|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Levi-sama | 2012. 06. 17. 18:18:41 | #21558 |
Karakter: Bill Murray
Megjegyzés: ~Timcsnek
Mrs. Jenkins jön be, így gyorsan és rövid úton le is pattint. Gúnyos kis mosollyal rákacsintok, mielőtt kilépnék az ajtón.
Másnap megint lecsapok rá az óra végén.
– Tudod mit? Menj csak… nem akarom, hogy elkéss a…
Eh, micsoda fal duma. Elveszem tőle a hifit.
- Elfelejtette tanár úr, hogy hobbim a késés? – vigyorgok rá. Elpirult? Biztos jól látom?
- Na jó, segíthetsz, de utána siess öltözni.
Kiporzik a folyosóra, alig bírom utolérni, olyan lelkesen siet. Vagy inkább menekül?
Kinyitja nekem a szertár ajtaját, de intek neki hogy menjen előre.
- Na jó… Lehet, hogy jó szórakozási alany vagyok neked, de a tanárod vagyok Bill kérlek, légy kicsit tisztelettel felém – hadarja megremegő hangon.
- Nem tudom miről beszél – vonom meg a vállam mosolyogva. Ugyan már. Belépek, lepakolunk, majd amikor kint vagyunk, már zárja is kulcsával az ajtót. Megkönnyebbülése üvölt róla, amióta tegnap bepróbálkoztam, bizonyára rendesen be van rezelve tőlem. Fantasztikus érzés. Hehe.
- Köszönöm, hogy segítettél, nekem ez egy kicsit nehéz.
Mielőtt azt hinné, hogy megússza, körbepillantok. Sehol senki a folyosón, így kényelmesen az ajtóhoz szorítom.
- Bill... – nyikkan halkan.
- Semmiség… Tanár úr… - súgom a fülébe, és mélyen magamba szívom finom kamillás illatát. Tisztán érzem, hogy megremeg.
- Bill… menj órára.
- Nincs kedvem.
- Bill… kérlek. Ne játsszuk el ezt megint. Menj az órádra.
- Úgysem hoztam tesi cuccot, szóval felesleges.
- Na jó… Emlékszel még az első napra Bill? Még tartozom neked egy együtt ebédeléssel. Mivel úgysem mész órára mit szólnál hozzá, ha most inkább lemennénk az ebédlőbe?
Pimasz vigyorral hátralépek, és hosszú hajamba túrok.
- Nem vetne valami jó fényt önre, ha egy éppen lógó diákkal mutatkozna nyilvánosan?
Zavartan igazgatja a ruháját, nem létező szöszt szed le a pulóveréről, miközben alaposan átgondolja a válaszát.
- Hát talán igazad van...
- Mi lenne, ha eljönne a ma esti kis koncertünkre?
- Koncert? – pislog aranyosan. Bólintok. – Te zenész vagy? Ó tényleg... sejthettem volna.
- Szeretném ha eljönne.
- Én nem...
- Jöjjön el – kérem tőle kedvesen, szexisen mosolyogva. Látom ahogy megenyhülnek az arcvonásai. - Ma este a Black Cat Klubban lépünk fel kilenckor. Csak mondja a bejáratnál, hogy hozzám tartozik, jó?
- Nem hiszem, hogy jó ötlet, Bill.
Megtámaszkodom kezeimmel a feje mellett, és lehajolok hozzá.
- Ha megígéri hogy eljön, akkor most nem csókolom meg – szuszogom felizgulva, alig egy centire a szájától. – Kérem...
|
| timcsiikee | 2011. 11. 04. 13:28:24 | #17591 |
 Karakter: James Morisco
Megjegyzés: ~ L-samanak
James:
Legutoljára Bill marad, felé mutatok, sőt felszólítom.
- A nevem Bill. – úgy látom most nem igazán bőbeszédű. Talán nem szereti a nyilvánosságot?
- Igen, tudom. Na és mi a hobbid, Bill?
- A késés – micsoda humor. Pedig kint még barátságosnak hittem.
- Az nem hobbi, hanem jellemhiba, Bill. Na és mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
- Mármint a tanórákon? Lógok. – azt hiszem megvan az egyik legnehezebb eset. Nem baj, majd legyűrjük. Csak egy kis idő kell, és Ő is olyan kezes lesz, mint a többi.
- Értem – legalább a többiek jól szórakoznak, és ez pozitívum. - Mindjárt kicsöngetnek. Következő órán folytatjuk. – épp hogy befejezem a mondatot megszólal a csengő, mindenki elkezd zsibongva kiözönleni, én pedig letakarítom a táblát. Hirtelen izom feszül a hátamnak, fülledt levegővel telik meg a környezetem, és leteszem a szivacsot a helyére, majd megfordulok, de a meglepettség a falra ken akkor is, ha számítottam valakire. De nem pont Billre.
