|
|
Szerepjáték
(Yaoi)
| Morticia | 2016. 04. 15. 14:59:31 | #34198 |
 Karakter: Ando Kaname
Megjegyzés: ~ for timcsiikee
Teljesen a gondolataim rabjává váltam, talán ennek is köszönhető, hogy sokára hallom meg azt a megszokottól vékonyabb hangot, mely folyamatosan a nevemet skandálja. Meglepetten megtorpanok s felé fordulok.
- Tori-chan? Mi a baj? – kérdem tőle, azonban választ nem kapok azonnal. Szaporán veszi a levegőt, mint aki hosszabb távot futott le hirtelen. Tehát elég rég óta a nyomomban lehetett.
- Az… az nincs. – feleli félszegen, majd lassú mozdulatokkal a zsebébe nyúl. A kíváncsiságom nőttön-nől. Vajon mit rejtegethet, ami miatt érdemes volt megerőltetnie magát?
Egy túlságosan is szabályosan kettéhajtott cetli kerül elő, amit enyhe szögben meghajolva, két ujja közé csippentve felém nyújt. Fogalmam sincs, miért viselkedik így. Miért változott meg ilyen hirtelen a viselkedése? Az ebédnél még hűvös volt, akár az őszi szellő, elutasítva mindennemű kommunikációt, most pedig itt áll előttem, a figyelmem követelve magával s a kis cetlijével. Különös, az tény…
– Szerettem volna megköszönni, hogy olyan kedves voltál velem, és visszaadtad a tárcámat, nem tudtam mivel hálálhatnám meg, szóval csak ez jutott eszembe, kérlek fogadd el. Sajnálom hogy ott helyben elfelejtettem bármit mondani. – hadar, akár egy kisiskolás, amikor az egész iskola előtt, lámpalázasan szaval valamit. Miért van ekkora zavarban?
Óvatosan, akárha egy törékeny virághoz nyúlnék, két ujjammal elcsippentem a kezéből a cetlit.
Tekintetem hol rá, hol pedig a kettéhajtott papírra szegezem. Nem nagyon világos előttem, miért fáradt ennyit, hiszen egy szimpla köszönöm is teljes mértékben megtette volna.
- Igazán nem szükséges, nem valamiért cserébe tettem. – kíváncsi vagyok, mi állhat benne, ennek köszönhetően széthajtogatom a papírost. Nem sok áll benne, csupán egy rövidke mondat.
„Kérhetsz tőlem egy apróságot! Tori”
Értetlenül olvasom el újra és újra ezt a pár szót. Kérhetek? Vajon miért? Hiszen nem tettem olyasvalamit, amiért ekkora jutalmat érdemelnék. Még mindig az a véleményem, egy szimpla köszönöm is megtette volna….
Mégis, ezernyi ötlet cikázik át a gondolataimon.
- Tudom… vagyis nem tudtam, de mégis szerettem volna megköszönni, egy tárca azért nagy érték, nem csak a tartalmáért, az eszmei értékéért is – az idegessége immár teljes mértékben tapinthatóvá válik, szaporábban veszi a levegőt, a tekintete a nyakam és az ingem gombja között cikázik – Most mennem kell, mert elkések. Bocsánat a kellemetlenségért – biccent felém, majd meg sem várva a válaszomat, elillan a másik irányba. A buszmegálló felé igyekszik, ahol a járműre már szinte mindenki felszállt, szerencséjére egy toleránsabb sofőrt sikerült kifognia, aki készségesen megvárja.
Szerencséjére…
Figyelem, míg a busszal egyetemben el nem hajt a látóteremből, s ekkor a tekintetem újra a papírra szegezem. A papíron látszik a figyelmessége, mivel nem egy füzetből kitépett, igénytelen darab. Az írásán látszik, hogy nem az első verzió, ahogyan az is, hogy sok időt fordított arra, hogy szépek legyenek a jelek.
Akármennyire is kis dolognak titulálta, többet ér számomra, mintha vett volna valamit a közeli közértben.
Gondosan összehajtogatom majd a mellényem zsebébe süllyesztem.
Furcsa… És nagyon ellentmondásos egy személy vagy te, Tori-chan.
***
Az elkövetkező napokban teljes mértékben lefoglalják a gondolataimat az otthoni dolgok. A szokottnál is csendesebb leszek, a folyosókon is már könyvvel mászkálok. A sakk-klubbot pedig ebben az időszakban teljes mértékben elkerülöm. Magam lépéseit sem tudom, nem hogy másokét előre meglátni.
A szüleimnek hála az otthon töltött időm leredukálódott az étkezés, tisztálkodás és alvás szintjére, azonban ebben a csekély időben is igyekeznek saját igazukat bebizonyítani.
Összeillünk, annyi a közös bennünk, jó feleség lesz, a családjaink érdeke ezt kívánja…
Ha tudnák, mennyie nincs igazuk. Azonban amikor szólok, mintha meg sem hallanák, amit mondok. Elengedik a fülük mellett, mintha még mindig egy ostoba kölyök lennék, aki nem tudja, mit akar és mi a jó neki.
Közölték, hogy megbeszélték a részleteket, az eljegyzési est három hónap múlva lesz, ahol a gyűrűt át fogom adni, innentől pedig hivatalossá válva, természetesen, a sajtóval is megosztják…
Természetesen…
Magamban tombolva előkapom a kicsiny cetlit, amit azóta mindenhová magammal hordok. Ő pedig a másik rejtély, amin nem tudtam magam túltenni. A viselkedése, az egész lénye egy olyan játszma, ahol a lépések ellenére még mindig nem látom a végét, s fogalmam sincs, milyen stratégiát kell használnom.
„Kérhetsz tőlem egy apróságot! Tori”
Lehet, ostobaság ilyen hamar elhasználni, ám lehetséges, máskor már nem lesz lehetőségem rá. Ennek köszönhetően elszánom magam a cselekvésre.
Hamarabb végzek, mint ő, azonban teljes mértékben ráérek. Nincs délutáni elfoglaltságom, ahogy az otthoni dolgokra sem vágyom értelem szerűen, így könnyedén rá tudom magam venni a türelmességre.
Az iskola ajtajának támaszkodva, egy regénnyel a kezemben, csendesen várakozom. Valamiért mégis, úgy vánszorognak a másodpercek, mintha valaki szándékosan lelassította volna az idő múlását. Mivel soha semmit sem vártam igazán, először tapasztalom meg ezt a szokatlan érzést. Ténylegesen olyan, mint ahogy a könyvekben le szokták írni.
Idegesítő.
Ekkor végre meghallom a csengő hangját. A kezemben tartott tárgy pereme felett áttekintve keresni kezdem. Amikor megpillantom, ellökve magam a faltól a nyomába eredek. Két elválaszthatatlan barátnője között van, mint mindig. Hallom a hangjukat, azonban egyáltalán nem értem a zsivajban, miről beszélgetnek. Látom, ahogy elneveti magát, s ettől az örömteli hangtól nagyobbat dobban a szívem.
Muszáj megismernem őt, hogy kielégítsem a kíváncsiságom s rájöjjek, mi az, ami miatt életemben először vágyom valaki társaságára.
- Tori-chan! – hangomra hirtelen megtorpan, majd pedig összébb húzza magát. Meglepetten figyelem a reakcióját, miközben igyekszem utólérni. Amikor sikerül, elébe kerülök. A kísérői ugyancsak megálltak, valószínűleg nem a szoros kötelék, inkább az oldalukat fúró kíváncsiság miatt.
-Igen? Segíthetek valamiben, Kaname-kun? – újra magasabb a hangja. Ennyire zavarná tán a közelségem?
-Az ajándékodról lenne szó. Azt írtad, kérhetek egy szívességet. Áll még az ajánlatod? – láthatóan érzékenyen érinti a dolog, erre egyáltalán nem számítottam. Látom az arcának a mimikáján, ahogyan ezernyi szörnyűbbnél szörnyűbb eshetőség átszáguld a gondolatain, miközben, szerintem már reflexből, leszegezi a tekintetét. Először a földre, majd erőt véve magán újfent az ingem gombjaira.
- Igen… Persze, hogyne. Nem üres szavak voltak. De miért hoztad ezt most szóba, Kaname-kun?
Miért? Ohh, szegény tényleg eléggé lámpalázas lehet…
-Szeretnék kérni tőled valamit, Tori-chan. Amennyiben nem áll módodban teljesíteni, természetesen elállhatsz tőle, illetve ebben az esetben is felhasználtnak nyilvánítom a kis cetlidet. Mégis, szeretném, ha átgondolnád azért.
Mielőtt válaszolna, hirtelen a szemembe néz. Egyetlen pillanatra csupán, azonban nekem ez is elég arra, hogy bizonyosságot nyerjek a benne dúló viharról. Talán mégsem kellene tőle ezt kérnem…
- Miről lenne szó? Ha módomban áll, megteszem. Te is nagy szívességet tettél azzal, hogy visszaadtad a tárcámat. Pedig nem kellett volna, és én ezért nagyon hálás vagyok…Szóval.. Mi lenne az?
Mély levegőt veszek, mielőtt megszólalnék. Egyáltalán nem könnyít a dolgomon a viselkedése, holott elég nagy kihívás az is a számomra, hogy beszélgessek vele. Megdolgoztat, szó se róla.
-Szeretnélek meghívni egy italra, holnap délután, ha nincs más dolgod.
Látom, ahogy elkerekednek a szemei, majd pedig lángvörösre gyúl az arca. Fogalmam sincs, miért reagál így, azonban a zavara kezd ragályossá válni, hiszen az én szívem is enyhén hevesebben ver a szokásosnál.
-Holnap… holnap dolgom van, sajnálom, nem tudok veled elmenni. Tényleg. – hadarja el nagy hirtelen, én pedig úgy érzem, mintha hirtelenjében az egész világ összeesküdött volna ellenem.
-Értem. Akkor ennyi. További szép napot, Tori-chan. – a kezemben lévő könyvvel intek, majd a tekintetemet a földre szegezve elindulok a buszmegállóval ellentétes irányba.
Egyszer próbálok beszélgetést kezdeményezni, erőt fordítani arra, hogy megismerhessek valakit, s lám, fejjel rohanok a falnak.
Mégis… Nem értem, mi több, épp ésszel fel nem foghatom, miért élem meg ekkora kudarcként az elutasítását. Hiszen nem több, mint egy érdekes ember, akivel láthatóan nem kölcsönös a kíváncsiság a másik személye iránt. Miért kell ennek ekkora feneket kerítenem? Sokak nem szimpatikusak egymásnak, ennyi, nem kell mást belelátnom a dolgokba, s magamat hibáztatni vagy sajnáltatni. Ahogyan a túlspilázás sem megoldás semmire. Nem akkora nagy szám, hogy beszélgetést kezdeményeztem valakivel. Tény, hogy ez áll legmesszebb a jellememtől, azonban nem vagyok különleges, hogy akarata ellenére a társaságomban kelljen időznie. Ugyan olyanok vagyunk… Legalábbis… Nem, jellemben egyáltalán nem…
Csalódotságot sem kellene éreznem, hiszen nem történt semmi, mégis…
Nos, újabb dolog, amit át kell rágnom magamban s rá kell szánnom az időt, azt hiszem. Ezek az ide-oda csapongó gondolatok megrémisztenek…
-Kaname-kun! – a hangja villámcsapásként ér, önkéntelenül megtorpanok. Lassan fordulok meg, hogy szembe nézhessek vele és meghallgathassam, mit szeretne mondani.
|
| timcsiikee | 2016. 04. 12. 02:32:54 | #34188 |
 Karakter: Shitoyaka Tori
Megjegyzés: ~ for Morticia
Tori-chan:
Felszabadultabb leszek és tényleg elfelejtem ki is van mögöttem, míg nem a lányok elkezdenek a csivitelésből sustorogni inkább, s először nem értem, pláne, hogy miért hagynak ki, aztán feltűnik, hogy mögém néznek, vajon történik valami? Nincs kedvem megfordulni, de csak ezek után jövök rá, hogy mindenképp muszáj lesz, mert mindenre számítottam, csak erre nem.
