Masaru nem húzódik el, de érzem, ahogy a karomba kapaszkodik, és viszonozza a csókot. Szóval sikerült meglepnem, és az érintésébõl ítélve, õ is pont úgy érez irántam, ahogy õ. Ahogy kinyitom a szeme, látom, hogy az arca elpirult, mint a túlérett meggy, és nem tudom megállni, hogy magamban ne mulassak ezen. Ki gondolta volna, hogy a faunok is képesek zavarba jönni?
- Ennyitõl elpirultál? – suttogom lágyan, mikor ajkaink végre elszakadnak egymástól. Masaru egy szót sem szól, csak a kezébe temeti az arcát. - Jól vagy, Masaru? – teszem a vállára a kezem. Remélem, most nem dühös rám.
- Igen! Minden a legnagyobb rendben! – pattan fel lángoló arccal. Még mindig vörös a képe, ami jelenthet haragot is, de hangjából inkább zavart érzek ki. - Én csak... szóval... igazad van, szedjük tele a markunkat meg a zsebünket és induljunk, különben bajba kerülünk! – topog idegesen. 

Nem szólok egy szót sem, úgy tûnik, kissé túlságosan is zavarba hoztam. De lassan tényleg elindulunk visszafelé. Útközben eleszegetjük a málnát, én pedig azon gondolkodom, vajon Declan valóban rávette-e anyáékat arra, hogy megnézzenek. Ebben kételkedem, sõt, ahogy apát ismerem, a nõvéreimet is le fogja beszélni. Pedig már mindketten kapcsolatban élnek, apa nem szólhat bele az életükbe. Vagy igen. Errõl nem szólok Masarunak, de remélem, hogy legalább Declan el tud jönni. Olyan régen nem láttam. Nagyjából London óta, amikor eljött megnézni egy elõadásomat.

~*~

- Szóval... amit mondtál... hogy leszel a családom... nagyon boldoggá tenne – szólal meg végül Masaru, kizökkentve a gondolataimból. Mikor ránézek, lesüti a szemét, mint valami szende kislány az elsõ randin.
- Ennek örülök – bólintok aprót, de nem nézek rá újra. - Mondd... haragszol? – kérdem végül, mert nem válaszol.
- Nem! Dehogy – hallom mentegetõzõ hangját. - Én csak... nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel, mert hát… nem volt még senkim, és féltem, hogy leégetem magam.. Kérlek, ne nevess ki!
- Nem foglak, ne aggódj... érthetõ, hogy zavarban vagy – mosolygok rá kedvesen, amitõl úgy tûnik, végül megnyugszik.
- Tekinthetnénk meg nem történtnek? Nem akarom, hogy az elsõ csókunk ilyen pocsék legyen... elrontottam mindent…
- Ha ez téged boldoggá tesz... – vonok vállat, mire elmosolyodik, majd mielõtt reagálhatnék, a nyakamba veti magát. De el is enged, én pedig csak nevetek. Úgy tûnik, még meg kell emésztenie, és Masaru egyébként is heves természet.
Az út hátralevõ részében Masaru a múltjáról beszél, én meg a családomról, kihagyva a nagyon kínos részleteket. Ha szerencséje van, sosem fog találkozni a szüleimmel. Nem hiszem, hogy apám jól fogadna egy faunt a rokonságban. Fõleg nem egy bakot, mert azt is elég nehezen viseli, hogy enyhén szólva sem a lányok érdekelnek.

~*~

Az ég már jócskán vörösben játszik, mire utolérjük a többieket. A várostól nem messze vertek tanyát, a kivilágított sátrakat és kocsikat pedig messzirõl is könnyû kiszúrni.
A fõnök épp akkor lép ki a kocsijából, és összefont karokkal, mérgesen topogva várja, míg oda nem érünk
- Devlin fiam, megtennéd, hogy magunkra hagysz pár percig, míg elbeszélgetek kicsit ezzel a léhûtõvel? - int a fejével a mi kocsink felé. Masarura nézek amolyan ”kitartás” pillantással, majd a lakókocsink felé veszem az irányt.

Meg sem lep, hogy Marcust ott benn találom. A kígyójával foglalkozik, de csak biccentünk egymásnak. Õ nem kérdez, én nem válaszolok, csak elnyúlok a fekhelyemen. Hosszú volt ez a nap, és még nincs vége. Holnap Sligbe érünk, és fellépünk. Alig várom már, de egyben félek is egy kicsit. Jó fél óra telik el, mire patás lábak dobogását hallom, és Masaru szó szerint beesik az ajtón. Mr. Tinkel biztos jól kiosztotta, de egy kicsit mindketten megérdemeltük volna a szidást, nemcsak Masaru.

- Na, mit mondott? – kérdem kíváncsian.
- Jól leszidott, de amikor elmondtam, hogy miért mentem, csak a fejét csóválta. Látszott rajta, hogy megenyhült kicsit, úgyhogy egy jókora tockossal és egy hét büntetéssel megúsztam – mutatja a fején levõ dudort, majd az ágyára ülve a falnak támasztja a fejét. - De megérte, nem? – vigyorog rám, mint a vadalma. Hihetetlen, de nem tudok rá haragudni. Marcus a fejét csóválja, de egy szót sem szól, viszont a tekintetébõl látom, hogy mit gondol. - Meleg van, nincs kedved kint tölteni az éjszakát? Vagy legalábbis egy részét, aztán ha hideg lesz, vagy megunjuk bejövünk... ma van az utolsó éjszaka, amikor látni idén hullócsillagot. Szeretném veled megnézni õket – fordul felém mosolyogva.

-       Szívesen – bólintok, amivel igencsak jókedvre derítem. – De Mr. Tinkel nem fog haragudni érte?

-       Ha nem hagyjuk el a tábort, akkor nem – kuncog fel.

Csak bólintok, majd megpróbálok pár órát aludni. Valamikor késõ délelõttre jár, délután pedig még gyakorolni akarom a számomat. Masaru nem zavar, bár hallom, hogy mocorog, de nem kelt fel, míg magamtól fel nem ébredek. Igaz is, õt is tanítanom kell, de csak titokban, hogy senki se tudjon róla. Majd este, vagyis nem ma este, hanem majd valamikor, ha úgy adódik a dolog. Kissé izgatott vagyok, mert elég régen nem voltam már randin. Jó, ez nem olyan randi, de akkor is.

Az este hamar eljön, mi pedig kapjuk magunkat, egy plédet, két párnát, aztán kihurcolkodunk a tábor szélére, ahol nem túl magas a fû, és jól látni az eget. Még némi harapnivalót is viszünk magunkkal, amit a táborból hoztunk. Igazából Masaru csórta, a fene tudja, hogyan. De ha kiderül, akkor Mr. Tinkel biztos nagyon mérges lesz. Aztán csak fekszünk egymás mellett, nézzük az eget, hátha felbukkan egy hullócsillag.

-       Tudod, hogy ha hullócsillagot látsz, akkor kívánnod kell valamit, de senkinek sem szabad elárulnod, hogy mit kívántál? – kérdem felé fordulva. – Különben nem válik valóra.

-       Ó, ezt nem tudtam – rázza a fejét, és elvigyorodik. – De én pontosan tudom, mit akarok akkor kívánni.

-       Én is – bólintok. Nem árulom el neki, hogy az a legnagyobb vágyam, hogy a szüleim végre ne utáljanak ennyire. Hogy végre észrevegyék, hogy vagyok valaki, hogy boldog vagyok úgy, ahogy élek.

-       Bár nekem elég sok kívánságom van – folytatja a faun. – De nem fogom elárulni, mert akkor nem válik valóra, igaz? – kacsint rám.

-       Így van – válaszolom. Nincs szívem elárulni neki, hogy ez csak egy babona, és a kívánságok általában sosem válnak valóra. Minek vegyem el tõle a reményt?

-       Ott van egy! – kiált fel Masaru, és mikor odakapom a fejem, tényleg látok egy csillagot átsuhanni az égen. Masarura pillantok, aki behunyt szemmel koncentrál, ami megmosolyogtat. Tényleg nagyon hisz a hullócsillagok kívánságteljesítõ erejében.

Sokáig vagyunk odakinn, a csillagokat nézzük, és még én is kívánok egyszer, persze csak megszokásból. Ahhoz, hogy apám végre megértsen engem, sokkal több kell egy hullócsillagnál. Ahhoz az kéne, hogy végre lemondjon a büszkeségérõl, és elismerje, hogy egy ”ugrándozó bolond”, ahogy engem szokott nevezni is ér annyit, mint egy orvos, vagy egy ügyvéd. Én boldoggá akarom tenni az embereket akkor is, ha tudom, hogy legfeljebb még öt-hat évem van hátra a szakmában. A mi szakmánkban az ember hamar kiöregszik, de utána taníthatok másokat. Talán elmehetek egy artistaképzõbe tanárnak, vagy maradhatok valamelyik cirkusznál, mint tanácsadó és segítõ. Van lehetõségem harmincöt éves korom után is. Persze, apám ezt sosem fogja megérteni.

-       Min gondolkodsz? – Masaru hangja szakít ki a gondolataim közül.

-       Csak a jövõmön – válaszolom. – Hogy mihez kezdek, ha kiöregszem a szakmából. Nálad ez nem probléma, a faunok lassan öregednek, de mi emberek sajnos elég gyorsan. Az artisták pedig általában 32-34 éves koruk körül már öregnek számítanak. Nekem jó esetben még öt, maximum hat évem van hátra, mielõtt nyugdíjaznának.

-       El fogsz menni? – kérdi rémülten a faun, és felül. Szemei elkerekednek. – Nem mehetsz el! Nem engedem! Ha elmész, akkor én…

-       Ki mondta, hogy elmegyek? – ülök fel én is, és két kezem közé fogom az arcát. – Azt mondtam, kiöregszem a szakmából, de egy szót sem szóltam arról, hogy elmegyek. Egyébként, ez nemcsak tõlem függ, de ha egy mód van rá, sosem foglak magadra hagyni, jó?

-       Ígéred? – kérdi összevont szemöldökkel Masaru. – Ígéred, hogy sosem válunk el? Hogy te mindig itt leszel mellettem?

-       Amíg csak élek – mosolygok rá, és lágyan megcsókolom.

Ez teljesen lesokkolja, nem mozdul, mint aki kõszoborrá dermedt. De ezen most nem tudok nevetni. Szemmel láthatóan nagyon ragaszkodik értem, és nem akarom megszakítani a köztünk levõ törékeny kapcsolatot. Egyébként is, szeretem õt. Talán azóta nem szerettem így senkit, mióta Õ kilépett az életembõl. Néha bánom, hogy nem kaptam két kézzel utána, de sajnos az útjaink elváltak. Azt hiszem, õ sem akart volna egy cirkuszossal járni, elvégre az sokak számára igen megalázó. De Masaru más, õ megérti, hogy mit érzek. Õ olyan, mint én.

Hosszú idõ után szakadunk el egymástól, akkor is csak azért, mert mindkettõnknek levegõt kell vennie. Csak nézem õt, ahogy piheg, és nem mer rám nézni, majd lassan rám emeli azokat a gyönyörû szemeit. Zavarban van, fél és mégis boldog. Ahogy én is. Túl sokat mondtam, túl hamar, pedig nem kellett volna. Beleborzolok a hajába, mire õ hozzám bújik, és átölel. Valami furcsa érzés járja át az egész testemet, aminek nem tudok nevet adni. Valami, ami nem szerelem, hanem valami más, de nem tudom megfogalmazni, mi is az. Csak lágyan simogatom a hátát, miközben azon gondolkodom, vajon hogy fogunk megbirkózni a helyzettel.

-       Szeretlek, Masaru – suttogom a hajába, mire megremeg. – És sosem hagylak el, történjen bármi. Ígérem.

Na jó..azt hiszem nevezhetjük ezt egy elcseszett szerelmi vallomásnak is...bár fogalmam sincs hogy kell azt csinálni...még azt sem tudom, mit érzek valójában, csak azt, hogy mindennél fontosabb nekem. Talán ez lenne az a bizonyos érzés?

Devlin továbbra is meredten néz a szemembe, talán azon gondolkodik, amit mondtam...talán egészen máshol jár...nem kérem tõle hogy szeressen...nem mintha nem lennék nagyon boldog tõle, de ezt nem várhatom el tõle...
- Te is sokat jelentesz nekem, bakkecske – szólal meg végül mosolyogva, majd újra a füleimet kezdi vakargatni....aaah...tudja, hogy az a gyenge pontom!– Szerinted nem jöttem még rá, miért tekeregsz folyton a nyomomban?

- Te… tudtad? – kérdem döbbenten. Ennyire nyilvánvaló lenne? Vajon mióta tudja?
- Elég vak lennék, ha nem – kuncogja. – És élvezem a társaságod. Igazából, az emberek társaságánál mindig jobban kedveltem az állatokét és a mágikus lényekét. Bár… volt egyetlen kivétel – kíváncsian nézem a szemeit, ahogy mesél, mégiscsak van, aki hazavárja? – Colmnak hívták, õ volt az elsõ, aki iránt… ”úgy” éreztem. Különleges volt, jó tanuló, kedves, barátságos és nem nézett teljesen idiótának, amikor tündérekrõl, manókról és hasonlókról meséltem neki. Ha nem is hitt nekem, sosem hangoztatta. Nagyon szerettük egymást.
- És mi lett vele? – kérdem türelmetlenül

- Leérettségiztünk . Õ Londonba ment egyetemre, én pedig az artistaképzõbe kerültem. De levélben még mindig tartjuk a kapcsolatot. Meg néha telefonon beszélünk. Bár a vándorló életmód miatt most kissé nehéz a levélváltás. Õ sokat jelentett nekem, és örülök, hogy nem haragban váltunk el.- elképzelem õt, és azt a bizonyos Colmot...hirtelen valami fura, cseppet sem kellemes érzés tölt el..azt hiszem, ezt hívják féltékenységnek...

- Nekem még sosem volt senki, aki iránt így éreztem volna...Téged kivéve. – suttogom kicsit csalódottan. Igazából eddig jól megvoltam társ nélkül...nem hiányzott az érzés, de most mindennél jobban vágyom arra, hogy Devlint a magaménak mondhassam. Hogy magamhoz ölelhessem...hogy szerethessem...