- Mit szeretnél? – arcán sunyi mosolyt látok, ami nem jelent sok jót, de… mit tehetne? Az iskolában vagyunk és nem ártottam neki semmit… tudtommal. Vagy azon fajták közé tartozik akik ok nélkül szeretnek szekálni? Rám néz, egy pillanatnyi néma csend, de nem szólal meg, csak kisétál, cipője tompán kopog a kinti járólapokon. Lassan eltávolodik minden zaj, majd újra felerősödik, mikor egy másik osztály telepedik le a terembe.
~*~
Kikapcsolom a magnót, és végignézek rajtuk. Szeretem az arcukat nézni egy-egy ilyen zenehallgatás után. Van aki gondolkodik, van aki szinte eufórikus állapotban lebeg s van aki csak ellazzult.
- Mi a véleményetek? Szerintetek miről énekelt? – lelkes kis kezek mezeje tárul fel előttem, s kedvesen kiválasztok közülük egyet.
- Igen Nanny?
- Szerintem a boldogtalan szerelemről énekelt, és a szívének fájdalmáról. – nem mondok senkit mert nem bántom meg, de megjegyzem a véleményét. Mindenki mást lát egy dalban, egy írásban, egy versben. Viszont ha idegen nyelvű egy dal, sokszor szeretnénk értelmet vinni benne az érzelmek mellett, s ezt csak az szűri ki igazán, akiben él a tiszta zeneszeretet.
- Még valaki? – sorra szólalnak fel rendezetlenül, mindenfélét, akár vicceset is, de egyik sem helyes. A hátul ülő kis lustálkodóra mutatok.
- Bill? Esetleg te? – talán elgondolkodik vagy csak megjátssza, végül vállat von.
- Szerintem semmiről nem énekelt a csaj.
- Ez az! Pontosan! – hirtelen emelem meg a hangomat, kissé talán meglepődtek ezen, de a lelkesedésemről nem tehetek. - Ez az ária nem más, mint a Lakmé egy híres jelenete, amikor a főhősnő csupán énekel a piacon. Nem sejti, hogy ez csapda, ezzel akarják tőrbe csalni kedvesét. Nos, ha minden jól alakul, ennek a darabnak a részleteit vesszük még három alkalommal, aztán a téli szünetben egy operalátogatást megejtünk, és megnézzük magunk ezt a középkategóriás darabot. – végszónak szánva hadarom el a mondatokat, letörlöm a táblára írt szöveget, s közben megszólal a csengő.
- További szép napot, és ne feledjétek...
- A zene teszi színessé az életet! – zengik egyszerre. Csak két hete tanítok, de boldogan látom, hogy milyen sikereket értem el velük, s minden más osztállyal is. Túl szép most minden.
- Pontosan! – ahogy észrevettem a lányok a leg lelkesebbek, de ezen nem lepődök meg. A fiúknál ez ritkaság, és akik mégis, azok titkolják és szégyellik, pedig semmi szégyellnivaló nincs benne. Majd megtanítom ezt nekik is.
Azt is megjegyeztem már, hogy az én órám után tornaórára sietnek, ezért ha épp nincs túl sok mondanivalóm, a jelző csengőnél átadom nekik azt az öt percet, hogy hamarabb átöltözhessenek. Az már részletkérdés, hogy nem mindig használják ki, és inkább velem ülnek, avagy az én órámon ülnek. Ez boldoggá tesz.
Megfordulok és egy ismerős arc árván van velem szemben a teremben.
- Te nem mész tornaórára, Bill? – nem jutottam sokkal közelebb hozzá, de legalább már nincsenek olyan tréfás megjegyzései, mint első alkalommal, inkább csendben van. Először nem szól semmit, majd hozzám lép és elveszi a hifit.
- Gondoltam segítek.
- Ez… ez igazán kedves tőled – fura… erre nem számítottam.
A szertárba teszem vissza az eszközöket, és mutatom Bill-nek, hogy a hifinek hol van a helye. Úgy teszi le mint a táskát, miközben és a CD-ket teszem a helyére felnyújtózva. Sajnos nem érem el a megfelelő polcot, így felé fordulok zavart mosollyal. Csak lezserül az asztalnak támaszkodik.
- Segítenél? Kissé magasan van...
- Persze – dörmögi halkan. Fiatalabb tőlem, és igaz magasabb is de--- olyan hihetetlenül jó hangja van… lehet, hogy még jó énekes is lehetne belőle, bomlanának utána a lányok.
