Mikor beszállunk a kocsiba, egy bosszús sóhaj hagyja el ajkait.

- Mi a baj, Ranmaru-sama? – kérdem és hozzábújok, mire buksim kezdi simogatni.

- Készülj fel rá, hogy a testvérem még bunkóbb lesz hozzád, mint eddig – feleli halkan. Értetlenül nézek rá. – Nem volt okos dolog, hogy el akartál jönni, mert Ren fenyegetve fogja érezni magát.

– Miért? Nem tettem semmit, csak meglátogattam Ayut – mondom még mindig értetlenül.

- Pont ez az a semmi, ami miatt távol kell tartanod magad Rentõl. Jobb, ha nem mész a közelébe, hanem mellettem maradsz. Ren a látogatást úgy értelmezheti, hogy te ellene akarod hangolni Ayut, függetlenül attól, hogy ez nem igaz. Óvatosnak kell lenned. A bátyám közel sem olyan kedves és barátságos, mint én. Ha felbosszantod, könnyen árthat neked – magyarázza komolyan, mire felnyögök. Olyan rossz érzésem van, s én nem is akarok valaki céltáblája lenni, pláne, ha az alvó oroszlán.

 Ranmaru-sama magáhozölel és nyugtatgat. Annyira szeretem érezni a karjait magam körül. A biztonság és az otthon melege lengi körbe. A testem melegság járja át minden érintésére.

 Amikor már hazaértünk, samám felém fordul.

- Mondd csak, nem lenne kedved egy idõre ideköltözni hozzám?

- Hogy érted, Ranmaru-sama? – kérdem total ledöbbenve.

- Apukád sokat dolgozik, és anyukád sincs soha otthon. Gondoltam, ha nem szeretnél egyedül lenni, és vágysz egy kis társaságra, én nem bánom, ha pár hetet itt töltesz. Ahogy gondolod – tárja szét karjait. – Nos, mit szólsz?

 Itt lenni? Vele? Annyira jó lenne, márcsak a tudat is, hogy a közelemben van, és akármikor ölelésébe bújhatok. Végülis csak pár hét lenne, addig is nem állok bátyó és a numerái közé, nyugodtan felvihet magához, akit akar. Anyáéknak meg elég azt mondani, hogy egy barátomnál leszek, õk nem csinálnak nagy ügyet ebbõl.

 Pár perc töprengés után samám nyakába ugrok, s csókolom. Szorosan magához ölel és viszonozza a csókot, ami melegséggel, apró szikrákkal tölti el mellkasom.

- No lám, no lám, a turbékoló párocska – halszik Ren-sama hangja, mire szerelmem elenged, s háta mögé tol. – Csak nem megzavartam valamit?

– Mit akarsz? Foglalkozz a saját dolgoddal.

- Szóval én nem üthetem az orrom a te dolgodba, de ti beleüthetitek az tiéteket az enyémbe?

- Ha Ayura gondolsz, Chris csak aggódott érte, és udvarias akart lenni. Ne õt tedd felelõssé amiatt, amit te tettél! – morran Ranamaru fenyegetõen, én meg összerezzenek. – És ha egy ujjal is hozzá mersz érni, gondoskodom róla, hogy megemlegesd!

 Félõn lesek ki a szélles hát mögül, s abban a pillanatban jegességet sugalló szemekkel találom szemben magam, ami megijeszt. Félek, nem igazán szimpatizálok ezzel a férfival.

 Amikor újra kettesben maradunk samámmal, õ felém fordul. Olyan aggodalmat, s féltést olvasok ki szemébõl, ami mégjobban riaszt, de egybõl boldog vagyok, hogy tudom, engem félt. Gyengéden fogja meg vállam.

- Chris, biztos, hogy itt akarsz maradni? – kérdi halk, nyugodt hangon. – Én meg tudlak védeni tõle, velem nem mer ujjat húzni. De akkor nem mehetsz nélkülem sehová. Így is jó lesz? – megremeg a keze. Lassan az enyémet  is rásimitom, az is remeg, de akkor már ne legyen egyedül. Egybõl rávágnám erre, hogy nem. Nem akarok gondot okozni Ranmaru-samának, azt sem akarom, hogy folyton miattam kelljen aggódnia. Viszont félek Ren-samától, s bárhol legyek is, csak szerelmem mellett érzem biztonságban magam.

- Igen. Biztos. Ranmaru-sama mellett akarok maradni – mosolygok rá, s közelebb bújok mellkasához, mikor megölel.

- Örülök, hogy így döntöttél. Féltem, hogy nemet mondasz majd.

- És mi lesz a sulival? – pislogok fel szemeibe.

- Az öcsém délelõtt sosincs itthon, sok bokros teendõje van.

- Értem. Ranmaru-sama?

- Hmm? – dörmögi hajamba, ahogy szorosan magához húz. Szeretem az ilyen grizzly öleléseket.

- Köszönöm – mosolygok fel rá, majd visszabújok mellkasához, jó meleg kis vackomba.

- És akkor ma nem jösz haza? – nyammog bele a készülékbe ez a mamlasz.

- Igen. Most mondtam. Sam, süket vagy?

- Nem, csak megyen Dr. House, azt figyelem. – Eszem megáll.

- Igazi példakép vagy, bátyó.

- Jó, jó, a lényeg, hogy vigyázz magadra, ne fogadj el semmit idegenektõl, ne is állj szóba velük…

- Mintha anyát hallanám – kacagok fel.

- Légy jó, kicsim – utánozza a nõies hangot.

- Te állat! – azzal búcsúzóul leteszem a telefont.

 Ranmaru-sama fele fordulok, aki a kanapén olvasgatja az újságot, közben italt kortyolgat. Így viszont én unatkozom… vagyis, amíg ki nem találok valami jó figyelem elterelést.

 Bekapcsolom a zenelejátszót, s a dallamra hangolódva, elkezdem ringatni a csípõm, belelenülök a táncba. Egész addig, míg meg nem érzem magamon azokat a bódító szürke szemeket. Még akkor sem hagyom abba. Finom, nesztelen léptekkel odasétálok elé, majd négykézláb fölé mászva tapadok ajkaira. Belemosolyodom a csókba, ahogy érzem sikerrel jártam, s már nem az újságra figyel, hanem arra, hogy testem minnél közelebb húzza magához. Végül ölében kötök ki, vele szemben, kissé bele is pirulok ebbe a felállásba, de pihegve viszonzom a csókot, amit elmélyít. Tenyere végigsiklik testemen, amitõl megborzongok, majd közelebbsimulok hozzá. Fekete hajzuhatagba túrva hagyom, hogy végigcsókolja állam, majd nyakamhoz közelít, amit behúzok, s azzal õ is visszatántorodik.

- Valami baj van?

- Nem… csak… izé… csikis vagyok – motyogom pirulva. Mégsem mondhatok olyat, hogy képes lennék a saját nadrágomba élvezni, mikor a nyakamat támadja ajkaival, vagy fogaival.

 Elmosolyodik.

- Rendben. Na és mi lesz a táncod másik felével? Arra is kíváncsi lennék, mert be kell valljam, elég keveset láttalak ma táncolni – suttogja fülembe, mire felsóhajtok.

- Te is táncolj velem, Ranmaru-sama – kuncogok fel, s átölelem a nyakát.

- Inkább téged néznélek – csókol bele hirtelen nyakamba, mire felnyögök, s újra visszahúzódom. – Nem vagy te csikis, csak felted az érzékeny nyakacskádot – kuncog fel, s végigsimit combjaimon. Pirultan sóhajtok fel.

- Ran… nhg… - határozottan nem ezt akartam mondani, mielõtt keze fenekemre simult volna.

- Mondd csak – kuncog. Hát igen, van akinek ez muris.

- Akkor én most… én most… veled kell… aludnom? – pislogok fülig pirulva szép szemeibe.

-         Jó reggelt! – köszönt mosolyogva, miközben felém sétál. – De korán keltél. Kialudtad magad?