- Tori-chan…? – bizonytalanul ekójti ki, sőt inkább kérdezi nevem... de mégis honnan tudja? Hallgatózott amikor beszélgettünk néha a buszmegállóban? Annyira olvasott, hogy nem hittem volna, hogy bármi másra figyel, legtöbbször annyira elérhetetlennek tűnik , miközben könyveibe réved. Ezek szerint tévedtem. Nem meglepő, hogy frusztrált leszek, bár nem látványosan, de a normáltól jóval eltér most a szívverésem és az arcszínem egyaránt.
- I..igen? – vajon mit akarhat és miért pont tőlem? Miért néznek rám a lányok közben úgy mintha én szólítottam volna le és érzem a tekintettel lőtt nyilakat a hátamban?
- Ráérnél kérlek egy percre? Szeretnék veled beszélni. – Miért pont én? Miért pont most? Miért pont én? Ja ezt már kérdeztem. A lányok nagyon csendben vannak közben, csak áhítattal figyelnek, vagy nem tudom most nem érzékelem, de az biztos, még mindig fogalmam sincs miért történik ez.
- Nem lehetne máskor? – jobb nem jut eszembe, bár nem értem miért ezt mondtam, amikor nem feltétlen szeretnék vele beszélgetni egyáltalán, tegnap is olyan jól elkerültem, ez lenne a karma? Menekültem előle ezért duplán kapok belőle? De mindegy, mert kimondtam, hirtelen kis indulatból ennyi tellett tőlem, még büszke is lehetek magamra.
- Ha nem ér rá máshol, elmondom itt. Tegnap elejtetted a tárcád a buszon, azonban amikor utánad indultam, hirtelen eltűntél a szemem elől. Csak ezt szerettem volna visszaadni. – annyira megilletődöm hogy csak nagy szemekkel vagyok képes nézni rá, olyan bambán, mint egy lepényhal körülbelül, csak nem tátogok hozzá.
Tényleg… most hogy így magam előtt látom beugrik, hogy az egyesület öltözőjében kerestem a táskában, de azt hittem otthon hagytam, otthon meg nem kereste, mert anya mindent pakolt be nekem, és nem kerestem. Akkor… tényleg követett engem, nem csak képzeltem? Egyszerre ijesztő ugyanakkor nagyon kedves tőle, hogy ezt így észrevette, sőt, hogy idehozta nekem. Nem is tudom mit mondjak, még tovább bamblok és alig jut eszembe az, hogy el kellene vennem tőle a kis tulajdonom, megkapom tőle de igyekszem úgy elvenni hogy ne érintsem a kezét, furcsa lenne.
- Akkor… elnézést kérek a zavarásért. – ekkor jut eszembe, hogy mondanom kellett volna valamit, de nem tettem, s mire rájövök, hogy igen, illene megköszönnöm, már sehol nincs a láthatáron. Hogy én milyen szerencsétlen vagyok.
Ez után jogosnak érzem, hogy bosszúból egyben játékból a lányok le akarnak birkózni, hogy hogyan lehetek ilyen mázlis – bár magamat nem nevezném annak – s nagyon irigykednek rám emiatt, de jobban aggódom azért, hogy illetlen voltam vele. Valahogy meg kellene neki köszönnöm, de… hogyan?
~*~
Szinte az egész napom maradéka arra ment rá, hogy kiderítsem, mi az amit Kaname-kun szeret. Teljesen úgy érzem magam mint egy rajongó lány, pedig nem vagyok egyik sem. Szerencsére túl sokat nem kell dolgoznom ezzel, segítenek nekem a lányok abban, hogy kiderítsék amit tudnak, legalább ők is megtudnak pár plusz infót. Mint kiderül még kisen rajongói klubja is alakult nem rég Kaname-kunnak, ami elég furcsa számomra. Olyan mintha valami neves idol lenne, vagy nem is tudom. Lehet, hogy az? Megrázom a fejem.
Annyira nem tudok koncentrálni az utolsó órára, hogy nem figyelek a tanárra, csak a füzetembe révedek írást mímelve csak firkálok, miközben pörög az agyam. Mi az amivel megköszönhetném a kedvességét, de nem túl nagy dolog, apróság és nem találok mellé? Nagyon kínos lenne, ha adnék neki mondjuk egy csokit de nem szereti az édességet, vagy egy üdítőt, de nem szereti a szénsavasat. Csak annyit tudtam kideríteni közvetve, hogy rengeteg könyvet olvas, de azt mégsem vehetek neki. Drága és ha ennyit olvas lehet saját könyvtára van, vagy nem tudom.
Hahh, nem egyszerű, főleg mert nyűgnek is érzem. Igaz egy kicsit más fényt kapott így a szememben, de nem tette számomra ettől érdekeltebbé. Kedves ember, ezt már elismerem mert megtapasztaltam. A hangja is kellemes, mi tagadás tényleg jóképű, de egyáltalán nem ismerem. Nehezebben tudom már elképzelni azt, hogy undorítónak hisz, de nem lehetetlen. A kedvesség is lehet álca másoknál. Inkább nem megyek bele, sóhajtok megint egy nagyot, előveszem a kisnoteszemet amiből egy díszesebb kicsi lapot tudok kitépni szépen, és arra firkantom azt ami eszembe jut.
Lehet, hogy közhely, lehet, hogy nem, de az is lehet, hogy nevetséges, de… jobb nem jutott eszembe.
~*~
Órák után csak remélem, hogy megint látom a buszmegállóban – mintha beteg lennék, sosem reméltem ilyet, épp ellenkezőleg – ez kivételes alkalom, mert most szeretnék valamit adni neki. Biztos nem először kap valamit, csak a különbség az, hogy az egészen biztosan más, és fanlányoktól van, én viszont fiú vagyok és elég ritka dolgot találtam ki, de még azóta sem jutott jobb az eszembe, ezért ezt kapja. Nincs mit tenni. Kínos lesz az egészen biztos, de túl fogom élni. Egy busz el is megy, vele együtt pedig a lányok is, én viszont várok tovább. Azt mondták azt fogja hinni hogy valami szerelmeslevél, vagy hasonló és lehet kidobja. Nekem az már nem számít, a lényeg a gesztus amivel hálálkodom, az hogy él-e vele az már nem az én dolgom. Azaz de, de csak ha él vele és nem dobja ki. Részletkérdés.
Újabb embercsoport gyűlik össze a megállóban, lassan jön az újabb járat, amivel muszáj lesz elmennem mert el fogok késni, de pont ekkor toppan be a várva várt személy, azt remélem, hogy csoportosul ő is, és akkor leszólíthatom, de… csalódást kelt. Amivel máskor talán „örömet” okozna – bár általában inkább semleges volt többségében – most pont rosszkor dönt úgy, hogy csak átviharzik a tömegen és megy tovább ezek szerint gyalog. Hezitálok egy kicsit, majd utána iramodok sok gyors kis léptékkel, hogy még a kanyar előtt elkapjam, s loholva utána kiáltok utána magasabb hangon mint általában – ezt teszi az idegesség.
- Kaname-kun! – sokadszorra szólítom meg more utolérem mert megállt végre, nem volt egyszerű, de sikerült és pont a kanyarban, siker.
- Tori-chan? Mi a baj? – az ugyan nincs csak körülbelül annyi hogy majd kiköpöm a tüdőm ettől a sprinttől. Én nem ilyen testmozgáshoz vagyok ám szokva.
- Az… az nincs. – nyelnem kell kettőt ahogy kihúzom magam, ruhám zsebéből előveszem a szabályosan kettéhajtott dísz-cetlit, amin ennyi áll „Kérhetsz tőlem egy apróságot! Tori”, két kezemmel mutató és hüvelykujjaim közé szorítom és meghajolva előtte alig pár fokkal, inkább csak a fejemet biccentem előre, felé nyújtom a magasba, hogy fogadja el. – Szerettem volna megköszönni, hogy olyan kedves voltál velem, és visszaadtad a tárcámat, nem tudtam mivel hálálhatnám meg, szóval csak ez jutott eszembe, kérlek fogadd el. Sajnálom hogy ott helyben elfelejtettem bármit mondani. – hadarom el hebegve olykor, s tényleg kicsit magasabb hangon, mint szoktam, de gyorsan túl akartam esni rajta leküzdve a lámpalázat, ami csak a színpadon nem ért utol még engem, s megvárom, hogy elvegye, s megrezzenek egy igazán picit, mert ujjaim hegyén megéreztem meleg kezét, annak puha érintését igaz nem sokat lehet megállapítani egy pillanatból, de mégis ilyennek éreztem.
Ekkor egyenesedek fel megint, de a szemébe nem merek nézni, csak mondjuk… a nyakára, az egy jó pont és a perifériámmal még látom, ha mozog a szája vagy ilyesmi.
- Igazán nem szükséges, nem valamiért cserébe tettem. – de azért látom, hogy úgy tartja a cetlikémet, hogy kíváncsi mi lehet benne, de most még pont nem látszik, majd ha kinyitja, amit… éppen megtesz, biztosan kíváncsi, de nem nyűgözött le a művelten bársonyos hangja, forgolódok, és pont jókor meglátom a közeledő buszt is.
- Tudom… vagyis nem tudtam, de mégis szerettem volna megköszönni, egy tárca azért nagy érték, nem csak a tartalmáért, az eszmei értékéért is – még futja tőlem egy kis mosolyra, de csak azért, mert tudom, pillanatok múlva szabadulok a helyzetből. – Most mennem kell, mert elkések. Bocsánat a kellemetlenségért – biccentek még egyet, majd loholok vissza a megálló felé, már szállnak be az emberek és mire odaérek, én vagyok az utolsó alig legelöl fel tud még szállni, szerencse mert ebből tudom, hogy most nem követett, direkt háttal vagyok az ajtónak mintha nagyon elfoglal lennék, és túlestem a tervemen.
Még midig bizonytalan vagyok, hogy ez mennyire jó ötlet, de talán ez a legegyszerűbb és legpraktikusabb hála. Hisz nem tudtam meg mit szeret, édességet vagy valamit amit adhatnék, de mivel a diáktanácsban van, legalább egyszer biztos szüksége lesz némi segítségre, vagy ehhez hasonló ügyben, vagy bármiben. Szerintem nem utalás semmire, de lehet csak azért, mert nem akarom belelátni amit a lányok élesen látnak.
Nem mondom azt, hogy ezek után rettegésben fogok élni, hogy vajon mikor és egyáltalán felhasználja-e ezt a cetlit, vagy sem, de biztos vagyok benne, hogy egy ideig míg el nem felejtem, mindig fogom lesni hogy vajon céllal közelít-e felém, vagy sem. Jobban, mint eddig, ami remélem nem lesz feltűnő, néha nem veszem észre magam.
