Site
   Főoldal
   Használati útmutató és Szabályzat
   GY. I. K.
   Üzenőfal
   Kérések, kérdések
   Játékostárs keresés
   Szerepjáték
   Fanart
  
Fanfiction
  

Kapcsolat

  Bejelentkezés

Felhasználói név:

Jelszó:


Adatok megjegyzése

Regisztráció             Jelszó emlékeztető

  Közlemények
   Árvácskák

További közlemények...

  Chatbox

  Linkek

animeszerepjáték.hu (az oldal buttonja)

AnimGO (anime és manga ismertetők, feliratok)

baktimi.webs.com

Stuff

Bleach Online Szerepjáték

Yaoi Hungary

OLCSÓ, gyors, és megbízható honlapszerkesztés. Mely a megbízó minden igényét kielégíti. Tárhely, és Domain regisztráció helyben!

További linkek...


Szerepjáték
(Yaoi)

<<1.oldal>> 2. 3.

linka2017. 01. 12. 19:21:03#34938
Karakter: Dominic Babcock



 Elvigyorodom citromba harapott arcán. Mégsem sértődik meg, legfeljebb duzzog egy sort, mert muszáj, ha már kiprovokáltam tőle.
- Nem. Ezt nem vagyok hajlandó beismerni – szegi fel az állát, aztán elneveti magát.
Minden ház óvón magasodik fölénk, itt a városban már kevésbé csíp a hideg szél, nem süvít át olyan viharos erővel a fák kopár ágai közt. Mondhatni kellemessé válik az idő, alkalmassá teszi a sétánkat.
- Vehetnénk gesztenyét vagy forralt bort – javasolja lelkesen.
- Egyik sem mozgatja meg a fantáziámat – csóválom meg a fejem.
- Ünneprontó vagy – közli tényszerűen.
- Isten ments!
Mosolyog, ahogy arcának íveit viszonozom én is. Szokatlan békesség von burkot körénk, olyan, ami máskor gondosan elkerüli az embert a dolgos mindennapokban. Emiatt szeretem az ilyen kis városkákat. Távol mindentől, távol mindenkitől. Nincs munka, nincsenek mindennapi problémák, akik folytonos megoldásra várnak. Nincs tolongás, hömpölygő emberáradat, semmi, ami elvehetné az ember maradék energiáját, s azzal együtt a kedvét is. Itt mindenki kedves, mosolygós, udvarias és jóindulatú. Csodálatos, és egyszerűen túl tökéletes. A dombtetőre felérve a táj megnyílik előttünk, a tó fagyott vize és a rajta kacagó emberek. Gyerekek és felnőttek egyaránt. Csapatostul vagy párba tömörülve.
- Ez valami hihetetlenül gyönyörű – sóhajtja elragadtatva.
- És itt akarsz ácsorogni egész nap, vagy közelebb megyünk?
- Menjünk! Menjünk! - Belém karolva ránt magával, lelkesedése rám is átragad. Magával vonzz.
Odalent több bódé is sorakozik. Forralt bor és különleges édességek. Az egyik férfi korcsolyákat kínál felénk. Na tessék, már csak ez hiányzott. Az kell még nekem, hogy betörje a fejét vagy megzúzza valami mását.
- Eszedbe se jusson – kapok karja után. Már lódult is volna a szentem.
- Miért?
- Mert nem foglak az ölemben visszacipelni a hotelig, ha összetöröd magad – mosolygok rá gunyorosan.
- Jó, megadom magam – emeli magasba mindkét kezét. - Akkor járjuk körbe a tavat.
- Mármint az egészet? - emelem meg egyik szemöldökömet.
- Aha, miért ne?
- Elképesztő ötleteid vannak – fűzöm össze ujjainkat. - Egye fene, elsétálok veled egy darabig.
- És aztán? - pillant rám.
- Aztán eszünk valamit és megnézzük a sípályát is.
- Jó tervnek hangzik – bólogat bőszen.
A séta kellemesnek bizonyul, persze a tó környékén a szél is felerősödik és a hőmérséklet sem a legkellemesebb. Mégsem tudom rávenni magam, hogy más program után nézzünk, mert ez így tökéletes. Mindennek megvan a maga hangulata, ahogyan ennek a közös sétának is. A pelyhek szakadatlanul hullnak, megmosolyogtat a hely tisztasága. A környezet bája, a hegyek szépsége. Egy idő után zsebeimbe jut mindkét kezem, míg Sam képeket készít. Hol a tájról, hol más-más emberekről. Néhány rólam, és kettősünkről is készül. Aztán csak belém karol, s mi andalgunk tovább.
Mikor az idő már ténylegesen is lehűl, visszafordulunk, és a Hotel felé félúton a szülőkkel is összetalálkozunk. Apróbb semmiségekről csevegünk, élményekről és látnivalókról. Láthatóan nem csak mi voltunk az egyedüliek, akik felhőtlenül töltötték a napjuk nagyját. A szobáinkban átöltözve asztalhoz ülünk, hogy kései ebédünket elfogyasztva lelkes élménybeszámolókat hallgassunk végig, majd kezdetét veszi az újabb móka. A sípálya felfedezése.
- Felkészültél? - csatolom lábaimra a snowboardot.
- Versenyezni akarsz? - ölti rám nyelvét.
- Úgyis én nyernék – vonok vállat.
- Én azért erre nem vennék mérget – bök oldalba játékosan.
Felnevetek merész kijelentésén, aztán mosolyomat leöli egy ismerős hang.
- Sam!
Néhány fiatal nem messze tőlünk, köztük Jeremy. Többségüket Sam már ismerheti, mert ragyogó mosollyal üdvözli őket, míg én egy helyben állok, s csak kevés választ el attól, hogy belefejeljek egy termetesebb hóbuckába. Zagyva hangzavar, ahogy egyszerre, szinte kórusban köszönnek ránk vissza. Jó ideje kint lehetnek már.
- Azért annál egy kicsit több – korrigálom kimérten. Kezet fogok a többiekkel, de a nevét egyiknek sem jegyzem meg. Fölösleges.
- Állatira jó a pálya. Van kedvetek csatlakozni?
Sam a fejét rázza, az én válaszomat már tudhatja is, átkarolom a derekát.
- Megvagyunk, köszi.
Mintha nem egy nyelvet beszélnénk.
- Sam?
- Bocs, de most nem – mosolyodik el szelíden, aztán a torkát köszörüli. - Kettesben szeretném tölteni az időmet Dommal.
Hazudnék, ha azt állítanám, nem öntötte el önelégült mosoly az arcom, mikor Sammy kiadta az útjukat, mégsem szóltam semmit és nem teszem most sem. Vannak helyzetek, amikben jobb a hallgatás. Örök igazság, amit már egészen fiatalon sikerült megtanulnom. Lévén, hogy az őszinteség nem mindig a legjobb stratégia. Ez is valamiféle olyan életigazság, amit a szülőknek tanítaniuk kellene. Úgy, mint az étkezés előtti kézmosást, a cipőfűző bekötését és a hazugságok elkerülését. Csupa-csupa apróság.
Egy kellemes sétához nem volt szükségem arra, hogy sapkába és kesztyűbe bújjak, idekint a pályán viszont erősebb a szél, felkavarodik körülöttünk a porhó, amit Sammy elbűvölve csodál. Vannak alkalmak, amiket én is megörökítenék, ha lenne rá alkalmam, ha tudnám hogyan tegyem. Így pedig marad az elmém. Az is éppen elegendő ahhoz, hogy emlékeket gyűjtsek.
- Sam! - Keze után kapok, mielőtt startot venne, és kilőné magát. Mosollyal fordul felém, vidul, mint egy szabadnapos befőtt. - Csak vigyázz magadra, oké? - hajolok hozzá, orromat az övéhez érintem.
Apró gesztus csupán, mégis megszelídülnek arcának vonásai, már-már meghatottnak tűnnek. Eleresztem a kezét, és hagyom őt, had száguldozzon a pályán, van annyira gyakorlott, hogy legalább itt állja a helyét. Vetek még egy kósza pillantást a tőlünk nem messze csoportosuló bagázsra, aztán követem Őt.

***

Van egyfajta hangulata annak, mikor a ruhákról olvadni kezd a hó, és latyakos jégkristályok tapadnak bele a szövetbe. Helyesbítek. Mindennek, aminek köze van a télhez, az ünnepek közeledtéhez, van egyfajta nyugalmat adó, merengő hangulata. Engem is magával ragadnak a függősorok, a sárgán, pirosan, kéken és fehéren villódzó fények. A díszek, fenyőfák, minden, aminek köze lehet a Karácsonyhoz.
Az, hogy aránylag hideg fejjel képes voltam leegyeztetni mindent Sam szüleivel, nem jelent semmit. Nem tartottam az esetleges ellenvetésektől, attól, hogy kinevetnek, esetleg citromba harapva elküldenek a francba. Őszintén? Egy férfi fejében számtalan ostobábbnál ostobább gondolat átszalad lányos zavarában, nekem mégis sikerült kirekesztenem őket. Egészen eddig a pillanatig, mert ugyan az étterem szemernyit sem változott, míg mi távol jártunk, a bent zsongó, s némán morajló emberek egyszer csak zavarni kezdtek. Frusztrált a tömeg, az, hogy ne adj Isten nézőközönségünk akad. Mégsem az ismeretlen arcok voltak azok, amik a leginkább felpiszkálták bennem a férfiúi büszkeségemet.
A gond nem azzal van, hogy nem cselekedhetek az elképzeléseim szerint. Sokkal inkább egyetlen személlyel.
- Kár, hogy nem maradtatok velünk, találtunk egy részt, ahol meredekebb és nem csak egy kis dombocska van. Nagyon állat volt. Élveztétek volna ti is.
Kortyolok a boromból, aztán visszateszem öblös poharamat a matt fényű alátétre.
Részemről már rég lemondtam arról, hogy ebben a napban lesz majd bármi is, ami tényleg úgy történik, mint ahogy azt elképzeltem. Jeremy egy személyben testesíti meg mindazt, amit rémálmaimban is csak nagyon ritkán viselek el. Undok módon akaratos, tolakodva pofátlankodik bele olyan pillanatokba, amikbe neki lenne a legkevésbé szerepe vagy helye. De nem szóltam rá, mert voltam olyan elnéző, tiszteletben tartottam az első este, hogy magára hagyták őt a többiek. Elfogadtam, hogy az asztalunkhoz üljön. Tűrtem, hogy látványosan ráhajtson arra, aki hozzám tartozik.
Erre megjelenik újra, az asztalunkhoz ül, és beszél. Megállás nélkül csak nyomja, nyomja, nyomja és nyomra a rizsát.
- Részemről elvesztettem a fonalat – iszok újra a boromból.
Sammy mellettem újabb vigyorral sziporkázik. Aztán olajat önt a már amúgy is nagy lángon égő tűzre. Kérdez. A pályáról, a napjukról, a pálya melletti kis bódéról, ahol apró, szirupos fánkokat lehet kapni. Bár lehet nem is fánkok. Inkább valamiféle karikák.
- Mert nem figyelsz. Várj, elmondom újra.
- Ne fáradj vele – dőlök hátra székemben.
- Te aztán gyönyörűen le tudod lombozni az ember jókedvét. Lazíts már, haver.
Nem néztem senkire, anélkül toltam el székemet az asztaltól, hogy úgy kimondottan bárkihez is szót intéztem volna.
- Elmegyek, levegőzök egyet – köhintek.
- Dom, várj! Ezt beszéljük meg!
Megtorpanok, zsebeimbe nyúlok, aztán tekintetemet a plafonról függő csillárra emelem. Nem egészen így képzeltem el ezt az egészet. Sok minden átfutott az agyamon, képek villódzottak az álmaimban, de egyikben sem szerepelt ez a csúfos leégés.
- Nincs ezen mit megbeszélni.
Túl jól indult minden. A meglepetésem, mikor beállítottam az otthonukba, az indulás pillanata, a Hotel, az étterem, a séta és a sípálya. A vacsora egyszerűen fenséges volt, ahogy kellemesnek hatott az utána lévő könnyed társalgás is. Nem bántam volna, ha Sam barátkozik, az sosem érdekelt. Hisz ismerem, tudom, mennyire közvetlen. Tudom, hogy vonzza az embereket. Nem is akarom azért hibáztatni a fejét, hogy bevonzott magához egy idiótát, de ettől még nehezemre esik jó fejnek megmaradni és osztozni Jeremy élménybeszámolójának örömén. 
Azt hiszem ez az a pillanat, amitől az emberek átlag zöme retteg. Hogy a nagy alkalom, amit hónapokon át terveznek, aminek megszervezik minden momentumát, abban a percben darabjaira hullik szét, amint eljön az ideje. Tökéletes pillanatot szántam, emlékezeteset, erre tessék.
Kézfejeimig nyúzom krémszínű pulóvereim ujjait. Összegyűrt bütykeimre lehelek, a hidegtől már egészen kipirosodtak, mégsem tudom rávenni magam, hogy a teraszról belépve visszaüljek hozzájuk az asztalhoz. Megdörzsölöm vállamat, majd az ismerős léptek koppanása nosztalgikus mosolyt fest ajkaimra.
Megfordulok.
Miért is reméltem, hogy lesz bármi egyszerű ezen az estén?
- Mióta? - kérdem apró félmosollyal, fejemmel az ében dobozka felé biccentve.
Eltöpreng, ahogy a kezében szorongatott dobozra pillant. Nincs benne semmi különleges, talán a díszként ható nemesfém, de nem igazán az volt a fő oka annak, hogy pont azt választottam ki. Valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy talán annak is lényege van. Mert egyedisége is talán csak annyiban mutatkozik meg, hogy szépen laminált minta van beleépítve a doboz tetejébe.
- Amikor elsiettél, tudtam, hogy ide jössz, mert máshová aligha lehetne menni levegőzni ilyen későn. Szép is a látvány – terelődik el tekintete pár pillanatra,. - Hideg van, mert a hegyekben vagyunk és tél van, meg Karácsony közeledte. - Össze vissza zagyvál, mégsem tudok rászólni. Elmosolyodva figyelem igyekvéseit, ahogy próbálja magát kimagyarázni. - A kabátodat bent hagytad, a pulóvered pedig vékony, tudom, mert... tudom. - Rábólint, amivel kíváncsivá tesz, mégsem kérdezek tőle semmit. - A kabátodat akartam kihozni utánad, meg magamat is, és ez esett ki a zsebedből – emeli feljebb, mintha nem tudnám miről van szó. - Anyáék mosolyogtak, bizonyára tudtak róla. Ugye? Mert így volt. Mindenki tudott már erről, egyedül én voltam az egyedüli, aki... - ...aki kivétel – bólintok rá. - Mert ez így volt rendjén.
- Szóval akkor?
Felém nyújtja a dobozkát, lehajtom fejem, ahogy remegő kezeimre pillantok. No igen, ezt a pillanatot sem így vázoltam fel lelki szemeim előtt, és valahogy, mégis olyan, mintha rendjén lenne minden.
- Akkor? - veszem ki kezéből a dobozt.
- Volt valami terved?
- Volt – forgatom meg ujjaim közt a dobozkát. Ujjaim végigsiklanak a mintákon. Két gyűrű.
Fehér gyöngyfogait alsó ajkába mélyeszti. Megmosolygom a pillanat izgalmát.
- Elmondod?
- Megmutatom – lépek hozzá közelebb.
Csak egy lélegzetvételnyit hezitálok, aztán megteszem. Féltérdre ereszkedem, úgy, ahogy mindig is képzeltem. Karcsú ujjai hajamba furakszanak, egy-egy hosszabb tincs köréjük tekeredik. Kezét érintem, csupán csak ujjbegyeimmel, összefűzi ujjainkat, ahogy homlokomat csípőjének döntöm.
- Dobálózhatnék nagy szavakkal, hogy az út, amit idáig megtettünk, már felkészített bennünket minden göröngyös akadályra, hogy innen már nem számít semmi más, mert a lényeg ugyanaz marad. Azt hiszem ez ennek az egésznek a kulcseleme. Hogy mindegy mi történik, mindegy, mi vár még ránk, szeretlek, és ez megmásíthatatlan. Nem csak vággyal, hanem úgy igazán. És tisztellek is. Mert kedves vagy, bátor és olykor-olykor félelmetesen vakmerő is – nevetem el magam halkan.
- Szóval...
- Szóval?- Örülnék, ha hozzám tartoznál, és elmondhatatlanul boldoggá tennél azzal, ha igent mondanál nekem. Szeretlek, és tudom, hogy mindig lesz valaki olyan, akinek talán ez nem lesz ínyére, de szeretném, ha a társam lennél jóban-rosszban.
- Ásó-kapa? - segít ki könnytől csillogó szemekkel.
- Olyasmi – mosolyodom el. - Samuel Jernigen, hozzám jönnél?
Mosolyom kiszélesedik, ahogy nagyot nyelve megrezdül.
- Igen.