-         Igen… azt hiszem… - suttogom tétován. – Én… nem akartam zavarni. Bocsánat…

-         Nem zavartál meg – rázza meg fejét. – Minden reggel edzek. Muszáj formában tartanom magam. Ha nem zavar, most lefürödnék és felöltöznék, aztán reggelizünk. Minden rendben? Nem fáj semmid? – kérdi, közben hajamba borzol. A fejbõröm is bizseregni kezd érintése után. Felnézek rá. – Éhes vagy?

-         Éhes – bólintok. – És köszönöm szépen, jól vagyok. Én is… azt hiszem fel kéne öltöznöm.

-         A ruháid a szobádban vannak, gondolom már rég megszáradtak. Siess, zuhanyozz le, rád fér – mosolyog, majd kilépünk az edzõterembõl.

 Bólintok egyet és feliszkolok a szobába. Lezuhanyzom és felöltöm magamra ruháim. Amint begombolom az ingem, máris kopogás hallatszik.

-         Szabad! – szólok ki, mire belép. – Ranmaru-sama – lepõdök meg kicsit.

 Közelebb lép és magához vonva ajkait az enyéimre tapassza. Döbbenten nyögök bele a csókba, de készségesen viszonzom ajkai és nyelve játékát. Melegség önti el testemet, mint mindig, mikor hozzámér, vagy megcsókol. Kipirult arccal nézek szemeibe, ahogy ajkaink szétvállnak.

-         Olyan édes vagy ilyenkor – simogatja arcom. – Menjünk reggelizni. Gyere! – fogja meg a kezem.

-         Rendben – bólintok mosolyogva, majd elindulunk.

 Meglepõ, hogy az étkezõben rársaságunk is akad. Egy Ranmaru-samához hasonló testalkatû, arcvonású férfi. Fekete, kócos rövid tincsei vannak és világoskék, kissé szürkés szeme. Nagyon dögös, az egész lényébõl árad a szexualitás. Hmm… azért az én pasikámat nem körözi le, nála szexibb nincs. Pont.

-         Ritka alkalom, hogy együtt eszel velem, onii-chan – szólal meg Ranmaru-sama kimérten. Mostmár értem, a bátyja. Közben helyet foglalunk. – Minek köszönhetem? És hol van Ayu?

-         Kórházban – feleli a pasi. – Szegény ismét leesett a lépcsõn.

-         A szeretõid túl gyakran esnek le lépcsõn – jegyzi meg samám, mialatt kiszolgálnak minket. Értetlenül nézek rá. – Ayu a bátyám szeretõje, de szegény fiúnak gyakran vannak véletlen balesetei – nyomja meg a véletlen szót. Szegényke.

-         Akkor jobbulást neki – szólok közbe, mire felsóhajt. Meg kellene tanulnom nem kotyogni. – Mi lenne, ha elmennénk meglátogatni? – kérdem békítésképp, ártatlanul. A bátyj felnevet. Értetlenül nézek Ranmaru-samára. Most valami rosszat mondtam?

-         Nem is rossz ötlet. Bár én sajnos nem tudok elmenni bokros teendõim miatt, de te és az öcsém talán elmehetnétek hozz. Nos, Ranmaru-sama, te mit szólsz?

 A válasz még várat magára, kíváncsian figyeljük õt, végül bólint.

- Lehet róla szó. De majd délután. Délelõtt nincs látogatás, és amúgyis, akkor illik vinni valamit, nem? Te mit vinnél? – Hmm…

- Gyümölcsöt – vágom rá. – Azt mindenki szereti.

- Akkor az lesz – egyezik bele.

 A reggeli további rész békésen telik, az étel is finom, csak a hangulat valahogy feszült kissé. Talán aggódnak azért a fiúért. Nem csodálom, szegényke…

 A kertbe megyünk sétálni, gyönyörû hely, a virágok illata  lengi körbe és maga a látvány, mintha valami festõ vásznáról mászott volna ide. Egy kis tó felé vesszük az irányt, aminben aranyhalakat látok úszkálni. Ranmar-sama az egyik padra ül le, majd int, mire én is mellécsüccsenek.A regglinél való feszültség még most is körüllengi. Neki is nagyon fontos lehet az a fiú, ha ennyire aggódik érte. Erre a gondolatra valahogy elszorul a torkom is.  

 - Az az Ayu nevû fiú… - töröm meg a csendet hallkan, tétován. – Ugye… nem leesett a lépcsõn?

- Nem – válaszolja, mire teljesen lesápadok. – Valamit tudnod kell a bátyámról. Nem éppen kedves és szelíd ember. Gyakran bánt másokat, akár szóval, akár tettekkel. Ayu is így járt, és nem ez az elsõ eset.

- De akkor miért nem hagyja el Ren-samát? Miért nem jelenti fel?

- És ki hinne neki? – néz rám komolyan. – A mi családunk gazdag és befolyásos. Mit gondolsz, kinek hinne a rendõrség, a bíróság? Egy kis utcakölyöknek, aki nálunk van, vagy a bátyámnak, aki egy hires, nagy multú, gazdag család tagja? A bátyámnak elég a neve, a pénze, hogy bekussoltasson másokat. Én csak annyit tehetek, hogy amennyire tudom, megvédem tõle Ayut, de csodát én sem tudok tenni. Hiába vagyok családfõ, vannak dolgok, amik az én hatalmamat is meghaladják, Chris.

- Megértem – bólintok komolyságot erõltetve magamra. – Te nem vagy rossz ember, Ranmaru-sama. De egyvalamit nem értek. Ha a bátyád ilyen rosszul bánik Ayuval, õ miért marad vele?

- Azt hiszem, valami módon szereti a bátyámat – mondja, mire úgy nézek, mintha szellemet láttam volna. – Ne érts félre, én is meglepõdtem, amikor egy nap felakánlottam Ayunak, hogy elviszem innen, de õ visszautasította. Azt mondta, Rennek szüksége van rá, hogy nélküle összezuhanna. Nem tudom megmondani, de valamiféle módon a bátyám is vonzódik ehhez a fiúhoz. Soha egy szeretõjét sem tartotta meg pár hónapnál tovább, Ayu viszont már négy éve él velünk. Azt hiszem, a lelke mélyén a bátyám vonzódik hozzá, és Ayu tudja ezt. Furcsa, nem igaz? Rosszul bánik a fiúval, az mégis ragaszkodik hozzá – sójat fel. – Azt hiszem, az õ kapcsolatuk ilyen.Nem jó, nem is rossz, mert vannak idõszakok, amikor Ren a tenyerén hordozza Ayut. Láttam már, nem is egyszer. Az õ  kapcsolatuk olyan se veled-se nélküled kapcsolat. Nem tudnak sokáig meglenni együtt, de külön sem. Érted? – szegezi rám gyönyörû tekintetét. – A szívnek nem lehet dirigálni.

 Felsóhajtok. Azt hiszem értem mirõl beszél. Ez igaz, szerelemtõl, sírveremtõl nem menekülhetsz. Senki se szándékosan forgatja fel a saját életét, vagy választ párt úgy, hogy direkt megbántsa azokat, akik szeretik. Néha egyszerûen így alakul. Érzem, ahogy arcomon végiggördül néhány könnycsepp. Elmosolyodom. De buta vagyok, ezértis sírni kezdek. Buksimat Ranmaru-sama vállára hajtom, nagyon szeretem. Ha igazán szeretünk valakit, annak soha nem lenne szabad fájdalmat okoznunk. Soha nem lenne szabad hagyni, hogy szomorúság költözzön a tekintetükbe.

- Chris – szólít lágyan és ujjaival lecirogatja könnyeim.

- Sajnálom… én nem akartam… sírni… - szippogom mosolyt erõltetve arcomra. Felpattanok, úgy érzem futnom kell, de tûrtõztetem magam. Ranmaru-sama sosem lenne olyan, mint Ren. Hogy lehet, hogy testvérek és mégis… ekkora ellentét van köztük?

 Karok fonódnak derekamra, biztonságos ölelésben tartva, amibe bele is simulok. Az enyhén fújdogáló szellõ miatt hûvös van, de a karjaiban melegben és ovva érzem magam.

 Amikor nem bírom tovább, megpördültem ölelésében, és megcsókoltam. Több volt ez, mint sajnálat, vagy köszönet. A szavak semmit sem érnek. Erõsen magáhozölelt, s visszacsókolt. Nem akarom, hogy vége legyen ennek a csóknak, életem végéig itt akarok maradni a karjaiban, az életében, a világában. Most már úgy tekintettem rá, mint az oxigénre. Mindennél jobban szükségem volt rá.