~*~
Eltelt egy-két nap, és elmondhatom, hogy színét sem láttam Kaname-kunnak. Erre nagyban rásegít, hogy ebédszünetben sem megyek ki semerre most, nem vagyok hajlandó, inkább eszem „egyedül” a padomnál –de úgy se vagyok soha egyedül, mindig hozzám csapódik valaki amit nem bánok az osztályból. Másrészt a busznál is azt hiszem sikerült úgy választanom, hogy pont nem azzal szokott jönni, vagy máshogy van órája. Lehet tényleg kidobta, gondolván nevetséges egy ilyen saját kézzel írott semmilyen fecni, ami semmire nem jó konkrétan, maximum könyvjelzőnek, de abból tuti van egy ilyen könyvbúvárnak kismillió, és csak túlaggódom. Bár így lenne, akkor nem kéne aggódnom hogy valami olyat kér ami nevetségessé tenne.
Épp ezért egyszerre próbálom elfelejteni de néha ráparázok ilyen gondolatokkal, ami valószínű már csak túlspilázás, de az agyamnak nem mindig tudok parancsolni. Nem baj, már péntek van, így sikeresnek mondhatom azt, hogy a héten sikerült nagyjából elkerülnöm, és minden nap végén a megkönnyebbülés várt utána egy lélekfeltöltő táncórával, ahogy talán ma is lesz.
|
| Morticia | 2016. 04. 11. 10:47:43 | #34183 |
Karakter: Ando Kaname
Megjegyzés: ~ for timcsiikee
Véget ért egy újabb nap az iskolában. Nem mondanám, hogy annyira vártam volna, azonban kényelmesebb úgy olvasni, hogy nem igyekszik bőszen mindenki elvonni a figyelmemet az írott sorokról. Tudom, egyáltalán nem helyes a tanórákon más tevékenységet folytatni, azonban a közös megegyezésünk értelmében az igazgatóval, amíg tudok válaszolni tanáraim órával kapcsolatos kérdéseire, nem róhatja fel senki, s eddig egyetlen negatív élménybe fordult incidens sem történt. Felkapom táskámat, egy lendítéssel a hátamra vetem, s kezemben kedvenc könyvemmel elhagyom az épületet. Rutinosan mozgok a tömegben, holott a tekintetem el nem szakítom a soroktól, mégis, a bizsergető érzés a tarkómon folyamatossá válik. Látás nélkül is tudom, hogy figyelnek, azonban már megszoktam, ennek köszönhetően teljesen kitudom zárni.
A sosem kért figyelmet nehéz tolerálni, elfogadni pedig még inkább, azonban tenni nem tudok ellene, s mivel általános iskolás korom óta körülölel, megtanultam együtt élni vele.
Egy ember viszont nem zavar. Az év elején iratkozott be hozzánk, mégis, olyan, mintha világ életében itt lett volna, az iskola falai között, akárha a része lenne. Mint az életemnek.
Körülbelül négy hónapja vettem észre, hogy Ő is figyel, két barátnőjével egyetemben. Csak állt, míg a többi lány csicsergett. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint bárki, az ő vagy az én korosztályomból, ez pedig felkeltette a kíváncsiságomat. Láttam a szemében a kettősséget: érdeklem és hidegen hagyom egyszerre. Fejlett lelkivilágra utal, ha ilyen ellentétes érzelmeket egyszerre tud átélni. Emellett pedig a szótlansága, igyekvése, hogy ne figyeljenek rá… Rejtélyessé teszi számomra. Míg mindenki más nyitott könyv, benne csak szavakat tudok elkapni. Nyilván ezt pedig nem hagyhatom így.
Mivel kíváncsivá tett, ettől kezdve nem szabadulhatott. A figyelés kölcsönössé vált, s van egy olyan érzésem, miszerint vagy szerencsés véletlennek érzik társnőivel egyetemben, vagy valamelyik lány képzeletében iránta érdeklődöm… Mert mint feltűnt, Tori-channak eszébe sem jut, hogy a figyelmem rá irányulna.
Megérkezem a megállóba, s a lapok felett áttekintve elégedetten konstatálom a jelenlétüket, ahogyan azt is, hogy az Ő tekintete pedig rajtam nyugszik. Talán sikerül leküzdenem a természetemet és megszólítanom, amint a másik két madárka már nem lesz a társaságában…Talán.
Hamarabb jön a busz, mint vártam volna, vagy csupán én érkeztem ismét később? Ki tudja? Kezemből le nem téve a könyvet az árral együtt sodródom egyre beljebb a buszban, s igyekszem úgy helyezkedni, hogy tökéletes rálátásom nyíljon Tori-chanra. Sokan szállnak le hamarabb, ennek köszönhetően hamarosan teljesül a vágyam. Tekintete amikor találkozik az enyémmel, szinte azonnal elkapja, a földre szegezi, akár a kisgyerek, akit csínytevésen kaptak. Magamban mosolygom. Tényleg különleges. Nem csak külsőre, hanem belsőre is.
Igyekszik úgy tenni, mintha nem történt volna semmi, s zavarában eléggé figyelmetlenné válik. Még azt sem veszi észre, hogy elejtette a tárcáját. Az a megálló következik, ahol le kellene szállnom, azonban nem hagy nyugodni a gondolat, hogy nem fogja észrevenni, s a járművön marad. A teóriám igazolást nyer, mikor két megállóval később az ajtó felé való nagy igyekezetében egyszerűen átlép felette. Sietve arra tolakodom, felveszem, majd hirtelen ötlettől vezérelve lelépek és utána igyekszem. A válla felett áttekintgetve eleinte egyenesen, majd pedig cikk-cakkban kezd közlekedni. Annyira meglep a viselkedése, hogy megtorpanok. Olyan, mintha…Mintha azt hinné, üldözöm. A helyzet abszurditása teljesen lesokkol, s mikor sikerül leráznom magamról a döbbenet láncait, már sehol se látom.
Magamban hatalmasat sóhajtva feladom. Meglógott előlem. Ajkam szeglete mosolyra húzódik, miközben szemeimet lehunyom. Életemben először valaki úgy lépett, hogy azt nem láttam előre. Tetszik. Nagyon is.
A megszokottnál két órával később érek haza, azonban a szüleimet ez egyáltalán nem zavarja. Pontosabban, amíg megérkezem aznap, őket nem érdekli. Véleményük szerint elég idős vagyok ahhoz, hogy dönteni tudjak ilyen téren az életemről. Bár belátnák, hogy más dologban is elég érett vagyok… Teszem azt, párválasztásban. Mikor tájékoztatnak, miszerint nálunk vacsorázik a menyasszonyom, legszívesebben sarkon fordulnék és elhagynám a házat.
A szüleim ugyanis eldöntötték, hogy egy másik nagy cég lányát fogom elvenni, amint elég idősek leszünk a házassághoz mindketten. Ayumi szülei elég könnyen belementek, holott az ilyen dolgok már eléggé divatjamúltak, sőt, felháborítóak. Azonban hiába tiltakoztam, mintha minden észérvem falra hányt borsó lett volna. Hiába kedves, intelligens és szép leány, nem az esetem. Túlságosan nagyvilági, figyelemvágyó és… Igen, tisztában van a saját hatalmával. Amit nem titkolva minden kialakuló szituációban igyekszik előnyére fordítani és kihasználni.
Velem ellentétben láthatóan őt magát nem zavarja ez a kényszerházasósdi. Mi több, akárhányszor együtt kellett töltenünk valamennyi időt, mintha… Erős vonzalmat láttam volna a szemében, éreztem volna a szavaiban.
Akármennyire is háborgok belül, engedelmesen felmegyek a szobába, kitakarítok, lefürdök, elegáns ruhát öltök és felkészülök a tiszteletteljes fogadására. Holott legszívesebben kihajítanám az ablakon, a kedves szüleivel egyetemben.
***
A tegnap esti vacsorának köszönhetően kissé morózus hangulatban érkezem meg az iskolába. Egyáltalán nem volt ínyemre a szüleink beszélgetésének alakulása. Nyilvánosságra hozni az eljegyzésünket…
Zaklatottságomnak köszönhetően ha lehetséges, még inkább a könyveimbe merülök, mire elérkezik az ebédszünet, már kettőn túl is vagyok. Komótosan, egy-egy falatot eszem csak csupán ,míg minden idegszálammal a sorokra koncentrálok. Segít tisztán gondolkodnom és megnyugodnom. Általában. Most viszont elég nehezen megy. Ilyen döntést meghoztak nélkülem…Abszurdum!
Ekkor meghallom a hangját. Eszembe jut, hogy a tárcája még mindig a táskámban van. Elmosolyodom magamban az ostobaságomon. Rég visszaadhattam volna neki, minden bizonyára halálra kereste már, s a saját gondjaim miatt csak tovább fokoztam a gondjait.
A kötetet a táskámba süllyesztem, az ebédemet tálcástul a többihez viszem, majd pedig elindulok az irányukba, közben pedig a tenyerembe rejtem az apró tárgyat.
Mivel nekem háttal ül, esélye sincs észrevenni, nem úgy a két barátnőjének. Amint meglátják, hogy feléjük közeledem, izgatottan fészkelődni és csicseregni kezdenek. Vajon lesznek annyira csalódottak, hogy szegényt büntessék, amiért vele foglalkozom? Remélem, nem.
-Tori-chan…? – kérdem, mire ijedten összerándul.
-I..igen? – hallom a hangján, hogy ideges, azonban fogalmam sincs, hogy miért. Nem akarom bántani.
-Ráérnél kérlek egy percre? Szeretnék veled beszélni. – a lányok tekintete villámokat szór, miközben rajta egyre inkább érződik a feszültség.
-Nem lehetne máskor? – nyögi ki nagy nehezen a választ. Nem értem, mi baja lehet, ám legyen.
-Ha nem ér rá máshol, elmondom itt. Tegnap elejtetted a tárcád a buszon, azonban amikor utánad indultam, hirtelen eltűntél a szemem elől. Csak ezt szerettem volna visszaadni. – felé nyújtom az egyszerű, fekete színű kis holmit, amire egy balerina kulcstartó van rögzítve. Mikor óvatosan kiveszi a kezemből, gondosan ügyelve arra, hogy hozzám ne érjen, kissé megbántva érzem magam.
– Akkor… elnézést kérek a zavarásért. – mielőtt válaszolhatnának, sarkon fordulva távozom.
Fogalmam sincs, mi ütött belém, mégis, a viselkedése eléggé megviselt, tovább növelve a zaklatottságomat. Ennek köszönhetően, ha lehetséges ez még egyáltalán, a nap további részében még inkább magamba fordulok. Az órákra egyáltalán nem figyelek, s amikor indulnom kell a buszmegállóba, már egy szemernyi örömet sem érzek. Mi több, nem törődve mások véleményével, nem állok meg, mikor odaérek, hanem egyenesen tovább megyek. Nincs ingerenciám az emberekhez, a tömeghez, sem pedig ahhoz, hogy most őt lássam. Túlreagálom a dolgot, az tény és való, azonban ez nagy valószínűséggel annak köszönhető, hogy tegnap este a szüleim bejelentették azt a képtelenséget…
Igen, csakis az lehet az oka. Máskülönben miért bántott volna meg az, hogy ennyire elutasítóan viselkedett velem?