Figyelem, ahogy a helyére csúszik végre a tok, de a következő pillanatban már a falnak szegez, s én csak visszafojtott lélegzettel nézek fel rá.
- Bill!
- Igen? – halk duruzsolással suttog a fülembe, kissé hideg orra végigsimul kipirult arcomon. Hasam a falnak nyomódik, ő pedig a hátamnak. Megremegek.
- Mit csinálsz? – ez… ez most csak képzelem? Lehet csak elaludtam és ezt álmodom. Miért tolja nekem a… a…
- Épp visszafogom magam, tanár úr... – ahogy a fülembe dörmög… nem… ez túl igazi, ez… komoly.
- Engedj el, kérlek. – pihegem halkan, de nem tágít, sőt arca nyakhajlatomba süpped.
- Nem. – belém nyilall a félelem.
- Bill! Kérlek! Bárki bejöhet, és ha meglátnak... – félreérthetik…
Kopogás szakítja félbe mondatomat.
- Mr. Morisco! Odabent van? – tejóég tejóég tejóég.
- Krisztusom! Bill, azonnal engedj el! – feszengeni kezdek, de túl erős hozzám képest, a szívem a torkomban dobog.
- Csak ha kapok egy puszit- MI?
- Megőrültél? Azonnal engedj el!
- Nem.
Kop-kop.
Jézuskrisztusúristen, ez nem lehet igaz… Nem… nem nem nem…
- Tanár úr, odabent van?
- Bill kérlek – nyöszörgöm halkan, de ahogy tart és amilyen elszánt, semmi esélyem sincs ellene. Megadom magam… nem akarom, hogy bárki bármit félreértsen. Szerencsém, hogy… hogy „más” vagyok így nem esik túl nagy nehezemre… de akkor is a diákom!
Gyorsan megfordulok szorításában, szájára nyomom az apró puszit és azonnal el is tűnik a közelemből, mint egy látomás.
- Szabad! – kiáltok ki, és próbálom mély levegővel lenyugtatni magam és arcom pirosságát.
Mrs. Jenkins lép be, mire közelebb ér már rendezem a külsőmet és a hajamba túrok. Bill csak vigyorog magában.
- Jól van, Mr. Morisco?
- Persze-persze, csak… kicsit nehéz volt a hifi, de Bill segített, szóval megvagyok… miben segíthetek Mrs. Jenkins? – éppen belekezdene, de megakad a hang a torkán, majd Bill felé sandít. Oh igen.
- Köszönöm Bill a segítséget. Most siess, nehogy elkéss a tornaóráról. – szerencsére Mrs. Jenkins háttal van neki így nem látja azt, amit sajnos én igen. Sunyi tekintet, hozzá illő mosollyal ami azt ígéri, nem most volt utoljára ilyen. Félek…
Mikor kimegy kattan a zár, és Mrs. Jenkins kedves mosolyra vált.
- Nos az operalátogatásról lenne szó. – majdnem el is felejtettem, hogy előre kell mindent egyeztetni. – Jövő héten derül ki mennyi kedvezményt kap az iskola az előadásra, addigra szeretném, ha összegyűjtené a csoportot.
- Természetesen elintézem. – bólint köszönetképpen. Kifelé indul, de én még nem követem.
- Biztos, hogy jól van?
- Persze… csak megnézem minden a helyén van-e – megnyugtató mosollyal terelem ki, elköszönök, ahogyan ő is. Amint kilép nagyot sóhajtok és levágódom az egyik székre, majd ujjaimat a hajamba temetem, megtámasztom fejem, melyben örvénylenek a gondolatok.
Bill… ez mire volt jó? Tudom, hogy csak szórakozni akar, gondolom unatkozik az iskolában, látszik rajta… de meg kell tanítanom neki, hogy egy tanárral nem szórakozhat kedvére. Habár senkivel nem kellene, de legalább a tanárát tisztelje.
Még most is ég a szám, ahol megérintett.
~*~
Újabb hét telik el, ismét órára készülve cipelem fel a nagy hifit a terembe. Huh… először nem tűnik nehéznek, de amint a lépcső tetejére érek kicsit megcsappan az energiám. Ellustultam volna? Nem lenne szabad.
- Jó reggelt! – üdvözlöm vidáman a diákokat, leteszem a hifit, bezárom az ajtót, azaz bezárnám, de valami erő visszarántja, és a küszöbön Bill jelenik meg. Ledermedek és egyszerre szalad át rajtam a hideg és a meleg.
