-         Rendben – sóhajtom. Ezek szerint most egy gyámortalan kölyöknek néz? – De ugye találkozunk még?

-         Szerintem hamarabb, mint gondolnád – fogja meg a kezem, majd visszamegyünk a bárba.

 Amíg õ beszélget valakikkel, addig megpróbálom megfejteni, hogy mire célzott utolsó mondatával. Addig filózok ezen, míg elindulunk kifelé. Hú, nagyon gazdag lehet, ha ilyen járgánya van… Miután beülünk, én elmondom a címem és el is indul a kocsi.

-         Szépen beszéled a japánt. Igazán becsülendõ dolog.

-         Köszönöm, Sonozaki-sama! – hajolok meg a jólesõ szavakat hallva. – Itt születtem, de a szüleim még a születésem elõtt jöttek Japánba.

-         És  nincs hátrányod belõle, hogy nem vagy japán? Az iskolában nem gúnyolnak érte? – Hajajj…

-         Nem igazán érdekel, az õ szegénységi bizonyítványuk, ha azért utálnak, mert gaijin vagyok – mosolygok rá “álarcom” mogul. Már igazán profivá váltam nemtörõdöm stílus kimutatásában. – Nem szoktam ilyen apróságokkal törõdni.

-         Ezek szerint, nem vagy egy gyenge fiú – bólint elismerõen. – Még sokra fogod vinni, Chris, ha ilyen a hozzáállásod. Sose add fel!

 Csak bólintani tudok. Melkasomban valami meleg árad szét dícsérõ szavaira. Mikor megérkezünk a házunkhoz elindulok a ház belseje felé. Anyu nics itthon, Amerikában van. Apa dolgozik és Sam gondolom, valahol csjozik. Tehát megint egyedül vagyok. Remek…

~*~

 Már vége a sulinak, indulok is ki a kapuján, mikor észreveszem Sonozaki-sama autóját és mellette a pingvinruhást, akivel beszélgetett a bárban is. Felém siet. Vajon mit akarthat?

 Értetlenül lépkedek Sato-san után egy óriási ház elõterében. Most elraboltak? Hol vagyok?

 Nem sokat várok a válaszra, ugyanis megjelenik a legszebb férfi, akit életemben láttam. Tehát ez az õ háza. Meg is hajolok elõtte.

-         Jó napot, Sonozaki-sama!

-         Szia, Chris! Örülök, hogy itt vagy – köszön, majd elémlépve beleborzol hajamba. Ismét kellemesen hat rám érintése. – Gondolom, nem tudod, miért hívattalak ide.

-         Fogalmam sincs róla – rázom meg a fejem. – Sato-san azt mondta, hogy beszélni akar velem, de nem árulta el, hogy mirõl.

-         Menjünk a nappaliba. Sato, gondoskodj frissítõkrõl és némi csemegérõl. Ha lehet, akkor hozz abból a csokitortából, amit Yumiko sütött. Ugye szereted a csokitortát?

-         Imádom! – szólok lelkesen. – Honnan tudta?

-         Minden gyerek szereti az édességet – mosolyog rám eszméletlenül, még a levegõ is bennem reked, persze nem látványosan. – Gyere, és érezd magad otthon.

 Az nem lesz könnyû, ugyanis ez a ház óriási. A miénk se kicsi, de ez meszze lekörözi. Vendéglátóm bevezet a nappaliba, ahol körülnézve ismét felfedezem a gazdaság s jóízes kereteit. Óvatosan ülk le az egyik párnára, míg õ szemben velem foglal helyet. Sato-san tortát és teat hoz. Nagyon fincsi a torta, amit hangosan el is mondok. Kis idõ múlva õ szólal fel.

-         Chris, egy szívességet kérnék tõled. Bár, igazából nem is szívesség, inkább munka.

-         Mirõl van szó? – kérdek rá.

