|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| linka | 2015. 12. 24. 16:06:07 | #33784 |
 Karakter: Dominic Babcock
Megjegyzés: Mucikámnak
Boldog mosollyal simul a karjaim közé, és ezzel az aprócska mozdulattal is finom szappan és sütemény illatot kavar fel körülöttünk a levegőben. Szinte biztosra veszem, mi lehetett ezúttal is a vacsorája. Vannak dolgok, amik még az idő múlásával sem változnak semmit, de pontosan ettől olyan varázslatosak. Karcsú testén egy kék póló és egy világos nadrág van, édes ragyogással gyűri össze a ruhámat, de eszemben sincs rászólni. Ugyan, levegőre sincs szükségem, mert nincs szívem ahhoz, hogy még, ha átmenetileg is, de elszontyolodjon. Így hát inkább várok, míg magától dönt úgy, hogy megkegyelmez és hagy a későbbiekre is a szeretetrohamából.
- Hiányoztál – néz rám fel.
- Te is nekem – mosolygom tenyeremet kipirult arcára simítva.
- Te jó ég! - borzad el látványosan. - Teljesen át vagy fagyva – ragadja meg a csuklómat, aztán szó nélkül vonszol maga után, holott nekem sem az volt a szándékom, hogy holnap reggelig ott az ajtó előtt lecövekeljek, aztán el nem mozduljak a helyemről még véletlenül sem. - Gyere, itt megmelegszel – kínál hellyel a kandalló előtt.
Régebben kutyájuk volt, amit most felváltott egy másik kis kedvenc. Nevetséges, de részemről én mindig is jobban rajongtam a macskákért, mint a kutyákért, bár a csaholó négylábúakkal sincs különösebben bajom. Mind a kettőnek megvan a maga bája, ez tagadhatatlan. Gilbert lusta ringással hömpölyög oda hozzám, aztán mellőzve minden hízelgést az ölembe telepedve kezd éktelen dorombolásba. Kétségtelenül minden macska egyedi, mindnek más és más a természete, de Gilbert még az egyediek között is különc. Füleit vakargatva figyelem apró mancsait, de a karmait nem ereszti ki.
- Hozok forrócsokit. Meg sütit – pattan fel mellőlem Sammy, nem mintha különösebben kértem volna tőle egyiket is. Édesre nem igazán vágyom most, éppen elég, ha mellettem van.
Fejemet csóválva nézek hűlt helyére, aztán vissza az engem méltatlanul bámuló macskára. Van köztük hasonlóság, Gilbert is olyan, mint a gazdája. Szeleburdi, de azért egy kis kényeztetést bármikor elvisel, és arra a pár percre kész egészen kezesbárány lenni. Na nem mintha egyébként különösen kis vadóc lenne. A konyha irányából halk neszek szűrődnek át a nappaliba, no meg a sütemények édes illata és némi egészen egyedi fűszerkeverék aromája. Kellemes, ahogyan a mellettem lobogó lángok is azok és a tűzben égő fa füstös illata. Hálásan fogadom el Gregtöl a felém nyújtott sört, hideg, hiszen minden bizonnyal hűtőből lett kivéve, de az íze mennyei. Az útról kérdez, aztán az otthoniakról és kis idő után azon kapom magam, hogy kedélyesen eltársalgunk minden apró semmiségről. Tisztelem mindkettőjüket, és nem csak amiatt, mert ilyen tökéletes fiút sikerült felnevelniük, hanem a rugalmasságukért is és a szeretetükért, amit ok nélkül kapok tőlük. Ez a lehető legjobb, amit tőlük kaphatok, hiszen ennél tökéletesebb nem is lehetne semmi. Azaz volna még valami, de az sem várat már magára sokáig, és csak bízni tudok benne, hogy tökéletesen alakul majd minden. Halkan felnevetek, mikor az elmúlt napokat veszi sorra, és mesélni kezd mindenféle apróságról. Tisztán látható, mennyire szereti és, hogy mennyire büszke a fiára. És ez örömmel tölt el engem is.
Rövid időn belül Sammy is felbukkan, édes illatú tállal libben hozzánk be, megkínál és helyet foglal mellettem.
Anyja jelenlétére újabb mosoly szökik az ajkaimra, kedvesen üdvözöl, mint mindig, amit viszonozok is.
- Ugye volt mit enned, amíg ideértél?
Vigyorogva ülök feljebb, észre sem vettem, hogy ennyire elengedtem magam, na nem mintha olyan nagy bűnt követnék vele el. Egyszerűen hosszú volt a nap, fárasztó volt az utazás és a várakozás is teljesen kimerített nem csak testileg, de lelkileg is. Sokan igyekeztek hozzám hasonlóan látogatóba, így a kabinok is tömve voltak. Az út egy részét így is állva töltöttem, mert voltak tőlem idősebbek is,akiknek nem jutott hely. Egyszerűen elképesztő micsoda zsongás volt minden egyes állomáson.
- Volt, de nem igazán voltam éhes, így többnyire megmaradt.
- Mennyi? - érdeklődik gyanakodva.
- Úgy az egész, nagyjából – mosolyodom el, aztán hozzáteszem. - De igazán nem vagyok éhes.
- Biztos?
- Egészen, inkább fáradt vagyok. Kimerítő út volt ideérni.
Ami azt illeti, ennyire megértő tekintetekkel is ritkán fut össze az ember, és én emiatt is hálás vagyok nekik. Nem faggatnak és nem nyomasztanak kérdéseik hadával, egyszerűen elfogadják és tiszteletben tartják, hogy jelenleg a szemeim nyitva tartásáért is külön működtetni kell az agyamat, és fejben tartani, hogy nem bóbiskolhatok ám el akárhol. Na nem mintha zavarnék a jelenlétemmel idelent bárkit is. Ásítva dörzsölöm ki szemeimből a fáradt könnycseppeket, nem egészen sikerült rájönnöm, ennek mi értelme van, de már egészen hozzászoktam, hogy ilyenkor hosszasan elmagyarázzam, nem sírok, bajom sincs, mindössze ásítottam. Na persze, mert ez aztán hihető magyarázat, pedig tényleg mindössze ennyi történt. Szemeimet lehunyva hallgatom a többiek beszélgetéseit, barátságos, és mennyire, de mennyire családias idebent a légkör.
Karcsú ujjak furakszanak tenyerembe, aztán egy apró és gyönge kézfej, és végül egy mosolygós, örökké vidám gödröcskés arc, amit naphosszat elnézegetnék. Értetlenül, homlokomat ráncolva ülök feljebb, most sem vettem észre, mikor, hogyan és miért süppedtem teljesen el, de a nappali félhomályát, és kettőnket tekintve úgy néz ki, most az egyszer igazán elbóbiskolhattam. A ház egészen lecsendesedett, mindössze a folyosó túlvégén zárt ajtó mögül lehet kihallani némi zörejt, és a réseken át halvány, kékes fényt. Valószínűleg a tévé lehet az, így olyan későre csak nem járhat.
- Miért takart be, és ki volt az? - ásítok újabbat, de a plédet azért csak magamon hagyom.
- Gyere, jobb lenne, ha inkább ágyban aludnál, ez így kényelmetlen.
Az egész fiú egy nagy hatalmas energiabomba, és én elképzelni sem bírom, hogy hogyan nem fáradt el a nap folyamán ő is. Szelíden figyelem kutakodó pillantásait, ha nem ismerném tökéletesen, azt mondanám, talán várakozik valamire. Szemöldökömet megemelve billentem oldalra a fejem, aztán a csípője után nyúlok és a derekát karolva közelebb vonom őt magamhoz. Halvány szikra villan lehunyt szempillái árnyékában, és az a szende kis mosoly csak még káprázatosabb alakot ölt, mint eddig valaha bármikor. Látom vonásaira kiülni az izgatott várakozást, fészkelődve térdel fel a kanapéra és puhán hozzám simulva a nyakamba karol.
- Vársz valamire? - vigyorgom kényelmesen hátradőlve vele.
- Én ugyan nem – szusszan fel, s lopva a szülei szobájának az ajtaja felé pillantgat.
- Milyen szomorú, pedig bíztam benne, hogy adsz némi támpontot, mivel is engesztelhetnélek ki, amiért ilyen otrombán elszundítottam a társaságodban – sóhajtom tenyereim közé fogva az arcát.
Érintésem nyomán a bőre felforrósodik, megunhatatlanul édes az ártatlanságával, pedig már nagyon régen volt, amikor igazán újdonságot nyújtott számára az érintésem a bőrén.
- Feltalálod magad? - kuncogja arca elé emelve a tenyereit, amivel így egészen érdekes látványt nyújthatunk, pedig csak a vöröslő arcát igyekszik minél látványosabban elfedni.
- Kénytelen leszek, ha te már ilyen aljasul kétségek közt hagytál – simítom mindkét tenyerem a fenekére, amitől édesen megnyikkan, és még szorosabban az ajkaira tapasztja a tenyereit.
Zöld szemei megvillannak, és az ajkai szomjasan nyílnak szét, mint két kéjes kis szirmocska. Tarkójára fogva húzom magamhoz közelebb, hosszasan csókolom, s táncot jár a nyelvünk. Élvezettel, lágyan felnyög, míg én szőke tincseibe túrok.
|
| LastBreath | 2015. 12. 24. 15:50:55 | #33783 |
 Karakter: Samuel Jernigen
Megjegyzés: Életemnek
Boldog Karácsont Vakondka! :D
Havazik! Tényleg, igazán havazik! Úgy tapasztom orromat az ablakhoz, mint egy kisgyerek, aki most lát először havat. Hatalmas pelyhekben hull a hó és úgy lepi el a földet, mint mikor egy jó anya takarja be a gyermekét. Egyszerűen nem bírok magammal! A karácsonyi készülődés hangulata már így is zsongító, és most még a hó is esik! Legszívesebben ugrálnék örömömben.
Vajon náluk is havazik? Mit szólhat hozzá? Biztos fancsali képpel morog, hogy majd ezt is neki kell ellapátolnia a járdáról. Felkuncogok és berohanok a szobámba, hogy magamhoz vegyem a fényképezőgépem.
- Mire készülsz? - kérdezi anya, mikor a konyhán keresztülvágva a hátsó ajtó felé sietek.
- Lefényképezem a hóesést és elküldöm Domnak, hátha náluk nem esik! - vágom rá lelkesen.
- Mintha Dominic még soha nem látott volna havat. - söpri ki lisztes kezével arcába hulló tincseit. - Egyébként meg eszedbe ne jusson ilyen időbe kimenni. Főleg nem kabát nélkül. - kinéz az ablakon. - Ilyen sötétben amúgy sem lehet jó képeket csinálni.
- Mit sütsz? - fordulok felé és szórakozottan lövök róla egy képet.
- Mézeskalácsot. - érkezik a felelet.
- A pite?
- Ott van. De egy ujjal se merj hozzáérni. - néz rám szigorúan.
- De miért? - ráncolom össze a szemöldököm. - Csak egy kicsit megkóstolom!
- És szerinted, akkor ki fog nekiállni újabb három pitének, miután te befaltad az összeset? - teszi csípőre kezeit méltatlankodva.
Ellopok egy mézeskalács emberkét a tepsiről. Még meleg és ropogós. Édes, fűszeres, és hamar elfogy. Egy újabb emberkéért nyúlok, de szeretett édesanyám rácsap a kezemre és puszta tekintetével utasít rendre.
- Samuel Jernigen. Három nap. Még három nap. Nem hiszem el, hogy nem vagy képes annyit kibírni!
- De ennek a rengeteg sütinek el kell fogynia, mielőtt elindulunk! - rökönyödök meg értetlenségén. - És én szívesen beáldozom magam a mártírok édes oltárán.
