Amikor segítőm mellé érek, meglepődök. Azon tervei helyett, mit is fog tenni velem, ha sikerül Michyt leszoktatnunk, amikor átöleli vállam, és megindul velem lefelé, abbéli aggodalmába avat be, hogy a mostani, kissé talán túlságosan is lecsökkentett adagtól a kicsike valószínűleg megint be fog lázasodni. És... Hogy emiatt el akar futni a boltba, és venni minimum egy adag jeget, amivel le tudjuk hűteni, ha nagyon felmelegszik.
Nyugtatva közlöm vele, hogy amíg távol van, talán egyedül is tudok a függőcskéről gondoskodni, de erősen morogva köt erre válaszul szebbnél szebb megjegyzéseket az orromra gyermeknevelésemről, valamint arról, hogy nála az ápolás nem kikötözéssel vagy egy gyors menettel kezdődik...
Még amikor beül az autójába, és elindul is szid, ami kissé bosszant, holott tudom, van igazság szavaiban.
Belépve a házba egyből kötözött sonkám kiabálása üti meg füleim, ezért felrohanok hozzá.
Ennyi ideig tartott nála a szer??? Biztos tisztában van Hideta azzal, mit tesz??? Kezdek benne kételkedni... Ez még annál is kevesebb idő volt, mint amennyivel számoltam...
-Mit adtál te nekem? – kezd el velem ordítani Michy, amint belépek hozzá. - Nem létezik, hogy ennyi volt csak. Az egészet kérem!
Hú... Mintha kocsmában lenne, és én lennék a csapos...
Bár azt jobban viselném, ha csak sört, és bort kérne, mert azok csak lassan ölnek. Ráadásul, amíg részeg valaki, addig hajj de sok mindenre hajlandó...
-Az egészet megkaptad. – fektetem párnáira komoran visszatérve fantáziámból, agyonsanyargatott kezecskéjét is lenyomva. - Arról nem tehetek, hogy ennyire hozzászoktál már. Ma már nincs újabb.
A tényektől, mint azt vártam, nem nyugodott meg. Épp ellenkezőleg. Kétségbeesetten, falfehér arccal kezd el könnyezni, és könyörögni:
-Nem! Ezt nem teheted velem! Bele fogok halni, nem bírok! – hidd el, pedig muszáj lesz bírnod, én is kibírom nyafogásod...
-Ne tedd.. nem bírom. Csak kicsit… - mármint akkor, ha nem ekkora szemekkel sírsz nekem...
Könyörgöm, hagyd abba...
Egyszerűen az ilyen zsarolás... Túl sok az én érzékeny szívemnek...
- Tessék – húzok elő megtört sóhajjal egy tablettát a zsebemből. Fél óráig könyörögtem neki hasztalanul, hogy hagyja abba a hisztit, de most besokalltam. Késsz, ennyi, nem bírom tovább...
- Mi ez megint valamilyen altató?! – kezdi el tenyeremen vizsgálgatni, miután letörli az arcán ragadt hatalmas könnycseppeket.
- Nem. – válaszolom egyszerűen, de folytatni nem tudom mondandóm.
Kikapja kezemből, a tabit, és csúsztatja be ajkai közé. Bár lenyelni már nem nyeli le, helyette furcsa tekintettel ízleli meg, mielőtt rám köpné.
- Mentolos cukorka?! Te barom én drogot akarok, fogd már fel! Méghozzá gyorsan, mert megölnek azok a szörnyek! – rémült tekintettel mutat az egyik sarokba, ahol természetesen nincs semmi.
- Én meg a seggedet rojtosra kefélni! – vágok vissza indulatosan, majd a beállt csendben hozzáteszem. – Nincs drog, és ahogy már mondtam, holnap reggelig nem is lesz. Ott pedig nincs semmilyen szörny, úgyhogy aludj!
Fölállnék, de már megint megragadva kezem kezd el könyörögni.
-Ne tedd ezt velem... Kérlek! – sóhajtva próbálom meg vékony kis kezét lefejteni enyémről, de amint rájövök arra, nem csak tenyere forró, hanem karja is a homlokához kapok. – Kérlek...
Itt is égető, szinte parázslik...
Már megint láza van...
Hideta meg persze sehol a jéggel...
Indulatosan nyomom le párnáira, hogy végre elengedjen, és dobok fejére egy adag mirelit zöldséget, amivel lehűthetem még valamennyire, de nagyon nehezíti a helyzetet, hogy pánikolva könyörög a drogért.
- Tss... Aludj egy kicsit, hamar itt a reggel. Ha csukva van a szemed pedig még a szörnyeket se látod... – nem hallgat rám, könnyes szemmel ordítja vissza szavaimra, miközben letépi a zacskó borsót fejéről, hogy tudja, egyre közelebb vannak, még ha nincs nyitva a szeme is érzékeli őket, nem olyan gyökér, mint amilyen én vagyok.
Nem hagynám magára egy pillanatig se, de visszaért a boltba menő, és meg kell vele osztanom tapasztalataim. Méghozzá sürgősen.
Persze attól, hogy fölkelek ágyáról, és az ajtóhoz lépek rabom csak még kétségbeesettebben kiabál valami olyasmit, hogy ne hagyjam, hogy bántsák.
Kapok egy tűt kezembe, úgyhogy egy gyilkos pillantás rávetése után az átadóra már rohanok is beadni kötözöttkémnek. Kérdezni úgyse tudnám megkérdezni, hogy milyen erős anyag is ez, mert ő a kérdést, én a választ nem érteném, Michi drága annyira hisztizik. Legalábbis, amíg észre nem veszi a fecsit.
Amit nagyon nehéz szívvel juttatok felém nyújtott remegő kezébe, de egyből megnyugodva fújom ki a levegőt, amikor Hideta az ajtóból azt suttogja, csak altató volt.
Szerencséje, még nem nyírom ki...
- Jeget hoztál? – kérdem meg, amikor a kicsike elalszik, és beljebb léphet.
Bólint, majd miután kikényszerít belőlem egy csókot, le is rohan érte.
Egész éjjel felváltva ápoljuk, borogatjuk a kicsikét, mire reggelre egy egész hangyányit lejjebb megy a láza.
- Jó reggelt! – köszöntöm kaján vigyorral, amikor pedig kábán följebb tápászkodik, a is kezébe nyomom a reggelijét, egy adag tejbegrízt.
Vicces kedvemben voltam, úgyhogy egy szörny van rámintázva kakaóporból a tetejére.
- Ez meg?! – próbálná meg undorodva arrébb dobni, de gyors magyarázattal állok a rendelkezésére:
- Éjjel nem ettek meg a szörnyek, úgyhogy most edd meg őket te. Persze ha nem akarod nem muszáj, de akkor nem kapsz drogot. – tudom, hogy szemét vagyok, viszont azt is, hogy ennie kell a gyógyuláshoz, és a felépüléshez.
Még kicsit pihenek,, de közben próbálom visszanyerni önmagam, és előzni fejemből a még mindig kísértő rémképeket. Szerencsére segít elterelni a figyelmem, mert kérdéseket tesz fel.
-Most már megtudhatom a neved?- zavartan nézek rá, nem igazán vagyok képben.
-- Ööö... Eddig nem mondtam volna? –kérdezem végül.
-- Ha mondtad volna, kérdezném? –de utálom ezt az alakot.. azt hiszi ő a világ faszán a fitymaszűkület, de egyszer, ha belehalok is, leolvasztom arcáról a nagyképű vigyort.
-Nem... Igazad van... Yunasawa Michiyo...- próbálom eljátszani a zavarban lévőt. Nem szeretném, hogy rájöjjön terveimre, mert akkor életem végégig itt raboskodhatok.
-Ne szégyelld a neved, Michy-chan. Hiszen csaknem olyan gyönyörű, mint amilyen te is vagy. –hogy merészel így hívni? Elrántom szám közeledő ajaki elől, és olyan tekintettel illetem, hogy ha gyengébb idegzetű lenne, már sikítva rohannak ki a szobából.
-Ne érj hozzám, te perverz! –kiáltok rá, mire a meglepetéstől megcsinálj a hátra szaltót. Hogy elrejtsem előle vigyorom, szám elé szorítok kezeimet. Vicces egy fazon, az fix.
-Aúú... –kommentálja esését, mire mosolyom kiszélesedik.
-Ezt megérdemelted! – nevetek fel halkan. Mire ő is elvigyorodik.
-Szerintem meg nem. Vagyis... ha úgy gondolod, hogy én megérdemeltem az esést, akkor te meg szerintem ezt érdemled –önt a fejemre egy adag zöldborsót. Pfúj! Még enni sem szeretem, nem hogy hajpakolásnak. Ismét csúnyán nézek rá, többre nem futja, pedig, ha tehetném, zacskóstól nyomnám le a torkán.
-Mindjárt jövök, csak hozok neked egy kis ebédet. Addig hűtsd magad tovább. –áll fel hirtelen. Mire észbe kapok, már csak az ajtó csukódását hallom, de próba szerencse alapon utána kiáltok.
-Hozz anyagot is!
-Ezt mondd még egyszer, légy szíves... Ugye csak rosszul hallottam, hogy parancsolgatsz?! –lép vissza
-Csak azt mondtam, te süket öregember, hogy hozzál drogot is, különben nem eszek semmit...- erre nem szól, csak kivonul. Remélem megértette, és hoz egy különösen finom adagot, engesztelésül a hajpakolásért.
Sokáig nem is tér vissza, majd hirtelen meg jelenik egy magrakott tálcával. Amikor meglátom zsebéből kikandikálni a fecskendőt elégedetten kezdek falni, bár éhes nem vagyok, de valamit valamiért…
-Ne edd olyan mohón, nem eszi el előled senki! –szól rám, és hamarosan le is rakom az evőeszközöket.
-Ennyi elég volt, köszönöm! –nyújtom neki a tálcát, majd rögtön utána kezemet is. Elégedetten sóhajtok, amikor megkapom az adagom. Ez hiányzott. Pár perc múlva már illúzióföldön lebegek, és most megmenekülök a rémképektől. Teljesen kiszűröm a külvilágot. Nem tudom, de sajnos nagyon hamar vissza kell térnem a valóságba. Hangosan kiabálni kezdek, egész addig, amíg börtönőröm meg nem jelenik az ajtómban.
-Mit adtál te nekem? –támadok rá. Nem létezik, hogy ennyi volt csak. Az egészet kérem! – hisztizek, mint valami kisgyerek, és összeszurkált karom nyújtogatom felé.
-Az egészet megkaptad. –nyom vissza. –Arról nem tehetek, hogy ennyire hozzászoktál már. Ma már nincs újabb. – erre nagyon megijedek, érzem, hogy szó szerint lefehéredek.
-Nem! Ezt nem teheted velem! Bele fogok halni, nem bírok! –gyűlnek könnynek szemeimbe, és könyörögve fogom meg izmos alkarját.
-Ne tedd.. nem bírom. Csak kicsit… - nem bírom, hatalmas könnycseppek indulnak meg sápadt arcomon, és tekintetemben tényleg látszik a könyörgés.
Ki is robogok a kicsi helyiségből, had füstölögjön csak egyedül a drága.
Hiszen... Ahogy felháborodott... Még szép, hogy nem ezt várta, hanem minimum azt, hogy letaperolom, vagy hogy kiverem neki.
És még engem tart perverznek...
Már unom a WC ajtó előtti álldogálást. Ez a kis buditündér biztos nagyon jól elvan odabent, hogy még nem ette ki a penész a mellékhelyiségből, de amíg kézimunkázik, én inkább teszek egy kört a házban, mert még megeshetne, hogy itt aludnék el, állva.
A séta alatt ellenőrzöm áruim zárait, és kulcsaiknak helyét. Hiszen... Ha vendégem véletlenül kiszabadulna a láncaiból, vagy elaludnék, mielőtt visszakötném, nem szórakozhat jól, tovább betegítve magát. Legalábbis nélkülem nem szórakozhat.
Egy kiadós szeretkezésre ugyanis mindig hajlandó lennék vele, csak mondania kéne. Az legalább a mozgás miatt egészséges.
Pont akkor érek vissza, amikor kitámolyog, de felé nyújtott kezemre rá se bagózik, nem hagyja, hogy elsegítsem fekhelyéig.