 A levegõhiány vet véget csókunknak, ilyenkor sajnálom, hogy nem születtem kopoltyúval. Kipirosodott arcom nyakának hajlatában rejtem el, kezdeti bátorságom alábbhagy, s megremegek karjaiban, mikor tenyere végigsiklik hátamon, egészen fenekemig. Sötét loboncába bújtatom ujjaim, úgy bújok hozzá, mint valami macska.

 Visszatelepszünk a padra, s mostmár jogosan mondhatom, hogy elmcskásodom mellette. Négykézláb térdelek a padon és arcomat nyakához dörgölöm, amin õ mosolyog, majd az ölébe költöztet át. Legalább hozzá tudok bújni.

 Egész jól elvagyunk délutánig. Aztán nekivágunk az útnak. Hazafele menet végig Sato-sannak mesélek, hogy õ se maradjon ki semmibõl. Igen, elõször hozzánk megyünk, hogy át tudjak vedleni más ruhába is. Egy cetli vár az asztalon. Apa megint hajnalig dolgozik. Jelentéktelenül dobom hátra, majd felszaladok és amilyen gyorsan csak tudok átöltözöm. Egy háromnegyedes fekete farmer, s egy fekete, szürke csíkos póló pont megteszi.

 Mikor a korházba érünk, Ranmaru-sama elintéz minden formalitást, majd átkarolja fél kézzel derekam. Az egyik korterem fele vezet, ahol elenged és bemegyünk. Az egyik betegágyon pillantok meg egy gyönyörû fiút. Nagyon bájos arca van, még sosem láttam ilyen szép fiút. Meleg szemecskéivel értetlenül pislog Ranmaru-samára, aki leteszi az ajándékot, amit vettünk, egy kissebb gyümölcskosarat.

- Ayu, õ itt Chris. Reggelinél tudta meg mi lett veled, meg szeretett volna látogatni – mutat be, mire kapok egy kedves mosolyt, ami enegm is job kedvre derít és elmosolyodom. Hihetetlen, hogy õ még így tud mosolyogni.

- Örülök. Köszönöm az ajándékot – pillant fel Ranmaru-samára.

- Jó van – biccent. Egy darabig elbeszélgetünk, majd hirtelen vált témát. – Ren-sama?

- Azt mondta sok dolga van – válaszol semmilyen hangon.

- Értem – hajtja le a fejét kicsit. – Azért, köszönöm, hogy eljöttetek – mosolyodik el, de ez nem az a mosoly, amit elõzör láttam tõle. Ranmaru-sama összekulcsolja ujjainkat, mire meglepetten pislogok rá.

- Megyünk?

- Igen – bólint. – Ayunak pihennie kell, jobb, ha nem zavarjuk.

- Rendben. Szia, Ayu, örülök, hogy megismerhettelek – mosolygok rá, ám azt veszem észre, hogy nem érkezik válasz. Elaludt. Halkan kuncgok fel, majd hagyom, hogy Ranmaru-sama maga után vonva vezessen kifele a korházból.

 Ranmaru-sama felnevet, majd kézen fog. Néhány embere is követ minket, de az a legkevésbé sem zavar. Egy óra sétálgatás után meg már elautókázunk egy puccos ruhaüzletbe. Mikor belépünk én csak nézek, mint egy csiga, akit körbvettek. Az eladó azonnal elénk tipeg, hogy miben segíthet. Ranmaru-sama mondja, hogy milyen alkalomra szeretnénk ruhát választani, õ máris elkezdi mutogatni a szebbnél szebb, drágábbnál drágább ruhákat. Én csak ámulok.

-         Ezeket próbáld fel! – nyom kezembe néhány ruhát pasikám. – Szereném látni, melyik áll rajtad a legjobban.

-         Rendben – bólintok. – De... ezek nagyon drágák.

-         Az árral ne törõdj! – int le. – Mondtam, hogy vásárolok neked. És a ma esti partira a legjobb ruhában kell megjelenni. Ezek minõségi ruhák, és elbûvölõ leszel bennük.

-         Ne hozz zavarba, Ranmaru-sama – suttogom vörös arccal, majd bevágódom az egyik próbafülkébe.

 Amikor kilépek a kért ruhákban, hagyom, hogy nézegessen egy darabig,

-         Tökéletes – suttogja, miközben hozzám lép. – Meseszép vagy. Mintha rád szabták volna. Nem szorít sehol? Nem túl bõ, nem túl hosszú?

-         Pont jó. És... nagyon tetszik. Még sosem volt ilyen elegáns ruhám.

-         Akkor megvesszük – jelenti ki és int az eladónak. – Ez a ruházat lesz, valamint nekem ez a nyakkendõ nekem – mondja, mire a nõ meghajol.

 Én visszaöltözöm rendes ruháimba, majd a szám elé kapom a kezem, mikor fizetéskor meglátom azt a sok nullát.

-         Még kapsz tõlem valamit. A ruha nem teljes némi ékszer nélkül, kicsim – mosolyog rám, közben az egyik emberére bízva a vásárolt holmit. – Gyere! – fogja meg ismét a kezem.

-         De nekem ez elég – rázom meg a fejem. – Nem kéne ennyi pénzt rám költened.

-         Fontos vagy nekem, Chris – jelenti ki komolyan, mire ismét elpirulok. – És a pénzemet pedig arra költöm, amire jólesik. Az én pénzem. Ne aggodalmaskodj annyit, jó? Már kinéztem neked valami szépet a szemközti ékszerboltban.

-         Jól van – egyezek bele végül. – De... egyszer majd viszonzom a kedvességedet.

-         Már viszonoztad – ad egy puszit arcomra, mire elpirulok. – Azzal, hogy itt vagy velem.

-         Zavarba hozol... – motyogom elpillantva róla. Nem mintha a talaj érdekesebb lenne. – De jólesik, hogy törõdsz velem. Ugye veled maradhatok, míg nem megyünk a partira?

-         Nem szeretnél otthon lenni igaz? Rossz érzés lehet, hogy anyukád sosincs otthon – sóhajt fel, mire aprót bólintok. – Rendben, maradhatsz. És ma éjjel nálam alhatsz majd, jó?

-         Köszönöm – mosolygok rá hálásan.

 Amikor megveszi nekem a karkötõt, amit kinézett, nagyon elnyeri a tetszésem. Ezüst, enyhén csavart, és mintha a csuklómra tervezték volna. Le sem akarom venni, amit Ranmaru-sama nem ellenez.

~*~

 Miután elfogyasztunk némi ételt, indulunk a partira. Már kíváncsian várom, hogy milyen lehet egy ilyen összejövetel. A vásárolt ruhában vagyok, míg õ észbontóan néz ki a sötétebb öltözékében. Elismerõen nézek végig rajta. Tökéletes. A vállamra teszi a kezét, majd a kocsi fele irányít. Pedig még szívesen nézegetném.

-         Jó szórakozást, Ranmaru-sama, Chris! – hajol meg Sato-san.

-         Õ nem jön velünk? – kérdem.

-         Sajnos, valakinek itthon kell maradnia tartani a frontot – mondja, majd biccent az idõsebb felé. – Késõn jövök, számíts rá!

-         Igenis, uram! – hajol meg, majd mikor beszállunk a kocsiba, becsukja az ajtót.

 Meglepõdöm, mikor látom mennyi embere tart velünk. Aztán elmagyarázza, hogy a gazdagsággal együtt jár a folytonos életveszély is. Én amúgy sem hagynám, hogy bármi baja essen. Majd én megvédem. Ah, veszett ügy, nem hiszem, hogy megengedné, hogy hûsködjek.

 Egy giccses szálloda elõtt parkolunk le, ahol a testõrök körülpislognak, majd megengedik, hogy kiszálljunk. Eltátom a szám, ahogy látom a sok autót és a drágábbnál szebb ruhákba bújt embereket.

-         Ha bemegyünk, mindig maradj mellettem, rendben? – néz rám Ranmaru-sama. – Ha bemutatlak akkor szépen válaszolj, jó?