- Egyszer még cukorbeteg leszel. - sétál el anya mögött apa és ő is lop magának egy mézeskalácsot. - A járda hó mentes. Ellapátoltam, amit el lehet és felsóztam, hogy ne kelljen óránként kimenni.
Visszaviszem a gépet a szobámba és alapos műgonddal helyezem vissza a dobozába. Nem szeretném, ha valami baja esne. Egyrészt azért, mert méregdrága gép volt, méregdrága kiegészítőkkel, másrészt pedig azért, mert akkor nem lesz mivel megörökítenem az elkövetkezendő napokat.
Egy bugyuta karácsonyi dalt dúdolva sétálok vissza a konyha fele, mikor a bejárati ajtó felől neszezést hallok. Mosómedve? Kutya? Megtorpanva fülelek, és várok, hogy elhal-e a hang. Ha nem, kész vagyok kimenni és megnézni én magam.
A kilincs olyan lassan enged a túloldali nyomásnak, mintha bele lenne betonozva a tokjába. Aztán az ajtó ólom nehézséggel nyílik ki. A süvöltő szél hangja és a hideg levegő azonnal betódul rajta. Először nem is hiszek a szemeimnek. Pedig nekem jó szemeim vannak. Végigrohanok a rövid folyosón és a nyakába vetem magam.
- Hékás, hát így lepjen meg téged az ember? - simít hajamba kesztyűs kezével.
- Miért nem szóltál, hogy jössz? - kérdezem arcát fürkészve.
Mellkasomban eszeveszettül dobog a szívem. Talán örömtáncot jár. Szavakba sem tudom önteni, hogy mennyire meglepett, és hogy mennyire örülök annak, hogy itt van. Pedig nem is erről volt szó. Pedig már beletörődtem, hogy majd az ünnepek után találkozhatunk.
- Gondolod azzal sikerült volna mögéd osonni? - kérdezi megszabadulva sáljától.
- Úgy örülök, hogy itt vagy! - fúrom hideg, nedves kabátjába arcomat. Mindent körbeleng az a jól ismert, finom illat, ami rá jellemző.
- Uhh, hát ha ezt nem mondod... - felnevet. Imádom a nevetését. - De ne szorongass így, hadd csomagoljam ki magam a kabátból, mert belesülök. Az ajtót sem ártana bezárni, egyébként is, te hogy a fészkes fenébe nem fagytál még meg? Itt állsz egy szál pólóban a nyitott ajtónál. Menj be mielőtt még megfázol.
Elengedem és hátrébb lépek, úgy szemlélve meg, hogy valóban, igazán, teljes valójában itt van-e, és nem csak álmodok.
- Jó, szólok a többieknek, hogy itt vagy.
- Igazán nem szükséges. - vigyorodik el, miközben bakancsától is megszabadul.
- Várj, ők tudtak róla? - kérdezem összeráncolt szemöldökkel.
- Máskülönben honnan tudhattam volna, hogy itthon talállak-e egyáltalán, hmm? - kérdez vissza, ahogy hozzám lép és magához ölel.
- Hiányoztál. - nézek boldogan sötét íriszeibe, melyekben felfedezni vélem saját tükörképemet.
- Te is nekem. - mosolyodik el lágyan és végig simít arcomon. Jéghideg a keze.
- Te jó ég! - borzadok el. - Teljesen át vagy fagyva! - elkapom csuklóját és magam után vonszolom a nappaliba. - Gyere, itt megmelegszel. - ültetem le a kandalló előtt álló kanapéra.
Gilbert lustán felnéz a párkányról, és amint meglátja ki is a vendégünk, kényelmesen nyújtózkodik egyet, majd leszökken és áttelepszik Dom ölébe, aki ösztönös mozdulatokkal kezdi el simogatni.
- Hozok forró csokit. Meg sütit. - pattanok fel.
A konyhába érve töltök anya híres forró csokijából egy hópelyhekkel díszített bögrébe, és már meg is ragadnék egy másikat, mikor apa rám szól.
- Megkínálom Dominicot egy sörrel. - vesz ki két dobozzal a hűtőből.
- Sörrel? - kérdezek vissza rosszallóan. - Mert az a hideg lötty segít neki felmelegedni. A forró csoki sokkal jobb.
- Sam, nem akarlak elszomorítani, de rajtad kívül senki nem ennyire édesszájú a családban. - teszi vállamra a kezét anya, aki végzett a mézeskalácsok díszítésével.
- Ebből kapunk párat? - bökök az édes, díszes figurákra.
- De csak egy párat. - sóhajt megadóan, de mosolyogva.
Felkapok egy sütis tányért és megpakolom mézeskaláccsal.
- Imádlak anya. - nyomok egy puszit az arcára és irányomat újra a nappali felé veszem.
A kép, ami elém tárul annyira idillikus, hogy képes lennék meghatódni rajta. Nem kellett volna eltennem a fényképezőmet. Apa a fotelben ül, Dom még mindig a kanapén, ölében a macskával, és mindketten egy-egy sörös dobozt tartanak a kezükben. Beszélgetnek, mosolyognak, nevetnek. Mögöttük a karácsonyfa égői arany fénnyel szikráznak. A mézeskalács illata teljesen megtölti az orromat. A kandalló tüzének melege pedig a szívemet.
A sütis tányérral a kezemben telepedek le Dominic mellé, és megkínálom. Közben anya is belép és köszönti a vendégünket, aki viszonozza a köszönést.
- Ugye volt mit enned, amíg ideértél? - kérdezi aggodalmasan anya és leül a fotel karfájára, amiben apa ül.
|
| linka | 2015. 12. 24. 15:44:44 | #33782 |
Karakter: Dominic Babcock
Megjegyzés: Kezdés
Dominic
Boldog Karácsonyt Mucikám! :D
Hűvös szél kuszálja a fák ágait, majd egy harsány süvöltéssel felkavarja a porhót és az arcomba fújj azt, hogy még véletlenül se lássam, merre megyek. Az éj szokatlanul ragyog most körülöttem. Fölém borul a sötétség és az a megannyi csillag lusta szikrákkal dereng át a felhő lepte égbolton. A közeli bokrokban megzörren egy vékony ág, vödörnyi hóréteget hullajtva le a földre, de, ha meg is ijedtem, az érzés hamar szertefoszlik és a helyét várakozó öröm váltja fel. Még úgy két saroknyira lehetek a házától. Az már igazán nem nagy táv, amit akár még futva is megtehetnék, ha nem tartanék attól, hogy a jégen megcsúszva orra esek. Mindenképpen épségben szeretnék becsörtetni hozzá. A szüleinek már szóltam egy hete, hogy számítsanak a felbukkanásomra, de neki nem adták tovább a hírt. Nem akartam elrontani a meglepetést, ahogyan senki más sem. Fázósan dideregve kaparom ki zsebeimből a telefonomat, de a kesztyű még így is ellehetetleníti a hívást, de az már olyan mindegy, hogy kesztyűben vagy anélkül fagynak-e el teljesen az ujjaim.
- Óh, hogy a fene vigyen el – szusszanok fel leguggolva a hóban, és az örökzöld takarásából egy kutya somfordál elő, nyakában nyakörvvel és egy élénk pórázzal, amit maga után húz.
Értetlenül figyelem, de az üzenetet sikerül elküldenem, így odahaza már nincs okuk aggodalomra a szüleimnek. Megérkeztem egyben, azt már szükségtelen részleteznem, hogy pontosan hova is értem és milyen körülmények között. A vonat késésre természetesen lehetett számítani, ahogyan a hosszas várakozásokra is az átszállópontoknál. Mindig megvan az ok a késésre, csak így télen az ember azért nehezebben viseli még annak ellenére is, hogy a kabinok fűtve vannak. Megvan azért a maga hangulata az utazásnak is, a városok pedig gyönyörűek voltak kivilágítva. Imádom a karácsonyi fényeket, elragadóak és csodálatosak.
Moccanatlanul figyelem a hóban kaparászó ebet, és akaratlanul is emlékek tódulnak elém, amik így, ennyi év után még mindig megmosolyogtatnak. Tragikus hír volt, de legyek akármennyire rossz ember, mégsem bánom a kutyája halálát, még akkor sem, ha illene némi megbánást mutatnom az eset irányába. De egek, olyan rég volt már. Az állatok meggondolatlanok és az emberek nem tehetik meg azt, hogy tömegkarambolt okoznak csak azért, hogy egyetlen kis kedvencet megóvjanak a karamboltól. Nem sokkal a kutya felbukkanása után a gazdája is előkerül, egy fiatal lány, gesztenyehajjal és sötét, fekete szemekkel. Kocogva siet el mellettem, mosolyogva int, de nem viszonozom. Tökéletesen tisztában vagyok vele, ki ő, és tudom azt is, hogy a lány gesztusa nem nekem szól, hanem sokkal inkább a farkát csóváló ebnek, aki egy bundás állat minden lehetséges örömével élvezi az alig négy centis szűz havat.
Bájosak ketten és én bele sem merek gondolni, mi lett volna akkor, ha a fekete telefon helyett a fehéret választom és most azt ejtetem volna le a hóba. Így legalább hamar megtaláltam, még annak ellenére is, hogy a kora esti szürkület már beköszöntött, pedig alig múlt el négy óra.
A maradék távot már kutyafuttában teszem meg, nem érdekel, ha közben megzúzom a bordámat, mert nem bírok idejében megállni a kereszteződésben, de ez már személyes üggyé vált. Megfagyok és jelenleg még azt sem tudom eldönteni, hogy fáj-e az arcom a hideg, csípős szél miatt vagy csak beképzelem magamnak. Vacogva emelem arcomat az ég felé, már nem hullik a hó, de a levegő fagyosan kristályos és a pamacs felhők semmissé válva oldódnak fel a csillagok fényeiben.
Mély levegőt véve emelem a kezem, hogy bedörömböljek, aztán meggondolom magam mégis. Meglepetésnek szántam a jelenlétemet, de azzal, ha bekopognék, csak mindent elrontanék. Még azt a hosszas szervezést is, amivel megterveztem a napomat.
Hosszasan tűnődve birizgálom meg az ajtódíszt, a fenyő tűlevelei tüskésen simák,megkarcolják tenyeremet, de nem serkentenek vért. Mókás piszkálni, de lassan ideje, hogy benyissak oda, feltéve, ha nem akarok előtte még beújítani egy tüdőgyulladással. Az lenne aztán az igazán nagy ajándék.
Hé, Boldog karácsonyt, hoztam nektek ajándékba egy kis enyhe, negyvenfokos lázzal járó meghűlést.
Igen, ezzel biztos sikert aratnék tutira. Több, mint valószínű.
Halkan nyitom az ajtót, és az előszobában kellemes meleg fogad, egy jóleső sóhajjal lépek beljebb, s hunyom le a szemeimet, aztán....bumm.
Megtántorodva simítok fel a meztelen karokon, libabőrös a bőre és puhán kuncogva megborzong, de nem engedne el még véletlenül sem. Nehogy szabad mozgástered adjon nekem.
- Hékás, hát így lepjen meg téged az ember? - dünnyögöm szőke tincseire simítva kesztyűs kezemet.
- Miért nem szóltál, hogy jössz?
Elgondolkodom a válaszon. Logikusabb lépés lett volna, de abban meg mi lenne a móka? Ugyan nem sikerült véghezvinnem a teljes tervet, de már ez is több annál, mint amit vártam. A mosolya pedig minden titkolózást megért, jó őt így látni.
- Gondolod azzal sikerült volna mögéd osonni? - kérdem nyakamból kitekerve a sálamat, amin fagyos hókristályok indulnak olvadásnak.
Ha tovább ölel, összevizezi magát még ő is.