Így... Sajnos csak annyit tehetek, hogy nagyokat ásítva ösztönzöm sietésre, és hátulról támogatom, hogy legalább a célunkig ne essen el.
Végre, óráknak tűnő percek után meg is érkezünk.
Már alig látok a fáradtságtól, úgyhogy miután rákattintom lábára a bilincset, én is lefekszek, és hagyom, hogy elnyomjon az álom.
Amikor kinyitom szemeim, és ránézek, egyből felébredek. Valami nem stimmel vele. Sokkal ramatyabbul néz ki a kicsike, mint este. Pedig amikor kivittem a wc-re, akkor se volt éppenséggel szép látvány.
Felpattanok, és Hideta számát tárcsázom, úgy, ahogy vagyok, egy szál boxerben.
- Gyere azonnal át hozzám, szükségem van rád! – közlöm tömören a telefonba vele, amikor felveszi, majd le is teszem a készüléket, meg se várva válaszát.
Az élet egy szopás, és én mostanában ezt túl sokszor fogom tapasztalni, ha a kis lökött függőcske ennyiszer kikészít, de nem érdekel. Majd ha felgyógyul, ezekért a kisebb „frászrámhozás”-aiért, és egyebekért még úgyis be fogom neki nyújtani a számlát...
***
- Magas a láza, biztos rémképeket lát... – állapítja meg barátom, amikor belép hozzá, majd anélkül, hogy közelebb menne kis drogosom testéhez, hogy meg is vizsgálja úgy, mint ahogy azt belépésekor kértem tőle az előbb, lerohan az emeletről.
- Te meg mégis mi a fenét csinálsz?! – ordítok rá kétségbeesetten, amikor utolérem, de erre válaszul csak a kezembe nyom három zacskó fagyott borsót, amit akkor húzott elő fagyasztómból.
- Le kell hűtenünk minél hamarabb, mert ha nem tesszük, meghal! – közli ugyanolyan indulatosan válaszát értetlen tekintetemre, de nem mellőlem. Ő már a lépcső közepén jár, bőséggel megpakolva mirelitekkel. Amint felfogom komolyságának, valamint szavainak súlyát, azonnal követem.
- Hozd fel a reggeli adagját! – adja ki újbóli utasítását, amikor a kezébe nyomom terheim.
Villámgyorsan megyek le, és újra föl. És remélem, hogy tudja, mit csinál, mert tényleg nem picit fogok bepöccenni, ha ez az ágyamban lévő kis szépséget a kertembe kell ültetnem.
Virág, de inkább egy, a házamba illő, szép dísznövény.
Amint megkapja adagját, nem feszül már teste annyira, és igaz, hogy még izzad, és dobálja magát rendesen, de százszor jobbnak tűnik állapota annál, mint amilyennek reggel láttam. Hideta is újra ábrándos tekintettel mászik mögém, és karol át, szóval jól tippeltem. Egyelőre foglyom túl van az életveszélyen.
- Úgy néz ki, most megmentettük. – húzza ki magát büszkén, majd még hozzáteszi - hogy örömöm nehogy véletlenül felhőtlen legyen - azt, hogy itt marad velem egy pár napig, mert nem bízik gyógyítói képességeimben.
- Miből gondolod, hogy nem tudnám egyedül megmenteni?! – kérdem összehúzott szemekkel úgy helyezkedve, hogy még csak véletlenül se érje el a fülemet.
- Elég csak ránéznem a kezeire. Először azoknál fogva volt kikötve. És ha jól látom azt, hogy ágyneműt cseréltél... Akkor a pincében. Igazam van? – puff, telibe, mint mindig.
Dilisen bólintok egyet.
- Jó. Viszont a szobád a földszinten lesz, és nem is találkozhatsz vele, mert engem is alig visel el.
- Nekem ott is szuper lesz, szívem, és ígérem, ha nincs baj, lenn maradok. – ad egy puszit homlokomra, majd levonul azért, hogy valami ebédet főzzön nekem és a kis drogosnak. Az a mániája, hogy se rendszeresen, se normálisan nem tudok enni, és ha így folytatom, a végén még elfogyok.
Ráadásul közli azt is, ha felébredt az ágyamban fekvő függő, és megetettük, ő még szeretne engem máshogy is megtömni.
Nyögve bólintok, hisz nem tehetek mást, tartozom neki azért, mert hamar jött, és segített.
De hiába is figyelmeztetett arra, hogy most ne menjek a közelébe, amikor a hírtől esett transz miatt szinte szárnyalva vonul le, egyből odabújok a kis rabhoz.
Hiszen... Fázik, és mivel szólongatott álmában, szüksége lehet rám, ha felébred.
- Látod, mit csináltál magaddal, te kis butus? Teljesen túlhevültél. – cirógatom meg arcát, amikor kinyitja szemeit.
És... Már várom kiabálását, ami általában előtör belőle, amikor meglát, de az valami miatt elmarad. Helyette még mindig eléggé homályos tekintettel nézi arcomat. Valahogy úgy, mintha nem is itt járna a földön.
- Ez általában akkor fordul elő, ha a hiánytünetek felléptekor túl vad képeket vizionálsz, és teljesen felizgatod, vagy halálra rémíted magad. – magyarázom neki tovább, bár nem tudom, szavaimból mennyi jut el tudatáig.
- Ez a tested természetes reakciója, mely bár természetes, de eléggé veszélyes. Úgyhogy most hűtelek. – hála barátomnak. Én rá nem jöttem volna arra, hogy amit produkálsz, te kis drága, azzal már minddel találkoztam a könyveimben...
- Úgy féltem, hívtalak, de nem jöttél... és megtámadtak a szörnyek... fel akartam adni... hogy kerültél ide? – bújik még jobban testemhez.
- Tss… Nyugi! – csitítom halkan. - Már itt vagyok, és semmilyen szörnynek nem fogom hagyni, hogy bántson! Azt meg végképp nem szeretném, ha feladnád. Úgyhogy ígérd meg nekem légy szíves, hogy ezentúl küzdeni fogsz! – ez az utolsó, felé intézett kérésem még engem is megdöbbentett.
Kissé talán túlságosan is atyáskodó volt hangnemem, sőt... Inkább nyálas...
Bár most nem azzal kéne törődnöm, hogy emiatt mennyire lát sebezhetőnek, hanem azzal, hogy mit reagál beszédemre.
Olyan öröm tölt el... És csak attól, hogy rám nézve bólint. Valamint, hogy megígéri, az én kedvemért ezután nem fogja feladni, amíg vele vagyok.
Végre... Nem csak, hogy nem ellenkezik velem, még meg is nyílt egy kicsit...
Legszívesebben felpattannék, és végigugrálnám fél lábon a szobát. Egyedül a méltóságom tart vissza. Úgyhogy eredeti tervem helyett csak megszorítom a kezeit, és annyit közlök vele, hogy „Helyes”. És ha megszegi az ígéretét, számoljon azzal, hogy visszarángatom a túlvilágról.
Nevetve bólint erre a mondatomra is.
- Most már megtudhatom a neved?
- Ööö... Eddig nem mondtam volna? – hát akkor nem egyfolytában az én kis drogosomnak hívnálak, öcsi...
Bár... ezt valahogy máshogy kéne... Valahogy... Áhhh... Megvan...:
- Ha mondtad volna, kérdezném? – nevetek fel. És ettől olyan zavarba jön... Kedvem lenne megint megerőszakolni, de akkor abba vagy belehalna, vagy én halnék bele Hideta ütésébe, ha feljönne azért, mert a kicsike rosszul van, és meglátná, mitől.
- Nem... Igazad van... Yunasawa Michiyo... – böki ki végre szégyenlősen. Bár... Nem értem, miért is van zavarban. Szép neve van, ezt meg is említem neki.
- Ne szégyelld a neved, Michy-chan. Hiszen csaknem olyan gyönyörű, mint amilyen te is vagy. – simítok ki egy tincset a hajából, és közelítek ajkai felé lassú, kimért mozdulatokkal, hogy megcsókoljam, de sajnos eddig szunnyadó büszkesége, vagy inkább távolságtartó stílusa most ébred fel benne ismét.
- Ne érj hozzám, te perverz! – kiált rám, és mivel teljesen az ágy szélén támaszkodom, le is esek, amikor ki próbálok térni suhintása elől.
- Aúú... – zökkenek a hideg padlóra.
- Ezt megérdemelted! – mosolyog rám Michiyo az ágyról negédesen.
- Szerintem meg nem! - morgok vissza a kis szemtelennek - Vagyis... – vigyorodok el én is egy kis hatásszünetet tartva mondandómban addig, amíg fel nem kaparom magamat a földről. – Ha úgy gondolod, hogy én megérdemeltem az esést, akkor te meg szerintem ezt érdemled! – nyomok a fejére egy adag mirelit zöldséget.
Dühösen szitkozódik a kicsike, és le is vágja fejéről az oda nyomott borsószacskót, de legalább - mivel szeme takarva volt - nem látta meg barátomat, aki egy fél pillanattal ezelőtt nézett be.
Gondolom ki akarta deríteni, mi is volt az előbbi robaj forrása.
- Mindjárt jövök, csak hozok neked egy kis ebédet. Addig hűtsd magad tovább. – indulok el sántikálva Hideta felé. Michiyóhoz nem léphet be, tehát nekem kell hozzá odamennem, és biztosítanom arról, hogy most nincs baj.
Ám drogoskám válasza megállásra késztet.
- Hozz anyagot is! – hogy mi?! Ez most egy utasítás volt?!
- Ezt mondd még egyszer, légy szíves... Ugye csak rosszul hallottam, hogy parancsolgatsz?!
- Csak azt mondtam, te süket öregember, - kiált rám mérgesen - hogy hozzál drogot is, különben nem eszek semmit... – pff... Máskor biztos nem tűrném ezt az ordítozást - még tőle sem.
Most azért teszek kivételt, mert tekintete... Gazdájának olyan nagyfokú tanácstalanságról árulkodik...
Lehetséges az előbb nem is beszélt volna velem úgy, ahogy azt tette, ha nem víziói után próbálom szóra bírni? Hmm... Úgy érzem, tényleg nagyon nehéz dió lesz a kicsike. Ráadásul így, hogy most még jobban fenegyereknek akar majd előttem tűnni.
De ez érdekes játék lesz. Már csak annak kiderítése is, hogy melyikünk bírja tovább...
- Ne edd olyan mohón, nem eszi el előled senki! – kérem, de egy szúrós pillantás rámküldése után ugyanolyan gyorsasággal tünteti el tányérjától a falatokat, még bekötözött kezével is.
Pedig... Nem kéne sietnie. Én nagyon ráérek még enni és törleszteni...
- Ennyi elég volt, köszönöm! – szólal meg fél perccel később, és hogy állítását nyomatékosítsa, arrébb is tolja maga elől a tálcát fél kézzel. Másik keze már előttem pihen...
- Tessék! - lövöm be neki a tűt nagyot sóhajtva.
Öröm az ürömben, hogy legalább ma többet evett, mint tegnap.
És... Az is, hogy amíg kiszedtem ágyából a mireliteket, valamint újrahuzatoltam, nem akart elmenni. Vagy az a lábára tett bilincs miatt volt?
Most egy jó darabig megint el lesz, mint a befőtt, nincs mit tennem vele, úgyhogy bosszúsan felkapva a tálcát kimegyek.
Hideta már a lépcső közepén vár karba font kezekkel, de azért még visszakiáltok rabomra:
- Szép álmokat! – az ajtót csak ezután hajtom beljebb.
Hogy kerültem erre a helyre? Annyira ismerős és mégis idegen. Kopár szoba, egy fűtetlen, apró helyiség, amely az én birodalmam volt annyi éven át. Egy szekrénysor, asztal és egy keskeny ágy alkotja a berendezését. Valamint a legfontosabb kellékek a falon lógó bilincsek… vannak az ágy felett, az ajtó mögött és az úgynevezett kínzósarkomban is.
Attól függően használja őket, hogy szavaival élve „mennyire vagyok jó kisfiú”. Ha nem okozok neki gondot, akkor alhatok az ágyamon, miután kedvét lelte bennem.