Õ csak bólint, nem tudom, csak jelzésképpen, hogy figyel, vagy van-e jelentése is. Figyelem, ahogy szemei jobbra- balra cikáznak, szinte hallom, hogy kattognak a kerekek a fejében...kérlek, mond már mire gondolsz!
- Adj nekem egy kis idõt, rendben? – mondja halkan – Én is kedvellek, nagyon is, csak… ez most így kissé hirtelen jött. Nem arról van szó, hogy nem érzek irántad semmit – mintha késsel döfködné a szívemet. Nem tudom, hihetek-e neki..talán csak jót akar, nem akar megbántani és ezért burkolja szép csomagolásba az elutasítást... - de még én sem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez mennyire mély. És nem akarom elsietni, nem bírnám ki, ha csalódást okoznék neked és miattam szenvednél. Fontos vagy nekem, Masaru.

- Komolyan? -kérdem kissé kételkedve, de ugyanakkor örülök is
- A legkomolyabban, egyébként nem lennék veled ennyire õszinte – mosolyogva túr a hajamba. Remegni kezdek, bár még nem tudom, mitõl – Hé, semmi baj, oké? Ha akarod, leszek én a családod. Nem lesz olyan, mint az igazi, de rám mindig számíthatsz, mert sosem foglak cserbenhagyni.

- Tudom – biccentek egyet, és közelebb csúszok hozzá. Eddig nem igazán tudatosult bennem, de csodás illata van..olyan, mint amikor az égõ cédrus édes illata keveredik a fenyõtobozéval...csodás keverék. – Bízom benned, pedig én aztán nem osztogatom a bizalmam.
- Ezzel tisztában vagyok –újra elõvillan az a gyönyörû mosolya – De most aludjunk, hosszú volt a nap, és holnap utol kell érnünk a többieket. Mr. Tinkel így meg fog szidni minket.
- Akkor… jó éjt, Devlin – suttogom elégedetten
- Jó éjt, bakkecske! –felhorkanok erre...úgy tûnik, rajtam marad, de tõle még ezt is elfogadom...nem mondott konkrét választ, én mégis úgy érzem, a fellegekben járok. Devlin az enyém...elõbb vagy utóbb elérem, hogy belém szeressen, és utána már senki sem választhat el minket!
Mosollyal az arcomon bújok hozzá. A derekamnál karol át, úgy érzem semmi és senki nem árthat nekem, mert õ megvéd, és elûz mindent és mindenkit. A mellkasára hajtom a fejem, igyekszem nem megszúrni a szarvammal, de egyszerûen nem bírok magammal.
Mosollyal az arcomon alszom el.

.oOo.

Mikor hajnalban felébredek, még mélyen alszik.
Óvatosan hámozom le magamról a karját, hogy feltudjak kelni. Mocorog egy kicsit, de nem ébred fel szerencsére...a világért sem szeretném elrontani a legszebb álmait.
Fölé hajolok, úgy nézem hosszú percekig. Vonásai kisimulnak, csak egy-egy kóbor hajszál tolakodik be a szép látványba. Lejjebb siklik a tekintetem. Ajkai résnyire nyitva, édesen szuszogva alszik, alsó ajka néha megrándul, de ettõl eltekintve olyan, mint egy élõ porcelánbaba...tökéletes.
Eljátszom a gondolattal, hogy fölé hajolva álmában megcsókolom, már mozdulnék is, de pár centire tõle megállok...vajon olyan mint ahogy megálmodtam? Mi van, ha felébred rá? Meg fog haragudni, hogy így visszaélek a helyzettel...
Végül visszahúzódom. Nincs elég merszem ahhoz, hogy megtegyem. Inkább megyek, és keresek valamit reggelire, mert ha felébred, biztosan éhes lesz...igen..ez jó ötlet!

.oOo.

Nem sokkal azelõtt érek vissza, hogy felébredne.
A Nap már fenn van, sugarai kellemes meleget árasztanak.
Jobb híján leülök mellé, és csak várok, figyelem, ahogy lassan ébredezik.

- Jó reggelt! – üdvözöl mosolyogva, én pedig máris vigyorgok a boldogságtól
- Neked is, gyönyörû reggel van, nem igaz? A nap szépen süt, meleg is van, kiváló idõ egy kis sétára – pattanok fel lelkesen. Találtam valamit, ami biztosan ízlene neki...legalábbis én imádom, és nagyon remélem, hogy õ is
- Bolondgombát ettél, vagy mi történt, hogy úgy pörögsz, mint egy felhúzott Duracell nyuszi? – nem igazán értem a hasonlatot, de biztosan valami ember dolog. Inkább felpattanok és elindulok a kapu felé. Ahogy felkel megkordul a gyomra. Elég hangos is, és az én fülem is elég jó, szóval tisztán hallom – Ideje visszamennünk, mielõtt keresni kezdenek minket.

- De elõbb eszünk – vágom rá. Éhesen amúgy sem jutnánk messzire. – Errefelé vannak málnabokrok, és már itt a szüret ideje. Gyere már, Devlin!

Kitárom a kaput és elindulok a bokrok felé. Nincsenek messze, de eléggé el vannak rejtve a kíváncsi szemek elõl. Végül aztán megtaláljuk a bokrokat. Így napfénynél még szebbek az érett málnaszemek.
- Ugye, mondtam, hogy sok a málna errefelé? – fordulok felé izgatottan. Megint rám tör az ugrándozós kedv. Biztosan bolondnak néz, de nem igazán tudok uralkodni az érzéseimen. – Látod, Devlin, látod?

- Látom, de mi ütött beléd? Olyan vagy, mint egy megkergült bakkecske, bár még azok sem ugrándoznak így. Hacsak…

Hirtelen szakítja félbe a mondatot. Szemei elkerekednek a döbbenettõl, én pedig értetlenül állok ott, visszafogva a fickándozást. Valami az eszébe jutott...csak tudnám, hogy mi az...
Végül aztán mosolyogva ül le a bokrok tövébe és szemezgetni kezdi a málnát. Letelepszem mellé, és figyelem, ahogy egymás után tûnnek el az ajkai közt.
- Ízlik? Elég édes? Ha nem, akkor keresek más bokrokat, mert… - kérdem kapkodva a szavakat, de mielõtt végig mondhatnám belém folytja a szót. Tenyerei közé fogja az arcom és egyenesen a szemeimbe néz. Most biztosan valami rosszat mondtam...egészen biztos...talán nem szereti, ha evés közben zavarják?– Devlin? Mi a baj?

Lassan egyre közelebb hajol hozzám. Ugye most nem arra készül, amire gondolok? Mármint...szeretném, de azt hiszem erre nem állok készen, és...fogalmam sincs hogy kell csinálni és biztosan kinevet és...

- Ez elég válasz a kérdéseidre, bakkecske? –megnyikkanni sincs idõm, nemhogy válaszolni...talán nem is baj.
Ajkai lágyan tapadnak az enyémekre. Megtette! Tényleg...de valahogy nem olyan, mit álmomban...sokkal jobb. Ajkai puhák, forróak és édesek, mint a málna. Érzem, hogy a szívverésem a duplájára gyorsul, kénytelen vagyok belekapaszkodni az egyik karjába, mert úgy érzem, így, ültömben is képes lennék elesni. Félve hunyom be a szemeimet, de az álommal ellentétben most nem tûnik el. Bátortalanul viszonzom csókját.
- Ennyitõl elpirultál?- suttogja, mikor ajkain elszakadnak egymástól. Nem tartott tovább pár pillanatnál, én mégis örökkévalóságnak hittem. Hirtelen köpni nyelni nem tudok, csak a markomba temetem az arcom. Ez annyira kínos!- Jól vagy, Masaru?- teszi a vállamra a kezét
- Igen! Minden a legnagyobb rendben!- pattanok fel lángoló arccal- én csak...szóval...igazad van, szedjük tele a markunkat meg a zsebünket és induljunk, különben bajba kerülünk!- topogok idegesen.
Nyilván túlreagálom, mint ahogy szoktam, és valószínûleg ebbõl rájött, hogy nekem ez volt az elsõ, de...nem tudok mit tenni. A szívem még mindig eszeveszetten kalapál, ha felidézem az érzést.

Nem firtatja, én pedig hálás vagyok érte. Talán kicsit korai volt...de istenem, mennyire élveztem!
Végül elindulunk a többiek után. Útközben elszemezgetjük a málnát, így legalább az evésre foghatom, hogy miért nem szólok egyetlen szót sem hosszú ideig. Csak abban reménykedem, a viselkedésemmel nem utáltatom meg magamat...hogy nem fog visszakozni, és nem idegenülünk el teljesen. Azt nem bírnám ki.
.oOo.

- Szóval...amit mondtál...hogy leszel a családom...nagyon boldoggá tenne- szólalok meg végül, bátortalan hangon. Mi lett velem? Ez nem vall rám...olyan vagyok, mint egy szende kislány...
- Ennek örülök...- bólint aprót, de nem néz rám. Én is csak fél szemmel lesem õt, közben igyekszem úgy tenni, mint aki a tájat szemléli.- Mond...haragszol?- bukik ki belõle végül a kérdés.
- Nem! Dehogy-kapom felé a fejem mentegetõzve- én csak...nem igazán tudtam, mit kezdjek a helyzettel, mert hát..nem volt még senkim, és féltem hogy leégetem magam..kérlek ne nevess ki!- lehajtom az újra rákvörös fejemet. Most biztos ostobának hisz..meg is van rá minden oka.
- Nem foglak, ne aggódj...érthetõ, hogy zavarban vagy.- mondja egy kedves mosollyal, amitõl valamennyire megnyugszom
- Tekinthetnénk meg nem történtnek? Nem akarom, hogy az elsõ csókunk ilyen pocsék legyen...elrontottam mindent..
- Ha ez téged boldoggá tesz...- újra elmosolyodom és megfeledkezve egy pillanatra a zavaromról a nyakába vetem magam és átölelem...aztán egy pillanat múlva el is engedem ijedtemben, mire õ csak felnevet.
Az út hátra levõ része kellemesen, nevetgéléssel telik. Én mesélek a múltamról, õ pedig a családjáról. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar el tudjuk felejteni az egészet

.oOo.

Az ég már jócskán vörösben játszik, mire utolérjük a többieket. A várostól nem messze vertek tanyát, a kivilágított sátrakat és kocsikat pedig messzirõl is könnyû kiszúrni.
A fõnök épp akkor lép ki a kocsijából, és össze font karokkal, mérgesen topogva várja, míg oda nem érünk
- Devlin fiam, megtennéd, hogy magunkra hagysz pár percig, míg elbeszélgetek kicsit ezzel a léhûtõvel?- int a fejével a mi kocsink felé. Devlin rám néz, amolyan 'kitartás' féle pillantással, majd magunkra hagy...

- Na, mit mondott?- kérdi, mikor beesek az ajtón
- Jól leszidott, de amikor elmondtam, hogy miért mentem, csak a fejét csóválta...látszott rajta, hogy megenyhült kicsit, úgyhogy egy jókora tockossal és egy hét büntetéssel megúsztam- mutatom a fejemen a puklit. Leülök mellé az ágyra és a falnak támasztom a fejem...aaah, de jó hideg!- de megérte, nem?- vigyorgok rá, mint régen. Végül jól alakultak a dolgok, annak ellenére, hogy semmi sem úgy sült el, ahogy azt akartam...vagyis...majdnem minden...- meleg van, nincs kedved kint tölteni az éjszakát? Vagy legalábbis egy részét, aztán ha hideg lesz, vagy megunjuk bejövünk...ma van az utolsó éjszaka, amikor látni idén hullócsillagot. Szeretném veled megnézni õket- fordulok felé mosolyogva

- Ott vannak bent, már kikelt a tojások nagy része! – mutogat Masaru a barlang felé. Ismerem a helyet, gyerekként gyakran játszottam itt, amikor a szüleim nem tudtak róla. Nem engedték, hogy idejöjjek, mert már amúgy is beszéltek rólam a városban mindenfélét. - És képzeld, egyáltalán nem bántanak! Nem tudom azért, mert én is mágikus lény vagyok, vagy, mert értik, amit mondok nekik.
- Talán mindkettõ…
Odabenn gömböcskék égnek, a kis sárkányok meg vidáman játszanak velük. Aranyosak, meg kell hagyni. Régen láttam már törpesárkányt, mivel sajnos egyre kevesebb van belõlük. Az emberek elõszeretettel vadásszák õket a tilalom ellenére is. És mivel igen kis helyen elférnek, meg ritkák, a gyûjtõk rengeteg pénzt megadnak értük.
- Ugye milyen aranyosak? – fordul felém Masaru.

A barlang kicsit szûk, így feszengünk. Az egyik kis sárkány a nadrágomat kóstolgatja, de mivel nincsenek még hegyes fogai, nem fáj. Közben a családom gondolkodom, meg ezen a helyen. Az emberek furának néztek, amiért szerintük képzeletbeli lényekkel beszélgetek. Az itteniek már nem hisznek a csodákban. A szüleim pedig óva intettek ettõl a helytõl. Emlékszem apámra, milyen dühös volt, amikor kiderült, hogy a tiltás ellenére idejöttem játszani. A nõvéreim és a bátyám persze próbálták titkolni, de apám rájött és jól elnáspángolt, és még három hét szobafogságot is kaptam. Pedig… itt találkoztam vele is. Akár boldogok is lehettünk volna.
- Mi történt? Még mindig a szüleid miatt aggódsz? – bök finoman vállon, ami kizökkent a gondolataimból.
- Nem, dehogy, csak elgondolkodtam... eszembe jutott pár régi emlék errõl a helyrõl... már akkor is ilyen állapotban voltak a sírkövek… - terelem a témát. Nem kell, hogy tudja, min is jár az eszem.
A sárkányokat nézem. Gyönyörû, méltóságteljes teremtmények, akármilyen kicsik is. Veszélyben vannak, meg kell õket védeni, mielõtt kipusztulnak.
- Mond csak, neked van családod? – jön a hirtelen kérdés, mire csak pislogok.
- Ezt hogy érted? – kérdem döbbenten.
- Mármint feleség, vagy gyerekek... a szüleidrõl meséltél már, meg a testvéreidrõl, de... egy ilyen valaki, mint te... biztosan sorra kapkodnak utánad... – hajtja le a fejét, mint aki rosszat mondott, pedig errõl szó sincs.
- Nincs családom.. nem éreztem eddig szükségét... majd ha megtalálom a megfelelõ személyt – mosolygok magam elé. Sosem gondoltam még családalapításra, elvégre egy vándorló mutatványosnak erre nem igazán van ideje. Bár, ha egyikünk sem ment volna el, ki tudja, hogy alakult volna az életünk.
- A mosolyodból ítélve, lenne valaki... valaki Írországból?... Bocs, túl sokat kérdezek, ha nem akarsz, nem kell válaszolnod – húzza összébb a lábait.