Nos, mivel gyalog elég hosszú az út, van időm ezen gondolkodni. Bőven.
|
| timcsiikee | 2016. 04. 04. 02:45:03 | #34160 |
Karakter: Shitoyaka Tori
Megjegyzés: ~ for Morticia
Tori-chan:
Fura nekem, hogy mindenki – de főleg a lányok – az év végi fesztiválról beszélnek. Oké, annyira nem meglepő, hisz ebben az iskolában nekünk ez lesz az első, viszont nem érzem magam részéről annyira a lelkesedést. Biztos érdekes lesz, de azért mégis csak van addig több mint három hónap, még szervezni sem kezdte az iskola. De ahogy bontakozik ki a téma csicsergésüket hallgatva rá kell jöjjek, miért ilyen izgatottak. Van amelyik lány már év közben szerzett barátot, van aki ettől reméli hisz a harmadévesek ilyenkor mennek el, és az elsőéves lányok is ilyenkor vallják meg a leggyakrabban érzelmeiket a kiszemeltnek. Olyan jól hangzik mindez, de tőlem sajnos vagy sem, távol áll. Nem hinném, hogy ilyesmi megtörténne akár most vagy a közeljövőben, de lehet, hogy egész iskolaidő alatt nem. Én biztos nem kezdeményeznék, belegondolni is zavarba ejtő, meg nincs is olyan aki... akiről azt gondolnám, tudna viszonozni bármit, s nem is szoktam az után kutakodni, ki az, aki az iskolában olyan. Nem is fogok, nincs időm most ilyenekre. Az egyik legfontosabb évet töltöm épp az egyesületben, a tanárom egyre több szerepet mer rám bízni, ami sokat ad egy-egy előadáshoz, s azért gyakorlok keményen, hogy ennek megfeleljek, mi több ez a folyamat így haladjon tovább, míg nem elérem a fő célt.
Szóval míg a lányok erről beszélnek, én csendbe hallgatok inkább, vagy csak helyeselek mi hangzik jónak és mi az, ami kevésbé. Tanítás után is szinte ez a téma megy, egészen addig, míg nagyjából elválnak útjaink, hisz van akinek az iskolában van szakkör vagy klubtevékenysége. Mivel igazolásom van az egyesülettől, nekem nem kell benn maradni, hanem oda megyek, minden nap.
Az ötből csak két lánnyal megyek tovább, Ebből is az egyik lány csak azért jár ezzel a busszal haza, mint mi Miyo-channal, mert így nem egedül kell teljesen hazamennie, kis kerülő, de megéri. Igazán aranyos tőle, még ha a fele ugyan kihasználás is, de nem róható fel neki. A másik ok pedig a következő, ami szinte mindig bejön nekik, én viszont… nem feltétlen örülök neki. Igaz nem is zavar, nem kellemetlen, csak… furcsa számomra.
- Kyah, nézzétek, megint kifogtuk Kaname-kunt – lelkendezik az egyik, mire a másik is rákezd, én csak odapillantok, de egy kényszeredett mosollyal inkább azt nézem vajon jön-e már a busz.
- Vajon ő fog ilyenkor vallomást kapni? Úgy tudom még mindig nincs barátnője.
- Nem meglepő, nem szokott olyan sok mindenkivel beszélni, nem?
- Nem tudom – mondok csak ennyit éreztetve, hogy annyira nem érdekel megint a téma. Persze kicsit még folytatják így is, de szerencsémre nem sokáig. A Fiú valóban kissé titokzatos, mindig van nála könyv, ha látom a buszon, bár láttam már azt is, hogy valami vadonatúj autóval jöttek érte. Azt is hallottam már persze a lányoktól, hogy egy valaminek az örököse, annyira nem figyeltem, de ha rá pillantok, kinézem én is belőle.
- Tori-chan, olyan szerencsés vagy, ha nem szólnának érte otthon, utaznék még tovább veled egy kicsit. Meddig szokott menni, nem tudod? –kapom meg újra a megjegyzést, amit annyira nem szeretek. Nem feltétlen érzem magam szerencsésnek, hisz nem is ismerem.
- Azt hiszem a Fuuyomi központig, de nem vagyok benne biztos, nem szoktam figyelni - vonom meg a vállam.
Így belegondolva ráadásul tényleg nem tudom pontosan, mert iskolakezdés óta, mikortól egyáltalán szóba jött ez a srác, nem utaztam mindig haza úgy, hogy ott volt, ha mégis… az utóbbi időben mikor szóba került, hogy ott van, és mindenki hamarabb száll le, mint mi csak párszor mertem arrafelé figyelni, amerre ő van.
Vagy úgy álltunk a buszon, hogy nem láttam, vagy nem vettem észre hol szállt le, de az utóbbi időben feltűnt, ha felé pillantottam épp nézett, s olyan meglepő volt ez számomra, hogy zavaromban inkább csak mereven néztem ki az ablakon és azért sem vettem észre hol száll le. Az első két alkalommal még véletlennek hittem, de aztán mikor többször is előfordult… na, azóta kezdem kicsit furán érezni magam, ha ő is megjelenik a buszmegállóban.
Mindig azt érzem, hogy furának néz, lehet fejben mindenféle szitkot szór rám, vagy undorodik, nem tudom, annyi ideig sosem néztem a szemébe, de nem tudok semmi pozitívet gondolni ezzel kapcsolatban.
Szerencsére szóba kerül az én érdeklődési köröm is, Hana-chan kérdez rá milyen mostanában a gyakorlás és lelkesedhetek egy sort, hogy új koreográfiába kezdtünk bele ami elég intenzív, nagyon megmozgató és ezért többet kell ennem ami nehezen megy, mert amúgy sem vagyok nagy étkű, de nem fogyhatok annyira, hogy a jelenlegi ruhám lógjon rajtam, az csúnya lenne. Olyan lelkesre sikerül a beszámolóm hogy imitálás céljából még pár kar és lábmozdulat is belecsúszik a magyarázásba, s megint zavarba jőve konstatálom, hogy többen figyeltek rám, mint szerettem volna, ezért szinte Miyo-chan oldalához kuporodva rejtőzöm el pár ember elől, hogy ne figyeljenek rám.
Nem tehetek róla, erről nagyon szeretek beszélni bármi történik, szerencsémre még jobb terelés, hogy jön a busz is.
Innentől már nem töltök sok időt a lányok társaságában, pár megálló után leszállnak, én pedig újfent „egyedül” maradok egy tömeg ismeretlen emberrel és eggyel, akit hallomásból ismerek. Van szabadhely, így táskástól zuttyanok az egyik ülésbe, pechemre viszont két szemben álló és beszélgető ember között pont rálátok Kaname-kunra. Amikor ezt észreveszem megint rögtön az ablak felé nézek, viszont az előbb nem figyelt, így talán ki tudom lesni a lányoknak, hogy hol szokott leszállni. Nem tudom mihez fognak kezdeni egy ilyen információval, de biztosan örülni fognak neki. Csak a szemem sarkából figyelem őt néha, de mivel úgy látom most nem néz még mindig – lehet észre sem vett? Jó lenne – minden pillantásnál kicsit bátrabban fordulok felé, de csak sikerül megint a szemébe nézni és fel is adom rögtön, hogy kifigyeljem hol száll le. A végén még azt hiszi engem érdekel, az lég furcsa lenne, lehet amúgy is undorodik tőlem – pedig nem is ismer – de ha még ezt is fogja hinni akkor végképp elítélő lehet. Bár nem kellene, hogy érdekeljenek az ismeretlenek véleményei, de nem örülnék ha hülyeség terjedne el rólam az iskolában, még az első év sem telt le bőven és ott van még kettő, nem lenne kellemes úgy érzem.
Nemsokára én szállok le, így megnyugodva nézek megint az előző irányba, de meglepődve veszem észre, hogy még mindig itt van, és majd’ megáll a szívverésem is az ijedtségtől. Hogy-hogy még itt van? Ilyenkor már nem szokott itt lenni. Semmi gond, biztos van más dolga is és tovább utazik. Szusszanok egyet, felállok, hogy jelezzek, majd le is szállok, de ekkor megint látom már a megállóban, hátulról is felismerem, s hirtelen nem merek abba az irányba indulni, kapásból másfelé iramodok meg tempósan a tömeggel, s mint egy kezdő pánikbeteg, a zebráig megyek, át a másik oldalra, visszapillantok paranoiásan és megint meglátom magam mögött már ugyan abba az irányba haladni.
Most tényleg engem követ, vagy csak képzelem? Berángat egy sikátorba és megver, amiért leskelődtem felé? Oh anyám, tényleg félek, pedig valószínűleg nem kellene.
Átsietek a zebrán, a másik oldalon a vissza irányba, egyre sietősebben lépkedek, hogy cikk- cakkozhassak a tömegben, kicsi vagyok ezért elférek szűk helyeken is, messzebb vissza a másik oldalra egy másik zebrán, pihegve nézek magam mögé és végre nem látom. Végre ettől lenyugodhatok és késés nélkül érek be még így is az egyesülethez hogy kezdetét vegye a nap legjobb része.
~*~
Bár sokszor a nyelvemen volt, de nem mertem megemlíteni a tegnapit a lányoknak. A végén még megkapnám tőlük, hogy lehet mégis érdekel engem Kaname-kun, amivel ráadásul csak viccelődnének, hogy akkor nekik esélyük sem lenne. Nem gúnyosan, tudom, de sehogy nem szeretném ha ezt hinnék inkább hallgatok, csak a kérdésre válaszolok, hogy most sem tudtam megnézni hol szokott leszállni.
Viszont megnyugtató, hogy igazából nem történt semmi rossz, visszagondolva, nagyon apróságokból képes vagyok elefántot csinálni, s mostanra egészen biztos vagyok benne, hogy nem engem követett, csupán arra lehetett éppen dolga én meg miket nem képzelgek… Megrázom a fejem és jobb is lesz ha nem gondolok erre többet, sőt semmi hasonlóra, úgy is ritkán megyünk ugyan azzal a busszal, heti talán 2-3-szor, mikor hogy.
Később az ebédszünetet már kint töltjük az udvaron, mert kezd jó idő lenni, miért is lennénk akkor bent. Jó ötletnek gondolom ezért velük tartok, amit viszont kint meg is bánok, mert a korábban „megfogadom hogy nem agyalok rajta”- kun szintén kint van és egy padon ülve egyedül olvas az ebédje társaságban. Emiatt egyszerűen nem tudom rávenni a lányokat, hogy menjünk messzebb vagy máshova, egy nem túl közel , de nem is távoli helyre ülünk le, hogy a közelében érezhessék magukat – bár nem értem megint miért, amikor öt perc után már teljesen mással foglalkoznak. Szerencsére mivel bele tudnak vonni az átalakult beszélgetésbe, elterelődik az én figyelmem is, háttal is vagyok Neki ezért el is felejtem, hogy ott van. Így legalább jobban kitudom élvezni az elhozott kajámat, amit anyukám reggel készített el.
|
| oosakinana | 2012. 06. 18. 09:37:07 | #21567 |
 Karakter: Onodera Hitori
Megjegyzés: (Mangakámnak)
Egy újabb nap, de egyre szebb. Ma vettek fel az ország legnevesebb mangaka részlegébe. Már alig várom, hogy kezdjek olyan izgatott vagyok miatta. Most fogok mindenkivel először találkozni. Kíváncsi leszek a légkörre is, meg hogy milyen emberekkel fogok együtt dolgozni… de ami a legfontosabb, hogy ki lesz a mangakam.
Belépek a szerkesztőségbe és csak a pörgést látom. Szinte észre se vesznek, odamegyek az egyik emberkéhez, akinek rövid barna haja van.
- Jó napot. A főnököt keresném. – mondom, mire rám néz.
- Mondjuk melyik főnököt, mert ebben az épületben van egy pár. – állapítja meg kicsit mogorván.
- Ennek a részlegnek a szerkesztőjét Sekaichi Haruno-t.
- Ott találod az asztala mögött és nem sokára aludni fog a Mangája alatt. – benézek a kis fülkébe és valóban így van. Bent van egy igen érdekes emberke, de fiatal még. Hosszú fekete haja van, de többet nem látok belőle, mert tényleg a fején van a manga. Hát jól van.
Megköszönöm a segítséget, majd belépek a fülkébe.