Az órára pillantva görcsbe rándul a gyomrom, hiszen mindjárt itt lesz… megint azt teszi velem. Kicsire kucorodok az ágyon, vékonyka takaróm alá igyekezve bújni. Gyermeki elmémmel talán el is hiszem, hogy ha én nem látom, ő sem találhat rám. Kicsapódik az ajtó, hangos dörrenéssel vágódik a falnak. Megérkezett… lerántja rólam menedékem, és felránt. Sikítva tiltakoznék, ha lenne még hozzá erőm, de így csak hatalmasra nyílt szemekkel kérlelem, hogy ne bántson, de tudom, néma kérésem hasztalan.
Ez az ember az elemi gonosz, nincs benne egy csepp jó szándék sem. Már tépi is le rólam a ruhám, én pedig szemimet összeszorítva készülök fel, egy régi gyerekdalt dúdolgatva, melyet olyan régen nem hallottam már…
Zihálva ülök föl az ágyon, a verejték patakokban ömlik rólam. Az első, melyet ködös elmémmel érzékelek, hogy sérült csuklóim nincsenek a bilincs rabságában. Kómásan nézek körbe, majd tekintetem megállapodik az ágy másik oldalán, pontosabban az ott heverő alakon. Hogy merte… hogy volt bátorsága… Magamban mindenfélének lehordom, de egy inger egyre sürgetőbbé válik, így elindulok a fürdő felé. Vagyis csak indulnék, mert amint leteszem a lábam az ágyról, elvágódok, és hatalmas koppanással találkozom a kemény anyafölddel. Csodálatos. Szóval ez a mocsok most a lábamat kötözte ki. Fény gyullad, és Haru álmoskás arca úszik látóterembe.
-Kapcsold le azt a szart, megvakulok! – ripakodok rá, pedig még kissé rémült lelkemnek jól esik a fény, de nem szeretnék előtte esendőnek mutatkozni.
-Hát te hogy kerültél ide? –kérdéséből ítélve nincs a toppon drága fogva tartóm, de azért gyorsan felpattan és segítségemre siet. Egy jó pont.
-Ki akartam menni WC-re, mert észrevettem, hogy a kezeim nincsenek megkötve. De amikor másztam volna le az ágyról, hasra estem. –dől belőlem a szó. Ennyit talán mióta itt vagyok, nem mondtam összefüggően. Még mindig álmom hatása alatt vagyok, énem gyermeki oldala most legszívesebben vigaszt keresve bújna meleg testéhez, de a másik, sebzett felnőtt énem nem engedi, hiszen Ő sem akar nekem semmi jót. Folyton csak bánt…
-Jaj, te kis idióta! Szólsz, segítek!- ahogy végigsimít arcomon, egy pillanatra behunyom a szemeimet, és elégedetten felsóhajtok. Talán mégis szeret engem...ha csak egy egészen picit is… de ismét győz racionális oldalam. Hogyan is szerethetne, amikor én, saját magamat is képtelen vagyok? Nincs bennem semmi szeretni való, egy nagy rakás szerencsétlenség vagyok, aki ráadásul drogfüggő is.
-Kikísérsz vagy megvárod, amíg újra ágyneműt kell cserélned?! –förmedek rá ismét. Ha távol tudom tartani magamtól, talán nem kezdek el kötődni hozzá... talán még nem késő. Felkap, és a fürdőbe cipel, pedig tudnék én járni.
-Légy szíves, hajtsd fel nekem a WC-ülőkét… - kérem tőle túljátszott, segélykérő hangon, majd amikor teljesíti kérésem várakozóan ácsorgok továbbra is.
-Tessék, igyekezz! –szól rám.
-Nem megy! –tettetett kétségbeeséssel pillogok fel rá. Ha sikerül elhitetnem magammal, hogy egy önző férfi, aki csak kihasznál, megmenthetem tőle a szívem. Ha csak a testem kell neki, így is súlyosan sérült szívem talán megússza az újabb repedést.
-Oké, segítek! –lép mellém, rántja le rólam a boxert és egy mozdulattal ültet az ismét visszahajtott deszkára. Én pedig csak pislogni tudok… nem használja ki a helyzetet?
-Nem ezt vártad egy perverz, vén kecskétől, igazam van?! –ezzel a végszóval magamra hagy, hogy a wc-n gubbasztva szedjem össze leesett állam. Nem értem ez a pasast, és ez a helyzet nagyon dühít. Nem is dühít inkább zavarttá és rémültté tesz, hiszen ha kiismerhetetlen, bármire képes. Nagy sokára kioldalgok, és segítség nélkül mászok el az ágyig, ahol a lehető legtávolabbra húzódok tőle. Az éjszaka hátralévő részében képtelen vagyok aludni, csak meredek a sötétségbe és hallgatom Haru békés horkolását.
A reggel elég nyúzottan talál. Érzem, hogy szükségem van az adagomra, az elvonási tünetek szorítása egyre erősödik, ahogy telnek a percek, majd órák. Már gerincemen érzem futkosni a fájdalom jeges karmait, melyek hamarosan minden kis porcikámat elérik. Haruért kiáltok, de nem jön, olyan, mintha egyedül lennék ezen az átkozott helyen. Gyűlölök egyedül lenni… annyira félelmetes.
Lassan mindenhonnan szörnyek kúsznak elő, és nincs senki, aki megvédene tőlük. Egyre közelebb érnek, én pedig a láncok miatt nem bírok menekülni, kétségbeesetten vergődök és sikoltozok, de nincs eredmény. Már itt vannak, körbevesznek, vicsorognak rám, éhesen méricskélnek, minta föl akarnának falni… szinte érzem, ahogy nagy, hegyes agyaraikkal belém kapnak, a húsomat tépik, és Haru sehol.
Ő is elhagyott, mert nem érek semmit. Döntöttem, hagyom, had pusztítsanak el, jobb lesz úgy mindenkinek, eggyel kevesebb szemét fog az utcán heverni. Megadom magam a fájdalomnak, nem küzdök, hiszen fölösleges. Lehunyom a szemeim, hátha ha nem látom, kevésbé fáj.
Arra eszmélek, hogy valami rettenetesen hideg vesz körül, én pedig egy erős, kemény testhez simulva reszketek. Nehezen feltornázom ólomnehéz szemhéjam, és Haru aggódó tekintetével találkozom. Tehát visszajött... legyőzte a szörnyeim, megmentett és most az Ő karjában fekszem…
-Látod mit csináltál magaddal te kis butus? Teljesen túlhevültél. –dorgál szelíden. Értetlen arckifejezésemre magyarázni kezd. - Ez általában akkor fordul elő, ha a hiánytünetek felléptekor túl vad képeket vizionálsz, és teljesen felizgatod, vagy halálra rémíted magad. Ez a tested természetes reakciója, mely bár természetes, de eléggé veszélyes. Úgyhogy most hűtelek. –cirógatja meg az arcom, én pedig kisbaba módjára bújok hozzá.
-Úgy féltem, hívtalak, de nem jöttél...és megtámadtak a szörnyek...fel akartam adni...hogy kerültél ide? –kérdezem tőle, bár szavaim összefüggéstelenek, Ő mégis érti. Fel sem tűnik, hogy már nem kínoznak a borzalmas fájdalmak, sem semmi. Minden idegszálammal tőle függök ebben a pillanatban, és nagyon utálom magam ezért. Megesküdtem, hogy soha többé nem kötődöm senkihez, de kemény munkával felépített falam leomlóban van.
- Remélem, ízlett a desszert! – csapok rá kezére, miután kihúztam belőle a tűt.
Hehh… De az ütést… Fel se veszi…
Szomorú szívvel könyvelem el magamban, hogy ez sajnos a miatt van, hogy már hatott az a rohadt szer, amit beadtam neki.
De… Talán, amíg kába, nem lesz kifogása az ellen, hogy ettől a kellemetlen, áporodott szagától megszabadítsam.
Vigyorogva tűri, hogy a pólóját lehúzzam róla az azon maradt pár szem gombot kigombolva. Ezután a kezeit természetesen visszabilincselem. Jobb lesz úgy mindkettőnknek…
Mérgesen hozok be egy kisebb lavór melegvizet, és rántom le a kicsikéről a takarót is. Miközben fürdetem, úgyse fog megfázni. Az ágyneműnek meg nem számít, ha vizes lesz.
Valahogy majd… Valamikor még ma úgyis ki kell cserélnem az ágyneműjét is.
Csak azt nem tudom még, hogy hogyan. Hiszen… Ezt a kis függőt nem engedhetem szabadjára lakásomban. Szerintem még amit találna lisztet, azt is felszívná csak azért, mert fehér.
- Segítség! Itt valaki meg akar rontani! - kezd el visítani, amikor végre megérzi, hogy meztelen.
Időben pajtás, időben…
- Nyugodj már le, te istencsapása! Csak meg akarlak fürdetni, mert lassan olyan szagod lesz, hogy a görény térden állva könyörög a receptért. – ordítok vissza neki, amitől meg bevágja a durcát. Pedig… Ami igaz, az igaz. Nem tudom, mennyi ideig élt az utcán, de erős csatornaszagát el kell tüntetnem a lehető leghamarabb.
Öntök egy jókora adag fürdetőt a behozott vízbe, és elkezdem lemosni kicsi, sovány testét. És közben… Nagyon reménykedek abban, hogy egyszer talán leszokik, és normális lesz.
Nem bírom megállni, hogy kicsiny mellbimbóinál, hasa aljánál, és egy kicsit délebbi területeken ne időzzek el több időt, mint amennyire szükségem lenne eredetileg.
De ez… Nem is igazán érdekli, mint ahogy az se, hogy a víz, amivel mosom, és ami már fekete színű, egyre hidegebb.
Bár kezd egyre jobban bosszantani, hogy nem néz rám…
Legalább a fejét felemelhetné, mert lenne hozzá egy pár kérdésem. Hiszen… Nem tudom, hogy ezt a kincsében lévő piercinget kitől kapta, de nagyon érdekelne. Lenne egy pár keresetlen szavam az illetőhöz. Ez a valami egyáltalán nem illik a kicsikéhez. Ezért… Olyan szívesen ki is tépném testéből, csak úgy önhatalmúlag… Viszont akkor biztos, hogy nem működne együtt velem többet, még véletlenül se.
Még egy párszor áthúzom merevedésén a szivacsot, amire már csak idepillázik.
- Tetszik a kis ékszerem? – kérdi flegmán, miközben még csípőjét is feljebb tornázza, hogy jobban rálássak a kis borzalomra.
Rosszallóan csóválom meg a fejemet, majd még mindig sötét pillantásokkal vizslatva ékszerét mosom tovább. Nem hiszem el… Egyszerűen nem hiszem el, hogy ez tetszik neki.
Végre kész… Elégedetten nézem az ágyamon fekvő, immár hófehér bőrű kis függőmet, akinek egyedül már csak a hangulata nem rózsás. Hiszen a rózsaolajos tusfürdővel rossz kedvét nem tudtam lemosni…
Sóhajtva viszem ki a vizet, és visszafelé jövet keresek egy tiszta pólót, és egy rám már kicsi boxert.
Hiszen… Ha sokat kéne vele szembenéznem, nem bírnám ki, hogy ne tépjem ki testékszerét.
Óvatosan öltöztetem fel, vagyis úgy vigyázok rá, mintha egy kicsi kis porcelánbaba lenne. És ő… Vigyorogva tűri, egészen addig, amíg meg nem látja a ráadott gatya mintáját, vagyis boxergyűjteményem még mindig egyik legszebb darabját.
- Te perverz, vén kecske! Nincs egy normálisabb darab ebben az egész bűnbarlangban? Vagy a sajátjaid közül adtál egyet? A te korodban már csak az ízületeid merevednek meg, és már a markodnak sem kellesz. – próbálja meg még ezt a tőlem igen kedves gesztust is lefikázni.
Pedig… Ha a drog nem vette volna már el teljesen az összes eszét, vagy ha csak szimplán nem lenne ennyire szenilis, akkor beugrana neki, hogy hát igen… Amikor idehoztam és megerőszakoltam, akkor se nagyon kellett nekem viagra.
Mindegy… Nem süllyedek le a szintjére, mert még legyőz a rutinjával, és nem is baszom most meg csak azért újra, hogy tudja, én még erőm teljében vagyok.
Inkább kiszabadítom kötéséből, és lenn, a pincében bilincselem ki újra.