-         Láttam, milyen jól táncolsz, kiváló a mozgásod, és az alakod is tökéletes – mondja, mire alig láthatóan elpirulok. De vajon hová akar ezzel kilyukadni? - Szeretném, ha ezután csak nekem táncolnál, ha engem szórakoztatnál. Persze kizárólag szexmentesen, hiszen kiskorú vagy.

-         Úgy érti, hogy… hogy táncoljak Önnek, mint… mint valami vetkõzõs mûsorban? – kérdem elsápadva.

-         Szó sincs róla – felnevetve megrázza a fejét. – Nem, nem kell vetkõznöd. Szeretném, ha jól éreznéd magad, és ebben a házban olyan régen voltak ilyen kedves, ártatlan, fiatal fiúk, mint te. Csak szeretném, ha nem esne semmi bajod. Természetesen megfizetlek, ha táncolsz. De te döntsd el, mit szeretnél. Jól gondold meg, mit válaszolsz, rendben? Természetesen, kényszeríteni nem foglak, de szívesen lennék többet a társaságodban – néz rám kíváncsian.

 Kicsit elgondolkozom…

-         Végülis… - kezdek bele, aztán vállat vonok és elmosolyodom.

-         Jól átgondoltad?

-         Igen – sóhajtom. – Bajom nem lehet belõle és meg is fizetnek érte, szóval csak jól jöhetek ki belõle – vigyorodom el. – Mikor kezdjek?

-         Akár most is.

-         Dehát itt nincs zene – motyogom kissé döbbenten.

-         Van, de most szeretném, ha zene nélkül táncolnál.

-         Rendben – bólintok, miközben beharapom az alsóajkam.

 Felállva levetem az egyenruhám felsõjét és megkerülve a fényben csillogó üvegasztalt, kissé elbizonytalanodva nézek rá, õ meg bólint. Ilyet sem csináltam még, maximum a tus alatt. Magamban felidézve egy dalt, amit a bárban is játszanak, kezdem el mozgatni a testem. Vonaglok, simogatom magam és élvezem, ahogy közben szabadan és kellemesen érzem magam.

 Érzéki táncom abbahagyva pihegek kicsit, aztán meg kezdek is újra neki.

 Egész sötétedésig így megy, én nem is veszem érszre, hogy telik az idõ, mintha csak most kezdtem volna el.

~*~

  Már vagy három napja megy ez így. Suli, tánc, alvás. Végeredmény: max két óra szabadidõ, amit evéssel és zenehallgatással töltök. Egyáltalán nem bánom. Sonozaki-sama kedves és még azt is hagyja, hogy elõbb befejezzzem a házim, mielõtt fölmennénk a szobájába és táncolnék neki. Mikor kissé kifulladtam, akkor leülök és beszélgetünk semmiségekrõl egy csésze tea mellett. Kezdem megkedvelni -, és ezt nem csak azért mondom, mert imásom a csokitortát, amivel megkínál. Azért néha furcsa. Mikor véletlenül belefeledkezem a mosolyába, simogatni kezd. Én meg jó cicaként belesimulok érintésébe, mikor meg észbekapok, fülig pirulok. De ez nem ide tartozik... Vagy igen? Nyem tudom...

 Most is épp neki riszálom a popsim, mikor megállít és szól, hogy vegyek inkább egy kis sütit az asztalon lévõ tálból. Leülök mellé és vidáman veszek el egyet, majd elmajszolom. Csokis, finom... Kezdem csokigyárnak képzelni a házat, de egyrészbõl ezért is imádom. Egy pillanat alatt találom magam a kanapén, Sonozaki-sama térdel felettem. Heh?