Vége!

 


LastBreath2017. 01. 12. 19:14:56#34937
Karakter: Samuel Jernigen
Megjegyzés: Életemnek


 Anya lelkesen ecseteli a mai napra szóló terveit, mikor végre elkészül és kidugja az orrát a szobából. Már így is késésben vagyunk. Főleg, hogy a programtervezést tegnap estére kellett volna időzítenie, nem indulás előtt öt percre, így én is kénytelen vagyok különböző brosúrákat végignyálazni vele. Egy érdekes látnivalón nekem is megakad a szemem és ettől fogva nem igazán figyelek anya mondandójára.
Végül elindulunk a fiúk után.
- Ennyi ruhát nem is hoztunk magunkkal – hallom meg a Kedves hangját, ahogy türelmetlenül dünnyög.
- Nem is az öltözködés miatt nem jöttünk eddig.
- Van már terv? - kérdezi, mikor beérjük őket és lassan elindulunk.
Nem válaszol neki senki. Zavarja, látom, de én sem válaszolok neki. Apa és anya hadd legyenek csak édes kettesben. Rájuk is fér, nem kellünk mi oda.
- Nem akarsz te velük menni, hidd el. - bizonygatom sejtelmes mosollyal.
- Már miért ne akarnék? - ráncolja össze szemöldökét. 
Egy újabb mosollyal jutalmazom.

- Csak, mert nem akarsz. Tudom és kész.
- Na ácsi. Ki vele – vállaimra simítja kezeit.
- Dom, bízol bennem? - kérdezem kicsit sem leplezve, hogy sántikálok valamivel.
- Ezzel a kérdéssel nem lettél kevésbé gyanús nekem.
Átölelem nyakát és egészen hozzá bújok.
- Van a közelben egy park, ami elvileg nagyon szép és éjjel-nappal nyitva áll a kíváncsi turistáknak, aztán nem messze onnan van még egy múzeum is, de nem tudom miket állítanak ki benne, mert olyan nagy lelkesedéssel azért nem figyeltem anyáékat.
- Igen, és? - piszkálja meg sapkám bojtját.
Felnevetek és ellépek tőle, hogy keze után nyúlva ismét összefonjam ujjainkat.
- Hát...
- Hát? - vonja fel egyik szemöldökét, miközben derekamat átkarolva magához húz.
- Van még egy kápolna is. Elvileg az is nagyon szép, sokan mondták, meg vannak festmények is a falakon meg a plafonon. 
- Freskók, cicám – javít ki.

- De te oda sem akarsz menni. Ugye, hogy nem? - nézek fel rá reménykedve.
- Nem – hagyja rám a dolgot. - Viszont akkor nem árt valami más szórakozás nekünk, míg a felnőttek parkoznak, múzeumoznak és kápolnáznak.
- Van a közelben egy tó!
Meglepődik, aztán rájön, hogy miben sántikálok és ajkai vidám ívbe húzódnak. Jeges ujjaival arcomat cirógatja, s nekem kiszélesedik mosolyom. Nem fog nemet mondani. Most már biztosan nem. Elkapja sapkám szélét és arcomba húzza. 
- Rossz vagy – hangján hallom, hogy mosolyog. - Nagyon, nagyon rossz.

Mire sikerül visszarendeznek sapkámat a fejemre, ő már pár lépéssel előttem jár. Utána sietek, és színlelt duzzogással zárkózok fel mellé.
- Kár, hogy nem hoztuk magunkkal a korcsolyánkat. - húzom el a számat.
- Én annyira azért nem bánom – von vállat. - Ha rémlik még a legutóbbi eset, akkor nyilván emlékezhetsz arra is, hogy háromnegyed órányi csúszka után egy csapatnyi törpét kellett nyugtatnom, hogy nem fogsz belehalni a horzsolásaidba.
- Az csak egyszeri alkalom volt, eleve rossz passzban voltam, mert nem aludtam semmit és...
- Életem, mondd inkább azt, hogy béna voltál, és ezen vajmi keveset változtattál azóta.
- Nem. Ezt nem vagyok hajlandó beismerni. - szegem fel az állam, aztán elnevetem magam.
Sétálunk a csinos házak között, a csinos boltok kirakataiban csinos termékek, mind-mind karácsonyi díszekbe öltöztetve. És a hó is kellemesen szállingózik, és a hangulat is annyira átjár, hogy majd felrobban a mellkasom.
- Vehetnénk gesztenyét, vagy forralt bort. - hozom fel az ötletet lelkesen.
- Egyik sem mozgatja meg a fantáziámat. - rázza meg a fejét a kedves.
- Ünneprontó vagy. - közlöm vele, de nem vagyok túlságosan csalódott.
- Isten ments! - mosolyodik el ő is.
Minden olyan csöndes és békés. El kéne menekülnünk és letelepedni egy ilyen barátságos helyen. Csak mi ketten. Csodálatos lenne.
Lassan érünk fel egy dombtetőre és onnan olyan kilátás tárul a szemünk elé, amire egyikünk sem számított. Lenn a völgyben lustán terpeszkedik a hatalmas tó. Felszínén tükörjég csillámlik a part közeli fényeknek köszönhetően. A túloldalon, sejtelmesen magasodnak a cakkos szélű hegycsúcsok. Apró emberkék korcsolyáznak, zsivajuk eljut a fülünkig. Mi mégsem moccanunk.
Arcom elé emelem a gépemet és megörökítem a tájat. Az emlék felejthetetlen lesz, de nem árt, ha van kézzel fogható bizonyítéka is.
- Ez valami hihetetlenül gyönyörű. - sóhajtom áhítattal.
- És itt akarsz ácsorogni egész nap, vagy közelebb megyünk?
- Menjünk! Menjünk! - karolok belé lelkesen.
Ahogy egyre közelebb érünk, úgy ölt egyre nagyobb méreteket minden. A hegység, a tó és az emberek. Lent a parton egy fa bódéból kedves arcú figura integet felénk. Korcsolyát kínál. Lelkesedésem a tetőfokára hág és elindulok felé.
- Eszedbe se jusson. - kapja el karomat Dominick.
- Miért? - kérdezem nyafogva.
- Mert nem foglak az ölemben visszacipelni a hotelig, ha összetöröd magad. - mosolyog rám negédesen.
- Jó, megadom magam. - emelem fel kezeimet. - Akkor járjuk körbe a tavat.
- Mármint az egészet? - emeli meg szemöldökeit.
- Aha, miért ne?
- Elképesztő ötleteid vannak. - fűzi ujjait enyéim közé ismét. - Egye fene, elsétálok veled egy darabig.
- És aztán? - pillantok fel rá.
- Aztán eszünk valamit és megnézzük a sípályát is.
- Jó tervnek hangzik. - bólogatok helyeselve.
Sétálunk. De miért is kéne más programot is beleszőnünk, ha már az is ajándék, hogy egymás mellett lehetünk? Megélem és élvezem minden pillanatát. A hópelyhek olvadását az arcomon, az enyhe szél hűvösét, a ropogó havat a csizmám talpa alatt és Dominick minden mozdulatát.
Egy idő után zsebébe süllyeszti kesztyűtlen kezeit, én pedig karjába karolok. Fülcimpáját és arcát megcsípte már a hideg, fekete hajával játszadozik a szellő. És én boldog vagyok.
Több képet is sikerül ellőnöm. A tájról, emberekről, legfőképp Domról. Közös képeket is készítünk. Végül egyöntetűen megszavazzuk, hogy visszaindulunk. A hotel felé félúton anyáékkal is összefutunk. Idült mosolyukból ítélve ők is remekül szórakoztak. Semmiségekről cseverészünk, míg felérünk a robusztus épületig. Nem is igazán öltözünk át, csak a csizmáktól, bakancsoktól és kabátoktól szabadulunk meg egy ebéd; egy elég kései ebéd erejéig. Szüleim szinte egymás szavába vágva tartanak élménybeszámolót és csak sejtelmesen mosolyognak azon, hogy mi „csak” sétáltunk egy nagyot.
Az igazi móka viszont még csak ez után jön. Visszavonulunk a szobáinkba. Síeléshez alkalmas ruhát öltünk magunkra. Jó vastag ruhákat. Bár egyikünk sem az a síléces típus, Dom is snowboardot hozott magával, csak úgy, mint én. Ketten vágunk neki a pályának, mert drága szüleim pihenésre hivatkozva most nem tartanak velünk.
- Felkészültél? - illeszti talpait a boardra.
- Versenyezni akarsz? - dugom ki a nyelvem.
- Úgy is én nyernék. - von vállat magabiztosan.
- Én azért erre nem vennék mérget. - bököm oldalba játékosan.
Felkacag. Örülök neki, hogy jól érzi magát; hogy legalább annyira jól érzi magát, mint én.
- Sam!
Ismerős hang üti meg a fülem. Körülnézek, és felfedezem a hang gazdáját is, aki nem messze tőlünk, egy kisebb tömeg közepén csápol felénk.
- Jeremy! - integetek vissza.
Az egész csapat megindul felénk. Én legtöbbjükkel már találkoztam tegnap este, de Dom szemöldök ráncolva néz végig rajtuk. Mindannyiuk talpához egy-egy léc van rögzítve. Mókásan kacsáznak felénk. Ha nálam lenne a gépem, bizonyára csinálnék róla egy képet.
- Sziasztok. - köszönök rájuk vigyorogva, mikor elérnek hozzánk.
A kis csapat zagyva kánonban köszön vissza. Mindnek fülig ér a szájuk. Az arcukat vörösre csípte már a hideg. Ruhájuk redőibe tapadt hó alapján pedig nem kétséges, hogy már kint vannak egy ideje.
- Ő itt Dominick. - mutat kedvesemre Jeremy, hogy bemutathassa a többieknek. - Sam szeretője. - jelenti ki egyszerűen.
- Azért annál egy kicsit több. - javítja ki hűvös mosollyal, de egyikük sem áll le bunkózni a másikkal.
Dom kezet fog mindenkivel, türelmesen végighallgatja, ahogy mindenki bemutatkozik.
- Állatira jó a pálya. - újságolja Jeremy. - Van kedvetek csatlakozni?
Elnézést kérően rázom meg a fejem, de mielőtt megszólalhatnék, Dominick veszi át a szót. Átkarolja derekamat és én ettől majdnem fenékre huppanok, lévén, hogy a lábaimra már fel van erősítve a snowboard.