-         Értettem – bólintok. – Ne félj, nem lesz rám panasz – mondom megnyugtatásképp, bár nem is figylek nagyon most rá.

 A bejáratnál amint meglátnak minket, beengednek. Csak kapkodom a szemem az elengáns embereken, mikor bent vagyunk. Néhányan megbámulnak, gondolom azért, mert gajin vagyok. Ranmaru-sama közelebb húz magához. Odajön néhány fontos ember, akik köszönnek, Ranmaru-sama bemutat nekik, én meg illedelmesen viselkedem. Amint pasikám elemel egy pohár pezsgõt, utánzom mozdulatát.

- Csak csínján az itallal. Nem szertném, ha berúgnál.

- Nem fogok – ígérem. – Bírom a piát.

- Azt elhiszem, de nem szeretnék bonyodalmat – mormogja. – Táncolunk? – néz rám, a kezér nyújtva felém.

- Persze – mosolygok rá. Aztán, ahogy a táncoló tömeg felé nézek, hátralépek egyet. – Öhm… én… nem tudok ilyet táncolni – bökök fejjemmel a párosok felé.

- Pedig most ilyet fogsz táncolni. Na, gyere! – mosolyogva húz maga után. Furcsa ez a mosoly, nem olyan, amilyet én megszoktam tõle.

 A táncoló emberek közé visz, majd a terem közepén, a kezem megemelve, nyakára simítsa. Hát, egy kicsit le kell hajolnia hozzám, de inkább én pipiskedem felé, mellkasához simulva. Tenyerét derekamra helyezi. Nem egészen úgy festünk, mint a többiek, de nem nagyon zavar. Jól esik illatában fürdeni, miközben hozzásimulok.

- Semmi baj, csak kövess engem – mosolyog rám, amitõl szinte karjaiba olvadok. Ez a mosoly, amit szeretek.

 Utánzom lépteit és hamar belejövök ebbe is. Bár a keringõ nem egészen az én világom.

- Ügyes vagy – suttogja és ujjai végigfutnak gerincemen, amitõl megborzongok.

 A parti egész jól telik, van, hogy táncolunk, vagy beszélgetünk néhány gazdag hapsival. Közben már mindketten megittunk háromhárom pohár pezsgõt is. Ami azt hiszem kezd a fejembe szállni, de küzdök ellene. Megbillenek, ahogy hirtelen von háta mögé és ott tart. Csak pislogok, míg õ valakivel beszélget. Olyan furcsa a hangja. Mintha dühös lenne, vagy csak én hallok már félre?

 Az üres poharat visszaszolgáltatom egy pingvinnek öltözött férfinak, majd ismét találozik a tekintetem azokkal a gyönyörû viharszürke szemekkel. Olyan furcsa az arca.

-         Nagyon szépek a szemeid – gondolom, bár azt hiszem, ezt inkább elsuttogtam neki.

-         Kicsikém, mondtam, hogy ne vidd túlzásba az italt – mosolyog és megsimogatja arcomat, mire tenyeréhez bújok. Felszusszanok. Szeretem az érintését. – Menjünk, jó? – kérdez, mire bólintok és mellkasába temetem kipirosodott arcomat.

 Pár pillanat múlva megragadja a derekam és maga után húz. Arra már nem emlékszem, hogy miként kerültünk hozzá, vagy hogyan kerültem ágyba, meghogy mit keres fölöttem, de már nem is érdekel. Finom lehellete cirogatja az arcomat. Azonnal álomba merülök.

~*~

 Arra ébredek, hogy a fejemben egy kisebb bulit tartanak. Jézusom, méghogy bírom a piát. Legutóbb, mikor ezt mondtam a korházban kötöttem ki, gyomormosásra készen. Na jó, szedjük össze magunkat. Ülõ helyzetbe erõltetem magam, bár az ágy visszahúzna egybõl. Mint egy mágnes, apró szögnek érzem magam.

 Szedjük versbe... khm... prózába a gondolatainkat is. Oké, a parti megvan, aztán az, hogy Ranmaru-sama hazahozott hozzá, majd ahogy fölém hajol, és... Állj! Arra emlékszem, hogy velem volt, mikor aludtam. Akkor most is itt van? Te jó ég, remélem nem költöttem fel a mocorgásommal. Tekintetem õt keresi, de nem találja. Viszont érzem az illatát, mindenhonnak csak az a kellemes illat árad. A lepedõ is meleg mellettem. Akkor csak nemrég kelhetett fel.

 Egy pillanat! Hol a fészkes nyavajába tûntek a ruháim?! Úúúú, remélem semmi olyat nem tettem tegnap, amit megbánok.

 Felkapom azt az inget, ami az ágy végén hever és fejemet babusgatva lekóborolok a földszintre. Sato-san! Jajj, de örülök, hogy látom!

-         Jó reggelt! – nyikorgom, mint egy vasmacsek.

-         Jó reggelt, Chris! Tessék, szerintem ez segítene – nyom a kezembe egy pohár vizet és egy gyógyit. Megmenti az életem. Azonnal be is veszem a pirulát és nyomtatom vízzel.

-         Köszönöm... Sato-san... maga egy kincs – mondom mosolyogva, még álomittasan. – Elnézést, hol van Ranmaru-sama? – kérdem aztán a mosolyszünet után, mert ez érdekel most a legjobban.

-         Az edzõteremben van – mondja és elnavigál odáig.

 De nagy ajtó! A mi házunknak a plafonja is addig ér, mint az ajtó teteje. Vagy léce? Réce? Na szép, éhes is vagyok. Két kézzel akaszkodom a kilincsnek, aztán, mikor sikerül kinyitanom körülnézek.

 A lábam is földbe gyökerezik egy pillanatra. Ranmaru-sama épp a futópadon edz, póló nincs rajta, csak egy melegítõ nadrág. Szemeim egy pillanatra hasfalán akadnak meg. Nem is olyan elkényelmesedett kandúr, mint ahogy én gonoltam. Ráadásul azok az izzadságcseppek a testén... szeretnék most a helyükben lenni és lecsúszni finom bõrén. Istenem, a szám is nyitva felejtem. Becsukom és nyelek egyet, amire felém fordul. Arcom hirtelen válik pipacs színûvé és elfordítom róla tekintetem. Ajkaim is beharapom, hogy elfojtsak egy nyögést. Jajj, most úgy szégyenlem magam!  

Átölelem a derekát, miközben az ágyra dõlünk. Ajkaim még mindig az övét marcangolják, õ pedig kábultan simítja a kezét a mellkasomra, miközben apró nyögések törnek fel édes ajkaiból. Mennyei hangok, amelyek simogatják a dobhártyáimat. Végül magam felé fordítom, és elterülünk a hatalmas ágyon. Chris pirulva néz fel rám, mire csábító mosollyal újra az ajkaira tapadok. Nem tudok betelni vele, annyira édes. Kell nekem. Megharapom az ajkait, és érzem, hogy az egész teste bizeregni kezd. Felsikkant, ahogy behúzza a nyakát, mikor végignyalok rajta. Tehát ez a gyenge pontja. Érzem, hogy húzódna el, de megfogom csuklóit, és gyengéden a feje mellé simítva õket nézek farkasszemet ijedt tekintetével.

- Sss… semmi baj – suttogom a fülébe, majd megpuszilom a buksiját. – Nem akarlak megijeszten…

- Ahm… ne! – nyög, majd olyan erõvel lök le magáról, hogy a földön kötök ki.

Ez meglepett, biztosan megijedt. Mekkora ereje van. Talán azt hitte, meg akarom erõszakolni. Feltápászkodom, és látom, hogy remegve néz rám az ágy sarkából. Mint aki attól tart, most meg fogom büntetni és kidobom.

- Nyugodj meg, nem akartalak bántani – mondom halkan, ahogy feltápászkodom, és megállok elõtte. Dehogy akartam, õ túl édes ahhoz. Õ nem a szajhám, akit már régen agyonvertem volna, ha ellenkezik.

- Én... –  nyöszörög, majd csak zavartan néz fel rám. Az arca olyan piros, mint a paradicsom. Biztos fél.