És… Amikor elindulok fölfelé… Vigyorogva gratulálok magamnak, magamban az ötletemért. Itt biztos vagyok benne, hogy el lesz addig, amíg át nem huzatolom ágyát.
Nagyon zavar, hogy habár már ő lefürdött, és haja kivételével tiszta, ágya még mindig ragad.
- Ha már szemétkedsz, legalább egy bunda bugyival megdobhatnál! – kiabál velem, de most nincs kedvem ahhoz, hogy válaszoljak neki megnyugtatásaként, vagyis nincs kedvem közölni vele, hogy nem lesz rá szüksége…
Ha ugyanis két perc alatt jégkockává tud fagyni, maaajd akkor veszek neki, előbb semmiképp. Én se lopom a pénzt, keményen megdolgozok érte.
Hamar végzek az áthuzatolással, ezért két perc elteltével már tényleg visszatérek hozzá.
Majd… Nevetve nyitok is be egyből a pincébe.
Azzal akarom köszönteni, hogy na had lássam, kell-e még neki az a bunda bugyi, vagy már teljesen jéggé fagyott, és inkább egy hajszárítót kér, hogy kiolvassza magát.
De… Belépve én fagyok le az engem fogadó látványtól.
Kis lakótársam csuklóiból csak úgy folyik a vér, ő pedig szinte már eszméletlenül, homályos tekintettel néz felém, valami olyasmit motyogva, hogy „Könyörgöm, Riki, ne bánts”.
Azonnal odarohanok, és kibilincselve, karjaimba kapva viszem a fürdőig, hogy el tudjam látni sebeit.
Mire ellátom, mindkét kezét vastag kötés díszíti, és ezekkel úgy néz ki, mint egy boxoló. És tudom, hogy leboxolna, vagy legalábbis megpróbálna, ha most épp nem ájulva feküdne…
Lehet, hogy ez alatt a kis idő alatt is, amíg nem voltam ott, sok vért vesztett. De… Sebei nem olyan mélyek, hiszen szerencsére tényleg hamar visszamentem hozzá, és szerintem időben el is láttam őket, nem lesz baj velük.
Visszafektetem immáron illatos ágyába, és egy jó darabig tanulmányozom, hogy milyen mélyen alszik, de egy drogosnál semmi sem biztos.
És… Épp ezért, mindenképp ki kell kötnöm. Még ha kezeit most kímélnem is kéne. Bár… Ahogy elnézem vékony lábacskáit, jobb ötletem támad, mint sérült csuklóival iderögzíteni az ágyhoz.
Egyszerűen áthelyezem a bilincseket, és az egyik lábának lefogásával kényszerítem ittmaradásra.
De… Mintha a bilincs kattanásakor egy ciccentést hallottam volna… Vagy csak képzelődhettem? Mindegy. Már késő van, nekem is aludnom kell.
Ezért…
Szedek elő magamnak két takarót. Ha… Ilyen kis hülye, nem hagyhatom magára egy pillanatra se.
Még képes lenne megölni magát.
Lefeküdve hallgatom még egy darabig, ahogy szuszog, valamint azt, ahogy még álmomban is engem szid, ha egyáltalán alszik, de ezután… Elnyom az álom.
Hatalmas robajra ébredek, és egyből felkapcsolom a lámpát is. Mi az Isten borult le?!
- Kapcsold le azt a szart, megvakulok! – nyögi ki kényszervendégem erőtlenül. De -legnagyobb döbbenetemre- nem az ágyból, hanem az ágy mellől.
- Hát te hogy kerültél ide? – sietek oda egyből, hogy ki tudjam bilincselni, és segítsek neki felkelni, valamint visszaülni az ágyra.
Szóval akkor ő esett le. Amekkora zajjal tette ezt… Azt hittem már egy komplett kommandós csoport jött letartóztatni.
- Ki akartam menni WC-re, mert észrevettem, hogy a kezeim nincsenek megkötve. De amikor másztam volna le az ágyról, hasra estem. – panaszkodik olyan fásult és álmos hangon, hogy egyből megesik rajta a szívem.
Most… Talán nem játszik, tényleg szarul van.
- Jaj, te kis idióta! Szólsz, segítek! – cirógatom meg arcát, amitől… Mintha egy-két pillanatig elbizonytalanodna, de aztán:
- Kikísérsz vagy megvárod, amíg újra ágyneműt kell cserélned?! – gyorsan visszavált velem szembeni alapstílusára, amitől én is egyből megkeményített arcvonásokkal kapom fel, és viszem el a mellékhelyiség irányába.
Most… Az előbb álmos lehetett csak, és azért tűnt olyan kis elveszettnek, vagy az, amit véletlenül mutatott, igazi természete lehetett?
Lerakom a földre, amikor megérkezünk célunkhoz, de itt sem hagyom magára. Tiltakozna, de akkor is bekísérem. Nincs alku.
Majd… Még ilyenkor, éjszaka takaríthatnék utána, mert kiszúrásból kupit csinál nem?!
- Légy szíves, hajtsd fel nekem a WC-ülőkét… - kér negédesen, kötéseit tanulmányozva.
És… Nem tudom, miért, de nagyon, nagyon rossz érzésem van. Már megint készül valamire. Csak épp szerintem, ha megtudom, akkor már késő lesz.
- Tessék, igyekezz! – szólok rá kicsit talán idegesebben, de nem tehetek róla. Mosolya túlontúl nem tetszik, csak úgy borzolja idegszálaim.
- Jó, jó! – válaszol flegmán, majd tesz egy olyan mozdulatot, mintha le akarná húzni alsóját. Bár… Mintha ez, és további kísérletei erre színészkedések lennének.
- Nem megy! – nyögi egy mártírsóhajjal két perc után, de már legalább mindent értek. Szóval arra megy ki a játék…
Hát jól van, drágám, de egy játékhoz tényleg ketten kellenek.
- Oké, segítek! – lépek mellé, majd lehúzva boxerét, és visszahajtva a WC-ülőkét, ráültetem.
Elképedt arcát látva mosolyogva jegyzem meg:
- Nem ezt vártad egy perverz, vén kecskétől, igazam van?!
-Csss! Tartsd a kezedet! –suttogja a fülembe, de nem vagyok ura saját testemnek, nem bírom megmozdulni sem. Ekkor érzem, hogy valaki, aki nem kínzóm, lefeszegeti dermedt ujjaimat a meggyötört ingről, majd, alig telik el pár pillanat, megérzem a tű, ismerős fájdalmát. Ez az… nemsokára jobb lesz, bíztatom magam, majd kissé ellazulva bújok közelebb a meleg testhez. Nem is vagyok tudatában annak, hogy akihez kiscica módjára gömbölyödöm oka minden szenvedésemnek.
Most csak pihenek, és várom a bódulatot, mely nem várat sokat magára. Már érzem is első, csalfa simításait. Alattomos dolog a drog. Először illúziókba ringat, majd, nem enged vasmarkából. Ördögi kör ez, ha anyagot kapsz, attól vagy rosszul, ha nem, a hiányától.De most élvezem a röpke mámor, a plafonon futó színes mintákban gyönyörködve. Ilyenkor az egész világot keblemre ölelném, olyan leírhatatlan érzés. Nem is érdekel, mi történik, kizárom agyamból a külvilágot, minden zavaró porszemével, Harujával együtt.
Sajnos, túlságosan hamar tisztulni kezd a kép, pedig még szívesen ringatóztam volna a bódulat hullámain. Az első kép, ami eljut még enyhén kótyagos agyamig, hogy fogva tartóm egy tálcával lépdel felém.
-Itt a vacsora! – elfordítom a fejem, nem kell a kajája. Engedjen szabadon, mindketten jól járunk. Bár azt hiszem, én valamivel jobban.
-És ha megeszed -, mondja, mire egyből felé kapom a fejem. Üzlet… kíváncsian várom, mit ajánl.
-Akkor akár ezt a kis anyagot is beadom neked. –csillogó szemekkel meredek az injekciós tőre, még a szám szélét is megnyalom. Amint kiköti a kezem ülő helyzetbe tornázom magam. És nekiveselkedek az evésnek, bár semmi étvágyam, ráadásul nem is bízom ebben az alakban. Mi van, ha csak át akar dobni a palánkon? Kétségeimet meg is osztom vele.
-Nem csapsz be, és anyagot kapok, mint délután, nem altatót, mint a sikátorban?! –a szemeit kezdi forgatni, és valami olyasmi hangon kezd beszélni, mint ha egy enyhén agyilag zokni pisissel kommunikálna.
-Igen, a délutánihoz hasonló anyag. Viszont elteszem, ha nem állsz neki enni!- azonnal beleharapok a szendvicsbe. Ez az! Lenyeltem az első faaltot! Ügyes vagy Michy, büszke vagyok rád! – ez már tényleg a szenilitás jele, magammal beszélgetek. Agyamra ment ez a pasi, de azért leküzdök három egész falatot, majd sokkal gyorsabban nyújtom felé karomat. Érti a célzást, és már be is adja nekem az anyagot.
-Remélem ízlett a desszert! –csap a kezemre, bár most akármit csinálhatna, az sem zavarna. Ellazulva fekszem az ágyon, egészen addig a pillanatig, amíg azt nem érzem, hogy irdatlan mancsai az ingem gombolgatják. Vajon máshol is ekkora ez az ürge? Basszus, mik nem jutnak az eszembe… ez kórós. Jókat nevetgélek önnön hülyeségemen, egészen addig, míg meg nem érzem a hideg levegőt pucér alfelemen, mire egyből visítani kezdek.
-Segítség! Itt valaki meg akar rontani!- kapálózok, vagyis kapálóznék, ha nem lennék megint kikötve. Ez a férfi egy Hudini, úgy bilincselt vissza, hogy észre sem vettem.
-Nyugodjál már le, te istencsapása! Csak meg akarlak fürdetni, mert lassan olyan szagod lesz, hogy a görény térden állva könyörög a receptért. –sértetten fordítom el a fejem, és fújom föl az arcom.
Az én finom illatomról nem beszélhet senki így… viszont valaminek tényleg oltári szaga van. Körbeszimatolok... én lennék? Megadóan sóhajtok, és ernyesztem el a testem. Bár sosem vallanám be, jól esik a meleg vizes szivacs érintése. Egészen addig csöndben maradok, amíg észre nem veszem, hogy túl hosszan időzik bizonyos kényes részeknél. Felemelem a fejem, és azt kell látnom, hogy meredten bámulja apró ékességemet, vagy is inkább…
-Tetszik, a kis ékszerem? –kérdezem tőle. Mert nekem nem, csak az a strigó ragaszkodott hozzá. Ezt már persze csak magamban teszem hozzá. Látom köpni-nyelni nem tud, de a tekintetét még mindig nem veszi le a fent említett területről. Nem szól semmit, csak folytatja a mosdatást. A víz közben piszokul kihűlt, de én csak azért sem szólok neki. Lassan befejezi a procedúrát, aminek ideje is volt, így háromnegyed óra elteltével… Rohadtul fázok, ha szabadok lennének a kezeim, most megmutatnám, mennyire is van hideg.
Ekkor mellém lép, rám ad egy másik inget, és… csodák csodájára végre alsónadrágot is kapok. Igazán mennyei érzés, nem pucér hátsóval feküdni. Ahogy megnézem új szerzeményem, egyből lehervad a vigyort a képemről. Ezen a ruhadarabon ugyanis óvszerek láthatók, félreérthetetlen pózokban. Véleményem nem rejtem véka alá.
-Te perverz vén kecske! Nincs egy normálisabb darab ebben az egész bűnbarlangban? Vagy a sajátjaid közül adtál egyet? A te korodban már csak az ízületeid merevednek meg, és már a markodnak sem kellesz. –Nem is gondolok arra, hogy esetleg kihúzhatom a gyufát. A drogtól mindig szabad szájú lettem. Nem szól semmit, csak megfog, kibilincsel és lesétál velem a pincébe, majd ismét kibilincsel. Basszus, itt sokkal hidegebb van, mint a szobában. Haru csak vigyorog, és elindul az ajtó felé.