 Jajj, ne! Érzem, ahogy szemem sarkából kiszökik egy könnycsepp... 
- Miért sírsz? - hangja szinte már dorombolásnak hangzik.
- Nem sírok. Belement valami a szemembe - harapom be alsóajkam és oldalrapillantok. Ha most ránéznék, biztos elpirulnék.
 Nem tudom mit csinálhat, mert letakarja szemem tenyerével, én meg nem látok fél szemmel, telejes bekönnyesedett.
- Csak egy szempilla, várj, maradj nyugton! - úgy teszek, ahogy mondja, aztán miután végzett a... nemtudommivel, hiszen teljesen elbódultam illatától -, kapok egy puszit az orromra, mire úgy pislogok fel, mint fõtt rák a fazékból.
- Táncolj nekem még egy kicsit - suttogja és acélszürke szemeit az enyémbe mélyeszti. Mint az esõfelhõktõl borús ég, teljesen magávalragad. Aztán meg észheztérek.
- Öhm... dehát haza kell mennem - motyogom olyan hallkan, ahogy õ suttogott.
- Aludj itt. - Na ez az, amitõl már köldökig pirulok.
- De.... - szólnék, de tenyerét homlokamra simítva túrja hátra hajam, ezzel elhallgattatva engem, mivel már bizsergek ettõl a gyönyörtõl.
- Szóltam a bátyádnak, hogy mondja azt, egy barátodnál vagy. Nm lesz gond, nyugi - mosolyodik el.
- De akkor is, mit szólna a családod, akiket mellékesen sohasem láttam, hogy én itt alszom? - nézek rá érdeklõdve, vörös arccal.
- Nem kell engedéj tõlük... 
 Kicsit elgondolkozom.
- Oké, de akkor kérek egy takarót is ide, nem szeretem a hideget. - Mosolygok fel rá és õ ezt viszonozza.
- Hozatok neked egyet, meg mégegy szelet csokitortát, persze csak azután, hogy vacsoráztál. - Olyan, mitha a bátyám lenne ilyenkor, mégis, ahogy néha rám néz... Szóval nem azt látom, hogy csak barátkozni akar. Viszont az elõbb elhangzott szócskára megcsillan a szemem.
- Köszönöm, nem kérek vacsorát. - Olyan szépen nézek rá, ahogy csak tudok, mire mosolyogva csóválja meg a fejét. Hálámat kifejezve adok arcára egy cuppanós puszit, aztán ahogy rájöttem mit is tettem. Pirulva pillantok a kanapé elõtt lévõ üvegasztalra.

Tökéletes öltözéket választok, sötétkék öltönyt, ami már majdnem fekete, makulátlan fehér inget, és fekete nyakkendõt. Hajamat szabadon hagyom, lábamra fekete bõrcipõ kerül, karomra egy óra és egy karkötõ, nyakamba az ing alá nyaklánc. Épp kész vagyok, amikor diszkrét kopogást hallok.

- Bújj be! – szólok ki, és nyílik az ajtó. Sato az. Belép, és mélyen meghajol. – Mi az?

- A kocsi készen áll, Oyabun – jelenti ki tisztelettudóan. – Mindenki kész, indulhatunk, amikor Önnek megfelel, Uram.

- Helyes – biccentek. – Menj, én is mindjárt megyek.

Sato meghajol, majd kimegy. Én még végzek pár utolsó simítást, majd utánamegyek. A kocsi a ház elõtt vár, mellette két emberem és Sato, akik a testõrséget alkotják. A kocsim mögött levõ autóban további hat emberem ül, akik elkísérnek, de õk csak a klub bejáratáig jönnek. Az õ dolguk lesz õrködni, nehogy valamelyik ellenséges klán tagjai odatévedjenek. Habár, a klub az én területemen van, és mindenki tudja, milyen keménykezû oyabun is vagyok. Beszállok, és mikor mindenki benn van a kocsiban, indulunk. Sato folyamatosan tartja a kapcsolatot a hátunk mögött jövõ autóval. Nem is lenne az elsõ emberem, ha nem így tenne. Õ felel a közvetlen biztonságomért, így mindig velem kell lennie.

~*~

Szerencsésen elérünk az Arany Liliom klubhoz. Drága hely, csak a legkiváltságosabbak juthatnak be. Amint kiszállunk, maga a tulaj fogad minket és hajol meg.

- Jó estét, Sonozaki-sama! Igazán nagy megtiszteltetés, hogy ma este minket választott – hajlong elõttünk.