- Megvagyunk köszi.
Jeremy úgy tűnik figyelmen kívül hagyja a dolgot és felém fordul. Vidoran kérdez most konkrétan engem.
- Sam?
Soha nem volt erősségem nemet mondani, és az is hülyén nézne ki, ha segélykérően néznék Dominickra. Szóval megköszörülöm a torkomat és határozottnak szánt hangon válaszolok neki:
- Bocs, de most nem. - újabb torokköszörülés, de végül is kimondom, ami kikívánkozik belőlem. - Kettesben szeretném tölteni az időmet Dommal.


linka2017. 01. 12. 19:07:38#34936
Karakter: Dominic Babcock



Az, hogy bár kérni nem kértem őt, mégis hagyta, hogy egymagam baktassak fel a lépcsőkön, mert ezúttal nem volt hangulatom ahhoz, hogy liftbe szállva ezredjére is végighallgassam ugyanazt a dallamot, elgondolkodtat. Persze nem zavar, mert nem. Sosem befolyásolnám, hiszen szabad ember, azt tesz, amit csak akar. És mégis, vannak helyzetek, amiknél jól esik, ha van az ember mellett valaki. Sőt, ha az van az ember mellett, akit szeret, s aki szereti. De ezt hiába mondanám neki, csak vitát generálnék, ami veszekedéssé fajulna. És én abból kérek most a legkevésbé. Az ajtót kinyitva elidőzöm a küszöbnél. Azt mondtam, neki, majd dörömböljön. De ki tudja, mikor gondolja majd úgy, hogy ideje berekeszteni a barátkozást? Kiszámíthatatlan, ahogyan az is, hogy én meddig maradok még ébren. Persze azon leszek, hogy megvárjam őt, nélkülem aligha juthatna szobán belülre, de van egy találó mondás.
Ember tervez, Isten végez.
Na, ettől tartok én is. Az idő gyorsan pörög, s miután ruháimat levéve összehajtottam őket, és gyors tusolás alatt lemostam magamról a napi utazások fáradalmát, nem volt már semmi, amivel leköthetném a figyelmemet. Könyvet nem hoztam magammal, és a tévében zajló műsorok sem kötnek le. De legalább a gondolataim meggátolják azt, hogy nyugodt álomba szenderüljek. Azért ez is már valami.
Újabb csatornára kapcsolok, éjszakai hírek, csupa dráma, tragédia, borzongás, aztán mindegyiknek a végén ott egy napi cukiság. Valami, ami megmosolyogtatja a naiv embereket.
Az, hogy valaki végtelenül gyengéden megkocogtatja az ajtót, nem támaszt bennem azonnali vágyat arra, hogy a meleg takaró alól kikeljek. Várjon, ha már engem is arra ítélt. Kinyomom a tévét, és oldalamra fordulva végigsimítok a párna puha selymén.
Aztán újabb kopogtatás. Erélyesebb.
Mégsem mozdulok. Lehunyt szemekkel szívom be az újdonság illatát. Olyan vagyok, mint egy dacos kamasz. Tudom, hogy hibázok, tudom, hogy ostoba vagyok és gyerekes minden cselekedetem, mégsem mozdulok. Nehéz felülkerekedni a sértettségen, nehéz lenyelni azt a torkot gombócba rántó érzést, a becsapottságot. Mégsem tekinthetem tettét elárulásnak. Mert az ő fejében ez meg sem fordult. Egyszerűen tette ugyanazt, mint amit mindig. Hagyta magát sodródni az árral. Nem csinálhatom ezt vele. Legalább nekem legyen eszem.
Nem bújok papucsba, mezítláb járulok a színe elé, nyitom a zárat, aztán lenyomom a kilincset. Samuel fellélegezve fordul felém, könnybe lábadt szemekkel.
- Dom, én... annyira sajnálom.
Elesett, elárvult suttogás. Karjait nyújtja felém, én mégis elutasítom. Félrelépve engedek neki teret.
Nem mondok egy szót sem, mert minden kimondott hanggal csak megbántanám őt. Az ilyeneket jobb taktika lenyelni. Mögötte újra zárom az ajtót, lehunyom pár pillanatra a szemeimet, és elszámolok némán tízig. Nem ehet semmiről. Felesleges köröket futok újra és újra. A semmire rágtam be.
Kikerülöm őt, és visszabújok a takaró alá. Újra elhelyezkedem, ő pedig ott marad, ahol hagytam. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. Tudom, hogy magát emészti, mégsem tudom mivel hozhatnám helyre a pillanatot.
- Nem fekszel le aludni? - kérdem csöndesen.
Magam mellett megveregetem a párnát, ő pedig alsó ajkába mélyeszti a fogsorát. Lassan nyúl ingének gombjaiért, óvatosan pattintja őket ki, majd hántja le magáról. Ugyanilyen körültekintően bánik fekete alkalmi nadrágjával is. Igazán nem értem miért ilyen óvó most.
Miután megválik tőlük, úgyis a földre hajít le mindent. Ha jobb passzban van, akkor annyival megkönyörül rajtuk, hogy székre górja őket. Puhán mászik be mellém az ágyba, a lámpát lekattintom, de annak ellenére is vágom, hogy valami nem stimmel. Megmozdul, óvatosan ugyan, mégis érzem, ahogy hallom reszketeg légvételeit is.
- Mit csinálsz?
Tudom, mit csinál.
- Semmit.
Ő pedig nem tudja, hogy én tudom. Sóhajtva húzom magamhoz, törlöm le arcán lepergő könnyeit.
- Bocsánat – hüppög mellkasomba bújva.
- Annyira buta vagy – cirógatom meg fejét, puha tincseit.
Maszatos arcával az én mellkasomat is eláztatja. Engem ölelve alszik el végül. 

***

Arcomat az ég felé fordítom, míg kezeimet zsebeimbe süllyesztve melegítem. Az ujjaim már egészen elgémberedtek a várakozás örömében. Sejtettem én, hogy a nőknek időre van szükségük ahhoz, hogy teljesen elkészüljenek, ezzel még ki is békülnék, de az, hogy Sammy sem bírt elkészülni, meglehetősen bosszantó. Nevetséges és valamilyen szinten, ha úgy vesszük, akkor még érthető is. Greg mellettem felpattintja öngyújtójának a fedelét, majd lobbanó lánggal izzít a karcsú cigarettaszálra. Korábban úgy hittem már sikerült leszoknia, erre kiderül, hogy mégsem.
- Az asszonynak egy szót se – sóhajt fel élvetegen.
Lehunyt szemekkel szusszantgat bele a délutáni hűvösségbe. Cinkostárs lettem.
- Nem gondolja, hogy nélkülem is rájönne?
- Olyan tetemes mennyiségben nem fogyasztom, hogy nyom maradjon rajtam.
Biccentek. Én elhiszem, nem is én vagyok az, akit győzködnie kell. Sőt, engem aztán nem is igazán érdekel, minden bizonnyal van elég esze ahhoz, hogy eldöntse, mi a jó neki. Cipőm orrára esik tekintetem, egyszerű bakancs, az orra mégis megkopott már. Nem igazán valósághű ez a bőr, de az alkalomra pont megfelel. Városnézésre legalább senki sem kötelezi tőlem azt, hogy kiöltözzek.
Újabb bosszús sóhajjal pillantok karórámra, kabátom ujjait már lassan fehérre színezik a szövetre hulló kristályos pelyhek, még fél órát adok nekik, aztán magam részéről lefújom a túrázást.
- Ennyi ruhát nem is hoztunk magunkkal – dünnyögöm mereven bámulva a nem messzi sípályát.
- Nem is az öltözködés miatt nem jöttünk eddig.
Kedves hang, lágy, női és puha.
A kedves após torkán akad az utolsó csókja a cigarettával. Leheletének párájába cigaretta füstje is keveredik. Ledobja, majd eltapossa a csikket.
- Van már terv?
Nem dugom vissza a kezeimet a jó melegbe, helyette Sammy kesztyűs ujjaival fűzöm össze a sajátjaimat. Nem szól egyikük sem, mintha meg sem hallották volna a kérdésemet. Helyette elindulnak, én pedig kínos csenddel követem őket. Kellemetlen szituáció az, hogyha kérdezel, de arra nem érkezik válasz. Sam mellettem felkuncog, szórakozott mosollyal söpri le karomról a pelyheket, aztán kezemet megszorongatva tekintetével pont az ellenkező irányba indexel, mint amerre a többiek mennek.
- Nem akarsz te velük menni, hidd el.
- Már miért ne akarnék? - ráncolom a szemöldökeimet.
Mosolyának ártatlansága gyanús, mintha tudna valami olyat, amit én nem.
- Csak, mert nem akarsz. Tudom és kész.
- Na ácsi. Ki vele – simítom fel mind két kezem a vállaira.
- Dom, bízol bennem? - csücsörít és pisis módjára totyorog egy helyben.
- Ezzel a kérdéssel nem lettél kevésbé gyanús nekem.
Hagyom, hogy a nyakamba karoljon, hogy figyelmemet elvonva hideg arcát a nyakamba dugja.
- Van a közelben egy park, ami elvileg nagyon szép és éjjel-nappal nyitva áll a kíváncsi turistáknak, aztán nem messze onnan van még egy múzeum is, de nem tudom miket állítanak ki benne, mert olyan nagy lelkesedéssel azért nem figyeltem anyáékat.
- Igen, és? - pöccintem meg sapkájának bojtját.
Felkacag, hátratáncikál pár lépéssel, aztán kezem után kapva ujjaim után kampózza sajátjait.
- Hát...
- Hát? - emelem meg kíváncsian egyik szemöldököm, míg dereka után kapva újra magamhoz húzom.
- Van még egy kápolna is. Elvileg az is nagyon szép, sokan mondták, meg vannak festmények is a falakon meg a plafonon.
- Freskók, cicám – biccentek bölcsen.
- De te oda sem akarsz menni. Ugye, hogy nem? - pillog rám rebbenő pillákkal.
- Nem – értek vele egyet. - Viszont akkor nem árt valami más szórakozás nekünk, míg a felnőttek parkoznak, múzeumoznak és kápolnáznak.
- Van a közelben egy tó!
Ezúttal már tényleg magasra szalad a szemöldököm, aztán leesik. Dehogy engem féltett ő, nem amiatt volt ez a kis közjátéka, hogy megóvjon engem az esetleges unalmas percektől, hanem inkább magát akarta vízközelbe vitetni. Arcára simítom a tenyerem, kesztyű nálam ugyan nincs, így enyhén meg is rezzen hűvös érintésemtől, aztán fültől fülig vigyorral hófehér bőre kipirul. Megcirógatom fagy-csípte pacáit az orcáján, aztán sapkájának szegélyét megragadva lehúzom azt teljesen, úgy, hogy takarja szemeit, s az orra hegyét is.
 - Rossz vagy – jegyzem meg vigyorogva. - Nagyon, nagyon rossz. 
Tincseim közé túrva lépek el, majd indulok a korábban általa mutatott irányba, de neki sem telik sok időbe az, hogy sapkáját igazgatva felfújt arccal loholjon utánam. Szó szerint, holott annyira gyorsan még nem is megyek.
- Kár, hogy nem hoztuk magunkkal a korcsolyánkat.
Újra ajakbiggyesztés, szomorú őzikeszemek és az a szüntelen hidegtől kipirosodott arcocska. Olyan így, mint azok a karácsony tájékán polcokra rakott angyalkák, annyi különbséggel, hogy az ő arcukon bájos, ártatlan mosoly van és nem duzzognak.
- Én annyira azért nem bánom – vonok vállat. - Ha rémlik még a legutóbbi eset, akkor nyilván emlékezhetsz arra is, hogy háromnegyed órányi csúszka után egy csapatnyi törpét kellett nyugtatnom, hogy nem fogsz belehalni a horzsolásaidba.
- Az csak egyszeri alkalom volt, eleve rossz passzban voltam, mert nem aludtam semmit és...
 - Életem, mondd inkább azt, hogy béna voltál, és ezen vajmi keveset változtattál azóta. 