-Ha már szemétkedsz, legalább egy bunda bugyival megdobhatnál! –kiáltom utána, de nem reagál. Amikor egyedül maradok, kétségbeesetten kezdem rángatni a csuklóm, hátha sikerül kiszabadulnom. Most valahogy az sem érdekel, hogy hófehér bőrömön vár vörös vérpatakok folydogálnak igen bő folyamban. Ez a helyzet az eddigi életemre emlékeztet. Riki is mindig ezt csinálta velem, ha valami miatt nem volt elégedett. És ami ezután jött, abban nem volt köszönet…
- Mindennek eljön az ideje, picur! Most olyan, és annyi anyagot kapsz tőlem, amennyit csak adni tudok. És különben is… Telhetetlen vagyok! – hajolok arcához egy újabb csókért, miközben kezeit is újra megfogom.
Hiszen: „Derék legény vagyok én, nem csak egyszer állok én...”
Viszont... Mintha valami nem stimmelne ezzel a szépséggel. Le is mászok róla.
Most olyan más, de nem hinném, hogy az előbbi izgalmak miatt. Arcszíne falfehér, és látása is olyan... Olyan nagyon homályos... Mintha nem is ebben a világban lenne.
Heee?! És most a szemeit is becsukta?! Mi történhetett vele?
Ennyire megártott neki az előbbi, nevelő célzatú erőszakom?! Vagy ennyire nem pihent már napok óta? Vagy a droghiány miatt jött nála ez a hatás elő?!? Vagy mindez egyszerre?
A franc essen bele! Pedig... Tényleg nem akarom, hogy valami baja legyen. Az enyém, és már nem veheti el tőlem senki, pláne nem a szintetikus szerek. Ezért is fogom róluk nagyon hamar leszoktatni. Tudom, hogy ahhoz erős akarat kell, de nekem elég erős van ehhez a feladathoz, úgy érzem.
És a végén nem lesz függőség, csak a gyönyörű uke...
Egyre idegesebben próbálom magához téríteni arcának ütögetésével és szólítgatásával, de ez sajnos sikertelen. Lélegezni is alig lélegzik.
Áááá. Valamit tennem kell! Mégse hagyhatom, hogy a világ leggyönyörűbb kincse itt halljon meg a kezeim között!
Végső kétségbeesésemben felmarkolom könnyű kis testét, és a szobából nyíló fürdőszobába viszem. Sietve akarom magához téríteni, de nagyon figyelek arra, hogy mit teszek. Tudom, hogy késő bánat, de akkor is... Következő esztelenségem talán az életébe kerülhet. És azt nem akarom tőle elvenni.
Így ahogy van, meztelenül ültetem le a zuhanytálcára, de az egyik plédem alá teszem, hogy ne a hideg zuhanytálcán kelljen ülnie. Felhevült testének az most nagyon nem hiányozna. Így is hidegebb van ebben a helyiségben, mint a szobában.
Még utoljára megpaskolom arcát, de tényleg el kell kezdenem a vizet is engedni rá, mert nem tér magához. Ráadásul szívverése is jobban lelassult. A víz… Természetesen az se hideg. Nem megölni akarom…
Várok és várok, egyre hűtve a vizet, de semmi. Kezdek egyre komolyabban aggódni. Elzárom a csapot, megrázogatva megint kis drogosom. Még mindig semmi életjelet nem produkál, feje is tartás nélkül hanyatlik oldalra, amikor elengedem. Viszont... A mentőket nem hívhatom. Az egyetlen, aki segíthetne nekem, az pont Hideta.
Utálatos egy hímringyó, és azt is tudom, miért hajlandó nekem segíteni, de ezért a kis szépségért hajlandó lennék talán még egy éjszakát is feláldozni.
Elő is kapom mobilom, de mielőtt hívom, még egyszer a kicsikére nézek. Ugye nem fogom megbánni, hogy engedem magamat megdugatni?!?
Igen. Bepötyögöm a számot. Azért a gyönyörű selymes hajért, azokért a gyönyörű szemeiért és azért a puha bőrért tényleg bármit megadnék. És azokért a kezekért, amelyekkel épp most dörgölte meg szemeit...
Hívás indí... Hee? Várjunk csak?! Megvakarta arcát?! Aggódva nézek végig rajta, zsebembe süllyesztve mobilom. Jobban lehet???
Így megnézve... Hááát... Legalább már látom emelkedő mellkasán, hogy normálisan lélegzik. És... Igen. Már szemeit is nyitogatja. Oké. Ügyes gyerek.
- Na, mi van?! Megijedtél, hogy kilyukadt a gumibabád?! Ne félj, itt vagyok, használatra készen! – kezd el velem hisztérikusan ordítani. Hangjától egy kisebb sokkot kaptam, ugyanis nem számítottam rá, hogy ilyen hamar visszatér, de legalább már jól van. Túlságosan jól...
Nem bírom indulataim visszafogni, kapásból akkora pofont keverek le neki, hogy a csempe adja a másikat. Remélem, ettől helyére rázódott az agya. Kis idióta. Az ember meg akar érte tenni mindent, ő meg így hálálja meg?!
- Te hülye! Arra nem is gondolsz, hogy tényleg rám ijesztettél? Hirtelen az sem tudtam, mi a baj. Azt hittem, meghaltál – na jó, ez túlzás, mert akkor nem a fürdőbe hoztam volna, de akkor is...
Látom rajta, hogy meglepte kiosztásom és a pofon, de ezekkel a jövőben is számolhat, ha ilyen idióta marad. Nem tudom, hol élt eddig, de majd én megtanítom a helyes viselkedésre!
Grr. Igeeen. Ez nagyon jó kezdet, hogy tűri, hogy felkapjam, és visszavigyem a szobába. Kísért a gondolat, de akkor se ijesztem még jobban halálra azzal, hogy tetemét könnyebb lenne eltüntetnem a kertben, mint ahogy egy pár ügyfelemmel is tettem. Maaajd ha erősebb lesz.
Csendben tűri azt is, hogy vizes kis testére adjam ruháit, és azt is, hogy visszabilincseljem az ágyhoz. Hmm. Most sincs kiabálás?? Duzzoghat?
Ha nem lenne ilyen állapotban, úgy, de úgy megcsapkodnám! Így azonban csak dilisen kicsörtetek a konyhába, és merítek egy tányérral a reggel főzött levesből egy adagot. Csak stílszerűen, csak neki, csak most marihuána mintás tányérból.
Nehogy azt mondja, hogy drogot ígértem, és nem adok neki.
Visszavonulok, de ahelyett, hogy felém fordulna, meredten néz továbbra is maga elé. Mi történhetett?!? Észre se vette, hogy lementem? Kíváncsian huppanok le mellé, vigyázva arra, hogy ne boruljon ki a leves.
Még mindig nem vesz rólam tudomást, és… gr... Kedvem lenne a tányért a fején kettétörni, még ha tudom is, hogy beteg.
Kellő levegővétel, és nyuugalom magamra erőltetése után tudom csak irányítani kezem útját. Már nem a teljes tányér levessel, és nem is a feje felé közeledek, hanem egy kanálnyival a szájához.
És ott van. Azonban csak néz továbbra is mereven, néha-néha megránduló testtel, de nem eszik. Ez viszont nekem nagyon nem tetszik. Nyugodt ember vagyok, de már ma sokadjára húz fel viselkedésével.
Nem a fejéhez, csak az ágy melletti kisasztalhoz csapom le a tányért -még a végén én takaríthatnám fel kiborult főztöm-, és dühösen nézek rá.
Még jobb is, hogy nincs a kezemben semmi, mert ettől a flegma arckifejezéstől csak még dühösebb leszek.
- Nehogy azt hidd, hogy az éhezéssel bármit is elérsz nálam! A te bajod, ha rosszul leszel, én feladom. Majd jelezd, ha enni óhajtasz – vágom a fejéhez, és kimegyek, becsapva az ajtót.
Muszáj kimennem egyet futni, hogy levezessem a bennem felgyülemlett feszültséget.
Visszatérve ránézek, de szépen csendesen, még mindig ugyanúgy ül az ágyon. Nagy néha egész testében megrándulva, csak most nem előre néz, hanem a plafont bámulja. Hjajj... Kis idióta.
Bánatosan csukom be a szobaajtót, és már a lépcsőn lefele menet hívom Hidetát.
- Helló, édes, miben segíthetek? – édes ám az anyád búval baszott, cukrozott pi.... Na jó... Nem az enyém ez a nap...
- Helló, drága... – kezdem neki mézesmázos hangon, de komolyabbra véve a szót folytatom, mielőtt elhánynám magam magamtól - Viccet félretéve. Ide tudnál most jönni?
- Viccelsz, aranyom?!? Hozzád? Most? Már repülök is... – hogy az a... Nem elég, hogy lenyomta a telefont, de most idegeskedhetek miatta is.
Tudom, hogy hagyhatnám az egészet a francba, de ha már egyszer elhatároztam, hogy leszoktatom ezt a gyereket, akkor leszoktatom, és kész.
- Ő az, akiért hagyni fogod magad nekem, ha segítek? – néz rá a félig nyitott ajtóból a még mindig fekvő kis foglyomra.
- Igen. Persze csak akkor, ha nem hal meg, és tényleg beválik a módszered! – súgom neki vissza válaszom. Őszintén szólva nem tetszik, amit kitalált, vagyis az, hogy még egy darabig adagoljam neki továbbra is a drogot, és csak szépen, fokozatosan hagyjam el. Tudom, hogy ő már tapasztalati úton is szakértő benne, de akkor is...
Elborzaszt a tudat, hogy ezt a kis szépséget önkezűleg kell mérgeznem.
- Indulj, add be neki azt az injekciót, mielőtt súlyosbodnának gör... – kezdi el kioktatásom, amikor is meghallom a kicsike kiabálását.
Már bent is termek, és kibontva kezeit, fél kézzel magamhoz ölelem. A másik kezembe a tűt tartom, és várok arra, hogy barátomnak sikerüljön a kicsike kezét, amivel görcsösen szorít, lefeszegetni pólómról, hogy be tudjam neki adni ezt a mérget.
- Csinálj valamit! Könyörgöm, szabadíts meg! – hallom meg szívfájdító motyogását. És ha jól érzem a ruhámat áztató könnycseppekből, akkor csak kifelé mutatja az erős oldalát.
- Csss! Tartsd a kezedet! – súgom neki fülébe, miközben végigsimítok csodásan puha hátán.
Egyből abbahagyja a motyogást, és szipogva bár, de tűri, hogy Hideta tartsa karját, amíg én beadom neki az anyagot.
- Ennyi volt! – fújom ki megkönnyebbülve a levegőt, de még nem kötözöm vissza. Hagyom, hogy addig, amíg el nem múlnak görcsei, öleljen magához. Nem tagadom, nekem is kurva jó érzés.
Amikor már nem kínozzák elvonási tünetek, sajnos elég hamar elenged, és egy elégedett sóhajjal kezdi el a mennyezetet tanulmányozni újból.
- Köszönöm! – nyögi ki elégedetten, miközben kötöm vissza kezeit. Na... Mégiscsak tanult illemet?!
- Nem szívesen, ezért ne is szokj hozzá! Leszoktatlak, nincs vita!– morgom neki visszamosolyogva rá, de mielőtt megint elkezdene pattogni, kislisszolok barátom után, becsukva a szobaajtót is mögöttem. Még így is hallom újra visszatérő hangját, ami még a vastag faajtón is átüt. Éppen azt ecseteli, hogy csak hagyjak rá lehetőséget, úgy elszökik, meg hogy ezért a bezárásért még úgyis megfizetek.
- Uhh... Egy kissé túlságosan is felélénkült! – fordulok segítségem felé, megunva kis függőm szitkainak hallgatását. – Biztos, hogy megfelelő arányú szert kapott?
Nem értem, mi olyan vicces ezen! Miért kell kiröhögnie?! Csak aggódok mindkettejük egészségéért. Ugyanis, ha a kicsike meghal, rövid időn belül szerintem Hideta is követi fogja őt a másvilágra. Elég nagy a kertem...
Durcásan, karba font kezekkel nézek rá, egészen addig, amíg abba nem hagyja a röhögést.
- Nyugi, attól, mert eleven, értem a dolgom, drága! Pont megfelelő mennyiségű és minőségű anyagot kevertem össze neki – Fordul végre felém, és ölel át hátulról. Brr. Viszont közelségétől valahogy egyből felborzolódik a hátamon lévő összes szőr... – Menjünk le – ezt már fülembe súgja – és akkor majd beavatlak, mit kell tenned a továbbiakban, hogy szépen, fokozatosan leszokjon.