Nem válaszolok, nem tudom, hogy mit kéne. De tudom, hogy sejt valamit. Igen, még mindig nem tettem túl magam rajta Colmon, pedig már majdnem tíz év telt el azóta.

~*~

Késõ délután van, mire visszaindulunk, és tudom, hogy már nem érjük el a karavánt. Legalábbis nem ma. Holnap majd csatlakozunk hozzájuk.
- Innen nem messze van egy pajta, töltsük ott az éjszakát, majd tovább megyünk reggel – javasolja Masaru, mire bólintok. Ezek szerint õ is arra gondol, mint én.

Azt hiszem, látja rajtam, hogy levert vagyok, de nem kérdez. Tiszteletben tartja a dolgot. Ahogy a kívánságomat is, hogy ne gyújtson gömblángot, amikor találunk pár lámpást. Jobban bízom a természetes tûzben.

- Na és te, honnét jöttél, sosem mesélsz, így a neveden kívül nem sokat tudok rólad - szólalok meg, mikor kényelembe helyezzük magunkat a szalmán. Az istállóban egész meleg van, és senki sem zavar minket.
- Az én életem közel sem olyan izgalmas, mint  tiéd - válaszolja
- Tegyünk egy próbát – ajánlom fel.
- Hát jó... – fújja ki a levegõt. - Az én életem több mint 400 évvel ezelõtt kezdõdött… fogalmam sincs hol. A családomat sosem ismertem, de egyesek szerint volt egy testvérem, akit megöltek a szüleimmel együtt. Az emberek közt nõttem fel, de igazán sosem szerettem õket... csaltam és loptam azért, hogy életben maradjak, és kis híján ez lett a vesztem... így kerültem ide – fordul felém, és a szemembe néz. Nehéz élete volt, ez látszik rajta. A tekintete szomorú, ahogy engem figyel. Vajon mi járhat a fejében? - Sosem tudtam milyen szeretni valakit... Te vagy az elsõ, aki ennyit jelent nekem.

Nem válaszolok azonnal, csak nézek bele azokban az õsöreg, szomorú, szürke szemekbe, amelyek máskor oly ravaszok és kiismerhetetlenek. Szörnyû lehet család nélkül felnõni, kötõdés nélkül élni, nem tudni, hogy kell szeretni valakit. Masaru pedig engem választott, de vajon csak barátként gondol rám, vagy pedig azt érzi, amit én éreztem Colm iránt? A szemeibe nézek, hogy megtudjam, miféle vágy fészkel benne, de szomorúságon és némi aggodalmon kívül nem látok mást. Mégis, valami belém hasít, úgy, mint amikor életemben elõször jöttem rá, hogy szerelmes vagyok. Masaru… szeret engem?

-     -  Te is sokat jelentesz nekem, bakkecske – mosolygok rá lágyan, és óvatosan kinyúlva, szeretetteljesen megvakargatom a fülét. – Szerinted nem jöttem még rá, miért tekeregsz folyton a nyomomban?

-       - Te… tudtad? – kérdi meglepetten, és szemei kerekre tágulnak.

-      - Elég vak lennék, ha nem – kuncogok. – És élvezem a társaságod. Igazából, az emberek társaságánál mindig jobban kedveltem az állatokét és a mágikus lényekét. Bár… volt egyetlen kivétel – engedem el a faunt, aki kíváncsian néz rám. – Colmnak hívták, õ volt az elsõ, aki iránt… ”úgy” éreztem. Különleges volt, jó tanuló, kedves, barátságos és nem nézett teljesen idiótának, amikor tündérekrõl, manókról és hasonlókról meséltem neki. Ha nem is hitt nekem, sosem hangoztatta. Nagyon szerettük egymást.

-       - És mi lett vele? – kérdi Masaru.

-     -  Leérettségiztünk – válaszolom. – Õ Londonba ment egyetemre, én pedig az artistaképzõbe kerültem. De levélben még mindig tartjuk a kapcsolatot. Meg néha telefonon beszélünk. Bár a vándorló életmód miatt most kissé nehéz a levélváltás. Õ sokat jelentett nekem, és örülök, hogy nem haragban váltunk el.

-       - Nekem még sosem volt senki, aki iránt így éreztem volna – vallja be. – Téged kivéve.

Bólintok, hiszen értem én. Nagyon is értem, mirõl van szó. Masaru szerelmes belém, még akkor is, ha ennek õ maga nincs teljesen tudatában. Ha még sosem volt szerelmes, valószínûleg nem igazán tudja, mit is érez pontosan. Óvatosan elmosolyodom. Én is kedvelem Masarut, talán még nem annyira, nem olyan módon, mint õ engem, de a társasága igen kellemes a számomra. Tudom, hogy a válaszomra vár, mert olyan reménykedõ tekintettel néz rám, hogy nem bírok neki csalódást okozni.

-       - Adj nekem egy kis idõt, rendben? – mondom türelmesen. – Én is kedvellek, nagyon is, csak… ez most így kissé hirtelen jött. Nem arról van szó, hogy nem érzek irántad semmit – folytatom, mikor látom a csalódottságot a szemében -, de még én sem vagyok teljesen biztos benne, hogy ez mennyire mély. És nem akarom elsietni, nem bírnám ki, ha csalódást okoznék neked és miattam szenvednél. Fontos vagy nekem, Masaru.

-      - Komolyan?  - kérdi kételkedve, mire bólintok.

-       - A legkomolyabban, egyébként nem lennék veled ennyire õszinte – válaszolom, és megborzolom a haját. Érzem, hogy megremeg az érintésem alatt. – Hé, semmi baj, oké? Ha akarod, leszek én a családod. Nem lesz olyan, mint az igazi, de rám mindig számíthatsz, mert sosem foglak cserbenhagyni.

-      - Tudom – biccent, és észrevétlenül közelebb húzódik hozzám. – Bízom benned, pedig én aztán nem osztogatom a bizalmam.

-      - Ezzel tisztában vagyok – mosolygok rá. – De most aludjunk, hosszú volt a nap, és holnap utol kell érnünk a többieket. Mr. Tinkel így meg fog szidni minket.

-       - Akkor… jó éjt, Devlin – suttogja Masaru.

-       - Jó éjt, bakkecske! – vigyorodom el, mire fúj egyet.

Hozzám bújik, és nem is zavar, hanem egyszerûen átölelem a derekát, mire õ meg a fejét a mellkasomra hajtja. A szarva kissé nyom, de nem zavaró. Tényleg szeret engem. Ki gondolta volna, hogy pont egy faun fog belém zúgni?! De igazán édes, ahogy alszik. Finoman végigsimítok a hátán, mire felsóhajt, de nem ébred fel, és lassan én is álomba merülök.

~*~

Reggel arra ébredek, hogy valaki bámul, és mikor kinyitom a szemem, Masaru tekintetével találom szemben magam. Úgy tûnik, õ már jóval elõttem felébredt, és most türelmesen várt, míg én magam is életet verek magamba.

-       - Jó reggelt! – mosolygok rá, mire elvigyorodik.

-     -  Neked is, gyönyörû reggel van, nem igaz? A nap szépen süt, meleg is van, kiváló idõ egy kis sétára – pattan fel, én pedig nem tudom mire venni a dolgot. Izgatott és boldog.

-     -  Bolondgombát ettél, vagy mi történt, hogy úgy pörögsz, mint egy felhúzott Duracell nyuszi? – kérdem megütközve, majd felállok. A gyomrom kordul egyet, és ezt õ is meghallja. – Ideje visszamennünk, mielõtt keresni kezdenek minket.

-      -  De elõbb eszünk – sétál a pajta ajtaja felé. – Errefelé vannak málnabokrok, és már itt a szüret ideje. Gyere már, Devlin!

Megütközve követem, miközben eszembe villan, hogy túlságosan is boldog. Mint aki igyekszik úgy tenni, mintha múlt éjjel misem történt volna. Mintha nem vallottunk volna be egymásnak egyet, s mást. Végül annyiban hagyom, és megyek utána. Ez a környék annyira nem ismerõs, de Masaru olyan céltudatosan siet elõre, hogy kénytelen vagyok futni utána, ha nem akarom nyom elõl téveszteni. Végül utolérem a faunt egy rakás bokortól, amelyek roskadoznak az édesen illatozó, hatalmas, mélyvörös málnáktól.

-      - Ugye, mondtam, hogy sok a málna errefelé? – néz rám izgatottan a faun, majd ugrándozni kezd. – Látod, Devlin, látod?

-     -  Látom, de mi ütött beléd? – kérdem felvonva a szemöldököm. – Olyan vagy, mint egy megkergült bakkecske, bár még azok sem ugrándoznak így. Hacsak…

Hirtelen belém villan a felismerés, mint egy villámcsapás. Végül is, õ egy faun, és szerelmes. Belém! És a faunoknak van egy megrögzött szokásuk, ha fel akarják hívni magukra a választottjuk figyelmét. Vagy az egy másik szokás, és én keverem. Mindenestre úgy viselkedik, mint egy buggyant szerelmes. Tehát tényleg szeret engem, és nekem kereste meg a reggelit. Elmosolyodom a dologra, és enni kezdek. Masaru letelepszik mellém, és izgatottan néz.

-      -  Ízlik? Elég édes? Ha nem, akkor keresek más bokrokat, mert… - törnek elõ belõle a szavak, de nem hagyom, hogy végigmondja, mert hirtelen két kezem közé fogom az arcát és mélyen a szemébe nézek. – Devlin? – kérdi értetlenül. – Mi a baj?

Nem válaszolok azonnal, csak nézem õt. Nem is tudom, miért nem láttam meg ezt elõbb? Elvégre Colm már rég nincs, tovább lépett, és nekem is kéne. Nem mondhatom meg Masarunak, hogy Colm már majdnem hat éve nem írt nekem, nem hívott fel. Talán el is felejtett. Tovább kell lépnem, és itt van valaki elõttem, aki epekedik utánam, aki odáig van értem, aki szeret, és akinek fontos vagyok. Akit nem érdekel, honnan jöttem, nem érdekel, hogy a fél város bolondnak nézett.

Masaru értetlenül néz engem azokkal a gyönyörû, szürke szemeivel, miközben én egyre közelebb hajolok hozzá. Látom, hogy megremeg, érzem, hogy kicsit fél, miközben ajkaink alig pár centire vannak egymástól.

-     -  Ez elég válasz a kérdéseidre, bakkecske? – lehelem az ajkaira, mielõtt ajkaimmal birtokba venném azokat. 

- Elárultad? Mért, mi történt, megöltél valakit? – kérdi felkapva a fejét. Úgy tûnik, egybõl rosszra gondol.

- Nem, szó sincs errõl… csupán nem feleltem meg az elvárásaiknak. A szüleim orvosnak szántak, én mégis artista lettem, röviden ennyi a történet - válaszolom egyszerûen. Úgy tûnik, ettõl Masaru megnyugszik.

- Hát... ha õk nem is, én támogatlak! – ölel magához mosolyogva.

Jólesik, hogy õ legalább támogat, bár ez nem változtat a tényen, hogy anyámék még mindig utálnak, és sosem bocsátanak meg nekem.

 ~*~

Az éjszakát egy falu melletti kopár földterületen töltjük. Két nap múlva elérjük a szülõvárosomat. Nem tudom, hogy örüljek-e neki, de legalább viszontlátom a testvéreimet. Még akkor is, ha apáéknak eszük ágában sincs megnézni a mûsort. Ami azért fáj, hiszen legalább ennyit megtehetnének. Még ingyen jegyet is szerezhetnék nekik. Nem hittem, hogy ennyire semmibe vesznek még ennyi idõ után is.

Békésen alszom, amikor érzem, hogy valaki keltegetni kezd. Mikor végre kinyitom a szemem, Masarut pillantom meg magam mellett.

- Ki az... Masaru? Mit csinálsz? – kérdem a nyelvén.

- Felébredtél? Figyu, találtam valami érdekeset, nem jössz velem?  - kap elõ egy könyvet. Körbenézek. Sötét éjszaka van, hová akar menni ilyenkor?

- Menni? Hová... megõrültél? Az éjszaka közepén inkább neked is aludnod kellene – mondom, azzal vissza is fekszem, és pillanatokkal késõbb alszom is.

Mikor reggel felébredek, Masarunak nyoma sincs. Sõt, Magnus sem látta, se a többiek. A fõnök fortyog, hogy a bakkecske lelépett, de szemmel láthatóan nem izgatja magát különösebben. Ezek szerint ez nem elõször történik meg.

-       Ne aggódj miatta – kacag fel mellettem az erõmûvész Hercules, miközben éppen reggelizünk. – Az a faun folyton megbolondul valamiért. Fogadok, hogy mire elérjük a következõ várost, már ismét itt lesz. Mr. Tinkel persze nem örül a távollétének.

-       Remélem, nem olyan bolond, hogy ne álcázza magát – dünnyögöm, miközben eszek. Az igazat megvallva, hiányzik. Már megszoktam, hogy folyton mindenhová követ, de csak tud vigyázni magára. – Az emberek elég furán néznének rá a szarvai miatt.

Hercules csak hümmög, de nem szól. A többiek sem. Befejezzük a reggelit, majd lassan indulunk tovább. Talán csak én reagáltam túl a dolgot, de akkor is aggódom miatta. Nem ismerem annyira, és ha valaki elfogja, könnyen megölheti, vagy eladhatja. Tudom, mire képesek az emberek egy mágikus lénnyel, ha sikerül egyet elkapniuk. Végül nem tudok mást tenni, muszáj tanácsot kérnem, és ebben csak egy személy tud segíteni.

Magnus hála égnek a kocsiban van, úgy tûnik, nem nagyon mozdul ki. Bár nem túl beszédes, de õ jobban ismeri a faunt, mint én. Mikor belépek, rám néz ugyan, de folytatja a kígyója pikkelyeinek ápolását.

