Nem hagy nyugodni a tegnap. Az a drogos hajléktalan... Jól összeverték, egyébként is eléggé szét volt csúszva, mégis... annyira úgy nézett ki, mint Casey. Meg akartam kérdezni róla, de míg hívtam a mentőket, eltűnt. Meg akarom találni.
- Mára végeztünk - szól be a hangmérnök, kitépve gondolataimból. Szusszanva vonulok vissza az öltözőmbe. Ha minden jól megy, hamarosan befejezzük az újabb kisalbumot, ideje lenne nekikezdenem témát gyűjteni egy következőhöz. Gondolataim azonban minduntalan visszatérnek az összetört, élettől nyúzott archoz. Körbekémlelek. A menedzserem a hangmérnökkel és a stáb többi tagjával beszélget. Remek.
Olyan nesztelenül osonok ki, ahogy csak lehet, hogy a stúdió bejáratánál megiramodjak sprintelve, hallva, ahogy a menedzserem a nevem kiáltja, ahogy rádöbben, megint leléceltem testőr, kíséret, bármi nélkül. Sajnálom szegényt, de csak vigyorgok erősen. Egyszer tuti sírba teszem, pedig kedvelem. Ne aggódj értem, Chase, nem esik bajom, holnap majd leordíthatod a fejem.
* * *
Mivel ötletem sincs, hol keressem a tegnapi hajléktalanom, jobb híján visszamegyek az étterem környékére. Nem meglepő, hogy senki nem ismeri, és sehol sem bukkan fel. Ahh, nyilván nem ez a területe alapjáraton. Viszont igyekeztem utánakérdezni, merrefelé fordulnak elő hajléktalanok a környéken, és a megadott helyeket kezdem körbejárni. Nincs is gond - bár siker se - egészen addig, míg egy lány fel nem ismer. Basszus!
Megiramodok, hogy eltűnjek előlük, mielőtt úgy gondolnák, hogy falkában követnek - szeretek én mindenkit, de most nincs energiám és kedvem autogramot osztogatni és mosolyogni, most meg kell keresnem Caseyt. Mert meg vagyok róla győződve, hogy ő volt.
Annyira belesüppedek a céltudatosságomba, hogy futok a vakvilágba olyannyira, hogy kis híján orra bukok valamiben. Ahogy egyensúlyom visszanyerve lefékezek és visszafordulok, egy férfialakot pillantok meg, aki zokog. Így elgázoltam volna? Enyhe pánik fut végig rajtam, de aztán megpillantom a pocsolyában a két zsömlét. Innentől kezdve nem nehéz összetenni a dolgokat, főleg, mert a ruhája árulkodik eléggé szociális helyzetéről. Közelebb lépek, hogy valahogy megvigasztaljam, és kitaláljuk, hogy kárpótolhatnám. Jobban megnézve azonban mást is realizálok. Végre megvagy!
- Casey...? - kérdezem először félve, aztán viszont nagyobb vehemenciával és jegesen maró bűntudattal: - Casey, megint te vagy az?! - Ő kell, hogy legyen, nem lehet más, még ha fáj is, hogy ő az, és szeretném, ha mégsem ő lenne!
A megszólításra még hangosabban, még erőteljesebben kezd sírni, és megindul az ellenkező irányba. Reflexből nyúlok a csuklója után. Nem hagyhatom megint elmenni csak így!
Mindketten riadtan meredünk az összetört üveg cserepeire. Nem akartam, de cselekedetemmel elértem azt is, hogy a vacsorája után az innivalója is kárba vesszen.
- Ne... ne... - mormogja összetörten maga elé, majd térdre esik. Felnyögök, mert nekem fáj, ahogy landol az egyik üvegdarabon, de elnyomja hangom az ordítása. Valahogy meg kell próbálnom összekaparni, mert ez így nem mehet tovább!
- Casey, te vagy az? - próbálkozom újra kontaktust teremteni lehajolva hozzá.
- Fejezze be, kérem... inkább verjen meg, de ne hívjon ezen a néven - áll fel ismét, hogy újra menekülőre fogja.
- Várj, vérzel! - nem merem, csak hangommal megállítani, nehogy újabb traumát vagy kárt okozzak neki. Úgy tűnik, ez a működőképesebb, mert megtorpanva visszafordul, igaz, csak futólag, meghunyászkodva néz rám. Ez a gesztus a lelkembe mar. Casey... hova tűnt az arrogáns büszkeséged, ami növelte csibészességed? Tényleg nem te lennél?...
Kétségeim azonban elhessenti, mikor felismer. - Fil?... - a rég nem használt művésznevem olyan idegenül hat. Az a valaki már nem létezik, bocsáss meg érte, Casey.
Azt hittem, hűvösebb lesz a felismerés után, de meglepetésemre rám pillant most először rendesebben kb. Tekintete mondhatni túl lelkes, még ha egyáltalán nem tiszta. Hamar megértem a lelkesültség okát, csak meg kell szólalnia: - Kifizeted a piát? A zsemle nem kell, de a piára szükségem van.
Hirtelen azt sem tudom, köpjek vagy nyeljek. Ő az, mégis… mint egy igazi, rossz csöves. Ha belegondolok, hogy valamikor felnéztem rá… Nem hagyhatom így itt! Segítenem kell! Segítenem valahogy!...
- Casey, gyere velem haza, jó? Segítek neked.
- Ott kapok piát? - néz rám ismeretlen lázzal a szemében.
Átpörgetem gondolatban a lehetőségeim. Ha nemet mondok, közel sem biztos, hogy velem jön. Ha segíteni akarok rajta, valahogy el kell érnem, hogy hagyja. Ahhoz talán, még ha nem is hangzik helyesnek, az az első lépés, hogy engedjek neki.
- Igen, ott kapsz. Meghívlak, amire csak szeretnéd.
- Hova megyünk? - kezel máris legnagyobb cimborájaként.
