam máris mondja hogy ugyan, ő is nevelt már gyereket, meg úgysincs semmi dolga, hát majd ő vigyáz rá, ettől függetlenül ahogy végzünk, felkeltjük a kicsit, és miután ő is jóllakott, letesszük őt játszani, és Ana elkezd készülődni. A mozi előtt sétálunk egy nagyot veszek neki egy szál vörös rózsát, beülünk egy kis kajáldába, és ott amíg a spagettit esszük, addig pár dolgot megbeszélünk az esküvővel kapcsolatban, például a zenekaron agyalunk hogy kit hívjunk meg, hogy milyen virággal díszítsünk, koszorúslánynak meg tanúnak ki jöjjön, esetleg valami szavalat vagy ének legyen-e a ceremóniában, hogy mit kellene az esketőnek adni, és hasonlók. Aztán beülünk a moziba, egy nagy doboz popcornal, és kólával, majd egymást etetve kezdjük el nézni a filmet. Elsötétül a terem, jönnek a reklámok meg a bevezető, én pedig egy kezet érzek meg az enyémbe kúszni. Megszorítom kicsit, és egy ujjammal cirógatom kézfejét, míg felmérem a terepet. Hát nem mondom, nem ülünk nagyon hátul, ennek ellenére senki sem ül itt, mindenki elől ül, hogy közelebbről lássa a filmet, mi meg, mintha véletlen lenne, hátrébb, középen, a legsötétebb részen. Lassan felemelem a kezét, és egy csókot nyomok rá, majd elindulok lassan felfelé a kezén. Hála az égnek nyár van, és ezért pántos kis felső van rajta, alig térdig érő nadrággal, vagy talán szándékosan villant itt az én madárkám, ki tudja... De a vállára érve egy kis támadással lendülök a nyakához, és belecsókolok. Megborzong, érzem, én pedig elmosolyodok. Hiába, ez nyilvános hely, itt nem szabad hangoskodni mert lebukunk... És már a gondolattól is alig férek a gatyámba. Arcára pillantok, és mereven nézi a filmvásznat, de tudom hogy semmit se lát belőle. A nyakán indulok lassan felfelé, míg szabad kezem a combjára vezetem, és elindulok felfelé, ágyékát kihagyva, de minden más érzékeny pontot meglátogatva. Halkan sóhajt fel, éppen csak lehel egy aprócskát, én pedig elérek a szájához. Éhesen esik nekem, úgy tűnik neki is érdekes hogy egy ilyen helyen vagyunk, vagy csak annyira elkábult a hangulattól, hogy nem tud hova lenni... Vagy csak nagy az egóm. A film valami kritikus pontra érhetett, mert eléggé motiváló nyögések hangzanak onnan, én pedig a csókot megszakítva halkan az ölembe húzom, keze pedig egyből a lényegre tapint odalent. Mígy a vállára nyomok egy csókot és a mellére simítok, körbenézek fél szemmel, nehogy lebukjunk, de hiába, mindenki a vásznat nézi. Az csak műszex, de ez itt! Nyakán végignyalintok, míg az ő kis keze besiklik a nadrágom alá, és férfiasságom kezdi masszírozni, én pedig, mivel hogy háttal ül az ölemben, kényelmesen siklok le melléről a hasán át az ágyékára, egy kicsit ruhán keresztül simogatva, majd hirtelen bebújva. Halkan felnyög, én pedig szabad kezemmel oldalra fordítom kicsit a fejét, hogy megcsókoljam, és így tompítsam a hangját. Hirtelen fordul felém, szemben az ölemben, és ezzel a mozdulattal szabadítja ki nadrágomból a vágyamat. Én se vagyok rest, a nadrágját közben lejjebbhúzom, így mire visszaül, pont ráül a merevedésemre. Halkan nyögünk a csókba, de senki sem hallja, hiszen a vásznon is épp egy ilyen forró jelenet zajlik. Fenekébe markolok és segítek neki, míg ő egyre gyorsabban ringatózva hajszol minket a csúcs felé. Mellére markolok, míg ő a hajamba túr, ujjaival a vállamba mar, szívem kalapál, és már szinte a fülemben hallom verdesni. Együtt feszülünk meg ahogy elérünk a csúcsra, én pedig hosszú percekig csak tartom az ölemben, míg pihegve lassan megnyugszik, addig is apró puszikat nyomok bőrére. Mikor kimászik az ölemből, adok neki papír zsebkendőt, hogy kicsit letörölgesse magát, és végig őt nézem. Annyira gyönyörű, így kipirulva, csillogó szemekkel, mosolyogva, ahogy pirulva rám pislog a szeme sarkából...
A film végéről kicsit hamarabb jövünk ki, ő még elmegy a mosdóba, és úgy indulunk haza.
-Hogy tetszett a film?
Kérdezi Miriam otthon, amikor hazaérünk, és Ana csak elpirulva mosolyog és bólogat, hogy igen, jó volt... Bárcsak tudnánk, miről is szólt valójában, igaz kincsem? Miriam sokat értő szemekkel vigyorog ránk és eltűnik a nappaliban, míg mi a konyhában egy teát főzünk és felmegyünk. Ma külön zuhanyzunk. Amikor kijövök a fürdőből, látom hogy egy noteszkába írkál, hát leülök mellé, és a vállára támasztom állam, átölelve őt hátulról. A füzetkében esküvői teendők állnak sorban, hogy mi van meg és mi kellene még, mellettük az ár, meg telefonszámok, és időpontok.
-Lazíts, kicsim. Van még időnk.
-Igen, de azt szeretném hogy tökéletes legyen.- súgja vissza, nehogy felkeljen a pici.
-Az lesz, hidd el nekem. Mi lenne, ha egy esküvőszervezőt felvennénk? -némi szünet után bólint sóhajtva.
-Azt hiszem jobb lenne. Mégcsak jobban tudja hogy mi kell nekünk, meg jobban is ért hozzá azt hiszem.
-Rendben, holnap nézünk egyet, vagy az után. Gyere, menjünk aludni. -Elteszi a kis füzetkét, én addig betakarózok, és amikor süpped az ágy, magamhoz húzom, és ő pedig az oldalamhoz tapadva ölel át, vállamra téve fejét.
-Jó volt a film? -mosolyogva súgom a sötétbe.
-Ühümm...
Halk válasz érkezik, és tudom hogy megint csak mosolyog. Azt hiszem mégiscsak sikerült mint leendő férj teljesíteni... Remélem hogy semmi sem jön közbe, mert akkor itt vér fog folyni!
|
| Laurent | 2011. 01. 20. 09:53:42 | #10643 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: Madárkámnak...