- Vezess a szokásos helyemre! – utasítom, mire így is tesz.

A klub már tele van, leülünk, majd egy pincér kérdés nélkül hozza a szokásos italainkat. Már tudják, mit iszom. A tánctérre téved a tekintetem. Fiúcskák táncolnak, és az egyik különösképpen felkelti a figyelmem. Nem japán, inkább nyugati, talán amerikai lehet. Viszont elbûvölõen szép, és ahogy a tánctéren vonaglik, az valami fantasztikus. A végén már a pulton táncol, és látom, hogy kezd fáradni. Talán már órák óta itt van és fáradt. Felállok, és a pulthoz sétálok, majd éppen akkor sikerül elkapnom a lábát, amikor leszédül a magasból. Önként hullik a karjaimba, és végre van idõm közelebbrõl is megcsodálni. Gyönyörû fiú. Haja fekete, hosszú, dús, rakoncátlan tincsekbõl áll, szemei csodálatos szürkék. Ajkai érzékiek, bõre fehér, mint a hó, teste arányos, formás, talán a sok tánctól. Órákig el tudnám nézegetni a karomban tartva, de õ tér elõbb magához. Lábait leengedi a földre, és feláll. Én visszahúzom a karjaimat.

- Köszönöm. Engedje meg, hogy meghívjam egy italra – mosolyog rám, mire valaki a kezébe nyom egy pohár whisky-t. – Mára végeztem. Hozd ide légyszi a táskám!

 Valaki a táskáját hozza, és pár perc eltelik azért, míg kissé rendbe hozza magát.

- Amúgy Chris vagyok, és ön? – fordul hozzám mosolyogva, és kezet nyújt. Nem ismer? Ezek szerint nem olyan régóta dolgozhat itt.

- Sonozaki Ranmaru – biccentek kezet fogva vele, majd halványan elmosolyodom. Kell nekem ez a fiú. Õ pirulva kapja el a pillantását. Csak nem szégyenlõs a kicsike? Annál jobb, annál nagyobb élvezet lesz betörni.

- E-esetleg szeretne még egy italt? – kérdi, de alig hallom. Majd kézen fog, és a hátsó kijárathoz vezet. Szinte mentegetõzve fordul felém. – Elnézést, csak nem hallok a zenétõl és fáradt is vagyok.

- Semmi gond, ha szeretnéd, hazakísérlek – villantok rá egy ragadózó mosolyt. Naná, persze hozzám, és többet el sem engedlek.

- Köszönöm – rikkant nagyot, és nyitja az ajtót. 

 Ám valaki azonnal el is kapja, majd egy rémült sikkantást hallok, és Chris dühös kiabálását. Erre már kimegyek, és látom, hogy pár srác labdának használva a kölyköt, egymásnak lökdösik. Az egyik meg megszorítja a karját, és magához szorítja. Látom, hogy Chris fél, és tudom, hogy tennem kéne valamit. Mégiscsak én láttam meg elõbb! Õ az enyém!

- Eressz el, te állat! – morran ijedten Chris.

 Aztán a tag elengedi, mire közéjük állok, és Chris az én mellkasomnak ütõdik. Megfogom, nem engedem le. Nem fogja itt senki más játékszernek használni, csak én. 

- Talán valami gond van, uraim? Távozzanak, ha nem akarnak pár zsarut a nyakukba – mondom ellentmondást nem tûrõen. Kis suhancok ezek hozzám képest. 

- Ugyan, semmi szükség rá – mondja nyájasan az egyik fickó, majd elpucolnak. Ismerem ezeket, és õk is tudják, ki vagyok. Nem fognak többet idejönni, az biztos.

Chris hozzám bújik, mint valami rémült kiscica. A végén még megsajnálom. Aztán lassan kijózanodik, és elpirulva húzódik el tõlem, majd bocsánatot rebeg.  Aranyos, olyan, mint aki nem kap elég szeretetet. Talán így is van, de mit törõdöm én vele? Bár, jobban meggondolva, nem is értem, miért érdekel engem? Mert csinos pofija van és olyan aranyos tekintete? Lehet. Mindenesetre, majd elküldöm Satot, szaglásszon körül a kölyök után, hogy mégis kiféle, miféle.