- Szia… - makogom halkan, végül hátrálok és teljes zavaromban a tanári asztal felé spurizok. – Kérlek ülj le a helyedre, még nem maradtál le semmiről.
Mindenki elcsendesedik, helyet foglal így elég hamar elkezdhetem az órát.
~*~
Minden óra végén elhangzik, szinte rituálé szerűen a jelmondat melyet tanítottam, s mosolyogva törlöm le a táblát, egy pillanatra nézek oldalra, mire észbe kapok.
- Valaki segítene levinni a… hifit? – amikor meglátom, hogy már az utolsó pár kislány slisszol épp ki és csak Bill marad, nyelek egyet. – Tudod mit? Menj csak… nem akarom, hogy elkéss a…
Kikapja a kezemből a hifit, és közelebb hajol.
- Elfelejtette tanár úr, hogy a hobbym a késés? – mosolyog elég pimaszul, de nem hagyom magam. Mintha mi sem történt volna, csak az arcpírom árulkodik.
- Na jó, segíthetsz, de utána siess öltözni. – kielőzöm, kimegyek a teremből majd előre engedem. A szertár felé egymás mellett haladunk, mindig egyre lassabban végül hogy tényleg ne késsen el, kicsit felgyorsítok.
Kinyitom előtte a szertárt, és ismét előre engedném, de nem moccan. Kezével mutatja, hogy előbb én.
- Na jó… Lehet, hogy jó szórakozási alany vagyok neked, de a tanárod vagyok Bill kérlek, légy kicsit tisztelettel felém. – kicsit talán megremegett a hangom, de… talán így megérti.
- Nem tudom miről beszél – mondja halkan, mosolyogva, belépdel a szertárba. Csak pislogok párat. Lehet, hogy rosszul ítéltem meg? Lehet csak félreértettem a múltkorit vagy… az csak egyszeri kis bolondozás volt. Bár nem árt odafigyelni rá érzem.
Kissé megnyugodva lépek be utána, bár nem kell szólnom, szerintem tudja hol van a helye a hifinek. Még a CD-ket is elteszi, csak mosolyogva figyelem, majd mellettem elhaladva lép ki a teremből. Ha eddig a torkomban dobogott a szívem, akkor most teljesen nyugodtnak mondható, követem kifelé és berázom, kulccsal az ajtót.
- Köszönöm, hogy segítettél, nekem ez egy kicsit nehéz. – ellépnék az ajtótól de a hátamhoz simul, egyik keze az ajtón támaszkodik meg, másik a falon ér elzárja előlem a szabadulás útját. – Bill…
- Semmiség… Tanár úr… - lehelete fülemnek csapódik, érzem cirógatását és hallom ahogy hajamba szagol. Akaratlanul is beleborzongok a közvetett érintésbe, sokkal jobban hat rám, mintha hirtelen megérintene. Ez… ez annyira zavarba ejtő… és kínos… ráadásul itt tényleg bárki megláthat.
- Bill… menj órára. – kérem halkan, de nem igazán moccan.
- Nincs kedvem.
- Bill… kérlek. Ne játsszuk el ezt megint. – próbálom hátralökni magam, de csak nekicsapódok és meg sem moccan. Halkan szuszog, nem tudom mire vár, vagy mit akar. Megint csak unatkozik? – Menj az órádra.
- Úgysem hoztam tesi cuccot, szóval felesleges. – nagyot sóhajtok, próbálok lehiggadni. Nyugi James, nem lesz semmi… csak egy pimasz kamasz unatkozik, ennyi az egész.
- Na jó… Emlékszel még az első napra Bill? Még tartozom neked egy együtt ebédeléssel. Mivel úgysem mész órára mit szólnál hozzá, ha most inkább lemennénk az ebédlőbe? – talán ezzel eléggé el tudom terelni a figyelmét. Ha kell meg is hívom.
|
| Levi-sama | 2011. 09. 25. 01:24:49 | #16870 |
Karakter: Bill Murray
Megjegyzés: ~Timcsinek
Bill
Basszuuuuuus.
Amikor besétált a tanterembe, a többiek azt hitték új osztálytárs, de én már tudtam. A balsejtelem amit a kapuban éreztem, felerősödött. És most tessék. Itt áll a kibaszott tanári asztal mellett, és kedvesen mosolyog Daniell-re, az egyik bajkeverőre az osztályban.
- Kérlek, bezárnád az ajtót?
És becsukja. A lányok mind megszeppenve, nagy szemekkel merednek az új tanárra, és leülnek. A fiúk is csak lesnek ki a fejükből a két lukon át, egyedül én dobolok türelmetlenül ceruzámmal a füzetemen.
Felírja a nevét a táblára.