Elmesélem neki lassan hogy nincs mitől félnie hiszen én itt vagyok és sosem hagynám hogy baja essen. Halkan nevetgélünk hiszen ki tudja hogy a kicsi lurkó mikor fog felkelni és nem hagy majd aludni, így szépen megisszuk a kakaót, míg én elmesélem a részletekig hogy az ájult csávót hogyan tuszkoltam bele a nagy dobozba és postáztam az Antarktisz felé mert sajnos Kínáig drágább lett volna és nem érte volna meg nekem egy olyanvalakire fecsérelni a pénzt. Csendben osonunk fel a szobába ahol lefeküdve újra magamhoz ölelem az én madárkámat. Meg tudnám szokni hogy minden nap ezt csináljam, munka után hazatérve egy kis angyalka várjon rám, meg egy madárka, aki csak az enyém. Még hallgatom az álmos hangját ahogy a mai délutánt veszi át újra, de végül egyre halkabban beszél és el is nyomja az álom, így nyugodtan hunyom le én is szemeim. Ennyit a zaklatóról. Soha többet senki se merje a családomat fenyegetni, mert a végtagjait fogom a világon szétpostázni! Valami mocorog a karjaim között, és mintha szabadulni akarna, de én képtelen vagyok csak úgy elengedni. Magamhoz húzom, mint egy gyerek aki nem akarja a maciját elengedni, de amikor egy kis puha puszit kapok a kezemre, akkor felszusszanva engedek, és a hátamra gördülve lazítok. Hallgatom a halk neszeket, amik betöltik a szobát, néha résnyire nyitom a szemeim, és csendben figyelem őket. Olyan... Fura hogy ők az enyémek. Hihetetlen. Ahogy lemennek, én felkelve gyorsan lezuhanyzom és megborotválkozom,majd a tegnapi cuccaimat elpakolom, majd a fegyvereim kapom elő, és gondosan letisztogatom. Aztán lesétálok, megnézem az én fiam, és mennék is tovább látva hogy alszik, de ottragadok.
-Nos, nagyfiú... Szerinted nekem való ez a világ? Ha ittmaradnék, a múlt utánam jönne? Anyád örülne egy magamfajta csavargónak mint én?
Ujjammal cirógatom a kis arcát, és álmában ujjait az enyémre szorítja, mintha lelket öntene belém. Mosolyogva fordulok a konyha felé, hiszen egy férfi lelkizésen túl vagyok, és ott találom az én kis madárkámat. Mögélépve megölelem, és hozzásimulok.
-Ilyen korán fent vagy? -súgom a fülébe, és beszívom az illatát.
-Muszáj voltam felkelni, mert a fiad felébresztett- súgja, míg kezeimmel a hasát simogatom.
-Van tea? -bólintása után lépek tölteni magamnak, majd érzem a pillantását, így visszalépek hozzá, megsimogatom- Baj van?
-Nincs semmmi baj.- ingatja a fejét, míg én iszom a teám- Még egy csésze házasságot? -megtorpanok, és visszalépek.
-Hogy mondod?
-Még egy csésze teát? -pirul el
Mit mondtál azelőtt?
-Még egy csésze teát akartam mondani.
Mondja majd elfoglalja magát a készülődéssel, én pedig a számat rágom. Gondoltam hogy ezen rágódik egy ideje, meg hogy mikor fogok visszamenni... Számtalanszor eszembe jutott nekem is, de még nem találtam rá választ. Csendben lépek a teraszra, és elszívok egy szálat, csak hogy át tudjam gondolni a helyzetet. Aztán lassan összekészülök, majd a kis prücsköt is elviszem kocsikázni hogy szabad levegőn legyen, és pihenjen a nagy nyüzsi előtt.
-Megjöttünk.- rikkantok ahogy belépünk, és a kicsi Hyou is gagyarászik amin mosolyognom kell, de meglátom Ana kissé piros arcát ahogy kiveszi a babát a kocsiból, és pedig odamegyek. - Minden rendben van?
-Persze, csak a hagyma teszi ezt.- átlátok rajta, de nem szólok, figyelem ahogy lefoglalja magát. - Nagyon szeret téged.
-Az apja is szereti őt meg az anyukáját. -Cuppantok egyet a fejére.
-Helyes válasz- vág vissza, majd odaadja a kicsit.- Kimegyek, lemosom a kerti székeket és előkészülök, mert bármikor megérkezhetnek. -szól, majd kimegy, mi pedig elvonulunk játszani. Úgy hiszem a következő órákban nem nagyon fogok a gyerekhez jutni. Ajtócsengőre nézek fel, így összehajigálom a cuccokat, és a kezembe fogva a kisördögöt megyünk le, így hallom ahogy beszélgetnek.
-...Fred eljegyzett és 2 hónap múlva megesküszünk.
-Oh... Nahát, gratulálok. -Ana hangja remeg, ne már hogy senki sem vette észre!
-Na és vele Ana, mi újság, van valakid?
-I...igen van.
-Na és merre van a hősöd? -itt a belépés ideje.
-Itt van a hőse. Bocsánat, hogy eddig elmaradtam, csak a fiatal úrnak elfogyott idelent a pelenkája. -biccentek, majd kezet fogok a Fred nevű csávóval. Ha egy ilyen alak nem fél a házasságtól, nekem sem kéne...
-Rose, bemutatom a barátomat és a fiamat – próbálkozik a madárkám egy mosollyal.
-Mi az, hogy barát, a vőlegényed vagyok, te kis butus – csókolom meg, mielőtt még bármilyen hiányérzet felmerülne benne.
-Jaj tényleg, Hyou eljegyzett és fogalmam sincs mikor esküszünk.
-Na de van már gyereketek is? Akkor hamar meg kéne esküdnötök, nem? – ugye leüthetem ezt a némbert?
-Még várunk vele, míg a kicsi nagyobb lesz – átadom a kicsit, én meg zsebre vágom a kezem.
Fura csend lesz, és valamiért úgy érzem itt én vagyok a hibás. Végül Fred szólal meg.
-Na és mióta ismeritek egymást? Vagy mit dolgozol Hyou? – kérdezi, míg a lányok a kicsivel kimennek.
-Lassan 1 éve, hogy együtt vagyunk
-Bizony, boldog egy éve.
A lányok eltűnnek, mi pedig a munkára tereljük a szót, persze nem sokat árulok el, annyit elég hogy jól fizető állásom van, és nem vagyok fegyvercsempész. Látom hogy a fickó méreget, de nem izgat. Ha bármit mond is nekem, az nem érdekel. De ha meg meri bántani Anát... Akkor esküvő helyett temetésre mehet. Nemsokára autóba huppanok hogy a vendégeket elhozzam, és bár bepróbálkoztak, egyenesen megmondtam nekik hogy Ana meg a kicsi az én családom, akinek meg nem tetszik, kiszállhat a kocsiból. Kuss volt egész végig. Na azért. Megállok útközben még pár helyen, majd visszatérve kirakom a rakományt. Végül elvegyülök a tömegben, és egy csajjal beszélgetek, aki valami Emmy és Ana egyik barátnője volt, vagy lesz, mert rámbízta hogy vigyázzak a madárkámra. Hiába győzködtem hogy feleségül fogom venni. Végigsimít rajtam, és bár mosolygok, legszivesebben eltörném a kezét, mert lopva látom hogy Ana nem veszi túl jó néven. Elmeséli hogy az én madárkám hogy nézett ki míg én távol voltam, de én végig mosolygok. Házigazda vagyok, vagy nem? De azt már nem tudom figyelmen kívül hagyni ahogy a kicsivel felmegy. Mindent otthagyva lépek utána, nem érdekel, hányan néznek emiatt. Az ajtóban állok, és figyelem őket.
-Mit csináljon a mami kincsem? Lehet elveszítjük apucit. Mit csinálok rosszul, hogy hagyja magát elcsábítani? Jobb lesz, ha nem megyek apádhoz.-veszi le a gyűrűt.
- Nem fogjátok apucit elveszíteni – fekszek én is az ágyra. – Ana mi a baj, egész nap, olyan csöndes és hideg vagy velem.
-Csak, a mai nappal van bajom.
-Figyelj, reggel amit mondtál, meglepődtem, de jogos amit mondtál, el kéne, hogy lassan vegyelek, de nem akarlak ezzel traktálni még.- mondom neki komolyan, hogy megértsen, és megsimogatom az arcát.
-Tudom, de mikor Rose mondta, hogy 2 hónap múlva megesküsznek, irigyeltem őket.