- Tényleg nem megijeszteni akartalak. Ne félj, bántani sem foglak, csak elszalad velem a ló – simítom meg az arcát, mire belesimul a tenyerembe.

Aztán mint aki rájött, mit csinál, elenged és hátrébb húzódik. Aztán meghajol.

- Bocsánatot kérek, Ranmaru-sama. Nekem ez... Én csak...  – motyog zavartan. Ilyenkor még édesebb, meg tudnám zabálni.

- Ugyan már, ne kérj bocsánatot, kölyök – legyintek egyszerûen. Elvégre, semmi olyan nem történt, ami miatt szégyenkeznie kéne. – Hagylak pihenni. Ha bármi gond van, a szobám itt van nem messze. Persze, csak ha itt maradsz és nem szöksz haza – vigyorodom el.

Megrázza a fejét, és rám mosolyog. Na, máris minden rendben van, úgy látom, így én is megnyugodhatok.

- Jó éjt, Ranmaru-sama!

- Jó éjt, kicsi Chris! – köszönök el, majd távozom. Hagyom pihenni, túl sok volt ez neki.

A szobámba megyek. Még elintézek pár telefont, veszek egy fürdõt, aztán én is lefekszem. De nehezen alszom el. Hiányzik egy jó meleg test innen mellõlem. Talán mégsem kellett volna megölnöm az elõzõ kurvám.

~*~

Reggel a szokott idõben kelek. Felülök, kinyújtózom, majd felkelek. Már az asztalon vár a szokásos adag whiskym, amit mindig ébredés után iszom meg. Helyes, ezt szeretem én. Aztán gyorsan megmosdom, felöltözöm, hajamat kifésülöm, és elindulok Chris szobája felé. Talán már õ is fennvan. Közben utasítom a személyzetet, hogy nagyobb adagot készítsenek, Chris hadd tudjon ebédet vinni az iskolába. Nem mulaszthat, amíg itt nem lakik nálam. Feltûnõ lenne. Amikor pedig belépek a szobájába, éppen látom, hogy egy szál törülközõben flangál. Szép látvány, el is vigyorodom. Nem találja a ruháit. Igen, arról gondoskodtam.

- Jó reggelt, kicsikém! Hogy aludtál? – ijedten rezzen össze, amikor meglát, de el is mosolyodik rögtön. Szemébõl félretúrja a hajat, és meghajol.

- Jó reggelt, Ranmaru-sama! Köszönöm, jól – a hangja kissé remeg.

- Rendben. Gyere reggelizni, már megterítették az asztalt – mondom, és élvezettel látom, hogy megremeg a hangomra.

- Jó. Uhm... én bocsánatot szeretnék kérni... a tegnapi miatt... – motyogja, és közben oldalra néz, mint aki nem mer a szemembe nézni.

Közelebb lépek hozzá, és kezemet az arcára simítom, õ pedig ijedten tekint rám. Kipirult arcát látva elmosolyodom. Olyan szép látvány, mint az érett piros alma. Meg kell tartanom, mert különben elesne. Érdekes, hogy ennyivel ezt érem el nála. Magamhoz húzom, õ pedig bizonytalanul öleli át a nyakam, simogatja a mellkasom. Ajkaihoz hajolok, és érzem, hogy mennyire forró az arca. Zavarban van, nem vitás. De nem csókolom meg, nem adom meg neki az óhajt.  

Õ azonban tarkómnál a hajamba túrva csókol meg, majd megharapja az alsóajkam, követelve a saját jussát. Ejnye, milyen kis követelõzõek vagyunk ma reggel. Hozzám simul, és a tarkómat kaparássza. Pár pillanattal késõbb már vadállatként marcangoljuk egymás ajkát. Egy pillanatra elválunk, míg levegõt veszünk, majd folytatjuk a csókcsatát, én pedig közben az ölembe kapom. Ismét ajkaima harap, mire megperdülök vele, és az ágyra dõlök. Ragadozó módjára csókolom, falom ajkait.

Aztán megérzem, hogy megremeg. Ránézek, és tudom, hogy fél. Nagyon fél, így megszakítom a csókot, és elengedem õt, majd felülök.

- Sajnálom – sóhajtom. – Megijesztettelek, igaz?

- Kicsit – vallja be. – Ez… olyan hirtelen volt… Én…

- Ne szabadkozz! Én sajnálom, de – kicsit gondolkodom – túl gyönyörû és túl csábító vagy.

- Hogyan? – kérdi döbbenten, de megrázom a fejem.

- Menjünk reggelizni. El fogsz késni az iskolából – mondom, és ebben a pillanatban az egyik szobalány lép be, Chris frissen vasalt egyenruhájával. – Ha nem akarsz délután jönni, megértem.

- Szívesen jövök – suttogja zavartan. – Hiszen… az munka, nem?

Bólintok, és magára hagyom, hadd öltözzön fel. Zavarban vagyok én is. Nem mondanám ki elõtte, de ez  a fiú annyira más, mint a többiek, hogy nem tudom, mit kezdjek vele. Gyönyörû, okos, csábító és nagyon szeretetéhes. Vele másképp kell bánnom, mint a többiekkel, akikkel eddig dolgom volt. Ráadásul holnap szombat, ott az a hülye parti is, amin kötelezõ lesz megjelennem, mert nem tehetem meg, hogy nem megyek el.

Mire Chris leér, én már az asztalnál ülök. Látom, hogy zavarban van. A bátyám és az anyám nincsenek jelen, így jobb. Meg kell mondanom neki.

- Holnap este nem leszek itthon – mondom komolyan. – Egy partira kell mennem. Sajnos nem bújhatok ki alóla.

- Akkor holnap nem találkozunk? – kérdi, és a hangján hallom, hogy szomorú.

- Megkérnélek, hogy kísérj el, de nem hinném, hogy jól éreznéd magad abban a közegben – mondom rásandítva. – De ha van kedved, gyere velem, jó? Nem kell most válaszolnod.

- De nincs odavaló ruhám – sóhajt.

- Azt megoldhatjuk – biccentek. – De nem kell most döntened, jó? Inkább együnk.

Bólint. Hamar megreggelizünk, majd lefuvaroztatom Christ az iskolába. Nem tudom, mit tegyek vele. Szívesen vele lennék, de sosem lehetnénk úgy együtt, mint egy pár. Megrázom a fejem. Mikre gondolok én? Én nem szoktam szerelmes lenni, de ez a fiú… Nem is tudom, mit akarok.

~*~

Egész nap dolgozom. Rengeteg ügyféllel kell foglalkoznom, két tárgyalásom is van, amiken ott kell lennem. Mégis, alig bírom kiverni a fejembõl Christ. Pár napja ismerem csak a fiút, mégis, annyira kötõdöm már hozzá, mint eddig senkihez a világon. Persze, amikor hazaérek, a bátyám sem hagyja szó nélkül a dolgot.

- Mi az, Ranmaru? – kérdi gúnyosan, miközben az ölében ülõ Ayu haját simogatja. – Csak nem találtál valakit, aki nem akar téged?

- Közöd hozzá, nii-chan? – szándékosan használom a „chan” megszólítást. – Foglalkozz inkább a kurváddal, mást úgysem tudsz – indulok a szobám felé, mire utánam szól.

- És legalább jó a kicsike? Megfektetted már, vagy még vársz a kis szende szûzzel? – kacag fel, én pedig legszívesebben behúznék neki egyet. – Ezek szerint még nem. Ez nem vall rád, drága öcsikém, ugye tudod?

- Tudod mit, Ren? – hívom a nevén, mert ez felbõszíti. Látom is, hogy nem tetszik neki, de velem, az Oyabunnal nem mer ujjat húzni. – Higgy, amit akarsz! – azzal elvonulok.

Tudom, hogy felbõszítettem, de nem mer bántani, vagy az embereim elintézik. Ledõlök az ágyamra. Chris csak egy óra múlva jön, addig pihenek egy kicsit, és átöltözöm. Meg leszólok a konyhába, készítsenek egy kis édességet Chrisnek. Imádja az édességet, fõleg a csokit.

Alig egy órával késõbb hallom, hogy az autó megáll a ház elõtt, majd meghallom az embereim hangját és Chris édes szavait is. Azonnal kisietek. Chris meghajol, amikor meglát.