- Ne kérj bocsánatot! – intem le. – A te helyedben bárki megijedt volna, kölyök – borzolom meg a haját. – Gyere, hazaviszlek. Késõ van, és anyádék aggódni fognak miattad.

- Rendben – sóhajt, mint akinek nincs kedve hazamenni. – De ugye találkozunk még?

- Szerintem hamarabb, mint gondolnád – fogom kézen, majd visszamegyünk a bárba.

Kiderül, Sato aggódott miattam, de amikor meglát engem Chrisszel, már kissé megnyugszik. Igaza van, nem mondtam meg hová megyek. Intek, hogy indulunk, ami kis akadályokba ütközik, ugyanis egyik emberem éppen egy Chris korabeli fiúcskát ölelget az ölében. Satonak kell némi rábeszélés, hogy hagyja ott a kölyköt, és az sem kerüli el a figyelmem, hogy valamit a srác kezébe nyom. Gondolom pénz. Majd végre indulhatunk. Szerencsésen sikerül beülni, aztán Chris bemondja a címét. Nem rossz környék, de nem is egy elegáns hely, ahová megyünk.

- Szépen beszéled a japánt – mondom útközben. – Igazán becsülendõ dolog.

- Köszönöm, Sonozaki-sama! – hajol meg. – Itt születtem, de a szüleim még a születésem elõtt jöttek Japánba.

- És nincs hátrányod belõle, hogy nem vagy japán? – kérdem. – Az iskolában nem gúnyolnak érte?

- Nem igazán érdekel, az õ szegénységi bizonyítványuk, ha azért utálnak, mert gaijin vagyok – mosolyog rám. De mintha szomorúságot látnék a szemében. Vagy képzelem csupán? – Nem szoktam ilyen apróságokkal törõdni.

- Ezek szerint, nem vagy egy gyenge fiú – bólintok elismerõen. – Még sokra fogod vinni, Chris, ha ilyen a hozzáállásod. Sose add fel!

Bólint, és mintha jólesnének neki a szavaim. Mi van ma velem? Máskor egy ilyen fiút már rég megdugtam volna, vele meg úgy viselkedem, mintha a fiam lenne. Kezdek öregedni. Aztán megérkezünk a házuk elé. Szép, biztonságos környék, és még hozzánk tartozik. Kiszáll, elköszön, majd bemegy a házba. Megvárom, míg beér, csak azután indulunk.

- Elvárom, hogy reggelre mindent tudj meg a fiúról! – fordulok Satohoz, aki máris elkezd telefonálni. Semmi kétségem afelõl, hogy reggelre mindent kiderít, amit tudni érdemes Chrisrõl. – És délután hozd el hozzám. Szeretném jobban megismerni a kölyköt. Érdekes fiúnak tûnik.

- Igenis, Oyabun! – hajol meg Sato, majd folytatja a telefonálást.

~*~

Reggelre Sato mindent kiderít Chrisrõl. Hogy van egy bátyja, az anyja paleontológus, az apja rendõrkapitány, és hogy a fiú gyakran van egyedül és imádja az édességet, fõleg a csokit. Szóval ezért bújik annyira. Nem törõdnek vele megfelelõen. Most mit csináljak? Kurvát akarok, nem egy gyereket. Mégis, van valami furcsa benne, ami miatt vigyázni akarok rá. Sato azt mondja, elintézi, hogy a gyerek délután iskola után hozzám jöjjön. Tudja hova jár iskolába, és ha esetleg arról lenne szó, még a pénz sem akadály. Ezt én is tudom. De nem akarom megvenni. Megvenni való fiút bármely kupiban, vagy utcasarkon találok. Nekem más kell, és Chris más, mint a többi kis ringyó, akikkel eddig összefutottam. Õ csak táncol, nem hinném, hogy kurválkodik is.