- Úgy örülök, hogy itt vagy,
- Uhh, hát ha ezt nem mondod... - nevetek fel hátrahajtva a fejemet. - De ne szorongass így, hadd csomagoljam ki magam a kabátból, mert belesülök. Az ajtót sem ártana bezárni, egyébként is, te hogy a fészkes fenébe nem fagytál még meg? Itt állsz egy szál pólóban a nyitott ajtónál. Menj be mielőtt még megfázol.
- Jó, szólok a többieknek, hogy itt vagy.
- Igazán nem szükséges – vigyorgok rá, míg a kabátomat gombolom ki, aztán leveszem a bakancsaimat is.
- Várj, ők tudtak róla? - kerekednek ki édesen a szemei.
- Máskülönben honnan tudhattam volna, hogy itthon talállak-e egyáltalán, hmm? - ölelem magamhoz.
|
| timcsiikee | 2011. 12. 02. 22:14:09 | #17978 |
 Karakter: Mitsuryousa Yochi
Megjegyzés: ~ Happy B. L-sama
Yochi:
Épp lelkesen unatkozom ebben a retkes kis szobában, amikor valaki bekopog. Akár mint mondok úgyis bejön, akárki az… Napközben is ez volt.
Egy nagy darab idióta fejű gorilla lép be, és olyan durván erős akcentussal beszél, hogy karcolja a fülem.
- Öeltözz fel vualami szöépbe – fúh, értelem netovábbja. Kb olyan értelmes is lehet, ahogyan kinéz. Izomagy…
- És mi neked a szöép? – gúnyolódok vele, mire morgolódni kezd és csúnyán néz. Csak finoman szívózok vele amíg még épp nem bassza fel az agyát, mert utána Ő is simán lecsapna és azt nem élném túl. De amíg csak picinyke agyát alig birizgálja a beszólásom vagy fricskám, addig csak élvezem a bosszantását… akármelyiknek. - Jólvan, na csak húzzál ki.
- Siess – na ez egész tiszta volt. Kimegy én meg felkelek az ágyból, és kinyitom azt a bazi nagy szekrényt, ami a szemközti falnak lapul. Fuh… anyám. Mennyi cucc van itt? És tök jók… tuti hogy nem ez az első alkalom hogy ilyen… házi kedvencet tart, mint amilyennek engem tekint. Bele sem merek gondolni, hogy az a mocskos kóbor farka vajon hány segget járt már meg. Fuj…
Felkapok egy sötétkék szaténinget egy fekete nadrággal, hogy ne legyek túl csicsás, de elég jól nézzek ki. Egy szintnél sosem adom lejjebb.
~*~
A kocsiban várom, körülbelül negyed órája, velem szemben mufurc testőrök. Csudijó társaság, juhú.
Végre megérkezik a főgorilla, bevetődik mellém de mintha ott sem lennék mondja a sofőrnek hova menjünk, és már robogunk is. Előttünk és mögöttünk is egy-egy sötét autó, tele ruszki droidokkal. Úgy megy mint egy politikus.
- Te hadsereggel jársz vacsorázni? – észre sem vesz, kuruttyolni kezd ruszkiul a többi majommal. Ha le sem szar én minek jövök vele? Ettem volna inkább egyedül.
Sokáig hallgatom durva nyelvezetüket, majd elégedetten dől hátra, és végre felém fordul.
- Vacsorázzunk egyet. – duruzsolja de sértődötten fordulnék el, viszont visszarántja durván a fejem, és erőszakkal mosolyt csalok arcomra.
~*~
Fuh… micsoda burzsuj étterem. Nem is emlékszem mikor jártam ilyen helyen utoljára. Azt hiszem egyetlen egyszer, még olyan öt évesen. Akkor sem szerettem, és most sem köt le igazán a sok kifent vén gazdag. A kaja viszont nem lehet rossz.
Valami muki fogad minket, még velem is keze ráz, leülünk, rendelünk, majd beszélgetni kezdenek. Én csak akkor fogok fel belőle valamit, amikor Boris elé képeket raknak. Ő van, és épp agyan loccsant. Fura hobbyjai vannak, bár… nem vártam mást egy ilyen szadista állattól, mint ő. Viszont. E miatt egyre jobban tartok tőle. Nem mintha eddig nem fostam volna eléggé, de most még annál is jobban. Szeretnék még élni… Sokáig.
Boris telefonál, majd odaadja a telefont a mukinak, aki egyre kétségbeesettebb arccal beszél bele, suttogva. Mi a franc? De nem merek megszólalni.
Hirtelen felkapják a gorillák a pasast, kivonszolják, mi meg utánuk, s mire kiérünk a pali szét van rugdalva. Úgy látszik a Fjodor nevű palinak tetszik ez a játék, mert folyamatosan rúgja, míg habogni nem kezd valamit. Te jó isten… ez… ezek brutális állatok. Hogy a francba nem csukják le ilyenekért? Miért?
Akkor kapok észbe, mikor teletaszigál a kocsiba, bevetődik mellém, és csak mi ketten vagyunk benne, de elindul a limuzin.
- Hé a kutyáiddal mi lesz?
- Más dolguk volt, mint észrevetted… - csak lazán elkényelmesedve válaszol, ráadásul olyan kiejtéssel mintha teljesen egyértelmű dologról beszélne egy hülyének aki nem érti.
- Amúgy mi volt ez az egész? Miért kellett szerencsétlent szétverni? És amúgy is…
Csattan keze az arcomon úgy, hogy leperdülök a kocsi padlózatára, de mielőtt feltápászkodhatnék belemarkol hajambam és felhúzza a fejemet. Sokadszorra pofoz fel. De ne félj ruszkikám, kamatostul vissza fogod ezt még kapni. Felszisszenek ahogy erősen ránt, de összeszorítom ajkaimat, hogy semmit ne hallhasson belőle.
Egyik keze hajamnál fogva tart, kényszerítve arra, hogy előtte térdeljek, másikkal állam alá nyúl, csak pár ujjal de durván fordít maga felé. Kellett nekem lezserül inget gombolni… Minél később nézek az arcára annál jobban szorít, ezt már megtanultam így minél hamarabb igyekszem túltenni magam dacosságomon. Pár alap apróságot megadok neki hogy ne verje szét a csini pofám, de azt ne higgye, hogy be is adom a derekam. Nem uram…
- Te csak azért jöttél velem, hogy csinos légy, mosolyogj és jó pofit vágj mindenhez. Csak azzal törődj, hogy legyen az embereknek okuk rám irigykedni… értetted? – fenyegetően dörmögi számra a szavakat, majd játszadozva halkan morog egy kicsit, mintha a számba készülne beleharapni, de picit hátrahőkölök, épp annyira amennyire szorító marka engedi. Azonnal vissza is lendít, majd még jobban beletép hajamba, érzem hogy pár szálat ki is tépett. – Értetted? – most már nem bazsalygós, inkább kegyetlen, így csak megrázom fejem, de nem szólalok meg.
- És most légy jó fiú, és tett még szebbé az estémet. – elengedi állam, nadrágjánál kezd matatni, én pedig rángatózni kezdek, persze csak azt érem el vele, hogy ő is ráz, visszatart és a fejem már lüktet a sok nyúzástól. Kiszabadítja farkát, a végeztével torkomra tapad marka, érzem milyen forró a bőre. Nem szorít meg annyira, hogy fulladozni kezdjek, csak szimplán kellemetlen és idegesítő.
- Mit mondtam, ha engedetlen leszel?
- Odavetsz az embereidnek.
- Úgy bizony zájcskek – már megint ez az orosz becézés. Feláll a szőr a hátamon. – És nem csak azoknak akiket itt láttál, Ó nem – pedig azok is mekkora állatok… félek tőlük. – nem is láttad még mindet. Vannak rosszabbak is ezeknél a kis kutyáknál. Sokkal rosszabbak – elengedi torkom, egy ujjával nyakam vonalát ingerli, államnál, majd számnál megállapodik, és erőszakosan bedugja ujját összeszorított ajkaim közé. – Nyalj! – parancsolja, s nyelvem kidugva egyszer végignyalom egyetlen ujját, mire felmorran. – Szó szerint rojtosra basznák a szép kis segged.
- Megértettem – morgom orrom alatt, de épp annyira, hogy még ő is hallja.
- Helyes! Akkor játssz szépen! – rányom erősen farkára, szám a forró, már félig merev testrészt érinti, s szuszogva, összeszorított szemekkel végignyalom hogy ne legyen annyira kellemetlen mikor számba veszem, bőven kap nyálamból, így amint beletolja magát számba, már könnyebben csúszik. Türelmetlenül rögtön tövig vágódik belém, de nem akarom, hogy ő irányítson, mert akkor tuti megfulladok. Inkább elkezdem mozgatni a fejem, hátha lecsillapodik, s egy időre ezt sikerül is elérnem. Rászorítom számat mint egy gyűrűt, néha mikor veszettül levegőt vennék néha még meg is szívom, és elégedett morgásától ismét feláll a szőr a hátamon. Nyekkenek ijedtemben, ahogy két tenyerével közre fogja fejem, pár mozdulat, majd erősen megszorít, sőt tart, s csípőjét szaporán előre lendítve durván megdugja a számat. Bah… mindjárt… mindjárt hányok. Eléri azt a pontot, amitől öklendezhetnékem van, így a nyálam bőven elkezd még a szám szélén is folyni. Hirtelen hátra lök, ágaskodó szerszámmal rám vetődik, és mint egy vad letépi, lerángatja rólam az összes ruhát. Durva… még a kocsi kanyarodása sem zavarja meg, habár szerintem a sofőr ilyenkor direkt lassan megy, mert tudja. Basszus… nekem annyi…
Hideg levegő csap meg, libabőrös leszek egy pillanatra míg meg nem szokom a ruhanélküliséget, s vigyorogva mászik felém.
- Csak nem rám izgultál moj zsuk? – megcsípi mellbimbómat és fájdalomtól nyögök egyet. Nem… nem mondok semmit. Ha kinyitom a szám, tuti valami olyat mondok, amit megbánnék később. Lehet jobb lenne összevarrni. Én sem mondok hülyeséget, ő sem tudja beledugni a micsodáját. Én mindenképp jól járok.
Végigsimítja testemet, majd derekamba markol, és hirtelen hasra ránt alám nyúlva felrántja seggemet, de olyan magasra, hogy már szinte fejen állok, így a nyakam is kis híján eltörik. Fenébe… túl gyors… nem bírok felkészülni.
Csak pár másodpercre lenne szükségem, hogy testemet irányítsam, de hiába, belém vágja magát, én meg felkiáltok a fájdalomtól. Csapkodja, markolja seggem míg teljesen el nem zsibbad, vadul tunkol, én meg csak nyöszörgök és szenvedek. Nyugi… nyugi… hagyom magam, nem csinálok semmit, és hamar túl vagyok rajta. Csak úgy kell csinálni, hogy gyorsan meglegyen, aztán leápolhatom a seggemet.
Éget ahogy belül dörzsöl, ég mindenem az altájamon, lassan már az egész combom is, mert vörössé vált seggem után azokba markol erősebben, ahogy előre hajolva durván magáévá tesz.
Abbamarad a markolászás, kicsit még előrébb görnyed, és ha eddig elcsitultam most újra felnyögök, ahogy fél merev farkamat kezdi el simítani majd rámarkol, s vadul masszírozni kezdi. Megrázkódik testem, izmaim megfeszülnek, s pár pillanattal később mélyről feltörő morgással belém ereszti magját. Tűz forró, attól félek hogy kiégeti a beleimet, persze biztos nem így lesz, de minél hamarabb ki akarom mosni magamból.
- Egyre jobb vagy zájcsek – vigyorogva igazítja meg magát, és felhúzza a sliccét, én meg oldalra zuhanok mint egy darab fa.