- Mr. Sekaichi. – szólok be, mire leemeli a fél arcáról, hogy végig tudjon nézni rajtam.
- Öhm. Van egy kis probléma. – mondja, majd leveszi az mangát és felém fordul. – Maga tudja az én nevemet, de én nem tudom az önét. – méreget végig alaposan.
- Onodera Hitori vagyok. – mutatkozok be – Az új szerkesztő, aki önnek fog dolgozni. – magyarázom, mire felcsillan a szeme.
- Jaa tényleg mondták hogy ma fogsz kezdeni. – kezd neki rémleni a dolog. – Szerkesztettél már Mangát?
- Igen uram.
- És miért hagytad ott az előző munkahelyedet? – faggatózik a manus.
- Mert az előző vállalat csődbe ment, meg elköltöztem onnan. – mondom a teljes igazságot.
- Jól van. – felém nyújt egy kulcsot. – Ez a kulcs a managkad raktárának a kulcsa, ahol meg találod az összes eddigi művét. Olvasd el mindet és érezz rá hogyan is dolgozik, azon kívül nézd át az összes tervezetet, hogy mikre figyelj leginkább, mert ezeket a hibákat állandóan elköveti. – kezdi el sorolni a dolgokat, és elveszem a kulcsot, majd egy kisebb mappát is felém nyújt. – Ő meg itt a Mangakad. Ha elvégezted a feladataidat őt is ismerd meg, vagy lehet, hogy az a jobb, ha vele kezded az ismerkedést.
- Értem. – bólintok, majd kinyitom a mappát és egy nagyon kellemes arccal találom szembe magam.
Kedves arc és igazán igéző szürke tekintet. Teljesen bele feledkezek a látványba, mikor kikapja a kezemből a főnök az irományt.
- Ja igen amit még tudnod kell. – mondja komolyan. – Azumamaro-ról senki sem tudja, hogy fiú. – mondja olyan halkan, hogy senki ne hallja csak én. – És ezt tiszteletben kell tartanod. Nem mondhatsz róla senkinek semmit, mert ha kiderül, akkor a te állásod is a feledésbe fog merülni. – mondja komolyan.
- Rendben van. – bólintok én is komolyan.
- Akkor most hogy mindent megbeszéltünk mehetsz és csináld, amit mondtam. – int utamra, amit nem kell kétszer mondani.
Elveszem a mappát, majd megnézem, hogy hol is szokott dolgozni a mangakam. Beszállok a kocsimba, majd az anyósülésre dobálok mindent, majd elindulok a megadott cím felé, de persze GPS segítségével, mert máskülönben még kicsit eltévednék.
Negyed órás bolyongás után meg is találom a műtermet, ahol munkálkodni szokott. bemegyek az épületbe, majd fel ahol megtalálható a keresett személyt. Az ajtóhoz lépek, majd bekopogok, végül belépek. Kellemes látvány fogad. A fő asztalnál azt a fiút látom dolgozni, aki a képen is volt. Így élőben még helyesebb… a hosszú asztalnál meg csupa lányok vannak és ők is szorgosan dolgoznak.
- Sziasztok. – köszönök, mire rám figyelnek és a lányok egyszerre köszönnek, de a fiú feláll.
- Szia. Miben segíthetek? – érdeklődik én meg közelebb sétálok hozzá.
- Onodera Hitori vagyok. – mutatkozok be. – Én leszek a szerkesztőd. – nézek rá mosolyogva. – Tudok valamiben segíteni? – ajánlom fel, hiszen egy szerkesztőnek ez is a dolga, hogy segítsem az emberemet mindenben amiben csak tudom.
|
| Rauko | 2011. 11. 06. 11:43:46 | #17625 |
Karakter: Shidou Mikami
Megjegyzés: vége
Sajnálom, miattam.
|
| Andro | 2011. 07. 22. 09:29:20 | #15283 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (Hime-channak)
- Kór... kórházba kell mennem – szipogja keservesen.
- Ennyire nagy a baj? – kérdem halkan, mire megfogja a kezem, és a hátsójához érinti. Érzem, hogy folyik belőle a sperma. Elrántom a kezem. . - Hime... - nyögöm
- Nem használtak gumit, Alex – suttogja, én pedig értem, mitől fél. - Mi van... mi van, ha... – nem bírja folytatni, csak keservesen sírni kezd.
- Nem lehet bej – mondom határozott hangon. Nem hagyom, hogy baja essen! És ha megtalálom azt a mocskot, aki ezt tette vele, megfizet, de kamatostul!
- A klub... Szólj a klubban – néz rám kétségbeesve. - Vigyél oda, oda tudja hívni a főnök az orvosunkat – kér, mire csak bólintok, és a karjaimba veszem. Zokogva bújik hozzám, meg van rémülve, de ez érthető is. Nagyon jól ismerem az érzést.
Ahogy beérünk a klubba, mindenki nagy szemekkel néz ránk. Hime sírva kapaszkodik belém, rajta a kabátom, ami úgy-ahogy fedi meztelen testét.
- Hime... - lép mellénk a főnök. - Ki tette ezt? – végigsimít a fiú haján.
- Sk...Skarowisnki – mond egy nevet. Nekem nem jelent semmit, de a főnök idegesen elordítja magát. Tehát valaki olyan lehet ez a Skarowisnki, akitől félni kell.
- Azonnal kinyitni egy szobát Himének, és minden vendéget tüntessetek el mindenhonnan! – még én is összerezzenek a parancsoló hangra. - Telefonálok az orvosnak. – Ellép mellőlünk. Ekkor jelenik meg Haru-chan.
- Hime... - néz rá elhűlve. - Jesszus... gyertek - nyögi, és elindul. Követem, de egy szót sem szólok. Hime még mindig sír.
Lefektetem az ágyra, majd nemsokára egy idősebb, amerikai férfi érkezik. Gondolom ő lehet az orvos. Idegesnek tűnik ő is, mint most mindenki.
- Mikami-kun - sóhajt fel. - Mutassa magát! – néz rá szomorúan, mire Hime ledobja a kabátot. A testét több verésnyom díszíti, kivehető ujjnyomok a karjain és lábain. - Hátul is meg kell, hogy vizsgáljalak – suttogja az orvos, mire Hime hasra fekszik. Haru mellette áll, én Hime kezét fogom. Nem fogom elengedni. - Mennyien közösültek veled, Mikami-kun? - kérdezi az orvos.
- Hatan, vagy nyolcan lehettek, és azt hiszem, az összes – sóhajt fel. Nem néz rám, nem mer, ennyire fél, hogy mit gondolhatok. Mégis mit gondolnék? Undorító, amit vele tettek, és az emlékek feltódulnak bennem.
- Doki, az... – kezdi Haru-chan, mire én is odanézek. Vágásnyomokat fedezek fel Hime ánusza körül. Tehát nemcsak megerőszakolták, meg is kínozták.
- Vágásnyomok - erősíti meg a doki. - Felszakadt a közösüléstől, de ezek a vágásnyomok még az előttről származnak – megszorítom a kezét. Miért kellett vele is ennek történnie? Miért?!
- Ismeritek, aki ezt tette? – kérdem, és Haru válaszol.
- Eric Skarowinski egy maffiózó. A főnök ellensége. Gyakran támadnak meg hostot, vagy pincért a klubból, de ennyire még sosem durvultak be – mondja. Ekkor foszlik el minden reményem. Egy maffiózó ellen semmi esélyem.
- Vért kell vennem – mondja az orvos. Hime felnéz rá. - Egy hónapig az anális szexre gondolnod sem szabad, és mindenféle nemi aktust megtiltok, még a csókot is. – Az orvos hangja szigorú. - Akkorra a HIV-teszt eredménye is megjön, addig nem kockáztatunk. – Hime bólint, és a kezem szorítja, mialatt az orvos vért vesz.
- Mennyi rá az esély...? - kérdezi Haru.
- Amennyi egy átlagos, kondom nélküli anális közösülésnél. A többieknek sem volt fertőzése, akiket megerőszakoltak, de ezek a vágások aggasztanak. - Felsóhajt. - Ma itt alszol bent. Menj, zuhanyozz le, visszajössz, és lefertőtlenítem - mondja, és elkezd pakolni.
Hime még ül egy kicsit, míg Haru elszalad törülközőért. Engem megkér, hogy hozzak neki egy kis szénsavmentes ásványvizet. Azonnal megyek is. Tudom, hogy mit gondol, tudom, milyen érzések kavarognak benne, de nem fogom elhagyni. Az egy hónapot csak kibírjuk. És ha esetleg AIDS-es lenne, akkor sem fogom magára hagyni. Nem leszek ilyen köcsög szemét. Nem az ő hibája. És szeretem Himét. Ahogy ezt végiggondolom, már tudom, hogy jól döntöttem. Hime különleges, gyönyörű, gyengéd, okos, humoros, pajkos és szeret engem. Mikor visszaviszem neki a vizet, az orvos már az ágy mellett áll, Hime pedig hason fekszik az ágyon.
- Mikami-kun, ez nagyon fog csípni, ordíts, de ne szorítsd senki kezét vagy lábát – mondja.
Hime bólint, de ahogy az orvos hozzáér, felsikít. Haru-chan is sírni kezd, de én tartom magam. Hime rám sem néz, én pedig még csak oda sem mehetek most, hogy megsimogassam, hogy csitítgassam. Helyettem az orvos teszi, nekem meg összeszorul a szívem. Mikor az orvos végez, kimennek Haru-channal. Csak én maradok ott Himével. Ő pedig végre rám néz. Az arca megkínzott, és sápadt.
- Tökéletesen megértem, ha undorodsz tőle, és nem fogok haragudni, ha nem akarsz többé látni, hiszen egy hónapig egymáshoz se nagyon érhetünk – mosolyog rám kínosan. - És tudom, hogy undorító lehet neked a gondolat – sóhajt fel. - Dönthetsz most is, de ha várni akarsz, én azt is megértem.
- Kis butám – suttogom, mialatt leülök a földre, hogy a fejünk egy szintben legyen. Megsimogatom elkínzott arcát. – Dehogy hagylak el. Erre még csak ne is gondolj, rendben? – aprót bólint, de látom, hogy nem hisz nekem. – Szeretlek, és azt az egy hónapot majd kibírjuk. Majd kitalálunk ezerféle dolgot, hogy ne gondoljunk a csókra, meg a szexre, jó? Azonkívül, nem ítéllek el, nem undorodom tőled. Pontosan tudom, hogy most min mész keresztül.
- Honnan tudnád? – látom, hogy ismét sírni kezd. – Téged nem erőszakoltak meg, nem kell félned, hogy AIDS-es vagy-e, vagy sem. Ne mondd, hogy tudod, mit érzek! Nem tudod!
- De igen – mondom halkan. – Túlságosan is jól tudom. Elmesélek neked valamit, amit későbbre tartogattam, de jobb, ha most túlesünk rajta.
- Miről van szó? – hallom, hogy a hangja remeg.
- Rólam – mondom. – Mint tudod, anyámmal kettesben élek. De ez nem volt mindig így. Az igazi apám egészen pici koromban meghalt, nem is emlékszem rá. Aztán úgy öt éves voltam, amikor anyám újra férjhez ment. Egy ideig minden rendben ment, de aztán, úgy hat éves lehettem, amikor a nevelőapám elkezdett rendszeresen látogatni éjszakánként – látom, hogy Hime halkan felnyög. – Megerőszakolt, ha nem engedelmeskedtem, akkor megvert. Anyámmal is rosszul bánt, verte, kínozta, ahogy engem is – mesélem. – Persze, szólni nem mertünk senkinek, mert féltünk a nevelőapámtól. Kicsiként nem értettem, miért bánik így velünk, hiszen azt mondta, szeret minket. De sosem mertem megkérdezni, túlságosan is féltem. Ő pedig mindig azzal fenyegetett, hogy megöli anyámat, ha nem leszek jó gyerek – látom, hogy Hime sír. – Aztán egy nap nem bírtam tovább.