- Jó! – adom meg magam neki, és elindulok a lépcső felé, kiszakítva magam karjaiból. Minél hamarabb túlesek ezen, annál jobb lesz – Akkor menjünk is, és beszéljünk a továbbiakról – minél előbb megy el innen, nekem annál jobb lesz. És... Nagyon reménykedek abban, hogy nem kér „azonnali házhoz kijövésért” plusz díjat.
Tudtam, hogy ma nincs szerencsém. Azon kívül, hogy megdugtam a kicsikét, egész nap kísért a balszerencse. Már a harmadik pohár szakét iszom, hátha ki tudom öblíteni számból azt a kellemetlen ízt, de már elég a tudata annak, hogy mit tettem, és újra érzem.
Én hülye marha, hogy idehívtam. Viszont, így utólag belegondolva tényleg hülye ötlet volt sitty-sutty elhagyatni vele a drogot. Erős függő a kicsike, de amióta megkapta azt a leheletnyi kis adagot, nem veri a víz, és remegni se remeg.
Ha meggyógyul, hálából tényleg nem ütöm agyon szexmániás segítőm. És talán... de tényleg csak akkor, ha ez a kis szépség jobban lesz, tényleg hagyom magam neki. Mondjuk... ezzel az állattal eddig se nagyon tudtam egyezkedni.
Na mindegy. Az még a jövő zenéje. Ami fontosabb.... Fel kell vinnem a következő adag drogot és a vacsorát a kicsinek. És... Nem ártana megtudnom a nevét, mert nem szólíthatom állandóan kicsimnek, vagy kincsemnek.
- Itt a vacsora! – lépek be hozzá, de csak egy dühös hümmögés a válasz, és már el is fordul az ellenkező irányba.
- És ha megeszed... – folytatom hangom felemelésével, leülve mellé. Végre rám figyel. Csak elértem. Folytatom is hegyi beszédem:
- Akkor akár ezt a kis anyagot is beadom neked – érdeklődve kezdi el vizslatni a kezemben lévő injekciót.
Hehe. A mézesmadzag megmutatása, úgy nézem, hatásos volt, mert eléggé felélénkült. Elé teszem hát a tányért, és kikötöm kezeit. A szurit pedig... Biztos távra teszem, hogy még véletlen se érje el. Nem bízok meg benne.
Mire visszafordulok felé, unottan kezdi el piszkálgatni az elé tett kenyeret. Majd őszinte meglepettségemre engem kezd el fixírozni.
- Mi van, miért nem eszel? – unom meg végül szórakozását. Most meg mi a bánata?!
- Ugye nem csapsz be, és anyagot kapok, mint délután, nem altatót, mint a sikátorban?! – erre most mit mondjak? Köztünk tényleg egy erős óvakodás alakult ki a másik irányába.
Szemforgatva válaszolok, és közben reménykedek abban, hogy ha megérti ezt, amit teszek érte teszek, akkor nem fog már ennyire utálni:
- Igen, a délutánihoz hasonló anyag. Viszont elteszem, ha nem állsz neki enni! – még egy dühös morgás, és nekiesik az elé rakott ételnek.
Mondjuk... Körülbelül olyan ütemben irtja az ételt, hogy reggel lenne, mire végezne.
20 perc nyammogás után vissza is adja a tányért kezembe egy gyönyörű mosollyal, miközben közli, hogy nem kér többet.
Viszont az előző evéséhez képest hipergyorsasággal tartja kezét felém. Nem szólok semmit az elfogyasztott mennyiségről, hiszen már az is csoda, hogy evett. Inkább egy nagy sóhajtás után megkeresem a mögém rejtett drogot, és beadom neki.
- Remélem, ízlett a desszert! – csapok rá kezére, miután kihúztam belőle a tűt.
Hatalmas pofon csattan arcomon, erejétől a földre kerülök, és onnan nézem könnyeimen át kínzómat? Mi a jó francot vétettem neki? Csak egy kis anyagot akartam szerezni, ráadásul pénzért… erre, mire felébredek, egy vad idegen szobában vagyok, egy ismeretlen, rémisztő fickóval. Jaj... egyre közeledik. Nem tudom, mit szándékozik tenni, de a gyomrom már egy apró, kemény csomóvá zsugorodott össze… érzem, ebből a helyzetből nem kerülhetek ki jól.
Ne sírj, még nincs okod rá. De… Mivel ilyen kis lökött voltál, most adok. –megnyugtató szavai ellenére tettei mást sugallnak felém. Jobb, ha minél távolabb tartom magam tőle, bár a menekülésre jelenleg nincs sok esélyem. Nyelvét durván ledugja a torkomon, miközben szorosan magához szorít. Rossz emlékeket ébreszt bennem, így csak ledermedve fekszem, még akkor sincs erőm megmozdulni, amikor elenged.
Lihegve nézem Őt, azt az embert, aki alig pár perc alatt ismét a felszínre hozta évek munkájával eltemetett fájó emlékeim. Még jobban rám fekszik, szinte hozzám préseli a testét, ezután már csak a bőrömet simogató hideg levegőt érzem… letépte a pólóm. Valahogy csak most jutott el teljesen a tudatomig, mire is készül.Csekély kis erőmet összeszedve igyekszem szabadulni, nem sok sikerrel. Érzem, ahogy a pánik jeges ujjai felkúsznak gerincemen.
-Ne, ne, menj innen, hagyj békén, ne merj hozzám érni!- nyelvével már a mellbimbómon köröz, miközben engem a hányinger kerülget tőle, agyamban be- bevillannak azok a sok évvel ezelőtt történt események. Akkor is hasonlóképp feküdtem egy akkor még idegen férfi alatt.
-Nyuugi pici, már a sikátorban is ezt akartad nem? – de… de én nem gondoltam komolyan! Azt hiszem, nincs más lehetőségem, meg kell játszanom a tapasztalt szeretőt. Úgysem hinné el, ha elmondanám, hogy önszántamból még senkivel sem feküdtem le. Szerintem el sem hinné…
-Miért fizetnél azért tényleg, hogy neked adjam testemet? Nagyon sokba kerülne ám, mert értékes vagyok…- Remélem, ez elég kurvásan hangzott. Alig, hogy ezt kigondolom, el is komorodom. Hiszen, ha úgy vesszük, valóban az vagyok. Ételért, és anyagért használták a testem. Nem számít, hogy nekem ez mennyi fájdalmat okozott.. adtam, és kaptam cserébe.
-Én azt mondtam, hogy a sikátorban is ezt akartad. Egy szóval nem mondtam, hogy fizetnék érte, ott se, meg itt se. – mire ezt végigmondja, már alulról meztelenül mászik ismét rám.
-Ezt nem teheted! – kiáltom, de sajnos tudom, hogy nem akadályozhatom meg. Sokkal erősebb, mint én. Már a hasamra is fordít, majd egyetlen lökéssel tövig merül bennem. Ez iszonyatos! Kegyetlen fájdalom mar belém, alig kapok levegőt, szemeimet ismét könnyek fényesítik. Kíméletlenül kezd vad vágtába, miközben én úgy érzem, menten kettészakadok. Szinte hallom is a hasadó hús hangját… ennél kegyetlenebbül talán még sosem bántak el velem. Szerencsére hamarosan vége, hangos nyögéssel élvez belém. Nem soká le is száll rólam, majd a kezét nyújtja felém, hogy fölsegítsen. Nem! Mégis mit képzel? Rosszul vagyok a gondolatra, hogy akár csak egyetlen ujjával is ismét hozzám ér. Minden megmaradt erőmmel talpra ugrok, majd elindulok a kijárat felé. A szoba forog körülöttem, lábaim össze akarnak csuklani… régen éreztem már magam ennyire pocsékul. Ráadásul a tokom olyan, mint egy játszótéri homokozó, amely nem csak homokkal van tele… sajnos nem jutok messzire, mert visszaránt.
-Azt mondtam, nem mész sehová! – egyetlen erős lökéssel az ágyra taszít, és ismét fölém mászik.
-Engedj el! Már megkaptad, amit akartál! Vagy adj pénzt, vagy ne, de a lényeg… Engedj el azonnal! – tudom, hogy vakmerőség vele szemben ilyen hangot megütni, de úgy érzem, nekem már nincs veszteni valóm. Talán jobb is lenne, ha dühében megölne. Vagy… talán én is végezhetnék magammal. Minden jobb, mint ennél a szadista vadállatnál lenni, és a gumibabája szerepét játszani. Mert valószínűleg nem tekint másnak, csak egy lyuknak, amely éppen kéznél van. Megszorítja a kincsem, mire én elhallgatok, annyira taszít az érzés, hogy tudom, ha megszólalnék, valószínűleg telibe hánynám.
-Mindennek eljön az ideje picur! Most olyan, és annyi anyagot kapsz tőlem, amennyit csak adni tudok. És különben is… Telhetetlen vagyok! –nyomja kezeimet a fejem fölé. Úgy érzem, mintha valami megdermedt volna bennem. Jeges űr az egész bensőm, nincs bennem semmilyen érzés, tényleg olyan lettem, mint egy bábu. Tegyen csak velem, amit akar. Nincs kedvem tiltakozni, megmozdulni, vagy akár csak ránézni… fáradt vagyok élni. Lassan kezdek el reszketni, ahogy bensőm után a testem is apránként kihűlik. Nem tudom, meddig maradok saját kis világomban, de most jobb nekem ott. Több melegséget kapok, mint a valóságban egész eddigi életem során átéltem.
Nem tudom, meddig lehettem ebben az állapotban, de az első, amit érzékelek, hogy nagyon hideg van. Lassan engedem be tudatomba a külvilágot, és feltűnik, hogy a zuhanytálcában ülök, és eddigi kínzóm kissé ijedt tekintettel fixíroz.
-Na, mi van? Megijedtél, hogy kilyukadt a gumibabád? Ne félj, itt vagyok, használatra készen. – hangom csak úgy csöpög a gúnytól és a keserűségtől. De hát istenem, ez vagyok én. Nincs okom rá, hogy boldog legyek. Szavaim jutalma ismét egy hatalmas pofon, erősebb, mint az előző. Ennek a helye tutira meg fog látszódni érzékeny bőrömön.
-Te hülye! Arra nem is gondolsz, hogy tényleg rám ijesztettél? Hírtelen az sem tudtam, mi a baj. Azt hittem, meghaltál. – Karjaiba kap, és azon mód vizesen behajít az ágyba. Nem tiltakozom, még mindig szavait emésztem. Valahogy nem tudom elhinni, hogy aggódott értem. Inkább arról lehet szó, hogy még egy olyan tökös legénynek is, mint ő, tele lenne a gatyája, ha egy hullát kéne eltüntetnie. Ismét rám adja ruháim, és visszabilincsel az ágtámlához. Helyes, látom a bizalmatlanság kölcsönös. Észre sem veszem, amikor lehagyja a szobát, csak az tűnik föl, hogy az ágy besüpped mellettem, majd érzékeny orromba finom leves illata kúszik. A számhoz emeli a kanalat… te jó ég! Most komolyan meg akar etetni? De nem lesz velem könnyű dolga, nem vagyok egy kezes bárány természet, főleg, ha rabságban tartanak, miközben az elvonási tünetek kínoznak. Hosszú ideig türelmesen érintgeti számhoz a kanalat, de amikor felfogja, hogy itt bizony nem lesz evés, mérgesen lecsapja a tányért az ágy mellett álló éjjeliszekrényre, és dühösen felém fordul.
-Nehogy azt hidd, hogy az éhezéssel bármit is elérsz nálam! A te bajod, ha rosszul leszel, én feladom. Majd jelezd, ha enni óhajtasz. – ezzel kivonul a börtönömből.
Furcsa állapotban nézem a falamon játszó fénycsíkokat. Ez az érzés olyan, mintha be lennék lőve, csak a gyomromba, és a testem más pontjaiba hasító fájdalom jelzi, hogy ez mégsem az enyhet adó kábultság. Kis nyilallásokkal kezdődött úgy két órával ezelőtt, és fokozatosan vált egyre rosszabbá. Már ott tartok, hogy szakad rólam a víz, és ha nem lennék kikötözve, csecsemő módjára gömbölyödnék össze. Egész testemben reszketek… ez rosszabb, mint az összes eddigi hiánytünetem. Amennyire tudok, megpróbálok kényelmesen elhelyezkedni, de a fejem fölé feszített karjaim miatt már levegőt sem kapok rendesen.