-Tudom, láttad rajtad, menekültél akkor abból a helyzetből, de megértelek, még azt is elnézem, hogy a barátodként mutattál be és nem vőlegényedként- beteszem a kiságyba a manócskát, és Ana mellé feküdve magamhoz húzom.
- Lehet, hogy nem nekem való lenne a házasság, így az is megfordult a fejembe, hogy hagyom hogy éld az életed, flörtölj más nőkel, hiszen én csak egy lány vagyok a tömegből, aki bekapta a legyet és lett egy fia tőled. -villan a szemem, és magamhoz ölelem.
-Ana! Szeretlek madárkám, tudod nagyon jól, nincs okod féltékenynek lenned.
- De nem akarom, hogy kötelességből elvegyél, annak nem örülnék. -cirógat vissza.
- Ezt nem is kötelességnek venném, hanem annak, hogy az életem része legyél még jobban – simogatom le könnyeit és csókolom meg. – de viszont kérnék valamit.
-Mit?
- Vedd vissza a gyűrűt, és megígérem, hogy pár hónapon belül elveszlek, csak kell egy kis idő.
Bólint, én pedig megcsókolom, majd lemegyünk a vendégekhez hiszen mi vagyunk a vendéglátók, nem? A buli folytatódik, és egész végig mellette maradok, még dohányra sem ugrom el mellőle. Amikor elszállingóznak a vendégek, felmegyek a kicsihez aki felkelt, okosan a vendégek után. Összecsomagolom a kicsit, és lemegyünk Anához, aki egyből odajön hozzánk. A csókja olyan puha és finom... Majd nyílik az ajtó, én pedig egyből előhúzva a kicsi colt-ot amit mindig magamnál hordok, az előszobába lépek, ahol elmosolyodva teszem el máris a fegyvert.
-Látom, vigyáztál rá... -mosolyog Miriam.
-Ez csak természetes. -vonok vállat, míg köszöntöm őket.
-Nahát, anya.. apa... ti itt? - hallom Ana hangját.
-Sziasztok drágáim, hát itt van az én kis unokám. - rebben a nagyi- Hamarabb hazajöttünk, mert apádnak a dereka már négyszer beállt, és inkább hazajöttünk. Na, hogy vagytok?
-Akkor segítek Rob-nak.- mondom, és kimegyek hogy betámogassam az öreget. Elmesélem neki mi volt itthon, míg lefektetem, de hallom őket, és látom az esküvői fényképalbumot.
-Jaj Hyou, neked is hoztunk ám meglepetést drágám.- Miriam egy szép nagy dobozt nyom a kezembe.
- De nem kellett volna, Miriam- nyújtanám vissza.
-Fogadd el anyádtól és próbáld fel őket -mosolyogva veszem ki az inget, meg a szivart, de a kulcsot kicsit furán nézem.
-Kilakoltattok? -vonja Ana kérdőre anyját.
- Jaj, dehogyis, csak vettünk egy nyaralót és ha nyaralni szeretnétek menni, itt van a pótkulcsa, vagy csak simán kiruccanni- mondja az anyós, és megy Robhoz.
- Anyámék igen bő kezűek, én meg egy albumot kapok, milyet, esküvős feliratút…Apró nekem is van egy ajándékom neked.
- Te vagy az én ajándékom és a nagyfiú- csókolom őt meg míg elővesz egy kis albumot.
-Ezenkívül... Ma vagyunk 1 éve együtt, csak egy kis meglepetés-elveszem az albumot, és átlapozom. Istenem, de gyönyörűek!
-Nekem is van számodra egy ajándékom – veszem elő az értesítőt Ana legnagyobb meghökkenésére. – Mához 3 hónapra elveszlek, és olyan esküvőt tervezz, amilyet szeretnél.-válaszként egy mohó kis csókot kapok tőle, és nem tudok nem mosolyogni rajta. -
-Köszönöm. De a barátaidat is meghívjuk rá, vagy a családtagjaidat.
Megrebben a szemem. Ana nem tudja mit mondott, de hát nem sokat tud még rólam,így érthető. Zavartan túrok a hajamba, míg leülök és az ölembe ültetem az én kis madárkámat, és nagy levegőt veszek.
-Ana, én nem akarom elrontani az esküvőt. Egyik sem nagyon jöhet szóba hiszen... Nem éppen egy udvarias bagázs... -vonom meg a vállam.
-Nem baj, édesem. De ettől párat elhívhatunk, nem lesz baj. - puszil meg.
-Amíg el nem rabolják az oltár elől a férjedet. -mosolyodom el, és nézem ahogy lassan megérti.
-Nem akarják hogy ittmaradj?
-Nem. Tudod ők számítanak rám, hiszen az egyik legjobb vagyok. Nem hagynák hogy csak úgy kisétáljak az előző életemből.
-De hát ez a te életed! Te döntesz!
-Igen. Nekem ti vagytok a családom. De ők a múltam. És nem biztos hogy jó férj lenne belőlem. Lásd be, hogy nem vagyok az otthonülős meg pipázós fajta. Egy igazi apa füvet nyír meg golfozik, nem pisztollyal a zsebében megy gyereket sétáltatni vagy pelenkát venni. - magyarázom neki hogy értse milyen abszurd ez az én szemszögemből, de látom hogy elszomorodik.
-Tehát nem akarsz maradni? Csak kötelességből veszel el?
-Ana! Hogy mondhatsz ilyet! -kezeim közé veszem az arcát. -Ti vagytok a mindenem. A leggyengébb pontom, amivel bármikor meg lehet fenyegetni. Nélkületek ki tudja hol züllenék. Szeretlek, annyira hogy már néha fizikai fájdalom csak az ha kiugrasz egy pohár vízért. Féltékeny vagyok a saját fiamra hogy annyit vagy vele!
Túljátszott szörnyülködéssel nézek rá, és ő meg kuncogva bújik oda hozzám, és csókol meg finoman.
-Mi egyek vagyunk, és én csak a tiéd. Azt szeretném ha mindig együtt maradnánk.
-Én is, madárkám. Ezért is nem hiszem hogy jó ötlet meghívni az ismerőseimet.
-De ha látnák hogy milyen jól megvagy itt, és hogy te ide tartozol, mert neked már ez az életed... Megértenék, nem?
-Ana... -gyengéden elmosolyodok, hiszen most is csak rám gondol a kis édes, így egy egészen puha kis csókot nyomok a szájára. -Ha te nem lennél... -megcsóválom a fejem, és magamhoz szorítom, persze a kis krapek máris üvölteni kezd így felveszem, és Ana ölébe ültetem, aki az én ölemben ül. -Igazad lehet. Pár maffia az esküvőre meg néhány bérgyilkos elengedhetetlen. -vigyorgok.
Egyszerre nevetünk fel, és a kicsi is megnyugszik, míg én megpiszézem az orrát és felkacag.
-Na jó fiatalok. Mi ez a nagy felfordulás? Buliztok amíg nem vagyunk itthon? Szép, mondhatom...
Ana odaadja a kicsit és elmegy anyjának elmesélni hogy hová mindenhová cipeltem én őt el, meg hogy hány emberrel is találkozott ittlétem alatt, és látom Miriam arcán, hogy igen jó ötletnek tartja ezeket a frissítő bulikat. A lányok elmennek pakolni, én pedig a nagypapa kezébe nyomom a kicsit, hogy odafent összepakoljak és előkészítsem a manócska fürdőjét, mert a szülők még szobafogságot adnak a madárkámnak, hogy mekkora felfordulás van idefent is. Miközben a vizet készítem elő, Miriam jelenik meg az ajtóban.