- A lakásomra - felelem. - Ott az ital mellett le is fürödhetsz, szerzek neked valami jobb ruhát is, és ott aludhatsz - sorolom a lehetőségeit, igyekezve kecsegtetőn tálalni, de megtorpan. Basszus, valami rosszat mondtam? Vagy túl sok voltam egyszerre, és most menekülőre fogja?
Tekintete végigmér, nekem meg végigfut a hátamon a hideg.
- Ha az kell, hogy leszopjalak, tudok egy jó helyet - néz a szemembe komolyan. Még a szám is tátva felejtem az ajánlatra, majd elvörösödöm.
- Nem, én nem, semmi ilyesmi… Te jó ég! Félreérted, tényleg! - nézek félre zavartan, és inkább csak szelíden megragadom a karját. - Csak… csak gyere velem, jó.
* * *
Nem volt egyszerű hazajutni, mert a taxis, akti hívtam, hallani sem akart a fuvarról Casey miatt, aki közben nyomatékosan kérte, hogy Averynek szólítsam inkább, és a menedzserem sem volt pofám felhívni, mert már így is pikkelhet rám, hát ha még közlöm vele a terveim. Így jobb híján elsétáltunk egy autóbérlőig - nem kis meló volt meggyőzni Averyt, hogy megéri -, s így tudtam végre hazahozni.
Megkönnyebbült sóhajjal nyitok be a lakásba, ami a tetőtérben kapott helyet. Mondhatni az épület teteje az enyém. A kilátás pazar.
- Kerülj beljebb! - invitálom. Kicsit bizonytalanul lép be a hatalmas teret látva, de azt hiszem, máris jobban érzi magát, hogy megpillantja a kis bárpultként szolgáló asztalkát. Innentől kezdve nem szégyenlősködik, máris odalép, és remegő kézzel, mintha máris erős elvonási tünetei lennének, az egyik üveg után nyúl. Nem is tölt magának, úgy ahogy van, az üvegből dönti magába a piát.
Összeszorul a szívem.
- Van itthon kaja is. Nem kérsz? - törekszem sután megszakítani a vedelését. Úgy érzem, nem tudom kordában tartani a helyzetet, pedig még azt sem mondhatom, hogy részeg lenne. Még.
- Mmm-mmm - hümmög nemlegesen, tovább vedelve. Ez így nem lesz jó...
- Figyelj, tényleg enned kellene, sokkal jobban kihozza az alkohol zamatát. Bizonyos piáknak jót is tesz, ha a kortyok között falatozol egy keveset. Légy ínyenc, ma megteheted a számlámra - kacsintok rá bizalomkeltő mosollyal, és törekszem magam után vonni. Meg sem lep, hogy bár leengedi az üveget, hozza magával egy másik társaságában, amit sebtében felkapott másik kezével. Nem tetszik, de eltekintek a dologtól. Ha alkoholista, nem várhatok tőle többet. Az is haladés, hogy végre le tudom ültetni a konyhapulthoz. Valami laza, de azért tápláló kellene, hogy ne zabálja halálra magát - morbid lenne, ha azért lenne rosszul, mert végre megetettem... -, de azért jól is lakjon.
- Van egy kis fűszeres, grillezett csirkemellem salátával, és ha szeretnéd, csinálok hozzá két szelet pirítóst is, meg teát - kínálom, elé tolva az adott ételt. Nem jön túlzottan lázba.
- Jó lesz így - feleli kelletlenül, és tényleg alig akarja letenni bármelyik üveget is. Úgy viselkedik, mintha sarokba szorítottam volna, és kvázi kötelező ennie, de nem éhes, mert különben nem ihat,mert szomjasnak baromi "szomjas".
Hátrébb lépek, kartávolságon kívülre, hátha ez megnyugtatja, hogy nem kívánom elcsaklizni a piáját. Úgy tűnik, bejön, mert végre leteszi maga mellé a teli üveget, és enni kezd. Közben viszont végig méreget. Én meg azon gondolkodom, mit mondhatnék. Valahogy beszélgetést kellene kezdeményeznem, de tényleg.
- Mondd csak, Avery... lenne kedved fürdeni? - Meg akartam kérdezni, mióta él az utcán, de végül nem mertem. Félek, a válasz még mélyebben marna belém, mint maga a látvány és a tapasztalat, milyen mélyre süllyedt.
Fürkész, majd bólint, újra az üvegnek szentelve nagyobb figyelmet. Alig evett pár falatot...
- Mehetünk - teszi le végül az üres üveget. A fél liter wiskey úgy tűnt el a torkában, mintha üdítőt kortyolgatott volna a legnagyobb nyári forróságban.
Némiképp felszabadulva a ténytől, hogy végre megfordulva eltéphetem róla a tekintetem, vezetem a fürdőszobába. - Itt találsz törölközőt, bármilyen fürdőszobai cuccot használhatsz, fogkefét pedig mindjárt adok a szekrényből - mutatok körbe, hogy visszaforduljak vele szembe, és benyúljak a tükrös szekrénykébe bontatlan fogkeféért, de térden találom.
- Avery, jól va...? - kérdezném, de a torkomra forr a kérdés, ahogy kinyúlva közelebb ránt, nekiesve az övemnek. Mozdulatai gyakorlottak, mert mire észbe kapok, és eltolom magamtól, férfiasságom már elő is bújt a boxeremből. Nem csoda, hogy roppant rémült és totál vörös arccal nézek rá. - Mi… Mit csinálsz?! - tör ki belőlem hangosan is a pánik.
- Ezért hoztál haza, nem? - semmi megütközés a hangjában, inkább tűnik maga is riadtnak, hogy valamit elrontott talán, de aztán ellenséges lesz egy pillanat alatt.
- Arról ne álmodj, hogy seggbe raksz, nem vagyok kis köcsög!
Mivel kényelmetlenül érzem magam, hogy kvázi a férfiasságommal szemez, letérdelek hozzá, ezzel el is rejtve magam, és egy szintre kerülve érzékeltetve, egyenrangúként tekintek rá.