-       Mondd, nem tudsz valamit, amivel megtalálhatom Masarut? – kérdem óvatosan. Magnusnál sosem lehet tudni, Masaru azt mondta, vigyázzak vele, mert kiszámíthatatlan.

-       Nézd, ha akarja, majd elõbújik – von vállat a démon, rám sem nézve. – Miért aggódsz miatta?

-       Nem tudom – vakarom meg a fejemet. – Csak már megszoktam, hogy folyton utánam koslat.

Magnus végre rám néz, és látom, hogy a tekintete kissé lenézõ. Úgy tûnik, nem tartja sokra az emberi kapcsolatokat, ami nem szokatlan egy démonnál. Viszont emberi nyelven beszél, ami arra enged következtetni, hogy vagy nem beszéli a saját nyelvét, vagy így kényelmesebb neki. Végül kelletlenül sóhajt egyet, és a kígyóját letéve kotorászni kezd a mellette levõ dobozban. Aztán felém nyújt valamit, amirõl kiderül, hogy álomfogónak tûnõ valami, bár annál kisebb.

-       Gondolj arra a személyre, akit meg akarsz találni, és az álomfogó megmutatja, hol van – mondja, majd visszatér eredeti foglalatosságához.

-       Köszönöm! – mosolygok rá, majd választ sem várva sietek ki a kocsiból.

Hála égnek elég lassan haladunk ahhoz, hogy ne essen bajom, amikor leszállok. Még Mr. Tinkel is engedélyt ad, hogy visszahozzam Masarut, bár úgy tûnik, nem nagyon bízik a sikerben. Én azért megpróbálom. A kis tárgyra nézek, majd erõsen összepontosítok Masarura. Hamarosan egy homályos kép kezd kibontakozni, amely egyre élesebbé válik, míg végül megpillantom a faunt. Egy régi, már omladozóban levõ, ókori temetõben van, és bõszen kutat valami után. Ismerem a helyet, gyakran játszottam ott gyerekkoromban, és mindössze félnapi gyaloglásra van innen. Jó hosszú utat megtett egy éjszak alatt, nem mondom. Persze, biztosan aludt közben, de akkor is. Mindig elképeszt, hogy a faunok milyen gyorsak és erõsek. Nem vesztegetem az idõt, tankolok némi kaját, és útnak indulok. Onnan már nem olyan sok idõ, mire elérünk Sligot. De most nem ezen filózom, mert nagyon érdekel, hogy mire készül az én kis faunom.

~*~

Gyorsan haladok, de persze Masaru sebességét nem tudom elérni. Közben néha ellenõrzöm, hogy merre is jár. Szerencsém van, nem nagyon távolodik el a temetõtõl, mintha ott keresne valamit. És igen, térkép is van nála. Valami nagyon felkeltette a figyelmét, ha képes volt elszökni. De hát a faunok egyébként is kíváncsi lények, minden szokatlan dolog vonzza õket. Talán én is ilyen vagyok neki. Valaki, aki érti a nyelvét, az bizonyára még számára is furcsa. Fõleg, ha az illetõ egy ember.

Végül hosszas gyaloglás és néhány rövid pihenõ után elérem a temetõt, de Masarut nem látom. Viszont a temetõ környékén vannak barlangok, amikben jól el lehet bújni. Talán az egyikben van.

-       Masaru! – kiáltom hangosan. – Masaru, hol vagy? Gyere elõ! – Semmi válasz. – Nos, nincs mit tenni – sóhajtom.

Tudom, hogy kell elõcsalogatni egy faunt, így letépek egy levelet egy közeli fáról, majd ajkaimhoz illesztem, és megfújom. Van egy dallam, aminek a faunok képtelenek ellenállni, én pedig pont azt kezdem játszani. Nem is telik bele sok idõbe, alig pár percbe, mire megpillantom Masarut, amint a dallamtól kissé kábán felém lépdel. Mikor már elég közel van, abbahagyom a zenélést, õ pedig megrázza a fejét, mint aki álomból ébredt.

-       Devlin? – kérdi értetlenkedve. – Hogy találtál meg? És miért hívtál?

-       Magnus segített – mutatom fel a kis álomfogót. – Azon kívül, azért hívtalak, mert nem láttalak, és aggódtam miattad. Ne haragudj, hogy ilyen trükkhöz kellett folyamodnom, de nem válaszoltál a kiabálásomra.

Kissé összehúzza a szemét, szemmel láthatóan nem tetszik neki, hogy idecsalogattam, de nem vág vissza. Viszont, mintha egyben örülne, hogy aggódtam miatta. A faunok furák. Meglátom a kezében levõ térképet.

-       Mi az ott? Emiatt szöktél el? – kérdem kíváncsian.

-       Ez az, amirõl beszélni akartam az éjjel – válaszolja, és a hangja egybõl izgatottá válik. – Tudod, mit találtam? Egy új sárkányfajt! Vagyis, nem új, de nagyon különleges és igen ritka és nagyon pici és itt él és…

-       Egy ír barlangi törpesárkány, igaz? – szakítom félbe, mire döbbenten mered rám. – Már láttam olyat, amikor még itt éltem. Nagyon ritkák és védettek, mert már csak alig ötven élt akkor is belõlük, amikor gyerek voltam. Az emberek elõszeretettel vadásszák õket a húsúkért, mert azt hiszik, örök életet nyernek tõlük.

-       Nekem is kell egy! – jelenti ki Masaru. – Ha lenne egy, az sok pénzt érne, és megmentené a társulatot.

-       Igen, és ha valaki meglátná, egybõl bezárnák a cirkuszt – csóválom a fejem. – Mondtam, hogy védettek, nem? Megnézni megnézhetjük õket, de ne próbálj egyet is elkapni. Már egy tojás birtoklásáért is nagyon sokat fizettetnének Mr. Tinkellel.

Masaru elgondolkodva néz rám, majd bólint. Azt hiszem, megérti a dolgot, de kétlem, hogy könnyen lemondana egy ilyen lényrõl. De a sárkány nem idomítható túl jól, ráadásul nehéz õket felnevelni, mert nem mindegyik éli túl a fogságot. Ezeket is elmondom Masarunak, miközben az egyik barlang felé tartunk, ahol tudomásom szerint él egy pár ezekbõl az állatokból.

- Inkább passzolom –sóhajtok fel, majd utána mászok – Majd talán máskor, de érdekes volt ez a… bemutató.

- Feladod? – kérdi. Mi van, heccelni akarsz? – Nem is hittem, hogy a faunok ilyen félõsek és feladósak. Mi vagy te? Talán nyuszi?

- Nem vagyok nyuszi! – vágom be a durcát. Még hogy én, félõs?!f – És egyébként is…

- Nos, te hívtál ide engem, és miattad vállaltam, hogy lebukunk Tanulni akarsz, vagy sem? Egy kis tériszony nehogy visszatartson attól, amit meg akarsz tenni.

- Te is félsz a tûztõl –vágok vissza. Nehogy már õ legyen itt a nagymenõ, holott egy kis lángocskától is becsinál majdnem! -, szóval ne oktass ki, Devlin!

- Nem oktatlak ki. De te mondtad, hogy érdekesebbé akarod tenni a mutatványodat a trapézzal. Én megtaníthatlak hogyan használd, ha akarod.

Ezen rágódok pár pillanatig, vajon tényleg megéri-e, hogy megint leessek, de végül is...a show-ért bármit!

Végül rábólintok, ezúttal kétszer elszántabban. Igenis képes leszek megtanulni...ha az utcán túléltem olyan sokáig, ez gyerekjáték lesz.
 

.oOo.

Vagy két órán keresztül gyakorlunk megállás nélkül, bár inkább tûnik nekem két évnek.

Szerencsére nem kell fejest ugranom az ismeretlenbe, megmutatja az alapokat, ami jó pár esés után már nekem is megy. Hát igen...patákkal elég nehézkes kapaszkodni...

Kicsit szégyenlem is magam, bele gondolva, hogy a legtöbb faunnak ez gyerekjáték, viszont én nem ismerek senkit a fajtámból, így nem volt ki tanítson.

Mire végzünk és elindulunk a kocsik felé már mindketten fáradtak vagyunk.

- Hé!– szólalok meg végül, sokat gondolkoztam, és úgy döntöttem nem hagyhatom ennyiben a dolgot. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani. Tudom, milyen rosszul érintett téged az az eset.

- Semmi baj. Te sem vagy gyáva – mosolya engem is széles vigyorra késztet. Örülök, hogy nem haragszik rám.– És talán igazad van, szembe kéne néznem a félelmeimmel, de ez nem olyan egyszerû. Tudod, miután az az eset történt, az igazgató minden tûzzel kapcsolatos számot betiltott, hogy ne ismétlõdhessen meg az eset. Nemcsak engem sújtott le, de mindenki mást is a társulatnál. Nagyon szerettük Francist, kedves, vidám, jószívû fickó volt, és azt hiszem legjobban a felesége szenvedte meg a halálát. Csak két hónappal a baleset elõtt házasodtak össze, szóval õt rázta meg legjobban.

- Értem –bólintok elgondolkodva. Rossz érzés lehet elveszíteni valaki fontosat... igazából ilyenkor örülök annak, hogy nekem még soha nem volt senkim. Senki, aki fontos lenne, vagy akiért könnyeket ejtenék, ha elmegy...mindig is magam voltam a nagyvilággal szemben – Nem fogom többet szóba hozni. Amúgy, szerinted milyen voltam?

- Kezdõhöz képest nem is rossz, de még sokat kell fejlõdnöd – szavainak örülök, viszont ez a kuncogó hang rosszat sejtet. Oh, valld be, csapnivaló artista jelölt vagyok... – Viszont ezentúl jobban kell vigyáznunk, mert nem fogják mindig bevenni, hogy egy eltûnt tárgyat keresünk a nagysátorban.

Végre elérjük a kocsit is, ahogy sötétség és halk, jellegzetes horkolás fogad minket. Ezek szerint már alszik. Annál jobb, így nem fogjuk zavarni. Vissza változom emberi alakba, majd egy laza gatyát húzok magamra és bevetem magam az ágyba. Még hallom, ahogy Devlin jó éjt kíván, bár azt nem tudom, a válaszomat hallja-e, ahogy hallom hamar elnyomja az álom. Én még forgolódok egy ideig, mire sikerül elaludnom. Valamiért az utóbbi idõben rosszul alszom.

.oOo.

Lassan letelik az egy hét próbaidõ.

Türelmetlenül várjuk valamennyien, hogy vére új csodabogarunk is felléphessen köztünk, persze ez a többiek nem igen adják tudtára.

Kezdem azt hinni, én vagyok az egyetlen aki ennyire be van sózva, de egyszerûen nem tudok megülni a fenekemen. Látni akarom végre, teljes pompájában!

Ha tehetem mellette vagyok, vagy azért, hogy tanuljak pár új trükköt, vagy csak úgy, kíváncsiságból. Néha kicsit úgy érzem, hogy zavarom õt, de nem szokott panaszkodni, vagy elküldeni, így nem igazán tudom hová tenni a jelzéseit.

Magnus persze általában lelép napközben, valahol heverészik azzal a nyavalyás kígyóval, és rendszerint csak a kaja illatára, vagy az esti mûsor elõtt két órával megszólaló- mellesleg elég hamis hangú- kürt szavára kerül elõ.

Hallottam a többiektõl valami szóbeszédet, miszerint Írországba megyünk. Nem igazán értem ennek a jelentõségét, igaz, annak is van már pár száz éve, hogy utoljára ott jártam. Azóta sokat változhatott a hely, de akkor sincs ott semmi érdekes. Viszont Devlint eléggé megrázta a hír...állandóan gondolkodik valamin, mintha valami kellemetlen emlék kötné a helyhez..jobb lesz ha megkérdem mi bántja...

.oOo.

- Ott nõttem fel

A tábortûz mellett ülve kezd mesélni. Így már érthetõ ez a mélabús ábrázata.

– Nagyon szép város, van egy régi, még a középkorból maradt kolostorunk és egy kõkori temetõnk is. Utóbbi folyton tele van mindenféle lényekkel, fõleg koboldokkal, akik általában arrafelé ássák el az aranyukat. Nem messze a házunktól pedig ott egy kisebb erdõ, ahol gyerekkoromban gyakran játszottam a testvéreimmel. Ott tündérek, manók és egyéb lények élnek békében. A legtöbbjükkel jó barátságba kerültem az évek során. A testvéreim pedig folyton ugrattak, hogy hiszek a mesékben.

- A testvéreid nem látták õket?– minél többet mesél, annál inkább érdekel a története.

- A tündéreket nem mindenki látja – magyarázza. – Félénk lények, és nem szívesen mutatják meg magukat az embereknek. De velem kivételt tettek. A manók meg néha befészkelték magukat a szobámba és ott buliztak – jó látni újra nevetni. Hát igen, a manókkal nekem is meggyûlt párszor a bajom, de tanítható lények, és mivel imádják az aranyak, készséges zsebtolvaj segédeket lehet belõlük nevelni.– Anyámék el nem tudták képzelni, hogy tudok egymagam akkora zajt csinálni, mert mikor benyitottak, csak engem láttak ott. Én pedig mindig azt mondtam nekik, hogy bizonyára képzelõdtek.

Elképzelem, ahogy a kis Devlin egymaga áll a szoba közepén, a manók pedig körülötte, de az anyja nem látja... ez mulatságos!

- Ma este te is fellépsz – váltok témát hirtelen. Majd megfeledkeztem a mai nap lényegérõl... szégyelld magad buta fejem! - Alig várom, hogy láthassam.

- Mintha nem leselkedtél volna mindig, amikor gyakoroltam – jóó...de az nem ugyanolyan... – Te is egészen ügyes vagy már, talán egy-két hét és komolyabban is nekifoghatunk a tanulásnak. Ki kell dolgoznunk számodra egy olyan számot, amit könnyedén végre tudsz hajtani anélkül, hogy saját magadban, vagy másban kárt tégy. Trapézon zsonglõrködni kissé más, mint a talajon, ahol szilárdan állsz a patáidon.

- De te majd megtanítasz, igaz? – nézek rá széles vigyorral, mivel hogy a kiskutyaszemek valahogy sosem mentek igazán.

