|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Andro | 2014. 01. 04. 11:18:18 | #28782 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (Chuu-nak) VÉGE!
Kár, hogy pont a vége előtt. De ez van.
|
| Andro | 2013. 05. 18. 10:48:01 | #25833 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (kiscicámnak)
- Én... szeretnék a társad lenni, Ranmaru-sama – pislog fel rám mosolyogva, és látom, hogy komolyan gondolja. Hallom a hangján, hogy nem akar átverni, de nem tudom, jól átgondolta-e, vagy csak a gyermeki naivitás beszél belőle. – Veled akarok lenni, ugyan, nem akarom, hogy csak azért mondd ezt, mert úgy érzed, túlságosan is rajtad csüngök. De... én tényleg szeretek veled lenni és... és szeretlek – hajtja le pirulva a fejét.
Két tenyerem közé veszem az arcát és látom, még jobban elpirul. Ilyenkor olyan édes és ennivaló, mint valami finom édesség.
- Komolyan gondolod? – kérdem, hogy biztosra menjek, de ő mosolyogva bólint.
- És... – szólal meg ismét – én... izé... szóval, szeretnék... veled aludni... mármint, nem úgy csak... aludni – pislog rám ártatlanul, miközben zavartan mocorog a széken.
- Rendben, kicsim – hintek csókot a homlokára, ő pedig hozzám bújik. – Mit szólnál, ha elmennénk moziba? – kérdem, mire felkapja a fejét.
- Moziba? – értetlenkedik. Na, igen, nem nézek ki a moziba járós fajtának. Való igaz, a színházat jobban szeretem, de miatta kivételt is tudok tenni.
- Igen, miért? Mehetünk máshová is, ha akarod.
- Nem, jó lesz a mozi is, csak kicsit nehéz rólad elképzelni abban a környezetben – mosolyog rám, majd mielőtt válaszolhatnék, letámad és megcsókol. Óvatosan csókol, mígnem átveszem az irányítást, de tetszik, hogy most ő kezdeményezett.
- Mit szeretnél megnézni?
- Hmm... egy életre elegem lett az akciókból, szóval valami vígjátékot – néz rám, mire összeborzolom a haját. Erre durcásan felmorran. – Most fésülködtem...
- Így jobban áll – vigyorgok. Jól érzem magam vele. – Rendben. Mit szólsz ehhez? – mutatok egy filmajánló könyvecskét. Most játsszák azt az új vígjátékot, amit az embereim is annyira dicsérnek. Chris pedig rábólint, hogy az jó lesz.
~*~
A mozi végén, mikor hazaérünk, Chris még mindig a filmet ecseteli. Sőt, még Satonak is elkezd lelkendezni, aki nyugodtan hallgatja. Kitessékelem Christ a kocsiból, majd nézem, ahogy beszökdécsel a házba. Én is utána megyek, majd látom, hogy Ayu egy idegen fiúval ül a nappaliban és elmélyülten beszélgetnek. Amikor meglátnak, egyből felállnak és meghajolnak. A fiú hasonlít Chrisre, gyanítom, a testvére lehet. Mint kiderül, a neve Sam, és mikor végeztünk a hivatalos üdvözlésekkel és bemutatkozásokkal, Chris felé fordul.
- Chu, anyáék a hétvégén itthon lesznek, és lemegyünk nagyiékhoz vidékre. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, akarsz-e te is jönni? – mondja udvariasan, majd látom, hogy rám sandít.
Chris tanácstalanul rám néz, mintha azt várná, hogy én válaszoljak helyette.
- Mehetek? – kérdi végül Chris, mintha minimum azt várná, nem engedem el.
- Menj csak, a családod – mondom. – Nem tilthatom meg, hogy együtt tölts velük annyi időt, amennyit akarsz. Nem vagyok az apád, vagy a gazdád, Chris.
Chris a nyakamba ugrik, majd arcon csókol, és a szobájába viharzik. Én egyedül maradok Sammel és Ayuval, mígnem Ayu is engedélyt kér a távozásra. Megadom neki, és már csak Sam és én ülünk egymással szemben. Látom, hogy a fiú nagyon bámul engem, talán azt méregeti, mennyire lehetek veszélyes az öccse számára. Végül megszólal.
– Szóval, maga az a híres Sonozaki Ranmaru-sama, akiről az öcsém már annyit beszélt – mondja kimérten. – Remélem, jól gondoskodik Churól,és nem keveri bajba, ahogy a magafajták szokták.
– Biztosíthatlak, hogy Chris kiválóan érzi magát, nem hiányzik az iskolából, sőt, szerintem a tanulmányi átlaga sokkal jobb, mint eddig volt – válaszolom hűvösen. – Ráadásul úgy vettem észre, itt sokkal felszabadultabb, mint eddig volt. Az ő döntése volt, hogy ideköltözzön, én nem kényszerítettem. Akkor megy haza, amikor jólesik neki.
– Ajánlom is – bólint Sam, bár látom rajta, hogy óvatos, mégis miket mond. Tudja, kivel áll szemben. – Nem szeretném, ha eldobható játéknak tekintené a testvéremet. Ő egy érző emberi lény, nem egy játékbaba.
– Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy Chris micsoda is – morranok fel. – Nem tűröm, hogy valaki a saját házamban fenyegessen, akár az én kis drágám rokona, akár nem!
Látom, hogy döbbent, ijedt tekintettel néz rám, de befogja a száját. Nem akartam túlságosan ráijeszteni, hiszen az sem nekem, sem Chrisnek nem lenne jó. De jobb, ha a kedves testvére tudja, kivel is húz ujjat. Ezek után csak Ayuról beszélgetünk, és úgy veszem észre, a fiúnak tetszik bátyám néhai ágyasa. Talán összehozhatnánk őket valamikor. De ezt nem említem meg Samnek, majd talán Chrisszel megbeszélem, ha visszajött.
Nem sokkal később Chris is megjelenik egy nagytáskával a vállán. Odalép hozzám, és a testvérével nem is törődve megcsókol. Látom, hogy Sam szemei elkerekednek, amikor magamhoz húzom a kiscicámat és mélyítem a csókot. Végül elengedem és felállok. Kikísérem őket a kocsihoz, és mielőtt Chris beülne, még egyszer magamhoz ölelem.
– Érezd jól magad! – suttogom a fülébe. – Mire visszajössz, előkészítek mindent, jó?
– Jól van – bólint. – Már alig várom – kuncog halkan, és egy csókot nyom az arcomra. – De azért ne dolgozd magad agyon, Ranmaru-sama!
Mosolyogva csóválom a fejem. Ez a gyerek teljesen az ujja köré csavart. Engem, Tokió legerősebb yakuza főnökét. Ha ezt bárki megtudná, odalenne a hírnevem. Várok, míg elhagyják a birtokot, majd visszamegyek a házba. Sok dolgom van még a beavatás előtt.
~*~
A hétvége sok szervezéssel telik, hiszen kevés az idő, de sok a teendő. Értesítenem kell a fontosabb yakuza-klánok vezetőit, meg kell rendelnem a kimonókat, az ételeket, italokat, egyéb hivatalos kellékeket, ki kell díszíteni a lefoglalt nagytermet abban az elegáns, hagyományos japán hotelben, ahol a beavatás lesz, és még egy rakás más apróság is vár rám. Eközben természetesen az üzleti és családi ügyeket is intéznem kell. Ilyenkor jó, hogy számíthatok Satora és Ayura, aki már részt vett ilyen beavatáson. Ayu rengeteg ötletet ad nekem, és már nem is olyan félénk, mint volt. Természetesen meghívtam Chris szüleit és a testvérét is, hiszen a rokonoknak – már ha vannak – jelen kell lenniük.
Mire Chris megérkezik, minden készen is van, ő pedig csak ámul, mikor az élménymesélés után átvezetem a hotelbe. Ott Ayu gondjaira bízom, hogy kicsinosítsa, lefürdesse, feladja rá a kimonót, míg velem Sato törődik. Természetesen az én dolgom üdvözölni a családok fejeit, Chris rokonait és mindenkit, aki elég fontos személyiség. Egy ágyas megválasztása mindig nagy szenzáció, főleg egy oyabun esetében. Most az esemény különösen érdekes, hiszen egy oyabun ritkán választ gaijint, főleg nyugati fiút, vagy lányt hivatásos ágyasnak.
Végül mindannyian a helyünkön ülünk, és belép Chris. Egyszerűen gyönyörű abban a halványsárga kimonóban, amely a mi kultúránkban a gyermeki ártatlanságot jelképezi, de ugyanakkor jelenti azt is, hogy a jelölt hajlandó maga mögött hagyni a függetlenségét és valaki máshoz kötni magát. A halványsárga kimonót sötétzöld indák és levelek díszítik, a hófehér obin pedig narancssárga rombuszminták vannak. Chris enyhén ki van sminkelve, és a smink csak még jobban kiemeli a vonásait, szemének csillogását. Haja ezúttal rendezett, már amennyire Ayu képes volt rá.
Én magam éjfekete kimonót viselek, amelyen vörössel ott van családom szimbóluma. Egyszerű sötétkék obim is dísztelen. Csak az ágyasok viselnek díszesebb kimonót. Ayu is elfoglalja a helyét ott, ahogy bátyámnak kéne ülnie, hiszen jogilag még nincs új gazdája. Chris letérdel velem szemben, majd elkezdődik a szertartás.