- Szemét állat… mocskos ruszki… hogy dögölnél meg – csak magamnak duruzsolom orrom alatt a szavakat, nem is igazán törődik velem, csak visszaül az ülésre, én meg próbálom összeszedni magam.
A kocsi megáll, a sofőr szól valamit. Gondolom megérkeztünk.
Nagy nehezen feltápászkodom, de nem ülő helyzetbe, mert az most épp nem menne. Az ajtó kinyílik, Ő pedig kiteszi egyik lábát.
- Hé! – vakkantom és közömbösen fordul vissza. – Ruha nélkül hogy menjek be?
Nem szól semmit, csak elvigyorodik, kiteszi másik lábát is a kocsiból, és kiszáll. Az ajtó még mindig nyitva, gondolom engem vár. Remek… szóval ez azt jelenti, hogy „ahogy akarsz” aminek nincs csak egyetlen opciója: ahogy vagyok.
Remeeeek… tuti ezért valamit szétcincálok majd abban a vendégszobában. Vagy menet közben valamit a folyosón, annak több értéke lehet.
De előbb… be kell jutnom a szobába. Szerencsére nincs messze, de sajnos annyira közel sem, mint szeretném. És ami még ennél is rosszabb… amiatt a rohadék miatt még mindig állok, mint a cövek. Kinyírom… egyszer tuti kinyírom.
Választhatok mit takarok kezemmel, mert az összetépett ruhák nem sokat segítenek. Vagy a csepegő seggem takarom, vagy elöl a farkam. Inkább a második. Felkapom mégis a darabka szatént, rányomom ágyékomra és uzsgyi. Gyorsan beszaladok a házba, de hirtelen annyi őr meg szolgáló meg minden féle ember jelenik meg, hogy elsüllyedek szégyenemben. Francba… hogy baszná meg a ruszki dédnagyanyját az a mocskos, idióta seggfej… Megölöm ezért.
Becsapódik mögöttem az ajtó, szinte azonnal, lihegve vetem magam a zuhanyzóba, megnyitom a csapot mindegy hogy csak gyorsan, és kezembe tusfürdőt nyomok. Végigdörgölöm egész testem, legnagyobb kihívást a fenekem jelenti.
Ki kell tisztítanom, a fenébe is. Nagy levegő, ujj be, kicsit mozgatnom kell, és kifolyik a maradék ruszkitrutyi is. Utálom… utálom ezért. Ez a rohadék buzit csinált belőlem. Kicsit megtisztítom magam, s most hogy magamnak csinálom sokkal kellemesebb, de ez nem segít erekciómon. Leülök a zuhanytálcára, továbbra is zuhog rám a víz, hátamat a hideg csempének támasztom, kisebb terpeszben, kényelmesen felhúzott térdekkel ülök le.
Muszáj könnyíteni magamon. Megpróbálok egy csajra gondolni, simogatom és masszírozom magam, és máris sokkal jobb.
|
| Levi-sama | 2011. 04. 11. 22:20:49 | #12918 |
 Karakter: Boris Koznyov
Combját simítom végig. Ezúttal sikerül betörni, érzem. Engedelmes kis kezesbárányt faragok belőle.
- Nem... – mondja, és meglepetten torpanok meg, majd seggébe markolok. – Nem... Nem...
Egyre elhalóbb a semmi kis ellenkezése, le sem tagadhatja, hogy már élvezi ahogy cirógatom és a kis farkát is megtalálom ujjaimmal, majd mellbimbóján körözök kissé. Látom tetszik... helyes.
Miközben ezt az egy szót szajkózza, mint valami beragadt lemez, a teste reagál.
- Meddig akarsz még nekem ellent mondani? – dörmögöm mosolyogva. Csak ismételgeti tovább. Ánuszába tolom ujjaimat, tisztán húzom ki. - Hmm… tiszta vagy.
Ahogy alattam fekszik széttárt lábakkal, behunyt szemekkel, kipirult pofival, egész éjjel dugnám.
- Nem is tudod, mennyire dögös vagy így… - súgom rekedten a szájába. Széjjelebb tolom lábait, és ő engedelmesen vesz fel szélesebb terpeszt.
- De, tudohm…
Kis szexi dög.
Mélyen belényomulok kemény farkammal, meg sem állok a tövéig. Ez a nyögés... ez az.
- Élvezd, kis szukka.
Amíg alattam vergődik a kéjtől, nyakának bőrét csókolgatom. Úristen milyen rohadt szűk és forró, s ahogy remeg alattam, ettől ütemesen rángatózik farkam körül a kis segge. Ahh... moj zsuk.
- Nehm…
Na persze. Úgy szorít magához, mintha belém lenne zúgva.
Úgy megdugom, hogy csak úgy csattog a nedves bőre ahogy hozzám csapódik. Tán még odalent is hallja mindenki, milyen eget rengetően jót baszunk éppen.
Harap a kis dög.
- Da! Okusz, szukka!* – hörgöm, egyre erőteljesebb mozdulatokkal döfködve őt. Micsoda kis szerető! Ha ezt tudom...
Rámarkolok kis farkára, elég néhány mozdulat neki, teste ívbe feszül, és hangosan élvez.
- Nem! Nem! – kiáltja, körmeivel véres árkokat karmol hátamba, segge satuként préseli farkamat, amitől felhördülök és elmegyek én is. Ez az... ó igen... De rohadt jó...
Zihálva rogyok rá, izzadtságtól és víztől síkos testemmel szinte belepréselem az ágyba.
- Huh... ez jó volt.
Nem figyel rám. Úgy fest kidőlt a sorból. Kuncogva hengeredek le róla, és a fürdőbe megyek.
Felfrissülve, derekamon egy kis törülközővel jövök ki, ő pedig még mindig az ágyban van, oldalra fordulva pihen. Pompás kis testén itt-ott foltok, jelezve hol szorítottam meg kissé erősebben. Fenekéből szivárog a spermám.
A bárszekrényhez lépek, töltök magamnak egy pohár brandyt, majd elégedetten belekortyolok. A hűs ital végigégeti nyelőcsövemet, kellemes forróság árad szét, gyomromból kiindulva az egész testemben. A poharat újratöltöm és visszasétálok az ágyhoz. Jól mutat az alatta fodrozódó fekete szaténágyneműn. Mint egy ritka kis ékszer, a díszdobozában. Ritka kis nagypofájú ékszer. Talán ezért is tetszik annyira. Nem az a földet nyaló, megalázkodó típus.
Leülök mellé, szabad kezemmel félresimítom arcából szép aranyszőke fürtjeit. Oroszországban sok szőke van, mindig is tetszettek, de egy baj volt velük. Szeplősek is voltak, vagy épp a csontozatuk szögletes volt. Az ő bőre hibátlan, arca pedig olyan szép, mint egy lányé.
Finoman megpaskolom pofiját.
- Ébredj, zájcsek! Hahó!
Eltart egy darabig mire életre pofozom. Morogva, hosszúkat pislogva néz fel rám, lassan és nehézkesen felül. Totál K.O. a kicsike.
- Nesze. Idd meg – tartom szájához a poharat. Mohón hajtja fel, majd köhögve esik vissza a párnákra.
- Mi a franc volt ez? – krákogja.
- Egy kis energia. És most mozgás a fürdőbe. Tisztogasd meg magad, és mosd ki a segged is.
- Hagyjál te...!
Mielőtt kiejthetné száján a sértő szót, lekeverek neki egyet. Arcára szorított kézzel nyögdécselni kezd, valószínűleg lesz egy szép lila foltja is a száján.
- ...állat... – nyöszörgi összegömbölyödve a fájdalomtól. Az éjjeliszekrényre teszem a poharat, és a fegyveremet magamhoz veszem.
- Most elmegyek. Egy óra múlva, mire visszajövök, hozd rendbe magad és öltözz fel. Ruhát találsz a szekrényben. Ha ez nem történik meg, azt úgy veszem mint engedetlenség. Az engedetlen szukkákat általában egy éjszakára kölcsönadom az embereimnek.
Kinyitom az ajtót, és még visszatekintek rá. Tekintetem jéghideg fenyegetés.
- Ha rojtosra basznak, már nem fogsz kelleni. Ugye tudod ez mit jelent?
Katt.
A folyosón végigsétálva még hallom ahogy kétségbeesetten felordít. Kis husika. Zájcsek.
*
Elintézek pár telefont, megoldok néhány problémát, majd egy kényelmes ingben és szövetnadrágban visszasétálok Yochi szobájába. Minden vendég elment, üres a ház.
Mindjárt reggel van, érzem a fáradtságot is. Kellemesen zsibognak az izmaim, hátamon pedig fájdalmasan égnek a karmolások, mégis izgatóan jólesik.
Az őrök mereven állnak az ajtó előtt, odabent Yochi pedig felöltözve bóbiskol az ablak előtti fotelben. Szót fogadott, ahogy látom. Jófiú.
Visszacsukom az ajtót és a saját szobámba megyek.
Edződjön csak.
*
Másnap késő délután felemelem a mobilomat és elintézek egy fontos hívást. Nocsak.
- Ivan! – szólok ki a dolgozószobám ajtaján.
- Da?
- Menj, öltöztesd fel Yochit valami szépbe, és várjatok odalent a grafitszürke limóban. Fél órát kapsz.
*
Grafitszürke Armani, drága olasz bőrcipő. Kevés kesernyés és friss illatú parfüm. A tükörben ellenőrzöm az összhatást. Pont megfelelő öltözet egy kivégzéshez, nem? Na persze nem az enyémhez.
Odalent a kocsiban bent ül illatosan és csinosan az új kis játékszerem. Észbontóan fest sötétkék szatén ingecskéjében és fekete nadrágjában.
Beülök mellé. Hozzá sem szólok, elvégre az ember nem köszön egy asztalnak vagy egy széknek sem.
- A Vyatt-be – szólok előre a sofőrnek. Velem szemben ül két testőr, az autó előtt és mögött is halad egy-egy kocsi, tele az embereimmel.
- Te hadsereggel jársz vacsorázni? – kérdezi Yochi.
- Fjodor!
- Da.
Oroszul megtárgyaljuk, hogy ki mit tesz. A kis nagykövetke, aki nem átall zsarolni, meghívott vacsorázni, hogy ott kifejtse nekem, mennyit óhajt legombolni rólam. Amíg ez tart, addig három ember szépen elmegy a kedves politikusunk lakására és levadássza anyucit-apucit-kölyköket-kutyákat-macskákat. Mindent átveszünk, s mire egy óra múlva megállunk az elegáns szálloda bejáratánál, kész a terv.
Yochi felé fordulok.
- Vacsorázzunk egyet.
Duzzogva fordítja el csinos pofiját, de állánál fogva visszarántom magam felé. Hideg, fenyegető tekintetem láttán észhez tér, és egy műmosolyt erőszakol a képére. Na így mindjárt jobb. Kap egy kis puszit.
Odabent sokan esznek. Elegáns, gazdag népség. Ragyog a sok brill és mandzsetta.
Középen, egy nagyon elegánsan megterített asztalnál vár minket Blazej Kolof. Lengyelország nagykövete. Széles, barátságos mosollyal üdvözöl, Yochi kezét is megrázza buzgalmában, majd hellyel kínál bennünket. Embereim a teremben láthatatlanul szétszóródva figyelnek.
- Köszönöm hogy eljött, kedves barátom – mosolyog rám az idióta. Angolul beszélgetünk, sokkal kényelmesebb nekünk.
Elvesszük az étlapot a pincértől, rendelünk. Kedélyesen megvacsorázunk, mindenféléről beszélgetünk. Az aktuális politikai állapotról, színészekről, időjárásról, az ételről.