LastBreath2017. 01. 12. 19:03:06#34935
Karakter: Samuel Jernigen
Megjegyzés: Életemnek


 - Terv van már? - kérdi Domi, táskáját felvéve.
- Nincs, majd holnap eldöntjük. Akár szét is válhatunk, de a várost mindenképpen együtt szeretném megnézni. Magatoktól le nem mennétek oda, ismerlek mindkettőtöket, és tudom, hogy bánnátok, ha kihagynátok. - válaszol anya.
- Akkor miből gondolod, hogy kihagyjuk?
- Ismerlek titeket, mint mondtam. - mosolyodik el sejtelmesen.
Felkuncog, végigsimít alkaromon és a lift felé pillant, jelezve, hogy keressük meg a szobánkat és pakoljuk le a fölösleges cuccokat, amik nem kellenek a vacsorához.
Izgatottan nyomkodom a lift hívógombját. Feldob ez az egész! A Karácsony, a hotel, a hófödte hegycsúcsok, és legfőképp az, hogy Dominick is velünk jött. Ennél szuperebb már nem is lehetne az ünnep.
Kedvesem, ha akarná sem tagadhatná, hogy fáradt. Sosem szerette a hosszadalmas utazásokat, és ma nem kis távot hagytunk magunk mögött. Nyúzottnak tűnik, hiszen tegnap sem kis utat tett meg, hogy eljöjjön hozzám. Nem hányhatom a szemére, hogy nem mutat túl sok lelkesedést.
Rövid keresgélés és bolyongás után lelünk rá a szobánkra, ami inkább lakosztálynak hat. Nem azt mondom, hogy rusztikus, de nem is giccses, túldíszített. Egyszerűen szép, és elragadó, és gyönyörű. Nagyon kényelmesnek tűnik még a legapróbb díszpárna is. Kellemes, ízléses díszítés, meleg színek, édes fények; már ha a fények lehetnek édesek. Engem ez a hely megvett kilóra.
Felkapok egy szórólapot és rövid böngészés után Domi orra alá nyomom.
- Óhh, ezt nézd meg!
Megnézi, de ennél többet nem reagál rá. Nos, mindegy. Kedvemet nem szegi a dolog. Feltúrom utazótáskámat és átvedlek csinosba. Dominick, mint egy öreg operációs rendszer, épp a látványt dolgozza fel, vagy csak bámul ki a fejéből gondolatok nélkül. Nem fest túl jól.
- Lemegyünk? Anyáék szerintem már ott lehetnek. - kérdezem.
- Menj nyugodtan, majd csatlakozom hozzátok később. Én azért azt a félórát kivárnám.
- Minden rendben? - mérem végig aggódva.
Aprót biccent és végre megszabadul a bakancsától. Nagyot szusszanva dől a párnák közé és karjával takarja el szemeit. Szegény Édesem. Borzalmas napja volt, ebben biztos vagyok.
- Csak ne aludj el nagyon – hajolok fölé óvatosan, majd lehelek apró csókot a homlokára.
Tornacipőt húzok és magára hagyom, hadd pihenjen.
Lent anyáék már foglaltak is asztalt az étkezőben. Lágy, ünnepi zene szól. Finom, elképesztően finom illatok terjengenek a levegőben. És ahogy megközelíteném az asztalt, a semmiből bukkan fel előttem egy ember, s úgy tűnik ő sem figyeli, merre tart. Kis híján lesodor a lábamról.
- Jaj, bocsesz. - kap karom után, hogy el ne essek.
- Semmi gáz. - mosolygok rá.
- Jó kis hely, mi? - néz körül.
- Ja, nem semmi. - bólogatok helyeslően. - Minden okés amúgy, nagyon siettél, nem tartalak fel?
- Áh! - legyint elfintorodva. - Úgy volt, hogy a haverokkal leruccanunk és megnézzük a város fényeit este, de itt hagytak.
- Ez nem igazán szép dolog tőlük. - rázom meg a fejem rosszallóan. Aztán észbe kapok és gyorsan bemutatkozom neki. - Sam vagyok. - nyújtom felé jobbomat mosolyogva. - Samuel Jernigen.
- Jeremy. - fogadja el a kézfogást. - Jeremy Irvine. - körülnéz. - Egyedül vagy?
- Nem. A kedvesemet várom, hogy csatlakozzon hozzánk vacsira. - intek fejemmel az asztalunkhoz. - Csatlakozol te is?
- Hát... - vakarja meg tarkóját. - Miért is ne? - mosolyodik el félszegen.
Hamarosan feltűnik Dominick alakja is a láthatáron. Nagyon jól néz ki, le sem bírnám venni róla a szemem.
- Dom! - integetek felé lekesen.
Észrevesz és elindul felénk, bár, mikor az asztalhoz ér, megütközve néz Jeremy-re.
- Jeremy Irvine – nyújt kezet neki Jeremy udvariasan.
Dom csak aprót biccent és elfogadja a felé nyújtott jobbot.
- Nem vagyok benne biztos, hogy ismerjük egymást. Dominic Babcock – mutatkozik be kimérten.
- Nem – nevet fel a velem szemben ülő. - Mi is csak most találkoztunk, rád várt, azt hiszem, én pedig éppen ráértem, hogy várjak vele. - magyarázza zavartan.
- Hát ez... - torkot köszörül, majd leül az asztalhoz. Mellém, mert ezt a helyet csak és kizárólag neki tartottam fent. - … rendben van. És a családod az merre?
- Nem családdal, baráti társasággal érkeztem, de ők leléceltek valahová.
- Óh, ez illetlen volt tőlük – bólint egyetértően.
- Nem akart velük menni, szóval betársul hozzánk. - csatlakozom én is a beszélgetéshez.
- Samuel, beszélj érthetőbben és ne hadarj – szól rám apa színpadiasan. Direkt produkálja magát Jeremy előtt, szóval most szó nélkül hagyom a dolgot.
Vacsorához látunk és közben kellemesen duruzsolva folyik a beszélgetés az asztalnál. Az este sztárja pedig nem más, mint Jeremy, aki szinte nem is hagy szóhoz jutni másokat. Mintha attól félne, hogy ha most nem mond el mindent, később nem lenne már rá alkalma.
- Van itt egy sípálya is, nem a világ legmeredekebbje, de azért így is elég paráztatós annak, aki még életében nem állt lécen. - meséli lelkesen Jeremy.
- Óh, Dominak akkor biztos az lesz az első holnap, hogy azt felkeresi – nevetek fel és lopva a kedvesre pillantok.
Még mindig nem fest túl jól. A vacsorájához sem nyúlt hozzá, csak turkálja.
- Kajak? - fordul felé Jeremy is lenyűgözve.
Dom nem válaszol.
- Mindjárt jövök.
Jeremy után indulok, hogy kisegítsem a rendeléssel, és az italok asztalhoz való lavírozásával. Mikor visszaérünk, Dominick felkel az asztaltól. Tudtam én, hogy nincsen jól. Valószínűleg egyikünk sem haragudott volna érte, ha lemondja a vacsit. Elvégre tényleg rossz bőrben van.
- Pihenj le, bizonyára az út lehet a hibás. Majd megyek én is.- érintem vállát gyengéden.
- Majd dörömbölj.
- Majd dörömbölök – mosolygok rá.
Nézem, ahogy lassan távolodik és eltűnik az étkező ajtaján túl. Jeremy azonban elvonja a figyelmem és én hosszas beszélgetésbe merülök vele.
Hamarosan anyáék is távoznak. Apa szemöldök ráncolva néz rám, anya pedig rosszallóan rázza meg a fejét. Nem értem, mi bajuk.
Jeremy halálos figura. Rengeteget beszél és én nevetve hallgatom különös, vicces történeteit. Rengeteget megtudok róla. Hogy miért jöttek ide, hogy egyébként mivel foglalkozik, mit tanul, mik a tervei, milyenek a barátai, mik a kedvenc ételei, filmjei, könyvei, zenéi. Szinte mindent. Közben azért elfogy egy-két ital is, de azt túlzás lenne mondanom, hogy sikerült berúgnom.
Másfél órával éjfél előtt megérkezik a baráti társaság. Jeremy bemutat mindenkinek és csevegünk pár szót. Elhívnak, hogy menjek velük, van a közelben egy szórakozóhely, de visszautasítom őket, mert fáradt vagyok, és mert ha Dommal történik valami, az az én lelkemen szárad majd. Elbúcsúzunk és én a szobánk felé veszem az irányt.
Szinte az egész hotel elcsöndesedett már. Mindenki nyugovóra tért. Az erős, harsány fényeket felváltották a lágyabb világítások és helyenként a kellemes félhomály. Mivel Dominicknál volt a kártya, így tényleg kopogni kényszerülök. De nem merek hangosan dörömbölni és csak reménykedem benne, hogy meghallja. Bár, ha alszik, esélyem sincs. Bátortalanul kopogok be, reménykedve, hogy ő meghallja, de a szomszédos szobákban nem neszelnek fel rá.
Nincs felelet. Ezek szerint már alszik. Nem is volt jó bőrben egész este. Talán túl sok volt neki az utazás mellett még az is, hogy együtt vacsorázzunk, harci díszben. Ha otthon lennénk, bizonyára nem lett volna gond, de azért ez mégis csak egy hotel, és a szüleimmel szemben sem akart bunkó lenni gondolom.
Újból kopogtatok. Valamivel hangosabban és határozottabban. De még mindig nincs semmi felelet. Hallgatózom, hátha mégis felkelt. Bármilyen nesz a szoba felől megnyugtatna, hogy Dom jön és beenged. De ez nem történik meg. Idegesen toporgok. Fejemben ezernyi rosszabbnál rosszabb gondolat cirkál. Mi van, ha tényleg nagyon rosszul lett, amíg én odalent szórakoztam? Hogy lehet, hogy mindig mindent elrontok, amikor végre van esélyünk együtt lenni? Nem elég, hogy távolsági kapcsolatban élünk, de most még nem is érezte jól magát, én meg hagytam. Szó szerint magára hagytam. Hova tettem az eszem?
Idegesen kopogok be újra. Semmi válasz. Kézfejemmel dörgölöm meg szemeimet és sarkon fordulok, hogy visszamenjek a recepcióhoz és kérjek egy pót-kártyát. De végre kattan a kilincs és nyílik az ajtó. Fellélegezve fordulok vissza, hogy aztán újból kétségbeessek. Nyúzottnak, fáradtnak és mérgesnek látszik.
- Dom én... annyira sajnálom. - suttogom bocsánatkérően. Karomat felé nyújtom, de ő ellép az ajtóból, jelezve, hogy menjek be.
Nem szól hozzám. Megvárja, amíg belépek és becsukja az ajtót. Kezeim pillanatok alatt hűlnek ki és kezdenek remegni a félelemtől. Megint mindent elrontottam. Pedig annyira szépnek ígérkezett ez a pár nap. A meglepetés, hogy végül ő is eljött, a karácsony és, hogy együtt lehetünk az ünnepek alatt. És én mindezt pillanatok alatt porig romboltam.
Ellép mellettem. Nem visel mást, csak egy alsónadrágot. De biztosra veszem, hogy nem aludt. Még akkor sem, ha az ágyban feküdt. Rám várt és én nem jöttem. És most okkal dühös.
Annyira félek. Az, hogy ilyen ritkán találkozhatunk sokkal törékenyebbé teszi a kapcsolatunkat, mint bármely normális kapcsolatot. És én hirtelen rettegni kezdek attól, hogy Dominick belefáradt a meggondolatlanságomba, a hülyeségeimbe, és egyszer csak azt mondja, hogy fel is út, le is út. Mert végül is mindig én vagyok az, aki elrontja.
- Nem fekszel le aludni? - kérdezi.
Hangjában nyoma sincs neheztelésnek, pedig tudom, hogy neheztel. Megpaskolja a párnát maga mellett. Beharapom alsó ajkam, és szüntelen rágcsálom, míg csendesen le nem vetkőzöm, és veszek magamra egy pizsamanadrágot. Mellé fekszem és ő lekapcsolja az apró lámpát az éjjeliszekrényen. Úgy érzem, kilométernyi a távolság köztünk az ágyban.
Nem jön közelebb én pedig nem merek közelebb menni hozzá. Tenyereimbe temetem az arcom. A bőröm forró, a szemeim nedvesek. Mélyeket lélegzek, próbálok nem nagy zajt kelteni, próbálok úgy tenni, mintha itt sem lennék. Nekem lenne a legkevésbé okom arra, hogy most sírjak.
- Mit csinálsz?
- Semmit. - felelem és megtörlöm a szemeim.
Lemondóan felsóhajt és magához húz. Letörli könnyeim, megcirógatja arcomat és én karjai közé menekülök.
- Bocsánat. - dünnyögöm mellkasának.
- Annyira buta vagy. - szánt ujjaival hajamba.
Szorosan átölelem és lassacskán megnyugszom. De nem alszom el addig, amíg meg nem hallom Dominick egyenletes lélegzetvételét. Csak akkor merek elaludni én is, amikor meggyőződtem róla, hogy ő is alszik.

 


linka2016. 12. 03. 14:57:51#34816
Karakter: Dominic Babcock
Megjegyzés: Mucikámnak


 Igazi terülj-terülj asztalkám, tele minden földi jóval, finom ételek, meleg, még gőzölgő tea és, aki édessel indítaná a napot, annak tálcán kínálva kakaó, néhány mézeskalács, és csomagok az útra. Szendvicsek, de azok is alaposan megpakolva. 
Nem vagyok híve a reggelizéseknek, sőt, meglehetősen ellenzem, főleg, ha hosszú útra készülök. Nem szeretnék rosszul lenni, hogy aztán miattam ragadjunk ott valamelyik útszéli bokor tövénél, így egy bögre tea és három harapásnyi sütemény után táskámat a többi mellé rakom. Még pont időben, hogy láthassam a lépcsőn lecammogó kedvesem bágyadt mosolyát, még mindig fáradt tekintetét és álom-kócolta méz-szőke  tincseit. Ő is bekap valamit reggeli gyanánt, bár nem viszi túlzásba, néhány falatka csupán, akárcsak nekem. A macska jó kezekben lesz, csak egy telefonhívásba tartott szólni a szomszéd lánynak, hogy mikor ideje engedje, lehetőleg naponta nézzen át, etesse meg és gondoskodjon róla, míg a család távol jár. 
Az autóban elhelyezkedve bekötöm az övem, majd könyökömre támaszkodva államat a tenyerembe simítom, a táj ismerős, mégis magával ragadó, ahogyan a kristályos hópelyhek is, mik a fák kopár ágaira hullanak. 
Az első pár óra feledhetetlen, mindenki lelkes, aktív, s legfőképpen izgatott. Sammy anyja mégsem a tájban gyönyörködik, hanem engem faggat. Kérdésekkel bombáz, a válaszaimmal úgy néz ki, elégedett, aztán mesél ő. mindenről. Leginkább mégis apróságokról. Pillantásai zavarba hoznak, legfőképpen, mikor tekintete tüzében a mellettem ülőt is megolvasztja. Tagadni sincs értelme. Mind a ketten tudjuk, hogy tudom a titkát. Mégsem aludt ő olyan mélyen az éjjel. Bizonyára a fülével sincsenek még gondok. De nem zavartatja magát, sőt, szóba sem hozza. Máskor nem zavarna, hogy rám néz, máskor is ugyanezt a tekintetett kapom, de most mégis. Nálam a tudás, hogy hallott mindent. 
Kurtán elmosolyodom, mikor elhallgat, s figyelmét férjének szenteli. Kikerülök végre a középpontból, de nem fordulok mégsem Sam felé. Már nem kötnek le a játékok sem, az út hosszú, és mi gyakorlatilag az elején kifogyunk minden lehetőségből, így marad a rádió, és a különféle zenék. Többek közt karácsonyiak. 
Valahogy az út felénél megállunk egy benzinkútnál, nyújtózunk, és elintézzük apróbb folyóügyeinket, bár én közel sem tartózkodom annyit a levegőn, mint a többiek. Hűvös van, arcomat egészen vörössé csípi a fagyos szél. A fűtést feltekerik, lehámozom magamról a kabátom, s tűnődve a tájat szemlélem. Mellettem Sammy molyolni kezd, aztán vaku villan és valami kattan. Felé fordulok. 
- Mit csinálsz? - vonom fel félszemöldökömet. 
- Emlékeket.
Az a mosoly. Lágy, szívemnek kedves, elbűvölve figyelem. 
- Még oda sem értünk. 
- De már elindultunk – érvel logikáját latba vetve. 
Szórakozott mosollyal túrok tincsei közé.
- Min gondolkodtál?
- Semmin – vonok vállat. - Csak bámultam ki a fejemből. 
- Meg ne erőltesd magad – bokszol vállamba puhán, aztán a gépet elrakva közelebb húzódik hozzám, s a vállamnak dől. 
Tenyerem a térdére simítom, aztán újra az ablak felé fordulok. 
A táj elsuhan, s a fákat, havas tájat idegen otthonok, füstöt pöfékelő családi házak váltják fel.