Hosszú, bár nem annyira, mint egy esküvő. Elmondjuk a fogalmakat, majd szakét iszunk, és egy csókkal pecsételünk meg mindent. Ezek után fogadjuk a gratulációkat, bár látom, hogy Chris rokonai nem igazán nézik jó szemmel a dolgot. Chris is kissé feszeng, de azt hiszem, csak ideges.
– Minden rendben? – kérdem, mikor már az asztalnál ülve falatozunk. Hagyományos japán ételek vannak felszolgálva.
– Csak… olyan furcsa minden – mondja halkan. – Most már tényleg hozzád tartozom.
– Saját akaratodból, Chris – emlékeztetem. – Nem én kényszerítettelek – mondom, mire bólint.
– Beszélhetek a családommal és ezek után is tarthatom velük a kapcsolatot? – kérdi félénken.
– Természetesen – bólintok. – Ayu esetében ez lehetetlen volt, hiszen nem voltak élő rokonai. De nem foglak elszakítani a szüleidtől, a testvéreidtől, és természetesen jársz iskolába is.
Bólint, tudom, hogy megértette, és bízik bennem. Majd engedélyt kérve feláll, és a szüleihez megy. Én csak nézem őt, miközben újabb gratulációkra válaszolok. Most már tényleg az enyém.
|
| darkrukia | 2013. 04. 10. 21:16:20 | #25559 |
 Karakter: Chris Berenger (Chu)
Megjegyzés: (Andrómnak)
Mikor felkelek nem az a személy fekszik mellettem, akit vártam, hanem Ayu. Nincs szívem felébreszteni, inkább óvatosan kimászom mellőle, s Ranmaru-sama szobájába megyek. Ő alszik. Mellé lépve cirógatom meg arcát. Nem akartam felébreszteni, de ő rám emeli csodás ólomszürke szemet, ahogy ébred. Mosolyogva köszöntöm:
- Jó reggelt, Ranmaru-sama! – lopok tőle egy csókot is. – Mikor jöttél meg?
- Valamikor hajnalban – feleli. – Olyan édesen aludtatok Ayuval, hogy nem akartalak titeket felkelteni – ül fel, majd kapok egy csókot. – Beszélnünk kell. De előbb lefürdöm, és eszünk.
Bólintok. Elég komolyan néz, vajon miről van szó? Nem kérdezek inkább.
A fürdőbe megy, majd, ahogy végez, köntösében jön ki, és lemegyünk reggelizni. Ayu is ébren van már, de samám édesanyja úgy látszik nem tart velünk. A reggeli végeztével Ayu távozik, így kettesben maradunk.
- Miről akartál beszélni velem? – kérdem kíváncsian, miköyben egy kekszet ropogtatok.
- Egy olyan dologról, ami meghatározhatja az életedet – mondja komoly hangon. – Úgy döntöttem, hogy ha készen állsz, a következő héten hivatalosan is bemutatlak a családnak.
- Ez mit jelent? – kérdem. – Én is yakuza leszek?
- Természetesen nem – rázza meg fejét. – Arra még ráérünk. Úgy döntöttem, hogy ha te is szeretnéd, akkor a hivatásos szeretőmmé teszlek. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy testi kapcsolatban kell lenned velem. Arra ráérünk, ha felkészültél rá, Chris. Ha úgy döntesz, nem akarsz a szeretőm lenni, a társam, akkor mondhatsz nemet is. Én nem Ren vagyok, nem foglak az akaratod ellenére kényszeríteni olyasmire, amire úgy érzed, nem állsz készen. Érted?
Bólintok. Gondolataimba merülök. Szeretném azt, ha a szeretője lehetnék, a társa. Picit félek ugyan, hogy a családja nem fog elfogadni, de ez legyen a jövő zenéje. Én tényleg szeretem őt, mellette akarok maradni.
- Én... szeretnék a társad lenni, Ranmaru-sama – pislogok fel rá mosolyogva, de szavaimból hallszik, hogy komolyan gondolom. – Veled akarok lenni, ugyan, nem akarom, hogy csak azért mondd ezt, mert úgy érzed, túlságosan is rajtad csüngök. De... én tényleg szeretek veled lenni és... és szeretlek – pirulva hajtom le fejem.
Tenyerei közé veszi arcomat, s szemeimbe néz. Ha lehet még jobban elpirulok.
- Komolyan gondolod? – kérdi még, mire hevesen bólogatok. Elmosolyodik.
- És... – szólok még, hogy lássa, nem fejeztem be – én... izé... szóval, szeretnék... veled aludni... mármint, nem úgy csak... aludni – pislogok rá ártatlanul. Zavartan ficergek a széken. Ha lehet, mosolya még szélesebb lesz.
- Rendben, kicsim – hint csókot homlokomra, és én odabújok hozzá. – Mit szólnál, ha elmennénk moziba? – felkapom erre a fejem.
- Moziba? – értetlenkedek.
- Igen, miért? Mehetünk máshová is, ha akarod.
- Nem, jó lesz a mozi is, csak kicsit nehéz rólad elképzelni abban a környezetben – mosolygok rá, de mire esetleg szólna, vagy meggondolná magát, csókot kezdeményezek. Bátortalanul masszírozom ajkaival az övét, lassan pedig átveszi az irányítást, s elmélyíti csókunkat.
***
- Mit szeretnél megnézni?
- Hmm... egy életre elegem lett az akciókból, szóval valami vígjátékot – nézek fel rá, mire összeborzolja a hajam. Bedurcázom. – Most fésülködtem...
- Így jobban áll – vigyorog. – Rendben. Mit szólsz ehhez? – mutat egy filmajánló könyvecskét.
Bólogatok, hogy jó lesz.
Mikor már hazaértünk, és én még mindig nem fejeztem be a véleménynyílvánításom a filmről, finoman kitessékel a kocsiból. Én még Sato-sannak magyarázok, ő meg látszólag figyelmesen végighallgat. Beszökdécselek Ranmaru-sama mellett a házba, de megakadok. A nappali egyik foteljében Ayu, a kanapén pedig bátyám ül. Amint belépünk, mintketten illedelmesen köszönnek. Sam, a bátyám, felém fordul, ahogy végeztünk a hivataloskodással.
- Chu, anyáék a hétvégén itthon lesznek, és lemegyünk nagyiékhoz vidékre. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, akarsz-e te is jönni? – magyarázza. Hmm...
Felnézek Ranmaru-samára.
- Mehetek? – kérdem tőle. Elvégre most nála lakom.
|
| Andro | 2013. 02. 06. 15:54:45 | #25079 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (kiscicámnak)
Belekapaszkodik a karomba, úgy ölel magához. Nem értem a dolgot. Más az ő helyében sikítva rohanna el a közelemből, de ő mégis maradt. De nem néz rám, az arcát a haja mögé rejti, és én nem tudom, mit gondoljak.
- Én... én... – szipogja, miközben a szemét törölgeti. – Bocsánat – motyogja halkan, majd rám néz, és látom rajta, hogy nem akar elmenni. Akkor valószínűleg nem kapaszkodna így belém. – Én... – kezd neki ismét. – Én... nem fogok elszaladni – mondja halkan, a szemembe nézve. – Nem foglak megvetni azért, ami vagy, csak... Tudod... – pirul el, majd elhallgat.
- Chris – nyögöm türelmetlenül. Szeretnék már túl lenni ezen. Ő hozzám bújik, és szégyenlősen néz rám.
- Csak... azt akarom mondani, hogy... féltelek – pislog rám elpirulva, mire döbbenten meredek rá. Félt engem? Pont engem?! – Nem akarom, hogy valami hülyeség miatt elveszítselek. Nagyon szeretlek, Ranmaru-sama – fúrja a fejét a mellkasomba.
Sóhajtok egyet, ahogy szorosabban ölelem magamhoz. Én is szeretem ezt a kölyköt, de nem lesz könnyű megértetni vele a veszélyeket.
- És ezután is velem maradsz? – kérdi, mire felmosolyog rám.
- Persze. Engem mellőled csak bombával lehet eltávolítani – vigyorog, mire csak a fejem ingatom.
- Veszélyes lesz mellettem marad...
- Ranmaru-sama! – A tekintetén látom, hogy méltatlankodik. – Ha azt mondtam, hogy engem nem távolíthatnak el tőled, akkor az úgy is van. Nem akarok felesleges köröket futni. Nagyon nem szeretem, nem tetszik, hogy ilyen veszélyes állásod van, de nem mondhatom meg, hogy mit csinálj. Nem mondhatom azt, hogy hagyd abba, mert... mert megőrülnék, ha elveszítenélek – szipogja a végén, majd elsírja magát, és hozzám bújik. Látom, hogy a könnyeit próbálja letörölni az arcáról.
Megfogom a kezét, és csókot hintek rá. Nem tetszik, hogy sír, ezt ő is látja, ezért a pólója ujjával törli meg a szemét. Végül elvigyorodik, amit végképp nem értek. Még nem szoktam meg a hangulatváltozásait.
- Maradunk még kicsit kinn? Szeretek itt lenni. – Felrángat a szökőkút széléről, és folytoson csacsogásba kezd, ami eltereli a figyelmem minden másról. Örülök, hogy velem van.
~*~
- Ranmaru-sama, táncolj velem! – húz magával aznap este az asztaltól, de semmi kedvem táncolni. Még dolgom van, amit szeretnék ma elintézni.