Yochi eszegeti a desszertjét, ő pedig végre elém tesz egy nagy borítékot. Elveszem, kinyitom. A képeken én vagyok, amint éppen egy férfi halántékához tartom a pisztolyomat, a következő képen pedig előttem hever a holttest, a pisztoly pedig a kezemben lóg. Igen emlékszem erre az esetre, egy beépített rendőrt kaptunk el, és olyan kurva pipa voltam, hogy én magam végeztem ki.
- Mennyi? – kérdezem. Elégedett mosoly terül szét az arcán.
- A másolatok egy biztonságos helyen vannak, azokból akad jó néhány.
Szokásos blabla. Az asztalra dobom a képeket, Yochi pedig köhögni kezd.
- Mennyi?
- Tíz.
- Yen?
Felnevet, mintha nagyon jó viccet hallott volna.
- Euro természetesen.
Előveszem a mobilomat.
- Felhívom a bankomat. – Tárcsázom Fjodor számát.
- Da?
- Mej eszdjelaeli eteo?**
- Da.
A háttérben hallom ahogy egy nő sikítozik. Mosolyogva adom oda mobilomat a nagykövetnek.
- A bankárom önnel kíván tárgyalni.
Amíg ő halálsápadtan beszélget suttogva Fjodorral, addig figyelmemet Yochi felé fordítom. A batiszt kendővel letörlöm szája sarkából a csokifoltot.
- Jól laktál?
- Igen – válaszolja, de inkább a kétségbeesett fickót figyeli, mint engem. Ejnye. Állát megfogom és lágyan magam felé fordítom. Puha csókot kap.
- Mindjárt végzünk, és mehetünk is haza.
Koppan a telefon az asztalon.
Felállok, két emberem észrevétlenül a nagykövet mögé lép, megfogják és kivezetik. Yochi kezét megfogom, felhúzom magamhoz és derekát átkarolva követjük őket. A parkolóban már a kocsim mellett térdel a fickó, szájából folyik a vér.
- Hol van a többi kép? – firtatja Fjodor, újabb és újabb gyomrokat célzó rúgásokkal bíztatva a földön térdelőt. Az pedig énekel mint a kisangyal.
Más dolgom már nincs.
- Ezt rátok bízom, tüntessétek el – vetem hátra a vállam felett, majd az autóba tuszkolom a kába Yochit és beülök mellé.
Kihajtunk az útra.
|
| timcsiikee | 2011. 02. 15. 11:20:30 | #11380 |
Karakter: Mitsuryousa Yochi
Megjegyzés: ~ L-samanak
Yochi:
Amikor elhajol tőlem, erősen pihegni kezdek.
- Elárulok valamit – mi a jó istent akarhat még? Nem gyötört már meg így is eléggé? Kidüllednek szemeim, amikor nadrágját kezdi el kioldani. - Most egyeztél bele, hogy a kis kurvám légy, amíg rád nem unok. Imádni fogod, a macáim mind nagyon jól érzik magukat a házamban, amíg használom őket, zájcsek.
- Mi? Hogy mi a fasz van? – bassza meg az összes ruszki kutya ezt a rohadékot… nem erről volt szó! - Nem csak egy alkalomról volt szó? – baszódj meg… köcsög ruszki.
Megint hajamba markol, s szó szerint számba tömi a mocskos farkát, miközben undorítóan röhög… fuj…
- Nem mondta neked soha az apád, hogy alaposan figyelj oda, mielőtt üzletet kötsz valakivel? – ha mondta, is leszartam magasról, de miért pont így kellett ennek lennie? Az apám hibája az egész. Meg ezé a rohadéké. Miért nem tud békén hagyni? - Erre szokás azt mondani, hogy... rábasztál, moj zsuk. Szó szerint. – visszarántja fejem, s fulladozva kezdem a levegőt kapkodni. - A-a... eszedbe se jusson, különben a barátnőd és te is kaptok egy-egy golyót a fejetekbe. – kár, pedig pint azon gondolkodtam, hogy leharapom azt a becses férfiasságát, hogy szó szerint csak keresztapa lehessen belőle. Fuj, még mindig érzem az ízét a számban.
Felém mászik, a hideg és a meleg egyszerre kezd végigfutkosni testemen. - Ismerős a helyzet? – naná… köcsög. Múltkor is majdnem rám ült. Legutóbb így akart seggbe tömni, csak akkor még nem jött össze. Most pedig nagyon úgy fest, hogy sikerülni fog neki.
Megint teletömi a számat, már könnyezve próbálom tűrni, de egyre nehezebben megy… úgy érzem kezd hányingerem lenni.
Lemászik rólam, hasra vág és lekaszabolja rólam a ruhát, miközben édesen becézgetem:
- Baszódnál meg rohadék ruszki, hogy törne a farkad egy vénasszonyba.
- Milyen mocskos a szád – jegyzi meg. Csodálkozik? Melyik épeszű ember tűrné ezt szó nélkül?
- Szállj le rólam te mocsok állat! Rohadj meg! Hogy dögölnél meg az összes redvás embereddel együtt! – ujjait a számba dugja, majd érzem ahogy forrón kezd a fenekem feszíteni, és úgy érzem, mindjárt szétszakadok, felsikoltok a fájdalomtól… ó hogy baszná meg magát.
Hátamra nehezedik, dörmögését hallom fülemben, amitől kiráz a hideg.
- Imádok szűz seggeket betörni – kurva anyád.
- Dögölj meg – nyöszörgöm erőtlenül, s összeszorított szemeim alól kibuggyannak könnyeim. Fáj… kibaszottul fáj és éget.
Ahogy mozogni kezd, ezt még csak tovább tetézi, és úgy érzem ha így folytatja eszméletemet fogom veszteni.
- Nem fáj ez neked annyira, zájcsek. A büszkeséged szenved a legjobban. Az felejthető. A házamban élő macák nem ismerik ezt a szót, ha kezelésbe veszlek, néhány nap és már te sem tudod mi is az. – büszkeség? A seggemről van szó te rohadék. A seggem nem a büszkeségem. Ha egyszer valaha bele is akartam volna dugni valamit, az biztos nem az ő farka lett volna.
A fájdalmat fokozatosan csillapítja egy apró, majd egyre erősödő bizsergés, s íhogy csípőmre markolva irányít, ez csak egyre erősödik. Nem… nem adhatom meg magam ilyen könnyen, mégsem akarom, hogy végig fájjon. Ha nem mutatom ki azt, hogy talán élvezem is, talán elfogy az érdeklődése… vagy nem.
Viszont a feltörő nyögéseket nem tudom elrejteni, mert mielőtt számra harapnék, kicsusszannak könnyedén torkomból.
- Ez az... Kurva jól csinálod...
- Dögölj meg! – hajamnál fogva ránt fel egy csókra, és kezdem elveszteni az eszem. Nem… mit csinálok?
- Ha ezt tudom. Nem hagytam volna, hogy csak úgy kisétálj a házamból az apáddal, zájcsek. Túl finom vagy... – miért? Miért pont én? Nem lett volna elég neki egy másik kölyök, aki akár még adta is volna magát? Miért pont én kellek neki? Ah… nem, ez túl jó…
Teljesen elvesztem az önkontrollt, a tudatomat, és eszemet, lassan már azt sem tudom hol vagyok, csak elemészt a forró bizsergés míg ki nem tör…
~*~
Arra eszmélek, hogy valaki az ágyra dob, majd pár szitokszóval illetem a nyomorékot.
- Nem lehetett volna óvatosabban? – hah… ágy… végre pihenhetek… basszus, de ég a seggem.
Már majdnem elaludnék, mikor „valaki” belém, és felé nézve undorodva konstatálom, hogy ki is az.
- Csak nem elfáradtál, édes? – hívd édesnek a jó anyádat…
- Fáj a seggem – morgom komoran, majd faképnél hagyva mászom a fürdőbe. Mikor érzem, hogy a hátamhoz simul, már lökném is ki.
- Hé! Egyedül akarok für... – ez a rohadék felpofozott… megölöm… tuti, hogy valahogyan ki fogom nyírni.
- Tanuld meg, kis Yochi, hogy a szádat csupán két dologra használhatod a jelenlétemben, a listán pedig nem szerepel a visszapofázás – hozzám simulva duruzsolja mély hangon már szinte számba, újra ellökném magamtól, de összefogja kezeimet, és a fejem fölé szorítja őket. Bassza meg.
- Kimostad már magadból a spermámat?
- Engedj el! – idióta, rohadék, szemét ruszki, szállj le rólam!
- Ó értem. Ne aggódj, megtanítom neked hogyan kell. Ha bent marad, az nem valami egészséges dolog, tudod? Márpedig nekem sok szokott termelődni, gyanítom jól feltöltöttem a kis segged, zájcsek. – arcom úgy ég, hogy amint rá ér egy vízcsepp, majdnem azonnal elpárolog. Normális ez? Ilyeneket mondani…
- P-perverz. – összeszorított szemekkel rázom fejem, próbálok ficánkolni, de nem érek el vele sokat, csak az irritáló kuncogása cseng fülemben, és seggemen settenkedő ujját érzem.
- Jól figyelj. Alaposan ki kell öblítened a vízsugár alatt. – belém dugja egyik ujját sajgó seggembe, mire kidüllednek a szemeim, és egyre erősebben próbálok szabadulni de csak azt érem el, hogy fájdalmasan szorítja csuklóimat.
Mélyen belém csúszik ujja, számra harapva fojtom vissza nyögésemet, térdeim felmondják a szolgálatot, s csak remegve vagyok képes tűrni azt, amit művel.
Abbamarad minden, elzárja a vizet, majd ahogy vagyok becsapódom az ágyra, durván felém mászik, és teljesen sarokba szorít.
- Ha hagyod magad és együttműködsz, hamarabb túl vagy rajta, ráadásul fájdalmat sem kell érezned – viccelsz ugye? Elég nagy világfájdalom az, hogy a mocskos farkaddal szennyezted be a seggemet, nem beszélve az ujjaidról, és a számról. Nem… nem fogom hagyni, hogy egy kicsit is meginogjak… Tehet bármit, nem fogja elérni, hogy akarattal élvezzem amit csinál. A testem már bemondta a kulcsot, de én nem vagyok olyan hülye, hogy bedőljek neki… akkor sem, ha élvezem.
De mit tehetnék ellene? Erősebb… őrzött területen vagyok… az apám le sem szarja a fejem, és amúgy sem tehet semmit. Ráadásul aláírtam a végrendeletem azzal, hogy rosszul válaszoltam… átvert ez a rohadék ruszki.
Ha együttműködöm hamarabb túl vagyok rajta?
Elernyed testem, hagyom hogy végigsimítson, végig szemembe nézve, én csak a könnyfátyolon keresztül nézem arcát.
- Jól van, zájcsek. Már épp ideje volt. – hajamba szagol, miközben simogat.
Mi ez a gyengédség? Ilyenre is képes?
Ha hagyom magam, hamarabb túlleszek rajta… ez lebeg a szemem előtt.
- Nem… - mondom halkan, mire keze megáll a mozdulatban, óvatosan lehunyom pilláimat, mert nem akarom látni az arcát. Csak érzem a durva kezeit, ahogy puhán érintenek. – Nem… - súgom megint halkan, s keze ismét elindul testemen, hasamtól egészen felfelé vándorol, majd mellkasomon állapodik meg, hogy egy ujjával mellbimbómnál körözzön – Nem… - nyöszörgöm ugyan úgy halkan, kissé elvékonyodott hangon. Hallom halk kuncogását, és jobban összeszorítom szemeimet – Nem… - súgom megint, de kezeim nem mozdulnak, csak a takaróba markolok, hogy visszafogjam magam.
Egyik kezével oldalra simítja a lábamat, másikkal hasamon játszadozik, majd letér ágyékomra is.