- Mi… mi történt? – kérdi sírva Hime.
- Tizenkét éves voltam. Akkoriban Osakában laktunk, egy kis házban. Apám tartott otthon egy pisztolyt, és egy nap, amikor anyámat fojtogatta és erőszakolta, elővettem a fegyvert és – kis szünetet tartok – lelőttem azt az embert – Hime halkan felsikkant. Tudtam, hogy ez sokkolni fogja. – Megöltem, érted, Hime? Gyilkos vagyok – sóhajtok. – A holttestet elástam a kertben, és elmenekültünk anyámmal ide, Tokióba.
- Ez… ez… rettenetes. Én… nem tudtam… - Hime halkan sír, belekapaszkodva a vállamba. – Annyi szörnyűségen mentél át, Alex. Én… úgy sajnálom…
- Ne tedd! – mondom halkan. – Jobb így. Ezért mondtam, hogy tudom, mit érzel, tudom, min mész most keresztül. És nem undorodom tőled, Mikami – suttogom az igazi nevét, mialatt homlokon puszilom. Remegve néz rám. – De neked biztos rémisztő dolog egy gyilkossal együtt lenni. Főleg most, hogy már tudod, megöltem a nevelőapám.
- Nem a te hibád volt – rázza a fejét. – Nem tehettél mást. Te csak… segíteni akartál anyádon…
Bólintok. De nem tudom, hogy ez tényleg olyan volt-e, hogy elmondtam. Felülök az ágyra, és hagyom, hogy Hime a fejét az ölembe hajtsa. Most tudom, hogy sokkoltam, de nem fogom elhagyni. Sose fogom elhagyni.
- Mi lesz ha… ha… AIDS-es vagyok? – kérdi hosszú percek után remegve.
- Veled maradok, kicsim – mondom határozottan, mire hitetlenkedve néz rám. – Ezt megígértem magamnak. Nem érdekel, hogy öt évig, tíz évig, vagy húsz évig maradunk-e még együtt, de veled maradok. Mindig itt leszek neked, Mikami. Szeretlek – suttogom, végigsimítva a fején, és a hátán. – Szeretlek, édesem.
- Én is téged – suttogja halkan. – Szeretlek, Alex. De ne tégy elhamarkodott ígéreteket. Lehet, ha megjön a teszt eredménye, meggondolod magad.
- Már meggondoltam. Már akkor, amikor a doki közölte, hogy lehet, hogy AIDS-es vagy – mondom. – Légy nyugodt, vigyázok rád, rendben?
- Rendben – bólint. – Maradsz?
- Maradok – mondom. – Te meg aludj, rendben? Ki kell pihenned magad. Én meg majd itt várok, míg felébredsz.
- Nem feküdnél mellém? – kér halkan. – Sokkal jobb lenne, és bár tudom hogy nem vagy host, de a főnök most nem bánná, azt hiszem.
Bólintok, és óvatosan mellé fekszem. Ő a mellkasomra teszi a fejét, apró kezeivel a pólómat szorítja, míg én a fejét és a vállait simogatom. Olyan aranyos, és annyi szenvedés áll még előtte. Miért nem lehet ő is boldog, mint a többi hozzá hasonló fiatal? Miért kellett bántaniuk? Nem tett semmi rosszat, nem ártott nekik, nem kötött beléjük. Akkor miért?
Hamarosan hallom, hogy halkan szuszogva elaludt. Akaratlanul mosolyodom el. Aztán halk kopogás után belép Haru-chan. Odalép hozzám, és mikor meglátja, hogy Hime alszik, halványan elmosolyodik.
- A főnök megengedte, hogy maradj. Azt mondja, nagyon hálás neked, és majd meghálálja, amiért megmentetted Hime-chant, már kétszer is. És én is hálás vagyok neked – hajol meg mélyen.
- Erre semmi szükség – suttogom. – Nem várok hálát, sem semmit.
- Tudom. Csak… maradj mellette. Kérlek! – néz rám könyörögve. – Ő a legjobb barátom, és nem bírnám ki, ha összetörnéd a szívét.
- Vigyázok rá – ígérem. – Szeretem őt.
- Tudom – bólint Haru. – Én most megyek. Jó éjt!
Azzal távozik. Elgondolkodva nézek utána. Aggódik Mikamiért, ahogy mindenki. Lassan újra megsimogatom Mikami selymes haját, majd én is elalszom.
|
| Rauko | 2011. 07. 20. 14:00:08 | #15215 |
Karakter: Shidou Mikami
Megjegyzés: ~ Andromnak
Végül arra jutunk, hogy pincérnek fogok állni, ha összejövünk. Én már fejben ezt eldöntöttem, legközelebb, ha bemegyek, beszélek a főnökkel is.
De a nap jól alakul. Fürdőzünk, kipróbálunk mindent, még eszünk is egy-egy szendvicset a büfében.
Alex egyszer komorodik el, de nem akarom faggatni. Ha akarja, el fogja mondani, ebben biztos vagyok, de semmit nem érek el vele, ha kérdezgetem.
~*~
Este, a buszon ugyanúgy fogjuk egymás kezét, mint előtte, és Alex hazáig kísér, de nem jön be. Kicsit bánom, de igaza van, nem lenne jó, ha akárki meglátná velem. Megbeszéljük, hogy holnapután találkozunk, mert neki holnap dolga van a boltban. Sajnálom picit, de nem lesz hosszú idő, és legalább holnap, el tudom intézni a dolgaimat.
~*~
Másnap este épp a klub felé megyek, és már majdnem ott is vagyok, amikor hirtelen megáll előttem egy férfi.
- Mennyi egy kör, cicamica? - kérdezi gonosz hangon.
- A klubban lehet velem, de egy hónapra előre be vagyok táblázva, és... - Folytatnám, de hirtelen tűszúrást érzek a karomon. - Mi a fene? - kérdezem, de lefog valaki. Ekkor veszem csak észre, hogy sokan vannak körülöttem, legalább hatan.
- Percek múlva könyörögni fogsz, kicsi Hime - vigyorog a férfi.
- Honnan ismer engem, és ki maga? - kérdezem, mire közelebb lép, és felimerem. Nem... nem lehet ő!
- Üdv, cica - nyalja meg az ajkait, majd az ujjai a hajamba marnak és berángat a sikátorba. Hiába üvöltözök, senki nem jön, és percekkel később már csak annyi erőm van, hogy álomba merüljek és ne figyeljek semmire. Talán elájultam...
Mikor kinyitom a szemem, meztelen vagyok, a fenekem hihetetlenül fáj, és szinte tocsogok a spermában. Első gondolatom Alex,. így a mobilomat kezdem keresni, ami szerencsére ép maradt. Sírva tárcsázok.
- Halló? Hime-chan? Mi a baj?
- Alex… Segíts… kérlek… Gyere ide… - könyörgök neki, és már nem tudom elfojtani a sírást.
- Hol vagy? Hime-chan, hol vagy?
- Nem… nem messze a klubtól egy… egy… sikátorban… Kérlek… gyere… segíts… félek…
- Azonnal ott vagyok, ne félj! Indulok! – mondja, majd leteszi a telefont, én pedig sírva, remegve és fázva várom. Nem sokkal később valaki hozzám lép és meg akar érinteni, de megijedek, mire megnyugtat, hogy ő az. Megígéri, hogy nem lesz baj, és megölel.
- Kór... kórházba kell mennem - szipogom.
- Ennyire nagy a baj? - kérdezi halkan, de csak megfogom a kezét, egy picit felemelkedem, és az egyik ujját a fenekemhez húzom. Ő is érzi, hogy folyik még belőle mindig a sperma. Elrántja a kezét. - Hime... - nyögi.
- Nem használtak gumit, Alex - suttogom. - Mi van... mi van, ha... - Kimondani sem akarom, megint keservesen felsírok.
- Nem lehet bej - mondja határozott hangon.
- A klub... Szólj a klubban - nézek rá. - Vigyél oda, oda tudja hívni a főnök az orvosunkat - kérem, mire bólint, és a karjába vesz.
Ahogy beérünk, mindenki hatalmas szemekkel néz ránk. Én Alex nyakába kapaszkodom, rajtam a kabátja, amennyire takar, és csak az, hiszen a ruháimat leszaggatták.
- Hime... - lép mellénk a főnök. - Ki tette ezt? - simít végig a hajamon.
- Sk...Skarowisnki - mondom ki a nevet, mire a főnök idegesebbnek látszik, és elordítja magát.
- Azonnal kinyitni egy szobát Himének, és minden vendéget tüntessetek el mindenhonnan. - Még Alex is összerezzen, ahogy a főnök kiengedi a hangját. - Telefonálok az orvosnak. - És ellép tőlünk. Ekkor jelenik meg Haru-chan.
- Hime... - néz rám elhűlve. - jesszus... gyertek - nyögi, és elindul. Alex követi, de egy szót sem szól, én meg csak halkan sírok.
Lefektetnek, és nem sokkal később az orvos is befut. Idősebb, amerikai férfi, gyakran hívja ki őt a főnök.
- Mikami-kun - sóhajt fel. - Mutassa magát - néz rám szomorkásan. Felállok, és ledobom Alex kabátját. A testemen több helyen zúzódások, kivezető ujjnyomok a karomon és a combomon. A szobában csak Alex vagy és Haru. - Hátul is meg kell, hogy vizsgáljalak - suttogja, mire bólintok, és megfordulva hajolok az ágyra. Mögöttem Haru, előttem Alex, a kezemet fogja.
- Mennyien közösültek veled, Mikami-kun? - kérdezi az orvos.
- Hatan, vagy nyolcan lehettek, és azt hiszem, az összes - sóhajtok fel. Alexre rá sem merek nézni.
- Doki, az... - hallom Haru rémült hangját.
- Vágásnyomok - erősíti meg a doki. Tudtam, hogy ezért éreztem. Iszonyatosan fájt. - Felszakadt a közösüléstől, de ezek a vágásnyomok még az előttről származnak. - Alex megszorítja a kezem.
- Ismeritek, aki ezt tette? - kérdezi, de Haru válaszol.
- Eric Skarowinski egy maffiózó. A főnök ellensége. Gyakran támadnak meg hostot, vagy pincért a klubból, de ennyire még sosem durvultak be.
- Vért kell vennem - mondja a doki, megszakítva a beszélgetést. Én megfordulok, ő jelentőségteljesen néz rám. - Egy hónapig az anális szexre gondolnod sem szabad, és mindenféle nemi aktust megtiltok, még a csókot is. - A hangja szigorú. - Akkorra a HIV-teszt eredménye is megjön, addig nem kockáztatunk. - Bólintok, és egyik kezemmel Alex kezét szorítom, miközben a doki vért vesz.
- Mennyi rá az esély...? - kérdezi Haru.
- Amennyi egy átlagos, kondom nélküli anális közösülésnél. A többieknek sem volt fertőzése, akiket megerőszakoltak, de ezek a vágások aggasztanak. - Felsóhajt. - Ma itt alszol bent. Menj, zuhanyozz le, visszajössz, és lefertőtlenítem - mondja, és elkezd pakolni. Én picit még ülök, a kezemre szorítom a vattapamacsot, miközben Haru elszalad nekem törülközőért és ruháért. Alexet megkértem, hogy hozzon nekem egy üveg ásványvizet, de menteset, így egyedül vagyok picit.