Észre sem veszem, csak mikor már többen is minket néznek, hogy megint remeg a lábam, és ez a kemény földön hallatszik is.

- Persze, bakkecske – kit nevezel te bakkecskének? Hirtelen megtorpan, majd a fülem mögött kezd el vakargatni.

- Mit csi… Ó, ez nagyon jó, abba ne hagyd! – dünnyögöm halkan, ahogy a bizsergés végig szánt a gerincem mentén, õ pedig csak kuncog és folytatja tovább.

- És így mûködik a faun- állapítja meg.

Egy kis ideig még csinálja, de sajnos mennünk kell. Kár, pedig nagyon jó, teljesen ellazultam tõle.

Látszik, hogy sokat tud a mágikus lényekrõl, hisz errõl a fül dologról nem is tudtam, igaz, nem sokan voltak hozzám eddig ilyen kedvesek.

Õszintén...nem tudom milyen érzés szeretni valakit, vagy ha engem szeretnek. A családomat nem ismertem, itt pedig, bár fenntartjuk a nagy család álcáját, gyakran semmit sem tudunk a másikról...

Hirtelen valami furcsa, érthetetlen nyelv ránt vissza a gondolataimból. Devlin az, egy kis készülékkel a füle mellett. Ha jól emlékszem...telefonnak hívják..igaz, nekem sose volt olyanom.

Csendesen hallgatózok, és sikerül is elcsípnem pár szót, ami hasonlít egy-egy faun kifejezésre, igaz, így összeolvasva csak röhögni tudok rajta mert semmi értelme.

Végül elteszi azt az izét, és gondterheltem sóhajt fel. Mögé lépek és a vállára támasztom a fejem. Valahogy egyre jobban kedvelem ezt a srácot.

- Rossz hírek? – kérdem puhatolózva. – Talán segíthetek.

- Nem, hacsak nincs valami varázsigéd arra, hogy a szüleim végre kibéküljenek velem – elég gondterheltnek tûnik, viszont ezen a téren tanácstalan vagyok – Szerintem sosem fogják nekem megbocsátani, hogy úgymond ”elárultam” õket

- Elárultad? Mért, mi történt, megöltél valakit?- kérdem felkapva a fejem. Az képtelenség, hogy ilyen szörnyûséget tegyen!

- Nem, szó sincs errõl..csupán nem feleltem meg az elvárásaiknak. A szüleim orvosnak szántak, én mégis artista lettem, röviden ennyi a történet- kicsit megkönnyebbültem, hogy 'csak' ennyi a bûne, de kicsit nyomaszt is. Hogy lehet, hogy nem támogatják a fiúkat... a szülõknek nem a gyerek mellett kellene állnia? Vagy ez másképp mûködik?

- Hát... ha õk nem is, én támogatlak!- ölelem magamhoz mosolyogva

.oOo.
 

Az éjszakát egy falu mellett kopár földterületen töltjük. Az többiek már rég alszanak, csak páran vagyunk még mindig talpon.

Van, aki ilyenkor szokott futni menni, vagy éppen a vacsorából maradt borscs maradékát dézsmálja titokban. Én a szokásos helyemen, az egyik fa tetején üldögélek, ezúttal egy könyvvel a kezemben. Persze nem az enyém, az egyik boszorkától loptam el, amikor nem figyelt. Elég sok benne a halandzsa és az érthetetlen szöveg, de szépek a képek és maga a könyv is értékesnek tûnik.

Lassan kezdem feladni, hogy megértsek belõle bármit is. Össze csapom a könyvet, és már készülõdnék a mászáshoz, mikor kiejtem a könyvet a kezembõl.

- Mi a franc...- kiáltok fel, majd utána kapok, még jó, hogy gyakoroltam, így sikerül megkapaszkodnom az egyik ágban. Elkapom a könyvet, ami valahol közép tájt nyílik ki, egy olyan oldalon, amit eddig nem is láttam.

Egy ritka és különleges fajról írnak, ami valahol ezen a környéken honos. Egy igen apró, de annál veszélyesebb sárkányfajról....

Újra széles vigyorra nyílik a szám. Ha valóban létezik, nekem kel egy ilyen lény!

Nem vacakolok sokat, leugrom a fáról és beosonok a holmimért. A többiek alszanak már, így csendben kell lennem. Magnus biztosan nem kel fel, de Devlin... ki tudja..

- Ki az...Masaru? Mit csinálsz?- kellett nekem elkiabálnom.

- Felébredtél? Figyu, találtam valami érdekeset, nem jössz velem?- kapom elõ a könyvet

- Menni? Hová...megõrültél? Az éjszaka közepén inkább neked is aludnod kellene - azzal vissza is alszik. Mellé lépek és leguggolok az ágya mellé

- Hé...Devlin!- kezdem finoman az arcát böködni- ébresztõ!- szuszog és nyöszörög, de nem ébred fel. Ezek szerint mélyen alszik.

Percekig ülök még az ágya mellett õt figyelve. Bár szinte vaksötét van, mégis tisztán látom õt.

Így, alvás közben valahogy olyan más az arca...olyan mint egy porcelán szobor...olyan csábító..

Hirtelen megrázom a fejem. Mégis miken gondolkozok?!

Felkelek, megigazgatom rajta a takarót és kilépek a kocsiból. útközben elcsenek egy kis kaját, és már itt sem vagyok. Persze a könyvet is viszem magammal, a benne lévõ térkép még jól jöhet.

Ezért biztosan kapok a fejemre, de ha sikerül, és lesz egy saját sárkányom, az megmentheti a társulatot is a feloszlástól és egy életre elég pénzt szerezhetnék a mûsorommal!

Nagyjából két napom van arra, hogy megtaláljam a sárkányfészket és szerezzek egy tojást, ugyanis ezzel a tempóval, amivel haladnak, kb annyi az út a célig.

.oOo.

Már hajnalodik, én pedig kezdek fáradni.

Egész éjszaka teljes sebességgel futottam, ami még jó fizikummal is megterhelõ tud lenni.

A táj is teljesen megváltozott, füves puszták, ligetek, régi romok váltakoznak ahogy haladok a patak mentén. A térkép szerint, ha elérem a hegyoldalt, onnan már nem lehet eltéveszteni az irányt. Fel és fel, egyenest a felföldig!

Útközben szerzek egy csuklyát is, hogy az emberek elõtt elfedhessem a kilétem, hiába tudok alakot váltani, a szarvak megmaradnak és õszintén, nem sok ember flangál agancsokkal a feje tetején...

Kicsit bûntudatom van, amiért csak így leléptem, de nem tehettem mást. Ha várok reggelig, és megkérdem a fõnököt, tuti lehurrog és nem enged el...így viszont nem tehet semmit, kidobni meg csak nem fog...remélem.

Az éjszakár egy istállóban töltöm. Emlékszem, kiskoromban sokat éjszakáztam ilyen helyeken, így tisztára nosztalgikus érzések öntöttek el.

A lakótársam egy turbékoló gerlepár, pár gyönyörû szép ló, és egy egész sereg kiscsibe az anyjukkal. Bár a madarakkal nem tudok mit kezdeni, a lovakkal viszonylag sikerül megértetlen magam...mondhatni mint patás a patással.

Hosszú idõ óta ez az elsõ éjszaka amit teljesen egyedül töltök, távol mindenkitõl akit ismerek, ám mégsem a cirkusziak hiányoznak leginkább, hanem Devlin. Furcsa érzés, hisz alig egy hete ismerem, mégis jobban hiányzik mint eddig bárki más.

-- Nekem szabad, ne aggódj! – veregeti meg a vállam, de bennem azért van egy kis félsz. Valahogy úgy érzem, bajba fogunk keveredni emiatt. -- Messze erõsebb vagyok a többieknél, így nem féltenek, és belém kötni sem tudnak – vigyorog rám.

-- Hát jó... – vonok vállat, majd indulok felfelé. Rossz elõérzetem van, tudom, hogy nem kéne ezt titokban csinálnunk, de inkább nem szólok. Felérek, majd mikor lenézek, látom, hogy Masaru is mászik felfelé. De furán sápadt, mint aki nem nagyon érzi jól magát. Végül felér õ is. -- Minden rendben? Olyan sápadt vagy.

-- Jól vagyok… csak kicsit... – néz le az oszlopba kapaszkodva. -- Jó magasan vagyunk!

-- Csak azt ne mond, hogy nem jártál még itt fent! – nézek rá felvont szemöldökkel. Nehogy nekem most akarjon visszakozni, ha már felmásztunk ide.

-- Hát jó, akkor nem mondom! – nevet, majd megfogja az egyik trapéz köteleit. Komolyan, nem figyelte még meg, hogy csinálják a többiek? Eleve rosszul áll hozzá, és így könnyen leeshet, vagy a trapéz pofán vághatja, aminek csúnya sérülés lehet a vége.

-- Csodálatos... na szóval. Ez alapból nem így megy, de egykét egyszerûbb trükkre azt hiszem megtaníthatlak. Elõször is, sose a kötélbe kapaszkodj! – szólok rá, mire elengedi a kötelet, de a lábai megcsúsznak, õ pedig zuhanni kezd lefelé.

Utána kapok, de ujjai kicsúsznak a szorításomból, õ pedig a védõháló felé zuhan. Nincs más választásom, muszáj utána mennem, bár elég veszélyes lesz, de nem tehetek mást. Nem is tétovázok, már cselekszem is.

-- Masaru! – kiáltom, ahogy egy másik trapézt megragadva, utána ugrom. Felnéz, én pedig csak a lábaimmal kapaszkodom, ahogy utána nyúlok. -- Megvagy! – mondom, mikor sikerül elkapnom a lábát, de a lendülete engem is lehúz, és zuhanni kezdünk, bár Masaru megfordul. Hamarosan a védõhálóban landolunk, õ a hátán, én pedig mellette a hasamon. Régen nem estem már le, így kell pár pillanat, míg összeszedem magam, de aztán Masaruhoz fordulok. Nem tudom, hogy magánál van-e, mert a szemei csukva vannak. Kezdek aggódni. Ugye nem esett baja? -- Masaru, jól vagy?! – kezdem finoman pofozgatni, mire kipattannak a szemei. Aztán hirtelen elkapja a karomat és magához húz.

-- Én igen, de te megsérültél – bök a tenyeremre. Úgy tûnik, a kötél megvágta, de ilyen már máskor is elõfordult. Nem nagy ügy.

-- Jól vagyok, de máskor ne csinálj ilyet! – mondom, miközben húznám el a kezem, de õ visszahúzza. Aztán döbbenetemre lenyalja a vért a kezemrõl és valami varázsigét mormol, mire a seb begyógyul. Mintha ott sem lett volna. --Ezt hogy csináltad?!

-- Csak egy kis mágia, nem nagy ügy... – von vállat.

Nem nagy ügy, mondja õ, de nekem igenis nagy ügy. Nem mintha nem szoktam volna hozzá úgy-ahogy a mágiához, hiszen Írországban nõttem fel. A lények közül, amelyekkel találkoztam, sokuk rendelkezett valamilyen mágiával. De akkor sem mindennapi dolog az ilyen. Percekig némán meredünk egymásra, egyikünk sem tudja, mit is mondjon. Aztán hirtelen egy hang rebbent fel minket.

- Ti meg mit kerestek itt? – rivall ránk egy férfihang, mire olyan gyorsan állunk fel, ahogy egy mozgó hálóban egyáltalán lehetséges.

- Semmit! Mi csak...

- Paul itt felejtette az egyik fülbevalóját, bizonyára ugrás közben eshetett ki és megkért, hogy keressük meg neki, ez minden – kezdek el magyarázkodni. A férfi hümmög egyet, majd elhagyja a sátrat. Úgy tûnik, bevette a mesét. -- Húúh… ez meleg helyzet volt. Hogy is van az, hogy neked szabad? – fordulok a faun felé felvont szemöldökkel.

-- Hát az úgy volt... – vakargatja zavartan a fejét. -- Itt lennem szabad, meg minden, csak arról felejtettem el szólni, hogy tériszonyom van...hehehe...

- Pompás, ragyogó. Van még valami, amit eltitkolsz elõlem? – kérdem a fejem csóválva, ahogy végül a földre mászom. Komolyan, nem értem a faunokat. Tudom, hogy játékos lények, szeretik a tréfát, de ami sok, az tényleg sok. – Nos, még egy menet? Vagy eleged volt?

- Inkább passzolom – sóhajt fel, és õ is lemászik mellém. – Majd talán máskor, de érdekes volt ez a… bemutató.

- Feladod? – kérdem halvány mosollyal. – Nem is hittem, hogy a faunok ilyen félõsek és feladósak. Mi vagy te? Talán nyuszi?

- Nem vagyok nyuszi! – fújja fel magát. – És egyébként is…

- Nos, te hívtál ide engem, és miattad vállaltam, hogy lebukunk – vonok vállat. – Tanulni akarsz, vagy sem? Egy kis tériszony nehogy visszatartson attól, amit meg akarsz tenni.

- Te is félsz a tûztõl – néz rám komolyan -, szóval ne oktass ki, Devlin!

- Nem oktatlak ki – rázom a fejem. – De te mondtad, hogy érdekesebbé akarod tenni a mutatványodat a trapézzal. Én megtaníthatlak hogyan használd, ha akarod.

Egy pár pillanatig rám néz, aztán bólint. Úgy tûnik, a faunok igen önérzetesek, nem szabad alábecsülnöm. Másrészt, amit mondott nekem, igaz. Félek a tûztõl, bár nem is félek, ez rossz szó. A tûzzel kapcsolatos számokat nem szeretem. Rossz emlékeket hoznak felszínre.

~*~

A következõ két órát azzal töltjük, hogy megmutatom Masarunak az alapokat, amiket õ is könnyen el tud sajátítani. Fõleg a helyes fogást, tartást mutatom meg, és azt, hogyan tud könnyedén átlibbenni egyik trapézról a másikra. Többé-kevésbé jól le is tudja utánozni, és úgy tûnik, igyekszik úrrá lenni a tériszonyán is. Talán nekem is meg kéne tanulnom nem gondolni a múltra, de nehéz. Végül éjfél után jár már, mire lemászunk, és elindulunk a lakókocsink felé.