Elszenderedtünk mind a ketten, mégis én vagyok az, aki hamarabb ébred. Noha nem magamtól tettem, sokkal inkább a ránk boruló csend végett. Amiatt, mert megérkeztünk, és a kitárt ajtókon át betóduló hűvös levegő megborzolta minden porcikámat. Tenyeremet a mellettem alvó fiú arcára simítom, míg a szülők bejelentkeznek, s beviszik a csomagjaikat. Puhán rázom a vállait, valahogy sosem remekeltem az ébresztgetésekben. Ahhoz nincs szívem, hogy felrázzam, másra meg nem ébred.  Szemöldökráncolása mindenképpen jó jel, megmozdul, alig-moccanás csupán, mégis megmosolyogtat. 
- Elhiszem én, hogy fáradt vagy, de lefogadom, hogy a hotelben minden kényelmesebb, mint itt az autóban. Persze maradhatsz is, ha akarsz – túrok hajába. 
Kinyitja szép szemeit, mosolyogva hajlok arcához, de most csak egy apró puszit kap. Puszikát. Inkább. 
- Vigyél be – nyújtja ki karjait. 
Felvonom a szemöldököm. Szerintem meglehetősen érdekes látványt nyújtanánk. 
- Jössz a saját lábaidon – segítem ki az autóból. 
- A többiek?
Körül néz, kabátját fázósan húzza össze magán. Érthető, hiszen hideg van, s végül is alvásból ébredt alig pár perce. 
- Előre mentek – adom kezébe a táskáját, míg sajátomat a vállamra veszem. - Gyere, menjünk mi is. 
A kocsit bezárom, a kulcsát pedig zsebem mélyére süllyesztem. A hotel lélegzetelállító, eleve gyönyörű tájra épül, s a kialakítása sem utolsó. Minden karácsonyi fényekben tetszeleg, s a hó is hatalmas pelyhekben kavarog körülöttünk. Minden szép, túl idilli. Azt hiszem több, mint elégedett vagyok, mondhatni boldog azzal az élettel, ami nekem jutott. 
- Hihetetlen, hogy két nap múlva Karácsony – lelkesül fel mellettem Sammy, mikor felérünk a hotel ajtajához. 
- Az – biccentem elbűvölten figyelve a hatalmas karácsonyfát, ami a Hotel előterében kapott helyet. 
- Elképesztő.
Gépét kibűvölve újabb képeket készít, egynél jóval többet kattogtat. 
- Álljatok mellé fiúk, hogy lássuk az igazi méreteket – lép hozzánk Sammy anyja, a gépet pedig hamar kikapja a meglepett fiú kezéből. 
- Bejelentkeztünk, már csak a szobákat kell elfoglalnunk – érkezik meg Greg is. 
Szükségtelen lenne ellenkezni, egy képbe pedig nem hal bele egyikünk sem, így az óhajnak eleget téve a fához állunk, hatalmas, már-már monumentális csoda, ami a legkülönlegesebb díszekkel van ékesítve. Átkarolom Sammy  derekát, s halvány mosollyal nézek a kamerába. 
- Most ti jöttök – taszigálja szüleit is a kamera elé.
Aztán kattogtat, majd felkapjuk csomagjainkat.
- Itt a belépőkártyátok – kapom kezembe. - Ha lehet, ne veszítsétek el. 
- Félóra és találkozunk az étkezőben – igazgatja meg Sam kapucniját az anyja. - Megvacsorázunk, és holnap indulhat a móka. 
- Terv van már? - érdeklődök táskámat felkapva a földről. 
- Nincs, majd holnap eldöntjük. Akár szét is válhatunk, de a várost mindenképpen együtt szeretném megnézni. Magatoktól le nem mennétek oda, ismerlek mindkettőtöket, és tudom, hogy bánnátok, ha kihagynátok. 
- Akkor miből gondolod, hogy kihagyjuk?
- Ismerlek titeket, mint mondtam.
Felkuncogok, aztán Sam alkarján végigcirógatva fejemmel a lift felé intek. 
Nem magyarázok, mert gyaníthatóan nem én vagyok az egyetlen, akire ráférne pár percnyi csend, s némi békés magány. Lenyomja a hívógombot, többször is, mint az elvárható lenne, aztán szemeimet lehunyva hátamat a lift falának döntöm. Hallgatom a halk dallamot, monoton, mindig ugyanaz, de most mégis kellemesen hat megtépázott idegeimnek. Egyszerűen gyűlölöm a hosszú utazásokat, mindig megfájdul tőlük a fejem, és ez most sincs másként. Táskám szíja lehúzza a vállam, megcsúszik kabátom anyagán. 
Felszusszanok, ahogy rálelünk  szobánk ajtajára, tudtam, hogy nem kispályás hely, ahová jövünk, mégis meglep a berendezés. Nincsenek hideg színek, nincsenek sablonos bútorok. Minden egyedi, meleg, otthonos. 
Nyitott tágas tér, az ágy a fal mellett áll, rajta barna prém, s megannyi díszpárna. A falból arany fényben izzó lámpák parázslanak, és legnagyobb meglepetésemre még élő, friss virágok is illatoznak a kis asztalokon. 
- Óhh, ezt nézd meg – nyújtja felém az egyik szórólapot. 
Információk hada, mi minden van erre, milyen helyi látványosságokat lehet megcsodálni, és milyen szolgáltatásokat lehet igénybe venni. Részemről jelenleg nem mozgatja meg egyik sem a fantáziámat, bár ez nem meglepő annak függvényében, hogy széthasad a fejem. 
- Lemegyünk? Anyáék szerintem már ott lehetnek. 
- Menj nyugodtan, majd csatlakozom hozzátok később. Én azért azt a félórát kivárnám.
- Minden rendben? - fordul felém, arcát kérdőn félrebiccenti. 
Van ebben a mozdulatban valami megfoghatatlan báj.  Lehámozom magamról a kabátom, és kibújok a sálamból is. 
Biccentve kötöm ki bakancsaimat, majd az ágyra dőlve alkarommal eltakarom szemeimet. Megharagudni semmiképp nem fognak rám, ha egy kicsikét kések. Eleve nem vagyok éhes, sőt, gondolni sem akarok semmire, ami esetleg gyomorba juthat. Jó így, vízszintesben tökéletes minden. Már-már szebbé válik a világ. 
- Csak ne aludj el nagyon – hajol hozzám közelebb, légvételei forrón párásítják bőrömet, de csak lágyan végigcirógatja szemöldököm vonalát, aztán huss. 
Volt Sammy, nincs Sammy. 



Megigazgatom ingemet, s rajta a kockás mellényt. 
Kényelmetlennek nem nevezném, számomra mégis szokatlan egy viselet. Annak ellenére az, hogy ajándékba kaptam, tökéletes méretben, és bizonyára igyekeztek a stílusomra szabni. Megdörzsölöm tenyereimet a combjaimon, izzad a bőröm. Hogy a meleg vagy az izgalom következtében-e az kérdéses. 
Körülnézek az étkezőben, itt sincs nagy ragyogás, kellemes félhomály csupán, és az asztalok mellett vannak olyan világítások, amitől kellemesebbé válik az étkezés. 
Többen is lelkesen csevegnek az asztalaiknál, én mégsem találom azokat, akiket keresek. Pedig egyikük sem olyan valaki, aki könnyen beolvad a tömegbe. 
- Dom!
Lelkes csápolás, szemöldökömet megemelve változtatok irányt, s lépek az asztalukhoz. Kicsípte magát mindenki, beleértve természetesen saját magamat is. De van az asztalunknál egy számomra még igencsak kérdőjeles illető. 
- Jeremy Irvine – nyújtja felém a kezét. 
Biccentek és elfogadom. 
- Nem vagyok benne biztos, hogy ismerjük egymást. Dominic Babcock – mutatkozom be én is, még mielőtt bárki illetlenséggel gyanúsítana.
- Nem – neveti el magát. Zöld szemei rám villannak, talán zavarban van, vagy szimplán ilyen a... kizárt, hogy bárki így viselkedjen, szóval zavarban van és pont. - Mi is csak most találkoztunk, rád várt, azt hiszem, én pedig éppen ráértem, hogy várjak vele. 
- Hát ez... - megköszörülöm a torkom, aztán a fültől fülig vigyorral bámuló tökfejre pillantok - … rendben van. És a családod az merre? 
- Nem családdal, baráti társasággal érkeztem, de ők leléceltek valahová.
- Óh, ez illetlen volt tőlük – bólogatok, ahogy helyet foglalok. 
- Nem akart velük menni, szóval betársul hozzánk.
- Samuel, beszélj érthetőbben és ne hadarj – fedi meg apja túljátszott szigorral.
Szórakozott mosollyal figyelem őket, és ami azt illeti, egyáltalán nem tetszik, hogy egy vadidegen is helyet kapott az asztalunknál. Akkor sem, ha más esetben megszánnám én is. De nem amiatt jöttünk, hogy magukra maradt fiúcskákkal kedveskedjünk. Illetlenség volna az asztalra könyökölnöm, így csak tenyeremet simítom a homlokomra, és azzal hűtöm felforrósodott bőrömet. Meleg van idebent, pedig annyira nem is vagyok felöltözve. A hangulat kellemes, mindenki kedélyesen elcseveg a másikkal, és csak én vagyok az, aki kivonja magát minden alól. Akkor is csak tőmondatokban válaszolgatok, mikor felém intéznek több mondatos kérdéseket. 
- Van itt egy sípálya is, nem a világ legmeredekebbje, de azért így is elég paráztatós annak, aki még életében nem állt lécen. 
- Óh, Dominak akkor biztos az lesz az első holnap, hogy azt felkeresi – neveti el magát mellettem a szöszi. 
Elfintorodom, bár bizonyára igaza van. 
- Kajak? - fordul felém Jeremy, a kelleténél bőven vidorabb. Egészségtelenül széles a mosolya, vagy szimplán fáradt és undok vagyok, és a napból is kellően elegem van már. Legfőképp belőle. 
Nem válaszolok továbbra sem, karjaimat az asztal lapjára fektetem, s megtámasztom homlokomat kézfejeimen.
- Mindjárt jövök.
Torokköszörülés, aztán újabb mozdulatsor, nocsak, tán csak nem kísérője akadt szegény árvának?
Számat beharapva és résnyire szűkített szemekkel figyelem, ahogy Sammy feláll az asztaltól és elkíséri legújabb barátját, hogy az rendeljen magának még valami alkoholosat. Lopva a szülők felé pillantok, Greg is érdeklődve figyeli a fiát, de szólni mégsem szól.  
- Felmennék, ha nem gond. Nem érzem magam valami jól – mosolyodom el szárazon, aztán pulóveremért nyúlva magamra kapom, és lopva a felénk közeledő kedvesre sandítok. 
Hátha megérti...
Undok vagyok, alá is írom, sőt, kinyomtatom neki, hogy lobogtathassa majd az arcom előtt akárhányszor megpróbálom letagadni, ha a szemembe mondja, de a legkevésbé sem szimpi az, aki a nyomában lohol, vagy helyesbítve akinek ő lohol a nyomában. Az újdonság varázsa. Új barátság, minő gyönyörűség, de jelen pillanatban nekem lenne rá szükségem. 
- Pihenj le, bizonyára az út lehet a hibás. Majd megyek én is. 
- Majd dörömbölj – fintorodom el. 
- Majd dörömbölök – ígéri szelíden vigyorogva. 
Búcsút intve távozom, hagyom, hadd élvezzék tovább a vacsorájukat. Ami engem illet, hozzá sem fogtam ahhoz, ami a tányéromon várt. Volna egy tippem, ki rendelt nekem, de ez egyszer nem volt telitalálatos a választása. 


LastBreath2016. 09. 23. 20:16:14#34593
Karakter: Samuel Jernigen
Megjegyzés: Életemnek


 Levetkőztet, majd levetkőzik. Hátsómra simít, de közben forrón és szenvedélyesen csókol, miközben felkészít. Hátravetett fejjel nyögök fel, testem visszahanyatlik a matracra, aztán megérzem Dominicket. Ajkaitól elszakadva zihálok levegő után kapkodva. Magamhoz húzom, ahogy sötét tincsei közé túrok; közelebb és még közelebb, míg mellkasunk össze nem feszül. Aztán a fehéren zúgó megkönnyebbülés. Csend van köztünk óráknak tűnő, mégis rövid percekig. Fürkésszük egymás arcát, hallgatjuk a másik lélegzet vételét. És úgy csókoljuk egymást, mintha a hajnal soha nem jönne el.