-Köszönöm, Hyou. Ana ilyen rövid idő alatt igen sokat és előnyére változott. -mosolyog, és nézi ahogy a vizet készítem. Tudom hogy még van mondanivalója. -De az esküvőt ha nem gondolod komolyan, akkor ne is vágj bele.
-Miriam, ti vagyok az én családom, és azt hiszem ha feleségül veszem Anát, akkor nem csak hogy az élete része leszek törvényesen, hanem ideillőnek fogom érezni magam. Nem kellesz attól tartani hogy elválunk vagy hogy kinéznek engem mert máris gyerekünk van de még esküvő sehol. Nem akarom hogy azt higgyék, itt a gyerek hát leléptem. De nem tudom ezt hogyan kell, így csak következtetek.
-Hyou. Te mindig a család része leszel. -mosolyog rám, majd távozik, és nemsokára Ana jön a kicsivel.
-Kész a víz? -kérdezi, én meg vigyorogva nézek rá.
-Kész vagy te is a fürdésre? A kis béka megint össze fog pancsikolni minket.
Nevetünk, és nézzük ahogy a manócska szó szerint a plafont is összevizezi. Aztán Ana elviszi megetetni és lefektetni, míg én összetakarítok. Kimegyek a szobába, és nézem ahogy Ana a lefekvéshez készülődik, de én elkapom a kezét és magamhoz húzom.
-Készen állsz arra hogy Mrs Kishyou legyél? -mosolygok rá, és szótlan, boldog bólogatása után csak forrón megcsókolom.
-Naná.
Elmosolyodom, és magam után húzom a fürdőbe, ahol a zuhany alá állva újra magamhoz húzom. Most nem a vágyaimra összpontosítok hanem arra hogy megmutassam neki, hogy imádom. Lágyan becézgetem a bőrét és simogatom, puha, forró csókokkal halmozom el addig, míg a kéjtől és vágytól nem nyögdécsel hangosan. Aztán a szemeibe nézve emelem fel, és amikor lábait a derekam köré csavarja, vágyamat belévezetem. Egyszerre nyögünk fel, de én még mindig lassú és finom mozdulatokkal édesgetem. Ana, szeretlek!
|
| Laurent | 2010. 12. 22. 00:07:15 | #9881 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: ~Madárkámnak~
Ahogy ülünk ott a csendes idillben, egy halk babasírást hallok meg, ami akár egy sziréna erősödni kezd, én pedig elmosolyodom. A mama jóllakott, így mehetünk babázni... -Pici fiad is hiányolt ám.
Áll fel Ana, én pedig szorosan a nyomában járok, árnyékként követem, és nézem ahogy felkapja a kicsit, én pedig az ujjammal cirógatom meg, míg ő köszön neki.
-Szia kis Hyou. -ujjammal megcirógatom, de ő persze elkapja és máris a szájába pakolja- Ne edd meg apádat.
Elvigyorodom, és kérdőn nézek rá, mire ő minden további nélkül odaadja a picit, aki persze most a hajamat kezdi tépni, de bánja a fene. Hogy megnőtt mióta nem láttam! Egyre inkább hasonlít Anára.
-Nagyon felébredt a fiatalúr.
Mosolygok, míg a madárkám felfogja a hajam, akkor is mikor egy kis puszit hint a vállamra, én azonban nem hagyom hogy most csak úgy lelépjen. Tudom hogy hol hibáztam, még egyszer nem engedem. Odahúzom magunkhoz, hiszen egy család vagyunk. Istenem, sosem hittem volna hogy egyszer nekem is lesz egy igazi családom, mármint aki hazavár meg minden. Anára nézek, látom rajta hogy nagyon fáradt, és ahogy elnézem, rossz bőrben van, talán itt volt már nagyon az ideje hogy meglátogassam. Felmegyünk hát, és amíg én eljátszogatva vetkőztetem a kicsi angyalkát, aki kacagva csapkod mikor kissé borostásan a hasát csikizem, Ana a fürdőt készíti el neki, és mikor elkészültünk, már irány a pancsi! Alig pár perc alatt minden és mindenki csurom víz, csak őkelme nincs még megfürdetve. Figyelem az én madárkámat, ahogy gyorsan és ösztönös, vagy csak begyakorolt mozdulatokkal tisztogatja a picit, és akaratom ellenére gonosz kis ötletek burjánzanak a fejemben. Ekkor vonja újra elkalandozó figyelmem magára a picur, mert gyönyörű szökőkútban vizel le mindenkit a környéken, így amíg Ana takarít, én veszem át a helyét.
-Megcsinálhatom?
Kérdezem, hiszen ez a legjobb módszer, és tudnia kell hogy nem csak azért kérdezem, hogy mondjak valamit, hanem mert tényleg van választása, és tényleg mondhat nemet. Persze ő megint csak bólint, és kikészíti nekem a holmikat, majd a tejet is hozza, és bár furcsállom hogy nem szoptat már, nem szólok, ő tudja.
-Menj nyugodtam előre a fürdőbe, mindjárt megyek.
Húzom magamhoz egy forró csókra, ami már úgy hiányzott nekem akár a partra vetett halnak a víz, s közben az én madárkám mosolyogva indul is. Mikor elmegy, teljesen a babára figyelek, cirógatom, és halkan beszélek hozzá mindenféléről, amit csak két pasi tud igazán megbeszélni. A kicsi hamar elalszik, így a babaágyba teszem, én pedig a fürdő felé indulok. Az ajtóban azonban kénytelen vagyok megállni. A zuhany alatt ott áll az én mindenem, az én napfényem és csillagom, aki az univerzumot jelenti nekem, vagy a világ közepét. A vízcseppek őrjítően siklanak le bőrén, míg ő mit sem sejtve mossa le a tusfürdőt... a késztetések nem tudok ellenállni, lehajigálom a ruháimat, és hirtelen lépek mögé, átölelve, egészen közel húzva magamhoz, hiszen olyan régen öleltem már, olyan régen szerethettem igazán... ajkaimat vonzza a selymes bőre, nem is tétovázok, az enyém, hát kóstolom szabadon, senki sem akadályoz meg benne. Vágyam már keményen áll akár a cövek és ezt érzi ő is, tudja hogy csak rá vágyok már. Úgy dörgölőzik hozzám, hogy majd megveszek érte, szinte eltűnnek a gondolataim és csak az ösztönnek élek, egy dolog vibrál bennem: Szeretlek! Végigsimítok a mellein, azokon a gyönyörű gömbökön le a hasára, majd a csípőjén át egészen a combjáig, és vissza, majd lassan elmélyülök benne, és felnyögök az élvezettől. Szűk és forró, jézusom én mindjárt elsülök szégyenszemre! Várok egy kicsit, és aztán újra mozogni kezdek, követelem ajkait és vele együtt mézédes csókjait, míg el nem jutunk a csúcsra. Kábán végzünk a zuhanyzással, én pedig a törülközőt görög módra oldalamra kötöm és úgy nézek ruha után, de Ana megint a fejemben olvas, és hozza is. Így alvásra kész bájunk ágyba, szorosan magamhoz húzom őt, és úgy alszunk el. Hallom a kicsi halk szuszogását, és karjaim között a világ egyetlen közepe fekszik, nyugodtan és édesen álmodva. Lehetne ennél is nagyobb mázlim?