- Avery, azért hoztalak haza, mert valamikor barátok voltunk, és bár az élet elsodort egymástól, úgy érzem, nem hagyhatlak az utcán. Segíteni szeretnék, hogy össze tudd szedni magad. Nem tudom, mi minden történt veled, de segítek, hogy újra egyenesbe jöjj, jó? - mosolygok rá olyan biztatón ismét, amennyire csak zavaromban tudok.
Eléggé szét voltam zuhanva tegnap. Sikerült szereznem egy kis füvet, bár a faszomnak sem volt kedve kinyalni érte azt a vén kurvát… de ha csak így adott, így adott. Kihánytam magam utána, de legalább ütős volt a cucc. Elszívtam, és repültem. Talán pont ezért keveredtem megint bajba azzal a csapattal, akik két utcányira laknak, a nagy kukák mögött. Nem volt erőm hazamenni, ott dőltem ki a luxusétterem parkolójánál, a kukák mögött. Aztán persze meg is találtak és el is kezdtek verni, de hála az anyagnak, akkor nem fájt. Most ölni tudnék egy kis fájdalomcsillapítóért, mindenem fáj. De a sok milliomos geci persze le se szart, ahogy én se anno az ilyesmit, de aztán az egyik odajött. Nem rémlik minden, de ismerős volt a pasi. Fiatal, kölyökképű fasz volt, szólt a többieknek, hogy fejezzék be és el akart kísérni a kórházba, de pár rúgásba nem halok bele.
Legalábbis tegnap ezt hittem.
Piát kellene szereznem. Valami olcsót, azok kiütnek teljesen, hátha sikerülne végigaludni a napot. Még csak sok sem kellene, két napja alig ettem valamit. Tegnap reggel az a két szelet száraz kenyér volt meg egy kis ragacsos virsli, amit még a hűtőben találtam, de ma haza se megyek. Minek?
Az egyik metróaluljáróban ülök. Sikerült jó helyet kifognom. A butiksor leégett itt vagy három hete, és kevesen jönnek ide, mert az egyikben bennégtek hárman és mindenki égett hús szagot érez - én meg nem foglalkozom vele.
A nap nyugis, elég jól keresek, de amikor összejön a kommersz ára, felmegyek. Van egy kisbolt a gazdag negyed mellett, ahol a tulaj kiszolgálja a koszos embereket is, és nem is drágák a piái. Oda vezet az utam, igaz, közben elkezd szakadni az eső. Mire elérek a kiszemelt helyhez, már a gatyám is vizes - de legalább nem kell majd mosni. Most alapból nem tudom hol, otthon kikapcsolták a vizet, a múltkori rablás óta a parki szökőkútnál meg tele van zsernyákokkal.
- Avery! - üdvözöl az idős férfi. - Mit adjak?
- A kommerszből valamelyiket - mondom, mire megrázza a fejét.
- Fiam, fiam… költenéd inkább kenyérre.
- A kenyértől csak eszembe jut, hogy éhes vagyok - jegyzem meg. Bemegy a boltba, és egy kis szatyorral tér vissza. Benne a piásüveg kotyog, de ahogy belenézek meglátok két zsemlét. Könnyes szemekkel nézek fel rá. Az öreg, nem foglalkozva vele, hogy koszos vagyok és büdös, megütögeti a vállam, majd elmosolyodik.
Utamra indulok. Egy fedett kis sikátor, pont jó lesz.
Épp az első zsemlémet eszegetem, amikor elszalad mellettem valaki és a lendülettől belém rúg. A zsemlék kiesnek a kezemből, egyenesen egy pocsolyába. Nyögve kapok utánuk, de mire sikerül dühtől remegő kezekkel kivennem őket, már annyira vizesek és koszosak, hogy teljesen ehetetlenek.
Olyan ideges leszek, hogy egész testemben remegek, hiszen második napja ez a két puha zsemle lett volna a mennyei kajám, erre ezt is elejtem. Mégsem üvöltöm le a közben elém lépő alak fejét. Sírva temetem az arcom a tenyerembe, hangosan szipogok és hüppögök. Elegem van… meg akarok halni… nem bírom…
- Casey…? - hallok meg egy picit ismerős hangot a fejem felöl. - Casey, megint te vagy az?! - Ki hívna így? Még idegesebb leszek a névtől és még hangosabban kezdek sírni, majd felfogom az üvegemet és elindulok abba az irányba, ahol ő nincs ott, de ahogy mennék, megrántja a kezem, és az ijedtségtől elejtem az üveget. Amire egész nap koldultam, hangos csörömpöléssel törik darabokra, én meg könnyes szemekkel nézem.
- Ne… ne… - suttogom folyamatosan, könnyes szemekkel nézek, majd térdre esek, egyenesen az egyik üvegdarabba térdepelve. Akármennyire szeretnék halk maradni nem megy, felordítok, egyenesen a térdem alá fúródik a darabka.
- Casey, te vagy az? - hajol le hozzám a férfi. Mert férfi…
- Fejezze be, kérem… inkább verjen meg, de ne hívjon ezen a néven. - Felállnék, de nem tudom kiegyenesíteni a lábam, így a sérültet húzva magam után elindulok.
- Várj, vérzel! - Ahogy hátrafordulok és lehajtott fejjel ránézek, felismerem.
- Fil…? - kérdezem. Kínomba sírva kezdek nevetni, csuklásféle hangokat kiadva. Aztán rájövök valami fontosra, és megint rá nézek. - Kifizeted nekem a piát? A zsemle nem kell, de a piára szükségem van.
Ahogy ígéri.. besegít a kaja elpusztításában. Mivel még nem csomagoltam ki, így egyenest a dobozból esszük a fűszeres falatokat.
- Mmm… csípős-húsos tészta… ez nekem is az egyik kedvencem. – jegyzi meg az étel fölé hajolva. Elég jó emberismerő vagyok hogy megállapítsam.. ezt nem cukkolásból mondta.. nem is azért hogy jó benyomást tegyen.. mint olyan sokan mások..egyszerűen, mert így van.