Puhán és kellemes melegséggel ér a reggel. Magam mellé tapogatok, de a test, amit keresek nem fekszik mellettem. Összeráncolt szemöldökkel nyitom ki a szemem. Az áruló az ágy végében ücsörög.
- Miért nem alszol még? - kérdezem álmosan.
Kényelmesen nyújtózik egy nagyot, aztán megvárja, amíg odakúszom hozzá én.
- A helyes kérdés inkább az lenne, hogy te miért alszol még? Odalent már csak ránk várnak – simít a hajamba.
Fejem visszahullik a takaró csücskére. Nem vagyok én még ehhez elég éber.
- Lassan indulunk, rémlik még, cicus?
Elfintorodom.
- Mi nem maradhatnánk inkább itthon?
- Tegnap még nagyon menni akartál.
- Elmúlt.
- Meg a nagy francokat, na készülj. Odalent megvárlak – megpaskolja a fenekem és felkel az ágyról.
Mindegy, milyen kétségbeejtő hangot adok ki, ő akkor is magamra hagy a szobában.
Takaróba bugyolálva állok meg a szekrény előtt. Az ágy lábánál már tegnap óta ott várakozik a teletömött utazótáska, és én most képtelen vagyok választani a maradékból. Nyűgös vagyok, mert legszívesebben egész nap ágyban lennék Dominickel. Ebben azonban nem csak az utazás gátol meg minket, hanem minden más is. Halk kopogás az ajtón.
- Sam? – belép az ajtón aztán engem korholva, csípőre teszi a kezét. – Már mindenki indulásra kész! Szedd össze magad és gyere reggelizni, mert hosszú út vár ránk és időben el kell indulnunk.
Felsóhajtok és elkínzottan nézek az ajtóban ácsorgó nőre. De ő felvette szigorú arcát, így esélytelen, hogy meggyőzzem őt bármivel is.
- Öt percet kapsz. – szögezi le, azzal magamra hagy.
Öt perc. Beletörődve felsóhajtok és nem egészen hét perccel később már az én táskám is a csomagok mellett sorakozik, én pedig asztalhoz ülök és reggelizni kezdek. Végül összepakolunk magunk után, búcsút veszünk a karácsonyfától és a háztól, bezárunk mindent és kétszer is leellenőrizzük, aztán autóba ülünk és elindulunk a síparadicsom felé.
 

Az első pár óra fergeteges, hiszen mindenki élménybeszámolót tart valamiről. Anya leginkább Dominicket faggatja, és ő készségesen válaszolgat. Már nem mintha szüksége lenne ösztönzésre, magától is beszél. De lassan mindannyian kifogyunk a mondandónkból és már a különféle szójátékok sem villanyoznak fel bennünket. Fél úton járunk, mikor megállunk egy benzinkútnál, hogy kinyújtóztassuk a tagjainkat, és hogy elintézhessük a folyó ügyeinket. Aztán mind visszaülünk az autóba és tovább indulunk.
Dom a tájat fürkészi nagy komolysággal. Előkotrom a fényképezőgépemet és lövök róla egy képet, amin látszik az ablak mögött elsuhanó táj és a tőlem elfordult Dominick komoly arca is.
- Mit csinálsz? – kérdezi felém fordulva, felvont szemöldökkel.
- Emlékeket. – felelem elmosolyodva.
- Még oda sem értünk.
- De már elindultunk. – érvelek.
Elmosolyodik ő is és szórakozottan a hajamba túr.
- Min gondolkodtál?
- Semmin. – von vállat. – Csak bámultam ki a fejemből.
- Meg ne erőltesd magad. – bokszolok vállába játékosan, majd elteszem a gépet és hozzá közelebb húzódva, a vállának dőlök.
Térdemre simítja a tenyerét és engem valami végtelen nyugodtság jár át, ahogy itt érzem őt közvetlenül magam mellett. Igazából észre sem veszem, mikor alszom el, de mellettem szóljon, hogy nem aludtam ki magam.

Lágy érintésre ébredek. Egy tenyérre az arcomon és gyenge rázásra a vállamon. Összeráncolom a szemöldököm és mocorogni kezdek. Halk kuncogás üti meg a fülem.
- Elhiszem én, hogy fáradt vagy, de lefogadom, hogy a hotelben minden kényelmesebb, mint itt az autóban. Persze maradhatsz is, ha akarsz. – túr hajamba.
Kinyitom a szemeim és Dominick arcát látom magam előtt. Lágyan mosolyog, és puszit nyom az orromra, mikor meggyőződik róla, hogy ébren vagyok.
- Vigyél be. – nyújtom felé karjaimat, de ő csak felvonja szemöldökét.
- Jössz a saját lábaidon. – segít ki az autóból.
- A többiek? – nézek körül a parkolóban és fázósan összébb húzom magamon a kabátot.
- Előre mentek. – felkapja a saját táskáját, az enyémet pedig a kezembe adja. – Gyere, menjünk mi is.
Bezárja a kocsit és zsebébe süllyeszti a kulcsot. A nem csekély méretekkel rendelkező hotel egy magas domb tetejére épült, ahonnan bizonyára lélegzetelállító a kilátás. A hó nagy pelyhekben szállingózik és megül kabátunk ráncaiban, talpunk alatt finoman ropog. A karácsonyi fények pompájában az egész világ gyönyörűnek és csodálatosnak tűnik.
- Hihetetlen, hogy két nap múlva Karácsony. – szólalok meg, mikor felérünk a hotel ajtajához.
- Az. – bólint Dominick, ahogy ő is megcsodálja a gigantikus karácsonyfát, amint beljebb lépünk.
- Elképesztő. – állok meg szájtátva, majd kotorászni kezdek hátizsákomban. Előkapom gépemet és lefényképezem az ünnepi díszbe öltöztetett fenyőt.
- Álljatok mellé fiúk, hogy lássuk az igazi méreteket. – veszi ki kezemből a fényképezőgépet anya.
- Bejelentkeztünk, már csak a szobákat kell elfoglalnunk. – érkezik meg apa is.
Mi pedig szót fogadunk anyának és a fa alá állunk. Dom átkarolja a derekam és ragyogó mosollyal fordul a kamera felé. Örömmel tölt el, hogy látom, ő is jól érzi magát.
- Most ti jöttök. - taszigálom szüleimet a fa alá, miután elkészült a kép. Lövök róluk is egy csodálatos képet, aztán újra kézbe vesszük csomagjainkat.
- Itt a belépőkártyátok. - adja Dominick kezébe az apró mágneses kártyát apa. - Ha lehet, ne veszítsétek el.
- Fél óra és találkozunk az étkezőben. - igazgatja meg kapucnimat anya szórakozottan. - Megvacsorázunk, és holnap indulhat a móka.


linka2016. 04. 09. 14:55:55#34176
Karakter: Dominic Babcock
Megjegyzés: Mucikámnak


 A fejemben néhány maradék gondolat azt suttogja; milyen gyönyörű. Az, ahogy sápadt alakja a lepedő mélykék árkaiba simul.
- Ó, hogyne – mosolyogva fonom ujjaimat vékony csuklójára, hogy aztán a feje fölé emelve finoman leszorítsam azt. - Beédesgetsz a szobádba és csábítóan elnyújtózol az ágyon - a másik csuklóját is a feje mellé vezetem, vigyázva szegezem a matrachoz, hogy ne hagyjak nyomot a bőrén, ugyanakkor mozgásteret se hagyjak neki. - És ezek után azt várod, hogy jó kutya módjára szót fogadjak? - suttogom élvetegen a füléhez lehajolva. - Figyelmeztettelek, hogy nem lesz alvás, nem? - kuncogom viszonozva csillogó tekintetét.
- Akkor...tarts ébren, mert mindjárt alszok – fehér gyöngyfogaival az alsó ajkába mar, vonzó, lehengerlő látvány. 
- Tényleg beléd bújt a ördög – nevetek fel. 
Nem kell különösebben megerőltetnem magamat ahhoz, hogy ébren tartsam őt. Megy az neki magától is. Erősen kételkedem benne, hogy a közeljövőben békésen elszenderedne csak úgy, mindenféle előzmény nélkül. Ahhoz mát túlontúl felébredt, amit nem is bánok. 
Lehajolok hozzá, hogy megcsókolhassam. Szenvedélyesen viszonozza ajkaim, s nyelvem játékát, elengedem mindkét kezét, tenyeremet a pólója alá simítva érintem meg mellkasán a bársonyos bőrt. Nyakamat átkarolva és a hajamba túrva von magához közelebb. Finom kis érintéseivel gerincem vonalát kíséri. Simogató érintései zavarnak a koncentrálásban, s amikor a nyakát csókolom, vigyázok, hogy ne hagyjak rajta nyomott. 
- Annyira hiányoztál...
Távolabb tolva foszt meg pólómtól, hogy aztán sajátjától is megváljon a lehető leghamarabb. Tőlem elhátrálva mászik fel egészen a párnákig, kíváncsian figyelem izmainak megfeszülését, karjait felém nyújtva hív magához édesgető mosolyával. Arcára simítva túrom félre szőke tincseit, míg ő kezemet érintve arcát a tenyerembe hajtja, s apró csókot nyom bőrömbe. Csípőmet mozdítva simulok hozzá, ajkaim vonalára a mosoly visszatéved sóhaját hallva. A mellkasát csókolom, aztán hasát, s csípőcsontjának kitüremkedését, míg nadrágját kibontom és vigyázva lehúzom róla. 
Saját övemhez nyúlva viszonozom vágytól elsötétülő tekintetét, nadrágomat az ágy mellé hajítom és a szájára hajolva veszem birtokba cserfes száját újra. 
- ...Éj, Szentséges éj. Szunnyad már minden nép...
Kristálytiszta énekszó, vajon hányszor próbálhatták már el, hogy egyetlen egy alkalommal tökéletes előadást nyújtsanak? Nem állítom, hogy ezzel sikerült tökéletes aláfestést nyújtaniuk az én éjszakámnak is. Jelenleg... valahogy nem igazán vagyok ünnepi hangulatomban, de ahogy látom Sammy sem. 
Felnevet, kacagva hajtja hátra a fejét, olyan érzéki, mozdulataiban vággyal elegyedik a könnyed elegancia, jellemének a szétszórtsága és a benne  dúló fiatalság. Megfosztom őt ruhái maradékától, melyektől is én magam is megválok, a fenekére csúsztatom a kezem és a száját csókolva felkészítem. Sam feje hátrabillen és egy nyöszörgésben végződő kiáltás szakad ki ajkainak résén, s amikor visszahanyatlik a párnára, kihasználom a figyelmetlenségét, és elmerülök a testében. Megszakítja a csókot, és nyitott szájjal kapkodja alattam a levegőt. Kipirult arcát figyelem, ajkai olykor-olykor megérintik az arcomat. Nyirkos tenyerével állam vonalát érinti, aztán az ujjai a fülem mögé csúsznak, a hajamba markolva von magához közelebb. Száját beharapva remeg meg, aztán szétnyílnak, hogy kitörhessen közülük egy elfojtott kiáltás, élvezete magával ránt engem is, amit mélységes csend követ. 
Fáradt mosollyal csókoljuk egymást...



Nem érintem meg, nem túrok a hajába, nem ébresztem fel és nem rontom el az álmát az indulás borzalmával. 
A szülei már órák óta fent vannak, mintha mégsem aludtak volna olyan mélyen, mikor mi magára hagytuk a nappali félhomályát. Hamar ébredtek, és bár igyekeztek halkan lépdelni, s nesztelenül összegyűjteni mindent, hogy aztán indulásra készen tudjanak majd kettőnket sürgetni, én is ébredtem velük együtt. 
- Miért nem alszol még?
Nyújtózkodva mozdulok meg az ágy végében, de nem hagyom el a helyem, helyette  megvárom, hogy ő maga visszabújjon a takaró alá, és azzal együtt kukacoljon oda hozzám.
- A helyes kérdés inkább az lenne, hogy te miért alszol még? Odalent már csak ránk várnak – cirógatom meg szőke tincseit. 
Fejét bágyadtan hajtja vissza takarójának az egyik csücskére. Lefogadom, hogy nem ébredt fel még most sem, annyira legalábbis semmiképp, hogy tisztában legyen mindennel. Nem fenyeget egyikünket sem annak a veszélye, hogy bármit is lekésünk, nem repülővel megyünk, hanem kocsival. Tizenhárom órányi tömény utazás vár ránk, amit nem könnyít meg az sem, hogy a kocsi aránylag kényelmes és bőven elférünk benne négyen.
- Lassan indulunk, rémlik még, cicus? 
Még szép, hogy rémlik neki, fancsali grimasszal dugja vissza a fejét a takaró alá.
- Mi nem maradhatnánk inkább itthon?
- Tegnap még nagyon menni akartál. 
- Elmúlt. 
- Meg a nagy francokat, na készülj. Odalent megvárlak – paskolom meg a takaró alatt kucorgó fiú formás fenekét. 
Panaszosan felmordul, de nem maradok vele bent, mert akkor nem készülne el órák múltán sem. 
Lent a szülei már puccba vágták magukat, míg apja a kávéfőzővel babrál, anyja csinos kis tányérkákat pakol az asztalra, amin már eleve ételek sokasága sorakozik. Óh, a bőség zavara. 
- Sam merre van?
- Gondjai akadtak a felkeléssel – vonok vállat és töltök magamnak kávét az egyik bögrébe, amit tejjel felöntve a tenyereim közé fogok. Nincs befűtve a hátban, lévén, hogy nem sokára indulunk, így különösebben melegem sincsen. Főleg úgy, hogy csak egy melegítő és egy póló van rajtam.
- Megyek és szólok neki, addig te ülj le reggelizni – mosolyog rám bűbájosan a nő. 
Ami azt illeti, tényleg szép mosolya van. Volt kitől örökölnie az egy szem fiának.