-       Hé! – szólal meg Masaru, mikor már félúton járunk a lakókocsihoz. – Ne haragudj! Nem akartalak megbántani. Tudom, milyen rosszul érintett téged az az eset.

-       Semmi baj – rázom a fejed. – Te sem vagy gyáva – mosolyodom el, mire szélesen elvigyorodik. – És talán igazad van, szembe kéne néznem a félelmeimmel, de ez nem olyan egyszerû. Tudod, miután az az eset történt, az igazgató minden tûzzel kapcsolatos számot betiltott, hogy ne ismétlõdhessen meg az eset. Nemcsak engem sújtott le, de mindenki mást is a társulatnál. Nagyon szerettük Francist, kedves, vidám, jószívû fickó volt, és azt hiszem legjobban a felesége szenvedte meg a halálát. Csak két hónappal a baleset elõtt házasodtak össze, szóval õt rázta meg legjobban.

-       Értem – bólint Masaru. – Nem fogom többet szóba hozni. Amúgy, szerinted milyen voltam?

-       Kezdõhöz képest nem is rossz, de még sokat kell fejlõdnöd – kuncogok fel. – Viszont ezentúl jobban kell vigyáznunk, mert nem fogják mindig bevenni, hogy egy eltûnt tárgyat keresünk a nagysátorban.

Masaru egyetértõen bólint. Végül elérjük a lakókocsit, és mikor belépünk, halk horkolást hallunk. Ezek szerint Magnus már visszatért, és éppen alszik. Halkan belopózunk, hogy ne ébresszük fel. A heverõhöz lépek, ahol aludni fogok, majd gyorsan átvedlek hálóruhába és már dõlök is befelé az ágyba. Jó éjt kívánok Masarunak és már alszom is.

~*~

 Lassan egy hét telik el, mióta a társulathoz kerültem. Sok mindent tanulok, és természetesen gyakorlok is, hiszen végre megengedik, hogy fellépjek. Mr. Tinkell megígérte, hogy ha letelik az egy hét, már bemutathatom a nézõknek is, mit tudok. Ennek természetesen nagyon örülök, hiszen minden vágyam a levegõben táncolni, szaltózni, ugrálni. Ott vagyok én igazán otthon.

Masaruval és Magnusszal is egészen jól kijövök. Elõbbi folyton a sarkamban van, és szorgosan tanul tõlem, míg utóbbit egyébként alig látom. Magnus nem éppen a társaságkedvelõ ember, vagyis démon. Bár saját bevallása szerint, õ sem tudja, hogy pontosan miféle lény is, én pedig nem is nagyon faggatom a múltjáról. Masaruval ellenben nagyon jól megvagyok, rengeteget beszélgetünk, amikor éppen nincs semmi dolgunk. Hamarosan elérjük Írországot, és ahogy Mr. Tinkeltõl hallottam, Sligoban is fellépünk, aminek egyszerre örülök, és egyszerre vagyok tõle nyugtalan is.

-       Ott nõttem fel – magyarázom, miközben tábort bontunk az utolsó, Angliában töltött napunk reggelén. Masaru érdeklõdve hallgat. – Nagyon szép város, van egy régi, még a középkorból maradt kolostorunk és egy kõkori temetõnk is. Utóbbi folyton tele van mindenféle lényekkel, fõleg koboldokkal, akik általában arrafelé ássák el az aranyukat. Nem messze a házunktól pedig ott egy kisebb erdõ, ahol gyerekkoromban gyakran játszottam a testvéreimmel. Ott tündérek, manók és egyéb lények élnek békében. A legtöbbjükkel jó barátságba kerültem az évek során. A testvéreim pedig folyton ugrattak, hogy hiszek a mesékben.

-       A testvéreid nem látták õket? – kérdi kíváncsian Masaru, miközben segít nekem összeszedni néhány kelléket.

-       A tündéreket nem mindenki látja – magyarázom. – Félénk lények, és nem szívesen mutatják meg magukat az embereknek. De velem kivételt tettek. A manók meg néha befészkelték magukat a szobámba és ott buliztak – nevetek fel. – Anyámék el nem tudták képzelni, hogy tudok egymagam akkora zajt csinálni, mert mikor benyitottak, csak engem láttak ott. Én pedig mindig azt mondtam nekik, hogy bizonyára képzelõdtek.

Masaru elvigyorodik, majd õ is nevetni kezd. Szemmel láthatóan tetszik neki a történetem. Sokat meséltem már neki a családomról, de arról, hogy õ honnan jött, nem igen beszélünk. Mintha nem akarná elmondani, én pedig tapintatosan nem faggatom. De nagyon kíváncsi vagyok rá, hogy mit rejtegethet.

-       Ma este te is fellépsz – szólal meg hirtelen izgatottan Masaru, a szemei pedig csak úgy csillognak. – Alig várom, hogy láthassam.

-       Mintha nem leselkedtél volna mindig, amikor gyakoroltam – vonom fel a szemöldököm, de azért mosolygok. – Te is egészen ügyes vagy már, talán egy-két hét és komolyabban is nekifoghatunk a tanulásnak. Ki kell dolgoznunk számodra egy olyan számot, amit könnyedén végre tudsz hajtani anélkül, hogy saját magadban, vagy másban kárt tégy. Trapézon zsonglõrködni kissé más, mint a talajon, ahol szilárdan állsz a patáidon.

-       De te majd megtanítasz, igaz? – néz rám azzal a vigyorral, amivel néha a frászt tudja hozni rám. Fõleg, mert izgatottan dobogni kezd a patáival mellettem, mint valami izgatott kisgyerek. Többen felénk is néznek, de úgy tûnik, már megszokták Masaru kitöréseit.

-       Persze, bakkecske – nevetek fel, miközben végre végzünk a dolgunkkal. Nemes egyszerûséggel fogom magam, és egy hirtelen ötlettõl vezérelve a füle mögé nyúlok, és vakargatni kezdem.

-       Mit csi… Ó, ez nagyon jó, abba ne hagyd! – morog halk, jólesõ hangon, én meg csak halkan kuncogok.

-       És így mûködik a faun – állapítom meg nevetve.

Úgy tûnik, élvezi a dolgot, én meg hagyom. Nem tekintem állatnak, de valahol már hallottam, hogy a faunok szeretik, ha a fülük tövénél vakargatják õket. És úgy tûnik, ez tényleg igaz. Mint a macskáknál. De sajnos abba kell hagynom, ideje felkészülni az útra, és talán útközben lesz idõm felhívni a bátyámat, Declant, hogy tudja, jövök. Talán õ elõ tudná készíteni a terepet anyáéknál számomra, habár kétlem, hogy az õsök eljönnének megnézni engem.

Mégis megreszkírozok egy telefonhívást, és Declan kifejezetten örül, hogy hazatérek. Az idõpontot is megadom neki, miközben a lassan vánszorgó karaván mellett sétálok, a sarkamban Masaruval. Mivel írül beszélek, õ valószínûleg egy szót sem ért az egészbõl.

-       Mondom, hogy úgy négy nap múlva találkozunk – mondom sóhajtva az anyanyelvemen. – Csak szólj anyáéknak, mert ha én hívom õket, tutira nem veszik fel.

-       Még mindig zabosak rád – mondja Declan -, de nyugi, majd valahogy ráveszem õket, hogy eljöjjenek. Szólok Freyának és Rubynak is.

-       Köszi, Declan, egy igazi megmentõ vagy – mondom megkönnyebbülve. – Akkor majd találkozunk. Szia! – köszönök el, és kinyomom a telefont.

Sóhajtva süllyesztem a telefont a zsebembe. Ezek szerint anyámék még mindig nem enyhültek meg irányomban, pedig már több mint tíz év eltelt azóta, hogy artistának mentem. Hirtelen megértem Masaru fejét a vállamon, mire ránézek. Mióta megvakargattam a füle tövét, mintha jobban kötõdne hozzám. A faunok tényleg fura lények.

-       Rossz hírek? – kérdi rám pillantva. – Talán segíthetek.

-       Nem, hacsak nincs valami varázsigéd arra, hogy a szüleim végre kibéküljenek velem – rázom a fejem. – Szerintem sosem fogják nekem megbocsátani, hogy úgymond ”elárultam” õket – teszem hozzá szomorúan. 

Utánam még két kisebb produkció jön, ám a közönség lelkesedése alább hagy mostanra.

Kimerülten rogyok össze a lakókocsiban, majd miután újra emberi alakot öltök és kifújom magam, vissza slattyogok Devlinhez. Mostanra az elõadásnak vége, és a segédek, személyzet vagy akinek van elég ereje a színpadot és a nézõteret takarítja. Devlint a sorok közt takarít, mikor meglepem õt.

-- Devlin!-- kiáltok fel lelkesen, mire ledermed, majd felém fordul -- Tetszett a mûsor?-- vigyorgok rá, mit ahogy általában szoktam

--Igen-- bólint. -- Nagyon… érdekes volt. Úgy tûnik, te vagy a nagy kedvenc.

--Mit tehetnék, ha egyszer ennyire imádnak?-- nevetek fel hangosan. Igen...azt hiszem egy kis ego is kijutott nekem -- Ugye nem féltél túlságosan, hogy bajom esik?

--Az igazat bevallva, az elején egy kissé aggódtam, de nagyon tetszett-- válasza fellelkesít, olyannyira, hogy alig bírom megállni, hogy ne ugorja a nyakába.

--Látod, mondtam, hogy nem lesz semmi baj-- bólogatok. --Segítek neked, akkor gyorsabban végzünk és talán még sikerült valami vacsorát is szereznünk. Holnap tovább állunk innen. A fõnök azt mondta, Írország felé vesszük az utunkat.

--Hiszen onnan jöttem!-- hangjából döbbenet hallatszik, ezek szerint meglepte.

A munkával hamar végzünk, egy helyre hordjuk, majd irány kaját keresni! Már mindketten éhesek vagyunk, így jól jön egy pár potya falat. Az egyik jósnõ éppen húst és krumplit fõz, így tõle sikerül is szerezni egy kis kóstolót. A többiek persze mind az új jövevény köré gyûlnek, ismerkednek, kérdezgetnek, Devlin pedig nem gyõz válaszolni az ezernyi kérdésre.

Mikor végre nyugtunk lesz tõlük, õ csak a gondolataiba mélyedve ül tovább és falatozza a már félig kihûlt ételt.

--Mi a baj?-- kérdem, mire össze rezzen és mosolyogva néz rám

--Semmi, semmi-- rázza a fejét, de ezzel még nem magyarázta ki magát.

--Valami bánt téged, és nem tûnik semminek. Még mindig az elõadáson látottak zavarnak? Hiszen azt mondtad, hogy tetszett, amit láttál.- talán nem kellene megkérdeznem...amit mesélt, elég durva, így ki tudja, még ha tetszik is neki, talán mély sebeket tépett fel benne.

--Nem, az elõadás tényleg pazar volt. De az, hogy Írországba megyünk, okozhat némi gondot.

--Nem azt mondtad, hogy onnan jöttél?-- kérdem döbbenten

--De igen, viszont… lehet, hogy akkor találkozom a családommal is – nem értem a logikáját...na jó, talán azért, mert sosem volt családom és nem tudom milyen az, de annyit tudok, hogy jó dolog, erre õ fél látni õket...emberek! Sosem fogom õket megérteni. -- A szüleim erõsen ellenezték, hogy artistának menjek. Apám azt mondta, ilyen ugrabugrálásból nem lehet megélni, meg ilyet csak a bolondok csinálnak, vagy olyanok, akik nem elég okosak, és nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Mikor titokban felvételiztem egy artistaképzõbe Dublinban, és kiderül, majdnem kitagadtak. Mióta végeztem, nem is voltam otthon, és nem tudom, hogy reagálnának, ha meglátnának a trapézon. Tudod, kissé aggódom, hogy mit fognak szólni hozzá. A szüleimmel való kapcsolatom nem túl jó. Viszont a nõvéreimmel és a bátyáimmal gyakrabban összefutottam, õk eljöttek a fellépéseimre.

--Vannak testvéreid?!-- csillan fel a szemem. Mindig is tudni akartam, milyen az, ha van testvéred.
- Három is-- bólint. --Két nõvérem és egy bátyám. A két nõvérem, Freya és Ruby már férjnél vannak, de Declan, a bátyám még nõtlen. Miért kérded?

--Semmi, semmi, csak kíváncsi voltam-- legyintem ravasz vigyorral. Ha õ is olyan, mint Devlin, talán jól ellennék vele is...

A délután hátra levõ részét kettesben töltjük. Körbe vezetem még pár helyen, majd elindulunk vissza a kocsihoz.

Magnus nincs sehol, úgy tûnik még bóklászik, vagy a kígyójával foglalkozik. Nem is baj, így legalább nyugtunk lesz és kettesben maradunk.

Már készülõdne a lefekvéshez, mikor beugrik valami halaszthatatlan. Karon ragadom és úgy húzom magam után.

--Hová megyünk?-- kérdi, de egyelõre még nem kap választ. Úgyis meglátja, ha odaérünk. --Masaru!

--Kérdezhetek valamit? -- fordulok felé, mikor elérünk a nagy sátorhoz.

--Kérdezz nyugodtan-- mondja. --De miért vagyunk itt?

--Meg tudnál tanítani engem is trapézon hintázni?-- kérdésemre csak döbbent fej a válasz. Igen, mielõtt megkérded, komolyan gondoltam. -- A mutatványom sokkal látványosabb lenne, ha közben hintáznék is, nem gondolod?

--Most?-- kérdi döbbenten. --És ha valaki meglát? Úgy értem, szabad nekünk ilyenkor, éjszaka idejönni? Nem lesz belõle baj? Nem akarom, hogy kirúgjanak egy nap után.

-- Nekem szabad, ne aggódj!-- veregetem meg a vállát-- Messze erõsebb vagyok a többieknél, így nem féltenek, és belém kötni sem tudnak-- vigyorgok

-- Hát jó...-- indul a trapézok felé, melyek még mindig ott lógnak, szabadon, hívogatón. Vigyorogva megyek utána, majd kezdek el mászni. Odafent kicsit tériszonyom van... na igen, asszem errõl szólnom kellett volna neki is.-- Minden rendben? Olyan sápadt vagy.

-- Jól vagyok..csak kicsit...-- nézek le az oszlopba kapaszkodva -- Jó magasan vagyunk!