- Chris, nekem van egy kis dolgom, menj fel Ayuhoz, ha szeretnél.
Látom, hogy szomorú, de azt Satora néz, és rá vigyorog.
- Semmi baj – mondja, és kikapcsolja a zenét. Én már kiléptem a szobából, és elindultam.
A temetőbe megyek, meglátogatom apámat, és a bátyámat. A temetés óta nem voltam itt. Tudom, hogy anyám minden nap kijár ide, neki Ren volt az egyetlen, igazi fia. Én csak ilyenkor jövök, vagyis úgy döntök, hogy nem fogok mindig jönni. Ahogy belépek a kriptába, megcsap a hűvös levegő. Két urna van a falba ágyazva, az egyik apámé, a másik René. Csak a csodán múlt, hogy most nem én vagyok itt a testvérem helyett. Az igazat megvallva, hiányzik. Sosem jöttünk ki egymással, de mégis… az élet már nem olyan nélküle, mint volt. Persze nem vallanám be magamnak, hogy igenis, hiányzik, igenis, szerettem a bátyámat, ahogy Ayu is szerette, vagy a szüleink.
Leülök az urnák elé, és beszélek nekik. Mindenféléről, hogy mi minden történt odahaza, hogy vannak a többiek, hogy van Ayu, mi történt a klánban, mi lett Ren embereivel. Christ még nem vagyok kész elhozni, ahogy Ayut sem. Megígérem Rennek, hogy gondját viselem a szeretőjének, jó leszek hozzá, de nem fogom átvenni az ő helyét Ayu oldalán. A fiú amúgy sem fogadna el. Nekem ott van Chris. Némileg úgy érzem, az én hibám is, hogy ennyire eltávolodtam a bátyámtól. Ő mindig kisebbségben érezte magát mellettem, hiszen már apánk szeretetét, megbecsülését is én birtokoltam. Talán, ha kedvesebb lettem volna, ha nem akartam volna annyira kitúrni, vagy nem lettem volna annyira ellenséges, másképp alakult volna minden. De már nem tudok rajta változtatni.
Már majdnem hajnal van, mire végül hazaérek. Chris Ayu szobájában alszik az ágyon. A két fiú békésen szuszog, nekem pedig nincs szívem őket felkelteni. Hadd aludjanak, mert Chrisnek szüksége lesz az erejére. Talán a jövő héten bemutatom őt a családnak, hiszen ha ő is úgy akarja, hivatalosan is a szeretőmmé válhat. A saját szobámba megyek, és lefekszem aludni. Csak úgy ruhástól terülök el az ágyon, ahogy vagyok, és pillanatokkal később már horpasztok is.
~*~
Arra ébredek, hogy valaki az arcomat cirógatja, és mikor kinyitom a szemem, Chris mosolygós arcával találom szemben magam.
– Jó reggelt, Ranmaru-sama! – mosolyog rám, és egy csókot lop tőlem. – Mikor jöttél meg?
– Valamikor hajnalban – mondom. – Olyan édesen aludtatok Ayuval, hogy nem akartalak titeket felkelteni – ülök fel, és megcsókolom Christ. – Beszélnünk kell. De előbb lefürdöm, és eszünk.
Chris bólint. Nem kérdez, látja, hogy ez komoly dolog. A fürdőbe megyek, ahová nem követ, majd mikor kész vagyok, egyszerű, háziköntöst veszek fel, és reggelizni megyünk. Anyám nem tart velünk, csak hármasban eszünk Chrisszel és Ayuval. A fiúnak sincs túl jó étvágya, de ez érthető. A reggeli végeztével Ayu távozik, így csak kettesben maradunk Chrisszel.
– Miről akartál beszélni velem? – kérdi kíváncsian Chris, miközben egy szem kekszet ropogtat.
– Egy olyan dologról, ami meghatározhatja az életedet – mondom komoly hangon. – Úgy döntöttem, hogy ha készen állsz, a következő héten hivatalosan is bemutatlak a családnak.
– Ez mit jelent? – kérdi. – Én is yakuza leszek?
– Természetesen nem – rázom a fejem. – Arra még ráérünk. Úgy döntöttem, hogy ha te is szeretnéd, akkor a hivatásos szeretőmmé teszlek. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy testi kapcsolatban kell lenned velem. Arra ráérünk, ha felkészültél rá. De fontos, hogy a család előbb-utóbb hivatalosan is megismerjen téged. Nem kényszerítelek rá, Chris. Ha úgy döntesz, nem akarsz a szeretőm lenni, a társam, akkor mondhatsz nemet is. Én nem Ren vagyok, nem foglak az akarod ellenére kényszeríteni olyasmire, amire úgy érzed, nem állsz készen. Érted?
Chris bólint, és látom, hogy elgondolkodik a hallottakon. Nem tudom, hogy fog dönteni, ez rajta áll. De akárhogy dönt is, tiszteletben fogom tartani a döntését.
|
| darkrukia | 2013. 01. 21. 14:39:41 | #24894 |
Karakter: Chris Berenger (Chu)
Megjegyzés: (kandúromnak)
- Miatta már nem kell aggódnod – mondja halkan. – Többé nem fog hozzád érni. Most fürödj meg, tedd rendbe magad. Aztán eszel, és alszol egyet. Szükséged van a pihenésre.
Mondandója befejeztével nem távozik, hanem marad. Értékelem ezt, nem szívesen maradok most egyedül. Sato-san is bekopog és jelenti, hogy mindennel végeztek. Valahol mélyen tudom, hogy mi történt, de nem akarom elfogadni. Most az egyetlen, amire szükségem van az Ranmaru-sama.
Ahogy végzünk mi is mindennel, az ágyába mászom be. Félnék egyedül lenni, mikor meg befekszik mellém, hozzábújok. Készségesen öleli át a derekam.
- Semmi baj, Chris – suttog halkan, ahogy finoman végigsimít hátamon. Neki el is hiszem minden szavát. – Most már soha többé senki nem bánthat. Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz.
- Köszönöm... – suttogom halkan. Mellkasába fúrom arcoma, olyan jó illata van, és olyan jó meleg. A testem is megremeg, ahogy felrémlik előttem minden. – Annyira... félem, hogy...
- Csss! – csitít halkan. – Most pihenj! A rossz dolgoknak már vége, de jobb lenne, ha egy ideig nem mennél iskolába. Most szükséged van egy kis időre, hogy teljesen felgyógyulj. Aludj, kiscicám – suttog halkan, amitől lelkem is lenyugszik.
Többször is felsírok, felriadok. Rémálmaim szörnyű, keserű félelemmel töltenek el. De Ő végig velem van, s ez nyugtat meg igazán. Az, hogy tudom, bármikor felébredek, ő melletem lesz, és, ha rémálmaim, félelmem miatt menekülök hozzá, nem fog ellökni magától. Remélem, hogy örökre mellettem lesz, nem csak most, bár nekem ennyi is elég. Szeretem, nagyon.
~*~*~*~*~*~*~*~
Az elkövetkező időben Ranmaru-sama mindig mellettem van, bár néha ő is muszáj az üzlettel meg miegymással törődjön. Ayut kiengedték a korházból, de mikor megtudta, hogy Ren-samája többé nincs, azt hiszem kicsit összetört, sírt és nagyon szomorú volt. Nem nagyon értettem, hogy mit sirat rajta, de nagyon sajnáltam Ayut, ő kedves fiú, jobbat érdemel, mint az a gazember. Láttam Ranmaru-sama arcán, hogy kicsit azért ezt ő is megviselte. Három hónapja lassan, hogy történt mindez. Samám vacsora után félrehív, hogy sétáljunk egyet. Imádom a nyári estéket, a levegő virággal telt illatát. A kis szökőkút fele megyünk, majd Ranmaru-sama leül a szélére, s miurán jelez, én is helyet foglalok mellette.
- Sok minden törént az utóbbi időben – kezdi halkan. Már rég látom rajta, hogy szeretne mondani valamit. – Sok olyan dolog is, amit nem érthetsz, pedig itt voltak az orrod előtt.
- Nem értem, mire akarsz kilyukadni – mosolygok rá. Hozzábújok, még mindig imádom az ő illatát és testmelegét, mégha nyár is van. Szórakozottan bújtatja ujjait tincseim közé.
- Vannak dolgok, amiket nem mondtam el magamról, Chris – modnja, mire kíváncsian nézek rá. – Nem akartalak megijeszteni. De fontos vagy nekem, így azt hiszem, jogod van tudni, miféle ember is vagyok én.
- Miféle? – érdeklődöm. – Nem lehetsz rossz ember, ha megmentettél a bátyádtól.
Felsóhajt, mintha nehéz lenne erről beszélnie.
- Amit most mondani fogok, lehet, hogy meg fog rémiszteni. Teljesen természetes lesz, ha ezek után látni sem akarsz mahd, undorodni fogsz tőlem, vagy ami még rosszabb, fel fogsz jelenteni – kezdni, de csak értetlenül pislogok rá. Nagy levegőt vesz, s nekivág a folytatásnak: - Yakuza vagyok, Chris. Maffiózó – mondja.
Hirtelen elfelejtek levegőt venni, majd egyszerre gyorsul vel pihegésem és szívverésem, amit azt hiszem, már ő is hall. Értetlenül nézek pár másodpercig.