Lassan elérek arra a pontra, hogy elveszítve minden önbecsülésemet, nyöszörögjek megváltásért, legyen az egy adag erős drog, vagy maga a halál. Nekem már mindegy, csak ebből a földi pokolból jussak ki valahogyan. Ekkor… minden eddiginél szörnyűbb görcs rántja össze a testem, és én felüvöltök a kíntól. Már csak azt érzékelem, hogy karjaim kiszabadulnak a fogságból, és én egy meleg, erős testhez simulok. Eddig bírom, kitör belőlem a zokogás, miközben csak a menedéket jelentő inget markolom, és szinte megszállottként hajtogatom:
Ma is melóznom kellene. Vagyis 5 percem van arra, hogy felöltözzek, és kiérjek a helyemre. De… nem akarok felkelni. Olyan fáradt vagyok. Egész nap alig tudtam valamit aludni, a sok járókelőtől és tegnap is egész éjjel kint voltam melózni.
Fárasztó a drogosokkal és amúgy is... Ki kéne már magamat pihennem, és aludnom. Vagyis vakációra kellene mennem, hogy végre felfrissüljek. Már egy hónapja ebben a nyomasztó légkörben tengődöm.
De tényleg… Annyira unalmas ott ácsorogni és várni rájuk… Miért nem árulják ők egymásnak ezeket a vackokat? Jó, jó, tudom. Ha egyszer nála van, ki nem adja a kezéből, még pénzért se. Idióták. És egyben olyan kiszámíthatóak, és unalmasak. Na jó. elvétve akad egy egy szánalmas egyén is a sok unalmas között, de akkor is… Se kedvem, se türelmem hozzájuk. Maguknak keresték a bajt azzal, hogy rászoktak ezekre a hülye szerekre. Másszanak ki a maguk által kevert trutyiból egyedül. Arra találták ki az elvonókúrákat. Vagy a túladagolást. Morbid módszer, de hatásos. Még egy halottat se láttam droggal a kezében.
Viszont, ami igaz, az igaz. Mostanában elég sok ügyfelem esett áldozatául túladagolásnak.
Sőt… Már más dílerektől is hallottam, hogy az ügyfeleik valamilyen rejtélyes okból mostanában úgy hullnak, mint a legyek. Utánpótlás, meg szerencsére nincs, vagy alig. És emiatt mennek a harcok a meglévő drogosokért.
Alighanem ideje lesz új, ennél jobb munka után néznem, még ha nem is találok másik ennyire jövedelmezőt. Semmi kedvem néhány, nem evilágban élő élőhulláért küzdeni másokkal.
Végre, igaz, hogy 2 órás késéssel, de ideértem kedvenc sarkomhoz. És milyen meglepő. Ahogy elfoglalom „leshelyem” ketten le is támadnak anyagért. Komolyan… Ezek az ügyfelek… nem is hasonlítanak már emberre. Gépiesen nyújtják nekem a pénzt, amit nem tudok, de jobb is szerintem, hogy nem tudok, hogy honnan szedtek össze, majd ugyanilyen gépiességgel, ködös szemekkel veszik át az őket éltető fehér poros zacsikat, tablettákat.
Éljen. Visszakerültünk az őskorba. Már el is tűntek felszívni az anyagot az egyik poros, mocskos sarokba, előtte bőszen morogva a másikra.
És, ha az őket fedő koszrétegtől jól láttam, akkor ők voltak zombi 3 és zombi 6. És ha így folytatják… hát ők se sokáig fognak már drogozni.
Már elég ramaty állapotba kerültek ezektől az aljas szerektől. És igen. Tudtam én. Zombi 6 beadta a kulcsot, már az utolsókat rúgja. Hallom halálhörgéseit a sarokból, ahova befutott. Nesze neked drog, de legalább egy darabig lesz mire fognom, hogy nem jövök ki árulni. Ha a zsaruk megtalálják a hulláját, mondjuk egy névtelen betelefonáló miatt… bármennyire is akarnék, akkor se jöhetnék ki shajnos.
A zsaruk felhívásával azért még várok reggelig. Elvégre még másik kliensem itt ájuldozik valahol. A halottak nem beszélnek, de ő még ha felismer, elmutogathatja, hogy igen, tőlem vette a drogot. És most nincs melegem, nem hiányzik az, hogy hűvösre tegyenek.
No lámcsak micsoda kis uke… Vajon hova tart ilyen későn? Ráadásul egyedül???
Hmm. Csak nem felém?? Gyere gyönyörűm, gyere gyönyörűm!!! De… ugye nem áruért jössz pici??? Ugye nem vagy függő? Érted igazán kár lenne. Ez a test…
Ahogy közelebb jön, és jobban megnézem koszos ruháját, és beesett arcát… sajnos nem jóéjtpusziért tart felém, hanem áruért a kis édes.
És ezzel, még ha nem is ismerem, komolyan felmérgesített. A francba, hogy nem lehet ezek nélkül az átkozott szerek nélkül élni. Én is függő vagyok. De szerintem teljesen más az, hogy a szép fiúcskák éltetnek, mintha a drog kötne ehhez a világhoz.
Valahogy mindenképp le kell szoktatnom ezt a szinte még gyereknek számító fiút a drogokról. Annyira függő csak nincs. De ha mégis… Akkor is az enyém lesz és slussz passz. Most a környékre egy darabig a halott zombi miatt úgyse jöhetek. Legalább lesz kivel „elbeszélgetnem”, ha épp nem alszok.
Végre elér hozzám, bár a hiánytól van már az nála, hogy alig tud járni.
- Szép jó estét. Mivel szolgálhatok?- szólítom meg udvariasan, de ez a gyerek… Nem is figyel arra, amit mondok, vagy ha igen, se mutatja ennek jelét. Szemmel láthatóan kínozzák az elvonási tünetei. És… mintha fejben számolgatna. Csak nem kevés lehet a pénze a cuccra?
Mert ha igen, akkor én adnék neki ingyen is olyan anyagot… Igaz, hogy attól is függő lesz, de azt jobban elviselném, ha tőlem függne.
Vagy akár… Igen. Fizethetne azzal a gyönyörű testével is, aminek látványától már most alig bírom magam visszafogni.
A fülemhez hajol, és úgy suttogja el kérését, halkan, udvariasan. Ez is ritka, hogy valaki ilyen halk.
Hiszen, azért is választottam ezt a kihalt sikátort árusító helynek, mert azok, akik nagyon odavannak már, nem tudnak suttogni. Az előbbi „kérésektől” is, amikkel zombi 3 és 6 elém állt, csak úgy visszhangzott az utca. Hozzájuk képest tényleg kész felüdülés ez az udvarias, gyönyörű fiúcska. És annyi mindent tudnék vele kezdeni.
Bólintok egyet neki, majd a kezébe adok két tablettát. De nem drog, hanem altatótablettát vett most a kicsike. Hiába na. Eldöntöttem. Mivel friss „ügyfél”, és az se biztos, hogy legközelebb is engem látogatna meg anyagért, inkább hazaviszem magammal a kis párát.
Hmm. Már be is vette az altatókat? És egyszerre? Okos fiú. Akkor nem kell már sok idő ahhoz, hogy elaludjon, és vihessem.
Elvégre… Jó sora lesz nálam. Öltöztetem, vetkőztetem, etetem, itatom, baszogatom… Szóval mindent megteszek vele ööö érte.
- Nem lenne szükséged egy kis szórakozásra? – he? Az altatótól beszél ilyen zöldségeket, vagy erősebb droghoz akar ezzel a hízelgéssel jutni? - Nem kerülne sokba, és felejthetetlen élmény lenne, hidd el. – a tested az enyém innentől. Túl felelőtlenül adnád oda idegeneknek kicsike. És most úgy felhúztál mellkasom megérintésével…
Csak az a kár, hogy el se tudlak már kapni, hogy jól megdugjalak. Úgy dől össze előttem, mint a kártyavár. Hatott a szer. Mindegy. Óvatosan emelem kezembe törékeny kis testét, majd ugyanekkora gonddal viszem el kocsimig, és haza is.
Végre itthon. Az ágyamhoz kötöm kis drogosom, és kimegyek szólni a rendőrségnek zombi 6 hullájáról. Nem mobilról beszélek. Még szép, hogy az utcai telefont használom a híváshoz. Semmi szükségem arra, hogy bemérjék, honnan is, vagy egyáltalán ki is hívta őket. Elég azt tudniuk, hogy ott fekszik egy halott, és örüljenek, hogy szóltam.
Álmosan oldalgok vissza a házba a telefonhívás után. Fárasztó hisztérikus őrültnek kiadnom magamat, amikor már így is álmos, és fáradt vagyok.
Már ennyi az idő??? A fenébe, mindjárt oda kell érnem sarkomra. És miért hagytam bekapcsolva a Tv-t? És… Egyáltalán… Miért alszom itt a nappaliba?
… ismeretlen bejelentő telefonálása nyomán bukkatak rá az erősen drogos férfi testére a …. – jutnak el a Tv hangjai fülemig. Hogy mi van? Ott én szok…
Jaaa tényleg… Ma és a héten már nem megyek dolgozni zombi 6-nak hála.
És vendégem is van… Ezek a hírek… Érdemes volt felébrednem.
Összeszedtem magamat, és már a szobaajtóm előtt állok egy pohár vízzel. Remélem, nem fog rám nagyon haragudni a kicsike, mert az ukék haragja általában csak sokkal jobban fel szokott tüzelni.
- Á, látom felébredtél. – megyek be hozzá mosolyogva. Elég komoran néz, de egy kis víztől csak megnyugszik. Ha nem, hát viselje a következményeket. - Helyes. Alaposan kiütötted magad. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyenge a szervezeted, hogy egy kis altatótól így kidőlj. De most igyál. – kezdem el itatni, mivel szegény összekötött kézzel nem tudna magától.
Kis piás. Olyan gyorsan, de mégis olyan szexisen nyel… És amikor kiüríti a poharat… Hát… igen. Faggatózni kezd, ami elég logikus viselkedésre utal egy összekötözött embertől. Nem tévedtem. Tényleg elég értelmes egy drogfüggőhöz képest.
- Miért csinálta ezt velem? Valami perverz talán, aki így éli ki magát? – igeeen. Perverz arcom utálatos, de izélni velem olyan csudálatos…
Nevetnem kell a gondolattól. Perverz vagyok, és kötözni is szeretek, de ezt a kis husit, kötél nélkül, az eredeti, padlón fekvő medveszőnyegen tenném a magamévá leginkább. Jól mutatna a barna szőnyegen ezüstös tincseivel.
- Dehogy is. Csak megláttalak, és arra gondoltam, - khmm. Igen… ezek a gondolatok egy kicsit arrébb… Ésszerűt, keress épszerűt… Áhh igen. Gondozóbácsi szerep kapcsolva. - nem hagyhatok egy ilyen gyönyörűséget elkallódni. Majd én segítek rendbe szedni az életed. Nálam fogsz lakni, amíg meg nem gyógyulsz. – nézek rá naagy komolyan is, hogy tudja, komolyan gondoltam, amit mondtam neki. És ez a visszapillantás… Ha szemmel ölni lehetne, már a földön hörögnék.
- Na de kinek képzeli magát? Kértem én segítséget? Mert ha jól emlékszem, akkor nem. Csak egy kis cuccra lett volna szükségem! Nekem jó volt, úgy ahogy éltem. És most legyen szíves engedjen el. Pénzt kell szereznem. – igen? Pénzt? Tuti, hogy nem nyalókára kéne. Drogot meg már eleget ettél.
Sejtelmesen mosolyogva rázom meg fejemet. Hogy pont tőlem akarjon szökni... Azt hittem rafkósabb és egyből anyagért akar majd hízelegni, mint a sikátornál. Élvezném. Így… lehet, tényleg csak erőszakkal juthatok tesstéhez.
- Engedjen el! Erőszakkal nem tarthat itt. – dede. - Följelentem a rendőrségen! – most annyira megijedtem…
Megint megcsóválom fejemet.