~*~
Reggel finom illatokra ébredek, és kicsit sem ijedek meg hogy elaludtam, vagy hogy nem keltem fel a zajokra, hiszen itthon vagyok, és senki sem tudja hogy hol van ez az itt, így nem támadhatnak meg. Rég aludtam ilyen jól, így szokatlanul jókedvűen caplatok reggel a konyhába, ahol az én kis tündérem már ott foglalatoskodik. Hátulról ölelem magamhoz és beszívom illatát, puszikkal és simogatással halmozom el. Lehet ennél jobb?
-Kész a reggelid apuci. - suttogja, és kitesz egy teli tányér palacsintát.
-De csak akkor eszem ha te is eszel velem. -csókolom meg és ölelem magamhoz, illusztrálva hogy nem engedem meglógni az evés elől.
-Más választásom nincs.
Válaszolja, és végül az ölemben foglal helyet, bár ezzel a sorsot hívja ki maga ellen... De ellen tudok állni, kellemesen eltöltjük a reggelit egymással, csendben és békésen, mint ahogy nagyon régen ettem már. Lassan újra beszélgetni kezdünk.
-Mit szólnál ha elmennénk a vidámparkba, egy kis kikapcsolódás képp?-simítok végig orrommal a fülén, beleszuszogva
-Menjünk. -néz gyönyörű üveggolyókékjeivel rám és simít végig arcomon.
-Szeretlek madárkám. -csókolom meg hirtelen.
-Én is szeretlek.
Azzal elindulunk készülni, én a babával, mert mi fiúk azért csak tartsunk össze, bármi áron, és mire elkészülünk, Ana már a cipőjét húzza. Mondjuk szegény babával végig játszottam, csikiztem és bújócskáztam vele, így szerintem észre sem vette hogy átöltöztettem. Betesszük a kocsiba, és indulunk is, sétálva és lazán hiszen nem kerget senki. Itt csak egy hétköznapi apuka vagyok, egy figura a sok közül. Tolom a kocsit, fogom Ana kezét, és talán mert már egymás fejében olvasunk, mikor rámnéz, tudom hogy közelebb szeretne kerülni. Így odahúzom magamhoz, és ölelve őt lépkedünk előre, és boldogság tölt el ahogy Anát mosolyogni látom.
Mikor megérkezünk, a kicsit feldobja a sok látnivaló, millió szín meg ember vár ránk, így helyből a céllövölde felé indulunk, mert hát ott tényleg ász vagyok. Anára nézek mosolyogva, mert látom rajta hogy azért élvezi, így megcsókolom majd célzok és lövök. Ez aztán a munka és a családi élet egyben, nem? Igaz, hogy a puska el van kissé hajlítva, de én már sokkal rosszabbal is lőttem, így nem tart sokba eltalálni a hurkapálcikát, azzal a böhöm macival. Persze aztán nekem kell a fél világom átcipelni, de hát ez legyen a legkevesebb amit megteszek a családomért! Aztán Ana kezébe adom a puskát, és kiélvezve a helyzetet odahúzom magamhoz, hogy a fölébe súgjak, de az igazi ok inkább az hogy a közelében lehetek. Harmadszorra találja csak el a pálcát, de csak sikerül, és enyém lehet egy igazi zippo öngyújtót, ami benzinnel működik és igen márkás. Menten fel is avatnám, csak a bohócok megrémítik a picurt, így a macival helycserét csinálunk, ergo lemondok egy időre a pöfékelésről.
De meghallom hogy a tömegben többen is Ana hangját kiabálják, én pedig azonnal mellélépek, készen arra hogy beverjem valaki orrát ha netalán olyanok lennének, de csak az ő korabeliek rohamoznak meg minket, én pedig a madárkám mögött állok akár egy testőr, és a szemem a babán van. Akármelyiknek baja esik, nem csak harapni fogok meg játékpuskával lődözni, az beton! Persze a lányok egyből letámadják szegénykémet hogy mennyire megviselt állapotban van, nekem pedig támad egy ötletem. Ha elvonom az én szivem figyelmét a gondokról akkor nem lesz ideje rájuk gondolni, ergo többet foglalkozik magával és mással... Feldobom hát az ötletet hogy jöjjenek át, így legalább két legyet csapok egyszerre: Anának is lesz egy kis társaság, és megnézem hogy kikre is bízhatom rá majd az én sziveimet ha netalán arra kerülne ne adj isten sor. Ana is belemegy, így a lányok meg pár fiú helyeselve távoznak, én pedig boldogan csókolom meg az én kincseimet. Itt az ideje kicsit a társaságba bevonulni. Soha nem voltam normális emberek között, itt az ideje...
~*~
A napok lassan telnek és békésen, tele olyan dolgokkal, amiket még soha azelőtt nem csináltam és mégis most élvezem. Néha csak otthon fekszek a babával és Anával az ágyon, halkan beszélgetve erről-arról, apró dolgokról amik éppen eszünkbe jutnak, máskor azonban igencsak aktív életet élünk.állatkert, vidámpark, étterem, meg babanapok és zsúrok a barátoknál, és nálunk, úszni meg cirkuszba és minden olyan helyre ahová csak babával be lehet menni, és együtt lehetünk. Ana nagyon sok fényképet csinál, ahogy én is róla, meg pár mászkáló segített és hármunkról is csinált képet. Ana egyre többet eszik, és újra piros arccal, mosolyogva készülődik ha megyünk valahova. Megismertem a baráti és ismerős körét, és bár gyanús pofán kívül semmi kivetnivalót nem találtam. Ana lebeszélt arról hogy rövid úton eltüntessem őket, mert szerinte ilyenek is kellenek, én meg ráhagytam. Elmentünk vékonyabb ruhákat is nézni kis Hyounak, mert kinőtte a régieket, és türelmesen végigvárom a nagy dilemmákat az üzletben, amiket Ana vág elő. Amikor csak időm van rá, csókolom és ölelem, ha csak egy röpke simításra van időm akkor ott vagyok. Egy pillanatot sem akarok elvesztegetni. Egyszer élünk.
Egyik nap Ana szól hogy valaki hívogatja, de nem szól bele a telefonba. Azonnal egy telefonközpontba megyek és lehallgatós, üzenetrögzítős, hangfelvételes készüléket veszek, meg pár biztonsági dolgot elintézek még, és hazaérve könnyedén beszerelem. Idegesít hogy ki lehet az, remélem hogy nem a másik életem darabkái akarnak beszivárogni az én idilli életembe, és hogy nem egy őrült játszik az életével, azzal hogy minket idegesít. Mert ha rájövök ki az, tuti hogy nem él egy óránál tovább, lakjon akárhol is az a szemét.
De végig ott vagyok a két kincsem mellett. Amíg Ana pihen vagy a dolgát végzi, elszórakozok a kicsivel és amíg Hyou alszik, addig csak vele vagyok, legyen akármilyen napszak. Egyre kevesebb időm jut dohányzásra, de hát az kevesebb kiadást is jelent, meg több időt a családdal, bár szeretek esténként mikor Hyou elalszik kiülni és Anával az ölemben egy pokróccal ülni kint és nézni a csillagokat, és csak csendben egymás mellett ülni, hallgatni a másik szívének dobbanását, lágyan beletúrni a szőke tincsekbe, vagy csak puha csókot lopni tőle.
Végül egyik nap kapásunk van, az ismeretlen számmal elrobogok egy séta keretében a telefonközpontba, és megérdeklődöm hogy ki is telefonál. Ana mellettem áll és feszülten figyel, Hyou pedig egy kenguruban lóg a mellkasomon, akár egy fordítva felvett hátizsák. Szerintem minden lehetek csak ijesztő nem. A nevet meglátva csak felszalad a szemöldököm, és megrázom a fejem. Nem is ismerem ezt a nőt!
-A barátnőd?