Egy yakuza? Ez azt jelenti... hogy veszélyben van... minden egyes percben. Bátyámtól tudom, hogy az egy olyan foglalkozás, amiben ma te végzel mással, holnap meg más veled. Ez... ez... félelmetes.
Ahogy jobban belegondolok, még a torkom is elszorúl, érzem, ahogy gombóc növekszik ott és a szemecskéim is megtelnek könnyel.
Belekapaszkodok karjába, ölelem magamhoz, mintha ő lenne az egyetlen biztos pont az életemben, talán így is van.
Még mindig figyel, érzem, ahogy tekintete arcomat viszlatja, amit kicsit előrehajolva hajam mögé rejtettem.
- Én... én... – szipogom, aztán megdörzsölöm az gyik kezemmel szemeim. – Bocsánat – motyogom halkan. Tekintetem az övé felé irányítom, hogy lássa, nem félek tőle. Szorításomból meg azt is érezheti, hogy nem fogok elmenni. – Én... – űkezdek neki, még egy nekifutással. – Én... nem fogok elszaladni – mondom halkan, szemébe nézve. – Nem foglak megvetni azért, ami vagy, csak... Tudod... – pirulok el mondandóm vége felé, s hangom a végtelenségig motyogásba torzol.
- Chris – nyögi szinte már türelmét veszve, mire bocsánatkérően nézek rá és odabújok hozzá.
- Csak... azt akarom mondani, hogy... féltelek – pislogok fel rá elpirultan. – Nem akarom, hogy valami hülyeség miatt elveszítselek. Nagyon szeretlek, Ranmaru-sama – fúrom arcom mellkasához és az ölébe ülve bújok hozzá.
Érzem, ahogy körém fonódnak karjai, s felsóhajtok, ahogy szorosan fog ölelésében.
- És ezutánis velem maradsz? – felmosolygok rá, még mindig kissé pirosan.
- Persze. Engem mellőled csak bombával lehet eltávolítani – vigyorgok rá, mire megingatja a fejét mosolyogva.
- Veszélyes lesz mellettem marad...
- Ranmaru-sama – nézek rá méltatlankodva. – Ha azt mondtam, hogy engem nem távolíthatnak el tőled, akkor az úgy is van. Nem akarok felesleges köröket futni. Nagyon nem szereten, nem tetszik, hogy ilyen veszélyes állásod van, de nem mondhatom meg, hogy mit csinálj. Nem mondhatom azt, hogy hagyd abba, mert... mert megőrülnék, ha elveszítenélek – szipogom a végét, s mire befejeztem, már sírva rejtem el ismét arcom. Ujjaimmal pedig próbálom letörölni az arcomon lefutó cseppeket.
Megfogja a kezem, majd apró puszit hint rá. Felnézek szemeibe. Látom, hogy nem tetszik neki az, hogy sírok, ezért gyorsan kirángatom kezem az övé közül, s megfogva pólóm ujját, azzal törölöm le arcom.
Végül megunom ezt az egészet és elvigyorodom.
- Maradunk még kicsit kinn? Szeretek itt lenni. – Felrángatom a szőkőkút széléről, miután én is talpra ugrottam, folytatom csevegésem, hogy tereljem a rosszról a szót. Mosolyogva követ és karolja át derekam.
~*~*~*~*~*~*~*~
- Ranmaru-sama, táncolj velem! – húzom magammal az asztaltól másnap este, de nem akarodzik jönni. De én unatkozoooom!
- Chris, nekem van egy kis dolgom, menj fel Ayuhoz, ha szeretnél.
Elhagyatottan nézek utána egy darabig, aztán meg Sato-sanra pillantok. Elmosolyodom.
- Semmi baj – mondom neki és kikapcsolom a zenét, amit elindítottam. Egyedül most nekem sincs kedvem táncikálni.
Felmegyek Ayuhoz és vele beszélgetünk el , míg már érzem, hogy lassan többet van csukva a szemem, mint nyitva. Ayun is látszik, hogy lassan elalszik. Mindketten elfészkelődünk az ágyon, s nem kell sokat várni, ahogy a párnára ejtjük fejünket, már alszunk is.
|
| Andro | 2012. 12. 21. 13:00:35 | #24522 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (kiscicámnak)
Tudom én, hol rejtőzik az a rohadék. De ha egy ujjal is hozzáér Chrishez, megölöm. Összegyűjtöm legjobb embereimet, majd egyenesen Ren főhadiszállására hajtunk. Embereim hamar elintézik az övéit, míg én a legjobbakkal előrenyomulok, egyenesen fel a lépcsőn Ren hálószobájába. Berúgom az ajtót, és látom, hogy Ren éppen Christ molesztálja. Szegénykém teljesen magánkívül van, üti, harapja, karmolja Rent, miközben üvöltve remeg alatta. Nem hagyhatom, hogy bántsa!
- Ereszd el! Hozzá ne merészelj érni! – ordítom el magam, fegyvert fogva a bátyámra.
Ren egy pillanatra megdermed, majd a pisztolyáért, kap. Nekem meg van annyi időm, hogy odaugorva az ágyhoz, elrántsam onnan Christ. Magamhoz ölelem a remegő testet, és próbálom védeni. Még látom, hogy Ren rám lőne, de én gyorsabb vagyok, én tüzelek előbb, és bátyám teste élettelenül hullik a földre. A fejébe kapta a golyót, pont a két szeme közé. Nem hagyom, hogy valaki bemocskolja azt, ami az enyém!
- Ran... Ranmaru... sama... – sír halkan Chris, remegve kapaszkodva belém. Én meg átölelem, és a karjaimba kapom. Most már minden rendben.
- Ssss... semmi baj, kicsim. Itt vagyok – ringatom, mialatt elhagyjuk a szobát, majd a házat is. A napfényben Chris hunyorog, mire megsimítom a hátát. Érzem, hogy megremeg.
- Félek... félek... – nyöszörgi halkan, és szorosabban bújik hozzám.
A kocsihoz érve beültetem, majd én is beülök mellé. Egyből az ölembe mászik, hozzám bújik, sír, miközben átölelve próbálom megnyugtatni. Tudom, hogy embereim mindent elintéznek, majd végeznek Ren embereivel, ahogy azt kell. Az árulást meg kell torolni! Intek a sofőrnek, indulhatunk. Ideje hazavinnem ezt a kis apróságot itt az ölemben.
~*~
Ahogy megérkezünk a ház elé, Chris a szája elé kapja a kezét, majd a kocsiból kiugorva a házba rohan. Én követem, egészen a mosdóig, ahonnan olyan hangok hallatszanak, mint mikor az ember egy átmulatott éjszaka után mindent kiad magából. Csak ő éppen nem mulatott. Bemegyek, de csak akkor, amikor víz zubogását hallom. Gyengéden a hátára simítom a kezem, simogatom, ő azonban megborzong. Még fél, ideges, és én tiszteletben is tartom a félelmét. Nem könnyű túljutni az ilyen dolgokon. Egy szál semmiben ül a kád szélén, mialatt felnéz rám, majd hozzásimul a nadrágomhoz, mint egy riadt kiscica. Finoman felveszem a földről, a kádba ültetem. De nem akar elengedni. A testem reszket a visszafojtott dühtől, arra gondolva, vajon miket tehetett vele a testvérem. De már nem fogom megtudni, nem fogom faggatni, hadd mondja el akkor, amikor akarja. Ha egyáltalán képes lesz rá.
- Olyan... olyan rossz volt... ahogy megérintett... undorító... – nyöszörgi halkan, mire még jobban magamhoz ölelem.
- Mostmár nem lesz semmi baj – mondom csikorgó fogakkal. Chris rám kapja a tekintetét.
- Re...? – nyel egyet. Tudom, mit akar tudni. – Ren-sama? Ő... ő...
- Miatta már nem kell aggódnod – mondom halkan. – Többé nem fog hozzád érni. Most fürödj meg, tedd rendbe magad. Aztán eszel, és alszol egyet. Szükséged van a pihenésre.
Mintha tudná, hogy Ren meghalt, de nem szól egy szót sem. Végig ott vagyok vele, még akkor sem megyek ki, amikor Sato bekopogtat és közli, mindennel végeztek. Most már semmi miatt nem kell aggódnunk. Gondolom Ren legtöbb embere halott, a többinek meg remélhetőleg elég esze lesz ahhoz, hogy hozzám csatlakozzon.
Végül mindennel végzünk, Chris már az ágyamban van. Állítása szerint félt volna egyedül, de ezt én is látom rajta. Amikor az ágyban fekszünk hozzám bújik, én pedig átölelem a derekát.
– Semmi baj, Chris – suttogom halkan, ahogy végigsimítok a hátán. – Most már soha többé senki nem bánthat. Nem kell róla beszélned, ha nem akarsz.
– Köszönöm… - suttogja halkan, ahogy fejét a mellkasomba fúrja. Egész testében remeg. – Annyira… féltem, hogy…
– Csss! – csitítom halkan. – Most pihenj! A rossz dolgoknak már vége, de jobb lenne, ha egy ideig nem mennél iskolába. Most szükséged van egy kis időre, hogy teljesen felgyógyulj. Aludj, kiscicám – suttogom halkan, lágyan nyugtatva őt.