- Jó napot, Ranmaru-sama! – mondja.

- Szia, Chris – bólintok. – Éhes vagy? Kérsz valamit enni?

- Köszönöm! – biccent, és követ az étkezõbe. – Gondolkodtam – mondja, mialatt helyet foglalunk az asztalnál, és felszolgálják az édességet Chrisnek.

- Min? – nézek rá, belekortyolva a jegesteába.

- A partin. Szívesen elmennék önnel, Ranmaru-sama – mosolyog rám. – Még sosem voltam partin, és kíváncsi vagyok.

- Akkor holnap délelõtt elmegyünk vásárolni – döntöm el gyorsan. – Tízre elmegyek érted. Ha ma is itt alszol, az gyanús lesz a szüleidnek. Vacsora után hazaviszlek, rendben?

-          Alhatsz itt, de nem az én futonomon – mondja még mindig kuncogva, aztán hirtelen vállt komolyra. – Nem vagy a szeretõm, hogy itt alhass. Van pár vendégszoba a házban, semmi perc alatt megágyaznak neked. Gyere!

-          Rendben – bólintok még kissé zavartan. A fenébe, még attól is elpirulok, hogy ennyire zavarban vagyok.

 Kivezet a szobájából, aztán szól az egyik szobalánynak, hogy ágyazzon meg nekem az egyik vendégszobában. Érdeklõdve nézem, ahogy a lány meghajolva eliszkol. Ranmaru-sama intésére mi is elindulunk.

 Az étkezõbe vezet, ahol van egy hatalmas asztal. Itt elférnek vagy ötvenen, az tuti. Meg is van terítve csupa ínycsiklandozó falattal. De miért hozott ide? Engedelmesen leülök, ahogy akarja.

-          Ha nem is akarsz enni, azért tisztelj meg azzal, hogy velem együtt ülsz asztalhoz – mondja, mire bólintok. – Hátha késõbb megéhezel, bár annyi süti után, amennyit befaltál, csodálkoznék rajta, ha még bármi is beléd férne.

-          Esetleg még egy csokitorta – nevetek fel, mire beleborzol hajamba. Érintésétõl megremegek.

-          Helyes és okos kölyök vagy te – ölel hirtelen magához, de még hozzábújni sincs idõm, mert azonnal el is enged. Igen, csak egy kölyöknek néz… Na, majd én teszek róla, hogy ne csak annak lásson!

 Megjelenik egy nõ. Csinos, fekete kimonóban van és a haja szigorúan konytba van szedve. Meghajol, aztán leül és engem méricskél. Mélyen meghajolok elõtte.

-          Ki ez a fiú? Ugye nem valamelyik újabb kalandod, Ranmaru-sama? – kérdi a nõ és én észrevétlenül elpirulok.

-          A neve Chris. És mint a család feje, azt teszek, amit akarok. Ne kérdõjelezd meg a döntésem, anyám! – Aham, szóval az édesanyja. De akkor, miért beszél vele ilyen ridegen? – Õ a vendégem, aki ma éjjel az egyik vendégszobában alszik.

-          Megértettem. A bátyád? – kérdi az asszony egy bólintás után.

-          Valószínûleg ott, ahonnan nem jön egyhamar haza. Most együnk, és ne untassuk az életünk, és rossz kapcsolatunk részleteivel a vendégemet.

 Amíg õk esznek, zavartan nézek magam elé. Aztán bejön egy cseléd és szól, hogy elrendezte számomra a szobát és  a fürdõt is. Felállunk, mivel Ranmaru-sama már befejezte az evést, és távozunk. Szótlanul sétálunk egymás mellett, látom, hogy feszült, ezért inkább nem mondok semmit.

-          Ne törõdj anyámmal! – int, mikor megállunk egy ajtó elõtt. – Mindig is jobban szerette a bátyámat, mint engem. És emészti a harag, amiért apám engem jelölt meg örökösének, hogy átvegyem a család irányítását. Nem sûrûn fogsz vele találkozni, az is csoda, hogy ma este egyáltalán hajlandó volt velem együtt enni. Rendszerint inkább a szobájában eszik.

-          Azért… ez nagyon szomorú, nem? – tekintek rá kicsit döbbenten és szomorkásan. Furcsák ezek a japánok, ennyi év után is.

-          Ne sajnálj engem, jó? – vonja meg a vállát. – Lehet, hogy szomorú, de így legalább a konfliktusok nagy részét el tudom kerülni. Megvárjam, míg megfürdesz?

-          Ha akarja – mosolygok rá, majd benyit a szobába.

 Gyönyörû vendégszoba, hagyományos japán stílus és egy fürdõvel, ahová Ranmaru-sama bevezet, majd magamra hagy.

 Fürdés közben az ajtót lesem, hogy azért mégse kéne ilyenkor benyitni, de nem is teszi, csak én gondolok már badarságokat. Pár perc múlva végzek is és az elõkészített yukatát felvéve lépek ki az ajtón. Odamegyek Ranmaru-sama elé, aki diszkréten, leesett állal néz, rámosolygok és egy elégedett, csábos pillantást küldök felé.

 Meglepetten pislogok fel rá, mikor az ölébe húz és átölel. Simogatja a hátam, én meg engedelmesen bújok hozzá.

-          Miért vagy meglepett? – dorombolja a fülembe, amitõl még a hideg is kiráz. Közben cirogatja nyakam, amire halk nyögéssel felelek. – Te kezdted a játékot. Most ne csodálkozz, ha beszállok, kicsi Chris.

-          Én… én… nem is… - kezdeném, de ahogy ujjai állam alá simulnak, bennemragad a szó.

 Felemeli a fejem, tekintetem az övét pásztázza, ahogy egyre közelebb hajol hozzám. Szívecském is gyorsabbra váltja az ütemet, mikor egy sóhajjal nyitok ajtót kutakodó nyelvének. Gyengéd a csókja, lehetetlen ellenállni a közelségének, az illatának. Remegõ számmal óvatosan viszonzom a csókot és kellemesen ajkai közé sóhajtok, ahogy ujjai végigfutnak hajamon és hátamon.

 Derekamat ölelve dõl hátra velem, miközben ajkai még mindig az enyémet ostromolják. Kábultan simítom tenyerem mellkasára és aprót nyögve fogadom heves csókját.

 Maga alá fordít, mire elterülök az ágyon. Pirulva nézek fel rá, ahogy csábító vigyorral ismét ajkaimra tapad. Egy harapással húzza ajkaim, hogy egész testem bizseregjen alatta. Felsikkantva húzom be a nyakam, mikor végignyal rajta. Kezeim is odakapnám, de csuklómat megfogva simítja õket fejem mellé, mire ijedten pislogok rá.

-          Sss… semmi baj – suttogja a fülembe és buksimra ad egy puszit. – Nem akarlak megijeszten…

-          Ahm… ne! – nyögöm. Szinte meg sem hallva kapok erõre és egy nyögéssel lököm el magamtól, hogy a földön landoljon.

 Mintha álomból riadt volna; megrázza a fejét. Félek most a szemébe nézni. Biztosan elkerget, vagy megüt. Nem akarom... Félek.

 Reszketve húzódom az ágy egyik távolabbi sarkába és csak rémülten pislogok rá.

-          Nyugodj meg, nem akartalak bántani. – Hallom halk hangját, majd feltápászkodik és megáll elõttem.

-          Én... – próbálok valamit kinyögni zavaromban, de nemigen sikerül, csak mégjobban felforrósodik az arcom, mint eddig. Apró sóhaját hallva nézek fel szemébe.

-          Tényleg nem megijeszteni akartalak. Ne félj, bántani sem foglak, csak elszalad velem a ló. – Végigsimít arcomon. Elõször összerezzenek, aztán meg tenyeréhez simulok. Mikor rájövök, mit is csinálok, hátrább húzódom – ha az lehetséges – és piros arccal nézek rá. Miért kelt bennem bizsergést minden érintésére?

 Meghajolok elötte.

-          Bocsánatot kérek, Ranmaru-sama. Nekem ez... Én csak... – Naa, gyerünk, szedd már össze magad!