- Khm… Sziasztok… a nevem James Morisco. Talán meglepő, de én leszek az új énektanárotok. Kérlek, helyet foglalna mindenki?
És leülnek. Eldobom a neuronjaim!
- Nem mindig jó a névmemóriám, ezért bocsánat, de kezdjük egy kis bemutatkozással. Oh, Bill veled már találkoztam, könnyű lesz megjegyezni.
Int a kezével, visszaintek egy fanyar mosollyal. Ezt a szívást. Biztos rám száll majd.
- Tényleg… maga lesz az új tanár? – kérdezi Emily. Jellemző, hülye mint mindig.
- Ha valaki nem hiszi, nyugodtan leszaladhat a tanáriba. Na de… szeretnélek titeket megismerni, mielőtt tanítanálak titeket. Én kezdem… a nevemet már tudjátok. Nagyon szeretem a zenét és koncerteket, és színházba is járok, szeretem a csokit és az epret, meg néha elég lusta vagyok. Akkor most folytassuk… itt.
Szépen végigmegy az osztályon, a többség bemutatkozik és mond magáról pár szót. Amikor én kerülök sorra – persze utoljára mert leghátul ülök az ablak mellett -, akkor csak kényelmesen hátradőlök a székemben, és kezeimet a tarkómra fűzve pimaszul rávigyorgok.
- A nevem Bill.
- Igen, tudom. Na és mi a hobbid, Bill?
- A késés.
Egy árnyalattal hidegebb mosolyt kapok, szemei okosan csillognak.
- Az nem hobbi, hanem jellemhiba, Bill. Na és mit szeretsz csinálni a szabadidődben?
- Mármint a tanórákon? Lógok.
Kuncogások és elfojtott röhögések.
- Értem. – Az órájára pillant. Tipikus menekülési módszer. – Mindjárt kicsöngetnek. Következő órán folytatjuk.
Mikor befejezi, végszóra megszólal a csengő. Kiszáguldoznak a többiek, mert tesi következik és még át kell öltözniük. Komótosan, lassan felállok, az asztalom tartalmát a táskámba söpröm, és lezserül a vállamra dobom. Hosszú léptekkel közelítem meg a táblát törölgető tanárt. Megállok szorosan mögötte, beleszippantok világosbarna hajába. Mm... finom. Amikor leteszi a szivacsot és megfordul, hátrahőköl rémülten, fellapul a táblára. Sunyi mosoly csusszan a szám sarkába.
- Mit szeretnél? – kérdezi fojtott hangon.
Nem teszek semmit, csak kisétálok az ajtón. Odakint a folyosón már nem tudom elrejteni a hülye vigyort, amitől többen ki is kerülnek a szembejövők közül. Hehe.
*
http://www.youtube.com/watch?v=bmYRQWYlDbM
Két hete tanít minket. A csajok teljesen belezúgtak, a fiúk pedig egy emberként utálják ezért. Hehe. Persze a többségük belátja azért, hogy jó tanár, és az órái nem unalmasak. Hiányzókat nem is szokott beírni, hiszen senki sem lóg nála. Még én sem.
Zene áramlik ki a lejátszóból, az operaénekesnő áriája szétfolyik a teremben. Ő behunyt szemekkel koncentrál a zenére, a lányok pedig rá. Nagyon jóképű, és velünk egyidősnek látszik, ami igazán népszerűvé teszi. Tetszik ez az arckifejezés, s amikor elnyílnak ajkai egy magasabb hangtól, fészkelődnöm kell a székemben, mert merevedésem követelőzően a nadrágomnak feszül.
Lekapcsolja a lejátszót, és mosolyogva körbehordozza tekintetét, amely végül rajtam állapodik meg, mint mindig, de néhány másodperc múlva tovább reppen, amikor rákacsintok. Zavarban van? Muszáj mosolyognom. Ha nem lenne a tanárom, azt gondolnám most róla, hogy édes. De egy tanárról sosem mondhatom azt, hogy édes, aranyos, bájos és egyéb szarságok.
- Mi a véleményetek? Szerintetek miről énekelt?
Sok kéz lendül a magasba, csupa csaj.
- Igen, Nanny? – mosolyog elbűvölően az egyikükre, aki belepirul a boldogságba.
- Szerintem a boldogtalan szerelemről énekelt, és a szívének fájdalmáról.
- Még valaki? – pillant körbe. Sokan jelentkeznek, de láthatóan elégedetlen a válaszokkal. Unatkozva bámulok ki az ablakon, ásítok egy nagyot.
- Bill? Esetleg te?
Megvakarom fejemet, és vállat vonok.