Aznap éjjel többször felriad, rémálmai vannak. Ám én végig ott vagyok mellette, nem hagyom magára. Sokszor felsír, és hozzám menekül. Azt hiszem, szeretem. Nem csak fontos nekem, de tényleg szeretem ezt a kölyköt. Sosem mondtam még neki, de szerintem ő is tudja, hogy több ő nekem, mint holmi egyszerű eldobható szerető. Örökre magam mellett akarom tudni, vigyázni akarok rá, tanítani, óvni. Talán egy nap a család tagja lehet, ha ő is úgy akarja.
~*~
Az elkövetkezendő időszak elég jól telik. Chris lassan épül fel, de hagyok neki elég időt rá. A napok nagy részében vele vagyok, de üzleti ügyeim néha elszólítanak, főleg most, hogy Ren halott. Anyám egészen magánkívül volt, mikor megtudta, és azt hiszem, Chris is ekkor hallott róla. Nem vádolt, bár láttam, hogy aggódik, mi fog történni velem. De megnyugtattam, hogy én vagyok a falkavezér.
Ayu is kijött a kórházból, és mikor megtudta, hogy a gazdája nincs többé, szomorú volt, még sírt is. Azt hiszem, őszintén szerette Rent, bátyám minden aljassága ellenére is. Még Chris sem értette a dolgot, de a szerelem olyasmi, amit nem lehet csak úgy eldönteni. Az emberek néha a legképtelenebb alakokba szeretnek bele. A bátyám temetése egyébként szép volt, illő egy yakuzához. Bár nem kedveltem őt, a halála bennem is űrt hagyott, bár tartom magam a mai napig. Mégis… hiányzik, hiszen a testvérem volt, együtt nőttünk fel, együtt játszottunk kiskorunkban, együtt tanultuk a yakuza-lét szabályait. Most már csak Chris van nekem. És úgy döntök, elmondok neki mindent.
Három hónap telt el, mióta Ren meghalt, és úgy döntök, ez a megfelelő alkalom. Aznap este, vacsora után félrehívom Christ, hogy sétáljunk egyet. Gyönyörű, meleg, nyári este van, a tücskök vidáman ciripelnek a fűben, a kövér hold pedig az égről nevet ránk. A virágok édes illata száll felénk, szinte megrészegítve mindkettőnket. A közeli kis szökőkút felé megyünk, majd leülök a szélére. Jelzek Chrisnek, üljön le ő is, amit meg is tesz.
– Sok minden történt az utóbbi időben – mondom halkan. – Sok olyan dolog is, amit nem érthetsz, pedig itt voltak az orrod előtt.
– Nem értem, mire akarsz kilyukadni – mosolyog rám, hozzám bújva, mint egy kiscica. Szórakozottan túrok éjfekete tincseibe.
– Vannak dolgok, amiket nem mondtam el magamról, Chris – mondom, mire kíváncsian néz rám. – Nem akartalak megijeszteni. De fontos vagy nekem, így azt hiszem, jogod van tudni, miféle ember is vagyok én.
– Miféle? – kérdi érdeklődve. – Nem lehetsz rossz ember, ha megmentettél a bátyádtól.
Sóhajtok egyet. Annyira gyerek még, de el kell mondanom neki. A legrosszabb esetben elmenekül tőlem, de muszáj tudnia.
– Amit most mondani fogok, lehet, hogy meg fog rémiszteni. Teljesen természetes lesz, ha ezek után látni sem akarsz majd, undorodni fogsz tőlem, vagy ami még rosszabb, fel fogsz jelenteni – kezdek bele, mire látom, hogy értetlenül pislog. Nagy levegőt veszek, és kimondom az igazat. – Yakuza vagyok, Chris. Maffiózó – mondom, és várom a hatást.
|
| darkrukia | 2012. 11. 28. 08:54:55 | #24347 |
Karakter: Chris Berenger (Chu)
Megjegyzés: (kandúromnak)
Mikor felébredek, jó meleg van és Ranmaru-sama finom illatát érzem. Ahogy kicsit morcorgok, érzem is, hogy nem vagyok egyedül. Kinyitom szemeim, majd meglepetten nézek samám arcára, aztán a takarómra, majd megint rá. Pirultan figyelem. Jesszus, most biztos leszid, amiért átszöktem este. Ranmaru-sama nevetése végigborzongatja gerincem, s az a finom csók... ki tud ellenállni neki? Mert én nem, az tuti! Karjaimmal átölelem nyakát álmoskásan, s viszonzom ajkai és nyelve játékát. Beletúr tincseimbe, tenyere hátamon simul végig. A csók véget ér, amit kopogás hallszik kinnről. Ez a kandúr meg morogva váll el tőlem és enged el.
- Bújj be! – mondja, s az ajtón Sato-san lép be, mélyen meghajolva. – Mi az?
- Elnézést kérek, Oyabun, de most hívott Lee úr Hongkongból. Úgy volt, hogy ma találkoznak az Imperial Hotelben. Tudja, a megbeszélés.
- Már annyi lenne az idő?! – néz az órájára meglepetten. – Miért nem keltettél fel?! – tivall rá Sato-sanra. – Hívd fel Lee urat, és mondd meg, hogy egy órán belül ott leszek – bújik ki az ágyból. Nyááá!
- Igenis, Oyabun! – hajol meg Sato-san, majd kimegy.
- Ne haragudj, Chris! – néz rám bocsánatkérően. – De a mai napom nagyon zsúfolt. El tudsz menni egyedül az iskolába, vagy elvitesselek?
- Nem kell miattam aggasztania magát – jelentem ki. – Inkább siessen, mert elkésik – mosolygok rá kicsit még ijedten. Félelmetes, mikor dühös.
Bólint, majd a fürdőbe megy. Én is megyek a vendégszobába, hogy lezuhizzak és felvegyem egyenruhám. Ranmaru-samával csak az asztalnál találkozok, ahogy lop egy piritóst és kapok egy csókot buksimra.
- Légy jó fiú! – mondja. – Sato majd vigyáz rád, hogy ne essen bajod. Amint tudok, jövök.
- Rendben! – bólintok. – Sok sikert a megbeszéléshez, Ranmaru-sama!
Bólint, majd el is megy. Szomorúan nézek utána. De nem szeretek nélküle maradni ebben a nagy házban.
~*~*~*~*~*~*~*~
Az egyik haverommal megyek ki a suliból. Azon tanakodom, hogy menjek Ranmaru-samához, vagy haza. Sato-san azt mondta, hogy szabadnapos lesz délután, akkor meg egyedül maradnék a marcona őrökkel, azokat meg nem szeretem. Csupa kétajtós szekrény.
- Csak nem engem vársz, kiscica? – hallok meg egy iszonyatosan ismerős hangot. Hátrálok is visszafele a sulikapuhoz, ahogy meglátom Ren-samát. A hátamon is végigfut a hideg, ahogy közeledik felém.
~*~*~*~*~*~*~*~
Valami raktárféleségben vagyunk, Ren-sama vigyorától végig kiráz a frász. A fölre kerülve pislogok. Hallom, hogy valakivel telefonon beszélget.
- No, lám csak, hogy félted a kiscicád öcsikém – vihog. Ranmaru-sama... – Ne aggódj, nincs semmi baja. Még. De talán elszórakozom vele, ha már így megaláztatok pár napja.
- ...
- Hagyom, hadd beszélj vele egy kicsit – nevet fel Ren-sama. Félek tőle, jobban, mint az épp engem lefogó és lökdöső emberektől. Suttog valamit az egyik emberének, majd odakapom a telefont.
- Ran... maru... sama... – nyögöm halkan, a mellkasomra nehezedő kéztől, ami lenn tart a földön, levegőt sem kapok. – Se... gíts...
- Chris! – hallom meg a számomra legfontosabb hangot. – Ne fél, kicsim! Megtalállak! Hol vagy?!
- Én... – nyögöm, de akkor az egyik ember belerúg oldalamba, mitől felordítok.
- Ha vissza akarod kapni, egyetlen dolgot kell tenned, testvérem – hallom még Ren-sama hangját tompán. – Add nekem a vezérséget! Vagy sosem látod többé egy darabban a kis ringyódat.
Aztán már nem hallok tőbb beszédfoszlányt, még érzékelem, ahogy valaki felkap a vállára, mint valami krumpliszsákot. Ahogy felfogtam, hogy Ren-sama mit is kért tőle, már tudom, hogy nincs esélyem. Szeretném, ha olyan fontos lehetnék Ranmaru-samának, hogy értem ezt megtenné. Ledobnak valahová, aztán elsötétül minden.
~*~*~*~*~*~*~*~
Egy kéz simít végig mellkasomon, megállapodva oldalamnál, amibe belemar. Felsikítok az egész testemet elöntő fájdalomtól. Körmeit végighúzza mellkasomon, felsértve a bőrt. Fogaival mohón esik nyakamnak, s azt marcangolja. A keze mindenhol ott van, olyan érzés, mintha csigák másznának rajtam. Egyre fogy a levegő, egyre jobban kerülget a pánik, de hangos sírásom és sikolyaim nem rettentik el. A tekintete becsmérlő, kihívó, a hideg is kiráz tőle. Ismer minden mozdulatot, amivel felkeltheti vágyat, még úgy is, hogy közben a hányinger kerülget.
Minden porcikám sikít. Belekuncog fülembe, s combjaimra mar, szétfeszíti lábaim. Sikoltva karmolom, ütöm, egész testem remeg és üvölt alatta. Nem teheti ezt! Nem...