-          Ugyan már, ne kérj bocsánatot, kölyök – legyinti le. Közben még le is kölyköz... Szóval tényleg csak ennyire tart?! – Hagylak pihenni. Has bármi gond van, a szobám itt van nem messze. Persze, csak ha itt maradsz és nem szöksz haza – vigyorodik el.

 Megrázom a fejem, hogy lássa, mostmár minden rendben, és rámosolygok.

-          Jó éjt, Ranmaru-sama!

-          Jó éjt, kicsi Chris! – köszön el õ is, majd kimegy.

 Méghogy minden rendben?! A szívem majd kiugrik a helyérõl, az ajkaim is bizseregnek. Hogy fogok én így aludni?

 Végül mindennek ellenére meglepõen hamar rámtalál az Álom manó és elvisz Álomföldre. A szobában még érezni azt a kesernyés, férfias illatot. Az õ illatát...

~*~

 Reggel arra ébredek, hogy fázom.

~ Keeell egy maciiii! ~

 Kapnék is el egyet, csak az a baj, hogy ott nem találok semmit. Heh?

 Felpattanok és mikor körülnézek a szobán, csak akkor tudatosul bennem, hogy hol aludtam.

 Még egy percig visszabújok a takaró alá, aztán elindulok a fürdõbe. Egy gyors mosakodás után felöltöznék, csak nem találom a ruháimat ott ahová letettem. Így hát cska egy törölközõt tekerintek magamra.

-          Jó reggelt, kicsikém! Hogy aludtál? – Ijedten rezzenek össze, mikor kilépek az ajtón. Elpirulok a becézés hallatán, aztán elé lépek, fél kezemmel félretûröm hajam a szemembõl és meghajolok.

-          Jó reggelt, Ranmaru-sama! Köszönöm, jól. – Most meg miért remeg a hangom?

-          Rendben. Gyere reggelizni, már megterítették az asztalt. – Szeretem a hangját, mély és férfias, ha hallom az egész testem megbizsereg tõle. Ajj, de miért gondolok én ilyenekre?

-          Jó. Uhm... én bocsánatot szeretnék kérni... a tegnapi miatt... – motyogom és oldalra pillantok. Ha ránéznék, csak mégjobban zavarban lennék.

 Közelebb lép. Ismét megérzem illatát. Szívem ennyitõl is õrült ütemre kapcsol.

 Tenyere arcomra simul, én meg ijedten kapom rá tekintetem. Kipirult arcomat látva elmosolyodik, amivel csak azt éri el, hogy menten karjaiba olvadok és ha nem tartana, tuti, hogy a földreesnék. Magáhozhúz én meg bizonytalanul ölelem át nyakát, végigsimítva mellkasán.

 Ajkaimhoz hajol és érzem, ahogy arcom egyre jobban felforrósodik.

 De aljas módon nem teljesíti vágyam, miszerint érzéki csókban forrnánk össze. Ám, ha szeretnék valamit, akkor úgy hiszem, magam kell mozdulnom.

 Tarkójánál túrok hajába, hogy összeérintsem szánkat. Alsóajkába harapva követelõzök csókért, amit végre meg is kapok. Szédítõ...

 Hozzásimulok testéhez és tarkóját kaparászom. Pár pillanat múlva már úgy marcangoljuk egymás ajkát, mint két vadállat. A mennyben érzem magam, de testem mégis mindjárt elég. Egy pillanatig szakad meg csókunk és az is csak azért, hogy száraz tüdõnkbe levegõt juttassunk. Aztán pedig csókol, kiéhezett vadként kap az ölébe közben. Nem restellem viszonozni ajkai játékát, valamiért én is szomjazom csókjára. Lehet most kezd elmenni az eszem...

 Ismét ajkába harapok, mire megpördít és velem együtt az ágyra dõl. Ragadozóként fal tovább.

 Testem megremeg, de ezúttal nem az érintésétõl, amely után a bõröm bizsereg, hanem a félelmetõl...

- Jól átgondoltad? – kérdem komolyan. Szegény, még nem tudja, mire vállalkozott. Már benne is van a hálómban, mint valami légy.

- Igen – sóhajt fel. – Bajom nem lehet belõle és meg is fizetnek érte, szóval csak jól jöhetek ki belõle – vigyorodik el. Igazán ennivaló, amikor így vigyorog. – Mikor kezdjek?

- Akár most is – ajánlom fel könnyedén. Látni akarom mozogni.

- De hát, itt nincs zene – motyogja döbbenten. Hát nincs, de miért kéne?

- Van, de most szeretném, ha zene nélkül táncolnál.

- Rendben – bólint, miközben beharapja az alsóajkát. Vajon csábítás címén csinálja, vagy meg van ijedve? Mindenesetre, baromi szexi így.

Feláll, majd leveti az egyenruha felsõjét és megkerüli az üvegasztalt, majd bizonytalanul néz rám. Bólintok, hogy mehet. Látom, hogy ilyet még nem csinált, de azért mozogni kezd. Érzékien vonaglik, simogatja magát, és látszik rajta, hogy élvezi a dolgot. Élvezettel nézem, és érzem, hogy kezdek odalenn keményedni. Vigyáznom kell, jelenleg nem kurvát akarok belõle csinálni. Elõször meg akarom ismerni, hogy milyen is õ maga. Ilyet se csináltam még. Máskor, ha megtetszik egy fiú, egyszerûen az ágyamba tuszkolom, vagy helyben erõszakolom meg, kiélve rajta a vágyaimat. De Chris annyira más, mint a többi eddigi „vendégem”.

Néha megpihen a tánc közben, majd folytatja, egészen sötétedésig. Mindketten meglepõdünk, hogy hogy elszállt a délután. Természetesen intézkedem, hogy hazafuvarozzák. Hiszen ilyen késõn már jobb, ha nem járkál egyedül az utcán. Még valami baja esik az én kis táncos lábú gazellámnak.

~*~

Eltelik három nap, és Chris minden nap eljön hozzám. Udvarias és kedves vagyok hozzá, pedig majd meghalok a vágytól, hogy a kezeim között érezzem a testét, és végre benne lehessek. De várok. Még azt is megengedem, hogy megírja a leckéjét, mielõtt táncol. Amikor pedig kifullad, teát és csokitortát hozatok neki, majd beszélgetünk. Semmiségekrõl diskurálunk. Azt hiszem, kezdjük megkedvelni egymást. Én jól érzem magam vele, és azt hiszem, õ is velem. Néha belefeledkezik a beszédbe, én pedig akaratlanul is megsimogatom. Ilyenkor olyan lesz, mint egy kiscica, és már bújik is. Ám amikor észreveszi magát, már húzódik el, a pofija vörös. Roppant mulatságosnak találom, de nem nevethetem ki. Még az a jó, hogy a bátyám jelenleg nem sokat tartózkodik itthon. Így ha Chris nincs itt, az õ szeretõjét döngetem meg. Ayu jó fiú, sosem merne ellenkezni, és néha úgy érzem, inkább engem akarna gazdájának, mint Rent.