Kissé kétértelmű vigyor ami kiül az arcomra. Magányos farkas lévén.. sosem szerettem annyira a társaságot.. mégis már az első estén sem vacsorázom egyedül. Hát.. üdv itthon.
Figyelem ahogy a gondolatai merülve eszik.. ahogy énis. Tekintete mégis.. úgy pásztázza végig a környezetet.. mintha felmérné a terepet. Naigen..elvégre szomszédok leszünk.. vagy mi.
- Ahhoz képest, hogy csak most költöztél, egész jól haladsz a csomagolással. – jegyzi meg.
Nos, most mondjam azt hogy nem az én érdemem.
Valószínűleg hamarosan innen is mennem kell.. de mégis.. van amihez ragaszkodom.
Mégis.. haha.. micsoda megfigyelő vagy.. nem mondod. Nos igen.. tányér az még nincs.. de a könyveket már kipakoltam. Micsoda fontossági sorrend.
Nevetni kezdek, ő pedig visszavigyorog rám.
- Neked… miért pont ez a környék? – kérdezek vissza énis.. mielőtt valami más is eszébe jut.
Megrántja a vállát. Nalátod.. ezt énis mondhatnám. Mégis.. vigyorog.. azaz mostmár..csak mosoly amit felfedezek az arcán.
Hihetetlen.. de csupán egymás arcának rándulásaiból értjük egymást. És bár a szememet nem látja.. aztis látom rajta.. hogy kicsit sem ideges. Hiszen az látszódna a teste hőmérsékletén. De.. teljesen nyugodt. Hmm.. érdekes.
Figyelem ahogy eszik.. jelenleg egészen tisztán látom.. így aztis..ahogy szépen szétmázolja a száján az utolsó falat tésztát.. és a csípős szószt.
Nem tudom eldönteni hogy ezt vajon direkt csinálta-e vagy csak ennyire szórakozott.. mindenestre vérlázító látvány.
Én már végeztem az evéssel.. az üres dobozokat pedig egy egyszerű mozdulattal lököm félre.. miközben felé hajolok.. hajam pedig ráfolyik a márvány pultra.. és a kezére..
Mmmm.. érzem a csípős fűszerek illatát a lehelletét.. olyan közel van.
Szemei kíváncsian merednek az enyémekbe.. illetve csak.. merednének..de elrejti előle a napszemüveg.
Sokáig azonban nem nézhetjük egymást, mert megzavarnak. Engem mindig.. megzavarnak. Megszoktam már.. hogy meg kell szakítsam bizonyos elfoglaltságaim.. a jókat.. rosszakat, kedvelteket, utáltakat, azért.. hogy rendet tegyek, vagy épp mentsem a bőröm. Csak.. nem szeretem ezt reklámozni.. azt meg hogy ennyire népszerű vagyok ilyen körökben.. hát azt még főleg nem.
Felpattanok, a szokásos óvatossággal simulok az ajtó lapjához, majd a falhoz. A szomszédban vannak, nála. Oh hogyaza..
Rögtön arra gondolok, engem keresnek, csak eltévesztették az ajtót. Mégis.. mintha meg sem lepődne. Lehet hogy nála előfordulnak a.. khm látogatások? Vagy csak ennyire.. sikerül megőriznie a hidegvérét. Ez mosoly.. komolyan szórakoztató lenne.. hogy épp most dúlják fel és verik szét a lakását? A hangokból ítélve ugyanis..ez van folyamatban.
Aztán dühtől kikerekedő szemekkel indulna meg, de megragadom a karját és inkább én megyek előre. Valószínű hogy ez az én saram.. hősködés vagy sem, az első golyó ilyen szempontból nekem jár. Bár.. ember legyen a talpán aki le tud szedni. Ők ezt.. nem tudják.
Az én lakásom tükörképe az övé, legalábbis felosztásban. Sajnos a berendezésről inkább nem ejtek szót, hiszen az most nagyrészt össze-vissza törve hever mindenfelé.
Valamikor szép lehetett.. most viszont..
Épp időban kapok észbe, ahogy felém nyúl egy kéz, én ösztönös mozdulattal lendítem át az illetőt a vállamon, hogy aztán előttem hevertében közelebbről is szemügyre vegyem. Nem sokat tudok kivenni belőle, szemem előtt színes foltok ugrálnak, csak a nagy vörösség jelzi hogy ott ember fekszik. Mozgást fedezek fel a szemem sarkából, és még időben ugrom el, és a kezében lévő fegyver agyával verem fejbe az illetőt. Szép kis kupac gyűlt lassan a khm. látogatókból.
Mégegy koppanás.. a zaj irányába fordulok, ahol aztán ő lép be, a leszakadt ajtókereten áthajolva.
- Nahát… izgalmas lesz az élet, amíg szomszédok leszünk úgy nézem. – néz rám. Szemrehányás nem hallok ki a hangjából, viccnek szánja akkor? Hmm.. - Gondolom illik megkérdezni a kávét itt szeretnéd-e fogyasztani…?... – teszi hozzá aztán, immár leplezetlenül vigyorogva, amennyire látom.
Végignézek rajta, mindketten megszenvedtünk a munkával, és még ezis. Hahhh..
- Nem gondoltam, hogy ilyen hamar vendéget fogadok… de… használhatod a fürdőszobámat. – jegyzem meg halvány kis mosollyal, amiből aztán vigyor lesz, mert nem bírom ki.
Látom hogy szemei felcsillannak a gondolatra, majd itthagyva vonul át a szomszédba, mint aki otthon van.
Mégegyszer körülnézek a szétdúlt lakásban, majd összeszedem a betolakodókat, összekötözöm majd egy kedves ötletnek hódolva legurítoma szemétledobón, hogy pont a kukába pottyanjanak a fém csúszdán lecsúszva.
Az irataikat persze elszedtem előbb, de nem hiszem hogy sokra mennék velük, mivel minden bizonnyal hamisak.