- Ereszd el! Hozzá ne merészelj érni! – töri meg a csendet egy órdítás.
Hirtelen egy rántás érzek, s valami keméynek csapódom. Ez az illat...
- Ran... Ranmaru... sama... – sírom és reszketve simulok hozzá. Körém fonja karjait, felvesz az ölébe. Rám rak valami anyagot, mitől összerezzenek.
- Ssss... semmi baj, kicsim. Itt vagyok – ringat ölében, mint valami babát, ahogy kilép velem a hideg levegőre, arcon csap a napfény. Hunyorítva nézek fel Ranmaru-samára, s ahogy keze hátamon végigsiklik, megremegek.
- Félek... félek... – nyöszörgöm neki és szorosan ölelem át nyakát, hogy minnél közelebb legyen hozzám.
Beültet a kocsiba, de ahogy ő is mellém ül, azonnal ölébe mászom és szorosan hozzábújok. Körém fonja karjait. Ismét szipogásba, majd sírásba kezdve temetem arcom mellkasába.
~*~*~*~*~*~*~*~
Zúg a fejem. Az ágy is ring. Mindjárt hányni fogok.
Ahogy tudatosult ez bennem, kipattannak szemeim, s szám elé kapom kezem. Ahogy a kocsi leparkol a ház előtt, meg sem várva semmit, azonnal felrohanok az emeletre, a fürdőszobába rontok be.
Miután kiadtam gyomrom tartalmát, kiöblítem szám, de még mindig nem tudom elkergetni az undort. Most kicsit jobb, legalábbis, már nincs hányingerem.
Lassan simul egy kéz hátamra, s óvatosan simogatni kezd. Kicsit megborzongok, ahogy a hideg csempén ülök ruha nélkül. Felnézek Ranmaru-samára. Arcom odasimitom combjához, nadrágának szárába kapaszkodom.
Finoman felvesz a földöről, s a kádba ültet bele. De nem akarodzom elengedni a nyakát.
Az ő teste is reszket, bár azt hiszem, hogy ez a dühtől van.
- Olyan... olyan rossz volt... ahogy megérintett... undorító... – nyöszörgöm, mint egy rozsdás vaskapu, mire szorosabban ölel.
- Mostmár nem lesz semmi baj – csikorgatja a fogait. Rá kapom tekintetem.
- Re...? – nyelek egyet. – Ren-sama? Ő... ő...
Szerkesztve darkrukia által @ 2012. 11. 28. 11:27:02
|
| Andro | 2012. 10. 24. 11:34:17 | #23860 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (kicsi Chrisnek)
Mikor vége a darabnak, Chris még mindig ámul, egészen addig, amíg meg nem csókolom. Ő sem rest viszonozni a csókot, és már nem is olyan ügyetlen. Végül levegőhiány miatt válnak szét szét ajkaink. Közlöm, indulhatunk, mire mosolyogva bólint, és vidáman kezd csevegni arról, mennyire tetszett neki az elóadás. Gondolom, nem sűrűn jut el ilyen helyekre, de én majd elviszem ide-oda. Nem árt, ha egy kis kultúrát is magába szív. Még megállunk beszélgetni az igazgatóval. Jobban mondva, Chris csak illedelmesen hallgat, és mosolyog. A kocsiban aztán még a sofőrnek is beszámol a darabról, aki elnéző mosollyal hallgatja kicsikém beszámolóját.Megfogom Chris kezét, mire rám néz, és elmosolyodom. Ő is mosolyog. Így olyan édes, mint egy kis angyal.
- Ma itt vacsorázunk – szállok ki a kocsiból az elegáns étteremnél. Chris feszült, és tudom, hogy még nem járt ilyen helyen. Mikor helyet foglalunk az asztalomnál, feszeng a széken. – Csak viselkedj természetesen, itt nincsenek sokan, akik meg vannak, nem szólnak meg – simogatom meg az arcát, ő pedig a tenyerembe bújik, mint egy kiscica.
Nekikezdünk enni, de neki nem fogy a bora. Szóvá is teszem, de ő nem iszik. Azt hiszem, job, ha nem erőltetem. Úgyis valami édesre vágyom, mondjuk az ő ajkaira. Vacsora után, mielőtt beülünk a kocsiba, hozzám simul, mire megcsókolom. Úgy tűnik, neki is ez járt a fejében. A kocsiban végigcsókolózzuk az utat, és mire észbe kapok, már nyakának puha bőrén járnak ajakim. Chris pirulva húzódik el, majd a nevem nyögve fúrja mellkasomba piros pofiját. Én pedig átölelem, mialatt kissé mulatok magamban rajta. Olyan könnyen zavarba lehet hozni, főleg, ha a nyakát ingerlem. Mikor hazaérünk, szó szerint kimenekül a kocsiból, de aztán rájövök, hogy csak Satot akarja “untatni” a meséléssel. Sato meghajol előttem, és elnéző mosollyal hallgatja Christ.
~*~
Éjjel felébredek, és azt látom, hogy Chris az ágyamnál guggol, a feje a takarómon, és édesen alszik. Csak nem átjött ide? A végén megfázik nekem. Óvatosan felkelek, majd felemelem Christ, aki meg sem moccan. Majd beteszem a takaróm alá, és én is bebújok mellé. Nem akarok tőle semmit, pedig már itt lenne az ideje. Legalábbis, ha más lenne a helyében, már biztosan megdugtam volna. De ő valahogy… különleges a számomra. Pedig csak egy taknyos kölyök. Nézem, ahogy alszik, hiszen olyan gyönyörű látvány. A haja az arcába hullik kissé, azt kisimítom, mire megmoccan, de nem ébred fel. Magamhoz ölelem gyengéden, és megpuszilom a homlokát.
– Aludj csak, kis fekete angyalom – suttogom, majd én magam is elalszom.
Reggel korábban ébredek, mint Chris, így nézhetem őt még egy darabig. De pár perccel később ő is mocorogni kezd, majd kinyitja a szemeit, és meglepetten néz rám, majd a takaróra, majd megint rám, és elpirul. Halkan elnevetem magam a zavarán, majd megcsókolom. Ő nem is tiltakozik, határozottan csókol vissza, mégis édesen, és finoman, karjait a nyakam köré fonva, még kissé álmosan. Én beletúrok a hajába, és lágyan végigsimítok a hátán. Egy kopogás vet véget a csókunknak, mire morogva engedem el Christ.
– Bújj be! – mondom nem éppen vidáman, mire az ajtó nyílik, és Sato lép be. Mélyen meghajol. – Mi az?
– Elnézést kérem, Oyabun, de most hívott Lee úr Hongkonból – mondja udvariasan. – Úgy volt, hogy ma találkoznak az Imperial Hotelben. Tudja, a megbeszélés.
– Már annyi lenne az idő?! – nézek az órámra, és meglepetten konstatálom, hogy elaludtam. – Miért nem keltettél fel?! – rivallok rá Satora. – Hívd fel Lee urat, és mondd meg, hogy egy órán belül ott leszek – szállok ki az ágyból.
– Igenis, Oyabun! – hajol meg ismét Sato, és már megy is.
– Ne haragudj, Chris! – nézek rá bocsánatkérően. – De a mai napom nagyon zsúfolt. El tudsz menni egyedül az iskolába, vagy elvitesselek?
– Nem kell miattam aggasztania magát – mondja Chris. – Inkább siessen, mert elkésik – mosolyog rám, de látom, az előbbi kirohanásom kissé megijesztette.
Bólintok, majd a fürdőbe megyek. Gyorsan lezuhanyozom, majd egy törülközőben lépek a szobába. Gyorsan öltözöm, mégis elegánsan. Sötét nadrág, zakó, hófehér ing, sötétszürke nyakkendő. Tökéletesen kell kinéznem. Chris közben szintén eltűnik, csak az étkezőben látom viszont, ahol éppen reggelizik. Odamegyek, és felmarok egy pirítóst, miközben egy apró csókot nyomok Chris fejére.
– Légy jó fiú! – mondom. – Sato majd vigyáz rád, hogy ne essen bajod. Amint tudok, jövök.
– Rendben! – bólint Chris. – Sok sikert a megbeszéléshez, Ranmaru-sama!
Bólintok, aztán megyek is. Sietnem kell, és még kávézni sem volt időm. Megölöm Satot, az egyszer biztos!
~*~
A megbeszélés Lee-vel, meg a többi üzleti dolog sokáig elhúzódik, így csak nagyon későn érek haza. Már este tíz is elmúlt, és a ház gyanúsan csendesnek tűnik, mintha senki nem lenne itthon. Anyám tudom, hogy néhány barátnőjével együtt elment pár napra, de a bátyám tudom, hogy itthon van. És Chris is, ahogy sejtem. Felsietek Chris szobájába, de semmi. Üres, az ágy bevetve.
- Chris! – kiáltom. – Sato! Van itthon valaki? – de senki sem felel.
Kétségbeesetten kutatom át a házat, de senki sincs itthon. Ami nem lehet, hiszen a személyzet… Na igen, ők vacsora után kimenőt kaptak, de az embereim sincsenek itt, kivéve azok, akik velem voltak ma. De ők sem találnak semmit. Hirtelen megszólal a mobilom, és ahogy megnézem, a bátyám az. Szörnyű sejtésem támad, de felveszem.
– Mit akarsz? – kérdem. – Hol van Chris?