- Nem… - mondom megint halkan, és próbálok a helyébe valaki mást képzelni, hogy könnyítsek magamon, de kibaszott nehéz. Egyrészt, mert soha nem gondoltam még így más férfira, másrészt ez a rohadék vette el a seggem szüzességét is.
- Meddig akarsz még nekem ellent mondani? – duruzsolja halkan, de nem is figyelek rá, mintha meg sem hallanám.
- Nem – mondom megint, majd megfeszül testem, ahogy belém vezeti pár ujját, majd ki is húzza.
- Hmm… tiszta vagy – látnom sem kell, hogy tudjam, teli szájjal vigyorog.
Érzem ahogy felém görnyed, bizsereg mindenem. ki vannak rá éleződve az érzékeim és ez idegesít.
- Nem is tudod, mennyire dögös vagy így… - suttogja számba, egyik lábamat felsimítja, így felemelem térdem, de talpam az ágyon marad.
- De, tudohm… - hangosan nyögök fel, ahogy belém vágja magát, fejemet a matracba nyomom, megint összeszorított szemekkel. Csak halk kuncogás a válasz.
- Élvezd, kis szukka – még párszor lassan, de erősen nyomja belém farkát, nyöszörögve rázom fejem még mindig a matracba nyomva, mire letámadja nyakam, és belecsókolva gyengít el teljesen.
- Nehm… - nyöszörgöm megint, de kezeim más véleményen vannak, átkarolom és szorítom magamhoz, ahogy ütemesen mozogni kezd bennem. Nem… nem bírom tovább… Nyakamba majd arcomra zihál, s ahogy egyre jobban eluralkodik testemen a kéjes vágy, a milliónyi forró hullám, amiben fulladozok, már nem tudok testemnek parancsolni. Hátába csíkos mintákat vájok fel-felnyögve, hajába markolok és tépni kezdem sikoltozva, ahogy hasaink közé szorult vágyam masszírozva vergődik a vizes bőrfelületek között.
Oroszul dünnyög valamit a fülembe, én pedig közel lévő nyakába harapok, és egyre gyorsabban és mélyebben kezd el elmerülni bennem. Annyira éget, mégis többet akarok, nem bírom tovább tartani magam. Arcomhoz hajol és vadul marok ajkába, szinte tépném egy csókkal, de ahogy viszonozza csak szuszogó nyelvcsatává válik minden, s tovább kínozva bőrét nyögöm szájába gyönyörömet.
|
| Levi-sama | 2010. 12. 08. 17:10:59 | #9694 |
Karakter: Boris Koznyov
Selymes hajába markolok még erősebben, legszívesebben megcsókolnám, de még nem lehet. Még meg kell törnöm.
- Meg akarsz dugi? – suttogja tágra nyílt szemekkel. Fél. - Tedd meg… nem érdekel… Már nem… – Tegyél, amit akarsz, csak a barátnőmet hagyd békén… de… Azt nem várhatod el, hogy élvezzem is!
Kiszárad a szám a vágyképekre, amelyek felvillannak lelki szemeim előtt.
- Ó, dehogynem. Le sem tagadhatod, múltkor mennyire élvezted.
Vicsorog, mint egy kutya. Egy szelídítetlen, vad kiskutya. Megrántom póráz helyett a haját és jobban hátrafeszítem a fejét.
- Fogd be – nyöszörgi, vergődve a szorításomban. Nevetve harapok a nyakába, ő pedig felnyög. Hrr...
- Látod, moj zsuk? A tested jobban tudja, mit akarsz, mint te magad.
- Rohadj meg... – morogja. – Egyszer még tuti, hogy kinyírlak.
- Arra befizetek, zájcsek – nevetek fel. – Nos? Még választhatsz… Mi a válaszod?
- Hogy mi? Ez!
Szája enyémre tapad, mohón, durván és hevesen mar belém, nyelve őrjítően támadásba lendül. Igazi vad csók... amitől szinte szétrobban ágyékomban a nyers vágy. Morogva harapok szájába, intek embereimnek oda sem figyelve, hogy elmehetnek. Nem foglalkozom mással, csak ezzel a kis édes ribanccal. Zihálva emelem fel a fejem, vigyorogva nyalom meg a számat és piros arcát figyelem.
- Elárulok valamit – közlöm nyugodt hangon, miközben felegyenesedek, kioldom nadrágszíjamat. – Most egyeztél bele, hogy a kis kurvám légy, amíg rád nem unok. Imádni fogod, a macáim mind nagyon jól érzik magukat a házamban, amíg használom őket, zájcsek.
- Mi? Hogy mi a fasz van? – kiáltja. – Nem csak egy alkalomról volt szó?
Nevetve ragadom meg feje tetején a haját és farkamra húzom a száját. Így legalább csöndben van. Fulladozva tűri hogy leszopassam magam vele, kezei hátrakötve, nem sok esélye van. Miközben cuppogva szop, én elégedett mosollyal figyelem.
- Nem mondta neked soha az apád, hogy alaposan figyelj oda, mielőtt üzletet kötsz valakivel? – búgom lágyan. Megsemmisítő pillantást küld felém, de élét veszti, miközben izgatóan szopja a farkamat. Felnevetek. – Erre szokás azt mondani, hogy... rábasztál, moj zsuk. Szó szerint.
Dühösen villannak a szemei, ezért hátrarántom a fejét, hogy kicsusszanjon szájából a farkam.
- A-a... eszedbe se jusson, különben a barátnőd és te is kaptok egy-egy golyót a fejetekbe. - Hátralököm a kanapén, fölémászom, térdeimmel feje mellett támaszkodom meg. – Ismerős a helyzet?
Újra szájba baszom. Miért ne? Most már az enyém, azt teszem vele amit csak akarok. Kiélvezem szájának forró szorítását, nyelvének édes játékát, majd felemelkedem róla és egy könnyed mozdulattal felkapom, megperdítem és hasra dobom. Rácsapok formás kis seggére. Ömlik szájából a sok ronda szó. Lerángatom nadrágját, alsóját, a vékony kis ingát egyszerűen letépem róla. Könnyen hasad az anyag.
- Milyen mocskos a szád – nevetek halkan, ránehezedek és fenekéhez dörgölőzöm.
- Szállj le rólam te mocsok állat! Rohadj meg! Hogy dögölnél meg az összes redvás embereddel együtt! – És így tovább. Amikor megunom, szájába dugom ujjaimat, ezzel egy időben lassan belécsúsztatom nyálától nedves farkamat. Belesikolt a kezembe, rángatózik, szabadulna de nem képes. Ránehezedek teljesen, arcomat az övéhez szorítom és behunyt szemekkel élvezem.
- Imádok szűz seggeket betörni – suttogom megnyalva könnyes arcát.
- Dögölj meg – zokogja kiköpve ujjaimat. Lassan mozogni kezdek benne. Nem célom kárt tenni benne.
- Nem fáj ez neked annyira, zájcsek – súgom. – A büszkeséged szenved a legjobban. Az felejthető. A házamban élő macák nem ismerik ezt a szót, ha kezelésbe veszlek, néhány nap és már te sem tudod mi is az.
Lágyan körözök csípőmmel, tágítom őt, majd amikor már elég jó, ütemesen pumpálni kezdek. Jó a kicsike... olyan forró és selymesen puha, mint képzeltem. Zihálva kefélem, kezeim bebarangolják karcsú testét. Úristen, de kurvajó a kicsike... hhrrr...
Megragadom csípőjét, puszta izomerőmmel mozgatom őt, így ellenlökéseivel még mélyebbre hatolhatok. Nyögni kezd. De milyen gyönyörűen!
- Ez az... – hörgöm. – Kurva jól csinálod...
- Dögölj meg!
Hajába markolva rántom hátra a fejét, mohón tapadok szájára, nyelvemmel úgy dugom meg, ahogy a farkammal is teszem. Már nem kell vezetnem, magától mozog alattam. Ahh...
- Ha ezt tudom – morgom vadul, keményen a szemibe nézve. – Nem hagytam volna, hogy csak úgy kisétálj a házamból az apáddal, zájcsek. Túl finom vagy...
Már nem tud válaszolni, főleg hogy rámarkolok kemény kis farkára, ő pedig hogy jobban hozzáférjek, feljebb emeli a kis seggét. Mélyebben és keményebben kefélem tovább, ütemesen masszírozva közben őt is. Amikor egy hosszú, reszketeg nyögéssel elélvez, belső izmai szinte satuba szorítanak. Felkiáltok és elgyengülve hanyatlok rá, rángatózva ürítem bele a teljes tárat. Moj boh...
Percek múlva találok vissza önmagamhoz és feltérdelek. Tőrömmel levágom csuklóiról a köteleket, és végigcirógatom a tompa felével szép, izzadt hátát a csigolyák mentén. Mint egy hangszer, olyan a teste. A megfelelő húrok pendítésével csodás zenére képes, és ezt én akarom kihozni belőle. Most... most hogy belekóstoltam, nem elég belőle. Több kell, még több. Addig akarom baszni, amíg bele nem döglök... hehe.
Elteszem a tőrt, felállok és visszaigazítom farkamat a helyére, felhúzom a sliccem, befűzöm az övem. Ő csak ernyedten fekszik, fenekéből csordogál fehér spermám a fekete bőrkanapéra. Megnyalom a számat, olyan kedvemre való a látvány.
- Fjodor! – mordulok fel, és azonnal belép az egyik emberem. – Vidd a hálószobámba és vigyázz rá!
*
Egy órával később már lépek is be a hálómba. Őt az ágyon fekve találom, amikor belépek felemeli a fejét majd visszaejti.
- Csak nem elfáradtál, édes?
- Fáj a seggem – morogja. Feltápászkodik és a fürdő felé indul.
Ledobálom a ruháimat és követem a zuhany alá.
- Hé! Egyedül akarok für... – Csatt. Vizes arcán a pofon hangosan csattan, kétszeresen is fáj bizonyára. A csempézett falhoz tántorodik, így kényelmesen hozzápréselődhetek.
- Tanuld meg, kis Yochi, hogy a szádat csupán két dologra használhatod a jelenlétemben, a listán pedig nem szerepel a visszapofázás – dörmögöm a szájába. Ellenkezően kapálózó kezeit egy kézzel szorítom a feje fölé, másikkal belemarkolok a seggébe. – Kimostad már magadból a spermámat?
- Engedj el! – kiáltja rákvörösen. Mosolyra húzódik a szám.
- Ó értem. Ne aggódj, megtanítom neked hogyan kell. Ha bent marad, az nem valami egészséges dolog, tudod? Márpedig nekem sok szokott termelődni, gyanítom jól feltöltöttem a kis segged, zájcsek.
- P-perverz – dadogja szorosan behunyt szemekkel, paprikavörösen. Kuncogva tolom belé középső ujjamat.
- Jól figyelj. Alaposan ki kell öblítened a vízsugár alatt. – Ki-be mozgó ujjamtól halkan nyöszörög, érzem ahogy kezd keményedni, erekciómhoz ér az övé is. Mmmrrr...
Mélyebbre dugom az ujjam, ő pedig remegni kezd, ha nem szorítanám a falhoz, valószínűleg összecsúszna. Befejezem az ingerlését, elzárom a vizet és magam után rángatom a hálóba. Úgy ahogy van, vizesen hajítom a széles ágyba. Ellenkező szavait meg sem halom, csak rámászom, kapálózó kezeit ismét leszorítom.
- Ha hagyod magad és együttműködsz, hamarabb túl vagy rajta, ráadásul fájdalmat sem kell érezned – vigyorgok arcába. Látom rajta hogy fáradt, kimerült, szép szemei vörösek a sírástól. Közel jár már.
Lassan elengedem kezeit, végigsimítom karját, mellkasát, ujjaim lejjebb kalandoznak lapos hasára. Mézszőke hajába szagolok.