A napom az ügyek intézésével, tárgyalásokkal telik. Sem anyámmal, sem a testvéremmel nem futok össze, hála égnek. Majd délután négykor hallom, hogy egy kocsi gördül az udvarra, majd több pár láb dobogását hallom a bejárati lépcsõn. Kikukkantok az ablakon, és látom, hogy Chris az. Egyenruhában van, kezében iskolatáska, és szemmel láthatóan nem tudja, miért is hivattam ide. Az elõtérbe megyek, és mikor Sato a fiúkkal bevezeti Christ, õ meglepve néz rám, majd meghajol.

- Jó napot, Sonozaki-sama! – köszön udvariasan.

- Szia, Chris! Örülök, hogy itt vagy – lépek elé, és borzolom meg a haját. – Gondolom, nem tudod, miért hívattalak ide.

- Fogalmam sincs róla – rázza a fejét. – Sato-san azt mondta, hogy beszélni akar velem, de nem árulta el, hogy mirõl.

- Menjünk a nappaliba. Sato, gondoskodj frissítõkrõl és némi csemegérõl. Ha lehet, akkor hozz abból a csokitortából, amit Yumiko sütött – utasítom. – Ugye szereted a csokitortát?

- Imádom! – lelkesül be. – Honnan tudta?

- Minden gyerek szereti az édességet – mosolygok rá. – Gyere, és érezd magad otthon.

Bevezetem a hagyományosan berendezett nappaliba. Chris körbenéz, és látom, meglepi a gazdagság, pompa, a drága dolgok. Óvatosan leül az egyik párnára, én pedig szemben vele helyezkedem el. Hamarosan meg is érkezik Sato, aki tortát és teát szolgál fel nekünk. Chrisnek ízlik a torta, ezt hangosan ki is nyilvánítja. Megvárom, míg kissé lehiggad, csak azután térek rá a fõ mondanivalómra.

- Chris, egy szívességet kérnék tõled – mondom. – Bár, igazából nem is szívesség, inkább munka.

- Mirõl van szó? – kérdi érdeklõdve.

- Láttam, milyen jól táncolsz, kiváló a mozgásod, és az alakod is tökéletes – jelentem ki. – Szeretném, ha ezután csak nekem táncolnál, ha engem szórakoztatnál. Persze kizárólag szexmentesen, hiszen kiskorú vagy.

- Úgy érti, hogy… hogy táncoljak Önnek, mint… mint valami vetkõzõs mûsorban? – kérdi elsápadva.

- Szó sincs róla – rázom a fejem nevetve. – Nem, nem kell vetkõznöd. Szeretném, ha jól éreznéd magad, és ebben a házban olyan régen voltak ilyen kedves, ártatlan, fiatal fiúk, mint te. Csak szeretném, ha nem esne semmi bajod. Természetesen megfizetlek, ha táncolsz. De te döntsd el, mit szeretnél. Jól gondold meg, mit válaszolsz, rendben? Természetesen, kényszeríteni nem foglak, de szívesen lennék többet a társaságodban – nézek komolyan a szemébe, és kíváncsian várom, hogy dönt.

 Összecsapom a házim, majd a szekrényemben kutatok valami elfogadható göncért. Végül egy kopottkék feszülõs farmer és egy fehér atléta mellett döntök, még magamrakapok egy világoskék inget és trappolok is le a lépcsõn.

-          Elmentem! – kiáltom még az elõszobából és telefonomat meg kulcsomat zsebrevágva indulok el gyalog a naplementében.

~*~

 Már megint jó nagy tömeg van és már megint taperolni akarnak. De nem fognak, mert itt öntöm nyakon õket piával. Amilyen gyökerek, még élvezni is fogják.

 Minden ellenére rendületlenül vonaglok a zene ritmusára és simogatom magam. Nemcsak én. Mellettem egy szöszi fiú táncol, két napja dolgozik itt. Már mindkettõnkrõl lekerült minden felsõruházat a nagy hévben.