***
Mikor visszaérek kiteregetem a kártyákat a konyhát a nappalitól elválasztó bárpultra, és a szemüveget levéve, szemeimet dörzsölgetve próbálom magam rábírni hogy lássak is valamit. Micsoda átok ez a szar.
Kis idő elteltével aztán bebizonyosodik amitől tartottam, bizony az igazolványok hamisak, így aztán csak találgatni tudok kicsodák is jártak nála és mi célból. Mert a lakásfelforgatás kicsinyes bosszú, vagy kutatóexpedíciónak tűnik leginkább, de már megtanultam az évek folyamán hogy igazából sosem az van.. ami a legkézenfekvőbb.
Heh.. ez van.
***
Hallgatom a vízcsobogást, kényszeresen arrébb pakolva egy-egy nyitott dobozt, majd az egyik bőröndből a kanapé karfájára tornyozok néhány ruhát, hogy legyen mit felvennem ha énis fürdésre adnám a fejem.
Aztán nemsokára meg is jelenik, elégtelen kipakolásomnak hála az egészen apró kéztörlőt tekerve a dereka köré. Mellkasán és vállán ezüst vízcseppek gurulnak lefelé ahogy megmozdul.
Bizonyára most jutott eszébe hogy ruhát nem hozott, de nem jön zavarva. Kijebb sétál.. olyan közel haladva el mellettem hogy hajáról a vízpermet a kezemre hullik, ahogy éppen egy újabb csomagot bontok ki.
Csípőjével a pultnak témaszkodva figyeli ahogy a csomag mellett guggolok, kezemben egy bozótvágó késsel, és éppen a dobozt bontogatom.
- Nem tudom melyikben vannak a törölközők. – nézek rá, szemem újfent elrejti a napszemüveg, így nem láthatja hogy titkon azonban jól szórakozom rajta. Bár valószínűleg megsejtett vmit.. mert közelebb jön, de előbb elemeli a magamnak odakészített borospoharat a bárpultról.
- Talán azok még épségben maradtak nálam. – feleli a vállát megrántva és mellém ereszkedik, onnan figyelve ahogy félretolom a dobozt, aminek a tartalma erőst nem fürdőlepedőkbők, sokkal inkább késekből és díszes tőrökből áll.
Látszólag ez azonban sokkal jobban érdekli mint az hogy megszárítkozzon. Amúgyis lassan magától is megszárad. Nézelődését kihasználva veszem vissza tőle a borospoharat és belekortyolok.
Rámvillannak a szemei, majd ujjai az enyémre fonódnak. Nem állok ellent, engedem hogy a szájához emelje a poharat és csak akkor rántom meg, mikor belekortyolna, így a vörös nedű végigfolyik a nyakán. Ujjammal letörlök onnan egy cseppet és már éppen a számhoz emelném mikor nekemlöki a poharat.. ezáltal engem terítve be az alkohollal.
- Úgyis.. fürödni indultál.. khm .. – néz rám szinte vigyorogva, én pedig torokreszelve állok fel, a vörösborfoltot fixírozva a szőnyegen. Vagyis.. azt hogy ne kelljen őt néznem. Mert az indulat és a vágy egyszerre rohan meg hogy visszaadjam, mégis inkább csöndben maradok és halálos nyugalommal elsétálok fürdőiránt.
***
A szokásos önkínzással először jéghideg vizet engedek magamra, majd mikor már a libabőrömön is libabőrök vannak, állítom csak melegre.
Szempilláimon megülnek a hűs vízcseppek, kibontott hajam a hátamra és az arcomra tapad, mégis azon és a bepárásodott zuhanyajtón át is látom hogy ott áll a nyitott ajtóban.
Talán bosszantja hogy nem tettem semmit? Azt hiszi provokálhat? Biztosan profi már mások agyában, de az enyémben nem tud olyan könnyedén olvasni. Túljárni rajta meg méginkább nem.
Ugyan ebből a szögből én nem láthatom, valamiért tudom hogy tudja hogy megéreztem hogy itt van, ezért kinyitom az ajtót és hajamat hátravetve hátra sem fordulva megjegyzem:
- Azért jöttél hogy csatlakozz?
Csak viccnek szántam, azt gondolva elriaszhatom vele, de azt nem gondoltam volna hogy kihívásnak veszi, mert már csak akkor eszmélek fel, mikor hallom a mágneszár kattanását, és megfordulva vele találom szemközt magam.
- Ha már úgyis sikerült összekenned.. – mondja játszadozó mosollyal.
- Nem mondták még hogy vendégségben nem nyúljuk le a házigazda italát? – kérdezem szemöldökfelvonva. Kissé zavar ahogy az arcomba bámul, nem szoktam meg, lévén általában elrejti azt az emberek elől a szemüveg, de megállom pislogás nélkül.
- Azt hiszem az illemkódexben azis szerepel hogy nem hozunk mindenféle embert a szomszéd lakására. De nem neheztelek.. – teszi hozzá vigyorogva.
- Nahát-nahát.. – jegyzem meg frappánsan, egy lépést hátrálva, hogy a víz ne a fejemre follyon, ugyanis magasságomnak hála a vízpermet pont az előbb említett testájam molesztálja, ezáltal még annyit se látok amennyit eddig.
Ő persze közelebb jön, hogy a víz lemossa róla a vörösbort, és felszisszen ahogy a még enhény hideg víz a bőréhez ér.
Most bizonyára azon gondolkozik hogy vajh gyík volt-e az egyik hősöm vagy az ereimben vér helyett jeges víz folyik-e mert már nyúl is a kapcsolóért és feljebb tekeri.
Remek.. így a gőztől ha lehet mégkevésbé látok, mert a meleg a hőlátásomat is megzavarja.. és a sok-sok piros között nehezen tudom kivenni őt. Nem tudhatja pedig. Kizárt.
Keze a hajamat érinti.. majd a vállamat. Nem értem mit akar.. ráadásul nem látom..ami mégjobban bosszant. Többi érzékszervemre hagyatkozva érem el végülis.. magamat is meglepve.. hiszem mit akarok én tőle…?