LastBreath2016. 02. 29. 21:50:34#34050
Karakter: Samuel Jernigen
Megjegyzés: Életemnek


 És mit gondolsz cicus.... - kuncog fel halkan. - ...abból lenne alvás is?
- N-nem lenne? - kérdezek vissza bizonytalanul és még én magam sem tudom eldönteni, hogy örülnék-e neki.
- Nem bizony. - borzol bele hajamba. Érintése jóleső melegséggel tölt el. Kézfejével lágyan cirógatja végig arcomat.
- Akkor nem?
- Mintha pár perce még te prédikáltál volna az alvás fontosságáról. - hátat fordítva nekem néz be a vendégszobába, de nem mozdul onnan.
Igaza van. Persze, hogy igaza van és tudom én is hogy mennyivel fontosabb lenne, ha mindkettőnk lefeküdne aludni. De... olyan régen láttam már. Annyira hiányzott már. És most itt van mellettem, és úgy érzem képes lennék minden egyes percet sírással tölteni, ha nem ölelhetem őt át.
- Álmos vagy? - kérdezem halkan és tétován egyik lábamról a másikra állok.
Nem válaszol, csak áll az ajtóban háttal nekem. Az egyetlen dolog, ami megtöri a csendet, az a saját lélegzetünk. Dom közelében képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkodni, megőrjít, és folyamatosan borzong a bőröm. Szeretem. Minden perccel egyre jobban szeretem. De neki ezt nem mondhatom el, csak kiröhögne és nyálas pöcsnek titulálna. Elég, ha éreztetem vele.
Megköszörülöm a torkom, de nem reagál rá semmit. Talán nem hallotta, talán nem akarta hallani. Nem tudom, mi járhat a fejében. Nyelek egy nagyot és újra megkísérlem a torokköszörülést.
- Hallottam ám. - vigyorodik el.
- És, esetleg válaszolsz is?
- Az attól függ. - támaszkodik meg kényelmesen könyökével a falon.
- Mitől? - kérdezem, de nincs türelmem megvárni a választ. - Naa, gyere. Nagyon szépen kérlek. - simulok hozzá.
Arcomat mellkasához szorítom és egészen elérzékenyít ahogy szívének dobbanásait hallgatom. Végigsimítok a hátán egészen nyakáig, míg végül ujjaim el nem tűnnek sűrű tincsei között. Tudom, hogy mennyire szereti, ha a haját buzerálom. Már csak egy egészen kicsi választ el attól, hogy újra ajkait ízlelhessem. Hallom, ahogyan felsóhajt, majd halkan felkuncog, és hüvelykjével visszatart. Nem értem mire jó ez a játék az ő részéről. Saját magát is visszafogja, s engem sem hagy érvényesülni. Kezeim visszahullanak alkarjára, ahol megkapaszkodok. Felém hajol és én lehunyt szemekkel várom ajkainak érintését, s ő végül a nyakamba csókol. Aztán testének melege eltávolodik tőlem, ahogy belép a szobámba. Széles mosollyal sietek utána, majd őt megelőzve elterülök az ágyon és elkényelmesedve, nagyot nyújtózok rajta.
- Beléd bújt a kisördög, cicám? - kérdezi, ahogy leül az ágyra.
Válasz helyett vállaira dobom lábaimat. Döntse el ő, hogy mi bújt belém. Leginkább a türelmetlenség. Gyerekkoromban ezt a fajta izgalmat mindig a karácsonyfa alatt sorakozó kibontatlan dobozok tudhatták maguknak. De most már minden más. Elmosolyodom, ahogy egy gondolat úszik tudatom előterébe: Ha már amúgy is ilyen korán megkaptam a karácsonyi ajándékomat, miért ne bonthatnám ki?
Elkapja lábaimat és könnyű szerrel magához húz, majd fölém tornyosulva kezd el kíméletlenül csiklandozni. Ilyenkor azért hálát adok a remek falaknak és a kiváló hőszigetelőnek, mert túl hangosan nevetek fel. Ha nem ilyen családi házban laknánk, nem hiszem, hogy anyáék ilyen jól aludnának két szobával arrébb. Persze a szobáink között ott a fürdő is.
- Jó-jó, megadom magam. Állj, állj,állj, kérlek... - levegőért kapkodva kérlelem, de neki esze ágában sincs megkegyelmezni.
Végül mozdulatai elcsitulnak és szemeiben elégedettség csillan, ahogy ajkaimra hajol és megcsókol. Minden érintése égeti a bőrömet. Olyan, mintha ő maga lenne a tisztító tűz. Nyakamba csókol, majd bőrömbe temeti arcát pár pillanatra.
- Megadod magad? - dörmögi halvány mosollyal.
- Meg... - zárom le szemeim.
- Helyes. - konstatálja. De miért is ne adnám meg magam? Főleg neki? Tudja, hogy ha akarnék sem nyerhetnék ellene semmiben.
- Akkor ugye most már aludhatunk? - karolom át magam, s nevetek fel elsötétülő tekintetét látva.
- Ó, hogyne. - mosolyodik el hűvösen és megfogja egyik csuklómat, gyengéden irányítva karomat a fejem mellé helyezi a puha matracon. - Beédesgetsz a szobádba és csábítóan elnyújtózol az ágyon. - megfogja másik csuklómat és azt is fejem mellé teszi a másik oldalon. - És ezek után azt várod, hogy jó kutya módjára szót fogadjak? - hajol fülemhez és mormog bele érzékien, amitől testem végigborzong és bennem akad a lélegzet. - Figyelmeztettelek, hogy nem lesz alvás, nem? - kuncog fel, miközben szemeimbe néz.
- Akkor... tarts ébren, mert mindjárt alszok. - harapom be alsó ajkam.
- Tényleg beléd bújt az ördög. - nevet fel.
Újból megcsókol, ám ezúttal hosszabban és mélyebben. Zsibbadt rongybabaként hagyom, hogy húsomba marjon, majd forró nyelvét számba csúsztassa. Elengedi kezeimet. Egyik karjával megtámaszkodik a matracon, másikkal bőrömet simítja a póló anyaga alatt. Átkarolom a nyakát és hajába túrva húzom őt még közelebb magamhoz. Másik kezemmel felsodrom ruháját a hátán és lassú, jóleső mozdulatokkal simítok végig rajta fel, majd le.
A csók szakadtával vállgödrömbe temeti az arcát és nyakamba csókol, miközben szorosan magához ölel.
- Annyira hiányoztál... - lehelem elfúló hangon.
Nem válaszol, de nem is várom el tőle. Lágy mosollyal tolom el magamtól, hogy megszabadítsam pólójától, majd én is a sarokba hajítom sajátomat. Feljebb tornázom magam az ágyon a párnákig, majd visszahanyatlok az ágyra és két karom felé nyújtva hívom őt is.
Arcomra simít és kisöpri szemeimből az oda hullt tincseket. Megfogom kezét és tenyerébe hajtom arcomat, s apró csókot nyomok kezébe. Most végre úgy érzem, hogy mindenem megvan, hogy én vagyok a világ legboldogabb embere és a világért sem cserélnék most senkivel.
Hanyagul lejjebb ereszti csípőjét, ennek következtében ágyékunk összedörzsölődik és én nem állhatom tovább: ajkaimba harapva, halkan felnyögök. Csókjaival mellkasomat árasztja el, közben azon igyekszik, hogy lerángassa rólam a nadrágot. Kissé megemelem a csípőmet, hogy segítsek neki ebben. Ez után felegyenesedik és tekintetével rabul ejti, fogva tartja az enyémet, ahogy lassan kioldja saját nadrágján az övet. Félig lehunyt szemhéjaim alól nézem alakját, amit a beszűrődő utcai fények világítanak meg, már-már mesebeli herceget faragva belőle.
Nadrágját az ágy mellé hajítja és visszahajol fölém, hogy ismét birtokba vegye ajkaimat.
- ...éj, Szentséges éj. Szunnyad már minden nép...
Egy pár fős csapat vonul el nem messze az ablaktól, karácsonyi dalokat énekelve, bár nincs még karácsony, ezek a fickók késő estig kint mászkálnak az utcákon és énekelnek.
Pár pillanatig mindketten az ablakot bámuljuk, bár a függönyön túl aligha látunk. Az éneklő hangok lassan elhalnak és mi egymásra nézünk, majd jóízűen felnevetünk.


linka2015. 12. 26. 20:20:57#33797
Karakter: Dominic Babcock
Megjegyzés: Mucikámnak


 Hegyes fenekével a combomra telepedve húzódik hozzám még közelebb, míg én nyelvét vezetve fedezem fel újra ajkainak forróságát, selymes nyelvét. Élvezem a testében lobogó katlant, búja hangocskáit, melyek észrevétlenül is kicsusszannak élvezetétől remegő száján. Gyönyörű így, mikor minden illő maskarát levet, és nem azt figyeli, mikor hogyan viselkedjen és mit mondjon, hanem őszintén és igazán önmagát adja. Halk nyögéssel nyeli a levegőt, de a kezei ösztönből lazulnak a szorításból, hogy aztán a mellkasomra simulva folytassák érzéki felfedezőútjukat. Ismerem már, így a figyelme lankadását is hamar észreveszem és karjaimat ellazítva körülötte engedem, hogy eltépje magát tőlem és bűnbánóan toporogjon előttem.
- Öhm... - zavartan, nevetve simít fel a tarkójára. - Anyáék biztos mondták neked is, hogy holnap elutazunk – fordítja el az arcát. - Holnap korán indulunk. És t-te elfáradtál és biztos ki szeretnéd pihenni magad, szóval...
- Sammy – szólítom meg felállva a kanapéról, de nem tűnik túl együttműködőnek, legalábbis erősen kétlem, hogy sikerülne őt bármiről is meggyőznöm. Ez a csata eleve meddő volt. - Rendben – sóhajtom engedve akaratának. - Menjünk aludni.
Követem őt anélkül, hogy bármit is megfigyelnék magam körül. Elégszer voltam már itt ahhoz, hogy a szobák belevésődjenek a koponyámba, és elégszer voltam már itt ahhoz, hogy zavartalanul követni tudja őt a sötétségben.
- Hát akkor jó éjszakát – borzolok szőke fürtjeibe, mikor mindketten megtorpanunk a szobák közelében.
- Ühüm.
- Sam.
- Hm?
- Szeretlek.
Hozzám lépve fonja körém a karjait, de a szemeit le nem venné rólam még fél pillanatra sem, ami titkon büszkeséggel tölt el. Vágyódása kisimult vonásaira fészkeli magát, míg rózsaszín nyelvét puhán végigfuttatja húsos ajkain. Aztán lábujjhegyre emelkedik és egész egyszerűen szájon csókol. Mosolyogva viszonozom és szorítom karcsú testét magamhoz, hogy aztán szeretetteljes puszival illessem rövid búcsúként a homlokát.
- A-alhatsz nálam is...- dünnyögi utánam, még mielőtt átléphetném a vendégszoba küszöbét. Megtorpanok, aztán azon kapom magam, hogy hülye mosollyal várakozom még valamire. Némi magabiztosabb győzködésre, de lehet, hogy egyszerűen élnem kellene ezzel a vérszegény kis engedéllyel és bebújni ma éjszakára mellé az ágyba. -... H-ha szeretnél – teszi hozzá szemlesütve.
- És mit gondolsz, cicus... - kuncogok fel csendesen - … abból lenne alvás is?
- N-nem lenne?
- Nem bizony – kuszálom össze kócos kis tincseit, hóka arca lángba borul, s apró tűzrózsákkal perzseli fel először csak a füleit, majd a homlokát egy apró foltban, végül mindkét orcáját. Mosolyogva érintem kézfejemmel felforrósodott bőrét, ezúttal nem rejti magát a tenyerei mögé és gyanítom, ő maga sem fogta még fel, hogy teljesen elpirult.
- Akkor nem?
- Mintha pár perce még te prédikáltál volna az alvás fontosságáról – időzöm el tűnődve az ajtóban, a szoba tiszta és rendezett, olyan, mint mindig. Egyszerű és otthonos a berendezés, bár közel sem olyan nagy a beltér, mint nálunk odahaza. Pulóveremből kibújva borzongok meg a hűvös levegőre, nincsenek különösebben nagy igényeim és a hideget is jól bírom, de a melegben való ücsörgés és a pár órányi alvás meglehetősen kifacsarták a tűrési határaimat.
- Álmos vagy? - érdeklődik megtorpanva szobájának az ajtajában. 
Az az ajtó is ismerős, ahogyan a mögötte elterülő látványkép is. Sokkal szebb és barátságosabb, az elrendezése is kellemes, nincsen egyetlen bútor sem útban, így a közlekedés is aránylag egyszerű odabent. Feltéve, ha az ember ismeri már a terepet. Homlokomat az ajtófélfának döntöm, kellemes hűvös, úgy néz  ki, mégis csak nagy szükségem van még a hidegre. Ha másra nem, hát a gondolatok kitisztítására megfelelő. Mögöttem halk torokköszörülés, vagy nyüszögés, esetleg egy kétségbeesett náthás pocok nevetése. Erősebben nekipasszírozom homlokomat a fojtóan sima felületnek, helyenként a lakk felpattogzott, ami bántóan szúr, de legalább a figyelmemet elvonja. Aludni. Igen, neki az lenne a legjobb, ha fogná magát és elmenne aludni. Ráférne, mert az arca fáradt mosolyba borul, és a szemei sem csillognak eleven energiával. Na igen, ő sem elemmel működik, hanem alvással.
Újabb torokköszörülés, valamivel erősebb, mint az előző, de még mindig mulatságosnak hat. Továbbra sem röhögök fel hangosan, mert attól megbántódna, aztán legfeljebb csak álmodhatnék egy újabb ilyen ajánlatról. 
- Hallottam ám – bizonygatom vigyorogva.
Kezdek becsavarodni, talán mégis jobb lenne, ha ma este külön hajtanánk nyugovóra a fejünk. Ő a saját szobájában és én ebben a hideg ágyban. Nélküle. Na persze, mert amúgy még vagyok is ilyen hülye, hogy ennyi idő után is törjem magam, hogy a szüleinek bebizonyítsam, mennyire jófiú vagyok. 
- És, esetleg válaszolsz is?
- Az attól függ – fordulok felé könyökömmel megtámaszkodva a falon. 
- Mitől? - húzódnak meseszép mosolyra az ajkai. - Naa, gyere. Nagyon szépen kérlek – kis aljadék, rebbenő pillákkal simul a mellkasomhoz, felégeti a bőrömet minden egyes cirógatásával, amivel a bőrömet érinti, pedig ismerem már a taktikáit. Nagyon is jól tudom, mire megy most ki a játék, de hiába a tudás, ha nem vesz rá a lélek, hogy tegyek ellene bármit is. Ismerkedve fúrja ujjait a hajamba, érintésére minden idegsejtemen, mintha elektromos kis kisülések pattognának. Kellemesen felsóhajtok, ám a hangom hamar kuncogásba fut át, mikor ellenállásba ütközik, és ahelyett, hogy őt hagynám érvényesülni, no meg persze az akaratát, szelíd erőszakkal simítok hüvelykemmel az ajkaira. Karcsú ujjaival szorosabban rámarkol az alkaromra, noha észre sem vettem hogyan, s miként került hozzám ennyire ellenállhatatlanul közel. Alsó ajkát lebiggyesztve hajlok hozzá, s míg ő pilláit lezárva várakozik, én a nyakába csókolva simítom el kócos fürtjeit. Szinte kézzel tapintható a meglepettsége, felocsúdva siet utánam. Apró lábai szaporán dobognak a padlón, az egyik deszka méltatlan nyikkanással enged pehely súlyának, majd utána panaszosan az ágy is fel-felreccsen, ahogy rajta kiskirály módjára elterül a paplan tetején. Tőle szokatlan kacér mosollyal illet, amit egy kéjes nyújtózással tesz még vonzóbbá. 
- Beléd bújt a kisördög, cicám? - ülök le mellé az ágy szélére. 
Zoknis lábfejét lefeszítve támasztja meg lábát előregörnyedő vállaimon, figyelmemet hamar magukra vonják a színesen elnyújtott jávorszarvasok a lábfején, és a bokája tájékán, aztán vádlijára markolva húzom közelebb. Felkuncog és a fejét hátracsapva nevet fel torokból, mikor mellkasához érve megcsikizem.
- Jó-jó, megadom magam. Állj, állj,állj, kérlek...- fulladozva röhög és ügyetlen, meglehetősen vérszegény mozdulatokkal próbálja meg magától távol tartani a kezeimet. Pár percig még gyötröm őt, aztán az ölelésembe vonva veszem birtokba pihegve elnyíló ajkait. Nyelvemnek utat adva csókol viszont, félénken, puhán, s én szelíden mosolyogva hevesen ziháló nyakára szorítom a szám és forrón csókolom a bőrét ott is.
- Megadod magad? - dörmögöm halvány félmosollyal figyelve művemet. 
- Meg... - leheli szemeit lehunyva.
- Helyes. 
- Akkor ugye most már aludhatunk? - öleli magát át nevetve.
Ne tudom eldönteni, hogy előlem védi-e így magát vagy csak a hasát fogja fene nagy jókedvében.