– No, lám csak, hogy félted a kiscicádat, öcsikém – vihog a bátyám. – Ne aggódj, nincs semmi baja. Még. De talán elszórakozom vele, ha már így megaláztatok pár napja.
– Ne merészeld bántani! – ordítom a telefonba, mire az egyik mellettem álló emberem kis híján becsinál. – Ha egy haja szála is meggörbül, megöllek, értetted?!
– Hagyom, hadd beszélj vele egy kicsit – nevet Ren. Hallom, hogy odaadja valakinek a telefont. Hallom, hogy valamit suttog, de nem hallom, mit.
– Ran… maru… sama… - hallom meg Chris suttogását, amibe egy kis nyögés is vegyül. – Se… gíts…
– Chris! – mondom hangosan. – Ne félj, kicsim! Megtalállak! Hol vagy?!
– Én… - de ekkor egy rúgást, és egy hatalmas ordítást hallok.
A vér is megfagy az ereimben. Csak nem bántotta az a szemét?! Aztán ismét a bátyám hangját hallom. A vérem forr a dühtől, mert ha hozzányúlt, elevenen nyúzom meg azt a rohandékot!
– Ha vissza akarod kapni, egyetlen dolgot kell tenned, testvérkém – mondja nyugodtan Ren. – Add nekem a vezérséget! Vagy sosem látod többé egy darabban a kis ringyódat. – Azzal kinyomja a telefont.
Ledöbbenve meredek magam elé. Nem tudom, mit tegyek. Nem lehet ő a Oyabun, de ha nem teszem meg, amit kér, megöli Christ. És Chris nekem sokkal fontosabb, minden másnál. Viszont, ha megmentem őt, akkor mindketten Ren kezébe kerülünk, és akkor azt tehet majd velünk, amit akar. Nem tudom, mit tehetnék.
|
| darkrukia | 2012. 09. 18. 20:50:41 | #23466 |
Karakter: Chris Berenger (Chu)
Megjegyzés: (kandúromnak)
Döbbenten néz vörös arcomra, aztán hirtelen elneveti magát. Csak mégjobban zavarba jövök ettől. Hiszen én csak egy kölyök vagyok! Jajj, Chu, hogy is gongolhattad, hogy ezt kérdezd!?
Két keze közé veszi arcomat, s homlokomra hint egy puszit.
- Nem, egyáltalán nem kell – mosolyog rám. – Én nem foglak kényszeríteni, jó? Ha akarsz velem alszol, ha nem, akkor nem. Nem vagy a tulajdonom, nem igaz?
- Hát... ez igaz – bólintok piros arccal. – De én azt hittem, hogy... szóval... tudod...
- Én nem vagyok a bátyám – komolyodik el. – Te pedig nem vagy Ayu. A mi viszonyunk teljesen más, mint az övék, érted?
- Értem – bólintok. – És örülök neki. Most már megnyugodtam.
Végigsimít arcomon, ami melegséggel tölt el. Tudom, hogy ő nem olyan, mint a bátyja. Nem is akarnám soha, hogy olyan legyen. Én így szeretem, ahogy van. Pont.
- Mondd csak, Chris, nem lenne kedved velem színházba menni? – kérdi. – Tudom, ti fiatalok nem szeretitek az ilyet, de nekem muszáj lenne megjelennem egy bemutatón, amit részben én is támogatok. Vagyis, igazából a színházat támogatom, így nekem ott kell lennem.
- Szívesen elmegyek – tekintek rá. – A lényeg, hogy együtt legyünk. Mikor megyünk?
- Holnap este. A Szentivánéji álmot fogják játszani, gondolom ismered – bólintok. Azt nagyon szeretem. – Majd maradj mindig mellettem, hogy semmi baj ne érjen, jó?
- Ígérem – mosolygok rá és megcsókolom. – Szeretlek, Ranmaru-sama.
- Én is téged, kiscicám – ölel át. Annyira boldog vagyok most.
***
Másnap este teljes pompában indulunk el a behárati ajtó felé. Ranmaru-sama igencsak jól néz ki, alig bírom nem feltünéd nélkül bámulni. Jól áll rajta ez a ruha, bár kimonóban jobban néz ki.
Édesanyjába és Ren-samába botlunk, akik szintén díszesen öltöztek.
- Mi van, öcsikém, hozod a kis kurvádat is? – kérdezi a bátyja egyből. Látszik, hogy az asszonynak sem tetszik, hogy én itt vagyok. Nem volt ez jó ötlet…
- Fogd be a szád! – sziszegi vészjóslóan Ranmaru-sama, majd megfogja a kezem. – Oda se figyelj rá, Chris – mondja. – Menjünk!
Illedelmesen meghajolok, majd elindulunk. A kocsiban Ranmaru-sama próbál felvidítani, de a kedvem már akkor oda lett, mikor megláttam bátyját.
Mikor megérkeztünk, kiszállunk. Wow… milyen gyönyörű épület! Samám megfogja kezem és elindul befelé. Az emberek utat engednek, beengednek minket. Ismét meggyőződhetek arról, hogy Ranmaru-sama milyen hatalmas és tiszteletreméltó. Sokan vannak, mind díszpintynek öltözve. Néhányukat felismerem, találkoztunk velük a partin. Mikor odamegyünk, illedelmesen köszönök.
- Elnézést! – szól pasikám annak a fickónak, akivel épp beszélgetett, majd maga után húz, mire értetlenül nézek rá.
- Mi a baj? – kérdem döbbenten, mikor a tömeg közepén megáll.
- Lehetőleg el szeretném kerülni anyámat, és a bátyámat. Ha itt kezdnek el sértegetni téged, az mindkettőnkre rossz fényt fog vetni. Ha lehet, ne mozdulj mellőlem, csak ha feltétlenül muszáj, jó?
- Értettem – bólintok komolyan. – De nagyon aggódom. Árthatnak nekünk?
- Anyámnak is sok fontos barátja van, akik keresztbe tehetnek nekünk. Hiába vagyok én a klán feje, nem vagyok mindenható. Anyám barátai sok kellemetlenséget okozhatnak nekünk, ha rád szállnak. Légy nagyon óvatos, jó?
Megrémülök attól, amit mondd. Nem akarom, hogy miattam leszólják, vagy ilyesmi, elég, ha az édesanyja és a bátyja veti meg emiatt.
Szónak, hogy elfoglalhatjuk a helyünket. Ranmaru-sama elindul, én meg követem. Lépcsőkön megyünk, majd egy páholyban foglalunk helyet. Szerelmem még bátorítóan megszorítja kezem. Rá mosolygok és hozzá bújok. Aztán jobban szemügyre veszem ahelyet és ámuldozom.
Egy pincér jelenik meg, aki innivalót és rágcsálnivalót szolgál fel. Nemsokára az előadás is kezdődik. Izgatottan várom, még sosem láttam színdarabként a Szentivánéji álmot. Egész végig csendben figyelem az eseményeket, elragadott magával a színjáték, nem is létezik más azonkívül jelen pillanatban, kivéve persze Ranmaru-sama, akivel összekulcsoltan kezeink, az ő combján pinnek.
Mikor véget ér a darab, úgy érzem magam, mintha másnapos lennék. Még gondolataim leragadtak ott, de már Ranmaru-sama finom ajkait érzem sajátomom. Meglepetten viszonzom a csókot, majd mikor elvállunk egymástól, mondja, hogy indulhatunk. Mosolyogva bólintok és vidáman csicsergek neki arról, hogy mennyire tetszett az előadás. Út közben még leállunk a színház igazgatójával beszélgetni, vagyis samám beszélget vele, én inkább nem szólok közbe, csak illedelmesen mosolygok.
Az kocsiban ülve még a sofőrnek is beszélek a színdarabról, aztán ahogy Ranmaru-sama megfogja a kezem felé figyelek mosolyogva. Ő is elmosolyodik.
- Ma itt vacsorázunk – száll ki a kocsiból, s engem is magam után von az étterembe. Feszülten ücsörgök a széken, s nézem, hogy ezzel most mit akar elérni. – Csak viselkedj természetesen, itt nincsenek sokan, akik meg vannak, nem szólnak meg – simogatja meg arcom, mire belebújok nagy és meleg tenyerébe.
Ahogy nekikezdünk enni, elég jól elbeszélgetünk, aztán szól, hogy nem fogy a borom. Nem is baj az, én már soha többet nem iszom alkoholt. A múltkori fejfájás elég volt egy darabig. Csak mosolyogva mondom, hogy most nem kívánom, ellenben az ő ajkait. Pirulva nézegetem, mégsem merem itt megcsókolni, azt sem tudnám mit szólna, de végül, mielőtt beülünk a kocsiba hazafelé, kicsit hozzásimulok, s bezsebeleg egy apró csókot. A kocsi beljesében meg még párat, meg még egyet, meg még egyet, s már nyakamnál ját. Elhúzódom kicsit kipirultan. Pirulva nyögtem nevét, mitől zavarba jöttem és mellkasába fúrom inkább vörös buksimat. Ott pihek, amíg haza nem érünk. Amint sikerül, már robogok is ki a kocsiból, s Sato-sannak is elmesélem, hogy mit láttam. Ő mosolyogva hajol meg Ranmaru-sama előtt és hallgatja tovább történetem.