De tényleg.. mit is?
Bizonyára feltűnt neki hogy csak azután hajolok közelebb miután kitapogattam merre van, mert ő hajol közelebb olyan közel hogy mostmár láthatom.
A vállánál fogva lököm a csempéhez és bár nem aprócska és törékeny ő sem, neki is szorítom hogy moccanni sem tud.
De nem is akar.
Akkor meg mégis mi a fenét?
A tudattól dühös leszek és fel is villanyoz egyszerre, magam sem tudom miért.
Mikor pedig lehajolok hozzá, nem tudom miért nem mondom el ami a nyelvemen van. Elküldhetném.. de nem teszem. Talán mert.. nem kell féltenem.. nem ijedős…?
Fogai az enyémnek koccannak ahogy szinte belé mar a vad csók.. érzem hogy lefelé húzza a hajam hogy belé markol.. miközben vadul harap, küzd hogy kiszabadulhasson, vagy azért hogy mégjobban belegababolyodjon a dologba, mint a pók hálójába. Heh.. bár tudnám.. mit akar…
De akkor mikor azt sem tudom én mit akarok.. ez mégegy jó kérdés.
Körmei végigszántanak a oldalamon, érzem ahogy kitisztul a látásom hogy lenézek rá és lassan elengedem.
Mint mikor felolvad a hó.. valószínűleg úgy tűnhet elő most a világos kékség a szemem elé borult hófehér ködből.. ami szinte vakfoltként borít el ilyenkor.
De végre látok és látom aztis ahogyan néz rám.. elégedetten vigyorogva.. mégis kérdőn.
Megrántom a vállam, mintha azt mondanám.. te kezdted.. és az időközben lecsúzott csuromvizes kéztörlőt elorozva a lába elől magára hagyom.
Végül mégis találok törülközőt az egyik bőrönben, és mikor megjelenik neki is dobok egyet, amit röptében kap el.
A hajamat törölgetve sétálok a szobában, míg ő leül a kanapé karfájára az odakészített ruhadarabok mellé.
Már éppen szólásra nyitnám a számat.. mikor valahonnan folytott hangú mobilcsörgésre emlékeztető hang szakít meg ezen cselekvésem véghezvitelében, amire egy másik zaklatott ketyere válaszol panaszosan sivítva.
- Kapás van. – jegyzi meg nagy frappánsan és fel is pattintja a telefont miután koszos nadrágja zsebéből elővarázsolta.
Öltöztemben kapom az információt, miszerint jobb lesz mielőtt autóba ülnünk, ha nem szeretnénk hogy égjen a parlament.
De! Szeretnénk!
Őis fintorog.. de hát.. ez a munka.. az munka.
Őt odarendelték politikusnyugtatási célból, engem bombaügyileg.. merthogy az egész bandát fel akarja robbantani valami elmebeteg.
Mondjuk kár hogy egyetértek vele, de miután mi is ott leszünk, jobbnak látom kihúzni az aljas szerkezet méregfogát.
- Ezt még folytatjuk. – mondom neki a slusszkulcsomat a kezébe nyomva, a helyére illesztve a napszemüvegemet.
A kulcsra néz, majd rám.
- Te vezetsz. Nekem dolgom van.
Vállat von. Vigyorogva.
Én pedig felkapok egy szerszámokkal teli táskát, és fekete pólómat menetközben áthúzva a nyakamon már szaladok is lefelé a lépcsőn.
Pedig épp most nem érnék rá, hiszen a költözéssel kellene foglalkoznom. Találtam egy megfelelő lakást, ami pár hónapig az otthonom lesz. Szomszédom is csak egy lesz elvileg.. ráadásul nincsen azon a nagyon feltűnő környéken.
Most viszont nem érek rá szervezkedni. A rendőrség hív, újabb bombával való fenyegetőzős eset. Hahh.. a héten ez már a harmadik.
Ráadásul megintcsak sikerült úgy ébrednem hogy alig látok. Na annyi baj legyen.. végülis már fejből tudom a dolgokat, menni fog ígyis. Párszor már előfordult.
***
A helyszín.. egy toronyház. Rendőrök mindenfelé... márcsak a nagy hangzavarból és a szirénák idegesítő vijjogása is megmutatja. Kék és vörös fény, amit a napszemüveg sötétített üvege alól is ki tudok venni.
Fejetlen rohangálás.. és üvöltözés. Hidegvér.. hah.. ezek szerint itt csak nekem van olyan.. illetve lesz.
Kiszállok a kocsiból, majd odasétálok a csoportosuláshoz. Nem kell túl nagy emberismerőnek lenni hogy ebből a tömegből kiszúrjam melyik a főnök. Valószínűleg ő volt az is, aki hívott.
Na meg aztán énis kitűnök a tömegből.. a sok egyenruhás között.. fekete hosszú kabátommal, és kiengedett hajammal, amit mostis kényére kedvére repít a szél.
- Mi a helyzet? - kérdezem, mikor sikerül végre magamra vonnom a figyelmüket. Vörösen villódzva látom őket, túlságosan idegesek.. ezt mutatja a megemelkedett hőmérsékletük.. és az izzadásuk.
A főnök hadonászva magyaráz. A fickó aki bent van fegyveres, és állítólag van egy bombája is, bár a gyújtószerkezetet senki sem látta. De lehetséges.
Van egy olyan érzésem hogy csak szájhős. Egy olyan bombához ami lerombol egy ekkora épületet, a gyújtószerkezetet jól látható helyre kell tennie, elég közel az elektromos berendezésekhez.
Viszont van egy másik kérdés.. be kell mennem, hogy lássam...de valószínűleg kedves pszichopata barátunknak is vannak kérelmei. Bizonyára akar valamit, vagy valakit aki elviszi neki azt a valamit.
- Ki fog bemenni? - kérdezem, mikor már eleget hallottam. Ezt persze a nemtomhány csillaggal kitüntetett nagyfőnök nem veszi jó néven, de csak elhúzza a száját. Ügyes.. mint tudod.. sietek. És mindketten azt akarjuk hogy ennek minnél előbb vége legyen.