- Jól van, zájcsek. Már épp ideje volt.
|
| timcsiikee | 2010. 11. 22. 20:47:28 | #9449 |
Karakter: Mitsuryousa Yochi
Yochi:
Gyorsan az ajtó mögé csapódom, az alak nem lát semmit, így beljebb lép, hogy a zuhanyfülkét is meglesse. A ruhájából ítélve valami orosz majom lehet. Fuj… A levegőt némán veszem, de… félek… a szívem olyan gyorsan dobog… ha megfordul, tuti, hogy észrevesz.
Hirtelen pattanok ki, és kirohanok a fürdőből, becsapva magam után az ajtót, és rohanok amerre látok. Csak pár métert futok, és belépek egy másik szobába, ami sötét, és tele van polcokkal. Futást hallok, ami olyan gyorsan tűnik el az ajtó előtt, mint ahogy jött. Huh… megúsztam, elfutott innen.
Összekuporodom az asztal alatt, és várok egy kicsit. Majd ha lenyugodtak a kedélyek, akkor kiosonok… valahogy.
Hirtelen kicsapódik az ajtó, és balszerencsémre a fénypont rám vetül. Betrappol az a nagy állat, és majdnem kicsavarja a karomat, úgy ránt ki onnan.
- Hé! Finomabban te köcsög ruszki, eltöröd a csuklóm! – kiáltásom után kicsit finomabban fog meg, de még mindig határozottan, és egy másik szobába visz… Fenébe… Miért kell engem itt tartani? Az a másik kicsi hímringyója miért nem jó neki?
Amikor egy órával később belép, máris kiráz a hideg.
Ruszkiul kezdenek el vakerálni, ami csak még jobban borzolja az idegeimet. Miért kell úgy beszélni, hogy ne értsem?
- Azonnal engedj el te barom! Az apám már biztosan keres, és a lány akivel... – nem is hagyja, hogy befejezzem a mondatot, hangosan nevet fel, amitől csak idegesen kezdem el rágcsálni ajkaimat. Nyugalom… csak fel akar idegesíteni. Várjunk… Mayu…
- Mit műveltél vele? – halkabban kérdezem, közvetlen elém lép, és nyakamnál megmarkolva az inget húz magához közelebb mocskos ajkait nyalogatva. Perverz.
- Még semmit – utálom az akcentusát… Már megint borsódzik a hátam. Vagy csak a leheletétől lenne, amit az arcomon érzek?
- Ő nem tehet semmiről, ne merészelj akár csak egy ujjal is hozzáérni, te... – csendre int, és akaratlanul is engedelmeskedem. Elenged, a másik rohadék kutyája pedig egy pofonnal csitít el. Hogy rohadna le a kezed, te mocskos állat.
- Ugyan-ugyan... minek az erőszak? – te rohadék akkor miért nem szóltál rá, hogy ne üssön meg? Vagy miért nem lövöd fejbe mi?
Leül velem szemben, én meg sajgó arccal nézem a földet.
A kutya a hatásszünet csendjébe ront fegyverének kattanásával, a hideg pisztoly a fejemnek nyomul, de gyorsan el is tűnik onnan. Most szórakoztok velem? Vagy mi van?
- Mit akarsz tőlem? Minek ez az egész? Ha csak meg akarsz... – nem… nem vagyok képes kimondani. -...akkor tedd meg, de ne bántsd a barátnőmet! – nem szól semmit, de a majma kikotródik végre a szobából.
- Elárulom neked, mire vágyom, amit nem kaphatok meg tőled, ha csak szimplán kérem.
He? Mit beszél ez itt szóvirágokban? Csak bökje ki! Szúrósan pillantok rá, de ez meg sem kottyan neki. Buzi ruszki. - Megtehetném, hogy megzsarollak, és te önként teszed szét a lábaidat – feláll a fotelből és elém áll - De jobban tetszik, amikor az a mocskos kis szád… félelemmel és gyönyörrel sikoltja a nevemet... majlinkij. – hajamba markolva feszíti hátra fejem, és közelről mered a szemeimbe. Hogy… mi?
Legszívesebben szembeköpném, de van egy olyan érzésem, hogy addig élnék… én pedig még szeretnék még élni.
Végül ott lyukadok ki, hogy vicsorítani kezdek rá. De leharapnám azt a formás orrodat, hogy kiköphessem a kutyáknak… de félek, hogy telefertőzne minden féle ruszki bacival. Fujj…
- Meg akarsz dugi? – kérdezem rekedtesen suttogva a félelemtől. Félek, de már nem bírom. – Tedd meg… nem érdekel… Már nem… - Egyszer már majdnem belekezdett, neki nem lenne akadály bármikor megtenni, inkább jobb, ha felkészülök rá. – Tegyél, amit akarsz, csak a barátnőmet hagyd békén… de… - szemeibe nézek, és ahogy a gonoszság csillan benne, csak szítja bennem a tüzet és az idegességet. Élvezed mi? Rohadék… - Azt nem várhatod el, hogy élvezzem is – a végére csak kicsit emelem meg a hangom. Nem csak azért mert közel van és úgyis hallja, hanem attól tartok, hogy az öltönybe öltöztetett majma az ajtó előtt bevetődne, és belőle nem kérek többet.
- Ó, dehogynem – megnyalja alsó ajkát, de csak összeszűkülnek szemeim. – Le sem tagadhatod, múltkor mennyire élvezted – vigyorgására újabb vicsorral válaszolok, de nem sokáig, mert még jobban hátra rántja a fejem, nyakam kicsit reccsen egyet, és teljesen ívbe feszül, a plafont kezdem el kémlelni homályosan.
- Fogd be – nyöszörgöm halkan, s ha a hátam mögött a kezeim nem lennének összekötve, már tuti, hogy reflexből ellöktem volna. Mocorogni kezdek, de mindhiába a szorítás csak erősebb lesz csuklóimon.
Halkan kuncog válaszomra, majd beleharap nyakamba, akaratlanul is egy meglepett nyögés szakad ki belőlem, és elkerekednek szemeim.
- Látod, moj zsuk? A tested jobban tudja, mit akarsz, mint te magad – ó, hogy szakadna rád az a redvás plafon.
- Rohadj meg – morgom tovább, miközben egyik keze a combomra támaszkodik – Egyszer még tuti, hogy kinyírlak – egyre halkabban suttogom morogva a szavakat, harsány nevetése csak még jobban felidegel. Ne röhögj, mert megrugdoslak, aztán pisloghatsz.
- Arra befizetek, zájcsek – folyamatosan ezek az undorító orosz szavak… direkt csinálja? Tudja, hogy utálom őket, és ezért teszi folyton oda? – Nos? Még választhatsz… - Utálom ezt a kiszolgáltatottságot… Rühellem – Mi a válaszod? – ajkaimra duruzsolja, kicsit enyhít fejem feszítésén, de nem moccanok, csak úgy mozdulok, hogy nekem kényelmes legyen.
Nehéz egy döntés, mert undorodom attól, hogy ehhez a mocsokhoz érjek… sőt attól is, hogy ő hozzám érjen Úgy… Bahh… De.
Nem hagyhatom, hogy bántsa Mayu-chant. Ártatlan mindenben, én hoztam ide, és nem is gondoltam arra, hogy így felhasználhatja ellenem. Fenébe… Fenébe fenébe….
- Hogy mi? – súgom halkan, élveteg tekintetébe pillantva… Ó, nagyon is jól tudod. Ha nem tudnád, nem lennél ennyire vigyori… Idióta ruszki… Megöllek… egyszer… - Ez! – hogy rohadj meg…
Összeszorítom szemeimet, majd nem foglalkozva azzal, hogy még most is hajamat markolja, felhajolok, s remegő ajkakkal betámadom száját, csókra erőltetem magam, s szó szerint finoman tépem közben ajkait, szuszogva. Hogy én mennyire gyűlöllek…
|
| Levi-sama | 2010. 11. 10. 21:50:26 | #9238 |
Karakter: Boris Koznyov
- Dögölj meg! – mosolyog rám bűbájosan, miközben úgy táncol, mozog minden porcikája a zenére, hogy épp csak a nyálam nem csordul ki, úgy bámulom.
- Szeretem, ha ilyen kis heves vagy, zájcsek – búgom a nyakába csókolva, de összerándul és elhúzódik.
- Csókolgasd a kis kurvádat, mielőtt képen töröllek – sziszegi.
- Csak nem féltékeny vagy? Majlinkij...
- N-nem! Francokat! – csattan fel hirtelen, és arcán csábító pír terül szét. Hímtagom fájdalmasan feszül a nadrágomnak a látványtól. Halkan kuncogva simulok hozzá szorosabban. Persze ellenáll, megfeszül és eltolna, de ezzel csak még jobban felhúz.
- Ez az, ellenkezz még, az annyira felizgat – dörmögöm mosolyogva a fülébe. Halk nyögéssel ernyed el karjaimban, amikor ágyéka az enyémhez ér. Ez az...
Szinte azonnal észbe kap a pillanatnyi elgyengülés után és megmerevedik ismét.
- Engedj el!
- Eszem ágában sincs.
- Haza akarok menni.
- Felejtsd el.
Szeretek vele beszélgetni. Hehe.
A tánc ellustul, kimenekül karjaimból, és mielőtt utána nyúlva megragadhatnám, elmenekül.
- Blájgy...* – sziszegem fogaim között. Eltűnik, mintha köddé vált volna.
Mindegy, most úgysincs erre időm. Magamhoz intem egyik emberemet.
- Keressétek meg a fiút, nem léphet meg. Vigyétek a kis fogadószobába, lehetőleg ne csináljatok feltűnést. A fogadás után megyek én is.
*
Belépek az ajtón, kezeimet komótosan zsebre téve sétálok a kanapén üldögélő cicushoz. Megszívom a szám sarkában lógó cigarettát, miközben lehajolok hozzá, hogy a szemeibe nézhessek. Kifújom a füstöt, ő pedig köhögve legyezi el orra elől. Hideg mosollyal egyenesedek fel.
- A könyvtárszobában csíptük el – mondja oroszul egyik emberem. – Jó kis kergetőzés volt, de nem vette észre senki.
- Prájvidna.**
- Azonnal engedj el te barom! Az apám már biztosan keres, és a lány akivel...
Felnevetek, és a cigarettát elnyomom egy hamutartóban egy határozott csavarással, mint egy szimbólumként. Beléfojtja a szót a gesztusom, okos kis feje kattogni kezd.
- Mit műveltél vele? – kérdezi, ijedten belemarkolva ingének nyakába. Megnyalom a számat.
- Még semmit.
- Ő nem tehet semmiről, ne merészelj akár csak egy ujjal is hozzáérni, te...
Felemelem a kezem, csendre intem. Nem hat a szép szó, egyik emberem lép elé és tenyere gyengéden csattan ahogy szájba vágja.
- Kussoljál! – raccsolja nehéz kiejtéssel egyik emberem. Dicséretes, hogy próbálkozik a japán nyelvvel. De tényleg.
- Ugyan-ugyan... minek az erőszak? – dörmögöm mosolyogva, miközben kényelmesen leülök a fiúval szembeni fotelbe. Lábaimat kényelmesen keresztbetéve támasztom könyökeimet a kéztámlára, ujjaim hegyét összeérintve merülök el gondolataimban. Ah ez az áldásos csend...
Egyik emberem előveszi pisztolyát, és ahogy kibiztosítja, a halk kattanás szinte fülsüketítően hat. A fegyver csöve Yochi halántékához szorul. Megrázom a fejem és elengedi.
- Mit akarsz tőlem? Minek ez az egész? Ha csak meg akarsz... – nyel egyet a mondat közepén, és én halkan felkuncogva figyelem, félrehajtott fejjel. – ...akkor tedd meg, de ne bántsd a barátnőmet!