 Lassan 11 óra lehet, a szöszke már kifulladt, így cseréltek a pultossal. Nem bánom, legalább megszokottan és néha egymást utánozva tudunk mozogni. Új szám kezdõdik. A vendégek és mi is együtt kezdünk énekelni a reflént. Ez a táncosok nagy pillanatai, minden szem ránk szegezõdik, miközben mi tömény erotikával a testünk minden pocikáján végigsimítunk. Imádom ezt. Négykézlábra ereszkedem és egy vendégnek kellettem magam. A  borravalót meg is érzem farzsebembe csúszni, a kezével együtt, amit el is kap, mikor felállok és valaki másnak kezdek vonaglani. Ilyen az élet, nekem csak a pénze kell, na nem mintha otthon nem adnának, de azért én imádom ezt csinálni.

 ~*~

 Az utolsó táncom járom, ugyanis olyan fáradt vagyok, hogy mindjárt leszédülök innen. Mikor valaki megfogja a lábamat akkor már önként hullok karjaiba és nagyokat pislogok „megmentõmre”. Amint végigmérem eldöntöm, hogy nem is este én olyan rossz helyre. Elpirulva nézegetem arcát. Izmos karjai szilárdan tartanak, mégis gyengéd. Nagyon jóképû, bõre enyhén napbarnított, ajkai érzékien korall-rózsaszínben pompáznak, és a szemei... Egyetlen pillantásától zavarba jövök. Gyönyörû férfi.

 Kis idõ után észhez térek és a pulton felejtett lábaimat leeresztem a földre, majd fölállok, õ meg visszahúzza karjait.

-          Köszönöm. Engedje meg, hogy meghívjam egy italra – mosolygok rá és amint kimondom a szöszi már a kezébe is nyom egy pohár whisky-t. – Mára végeztem. Hozd ide légyszi a táskám.

 Pár perc múlva ismét úgy nézek ki, mintha ismét úgy nézek ki, mintha most érkeztem volna, csak akkor nem voltam így kifulladva.

-          Amúgy Chris vagyok, és ön? – fordulok kedvesen mosolyogva az úrhoz és a kezemet nyújtom.

-          Sonozaki Ranmaru – biccent és elfogadja jobbom, majd elmosolyodik, amitõl én elpirulva félrekapom pillnatásom.

-          E-esetleg szeretne még egy italt? – hangom alig hallszik a hangos zenétõl, már az agyamban lüktet a zene. Nem hallottam válaszát, de hirtelenjében ez hidegenhagy. Kezébe csúsztatom az enyémet és kihúzom a hátsó kijárathoz. – Elnézést, csak nem hallok a zenétõl és fáradt is vagyok.

-          Semmi gond, ha szeretnéd hazakísérlek. – villant egy ragadozó vigyort. 

-          Köszönöm – rikkantom mosolyogva és nyitom az ajtót.

 Alig teszem ki a lábamat, máris elkap valaki és magáhozránt. Sikkantva ugranék el, de nem enged. Ujjai számra csúsznak én meg megharapom. Szisszentve kapja el a kezét és dob át valaki másnak. Hát kikérem magamnak... Mi vagyok én? Labda?  Ijedten ugrok félre, de a másik fickó megragadja a csuklóm.

-          Eressz el, te állat! – morranok fel ijedten és kapálózok mindenfele ahogy tudok.

 Egyszer csak azt veszem észre, hogy arcom egy izmos, nem sokkal inkább puha mellkasnak préselõdik.

-          Talán valami gond van, uraim? Távozzanak, ha nem akarnak pár zsarut a nyakukba. – hallom meg Ranmaru-sama hangját. Olyan, mintha dorombolna, megbizsergeti fülemet.

-          Ugyan, semmi szükség rá. – szól nyájasan az egyik fickó és ahogy hallom már röppennek is elfele. Csak én akarok még maradni. Jó az illata, pont mint a cseresznyevirágnak. Teljesen elbódulva tõle bújok hozzá.

 Mikor kicsit kijózanodok, elhúzódom és pirulva hebegek bocsánatot.