Fordulok Anához, aki szintén megrázza a fejét, így elkérem a címét saját felelősségre, és elmegyünk az üzletbe bevásárolni. Ana ideáig meg sem szólalt, látom rajta hogy aggasztja a dolog, de én csak odahúzom magamhoz egy csókra, és a szemébe nézek.
-Ana, tudod hogy amíg engem látsz, nincs mitől félned. Legfeljebb attól hogy agyonszeretlek, mert sosem tudok betelni veled. Este átnézek erre a címre, csak pár várossal odébb van, így legfeljebb a járattól függően két óráig leszek oda. Ha nem teszem, nem lesz nyugtom, te is tudod.
-Ne menj... -suttogja, és odabújik Hyou mellé hozzám.
-Madárkám, mennem kel, mert ha bajotok esik azt nem élem túl. Nyugodj meg, észre sem fogod venni hogy eltűntem. Szeretlek, tudod jól. És ti vagytok a mindenem, szóval még a halálból is visszajárnék hozzátok. De túl szép vagyok ahhoz hogy meghaljak.
Ana elmosolyodik a lapos viccemre, én pedig elterelem a szót, felvetem hogy le kéne nyírni a hajam, mert a kicsi csak azzal szeret játszani, nekem pedig nem túl jó, meg hát túl hosszúra nőtt meg az elmúlt hónapokban, de az én madárkám nem akarja hogy levágassuk, még csak egy centit se belőle, mert szerinte így vagyok szexi. Erre a szóra mosolyogva markolok a fenekébe, és húzom magamhoz egy csókra, míg a kicsi szemét eltakarom. Miután bevásároltunk, elindulunk hazafelé, és látszólag minden rendben van. Én azonban míg az én szerelmem kipakol, telefonon megnézem, hogy a cím pontosan hol is található, és az éjjeli menetre foglalok helyet, oda-vissza. A délután kellemesen telik, mert a holnapi osztálytalálkozóra sütünk többféle sütit, és később a kis medencét is felfújom amit Ana a pincében talált lekvárkeresés közben. Elpancsikolunk a kisfickóval odakint, ám amíg ők a gumikacsával játszanak, lopva körbenézek két slukk cigi között. Sehol senki, szokásos délután van. Nekem meg üldözési mániám. Este a szokásos fürdőzés után Hyou ágyba kerül, mi pedig ágyba mászunk. Ana szerintem nem tudja, hogy míg ő zuhanyzott, addig én lent összepakoltam magamnak útra mindent. Észre sem fogja venni.
Amint elalszik, óvatosan kimászok az ágyból, és milyen bérgyilkos lennék én ha ne tudnék ébresztés nélkül távozni? Ügyesen bezárom magam mögött az ajtót és a kis hátizsákommal együtt szállok fel a buszra, hogy Poirot-ot követve leszedjem az undok poloskát a családomról. Erre való a férfi, nem?
Alig két óra múlva, nagyjából hajnali három magasságában nyitom az ajtót és veszem le a cipőmet, halkan vetkőzök, hogy felmehessek vissza az én Anámhoz, amikor feloltódik a villany, és egy serpenyővel felszerelve ott áll Ana az ajtóban, sápadtan, de elszántan, és amikor meglát engem, eldobja a serpenyőt és úgy fut hozzám.
-Hyou!
-Ana! Mi a baj? - kérdezem máris tőle és zárom az ölelésembe, körbelesve, zajt vagy bármi mást keresve, jobb kezemmel a pisztolyom után kutatva.
-Csak felkeltem és nem voltál sehol, lejöttem, ekkor hallottam hogy jött valaki, azt hittem betörő. Gondoltam, hogy elmentél...
-Csss... Itt vagyok, mondtam hogy nem lesz semmi baj. Gyere.
Magamhoz ölelem, és mosolyogva, nyugodtan nézek rá hogy megnyugodjon- tényleg nincs semmi baj. Behúzom a konyhába, csinálok kakaót kettőnknek, és az ölembe ültetem az én madárkámat.
-Többé nem lesz telefonzaklatónk. Kiderült, hogy egy álnéven működő régi ismerősöm volt az, de nem volt abban biztos hogy én itt vagyok, mert mindig csak te vetted fel a telefont. Ez volt a szerencsénk. - mosolygok rá, és rágyújtok. - Szerintem az hogy női néven volt bejelentve, az zavart meg. Morris mindig is fura volt. De már nem lesz baj vele. Ha nem tévedek, becsomagolva éppen az Északi Sark felé tart, ha nem ébredt még fel...
-Postán feladtad?
-Fel én!
Nevetek az én madárkám csodálkozó szemeibe, mire lassan ő is megnyugodva mosolyodik el, és csendben nevetgélünk a konyhában, ilyen késői órában. Miután elfogyasztottuk a kakaót, felmegyünk aludni, bár még a sötétben halkan sustorgunk, hogy holnap vagyis ma hogy is lesz a találkozó, meg kit mikorra hova kellesz vinni, mert én leszek a sofőrre azoknak, akik nem tudnak a közlekedés miatt jönni. Aztán hogy kinél milyen kaját kell felvenni, és a nagy megbeszélés kellős közepén alszunk el. Anát ölelem még most is magamhoz, úgy hogy senki sem tudná kiszakítani az ölelésemből. Ana, az enyém vagy, mindörökre, ezt jobb ha tőlem tudod.
|
| Laurent | 2010. 11. 02. 17:57:49 | #9040 |
Karakter: Hyou
Megjegyzés: ~Madárkámnak~
-Rendben, akkor siess vissza, hiszen a fiad nagyon szeret- elsírja magát az én kicsi madárkám, én pedig azonnal húzom magamhoz és csókolom le könnyeit. - Te is hiányozni fogsz, hidd el- simítok végig arcán, hogy lehetőleg a legtöbbet vigyem magammal belőle... Ki tudja mikor tudok majd visszajönni.
- Szerintem csak a fiad fog neked hiányozni én nem- Áll fel és iszik, lehetőleg elég messze tőlem. Nem tetszik, de nagyon nem.
- Ez tévedés , te is hiányozni fogsz- Mennék utána, de ő mintha csak menekülne az ablakhoz húzódik, és úgy néz kifelé. Most már baj van, látom.
- Úgy tűnik neked nem tűnt fel, hogy mi történt ezalatt az 1 hónap alatt- hangja halk, és erőtlen, és pedig nem tudok nem odamenni, megölelem, és meg is csókolom, hogy érezze, én végig őt támogatom, és az elmúlt egy hónapot azért töltöttem így, mert rajta akartam segíteni, könnyíteni a dolgán. Nem értem mi lehet a baja...
- Miért mi a baj, rosszul vagy?
-Igen… rosszul vagyok, ugyanis ha megfigyelted, a pici csak a te kezedben volt, az enyémbe csak akkor mikor meg kellett etetnem és ennyi, a kezemből kikapod és viszed. Tudom, hogy a fiad, de engem ebből a családi idillből engem szépen kizártál, csak megetetem és te egyből viszed is el tőlem, pedig néha jó lett volna ha megölelem- szorosabban ölelem, és nem tudom hogy nevessek-e, vagy pedig hevesen meggyőzzem az én érveimmel.
- Sajnálom, ne haragudj- Csöndes puszit nyomok arcára, de elhúzódik tőlem. Pedig ha tudná, hogy igazából Miriam mindig ellopta tőlem...
- Még hogy ne haragudjak, tudod milyen rossz ez nekem?
- Nem… nem tudom, de kérlek…- próbálnám megállítani, hogy elmondhassam neki, hogy megbeszélhessük, mert nem bírom elviselni hogy ilyen hangulat uralkodik kettőnk között.