Intek az embereimnek, és azonnal kettesben maradunk. Még mindig mosolyogva, félrehajtott fejjel figyelem szép arcát ujjbegyeim felett.
- Elárulom neked, mire vágyom, amit nem kaphatok meg tőled, ha csak szimplán kérem.
Gyanakodva pislog rám. A hatásszünet bejön, mert dühtől és félelemtől remegő ajkakkal figyel.
- Megtehetném, hogy megzsarollak és te önként teszed szét a lábaidat – folytatom lágyan, és lassan felállok. – De jobban tetszik, amikor az a mocskos kis szád – fölé hajolok, hajába markolok és hátrafeszítem a fejét, hogy keményen a szemeibe nézhessek – félelemmel és gyönyörrel sikoltja a nevemet... majlinkij.
*picsába
**helyes
|
| timcsiikee | 2010. 08. 15. 21:22:28 | #6889 |
Karakter: Mitsuryousa Yochi
Megjegyzés: ~ Levi-samanak
Yochi:
Nem sokáig gondolkodhatok a menekülés, avagy bosszú tervén, mert nyílik az ajtó, és már azonnal gyilkos pillantással illetném az érkezőt, amikor nem a várt személy lépi át a küszöböt.
Felordítva nyilvánítom ki meglepettségemet, és testem hirtelen azt sem tudja hogy vörösödni vagy sápadni kéne.
- Apa! – kiáltom a végét, majd végül az elsápadásnál döntök. Hogy a faszba kerül ide?
- Yochi… - motyogja ledöbbenten, hisz még mindig meztelenül és ragacsosan fekszem az ágyon. Örülök, hogy így pucéran is felismer, de jó lenne, ha végre eloldozna!
- Esetleg kikötözhetnél… - morranok rá, mire észbe kap, és az ágyhoz siet.
- Hogy nézel ki? – dörren rám, de a felháborodás sora, most rajtam van. Nincs semmi joga haragudni rám!
- Miattad kerültem ide! – ordítok vissza, mire elhalkul, visszavesz az arcából és ha puffogva is, de eloldoz.
Még a fürdés sem érdekel, majd otthon lezavarom a zuhany rituálét, a legfontosabb hogy minél hamarabb elhúzzam innen a belem.
~*~
- NEM! – üvöltöm a telefonba, teli torokból. – Én be nem teszem oda még egyszer a lábam!
- De fiam…
- Semmi fiam! – próbálok lenyugodni, de nehezen megy… Nem hiszem el…
- Yochi… nem mondhattam ellent neki.
Édes Kami-sama… Most mi a fenét kéne tennem? Sóhajtok egy nagyot, közben orrnyergem gyűrögetem. Nem hiszem el, hogy nem ért meg engem. Hogy várhatja el tőlem. Hah… de addig nem fog nekem nyugtot hagyni, míg be nem adom a derekam.
- Jó.. de magammal viszem Mayut is.
- Persze, akárkit! Köszönöm. Este értetek megyek – és paff… Kedves vagy fater… igazán. Jobban is megérthetnél, nem csak addig adnád a nyálas szöveget míg el akarsz érni tőlem valamit.
Feh…
Ledobom magam hanyagul az ágyba, és tárcsázni kezdek. Mayu-chan biztosan örülni fog, imádja az ilyen giccseket, hátha összeszedne egy gazdag pasit is magának. Úgy is ez minden álma már évek óta.
- Mayu-chan? Szia… Lenne egy kérésem!
~*~
Stílusosan késve érkezünk, sőt még annál is később, hisz jó sokáig húztam az időt a cipőm törlésével és kötésével és egyéb mással. Egy perccel se akarok többet tölteni itt, mint amennyit illik. Megjelenek, majd csendben és gyorsan távozom. Semmi feltűnés, semmi közösködés, még látni sem akarom a képét. Ami persze elkerülhetetlen lesz, hisz ő a házigazda. Na jó, egy vakkantást talán még adok neki de mást nem.
- Üdv – orrom felemelve „köszönök” neki, majd tovább állnék, de lábam nem visz. Miért zavar az, hogy egy fiúcska van a jobbján? Vajon vele is csinált olyanokat? Minden bizonnyal… De miért ingerel?
- Örülök, hogy elfogadtad a meghívást, zájcsek – az orosz szó hallatán hideg borzongás fut végig gerincemen, és beleremeget. Bazz de utálom még mindig.
- Csak megiszunk valamit és már megyünk is, nem zavarjuk itt a levegőt – azaz nem akarom, hogy leve egy légtérben kelljen lennem. Túlságosan is ingerel. Idegesít.
Már épp fordulnék el Mayuval, aki fel sem fogja a beszélgetés menetét, hanem az ellenkező irányba tekintve legelészik, felkészül egy kis vadászatra. Ez a csaj hihetetlen.
Hirtelen kezem után kap valaki, Mayu azt sem veszi észre, hogy kezem lecsúszik derekáról, már megy is tovább mint a zombi. Engem meg ez a rohadék rántott vissza, és amikor ezt fel is fogom, teljesen elfehéredve dörrenek rá.
- Mi a francot akarsz?
- Táncolni fogsz velem – meg a nagy lótúrót! Eressz el! AZONNAL! Most persze nem hallja egyetlen gondolatom sem, még a mimikám sem érdekli, és berángat a tömegbe.
- Eressz el te mocsok állat – megígértem apámnak, hogy nem csinálok botrányt, ezért csak csendben utasítom, de magasról leszarja a mocsadék.
- Hiányoztam? – nyal a fülembe, és újra hideg borzongás fut végig rajtam.
- Egy fenét – morgom halkan, sziszegve. Ráadásul a szemét állat a seggem taperolja. Te szemét! Vedd le rólam a mocskos ruszki mancsod!
- Te hiányoztál nekem. Sajnáltam hogy nem tudtalak jól megbaszni, mielőtt elengedtelek... – úgy felmegy bennem a pumpa, hogy mindjárt felrobbanok, arcom vörös a méregtől és a szégyentől… Hogy mondhat ilyeneket nyíltan? Normális ez?
Nyugi Yochi, apám figyel… apám figyel… Nyugi… nem tehetsz semmit… fizikailag. Még… De így is úgy is megszököm a karmaiból még egy órán belül, aztán hazavitetem magam azonnal. Velem ne szórakozzon ez a homoruszki.
Hamis mosolyt erőltetek arcomra, nem rejtve el, mennyire is mű a mosoly, majd felnézek szemeibe bájos arccal.
- Dögölj meg! – jelentem ki még mindig mosolyogva, majd elkomorulok és oldalra fordítom fejem, kissé hátra is döntöm, hátamat kifeszítem.
- Szeretem, ha ilyen kis heves vagy zájcsek – dörmögi fülembe amitől remegni kezdek, majd nyakamba csókol, de reflex szerűen azonnal összerántom nyakamat, hogy kiszorítsam arcát.
- Csókolgasd a kis kurvádat, mielőtt képen töröllek – szűröm fogaim között a szavakat, félig lesütve tekintetem. Halk kuncogást hallat a tánclépés közepette, ami egyre jobban idegesít, vérnyomásom már a plafont verdesi.
- Csak nem féltékeny vagy? Majlinkij – bassza meg… most meg miért ég az arcom? Ez hülyeség!
- N-nem! Francokat! – sértődötten fordítom el tekintetem újra a tömeg felé, és alig várom, hogy kikerülhessek karmai közül. Megint csak kuncog, én pedig mérgemben ajkaimat rágcsálom, hogy visszafogjam magam. Nem ütöm meg… nem ütöm meg… nem ütöm meg… Pedig úúúgy megérdemelné. Nem is rúghatom meg, pedig szívesen meggyaláznám legérzékenyebb pontját.
Újra fülemhez hajol, nem hagy nyugodni, de most forró borzongást érzek, ahogy belesusog.
- Ez az, ellenkezz még, az annyira felizgat.
- Nh… - nyögöm elhalóan, majd kába szemeim hirtelen kipattannak. Mi a fenét csinálok? Nem gyengíthet el ez a mocsok! Ez egy szemét ruszki.
Észbe kapva feszengeni kezdek karjaiban, de csak nem tágít.
- Engedj el!
- Eszem ágában sincs – vigyorog a képembe egyre közelebbről, és hőkölni kezdek.
- Haza akarok menni – vetem be az utolsó horgot, de kikerüli.
- Felejtsd el – oldalra fordítom arcomat, közben szemébe nézek, valahogy nem tudom levenni róla a tekintetem, és ettől borsódzik a hátam. Mi a fenét kéne csinálnom? Valamivel el kéne terelni a figyelmét… valamivel amire nem számítana. Nem rúghatom tökön, pedig akkorát röhögnék rajta, viszont mindenki ránk figyelne. Az sem mellékes, hogy úgysem érném el, mert olyan közel vont már magához, főleg derekamat, csípőmet, hogy térddel sem érném el ágyékát. Nem pofozhatom fel, mert az is feltűnést keltene, ráadásul biztosan számít rá.
Bassza meg… nem akarom… nem…
De muszáj!
Összeszorítom szemem, ég az arcom, és hirtelen, a semmiből hosszan tapadok ajkaira, összeszorított szájjal, és kihasználva a meglepettséget kicsusszanok karjaiból. SZABADSÁG!
Na de most…
Amint kiérek a tömegből köpködni kezdek láthatatlanul, és egy mellékes folyosóra rohanva nyitok be az ajtókon.
Mosdót! Mosdót akarok! Hánynom kell!
Fuj… és csókoltam meg a ruszkit. Azt a rohadék ruszkit! Nem vagyok normális! Elment az eszem!
Végre megtalálom a keresett helyiséget, és szinte kitépve a keretből az ajtót rohanok a giccses csaphoz, majd a hideg vizet megengedve azonnal alátartom magkomat, és a számba merve minden cseppet, öblögetni kezdek.
Le kell mosnom magamról minden molekuláját! Nem akarom, hogy bármi nyoma is maradjon rajtam!
Mikor már eléggé lenyugszom, a csap peremének támaszkodom, a tükörbe nézve figyelem, ahogy államról lustán csöpög le pár csepp víz, majd tekintetemet a fürdőszobán vezetem végig.
Igazán… hogy is fogalmazzak… Szar az ízlése színben, de legalább tudja hogyan kell berendezkedni. Na de mit várok egy vodka-szlopálótól? Az ilyeneknek semmi szépérzéke. Vagy mégis? Végül is rám tapadt az ipse.
Akkor úgy fogalmazok, hogy… a lakberendezéshez nem ért eléggé. Így jó.
Bár ahhoz képes, hogy erre a szinte várt vendégeket, ez a fürdőszoba nem viselne el egy tömeget. Hm… Vajon hova futottam? Mert szinte azt sem néztem hova megyek, csak vitt a lábam.
Na mindegy. Addig jó, míg az a ruszki nincs a közelemben. Már csak a menekülést kel kiötölnöm, és minden rendben lesz.
Megfordulok, és fenekemet a csap szélének támasztom. Hö? Mindenhol tükör van? Mekkora egója van ennek a majomnak? Még a zuhany fülke üvege is olyan anyagból van amiben tisztán látom magam. Hm.
Át kell haladnom a tömegen, így minden lépésemre figyelnem kell, hogy nehogy a közelébe kerüljek. Mayu-chan nem érdekel, úgy is hazatalál, vagy… máshoz. Apám meg… benne már nem bízom ezek után. Visszahurcol a saját elrablóm házába? Kezdem azt hinni, hogy el akar adni neki, csak az kéne még.
Nagy elmélkedésem közepette az ajtó nyikordulása zavar meg, és idegesen dübörgő szemmel figyelem az érkezőt, remélve hogy csak egy vendég lesz az.
|
|