- Szerintem semmiről nem énekelt a csaj.
- Ez az! – mutat rám az ujjával, elégedetten mosolyog. – Pontosan!
Ez az ária nem más, mint a Lakmé egy híres jelenete, amikor a főhősnő csupán énekel a piacon. Nem sejti, hogy ez csapda, ezzel akarják tőrbe csalni kedvesét. Nos, ha minden jól alakul, ennek a darabnak a részleteit vesszük még három alkalommal, aztán a téli szünetben egy operalátogatást megejtünk, és megnézzük magunk ezt a középkategóriás darabot.
Feláll, a táblához lép és letörli. Megszólal a csengő.
- További szép napot, és ne feledjétek...
- A zene teszi színessé az életet! – zengik kórusban a lányok.
- Pontosan!
Kiürül a tanterem, én pedig még mindig az asztalomnál ülök.
- Te nem mész tornaórára, Bill? – kérdezi kedvesen. Egyem azt az angyali türelmed. Felkelek, vállamra csapom a táskát, és kiveszem a kezéből a nagy hi-fi lejátszót a hangfalakkal együtt.
- Gondoltam segítek.
- Ez... – meghökkenve pislog fel rám, majd elmosolyodik, szinte virágba borul körülötte a levegő. – Ez igazán kedves tőled.
Világoskék garbójában és krémszínű nadrágjában úgy néz ki, mint egy elegáns és jólöltözött elit diák valami puccos magánsuliból. Igazságtalan az élet. Ha osztálytársak lennénk...
Követem a szertárba.
- Tedd csak le oda a kisasztalra.
Megszabadulok a kütyütől. Ő a CD lemezt próbálja visszatenni a polcra a sok lemez közé, miközben nyújtózkodik, remekül érvényesül kerek és gusztusos hátsója. Leülök az asztal tetejére, karba fonom kezeimet és nézem ahogy szerencsétlenkedik. Persze nem sikerül neki, és nincs mire ráálljon. Végül kínosan mosolyogva néz rám a válla felett.
- Segítenél? Kissé magasan van...
- Persze.
Odalépek, kiveszem a kezéből és a helyére dugom, őt pedig a falhoz szorítom.
- Bill!
- Igen? – dörmögöm a fülébe, orrommal megcirógatom arcát. Puha és selymes a haja, az illata pedig édes és meleg, mint egy nyári virágokkal töltött paplan. Legszívesebben magamra húznám és belecsavarnám magam. Fenekéhez tolom ágyékomat.
- Mit csinálsz? – kérdezi akadozva. Kezeim mellette támaszkodnak a falon, pedig legszívesebben felfedezőútra küldeném őket.
- Épp visszafogom magam, tanár úr...
- Engedj el, kérlek.
Sóhajtva fúrom arcomat a nyakába, és mélyen magamba szívom illatát.
- Nem.
- Bill! Kérlek! Bárki bejöhet, és ha meglátnak...
Kopp-kopp!
- Mr. Morisco! Odabent van? – kérdezi az ajtó túloldaláról egy női hang.
- Krisztusom! Bill, azonnal engedj el!
- Csak ha kapok egy puszit – mormogom.
- Megőrültél? Azonnal engedj el!
- Nem.
Újabb kopogás.
- Tanár úr, odabent van?
- Bill... kérlek...
Felém fordul, és mosolygó számra kapok egy futó kis puszit. Azonnal ellököm magam a faltól, és letottyanok az asztalra.
- Szabad! – kiáltja ki idegesen a hajába túrva a zenetanárom. Hehe.
|
| timcsiikee | 2011. 08. 30. 09:09:57 | #16397 |
Karakter: James Morisco
Megjegyzés: ~ L-samanak
Hihetetlen, hogy végre egy új iskolába kerülök. Alig várom, hogy megismerhessem a diákokat, habár az igazgató felkészített már, hogy vannak elég nehéz esetek is. De nem baj megbirkózom velük. Elég hűvös van, még a szövetkabáton is átsüvít egy kis hideg, összerezzenek, talpam alatt ropog a hó. Megállok az iskola bejárata előtt, és a nagy épületet szemügyre veszem. Mikor csak az állásinterjúra jöttem, nem tűnt ilyen nagynak. Lehet csak izgatott vagyok és azért képzelem?
Motor zúgása zökkent ki gondolataimból, oldalra figyelek, de még nem látok semmit. Áh… biztos csak valami régi fajta autó lehet, az lehetetlen, hogy ekkora hóban, sőt kis hóesésben valaki egy rendes motorra szálljon.