Ezek után el kellene engednem Alexet. Veszélyben van, ha velem van, és most egy hónapig még csak meg sem csókolhatom. Nem tehetem ezt vele. Felsóhajtok, és elindulok a fürdő felé, hiszen ,ár nem szivárog a vér a vattára.
Már engedem magamra a forró vizet, amikor Haru lép be.
- Hime... - szólít meg, mire felé fordulok. - Mi lesz most? - kérdezi halkan.
- Mindenképp megvárjuk a vérteszt eredményeit, de ettől függetlenül át fogom kéretni magam a pultba, abbahagyom a hostoskodást - jelentem be. Haru nem lepődik meg, ismer már.
- Alex miatt?
- Részben. Megígértem neki, hogy ha összejövünk, nem fekszem le mással, és bár nem hiszem, hogy ez után még kellenék neki, szeretném ezt megtenni érte. Másrészről az veszélytelenebb és már unom, hogy mindenki farkát a seggembe vagy a számba kell engedni. Csak Alexet akarom. - A hangom picit remeg, ahogy eszembe jut, hogy minden bizonnyal el fog utasítani. De nem baj. Muszáj kibírnom.
Zuhany után lefekszem az ágyra. A doki mellém áll.
- Mikami-kun, ez nagyon fog csípni, ordíts, de ne szorítsd senki kezét vagy lábát - mondja. Tudom, miért mondja. Ott eleve nagyon fáj a fertőtlenítés, de most nem csak fel van szakadva, vágták is. Magam mellé teszem a kezem, és a lepedőt kezdem szorítani, miközben a vattapamacs hozzám ér.
Azonnal felüvöltök a fájdalomtól, sírni kezdek, és mellettem Haru is sír. Alexre rá sem merek nézni. Csak könnyezek, szipogok, és könyörgöm a dokinak, hogy fejezze be, de ő csak halkan nyugtatni próbál, amit néha a saját üvöltésemtől nem hallok.
Óráknak érzem, de tudom, hogy maximum tíz perc lehetett. A doki ellép tőlem, rám terít egy lepedőt, és a lelkemre köti, hogy hason alszom, majd kimennek Haruval. Alex marad bent. Ahogy kettesben vagyunk, felé fordulok és ránézek.
- Tökéletesen megértem, ha undorodsz tőle, és nem fogok haragudni, ha nem akarsz többé látni, hiszen egy hónapig egymáshoz se nagyon érhetünk - mosolygok rá kínosan. - És tudom, hogy undorító lehet neked a gondolat - sóhajtok fel. - Dönthetsz most is, de ha várni akarsz, én azt is megértem.
|
| Andro | 2011. 07. 15. 10:18:56 | #15099 |
Karakter: Alexander Swallow
Megjegyzés: (Hime-channak)
Felpattan, és az ajtóhoz sietve bereteszeli. Majd visszajön hozzám, és a padra fekve pucsít nekem. Már tudom, hogy fogok vele játszani, és nekem máris tetszik ez a felállás.
- Nedvesítsd be! – rázza meg a fenekét, mire szemeim felcsillannak, és hamarosan nyelvemmel és ujjaimmal felváltva játszom vele odalenn.
Először nyelvemmel simítok végig bejáratán, hogy nedvesebbé tegyem. Majd mikor már elég nedves, feljebb hajolok, hogy a derekára csókolhassak. Ezalatt egyik ujjammal már benne játszom. Muszáj így kényeztetnem, hiszen nincs síkosító, és ha most vágnám bele magam, az fájna neki.
Nem szól, hogy elég, én pedig magamtól is tudom, hogy most extra figyelem, és kényeztetés jár neki, amit meg is adok a kis hátsójának. Simogatom, csókolgatom, mindenhogy próbálom elterelni a figyelmet a fájdalmáról. Aztán még egy ujjam csatlakozik az elsőhöz. Hangosan nyög fel, mire előrehajolok. Talán meg kéne állnunk, ha ennyire fáj neki.
- Hagyjuk abba? – kérdem rekedten, hiszen az én szerszámom is már áll, habár még csak félárbocon, de nem sok kell, hogy teljes hosszában megmerevedjen.
- Neh... nehm kell... csináld – suttogja alig hallhatóan, majd lök is egyet a csípőjén.
Veszem az adást, és hamarosan ismét kényeztetni kezdem, néha a farkára markolok, hogy könnyebben viselje a fájdalmat. Nem tudom mennyi idő telik el, mikor már ollózni is tudok benne, de ekkor kihúzom ujjaimat belőle, mire Hime-chan megint egy nagyot nyög. Azonnal megfordul, és derekamat ölelve húz magához. Én meg lehajolok egy csókért, de hagyom, hogy a farkammal is foglalkozzon, kényeztesse, nyálazza, miközben én nyögök. Fenséges érzés, mikor ezt csinálja.
- Szeretem, mikor ezt csinálod – súgom, miközben ujjaim selymes hajába tévednek. Annyira mennyei érzés merevedésem a szájában érezni.
Mikor már eléggé kemény vagyok, ő a felső fekvőhelyre ül, én pedig előrébb húzom, hogy elmozdítsam a nekem megfelelő pozícióba. Hime-chan felhúzza a lábait, tartja őket, míg én benyálazott ujjammal még egyszer végigsimítok a bejáratán. Olyan gyönyörű, finom, lágy, puha bőre van.
- Még meggondolhatod magad – mondom vágytól ködös tekintettel.
- Tudom, hogy leállnál – mosolyog rám édesen. - De ha nem jössz belém, akkor bekattanok –nyög fel kéjes hangon, mint egy tüzelő macska.
- Örülök, hogy ezt mondtad – suttogom, majd lassan elkezdek beléhatolni.
- Mélyebbreh – nyög fel, amikor már érzem, hogy megszokta a méreteimet.
- Igyekszem – mondom, majd egy erősebb nyomással beljebb nyomakodom. Érzem, hogy fáj neki, merev, és nem tudja mit csináljon. - Nyugodj meg – suttogom megnyugtatóan. - Úgy szorítasz, hogy szinte fáj.
- Próbálok ellazulni – sóhajt fel, miközben nagy levegőket vesz. Hamarosan sikerül is megnyugodnia.
Innentől minden, mint egy álom. A meleg, egymás testének verejtéke, az illatok, az ölelések, csókok, a nem túl gyors vágta, és a végén hogy együtt megyünk el, mennyei érzés. Hime-chan később kisunnyog a mosdóba, megmossa magát, majd azt javasolja, menjünk a pezsgőfürdőbe. Én is letisztogatom magam, majd igent bólintok. Melegem van, és a pezsgőfürdő ugyan meleg, de mégsem ennyire zárt hely. Így hamarosan a medencében ülünk egymás mellett.
- Mondd, Alex!- néz rám. - Ha összejönnénk, és kimondanánk, hogy összejöttünk, és én hostból pultos lennék a klubban, az megfelelne neked? – kérdi kíváncsian.
- Egyáltalán nem zavarna – vallom be. – A te életed, és ha te úgy döntesz, pultos akarsz lenni, legyél – mosolygok rá. – A pultosoknak lehetnek szeretőik?
- Nekik igen. Csak a hostoknál tiltott, hiszen amíg a szeretőinkkel vagyunk, nem keresünk pénzt – magyarázza, mire bólintok. – De a pultosok nem mennek el a vendégekkel.
- Akkor legyél az. Ha összejövünk, akkor szerintem ez a legjobb megoldás. Bár így nem fogsz olyan sokat keresni, nem? – kérdem.
- ŐK is kapnak borravalót – kacsint rám. – Mellesleg, elég megtakarított pénzem van már. Legfeljebb a vendégek fogják sajnálni, hogy más munkám van.
Halkan nevetni kezdek. A klub valóban sokat fog veszíteni Hime-channal, de ha ő ezt akarja, hadd csinálja. Mégiscsak jobb, mintha kidobnák a klubból, mert szeretője van.
Remekül elüldögélünk a medencében, majd eszünk valamit a helyi büfében. Délutánra sem túl sokan vannak. Néhány fiatalabb pár, meg egy kisgyerekes család, akikkel egy hat év körüli kisfiú érkezik. A kicsi persze fékezhetetlen, mindig elrohangál, mindent látni akar, én meg megmosolygom. Én is pont ilyen voltam kiskoromban, sosem tudtam nyugton ülni a fenekemen. De nem is lehetett. Elkomorodom egy pillanatra, amit Hime-chan is észrevesz.
- Mi a baj? – kérdi. – Jól vagy, Alex?
- Persze – nézek rá, megrázva a fejem. – Semmi baj, csak valami eszembe jutott.
- Rossz dolog? – aggódva néz rám.
- Inkább csak valami, amire nem szívesen emlékszem vissza – vallom be, mire ő csak bólint.
Talán az ő múltjában is vannak olyan dolgok, amikről nem szívesen beszél. Ki tudja? Én nem szívesen teszem, főleg, ha azokra a dolgokra gondolok, amiket a nevelőapám tett velem. Hime-channak nem beszélhetek róla, a végén meggyűlölne, vagy feladna a rendőrségen, amiért megöltem azt az embert, aki hat évig terrorban tartott minket.
~*~
Késő délután indulunk haza, már majdnem zárnak, amikor kilépünk az épület kapuján. Elfáradtam, mindent kipróbáltunk a pezsgőfürdőtől kezdve a gőzig és a szaunáig. Remekül éreztem magam, és látom, hogy Hime-chan is nagyon boldog. Felajánlom, hogy hazakísérem, hiszen ilyenkor már sok rosszarcú ember jár az utcán, nem akarom, hogy baja essen.
A busz persze tömve van, esti járat, de ez így jó, a tömegnyomorban egymáshoz préselődve legalább meg tudjuk fogni egymás kezét. Ám amint leérünk, el kell engednünk egymást. Már hiányzik, pedig még el sem köszöntem tőle. Remélem, holnap is látom az én édesemet. Kezdek belehabarodni, és ez nem jó. Nem akarom, hogy baja legyen abból, hogy velem jár. Most azt mondta, képes lenne állást váltani, de ez nem olyan könnyű.
A lakása elé érve egyszerűen megfogom a derekánál fogva, és magamhoz húzva szenvedélyesen megcsókolom. Ő sem rest viszonozni és a karjait a nyakam köré fonni. Annyira jólesik puha, meleg testének érintése. De kénytelenek vagyunk elválni, nem lenne jó, ha egy kíváncsi szomszéd meglátna minket. Hime kipirultan, ragyogó szemekkel néz rám.
- Bejössz? – kérdi.
- Nem, inkább nem. Ha reggel távoznék, és valaki meglátna, az kínos lenne – mondom. – És holnap hosszúznom kell, nem tudom, mikor végzek. A főnök raktárt akar takaríttatni zárás után.
- Értem – sóhajt. Látom, kicsit csalódott. – De holnapután látlak?
- Holnapután igen – mosolygok rá, és egy apró puszit nyomok az orrára. – Most menj, és feküdj le aludni. Fárasztó napunk volt. Ha bármi van, hívj fel, jó? Tudod a számom.
- Jó. Akkor, szia! – puszil meg, majd a kulcsait elővéve kizárja az ajtót. – Jó éjt, Alex! – virít rám egy sugárzó mosolyt.
- Neked is, szépségem! – mosolygok rá, majd megvárom, míg bemegy.
Mikor már hallom, hogy bezárta maga után az ajtót, én is hazafelé indulok. Szerencsésen hazaért, már nem kell aggódnom miatta.