- Őt akarja… - bök ujjával egy a körben álló másik férfira. Hmm.. nocsak.. - állapítom magamban ahogy lenézek rá.
Egész magas, hozzá karcsú, finoman izmolt testtel. Pont az a kategória, aki remekül el tudja hitetni bárkivel hogy ártalmatlan.. közben nem is annyira.
Szürke szemek pillantanak rám, a tekintetemet keresve, amit nem talál.. hála a napszemüvegnek.
- És… Ki ez? - kérdezem előbbi beszélgetőpartneremtől a szokásos kimért stílusban.
- Emori Kazushi… kriminálpszichológus. – feleli.
Hmm.. mosolyodom el, alig láthatóan. Szóval agyturkász. Hát nem igazán értem miért pont őt küldik, nem lelki katyvasz kell ide, csak egy golyó a fejébe az illetőnek. Lehetőleg minnél előbb hogy húzhassak innen.
Nem fordítja el a tekintetét, még akkorsem, miközben hagyja hogy ráadják a golyóálló mellényt, amit persze első dolguk odabent levetetni vele.
Mikrofon a haja alatt... énis kapok egy adóvevőt.. és miközben a lécspőket mászom, hallgatom a tracspartyt.
Hihetetlen hogy az ámokfutó nem érzi ki a szavaiból a megvető gúnyt, miközben neki adva igazat, a társadalom elégtelenségeiről beszél és hogy teljesen igaza van.. igen.. tökéletesen egyetért. Ezen azért mosolyogni támad kedvem.
Felérek az ominózus szintre. A fejem megint megfájdul.. remélem nem most jön az a rész hogy elsötétül minden, mert akkor nagy szarban vagyok.
Végül a kommandósokkal együtt lököm be az ajtót, épp akkor amikor...
Mi a szent szart csinál ez?
Ügyes mozdulat..amivel kitekeri a kezéből a fegyvert, a túszok hasravetik magukat. A fickó dühösen morog..vinnyog mint valami csapdába esett állat.. ahogy jól irányzott mozdulattal a földre kényszeríti.
Kezében a fegyver, elkapom ahogy elkapná. Tekintetünk találkozik..ahogy a kommandósok beönzönlenek a terembe, a bombát keresik.. amit valószínűleg nem fognak megtalálni.. mostmár.
Viszont.. ahogy elnézem.. ő teljesen nyugodt. Nahát.. nahát..
***
Piros és narancssárga színek villódznak a szemem előtt, fáradtan nyögök fel, amikor végre az autóba vethetem magam.
Bombát nem találtak... minő meglepő.
A jelentésem e-mail-ben kapják meg, tudják nagyon jól.. én nem vagyok hajlandó bemenni jelentést tenni.
Kéken száll fel az aszfaltról a pára.. az út mellett elhaladó autó húznak el.... végre kitisztul a szemeim elől a köd, és el tudok indulni.
Haza.. ahol még nem is jártam.
***
A folyosó üres.. a dobozokat már becipelték. Ugyan nincs sok holmim, de azokhoz ragaszkodom. Az ágy és a szekrények a helyén, hála a költöztetőknek. Elpakolni kéne.. de előbb körbesétálom új otthonomat.
Hatalmas tágas nappali, függönyök még nincsenek a földig érő ablakokon, a teraszajtó nyitva, onnan egészen belátni a környező városrészt.
A fürdőszoba tágas, sarokkáddal, és hatalmas zuhanyfülkével. Krémszínű csempe borítja... ugyan nem zsánerem ez a szín..de hát.. ez van.
A hálószobán csak egyetlen ablak van, az sem túl nagy, szinte az egész szobát beborítja a hatalmas ágyam, és a falon a szekrények, amire majd a könyveim és a fegyvereim kerülnek.
A polcok is fel vannak szerelve már, a fali karok, amikre majd a kardok kerülnek, és ahogy látom a festés is szépre sikerült.
Sötétkék és fekete a háló.. a bútorok feketéjéhez remekül illik a fal sötétlő tengert idéző kékje. A konyha kicsi, de jól elosztott térrel rendelkezik.
Azt hiszem meg fog felelni. Addig amíg meg nem találnak.. újra..
***
Gyorsan rendelek magamnak vacsorát, és míg a futárt várom kipakolom a dobozokat. A ruháimat a szekrénybe akasztom, kardok a falra, könyvek, laptop, és telefonok, elekromos vacakok, lassan már a konyhai eszközöknél tartok. Csenget a futár, én pedig átveszem a dobozokat.
Paradicsomos tészta, csíkokra vágott extra fűszeres hússal, és pirított zöldségekkel, amint látom a desszert a cég ajándéka volt, mert azt nem rendeltem.
Éppen csuknám be az ajtót, mikor meglátom a lépcsőn felfelé lépkedni... őt.. Nahát.. ez a pszchiáter a bevetésről.. micsoda véletlen.
Elengedi a futárt maga mellett, közben a korlátnak támaszkodik. Amint látom éppen futott.. vagy valami. Fekete tincsei izzadtan tapadnak az homlokába. Tekintetemmel követem a futárt hogy elindul lefelé.. ő se a lépcsőn. Hmm..ezek szerint csak én kényelmesedtem el.. kissé..egy ilyen nap után.
- Nocsak.. micsoda meglepetés.. újra látni...pont itt.. - jegyzem meg halkan, de persze ahhoz nem elég halkan hogy ne hallja meg.
- Ezt énis mondhatnám. - feleli mosolyogva. Kezeit keresztbe fonva a mellén.
- Azt hittem ezen a környéken senki sem merészkedik ki az utcára ilyenkor. - jegyzem meg, felegesnek látva megkérdezni hogy futni volt, hiszen nyilvánvaló.
- Valaki azért mégis. - feleli, egy berögzött, ösztönös mozdulattal kisimítva a haját az arcából.