- Kész csoda, hogy azt nem közlöd velem, hogy most „a kicsit is elviszem magammal”- ha eddig nem voltam halálosan komoly, hát most az lettem. Hogy a fiamat elvigyem vagy bárkit a családból egy olyan helyre és olyan körülmények közé vigyem, és ráadásul... Ana még fiatal, és ezzel próbálom magam csitítani.
- Mi a baj, miért vagy ilyen velem, sajnálom, ha úgy érzed kirekesztettelek, de mint te is tudod, nem tudom mikor fogok vissza jönni, így veletek szerettem volna lenni- próbálom magam visszafogni, már csak azért is hogy a baba ne keljen fel, de ha valaki az ő életével vagy ha Anáéval dobálózik....!
- Tudom, hogy kiszámíthatatlan mikor jössz vissza, csak… most mindenre figyeltél kivéve rám… - Suttogja a sötétbe, és látom a sötétben alakját a földre rogyni, én pedig mintha kötéllel rántottak volna oda, úgy termek mellette, és karjaimba zárom, nem törődve gyenge ellenkezésével. – Tudod mióta nem csókoltál meg, mióta kijöttünk a kórházból, azóta csak ma először, tudod mennyire fáj ez nekem- sóhajtok, de nem tudom neki elmondani az igazi okot, hogy annyit jelentenek már nekem, hogy a távozás már lehetetlen rémálomnak tűnik, és csak azért vagyok a babával mert az még nem érti hogy elmegyek és nem kér maradásra. Anától nehezebb elszakadnom... – Magam se tudom, hogy hozzád akarok e menni, ezek után, szinte olyan volt nekem ez az időszak, mintha nem is léteztem volna.
És leveszi a gyűrűt az ujjáról, nemes egyszerűséggel lehúzza, és tartja mintha az olyan könnyű kis játék lenne amit a lányok tíz évesen a babájukra húzgálnak játékból. De ha tudná, hogy ez milyen komoly és hogy ezzel mennyire nem lehet viccelni! Ha tudná hogy most legszivesebben ordítanék tehetetlenségemben! Ha látná micsoda vihar dúl bennem, ami ha itt és most kitörne, nem maradna éppen ez a családi idill...
-Ana… kincsem, madárkám, kérlek, ne tedd ezt velem.. tudod, hogy nagyon szeretlek, ne add vissza a gyűrűt, hiszen ti vagytok az életem, ha ezt megteszed, akkor meghalok nélkületek.
Suttogom, mert hangom valahol elveszett és ha akarnám sem tudnám már megtalálni, de hangtalanul sóhajtok fel ahogy a kis karikát visszahúzza ujjára, a helyére.
- Figyelj amikor visszajövök, ígérem nem foglak nélkülözni, te vagy a menyasszonyom a leendő feleségem és a gyermekem anyja, akit tiszta szívből szeretek, aki végre emberszámba vett- Folytatom halkan, hogy a rémfelhőket elűzzem valamelyest. Magamhoz húzom, és cirógatom míg ő szüntelen sírdogál, és kerüli a pillantásom. Ujjaimmal arcát magam felé fordítom, hogy lássa szememben, én ezt komolyan gondolom, és puhán simítom ajkaimat az övére. Szinte szellőlágyan viszonozza, mégis ott volt a szándék, és nekem ez a kis pókhálónyi remény elég arra hogy legyen erőm elmenni, majd visszajönni, és legyen erőm a legbrutálisabb helyzetben is normálisan cselekedni. – mennem kell, ígérem hamarosan visszajövök- csókolom meg újra, és fektetem lágyan az ágyra felémászva, becézgetve és cirógatva kezemmel, míg az övére nem akadok, és azt ágyékomhoz vezetem. - Ez csak is érted lángol- Lehelem utolsó szavaimat a semmibe, amiket vagy meghallgat vagy nem, ajkait utoljára megcsókolom, és kimegyek. Odakint ahogy elengedem a kilincset egy világháborút vívok magammal, hogy mit tegyek, mert bal lábam menne a munka után, hiszen világéletemben nyugtalan ember voltam aki sehol sem találta helyét, és most is ment volna a következő kalandokért... De a jobbom viszont repített volna vissza az én madárkámhoz, bebizonyítani, hogy igenis szeretem, hogy ő az én életem értelme aki miatt már nem mindegy hogy egy lövés hol talál el és hogy túlélem-e... Megacélozva magam fordulok háttal a hálónak és mosolyt erőltetve magamra elköszönök még a szülőktől, majd csendben teszem be magam után az ajtót. Ó Ana, ha tudnád amit én...
Ólomsúlyokkal megrakodva múlik az idő, egy másodperc mintha ezer év lenne, és ez meg is látszik rajtam. A lehető leghajmeresztőbb tervekkel állok elő, hogy a dolgokat felgyorsítsam, és bár sokan visszarettennek, a régi bandám velem tart. Csak ők tudják amit én, hogy valahol vár engem egy család, egy igazi, karácsonyfával meg szülinapi tortával, és ha fizetnének sem vinném vásárra a bőrömet, tudják hogy a túlélési ösztön nagyobb bennem, mint akárki másban. Néhány tervünk iszonyú véresen végződik, de még ilyenkor is van bennem életerő, és a sebesülteket is én viszem vissza, én látom el és én öntök életet a többiekbe. A ranglétra lassan alakul át, egyre feljebb kerülök hiszen a főnök figyelmét sem kerüli el hogy milyen aktív lettem, és őt nem igen érdekli hogy mi teszi ezt, csak az hogy megbízható és precíz ember vagyok. Egyetlen egyszer voltam figyelmetlen, és az Kelep életébe került. Azóta csak álmaimban engedem meg magamnak, hogy Rájuk gondoljak, mert egész nap az értük való küzdés lebeg célként előttem. Ha ezt befejezem, megyek vissza, és aztán...
-Hyou! Ne csináld ezt velem! Hallod?- Ordít Sunyi a hátam közepének, míg én pakolok.
-Nem kell ordítani, nem vagyok süket. - hangom nyugodt, már-már derűs. Ha éreznék azt a boldogságot amit én! Ana!
-Faszkalap! Hozzád beszélek, legalább nézz rám!
-Nem érek rá, mondd meg a többieknek hogy sajnálom, hogy ilyen hamar és gyorsan kellett távoznom.
-Nem mondok senkinek semmit. Nem vagyok a csicskád.
-Pedig tartozol. - nézek rá, míg a kezembe akadó tárgyakat hajigálom a táskámba. Kis csend után újrakezdi, halkabban, de még mindig morogva.
-Hív a ringyód, és te mész is? Jellemző. Ennyit a hűségről! A főnöknek mit mondasz?
-Egy: Ha még egy ilyen jelzővel illeted Anát, azt is meg fogod bánni, hogy az őseid kimásztak az óceánból. Kettő: mivel már én vagyok a klán második legfontosabb embere, igazán nem kell semmit mondanom, mivel ő most jött vissza a kis szabadságáról, most megyek én. Ő mondta amúgy pár napja, így élek vele.
-Akkor még azt mondtad, hogy semmi fontos dolgod nincs! Azt hittem megjött az eszed!
-Értsd már meg Sunyi! Csak mi hárman, érted? Senki sem lesz ott! De te ezt úgysem értheted! -fordulok vissza mérgesen pakolni.
-Féleszű! Elbaszod az életed és majd itt siránkozol vagy valami gebasz áll be! Akkor aztán ne gyere hozzám! És ne merészelj semmi ökörséget csinálni, hallod? Esküvő meg anyámfasza!