Gondolataimat meghazudtolja a látvány, ami elém tárul. Egy magas pasas az iskola előtt áll meg, lekapja a sisakot és megrázza fejét, hosszú, kissé összetapadt haja szétterül. Fekete bőrruhában van. Most… komolyan ilyenkor motorral jár? Ki lehet ez? Csak akkor veszem észre, hogy huzamosabb ideig őt bámultam mikor felém néz, zavaromat leplezve sálamat kezdem el igazgatni de már késő, mert felém tart.
- Szia – csak ilyen könnyen letegez? - Csak nem új vagy? – oh igen… el is felejtettem, hogy nem igazán… tanári a külsőm. Viszont akkor is különös, hogy nem is ismer és csak olyan könnyedén idejött hozzám, hogy köszönjön. A külső ellenére lehet, hogy kedves fiú.
- De igen. – végül is, most fogok kezdeni itt, lehet hogy Őt is fogom tanítani. Sőt biztos.
- És máris elkéstél az első napon? Nem leszel a tanárok kedvence. – azt majd meglátjuk. Visszafogom mosolyomat. - Bill vagyok – mutatkozik be, és kacsint mellé.
- James – csak biccentek. Nem tudom, hogy a tanárok szóltak-e előre, hogy új énektanárt kapnak. Hirtelen megérzem ujjait arcomon, felnézek rá, és érzem, hogy kipirulok.
- Melyik osztályba fogsz járni? Együtt ebédelhetnénk... – egy pillanatra leblokkolok, majd fejemet megrázva űzöm ki a fejemből a zűrt, amit okozott.
- Nekem nincs osztályom – felelem végül egy zavart mosollyal, majd az időre hivatkozva befelé igyekszem. – Az ebéd viszont nem rossz ötlet. De neked tényleg sietni kéne az órára – nevetek halkan, majd eltűnök az üvegajtó mögött, látom, hogy Ő is követ. Köszönök a portásnak, majd fellépkedek a tanáriba, bekopogok és úgy lépek be, mire Mr. Morris lép felém.
- Ugyan James, ez mától a te szobád is, nem kell bekopogni – a közelebb lévő emberek jól megmosolyognak, mire csak tarkómat kezdem el vakargatni.
- Igaz, bocsánat… csak ugye a megszokás. – Hehe… de jó érzés, hogy ilyen kedvesek itt az emberek, még az igazgató is.
~*~
Most kezdem végre az első órát, és rögtön egy „nehézkes” osztályt fogtam ki, ahogy Mrs. Jenkins mondaná. Hahh… az osztályfőnökükkel nem találkoztam, így magam kell boldoguljak mind a bemutatkozással, mind a megismerésükkel. Na mindegy, menni fog!
Egyelőre csak egy pár papírral és tollal készültem az órára, nem akarok rögtön a lecsóba csapni velük.
Már becsengettek, épp az előbb süketített meg, így a folyosón már szerencsére alig vannak gyerekek. Ide-oda kapkodom a fejemet, és a megfelelő termet keresem.
Kétszázhat… kétszázhat… áh, mindjárt itt van.
- Hé, kölyök! Ha nem sietsz, elkésel az óráról! Hehe… - egy elég keményfejű kamasz áll az ajtóban, hátát a keretnek döntve. Csak halkan sóhajtok egyet, majd közelebb lépek felé. Hát persze, hogy ez a kétszázhatos.
Megállok előtte, és csak nagy nehezen ereszti le a lábát, hogy bemehessek.
- Oh, csak nem ide fogsz járni? Ofő nem is mondta, hogy új osztálytárs jön. – elmosolyodom a gondolatra. De jó is lenne újra középiskolásnak lenni. Bár nem ebben a korban, hanem a sajátomban. Szép évek voltak… persze főként csak a szép emlékeket őrzöm meg.
Kissé elcsendesül a zsivaj ahogy belépek, gondolom az új arc látványa mindenkit lenyűgöz, főként hogy ilyen fiatal arccal a tanári asztal előtt állok meg.
Az előző fiú felé fordulok, és kedvesen mosolygok rá.
- Kérlek, bezárnád az ajtót? – talán a megdöbbentség, vagy nem is tudom miért, de hallgat rám és becsukódik az ajtó, majd egy padnak dől a fal helyett. Páran még így sem vettek észre, így egy krétát a kezembe fogva kopácsolni kezdek a táblán, végre mindenki felém figyel.
- Khm… - egy kis torokköszörülés sosem árt. – Sziasztok… a nevem James Morisco – fel is firkantom gyorsan a táblára, kissé dőlt betűkkel. – Talán meglepő, de én leszek az új énektanárotok. Kérlek, helyet foglalna mindenki? – nem kell sok és máris mindenki ül valahol. Nekem mindegy, hogy mikor hova ülnek, a lényeg hogy figyeljenek rám.