***
Már vagy fél órája elcsendesedett a hely, az ágyon forgolódok, de sehogysem jó. Nincs alvómacim, a párna túl puha, a takaró túl meleg, a hajam vizes még kicsit, az előbb zuhanyoztam. Tehát semmi sem jó. Azért párnámat magamhoz ölelem, s halk, nesztelen léptekkel osonok ki a folyosóra. Pislogok, még este is égnek a lámpák itt? Így legalább nem kell a sötét miatt félnem, ez remek.
Átsurranok Ranmaru-sama szobájába, de amint csukom az ajtót magam után, kipirult arccal kérdem magamtól, hogy miért is jöttem ide… Leguggolok ágyához, s karba fonom kezeim a szélén, arra teszem állam. Belefeledkezem alvó látványába, s mosolyogva nyom el az álom, bár nem is veszem észre.
|
| Andro | 2012. 08. 25. 15:28:22 | #23116 |
Karakter: Sonozaki Ranmaru
Megjegyzés: (kicsi Chrisnek)
- Igen. Biztos. Ranmaru-sama mellett akarok maradni – mosolyog rám, majd mikor megölelem, közelebb bújik hozzám.
- Örülök, hogy így döntöttél. Féltem, hogy nemet mondasz majd – mondom, mert valóban ettől féltem.
- És mi lesz a sulival? – pislog fel rám.
- A bátyám délelőtt sosincs itthon, sok bokros teendője van.
- Értem. Ranmaru-sama?
- Hmm? – dörmögöm a hajába, ahogy magamhoz ölelem jó szorosan.
- Köszönöm – mosolyog fel rám, majd vissza is bújik a karjaim közé.
Chris végül hazatelefonál, hogy nem megy haza. Én közben újságot olvasok, és hideg italt kortyolgatok. Hallom, hogy Chris veszekszik valakivel, de nem szólok semmit. Ahogy kihallom, a bátyja az. Majd felém fordul. Látom, hogy unatkozik, majd hirtelen a zenelejátszóhoz megy, és bekapcsolja a zenét, és ringatni kezdi a csípőjét a zene ütemére. Egészen belelendül a táncba, én pedig csak nézem. Olyan ellenállhatatlanul csábító, ahogy mozog.
Aztán finom, halk léptekkel jön hozzám, és négykézláb fölém mászva csókol meg. Belemosolyog a csókba, mire magamhoz húzom, és viszonzom a csókját. Az ölemben köt ki a kicsike, de nem hinném, hogy bánja, ahogy én sem. Egy kicsit elpirul a felálláson, majd amikor mélyítem a csókot, ő viszonozza azt. Kezem végigsiklik a testén, mire megborzong, és közelebb simul hozzám. Beletúr a hajamba, miközben végigcsókolom az állát, majd a nyakához közelítek, mire elhúzódik.
- Valami baj van? – kérdem értetlenül.
- Nem… csak… izé… csikis vagyok – motyogja halkan, mire sunyi vigyorral esek neki a nyakának. Érzem,hogy mennyire mocorog, de túl jó érzés ahhoz, hogy abbahagyjam. Végül mégis elengedem.
- Rendben. Na és mi lesz a táncod másik felével? Arra is kíváncsi lennék, mert be kell valljam, elég keveset láttalak ma táncolni – suttogom kéjesen a fülébe, mire felsóhajt.
- Te is táncolj velem, Ranmaru-sama – kuncog fel, és átöleli a nyakam.
- Inkább téged néznélek – csókolok bele a nyakába, mire felsóhajt, majd elhúzódik. – Nem vagy te csikis, csak félted az érzékeny nyakacskádot – kuncogok fel végigsimítva a combján, mire újfent jólesően felsóhajt.
- Ran… nhg… - nyögi, mikor kezem a fenekére siklik.
- Mondd csak! – kuncogok gonoszan.
- Akkor én most… én most… veled kell… aludnom? – pislog fülig elpirulva.
Döbbenten nézek vörös pofijára, aztán végül megértem, mit ért azalatt, hogy velem aludjon. Hirtelen elnevetem magam, mire Chris még jobban lepirul. Szegénykém, most biztosan rettentően zavarba hoztam, pedig nem akartam. Végül két kezem közé fogom az arcát, és homlokon puszilom.
– Nem, egyáltalán nem kell – mosolygok rá. – Én nem foglak kényszeríteni, jó? Ha akarsz velem alszol, ha nem, akkor nem. Nem vagy a tulajdonom, nem igaz?
– Hát… ez igaz – bólint piros pofival. – De én azt hittem, hogy… szóval… tudod…
– Én nem vagyok a bátyám – mondom komolyan. – Te pedig nem vagy Ayu. A mi viszonyunk teljesen más, mint az övék, érted?
– Értem – bólint. – És örülök neki. Most már megnyugodtam.
Bólintok, és megsimítom az arcát. Szegénykém, hogy megijedhetett, vagy inkább zavarban volt. Nem irígylem. Mindenki azt hiszi, hogy gonosz szörnyeteg vagyok, pedig nem. Annak ellenére, hgoy egy klánt irányítok, nem vagyok szívtelen. Aztán eszembe jut valami.
– Mondd csak Chris, nem lenne kedved velem színházba menni? – kérdem. – Tudom, ti fiatalok nem szeretitek az ilyet, de nekem muszáj lenne megjelennem egy bemutatón, amit részben én is támogatok. Vagyis, igazából a színházat támogatom, így nekem ott kell lennem.
– Szívesen elmegyek – néz rám. – A lényeg, hogy együtt legyünk. Mikor megyünk?
– Holnap este. A Szentivánéji álmot fogják játszani, gondolom ismered – mondom, mire bólint. – Majd maradj mindig mellettem, hogy semmi baj ne érjen, jó?
– Ígérem – mosolyog rám, majd megcsókol. – Szeretlek, Ranmaru-sama.
– Én is téged, kiscicám – ölelem át.
~*~
Másnap este, pont időben készülünk el. Mindkettőnkön elegáns fekete nadrág, fekete szmoking, és fehér ing, fekete csokornyakkendő. Chris igazán édesen néz ki, és boldognak tűnik, amikor elindulunk a bejárati ajtó felé. Ám ott anyámban, és a bátyámba botlunk, akik végignéznek rajtunk. Bátyámon hasonló ruha, mint rajtunk, ám anyám az egyik igen szép, díszes, ünnepi kimonóját öltötte magára.
– Mi van, öcsém, hozod a kis kurvádat is? – kérdi Ren, mire összehúzom a szemöldököm. Anyám pedig megvetően néz félre. – Lehet, be sem engedik.
– Fogd be a szád! – sziszegem vészjóslóan, majd megfogom Chris kezét. – Oda se figyelj rá, Chris – mondom. – Menjünk!
Chris meghajol, majd elindulunk, de látom, hogy nagyon szíven ütötte a bátyám beszólása. A kocsiban sem beszélget velem, hiába probálom felvidítani. Ren ezért még megkapja a magáét, az biztos. Nem hagyhatom, hogy bántsa az én kiscicámat ez a szörnyeteg. Végül megérkezünk a színház elé, és mikor kiszállunk, Chris mintha minden baját elfelejtené. Ahogy végignéz az épületen, elámul. Újfent kézen fogom, és elindulunk befelé. Már a láttomra félreállnak az emberek, és beengednek az előtérbe, ahol már rengeteg hozzám hasonló fontos ember gyülekezik. Néhányukat Chris is felismeri a legutóbbi partiról, és mikor odamegyünk, illedelmesen köszön. Fél szemmel látom, hogy a bátyám, és anyám is megérkeztek, majd egyből beszédbe elegyednek pár fontos ismerősükkel.
– Elnézést! – mondom az egyik idősebb úrnak, akivel éppen a színházak mai helyzetéről beszélgettünk, majd magam után vonom Christ, aki értetlenül néz rám.
– Mi a baj? – kérdi döbbenten, mire megállok a tömeg közepén.
– Lehetőleg el szeretném kerülni anyámat, és a bátyámat – mondom. – Ha itt kezdenek el sértegetni téged, az mindkettőnkre rossz fényt fog vetni. Ha lehet, ne mozdulj mellőlem, csak ha feltétlenül muszáj, jó?
– Értettem – bólint komolyan. – De nagyon aggódom. Árthatnak nekünk?
– Anyámnak is sok fontos barátja van, akik keresztbe tehetnek nekünk. Hiába vagyok én a klán feje, nem vagyok mindenható – magyarázom. – Anyám barátai sok kellemetlenséget okozhatnak nekünk, ha rád szállnak. Légy nagyon óvatos, jó?
Látom, hogy Chris megrémül. De hála égnek, éppen szólnak, hogy elfoglalhatjuk a helyünket. Még jó, hogy van egy saját páholyom, ahová senki sem jöhet be. Szépen elindulunk Chrisszel együtt, vigyázva, hogy anyáméknak ne legyen lehetőségük követni minket. Tudom, hogy látnak minket, amikor felmegyünk a lépcsőn, de a páholyomba nem léphetnek be még ők sem. Majd kigondolom mit csináljak, ha baj lenne. Bátorítóan megszorítom Chris kezét, aki rám mosolyog, és hozzám bújik, amint végre a páholyban vagyunk, és helyet foglalunk. Aztán persze ámulva néz körül. Fogadok, sosem volt még ilyen helyen. Egy pincér is megjelenik, aki innivalót, és némi rágcsálnivalót szolgál fel. Az előadás pedig nemsokára elkezdődik.
|
|