-Nem készülök, még.
-Miii?!
-Hallottad. Már eljegyeztem, így hozzám tartozik. És senki, hallod, Sunyi – nézek a szemébe halál komolyan, és kicsit megáll a lendületben, mert látja a szememben hogy tényleg képes lennék ölni ezért- Senki sem tud abban megakadályozni, hogy a családommal legyek, vagy ha úgy akarom, feleségül vegyem Anát. Wakarimasta? Addig te leszel a helyemen. Ha kék kód van...
-Nem lesz!
-De ha mégis, akkor tudod, mi a dolgod. Meghaltam vagy ilyesmi, és te lépsz a helyemre. Sayonara!
Csapom vállamra a táskát, és választ nélkül tűnök el. Igen, mert pár órája Ana anyja hívott, hogy menjek vigyázni a lányára mert ők mennek nyaralni, és nem igen meri egyedül hagyni a lányát, én pedig hogy tudtam volna nemet mondani? Ennyit arról, hogy az akció végéig itt leszek. De bánja a fene, ha egyszer újra láthatom!
Végre a gépem megérkezik, igaz hogy pár órás késéssel, de a tavaszi esős időjárásra tekintettel ez várható lett volna. Szinte máris taxiba vágódok nem törődve most az idősekkel meg terhesekkel, és azonnal Anáék háza előtt termek.Vagy két szobában ég a lámpa, én pedig szinte átrepüve a lépcsőfokok felett termek az ajtónál és nyomom meg a csengőt. Szívem ver mint egy gőzkalapács, arcomon izgatott várakozás. Sehol senki, pedig ég a lámpa. Elmegyek hátra megnézni Ana szobájában a lámpát, és közben hallom az ajtót csukódni, hát sietek is vissza, csengetni újra, remegve egész testemben, csak láthassam végre a madárkámat, csak legyen már itt!
Hallom a lépteit! Nyílik az ajtó! És...
Meglátom, bár ijesztően lefogyott, és mintha csontváz lett volna belőle, ő mégiscsak az enyém, csakis az enyém, és senki másé, így a az első döbbenet után nevét kiáltva hangtalanul toppanok eléje, kapom reszkető kezeim közé és fordulok egyet vele, és szorítom magamhoz gyengéden mintha attól félnék hogy valaki el akarja venni tőlem.
-Ana... Ana... Madárkám!
A fejem egy nagy üres légtér lett, és csak az ő neve kong benne tele az élet értelmével, leteszem a földre, és aggodalomtól sötét tekintetemmel jól végigmérem. Aztán visszanézek az utcára és lágyan betolom a lányt a házba, magunk után becsukva az ajtót, de közben végig csak Anát nézem. Megváltozott, iszonyúan más lett, mintha ezer évet öregedett volna, könnyei most is folynak, mintha távozásom óta szüntelen csak ömlöttek volna, én pedig lágyan ölelem magamhoz, simogatom, csókolom ahol érem, mert képtelen vagyok betelni vele, ajkait habzsolom mintha mézből volnának, vagy a világ legfinomabb gyümölcsei lennének benne, és kezeimmel végigsimítok rajta, hogy megnézzem mindene megvan-e.
-Ana...
Suttogom, amikor már első felindultságom elmúlt, és mélyen a szemeibe nézek. Most nem csillognak úgy mint az üveggolyók, csak hitetlenkedő tompasággal merednek rám.
-Ana... Mi a baj? Megijesztesz! Teljesen megváltoztál! Ugye nincs semmi baj?
Nézek a lépcsők felé, hátha Miriam vagy netán valaki idegen jön le onnan és valami szörnyűség rondít az egészbe, vagy talán a babával van baj...
-Nem, a kicsi is jól van, nem kell félned.
Hangja is remeg és rekedt, kicsit gúnyos is, talán mert a babáról kérdezek, vagy irigységből, vagy nem is tudom mit gondoljak már, csak azt látom rajta, hogy igen keveset evett, mert vagy öt kilóval kevesebbnek tűnik.
-Mikor ettél utoljára?
-Nem tudom. Miért érdekel?- elkomorulok ahogy ezt megkérdezi tőlem, és arcát magam felé fordítom.
-Mert ha bármi bajod esik, beleőrülök. Mert aggódok érted. Mert szeretlek, és mert hozzád jöttem, mert te vagy az én madárkám és menyasszonyom, mert nem tudok nélküled élni!
Remegek, de már én sem tudom mitől, az őrülettől vagy a vágytól, netán a dühtől vagy csak a káoszos valamitől... Homlokomat Anáéhoz támasztom, magamhoz ölelve, így közelről nézve a szemébe.
-Szeretlek, hallod? Hiányoztál. Mintha kitéptek volna belőlem valamit. Mintha csak itt lennék egész. Hát nem érted? Ha még ennél is közelebb kerülök hozzád, már a függőség határait súrolva, képtelen leszek elmenni! - susogom a tágra nyílt szemeinek, amikből most már lassan patakzik a könny.
-Akkor ne menj el.
-Ana! -puszilom meg a száját .- Ne kérd a haltól hogy ne ússzon, ahogy a sastól se hogy ne repüljön többet. Én előtted nem ismertem más életet, nekem ott vannak ismerőseim akik számítanak rám. Nem tudok semmiből semmi elszakadni tőlük, mintha egy gyomot húznál ki a földből. Az is az életem része, de nem jobban, mint ti. Mert itt van a családom, a létfontosságú szervem, itt van...- Teszem tenyeremet Ana szívére, mutatva neki hogy az én szívem ott van az övé mellett. - Vigyázz rá, mert én nem tudtam, nem tudtam mi a jó és mi a rossz. De most nem hagyhatom őket cserben.
Próbálok nem felnőttesen viselkedni, de az elmúlt majdnem három hónapban sajnos túl sok borzalmat láttam ahhoz, hogy képes legyek egy csettintésnyi idő után átállni erre az idillre. Lágyan és hosszan csókolom meg Anát, közben újra az ölembe veszem, és viszem a konyhába, ahol leültetem egy székre és egy kis könnyű szendvicset dobok össze. Amikor kész vagyok, az ölembe ültetem, és etetni kezdem, nehogy elsumákoljon egy harapást is. Amikor már nem bírja tovább, én harapok bele, megrágom, és megcsókolom, úgy tolom a szájába. Először meglepetésében hátrahúzódik, de én szorosan tartom,és nem engedem.
-Enned kell, mert ha elfogysz akár egy gyertyaszál, mi marad nekem?
Mosolygok rá, és az orrára pisszentek, majd újra megcsókolom.
-Szóval két hónap szülők nélkül? Így vigyázni az én madárkámra! Vagy szándékosan tervezték ezt nekünk?
-Te beszéltél anyuval?- néz rám Ana aki hirtelen megtalálta a hangját.
-Igen, tegnap estefelé hívott fel hogy utaznak el, én pedig jöttem is volna, de késett a gépem, így csak mostanra értem ide.
-Ő kért meg hogy gyere?
-Nem kellett kérnie, madárkám. Jöttem volna akkor is ha tiltanak, ha egy Himaláját is kell megmásznom, vagy a tengert kell átúsznom érte. Azt hiszed ilyesmi megállíthat engem?
Néztem rá szélesebb mosollyal, mire végre Ana arcán is megjelent egy kis görbe, én pedig újra megcsókoltam. Nadrágom fájdalmasan feszült odalent, mégis csak öleltem magamhoz, és etettem az én kicsikémet. Itthon vagyok!
|
|