- Tedd csak azt. Kíváncsi vagyok, vajon kinek hisznek inkább. Neked, aki bármire hajlandó egy kis anyagért, vagy nekem, aki a szemükben maga vagyok a megtestesült jó szándék? – blöffölni tudni kell. Nem is tudom, miért nem vagyok még politikus.
Hogy elhallgatott. Min törheti kicsi buksiját?
- Kérlek, tudnál nekem segíteni? A hajamon fekszem, és nagyon húzódik. – ez valami trükk??? Megint olyan kedvesen néz rám…
De, nem rontom el a játékát. Bántani úgyse nagyon fog tudni. Fölé hajolok, és érdeklődve tanulmányozom továbbra is arcát.
Aúúúú. Az az én, legbecsesebb testrészem volt, akit még ráadásul be is akartam neked mutatni. A földön landolok, de már ugrok is fel. Szerencsére csak kicsit ütött meg, mert gyenge. Pff. És lassú is. Már el is kaptam kezét.
Most jön a rossz kiskutyus nevelése.
- Te ostoba kismadár… azt hitted ennyi elég egy magamfajtának ahhoz, hogy sírva hemperegjen a földön? Akkor most megmutatom neked mi az igazi szenvedés. – Mondom neki nagy szigorúan, ügyelve arra, hogy ne vigyorodjak el.
Durr egy pofon, és már a földről néz rám, könnytől csillogó szemekkel. Pedig nem is ütöttem akkorát, hogy fájjon.
És már szipog is… De jó… Egyre idegesebb vagyok.
- Ne sírj, még nincs okod rá. – szólok hozzá, próbálva lenyugtatni, de ezzel csak azt érem el, hogy kezeivel úgy kezd el hadonászni, mint valami cséphadaró. - De… Mivel ilyen kis lökött voltál, most adok. – húzom arcát enyémhez közelebb, megunva szabadulási kísérleteit és szenvedélyesen kezdem el csókolni.
A hatás pedig nem marad el. Már nem is próbálja kezeit kiszabadítani. De még ha próbálkozna, se engedném. Most az enyém lesz.
Amikor abbahagyom csókolását, lihegve néz rám, de mosolyom meglátva megint menekülőre fogná. Ennyire félelmetes lennék, Hmm. Ezen majd gondolkodnom kell, mert így, kialvatlanul előfordulhat. Viszont most fontosabb dolgom van a gondolkodásnál.
Jön a szőnyeges jeleneet. Úgyis pont azon fekszik. Már csak rá kell dőlnöm kicsi testére valahogy íígy, mint ahogy meg is teszem és hozzányúlnom ruhájához, hogy „lehúzzam” róla, valahogy íígy...
Reccs, hallom meg a szakadás összetéveszthetetlen hangját, amikor hozzáérek pólójához.
Huppsz, milyen ügyetlen is vagyok… Hát nem elszakítottam? És hát nem ilyen sorsra jut nadrágja és boxerja is?
Nem is értem, miért vett ilyen gyenge anyagú ruhaneműket. Mondjuk… az is lehet, hogy én vagyok erős.
- Ne, ne, menj innen, hagyj békén, ne merj hozzám érni! – ordítozik már megint, amikor nyelvemmel mellbimbóihoz érek, de ehhez nekem tényleg nincs türelmem. Most akarom ezt a kis drogost, függő lettem ettől a porcelánfehér bőrétől.
- Nyuugi pici, már a sikátorban is ezt akartad nem? – kiáltok rá hogy abbahagyja a kiabálást. egyből megszeppent hangerősségemtől. De nekem van igazam. Már ott is erre ment ki játéka. Akkor meg most tűrjön csendben.
Igen. Átgondolja szavaim, és megint nem próbálkozik szabadulással. De ettől függetlenül gyanús… Mintha már megint készülne valamire… A vigyor legalábbis, ami most arcára kiült, is mintha erről árulkodna.
- Miért fizetnél azért tényleg, hogy neked adjam testemet? Nagyon sokba kerülne ám, mert értékes vagyok… - ennyire nyeregben érzi magát??? Pedig ki mondta neki, hogy ezért pénzt kap? Ráadásul… Pont tőlem??? És mi ez az értékes vagyok szöveg? Így, függőn csak egy roncs a drága.
- Én azt mondtam, hogy a sikátorban is ezt akartad. Egy szóval nem mondtam, hogy fizetnék érte, ott se, meg itt se. – vigyorgok rá egyre szélesebben, miközben kioldom gatyaszíjamat, és le is húzom nadrágom alsómmal együtt.
- Ezt nem teheted! – kiabál, miközben hasára fordítom, és bejáratához igazítom magamat. Neem??? Tényleg? Cak azért, mert ő azt mondta?
- Csak figyelj, hogy megtehetem! – rikkantok egyet nevetve és már belé is hatolok.
Ettől pedig… Teljes testében összerándul, és el is sikkantja magát. Szegényke... Lehet, hogy fájt neki, de nem érdekel. Olyan jó érzés szűk belsejében lenni. Meg se várom, hogy megszokjon, vad vágtába kezdek.
Sajnálom pici, de most össze kell törnöm azt a kis vágyálmodat, hogy te, egy kis uke irányítasz pont engemet.
Könnyek csillognak még mindig szemeiben, és lökéseimre is fájdalmas nyögésekkel reagál, de akkor se könyörülök rajta. Itt most csak én élvezkedek, és a csúcsra érve élvezek, egyenesen belé.
Ez a menet… Kegyetlenül jó volt.
De arckifejezését látva egyből megesik a kicsikén szívem. Rendbe, hogy függő, és egy kicsit nagy a szája, de lehettem volna vele kíméletesebb is.
Olyan kis törékenynek néz ki így, ahogy fekszik alattam, verejtéktől csillogó, testtel.
Felkelek a földről, és segítenék neki is felkelni, hogy a továbbiakban az ágyban folytathassam „megmunkálását”, kicsit visszaadva neki is ebből a miatta átélt, felejthetetlen élményt. De… Kezemet félrelökve, dühösen ugrik fel és indul el az ajtó irányába, az előző élményektől, vagy talán a hiánytól remegő végtagokkal.
- Azt mondtam, nem mész sehová! – rántom vissza magamhoz. Ez a dac… Nagyon élvezem a fiúcska társaságát. Már megint merev vagyok.
- Engedj el! – kiált, amikor az ágyra hajítom, és újra felé mászok. – Már megkaptad, amit akartál! Vagy adj pénzt, vagy ne, de a lényeg… Engedj el azonnal! – hjajj de türelmetlen. Rámarkolok büszkeségére, amire véégre benne reked a szó, és én is megszólalhatok:
- Mindennek eljön az ideje picur! Most olyan, és annyi anyagot kapsz tőlem, amennyit csak adni tudok. És különben is… Telhetetlen vagyok! – hajolok arcához egy újabb csókért, miközben kezeit is újra megfogom.
Már második napja nincs pénzem anyagra. Érzem, ha ez így megy tovább, hamarosan elvonási tüneteim lesznek. Ebből nem kérek, volt már benne részem egy párszor. Megérett bennem az elhatározás! Pénzt kell szereznem, mindenáron! Mivel elég gyenge vagyok, így csak könnyű prédával merek kezdeni.
Pont ott egy öregember, talán van némi zséje. Legalább egy adagra való… megvárom, amíg egy kihalt részhez ér, és leütöm.
Nagyon sajnálom öreg, de nekem jobban kell. Most túl nagy bennem a szükség, nem lehetek tekintettel másra. A pénzzel a zsebemben elindulok megkeresni az első utamba akadó dílert. Nincs időm válogatni, már kezdem érezni a roham előszelét, remegnek a kezeim, és borzasztó hányingerem van. Á.. ott is van… már messziről kiszúrtam. Ez a fazon nem csak azért áll itt, mert unatkozik.
Odamegyek hozzá, és megpróbálom leplezni az arcomra kiülő kívánalmat. H látná szorul helyzetem, alán többet kérne érte. Amint meglátja, hogy őt nézem, megszólít.
-Szép jó estét.Mivel szolgálhatok?- nem sok pénzem van, tehát jól be kell osztanom. Ki tudja, mikor szerezhetek még. Mára elég kettő. Azzal átvészelem. Közel hajolok hozzá, és a fülébe suttogom kérésem. Nem hiányzik nekünk a rendőrség. Elmélázva nyom a kezembe két tablettát, amiket gyorsan be is kapok. Túl sokat vártam erre. Jobb volna valami keményebb anyag, de arra nincs pénzem.De talán… elég jó pasi...nem is lenne nehéz. Próba szerencse alapon belevágok.
-Nem lenne szükséged egy kis szórakozásra? – nem kerülne sokba, és felejthetetlen élmény lenne, hidd el. Kezemmel végigsimítom mellkasát.
Furcsa… annyira fáradtnak érzem magam. Nem ilyen érzés szokott lenni. Itt valami turpisság van a levegőben. Hirtelen szédülni kezdek, és már csak azt veszem észre, hogy elterülök a sikátor mocskos kövén.
Arra eszmélek, hogy a szám száraz, mint a sivatag, már csak a tevekaraván hiányzik, de nem tudok mozdulni, hogy szomjam csillapítsam. Mi történt velem? Biztosan az a mocsok csinált valamit. Ezért még számolok vele. Végszóra be is állít, kezében egy nagy pohár vízzel.
Á, látom felébredtél. Helyes. Alaposan kiütötted magad. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyenge a szervezeted, hogy egy kis altatótól így kidőlj. De most igyál. –számhoz emeli a poharat, és én mohón kortyolom az éltető folyadékot.
- Miért csinálta ezt velem? Valami perverz talán, aki így éli ki magát? –halkan fölnevet.
Dehogy is. Csak megláttalak, és arra gondoltam, nem hagyhatok egy ilyen gyönyörűséget elkallódni. Majd én segítek rendbe szedni az életed. Nálam fogsz lakni, amíg meg nem gyógyulsz. –csak hápogni tudok a felháborodástól.
-Na de kinek képzeli magát? Kértem én segítséget? Mert ha jól emlékszem, akkor nem. Csak egy kis cuccra lett volna szükségem! Nekem jó volt, úgy ahogy éltem. És most legyen szíves engedjen el. Pénzt kell szereznem. Érzem, hogy a hiánytünetek egyre intenzívebben törnek rám. A kezdeti tompa sajgás a csontjaimba mostanra emésztő fájdalommá nőtte ki magát. A lenyelt víz visszakívánkozik, és csak erőnek erejével sikerül magamban tartanom.
-Engedjen el! Erőszakkal nem tarthat itt. Följelentem a rendőrségen! – csak a fejét csóválja, arcán ott az idegesítő vigyor.
-Tedd csak azt. Kíváncsi vagyok, vajon kinek hisznek inkább. Neked, aki bármire hajlandó egy kis anyagért, vagy nekem, aki a szemükben maga vagyok a megtestesült jó szándék? –elhallgatok, hiszen belátom, igaza van. Esélyem sincs ellene. Inkább meghalok, mint ennek az alaknak könyörögjek. Valahogyan ki kell innen szabadulnom, ez a hely maga a pokol tornáca számomra. Ekkor egy halvány ötletkezdemény hasít belém. Talán... talán ez működne. A kezeimet nagyjából kiszabadítom a rabságukból, majd, amikor úgy érzem, bármikor kiránthatom őket, segélykérően nézek fogva tartómra.
-Kérlek, tudnál nekem segíteni? A hajamon fekszem, és nagyon húzódik. – megpróbálom a lejtő legártatlanabb arckifejezést magamra ölteni. Ez az! Idejön, és fölém hajol.
Most vagy soha! Fölhúzom a térdem, és minden erőmez beleadva megbikázom legnemesebb részét. Amikor elterül a földön, kirántom csuklómat a szorításból, és az ajtó felé menekülök. Vagyis menekülnék, mert elkap hátulról, és magához ránt.
- Te ostoba kismadár… azt hitted ennyi elég egy magamfajtának ahhoz, hogy sírva hemperegjen a földön? Akkor most megmutatom neked mi az igazi szenvedés. –suttogja, miközben szemeiben valami ismeretlen tűz éled. Mami… kezdek nagyon parázni! Valaki mentse meg a kis seggem!