~*~
Másnap elég sok dolgom van, a nap forgalmas, a vevők valamiért egymást érik. Aztán rájövök, hogy az új Versailles DVD a ludas a dologban. Tokió sok nőnemű lakója rá van izgulva Kamijora, az énekesre, és valljuk be, bár nem vagyok lány, de engem is elvarázsol annak a pasinak a hangja. Így elég elfoglalt vagyok, és nem is nagyon van időm hiányolni Himét. Nem jön be az üzletbe, talán mert tudja, hogy mennyi a dolgom, és nem akar zavarni. Vagy egész nap alszik, mivel csak éjjel dolgozik. Azért hiányzik. Azt hittem, legalább munka előtt beköszön, vagy valami, de hiába várom zárás előtt, mikor az utolsó vevő is elégedetten távozik, nem látom az alakját. Remélem, nincs semmi baja. Aztán elvetem az ötletet. Ha baja esett volna, Haru-chan már itt sipákolna nekem, hogy Himét baleset érte, vagy valaki bántotta. Végül elvetem az összes rossz megérzésemet. Csak összezavarnak.
Zárás után segítek a főnöknek kiganézni a raktárt. Ő meg elégedett, az összes Versailles DVD elkelt, vitték, mint a cukrot. Én éppen az egyik sarkot takarítom, amikor megcsörren a mobilom. Ki hívhat ilyenkor? Mikor megnézem, látom, hogy Hime-chan az. A szívem nagyot dobban és felveszem.
- Halló? – szólok bele, de csak elfojtott sírást hallok. – Hime-chan? Mi a baj?
- Alex… - hallom meg síró, rekedt, félénk hangját – segíts… kérlek… Gyere ide…
- Hol vagy? – kérdem idegesen, mire a főnök is felfigyel. – Hime-chan, hol vagy?
- Nem… nem messze a klubtól egy… egy… sikátorban… - nyöszörgi. Hallom, hogy sír. – Kérlek… gyere… segíts… félek…
- Azonnal ott vagyok, ne félj! Indulok! – mondom, majd kinyomom a telefont és a főnökhöz fordulok. – Sürgős dolgom van. Egy barátomról van szó, nagy bajban van. Mennem kell!
A főnök bólint. Ő is tudja, hogy sosem lépek le, csak ha tényleg nagy gáz van. Lerántom magamról a kötényt, felkapom a kabátom és a táskám, és már ott sem vagyok. Rohanni kezdek a klub felé, de félúton azért lassítok, és benézek minden sikátorba. Az egyikből aztán halk hüppögést, és elfojtott nyöszörgést hallok. Arrafelé veszem az irányt, és nemsokára egy földön ülő alakot pillantok meg. Hime az, de a szemeim elkerekednek. Látszik, hogy megverték, ruhái széttépve, testén innen is látszik, hogy több seb van. Fejét lehajtja, lábait magához húzva öleli át a két kezével. Reszket. Odalépek hozzá, és leguggolok. Mikor megérintem a kezét nagyon sikít, és felnéz rám. Szemei a halálfélelemtől hatalmasra tágulnak.
- Hime, én vagyok az – suttogom. – Semmi baj, simogatom meg a kezét. Csak én vagyok az, Alex.
- Alex… - suttogja halkan, majd sírva fakad.
- Semmi baj, kicsim – ölelem magamhoz. – Semmi baj, most már itt vagyok. Nem lesz semmi baj.
Az ölelésembe fúrja magát, miközben lágyan simogatom a hátát. Időközben lehámozom magamról a kabátot, és ráterítem a hátára. Nem tudom, ki tette ezt vele. De ha megtudom, az az alak addig élt, az biztos.
|
| Rauko | 2011. 07. 07. 16:38:06 | #14869 |
Karakter: Shidou Mikami
Megjegyzés: ~ Andromnak
Pici évődés után végül ő is átöltözik.
Amikor kijön, több dologra is felfigyelek egyszerre.
Az egyik, hogy mennyire, de mennyire szexi ez a pasi, a másik, hogy mennyire, de mennyire olcsó egy ilyen gatya. Ennyire nem lenne pénze? Akkor... hm. Ki kellene találnom valamit, hogy segíthessek neki, hiszen gondolom, ezzel a melóval sem lehet sokat keresni.
Mikor eldöntjük, hogy először fürdés, utána meg vagy gőz vagy szauna, örömmel haladunk a medence felé. Még akkor is jó vele, ha itt nem ölelhet, nem csókolhat, hiszen itt az úszómester meg néhányan a személyzetből, de a víz alatt már megfogja a kezem, míg én a combját simogatom.
- Örülök, hogy elhívtál - mondja, megszakítva a rövid csendet.
- Én meg örülök, hogy veled lehetek. Jó itt veled. Sokkal jobb, mint a klubban - vallom be.
- Szeretsz ott dolgozni?
- Többnyire igen. A vendégek kedvesek, és a hostok többségét is bírom. Miért kérdezed? - Nem nagyon értem, miért kérdezte meg ezt. Akkor is ott maradnék, ha nem host lennék, hiszen nem értek semmihez sem különösebben. Hiába vagyok művelt.
- Csak érdekelt. A hostokról mindenkinek megvan a véleménye, te is tudod. Sokan csak kurváknak tartanak titeket, szajháknak, akik pénzért bárkinek eladják a testüket.
- Én is pénzért fekszem le másokkal. Téged zavar? - kérdezem, hiszen fontos, hogy mit gondol rólam.
- Csak akkor zavarna, ha a szeretőm lennél. Szóval, ha egyszer úgy alakulna, ne merj mással elmenni, érted? - vigyorog rám.
- Rendben, de akkor sűrűn kell meglátogatnod, vagy megcsallak - mondom évődve.
Amíg ülünk és beszélgetünk, egyre inkább érzem, hogy akarom őt. Gyorsan... még akkor is, ha nincs nálam semmi. Mondjuk a gumi nem gond, én bízom benne, ha ő is bennem, a síkosító meg... nyál. Haru-chan gyakran mondja, hogy kerül olyan helyzetbe, amikor nincs nála, olyankor a nyál is beválik.
Így amikor egy óra múlva a finn szauna felé vesszük aziránt, gondolkodás nélkül pattanok az ölébe, ahogy leül, és már csábítom is. Amikor érzem, hogy már elég kemény, elhajolok tőle és abbahagyom a csókot.
- Mondd édesem, most hogy készültél? – kérdezi suttogva. Felpattanok róla, és belülről beakasztom az ajtót. Szoktak ilyet tenni, hogy ha valaki nem bírja a tömeget, akkor ne legyen gondja, és mi most kifejezetten nem bírjuk a tömeget.
Olyan pontjára húzódom a helyiségnek, amit az egyébként is párás ablakból nem látni mondjuk, de tuti, ami fix. Felkönyökölök a felső fekvőhelyre, így pucsítok neki.
- Nedvesítsd be - rázom meg kissé a fenekem. Szemében felcsillan a vágy, és pillanatokkal később megérzem, ahogy a nyelve és az ujjai felváltva játszanak velem odalent.
Először a nyelve simít végig bejáratomon finoman, és érzem, ahogy tényleg próbál minél nedvesebbé tenni, majd kicsit elhajol, a derekamra csókol, miközben az ujjai a testembe hatolnak. Elsőre csak egy, aztán azzal kényeztet is egy darabig, hiszen most nincs síkosító, ami kicsit elterelné a figyelmet arról, ha nem lazulok el eléggé.
Így hát nem szólok neki, hogy elég, és azt hiszem, ő is tudja, hogy most extrafigyelem jár nekem és a fenekemnek, és meg is adja. Nagyon édes, ahogy simogat és csókolgat, próbálva elterelni a figyelmemet arról, hogy mennyire fáj már most, és még csak az ujjait érzem magamban. Jesszus... ebbe bele fogok halni, azt hiszem.
De azt csak nem kellene, hiszen akkor hogy tudnánk ezt minél többször csinálni?
Amikor a második ujja is belém csusszan, kicsit hangosabban nyögök fel, mire előre hajol.
- Hagyjuk abba? - kérdezi rekedtesen. Tudom, csak miattam akarja, hiszen a hátamnak nyomódva érzem, mennyire kemény már ő is, és ezt csak szájjal kielégíteni... lehetne, de nem lenne az igazi, azt hiszem.
- Neh... nehm kell... csináld - suttogom, alig hallhatóan és alig érthetően, így lökök is egyet a csípőmmel, hogy biztos legyek benne: vette az adást.
De vette is, hiszen újra kényeztetni kezd, ujjai néha a merevedésemre fonódnak, hogy elterelje a figyelmemet a dologról, így már nem is olyan borzalmas érzés, ahogy feszít és már az ujjai is kitöltenek.
Fogalmam sincs, meddig lehetünk így, amikor már ollózni is tud bennem, akkor húzza ki testemből az ujjait, amire megint nagyot nyögök. Azonnal megfordulok, és a derekánál ölelve húzom magamhoz testét, mire lehajol egy csókért, de azért hagyja, hogy a merevedésével is foglalkozzak, és azt kényeztessem, nyálazzam, amennyire csak tudom.
- Szeretem, mikor ezt csinálod - súgja, miközben ujjai a hajamba tévednek. Alapesetben nem szeretem, ha valaki a hajamat birizgálja szopás közben, de neki elnézem a dolgot, hiszen tudom: nem akar rosszat.
Amikor eléggé keménynek és síkosnak érzem, azonnal felülök a felső fekvőhelyre, ő pedig előrébb húz, majd elmozdít annyira, amennyire neki jó. Én felhúzom a lábaimat, tartom is őket. Egy pillanatig csak néz, majd benyálazza az ujjait, így simít még egyszer a bejáratomhoz, hogy ezzel is segítsen.
- Még meggondolhatod magad - mondja, a szemembe nézve, de az övé is ugyanannyira ködös a vágytól, mint az enyém lehet.
- Tudom, hogy leállnál - mosolygok fel rá. - De ha nem jössz belém, akkor bekattanok - nyögök fel, akár egy tüzelő macska, hiszen nagyon szeretem érezni őt. Mennyeien jó!
- Örülök, hogy ezt mondtad - suttogja még, majd megérzem makkját, ahogy elkezd a testembe hatolni. Nagyon feszít, fáj, és érezni a síkosító hiányát, nem is értem, Haru-chan ezt hogy bírja... és neki a klubbos kínálatában is benne van ez.
- Mélyebbreh - nyögök fel, amikor már megszokta a testem a méreteit, és sikerült el is lazulnom.
- Igyekszem - mondja, majd érzem, ahogy egy erősebb nyomással belém hatol teljesen, de annyira feszít, mintha felszakított volna odabent. - Nyugodj meg - suttogja. - Úgy szorítasz, hogy szinte fáj.
- Próbálok ellazulni - sóhajtok fel, majd elkezdek nagy levegőket venni, és végül sikerül is. Lassan, de biztosan ellazulok.
És innentől már olyan, mint az álom. A forró, izzasztó levegő körülöttünk, ahogy ő bennem mozog, a hangja, a sóhajai... az őrületbe kergetnek!
Nem tudom, meddig vagyunk a szaunában, az viszont biztos, hogy amikor belém élvez, és törülközőbe csavarva sunnyogok ki a zuhanyzókig, hogy megmossam magam, már szinte szédülök, így javaslom neki, hogy menjünk kicsit a pezsgőfürdőbe, mert bár meleg, de kellemes. Így hát ott kötünk ki végül. De nekem nyomja valami a lelkem...
- Mond, Alex - nézek rá. - Ha összejönnénk, és kimondanánk, hogy összejöttünk, és én hostból pultos lennék a klubban, az megfelelne neked? - kérdezem kíváncsian.
|
|