LastBreath2015. 12. 25. 22:28:00#33794
Karakter: Samuel Jernigen
Megjegyzés: Életemnek


 - Volt, de nem igazán voltam éhes, így többnyire megmaradt. - válaszolja, és látom anya arcán, hogy nincs megelégedve ezzel a válasszal.
- Mennyi? - kérdez újra.
- Úgy az egész, nagyjából. - felel Dom engedelmesen, majd sietve hozzáteszi – De igazán nem vagyok éhes.
- Biztos?
- Egészen – bólint. -, inkább fáradt vagyok. - Kimerítő út volt ideérni.
  A ropogó tűz körül tovább folyik a társalgás mindenféle hétköznapi, talán kicsit jelentéktelen dolgokról. Apa elmeséli, hogy a cég végül megnyerte a pert. De ezt a történetet is százszor hallottuk már a napokban. Az egyik alkalmazott volt olyan balfék és lesérült munkavégzés közben. Mivel a kivizsgálás is rámutatott arra, hogy ő volt a barom, apáéknak nem volt kötelességük kártérítést fizetniük neki. Persze, hogy bíróság elé vitte a dolgot, de még a hülye is látta, hogy veszett ügy. Kívülről fújom az egész sztorit, de apa olyan lelkesen meséli, mintha először tenné. És nekünk nincs szívünk őt félbe szakítani.
  Apa után anyán van a sor, hogy meséljen és ő a maga bő szavú módján elmeséli, hogyan járt tegnap reggel a bolt előtt kóválygó kutyussal, és hogy miként lett meg a gazdája, aki már égre-földre kereste. De igazából erről szól az ünnep nem? Hogy türelmesek vagyunk, előzékenyek és toleránsak egymással. Bár úgy volna jó, ha az emberek az év többi részében is ilyen meghitt hangulatban lennének. Segítenének egymáson ott, ahol tudnak és amikor csak tudnak.
- És neked hogy teltek a napjaid Dominic? - fordul felé anya.
  De Dom nem válaszol. Meglepődve figyeljük, ahogy alszik, mint egy kisgyerek. Észre sem vettem, mikor aludt el mellettem, ilyen csendesen és ártatlanul.
- Nos, az időt elnézve, nekünk sem ártana elindulnunk az ágy felé. - kel fel a fotelből apa. - Hosszú nap lesz a holnapi, ki kell aludjuk magunkat.
- Így van. - bólogat anya is.
- De... nekem nincs szívem felébreszteni. - nézek rájuk elbizonytalanodva.
- Hozz rá egy plédet akkor. - tanácsolja a ház úrnője.
- És, ha reggelig fel sem kel? Annyira azért nem kényelmes ez a kanapé!
- Férfiból van. - biztosít apa. - Ha más nem, a gyomra előbb vagy utóbb felkelti majd.
  Magunkra hagynak. A kérésemre még a lámpát is lekapcsolják a nappaliban. Egyedül a tűz fénye és az arany színnel sziporkázó égősor ad némi fényt. A levegőben gyömbér és faháj illat terjeng, az ablakon túl hatalmas pelyhekben hull a hó.
  Nem hazudok azzal, hogy örömömet lelem abban, hogy alvó arcát nézzem. Szeretem, mert ilyenkor tudom, hogy minden rendben van, ilyenkor nyugodt, a vonásai kisimultak és ellágyultak. Akármeddig képes lennék így virrasztani mellette.
  A tűz lassan kialszik. Gilbert is hamar megunta a társaságunkat és átvonult a nappali másik végében felállított palotája felé. Na jó nem palota, csak egy kényelmes kosár, meg egy elengedhetetlen mászókával egybekötött kaparófa. Így most már tényleg kettesben maradtunk.
  Közelebb húzódom hozzá és tenyerébe csúsztatom kezemet. Ujjainkat óvatosan fonom össze, nehogy felébredjen. De nem alhatott túl mélyen, mert mocorogni kezd. Elmosolyodom ahogy köd fátyolos tekintettel feljebb tornázza magát a kanapén.
- Miért takart be, és ki volt az? - kérdezi motyogva és hatalmasat ásít.
- Gyere, jobb lenne, ha inkább ágyban aludnál, ez így kényelmetlen.
  Várakozva nézek szemeibe, hogy megmozduljon, felkeljen a kanapéról és elinduljon valamerre. De ehelyett ő úgy dönt engem húz magához közelebb. Nem rejthetem el és nem is tagadhatom, hogy izgatottá tesz az érintése. Rég volt már, hogy egyáltalán ilyen közel tudhattam magamhoz, és most újra itt van, és újra engem ölel. Nem is kívánhatnék többet. Vagyis de, kívánhatnék, de azzal meghazudtolnám önmagam.
  Feltérdelek a kanapéra és nyakát átkarolva simulok hozzá. A szüleim szobájának ajtaja alól még kiszűrődik a fény és a statikus zaj, de szerintem már rég alszanak.
- Vársz valamire? - dől hátra a kanapén; hangján hallom, hogy mosolyog.
- Én ugyan nem.
- Milyen szomorú, pedig bíztam benne, hogy adsz némi támpontot, mivel is engesztelhetnélek ki, amiért ilyen otrombán elszundítottam a társaságodban.
  Két tenyere közé fogja az arcom, és maga felé fordítja a fejem. Minden érintésére reagálok. Minden érintését szomjazom, és ezzel ő is tökéletesen tisztában van.
- Feltalálod magad? - kérdezem miközben azon igyekszem, hogy eltakarjam az arcom. Az még inkább zavarba hoz, ha látja, hogy zavarban vagyok.
- Kénytelen leszek, ha te már ilyen aljasul kétségek között hagytál.
  Hátsómra simít és nekem számra kell szorítanom a tenyerem, ha nem akarok valami még zavarbaejtőbb hangot produkálni. De kezem bénán lehullik magam mellé, ahogy szemeibe nézek. Ajkaim teljesen kiszáradnak és én eltelek várakozással. Egyik kezével tarkómat érinti és magához húz. Igazából erre vártam egész este, azóta, hogy ő betoppant az ajtón. Izgatottan engedek neki és ő úgy csókol, mintha ezer éve nem tehette volna, mintha attól tartana, ha nem teszi, valamelyikünk belehal. Tarkómat tartó kezével beletúr a hajamba, másikkal szorosabbra vonja ölelését, de ezúttal nem elégszem meg ennyivel. Combjaira ülve húzódom hozzá még közelebb és ő szenvedéllyel, mélyen csókol tovább.
  Pólóm alá simítva cirógatja hátamon a bőrt. Halkan, elfojtva nyögök fel, ahogy levegőt lopok. Kezeimmel vállán markolom a ruhát, de tenyerem hamar mellkasára siklik. Annyira hiányzott már, hogy sírni tudnék. És most itt van, és még mindig engem szeret, és csak engem ölel, engem érint. Teljesen az övé vagyok.
  A halkan duruzsoló statikus zaj szüleim szobája felől, hirtelen hallgat el és én észre veszem magam. Bűnbánóan szakítom el magam Dom öleléséből és pattanok fel a kanapéról. Te jó ég! Mit szóltak volna anyáék, ha egyikük nem tud aludni és kijön? Imádom őket azért, mert elfogadták és egész jól tolerálják, hogy együtt vagyunk. Nagyon rugalmasak ezen a téren, de nem hiszem, hogy egy ilyen látványnak örülnének az éjszaka közepén.
- Öhh... - simítok tarkómra zavartan felnevetve. - Anyáék biztos mondták neked is, hogy holnap elutazunk. - elfordítom a fejem, mert nem akarom, hogy lássa az arcomon, hogy mennyire zavarban vagyok. - Holnap korán indulunk. És t-te elfáradtál és biztos ki szeretnéd pihenni magad, szóval...
- Sammy. - kel fel ő is a kanapéról és lép oda hozzám, de nem mond ennél többet. Arcán látom a vívódást, ami végül enyhe csalódottságba megy át. - Rendben. - sóhajt fel megadóan. - Menjünk aludni.
  Egymás mellett indulunk el a folyosón, szó nélkül hagyjuk magunk mögött szüleim szobáját, aztán a folyosó végén megtorpanunk. Mindketten várakozóan nézünk egymásra. A légkör nagyon kínos kezd lenni, és ha gyorsan nem mondok valamit, még kínosabbá fog válni. Már nyitnám a szám, mikor megelőz.
- Hát akkor jó éjszakát. - borzol bele a hajamba.
- Ühüm. - dünnyögöm az orrom alatt.
- Sam.
- Hm?
- Szeretlek. - néz mélyen a szemeimbe, hangja mélynek hat a sötétben és én úgy érzem, a talaj megint kezd kicsúszni a lábaim alól.
  Mindegy, hányszor mondja, mindegy, hogy mikor, milyen hanglejtéssel. Mindig hevesebben kezd el verni tőle a szívem, és ilyenkor úgy érzem, hogy magamhoz kell őt szorítanom, hogy soha nem engedhetem el, mert ő már hozzám tartozik.
  Leredukálom a közöttünk lévő egy lépésnyi távolságot és átölelem. Közben folyamatosan sötét íriszeit fürkészem. Észre sem veszem, ahogy megnyalom ajkaimat, aztán kissé lábujjhegyre állva csókolom meg. Érzem, ahogy elmosolyodik, és szorosan magához ölel. Sután csókolok és hamar átveszi az irányítást, de ez cseppet sem zavar. Aztán a csók megszakad és ő nyom még egy utolsó puszit a homlokomra, mielőtt a vendégszoba ajtaja felé fordulna.
- A-alhatsz nálam is... - kezdek bele, de a mondat végére teljesen elbátortalanodom. - ...h-ha szeretnél. - sütöm le szemeimet.


<<1.oldal>> 2. 3.

© Copyright 2009-2020. All rights Reserved (Minden jog fenntartva).