-- Csak azt ne mond, hogy nem jártál még itt fent!-- néz rám felvont szemöldökkel

-- Hát jó, akkor nem mondom!-- nevetek, majd megfogom az egyik trapézt. Még jó, hogy van védõháló is. A Faunok hosszú életûek ugyan, de ha kitöröm a nyakam semmit sem érek vele.

-- Csodálatos... na szóval. Ez alapból nem így megy, de egykét egyszerûbb trükkre azt hiszem megtaníthatlak. Elõször is, sose a kötélbe kapaszkodj!-- szól rám, mire ijedtemben eleresztem a trapézt, de mikor utána nyúlnék a lábam megcsúszik és elveszítem magam alól a talajt. Mintha lassított felvételt látnék, úgy folyik ás a mosolya rémületbe mikor utánam nyúl, de az ujjaim kicsúsznak a markából.

-- Masaru!-- kiált utánam, majd egy másik trapézt megfogva utánam ugrik. Vissza fordulok felé. Mintha egy angyal lenne, oly könnyedén szeli az eget és nyúl utánam -- Megvagy!-- sikerül elkapnia a lábam, de a lendület tovább visz és ezúttal rántom öt is. Szerencsére a háló felfog, így nem esünk nagyot és a kis manõvere is tompította a sebességet. Sikerül megfordulnom, így a fejem helyett a hátamra esek, õ pedig rám.

-- Masaru, jól vagy?!-- kezd finoman pofozgatni, mire kipattannak a szemeim. A csuklójánál fogom meg, majd húzom magamhoz.

-- Én igen, de te megsérültél-- bökök a tenyerére amit valószínûleg a kötél vágott el.

-- Jól vagyok, de máskor ne csinálj ilyet!-- nem terveztem...a szemeim elõtt pörgött le az egész életem! Elhúzza a kezét, de utána kapok és vissza húzom. Közelebb húzom és lenyalom a vért, majd egy egyszerû varázsigét elmormolva begyógyítom a sebet. Döbbenten és talán kissé zavarodottan néz vissza rám, mikor elengedem a csuklóját.--ezt hogy csináltad!

-- Csak egy kis mágia, nem nagy ügy...-- percekig nézzük még így egymást, mikor belép valaki.

- Ti meg mit kerestek itt?- hirtelen pattanunk fel, már amennyire egy mozgó hálóban ez lehetséges.

- Semmit! Mi csak...

- Paul itt felejtette az egyik fülbevalóját, bizonyára ugrás közben eshetett ki és megkért, hogy keressük meg neki, ez minden- Kezd el magyarázni. Úgy tûnik be is vette a takarító, ugyanis egy furcsa grimasz kíséretében már el is hagyja a sátrat.

-- Húúh..ez meleg helyzet volt...hogy is van az, hogy neked szabad?-- fordul felém felvont szemöldökkel

-- Hát az úgy volt...-- vakargatom a fejem zavarodottal-- Itt lennem szabad, meg minden, csak arról felejtettem el szólni, hogy tériszonyom van...hehehe...

- Minden rendben? - kérdem finoman vállon bökve.

- Ááh... persze, csak elgondolkoztam. Nem kell félned, az én fajtán tûzálló, legalábbis ha mágikus tüzekrõl van szó. Idenézz! – nyújtja ki a karját, amin hirtelen rúnák izzanak fel, majd csettint és egy intéssel a karja lángra gyúl. A lángok eleinte normális színûek, majd kékké változnak. Rémülten figyelem, ahogy nyugodtan bámulja a lángokat, majd rám néz. - Nézd, jeges lángok. Teljesen ártalmatlanok – nyújtja felém a karját, mire rémülten hátrálok pár lépést. Azt hiszem, õ is észleli a dolgot, mert eloltja a tüzet. - Ne haragudj... csak meg akartam mutatni, hogy nincs mitõl félned. – mondja bocsánatkérõ hangon.

- Ne értsd félre, nem félek a tûztõl, csak nem szeretem... ennyi –  indulok el valamerre. Azt sem tudom, hogy hová.

- Ömm... Devlin... – szól utánam, majd mikor megállok, az ellenkezõ irányba mutogat. – A kocsi arra van

~*~

Csendben tesszük meg az utat a lakókocsiig. Masaru bizonyára kíváncsi rám, de nem kérdez. Úgy tûnik, tiszteletben tartja, hogy most nincs kedvem csevegni, ami igen jólesik. Ez a kis bemutató enyhén szólva is felkavart, pedig muszáj lesz hozzászoknom a látványhoz. De egyszerûen félek. Végül megállunk az egyik kocsi elõtt, és Masaru hozzám fordul.

 - Szerintem inkább hagyd, hogy én beszéljek, Magnus még nem tud rólad és... hogy is mondjam... nem túl barátkozós típus – mondja, majd lassan benyit és körbenéz. - Magnus, itt vagy? – kérdi immáron emberi nyelven. A szoba üresnek tûnik, úgy tûnik, nincs benn senki.

- Az ott az én ágyam? – kérdem a heverõre mutatva.

- Igen, de ha akarod, cserélhetünk is, az enyém az alsó – mutat az emeletes ágy felé.

- Nem gond, jó lesz, aludtam már rosszabb helyen is.

- Te meg ki vagy? - Mind ketten összerezzenünk, és egyszerre kapjuk hátra a fejünk. Magnus az, az ajtóban állva figyeli Devlint, majd elindul felé. Megáll elõtte, majd végig méri õt jó alaposan.

A srác, aki megáll elõttem, nem túl magas, vékony alkat. Lila, rövid haja és ugyanilyen színû szemei vannak, arca kisfiús, bõre igen világos, inkább fehér. Ha nem tudnám, hogy valószínûleg nem ember, azonnal azt hinném, hogy egy kölyök áll elõttem. Fülében fülbevalókat, ajkában és szemöldökében piercingeket látok, ruházata viszont elegáns, mint valami nemesi csemetéé. Igazán ellentmondásosnak tûnik így elsõre.

- Magnus... igaz, még nem mondtam, új szobatársat kaptunk...

- Örvendek a találkozásnak, Devlin Kaene vagyok – mosolyodom el, és kezet nyújtok. Magnus szintén elmosolyodik.

- Masaru, nem is mesélted, hogy jön valaki – fordul végül Masaru felé.

- Igen, mert reggel még én sem tudtam róla, délelõtt érkezett.
 

Letudjuk a találkozást, a bemutatkozást, és helyet is kapok a díványon. Magnus nem tûnik emberevõnek, bár sosem lehet tudni. Egész kedvesnek tûnik, de az is lehet, hogy ez csak a látszat.

Végül elköszönünk tõle és kimegyünk. Egy padon üldögélünk, és úgy tûnik, Masaru nagyon elgondolkodott valamin. De hogy min, nem tudom.

- Minden rendben? Elgondolkoztál. – Vállon bököm, mire meglepettségében majdnem leesik a padról.

- Minden rendben... csak elgondolkoztam... -  Elõhalászik egy órát, és megnézi. - Viszont nekem lassan mennem kell, 3 óra és kezdünk, addig még rengeteg dolgon van. Ugye megnézed? – néz rám vigyorogva, kiskutya szemekkel. Tudom, hogy nem szabadulok, amíg igent nem mondok, és minden ellenérzésem ellenére végül bólintok. - Remek! Akkor az elõadáson találkozunk!

Felpattan, majd el is szelel, majd én magam is felszedelõzködöm. Hiszen ideje hasznossá tenni magam. Ha már nem az elsõ héten nem léphetek fel, legalább segédkezek a többieknek felhúzni a sátrat, meg ilyeneket.

~*~

Az elõadást Mr. Tinkel engedélyével a nézõtérrõl nézem végig. Régen volt már, mikor utoljára kívülrõl néztem egy cirkuszi mûsort, de meg kell hagyni, a Grand World Cirkusz elõadói értik a dolgukat. Színpompás az egész mûsor, hatalmas a kínálat az állatos számoktól kezdve a bûvészeken át a légtáncosokig. Éppen a bohócok mennek ki, és tudom, hogy most következik Masaru száma. Izgatott, és ideges is vagyok, hiszen bármi megeshet. De elhatároztam magamban, hogy nem fogok kirohanni, bármi történjen. Masaru kilép a színpadra, és integet a közönségnek, akik úgy tûnik, hogy már ismerik, mert kiabálnak, füttyögnek, tapsolnak neki. Nyilvánvalóan a faun igen népszerû a nézõk körében. 

Az elõadás eleje teljesen hétköznapi, bár mégis, számomra lenyûgözõ, ezt nekem is el kell ismernem. Zsonglõrködés fáklyákkal, sok fáklyával, aztán táncosok lepik el a színpad hátsó részét, van tûznyelés is, de szerintem ezek számára már teljesen alap dolgok. Aztán hirtelen megjelenik pár segéd, akik még több fáklyát, valamint egy kötelet hoz.

- Hölgyeim és uraim, ezúttal egy új mutatvánnyal készültem önöknek! – Mindenki elnémul a szavaira, és szinte tapintható a feszültség. Én is idegesen mozgolódom. A segédek a kötelek egyik végét az oszlopokhoz kötözik a másikat Masaru köré, de olyan szorosan, hogy mozogni sem tud. - Ezúttal nem valami olcsó trükkel akarom kiszúrni a szemeteket, hisz az már unalmas, ezúttal saját magamat fogom felgyújtani! – Az emberek elõször döbbenten pislognak, majd kitör a tapsvihar. Én azonban kissé aggódom. Remélem, nem fog rosszul elsülni ez az új mutatvány.

A segédek elhagyják a színpadot, a fényeket pedig még lejjebb veszik. Masaru egyedül marad a színpadon, és lehajtott fejjel kántálni kezd. A fáklyák lassan emelkedni kezdenek, majd hozzá repülnek, én pedig hallom az elfojtott sóhajtásokat, látom, hogy az emberek döbbent csendben, kíváncsian nézik az egészet. Én magam feszült vagyok, a szék ülõkéjébe kapaszkodom. De még engem is magával ragad a látvány. Hirtelen az összes láng kialszik, majd újra meggyullad. De mintha a lángok most valahogy másmilyenek lennének. Mágikus tûz lenne? A fáklyák égõ felükkel Masaru felé esnek a földre, aki folyamatosan kántál, miközben elõbb a színpad, majd õ maga is lángba borul. Masaru felém fordul, bár tudom, hogy nem láthat. De gondolom sejti, hogy a mutatványa milyen hatással van rám. Bár elsõre elborzaszt az egész, mégsem tudok szabadulni, miközben körülöttem az emberek ujjonganak és tapsolnak. Valami ülve tart, és még én is ámulva nézem a produkciót. Tényleg bámulatos, amit Masaru mûvel, és mikor végül kihunynak a lángok, õ teljesen sértetlenül áll a porond közepén. A tömeg õrjöngve tapsolja meg a produkciót, sõt, még én sem tudom visszafogni magam. Ha nem is bírom a tüzet a múltban bekövetkezett haláleset miatt, de még engem is lenyûgözött, amit láttam. Minden félelmem ellenére én is tapsolok, bár csak mérsékelten, miközben belsõmben két érzés dulakodik, a csodálat és a félelem. Masaru mélye meghajol, és többször vissza is tapsolják, mikor kimegy. Úgy tûnik, õ a nézõk kedvence.

~*~

Az elõadás hatalmas sikerrel zárul, és mikor már üres a nézõtér, nincs más dolgunk, mint takarítani. Hiszen a nézõk rengeteg szemetet – jórészt papírokat, belépõket és mûanyag poharakat – hagytak az üléseken, vagy a sorok között. Sõt, még a hosszú lépcsõkre is jutott belõlük bõven. Az én dolgom, hogy a felsõ sorok közül kiszedegessem a szemetet és egy zsákba gyûjtsem. Egészen elmerülök a munkában, miközben az elõadáson töprengek, ami be kell valljam, minden várakozásomat felülmúlta. Egészen belefeledkezem a gondolataimba, így összerezzenek, mikor valaki megszólal mögöttem.

-       Devlin! – hallok meg egy hangot, mire ledermedek, majd megfordulok. Masaru áll mögöttem, és vadul vigyorog. Nem tudom, hogy rajtam-e, vagy pedig alapból mindig így viselkedik. – Tetszett a mûsor?

-       Igen – bólintok. – Nagyon… érdekes volt – mondom õszintén. – Úgy tûnik, te vagy a nagy kedvenc.

-       Mit tehetnék, ha egyszer ennyire imádnak? – nevet fel hangosan. – Ugye nem féltél túlságosan, hogy bajom esik?

-       Az igazat bevallva, az elején egy kissé aggódtam, de nagyon tetszett – válaszolom, mire a vigyora még jobban kiszélesedik.

-       Látod, mondtam, hogy nem lesz semmi baj – bólogat. – Segítek neked, akkor gyorsabban végzünk és talán még sikerült valami vacsorát is szereznünk. Holnap tovább állunk innen. A fõnök azt mondta, Írország felé vesszük az utunkat.

-       Hiszen onnan jöttem! – mondom döbbenten, miközben nekilátunk a munkának.

Tényleg gyorsan végzünk, és pont egyidõben vagyunk kész a többiekkel. A szemetet egy helyre visszük, hogy majd az illetékesek elszállíthassák a megfelelõ helyre. Még rendbe teszem magam, aztán Masaruval elindulunk valami kaját szerezni. Mint kiderül, ez nem is olyan nehéz, mert a cirkusz asszonyai körül mindig találni valami ehetõt. Masaru bemutat a többieknek, akik barátságosan fogadnak, bár a rengeteg nevet még nem igazán tudom elsõre megjegyezni. A mai menü krumpli, hús és mellé valami savanyúság. Miután szerzünk magunknak egy-egy adagot, egy közeli padra telepedünk. Evés közben azon filózom, hogy ha visszamegyünk Írországba, talán láthatom a családomat is. Azóta, hogy befejeztem az artistaképzõt, nem sûrûn jártam haza. Sõt, az utóbbi négy évben nem is voltam otthon, ez pedig köszönhetõ annak, hogy apámék még mindig nem bocsátották meg, amiért artistának mentem. Kíváncsi vagyok, hogy vajon eljönnének-e az elõadásomra.

-       Mi a baj? – zökkent ki Masaru hangja a gondolataimból.