- Nem mindig jó a névmemóriám, ezért bocsánat, de kezdjük egy kis bemutatkozással. – körbenézek rajtuk, és meglátok a hátsó padban egy ismerős arcot. – Oh, Bill – integetek felé – veled már találkoztam, könnyű lesz megjegyezni.
Ez egyik lány jelentkezik, és mutatom, hogy mondja csak nyugodtan.
- Tényleg… maga lesz az új tanár? – először csak bólogatok.
- Ha valaki nem hiszi, nyugodtan leszaladhat a tanáriba – mosolyodok el ismét. – Na de… szeretnélek titeket megismerni, mielőtt tanítanálak titeket. Én kezdem… a nevemet már tudjátok – intek a tábla felé. Valahogy kontrollálnom kell magam, hogy ne mindig Bill felé nézzek, mert rossz szokásom, hogy ismerős arcokat keresek. – Nagyon szeretem a zenét és koncerteket, és színházba is járok, szeretem a csokit és az epret, meg néha elég lusta vagyok – persze ezt csak mosolyogva mondom, pár halk kuncogás megüti a fülem, amitől elégedettség jár át. Azt hiszem lassacskán sikerül egy kis szimpátiát kialakítanom velük. – Akkor most folytassuk… itt – mutatok, pont az előttem ülő lányra, aki feláll helyéről, és bemutatkozik, addig én hallgatom, és a tanári asztalnak dőlök. Olyan izgatott vagyok, eddig egész jól ment a dolog, remélem továbbra sem lesz túl nehéz dolgom.
|
| Levi-sama | 2011. 08. 28. 22:15:59 | #16357 |
Karakter: Bill Murray
Kibaszottul utálom a havat. A motor csúszik az aszfalton, a kis hópelyhek csípik a bőrömet, és mindenhová befolyik a hideg olvadt lé. A mocim is tiszta dzsuva tőle, nem győzöm törölgetni. Picsába.
Bekanyarodom a suli elé. Naná, hogy késésben vagyok, de ki nem szarja le? Leállítom a járgányt, és leszállok róla. Sisakomat a hónam alá dobom, és az ülés alatti csomagtartóból kibányászom kopottas hátizsákomat. Lezserül a vállamra dobom, és hónom alatt a sisakkal a lépcső felé fordulok. Hosszú hajam a nyakamba lóg, nedves a hótól. Fekete bőrkabátom és nadrágom jól melegít, szögecses bakancsom meg pláne. Kezeimen a bőrkesztyűkön szegecsek és halálfej mosolyog fel rám. Hehe. Csinos darab, az igazgatónő meresztette is rá a szemeit a minap. Kék szemeim az iskola épületére szegeződnek, de eltereli a figyelmem valami. Megtorpanok. Egy fiatal srác áll az udvaron. Hoppácska, őt még nem láttam eddig, az tuti. Ha láttam volna, biztos feltűnne. Milyen szép! Pedig fiúkra ilyet ritkán mondanak. De ő a kivételhez tartozik. Hosszú, világoskék kabátban fagyoskodik, nyaka körül vastag sál tekereg. Amikor észreveszi, hogy őt bámulva állok tőle néhány méternyire, rám emeli melegbarna szemeit, arcába fújja a szél szőkésbarna haját. Zavartan igazítja meg a sálat.
Milyen sápadt a bőre. Még életemben nem kívántam meg fiút, de őt itt és most képes lennék ájulásig csókolni. Igen. Közelebb sétálok hozzá.
- Szia. – Megtorpanok előtte, és lehajolok hozzá egy kicsit, és pimaszul belevigyorgok az arcába. – Csak nem új vagy?
Rám pislog. Igen, ilyen közelről is nagyon szép, finomvonalú, nőies szája van. Szééép. Akarom. Alaposan átgondolja a válaszát, mire végre megszólal. Kellemes, lágy és finom hangja van. Keskeny ujjai végigsimítják a sálat, majd leejti kezét maga mellé.
- De igen.
- És máris elkéstél az első napon? Nem leszel a tanárok kedvence. Bill vagyok – kacsintok le rá.
- James – biccent finoman. Másik kezében egy drága és elegáns bőr irattáska van, nyilván elit diák. Félrehajtott fejjel, legdögösebb mosolyomat arcomra varázsolom, és megérintem ujjaimmal a pofiját. Elpirult... jaj de édes!
- Melyik osztályba fogsz járni? Együtt ebédelhetnénk...
|
|