Egyik nap Chris éppen táncol nekem, riszálja a hátsóját, amikor megállítom, és szólok, vegyen egy kis sütit. Már tudom, mivel lehet lekenyerezni. Le is ül mellém, és vidáman kezd majszolgatni egy sütit. Azt hiszem, nem bírok magammal. Egy pillanat alatt kapom fel, és rakom a kanapéra, én pedig felette térdelek. Túl csábító. Látom, hogy a szeme sarkából kiszökik egy könnycsepp. Csak nem sír? Megijesztettem volna?
- Miért sírsz? – kérdem lágyan.
- Nem sírok. Belement valami a szemembe – harapja be az alsó ajkát, majd elfordul. Megrémült, és most nem meri bevallani.
Odanyúlok. Valami van a szemében. Egy szempilla? Lehet, vagy csak én keresek ürügyet arra, hogy hozzá érhessek.
- Csak egy szempilla, várj, maradj nyugton! – mondom határozottan, õ pedig úgy is tesz. Hamar végzek, majd egy puszit nyomok az orra hegyére. Élvezettel nézem, ahogy elpirul. - Táncolj nekem még egy kicsit – suttogom, és szemeimet az õ szürke szemeibe mélyesztem. Ugyanolyan színû a szemünk. De látom, hogy magához tér.
- Öhm... dehát, haza kell mennem – motyogja halkan.
- Aludj itt – ajánlom fel. Semmibe sem kerül megágyazni az egyik vendégszobában. És õ nem tudja, hogy már telefonáltam a testvérének, hogy Chris ma egy barátjánál alszik. Nem engedem el. Ma este nem.  
- De.... – szólalna meg, ám tenyeremet a homlokára simítom, majd beletúrok hosszú, fekete tincseibe. Érzem, hogy bizsereg a teste. Tehát szereti az ilyesmit. Helyes, ismét megtudtam róla valamit. Magamban elégedetten kuncogok. Már nem fog szabadulni a kismadár.
- Szóltam a bátyádnak, hogy mondja azt, egy barátodnál vagy. Nem lesz gond, nyugi – mosolygok rá.
- De akkor is, mit szólna a családod, akiket mellékesen sohasem láttam, hogy én itt alszom? – néz rám vörös arccal. Mégis mi közük hozzá, hogy ki alszik itt és ki nem?
- Nem kell engedély tõlük – suttogom.
 Látom, hogy ezen már elgondolkodik. Õ még nem ismer, nem tudja, hogy yakuza vagyok, hogy az én szavam itt törvény.
- Oké, de akkor kérek egy takarót is ide, nem szeretem a hideget – mosolyog fel rám édesen, amit nem tudok nem viszonozni.
- Hozatok neked egyet, meg még egy szelet csokitortát, persze csak azután, hogy vacsoráztál – látom, hogy felcsillan a szeme. Talán éhes?
- Köszönöm, nem kérek vacsorát – néz rám olyan szépen, mintha nem is a táncosom, hanem a kurvám lenne. Érti a dolgát, remek ágyas lesz belõle. Megcsóválom a fejem, mire megpuszil, és elpirulva fordul el.

Halkan elkuncogom magam. Az elõbb még milyen kis heves vadmacska volt, most meg egy szende szûz kislányra hasonlít. Döbbenten néz rám, mialatt kézen fogom, és felsegítem.

- Alhatsz itt, de nem az én futonomon – mondom még mindig kuncogva, majd komolyra váltok. – Nem vagy a szeretõm, hogy itt alhass. Van pár vendégszoba a házban, semmi perc alatt megágyaznak neked. Gyere!

- Rendben – bólint. Látom, hogy még mindig zavarban van, a pír nem tûnt még el az arcáról. Olyan zabálnivaló.

Kivezetem a szobámból, és az elsõ szembejövõ cselédnek megmondom, hogy ágyazzon meg az egyik vendégszobában, ami elég közel van az én szobámhoz. A lány máris meghajol, és elsiet. Chris érdeklõdve néz utána, majd miután intek, mi is elindulunk. Ha õ nem is éhes, én igen, és valószínûleg már a vacsorát is feltálalták. Az étkezõbe érve természetesen terített asztal fogad. Leültetem Chris-t.

- Ha nem is akarsz enni, azért tisztelj meg azzal, hogy velem együtt ülsz asztalhoz – mondom, mire bólint. – Hátha késõbb megéhezel, bár annyi süti után, amennyit befaltál, csodálkoznék rajta, ha még bármi is beléd férne.

- Esetleg még egy kis csokitorta – nevet rám, mire megborzolom a haját. Megremeg.

- Helyes és okos kölyök vagy te – ölelem hirtelen magamhoz, de el is engedem. Mégis… mi a jó fenét képzelek magamról?

Hamarosan anyám is megjelenik, természetesen a yakuza-feleségekre jellemzõ elegáns kimonóban és frizurával. Meghajol, majd leül, és végigméri Chris-t, aki mélyen meghajol ültében anyám elõtt. Anyám arcán látszik, nem igazán tetszik neki, hogy egy gaijinnak kell egy asztalnál ülnie.

- Ki ez a fiú? – kérdi végül. – Ugye nem valamelyik újabb kalandod, Ranmaru-sama?

- A neve Chris – mondom hidegen. – És mint a család feje, azt teszek, amit akarok. Ne kérdõjelezd meg a döntésem, anyám! – szavaim ridegek. Tisztában vagyok vele, ahogy anyám jobban szeretné, ha az alkalmatlan bátyám, Ren lenne a családfõ. Mindig is jobban szerette a bátyámat, mint engem. – Õ a vendégem, aki ma éjjel az egyik vendégszobában alszik.

- Megértettem – bólint. – A bátyád?

- Valószínûleg ott, ahonnan nem jön egyhamar haza – válaszolom egyszerûen. – Most együnk, és ne untassuk az életünk, és rossz kapcsolatunk részleteivel a vendégemet.

Látom, hogy Chris zavarban van, így igyekszem hamar befejezni a vacsorát, majd amikor a cselédlány szól, hogy a szoba készen van, és a fürdõt is elkészítette Chris-nek, felállunk, és távozunk. Nem szólunk egy szót sem egymáshoz. Anyám viselkedése mélységesen felháborított. Tudom, hogy provokálni akarta Chris-t, és neki hála égnek volt annyi esze, hogy nem szólt vissza. De tudom, hogy magyarázattal tartozom neki.

- Ne törõdj anyámmal! – intem le, amikor megállunk a vendégszoba elõtt. – Mindig is jobban szerette a bátyámat, mint engem. És emészti a harag, amiért apám engem jelölt meg örökösének, hogy átvegyem a család irányítását. Nem sûrûn fogsz vele találkozni, az is csoda, hogy ma este egyáltalán hajlandó volt velem együtt enni. Rendszerint inkább a szobájában eszik.

- Azért… ez nagyon szomorú, nem? – néz rám Chris. A szemében látom a döbbenetet és talán némi sajnálatot.

- Ne sajnálj engem, jó? – vonok vállat. – Lehet, hogy szomorú, de így legalább a konfliktusok nagy részét el tudom kerülni. Megvárjam, míg megfürdesz?

- Ha akarja – mosolyog rám halványan, mire benyitok a szobába.

Elegáns vendégszoba, elég nagy, a futon az egyik falnál helyezkedik el. És van egy külön ajtó, ami a fürdõ nyílik. Tipikusan hagyományos japán szoba, mint az összes helyiség a házban. Anyám persze rágja a fülemet egy ideje, hogy el kéne adni, és egy szép, modern házba költözni, de én képtelen lennék elmenni innen. Minden ideköt.

Ahogy nézem, Chris-nek tetszik a szoba, majd a fürdõbe vezetem, ahol magára hagyom. Van ott neki minden, még alváshoz használt yukata is, így nem kell meztelenül aludnia. Habár, én azt szeretem. Míg õ fürdik, én csak hallgatom a neszeket, de nem megyek be. Talán azt akarja, és én is szeretném, de nem akarom megijeszteni. Annyira törékeny, hogy ha most rárontanék, biztosan elûzném innen. Én pedig azt szeretném, ha még sokáig járna ide táncolni nekem. Lassan kell haladnom, nem ronthatok ajtóstul a házba.

Chris nem is olyan sokára végez, és mikor belép, vizes hajjal, a fehér yukatában, a szívverésem is majdnem eláll. Egyszerûen lélegzetelállító, és mintha még rá is játszana, odagrasszál hozzám, már amennyire ezt egy yukatában lehet. Rám mosolyog, csábosan, elégedetten, gyönyörûen. Ez a kölyök most el akar engem csábítani? Nos, nem lesz nehéz, de a játékba csak akkor megyek bele, ha õ is biztosan akarja.

Mikor már közel van hozzám, megfogom a kezét, és az ölembe húzom. Meglepettnek tûnik, pedig pont õ kezdte az egészet. Magamhoz ölelem, és lassan megsimogatom a hátát. Bújik hozzám, mint egy kiscica. Annyira édes, de még mindig érzem rajta a meglepettséget.

- Miért vagy meglepve? – duruzsolom a fülébe, miközben óvatosan végigcirógatom a nyakát. Halkan nyög egyet. – Te kezdted a játékot. Most ne csodálkozz, ha beszállok, kicsi Chris.

- Én… én… nem is… - kezdené, de nem bírok magammal.