-       Semmi, semmi – rázom a fejem, de ezzel nem tudom õt lerázni.

-       Valami bánt téged, és nem tûnik semminek – mondja Masaru. – Még mindig az elõadáson látottak zavarnak? Hiszen azt mondtad, hogy tetszett, amit láttál.

A hangja bizonytalanul cseng, mintha nem lenne biztos benne, hogy jót mond-e. A fejem csóválom, majd úgy döntök, hogy beavatom a dolgaimba. Elvégre, elõbb-utóbb úgyis megtudná.

-       Nem, az elõadás tényleg pazar volt – mondom, mire Masaru elvigyorodik. – De az, hogy Írországba megyünk, okozhat némi gondot.

-       Nem azt mondtad, hogy onnan jöttél? – kérdi a faun.

-       De igen, viszont… lehet, hogy akkor találkozom a családommal is – sóhajtok fel. Masaru értetlenül néz rám, mint aki nem tudja, ebben mi a rossz. – A szüleim erõsen ellenezték, hogy artistának menjek. Apám azt mondta, ilyen ugrabugrálásból nem lehet megélni, meg ilyet csak a bolondok csinálnak, vagy olyanok, akik nem elég okosak, és nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Mikor titokban felvételiztem egy artistaképzõbe Dublinban, és kiderül, majdnem kitagadtak. Mióta végeztem, nem is voltam otthon, és nem tudom, hogy reagálnának, ha meglátnának a trapézon. Tudod, kissé aggódom, hogy mit fognak szólni hozzá. A szüleimmel való kapcsolatom nem túl jó. Viszont a nõvéreimmel és a bátyáimmal gyakrabban összefutottam, õk eljöttek a fellépéseimre.

-       Vannak testvéreid?! – kérdi örömteli hangon Masaru.

-       Három is – bólintok. – Két nõvérem és egy bátyám. A két nõvérem, Freya és Ruby már férjnél vannak, de Declan, a bátyám még nõtlen. Miért kérded?

-       Semmi, semmi, csak kíváncsi voltam – mondja Masaru, de a sunyi képe nekem valahogy gyanús.

Nem faggatom, bár sejtem, mi járhat a fejében. És egyáltalán nem tetszik. Remélem, nem akarja megkörnyékezni a bátyámat. Hallottam róla, hogy a faunok néha igencsak csalafinták tudnak lenni, és képesek bárkit magukba bolondítani. De egyelõre annyiban hagyom a dolgot.

~*~

Az este kellemesen zárul, és bár mikor visszatérünk, Magnus még nincs a lakókocsiban, egyikünk sem aggódik. Masaru szerint Magnus magányos lélek, aki nem nagyon közösködik senkivel, ha nem muszáj neki. Éppen arra készülnék, hogy lefeküdjek aludni, vagy legalább lepihenjek, hiszen az elsõ nap nekem is kemény volt, amikor Masaru hirtelen magával rángat.

-       Hová megyünk? – kérdem, miközben egy szót sem szól, csak int, hogy kövessem. Már alapból az õ nyelvén beszélek vele. – Masaru!

-       Kérdezhetek valamit? – néz rám, miközben megállunk a még le nem bontott nagysátor elõtt.

-       Kérdezz nyugodtan – mondom. – De miért vagyunk itt?

-       Meg tudnál tanítani engem is trapézon hintázni? – kérdi, mire elképedek. Ez most komoly?! – A mutatványom sokkal látványosabb lenne, ha közben hintáznék is, nem gondolod?

-       Most? – kérdem döbbenten. – És ha valaki meglát? Úgy értem, szabad nekünk ilyenkor, éjszaka idejönni? Nem lesz belõle baj? Nem akarom, hogy kirúgjanak egy nap után.

Mikor bekopogok az egyik böhöm nyír ajtót majd mérgesen néz le rám.

- Te meg mit akarsz bakkecske?- förmed rám- húzz el innét, dolgom van az öregemberrel...- meg sem várom míg befejezi, egyszerûen átslisszolok mellette. Nem érek rá erre..

- Mester, lehetne egy kérésem?- állok meg az asztala elõtt- nagy gond lenne, ha az új fiú nálunk lenne? Úgyis van egy szabad ágy, és hárman jól el leszünk és...

- Ácsi...- szakít félbe- már találtam neki megfelelõ társat, Devlin a többi artistával fog aludni a nagy kocsiban, mindig is így volt, nem értem mért kell ezt megbolygatni.

- Fogadjunk, õt meg se kérdezted, hogy a többi izzadságszagú gumiemberrel akar-e összezárva lenni..

- Döntöttem, és mivel én vagyok a fõnök, enyém az utolsó szó- fonja össze a karjait

- Ne legyél már ilyen szívtelen!- vágom be a durcát- Légysziiii...had aludjon nálunk!

- Jól van, ha ennyire ragaszkodsz hozzá, még átgondolom... istenem, mennyi baj van veled, ha nem lennél ekkora látványosság már rég kitettem volna a szûröd- fejét csóválgatja mire én újra elmosolyodok.- Kösziii!- Dörzsölöm össze a tenyereim. Sarkon fordulok, majd mielõtt még meggondolhatná magát kereket oldok. Gyorsan, meg kell keresnem és el kell mondanom neki a hírt.

Nem telik bele sok idõbe, sikerül megtalálnom, méghozzá a mester kocsija elõtt. Lehajtott fejjel megy a dolga után, így nem veszi észre mikor elõtte állok meg. Felkapja a fejét, úgy néz ki mint aki szellemet látott.

- Megijesztettelek? – kuncogok fülig érõ mosollyal

- Csak nem vagyok hozzászokva a meglepetésekhez – felsóhajt, majd a mondandója többi részét már faun nyelven folytatja--És mivel úgy hallom, térden állva könyörögtél, hogy veletek lakhassak, megmutatnád, hol van a lakókocsink? Le akarok pakolni, mert utána segítenem kell a nézõtérrel.

--Szóval a vén csóka beadta a derekát? -- Felnevetek -- Gyere velem, nincs messze. Kíváncsi vagyok, hogy Magnus mit fog hozzád szólni.

-- Magnus? Mr. Tinkel azt mondta, hogy fura figura, bár nálad nem lehet furább

-- Hát… Õ nem gyújtja fel magát -- felröhögök, de õ csak döbbenten néz rám -- Ez a számom, piromániás vagyok és fel szoktam gyújtani magam. A közönség imádja.

Csak a fejét csóválja, talán nem tetszik neki,

-- Mi a baj? -- teljesen elmerült a gondolataiban... talán valami régi emlék, talán elképzelt ahogy lángoló testtel állok a színpad közepén, de mikor hozzá szólok össze rezzen majd felém kapja tekintetét -- Az arcod egészen megváltozott.

-- Csak eszembe jutott egy nem túl kellemes emlék -- Szinte suttog.-- A tûz nem jó emlék számomra. Az elõzõ cirkuszban, ahol dolgoztam, szintén volt egy hasonló szerzet, mint te. Bár, õ ember volt, de volt egy tüzes száma. Az egyik este… nos… a dolgok kicsúsztak a kezébõl és… meghalt. Azóta nem nagyon szeretem a tûzzel kapcsolatos mutatványokat, mindig Francist juttatják eszembe, ahogy sikított, és mi nem tudtunk neki segíteni. Mire el tudtuk õt oltani, addigra olyan súlyosan megégett, hogy a kórházba szállítást sem élte túl. Persze, a shownak ettõl még folytatódnia kellett, de a nézõk jó része elmenekült, nem bírták a látványt. Nem tudom, miért mondom el ezt neked. Talán nem kéne, de már mindegy. Jobb, ha tudod, de ettõl még nem foglak utálni, Masaru, nyugi. Egyszerûen csak… érted, nem?

Elgondolkozok egy pillanatra, talán még sem lenne jó ötlet amit kigondoltam, de próba cserencse, majd meglátjuk este a fellépés alatt

-- minden rendben? -- finoman vállon bök

-- ááh... persze, csak elgondolkoztam. Nem kell félned, az én fajtán tûzálló, legalábbis ha mágikus tüzekrõl van szó. Idenézz!-- kinyújtom felé a karom, majd koncentrálok. Halványan fénylõ rúnák futnak végig egészen a vállamig, majd egyetlen csettintéssel csiholok tüzet. A karom meggyullad, elõször átlagosnak tûnõ lángokkal, majd mikor ökölbe szorítom a kezem a tûz hirtelen kékké válik -- Nézd, jeges lángok. Teljesen ártalmatlanok – nyújtom felé a karom, de õ csak visszább húzódik. Az arcán látom, hogy nem örül neki így inkább eloltom a tüzet.

-- ne haragudj... csak meg akartam mutatni, hogy nincs mitõl félned

-- Ne értsd félre, nem félek a tûztõl, csak nem szeretem... ennyi – elindul az egyik irányba, vélhetõleg a kocsihoz igyekszik

-- Ömm... Devlin... -- Szólok utána majd mikor felém fordul mutogatni kezdem az ellenkezõ irányba – A kocsi arra van

.oOo.

Csendben megyünk egymás mellett, én kérdezgetnék még, de nem tûnik túl vidámnak, nekem meg nincs ötletem hogyan vidíthatnám fel.

Mikor odaérünk megállok az ajtó elõtt és felé fordulok -- Szerintem inkább hagyd, hogy én beszéljek, Magnus még nem tud rólad és... hogy is mondjam... nem túl barátkozós típus – lassan nyitok be majd nézek körül

- Magnus, itt vagy? - üres a szoba. Vajon hol lehet, nem sûrûn szokott elmászkálni. Hátra fordulok, Devlin az ajtóban áll és nézelõdik.

-- Az ott az én ágyam? -- Akad meg a szeme a fal melletti heverõn

-- Igen, de ha akarod, cserélhetünk is, az enyém az alsó -- mutatok az emeletes felé

-- Nem gond, jó lesz, aludtam már rosszabb helyen is...

- Te meg ki vagy?- mind ketten össze rezzenünk és egyszerre kapjuk hátra a fejünk. Magnus az, az ajtóban állva figyeli Devlint, majd elindul felé. Megáll elõtte majd végig méri õt jó alaposan.

- Magnus... igaz, még nem mondtam, új szobatársat kaptunk...

- Örvendek a találkozásnak, Devlin Kaene vagyok- mosollyal az arcán nyújtja felé a kezét mire Magnus is elmosolyodik. Kicsit megkönnyebbülök én is.

- Masaru, nem is mesélted, hogy jön valaki- fordul felém mosolyogva

- Igen, mert reggel még én sem tudtam róla, délelõtt érkezett...

Végre letudtuk a találkozást is, jobb volt mint amire számítottam. Magnus kedves, egy csupa szív gyerek, ha nem épp új emberekkel találkozik. Mint itt jó páran, õ is az utcáról került közénk ahol nem fenékig tejfel az élet... tudom jól, én is ott nõttem fel.

-- Minden rendben? Elgondolkoztál...-- teljesen meg is feledkeztem róla, így mikor finoman vállba bökött és hozzám szólt majd leestem a padról ahol eddig üldögéltünk.

-- Minden rendben... csak elgondolkoztam... -- elõ halászok a zsebembõl egy órát és rá nézek. Jesszus! Mennyi az idõ -- viszont nekem lassan mennem kell, 3 óra és kezdünk, addig még rengeteg dolgon van...ugye megnézed?-- Nézek rá vigyorogva kiskutya szemekkel és egészen addig nyaggatom míg rá nem bólint -- Remek! Akkor az elõadáson találkozunk!

.oOo.

Csillogó lámpák és díszletek, lélegzetét visszafojtó közönség... hát ezért szeretem én a cirkuszt. Tûkön ülve várom, hogy befejezõdjön az elõttem lévõ elõadás és végre az enyém legyen a színpad... csak az enyém!

A vastaps jelzi, hogy vége az elõadásnak. Ez eddig kinn parádézó bohócok és artisták egyesével hagyják el a színpadot és kimerülve, leizzadva viharzanak be az öltözõkbe majd rogynak le a székekre. Én jövök...

A fények lassan kialszanak, a segédek elhordják a kellékeiket én pedig türelmetlenül dobolok a patáimmal a padlón. Végszóra a segédek meggyújtják a fáklyákat majd eltûnnek a rejtett ajtók mögött. Kifújom a tüdõmben rekedt levegõt majd elindulok a színpad felé. A közönség füttyög, ujjong és tapsol én pedig fülig érõ vigyorral integetek nekik. Hát akkor... vágjunk bele...

Az elõadás eleje olyan mint általában. Zsonglõrködés fáklyákkal.. sok fáklyával, aztán táncosok lepik el a színpad hátsó részét, tûz nyelés, amolyan alap dolgok..

Pár segéd köteleket és még több fáklyát hoz.

- Hölgyeim és uraim, ezúttal egy új mutatvánnyal készültem önöknek- Mindenki elnémul. A segédek a kötelek egyik végét az oszlopokhoz kötözik a másikat pedig hozzám, olyan szorosan hogy mozogni se tudjak- Ezúttal nem valami olcsó trükkel akarom kiszúrni a szemeteket, hisz az már unalmas, ezúttal saját magamat fogom felgyújtani!- Döbbent szempár mindenfelé, aztán tapsvihar.

A segédek elhagyják a színpadot, a fényeket pedig még lejjebb veszik. Egyedül állok a színpad közepén és lehajtott fejjel kezdek egyre hangosabban kántálni. A körülöttem körben elhelyezett fáklyák lassan emelkednek fel és repülnek hozzám egyre közelebb. Hirtelen az összes lány kialszik egy pillanatra majd újra meggyullad... ez az! Sikerült kicserélnem az egyszerû lángokat mágikus tûzre, ezek után sima ügy. Elengedem a fáklyákat, mire azok körben a földre esnek, égõ felükkel felém. Az alattam kavargó rúnakör vonalát követve meggyullad a színpad, majd mikor elér hozzám én is, ezúttal az egész testem. Folyamatosan mondom a varázsigét, hogy életben tartsam a tüzet, közben fél szemmel a nézõtéren ülõ Devlint figyelem. Nem látom tisztán az arcát, de sejtem mit gondolhat...

Mostanra az egész testem meggyullad, rúnák és különbözõ jelek hálózzák be a közönség pedig ujjong...

Egyszerûen imádom a cirkuszt!