Nahát..észre sem veszem magam hogy beszélgetést kezdeményezek... pedig nem szokásom. Csak talán.. mert ő annyira.. nem mindennapi.. hogy felkeltette az érdeklődésem.
- Meglepődtem.. az egyetemen küzdősportot is tanítottak ezek szerint. - szólalok meg újból, a délutánra utalva.. amikor ő fegyverezte le azt az ámokfutót.
Közelebb jön, felnéz rám.. felemeli a kezét, majd mikor az arcomhoz közelít vele, elkapom.
- Nahát.. pedig azt hittem... te legalább nem azt gondolod.. mint a többi száz.
- Azt hogy jobb dolgod sincs mint másokat kielemezni? - felelem futó mosollyal az ajkaimat.
- Hát azt hiszem.. sokkal jobb dolgok vannak.. amiket.. hm.. inkább űzök mint ezt. De nem is tudom miért érdekel ennyire.
Megmozdítja a karját, elengedem. Tudom mi zavarja.. hogy nem tud a szemembe nézni. Csak éppen nem szeretem megmutatni a szemeimet mindenféle ismeretlennek.
Ennek ellenére mintha nem is én lennék, második próbálkozásra már ellenkezés nélkül hagyom hogy levegye a szemüveget az arcomról.
Arca minden egyes rándulását tisztán látom, mintha egy éles kamera képe lenne.. ami csak őt veszi. Nahát.. csodás.
Mégsem.. nem látok rajta sem megrökönyödést.. sem félelmet.. csupán.. valami.. kíváncsiságot?
És ekkor varázsütésre.. egyszerre megszólal a telefonom, .. majd tompa hangon valahonnan egy másik.
Egymásra nézünk. Figyelem ahogy kotorászik a zsebében.. bosszúsan, miközben nekem kezemben már az izgága készülék. A hívószám ismerős.
Csak nem?
- Asszem mennem kell. Majd folytatjuk az izgalmas beszélgetést. - zárom le a dolgot, mikor megszólal halvány mosollyal.
- Asszem nekem is.
Hát ilyen nincs. Mindenesetre jókedvre derít a dolog.
Megfogom a karját.. jelezve hogy átöltözésre most nincs idő. Mert látom hogy befelé venné az irányt. Vállat von és követ.
Megállok a kocsim előtt.. kinyújtom felé a kezem.
- Visszakaphatnám?
Mikor végre visszakerül hozzám a napszemüvegem, kedves, kissé gúnyos mosollyal nyitom ki neki az ajtót.. hiszen ezer százalék hogy nem a kocsikulccsal indult futni.
Visszavigyorogva száll be, én pedig padlógázzal indítok.
- Francba.. és még enni sem tudtam.
- Ha gondolod segítek elpusztítani ha visszaértünk. - vigyorog rám. - Énis szeretem azt az éttermet. Jól főznek.
- Hmm.. érdekes ajánlat. - pillantok rá, miközben behajtok a felnyitott sorompón.
***
Katonai épület.. az egyik titkos kutatórészlegbe hatolt be valaki, bekapcsolt a védelmi rendszer... és most visszaszámol. Remek.. pont éjjel fél 11-kor?
Ráadásul a behatolók többen vannak, és öngyilkossággal fenyegetőznek.. viszont a rendszer ha nem érzékel életjelet, azonnal elindítja a programot.. ami nemcsak őket takarítja ki onnan.. hanem a szigorúan őrzött mindenfélét..ami miatt ez az egész katyvasz van.
- Remek.. kár hogy szívesebben segítenék rá mint lebeszélném őket. - morogja az orra alatt. Rápillantok, miközben a fegyvert erősítem a combomra.
Elindulunk a folyosón. Csak mi ketten.. a kormány.. a kedves.. nem kockáztatná az embereit. Csak a külsősöket.
Nembaj.. úgysem szeretem a tömeget.
Lézerek az utunkban, csapdák, de pár gombnyomással sikerül hatástalanítani a berendezést.
Az egyik őrült rohanva közeledik felénk.. már fognám rá a fegyvert, de leint. Viszont őis meglepődik mikor a férfi nekiesik.. és nyöszörögve kéri hogy segítsen.. mert nem akar meghalni.
Rámnéz.. szemei neki is csodálkozást tükröznek, de mégis.. hidegvére az most sem tűnik el. Míg ő leköti a férfit.. én ellenőrzöm hogy nincs-e nála fegyver. Természetesen egy egész arzenált sikerül elszedni tőle.. amin jól be is dühödik, de ő egy mozdulattal leüti... olyan ponton..amitől ájultan esik össze. Rádión közlöm a katonákkal hogy egy elintézve.
Beljebb haladva csak a vészvilágítás ég.. azis villózdva..
Az órámra nézek. Még 7 perc a robbanásig.
- Jó lesz sietni. - jegyzi meg viszont előttem...amivel egyet kell értsek.
***
Rohanunk a folyosón.
Sikerül még az utolsó percben érkezni, én pedig gondolkodás nélkül rávetem magam a számítógépre..amiben ott lapul az egész bázist levegőbe repítő gyújtó szerkezet.
Szinte magamon is meglepődök hogy csak így fedezetlenül hagytam a hátamat, de ha most az emberekkel foglalkozom itt halunk meg mindannyian.
Végül sóhajtva figyelem ahogy a monitoron lefut az ellenerzős.. majd megáll a visszaszámlálás.
Éljen.
Megfordulok.. hátha elkél a segítség.. de csak egy kupac nyöszörgő valamit látok, ő pedig épp most épít csinos kis tornyot épít a tőlük elorzott fegyverekből.
Elmosolyodom, mellé lépek.. figyelem ahogy a többi ember beöznlik a terembe..mostmár mikor biztonságos.. persze..
Elhúzom a számat.
***
Nemsokkal később a kocsi felé sétálunk.
A nap éppen felkel.
- Ennyit az alvásról.. - jegyzi meg bosszúsan.
- Hát.. de remélem azért.. az étvágyad nem ment el. - nézek rá.
