Nem tudnám megmondani, pontosan mi késztet rá, hogy kimenjek az erdõbe. Az éjjel volt egy furcsa álmom, ismerõs fák között bolyongtam, és egyszer csak szembejött velem Anya... Tudom, hogy õ volt, még így, hosszú évek távlatából is bármikor felismerném az arcát, a szemeit, a haját – és a hangját, azt a hangot, ami minden éjjel énekelt nekem gyermekként.

Valószínûleg ez lehet az oka, legalábbis java részben, de valami másik, furcsa késztetés is arra ösztönöz, hogy nézzek körül, így hát ezen a szép, napos délutánon elhatározom, hogy eleget is teszek ennek a belsõ kényszernek.

A kis, egyszintes faház ajtaját szokás szerint csak kilincsre zárom, nincs odabent semmi értékes, és nem is nagyon lakik a környéken senki. Aki meg igen, azoknak nincs szüksége semmi olyasmire, amit bent találhatnának...

A házat még Amanda és Joe hagyták rám, a kedves, középkorú házaspár, akiknek soha nem lehetett gyermeke, és talán éppen ezért fogadtak be engem. Nagyon szerettem õket, de sajnos nemrégiben el kellett költözniük, én pedig nem mehettem velük. AZ egyetlen szerencsém, hogy számukra teljesen természetes volt, hogy nem adják el a házat, hanem nekem adják.

A ház az erdõ szélén áll, így alig kell néhány métert sétálnom, hogy beérjek a fák közé. Úgy ismerem az erdõt, mint a tenyeremet, hiszen gyakran járok itt, most mégsem az emlékeimre, hanem az álmomban látott képre koncentrálok, hátha megtalálom azt a helyet.

Már talán órák óta is sétálhatok a fák között céltalanul, mikor meghallom a furcsa hangot. Az egész nem több egy suttogásnál, mégis...

Aiden!

Homlokráncolva megtorpanok és körülnézek. Mégis honnan...

- Hát tényleg te vagy az.

Ijedten pördülök meg a hangra, ami ismerõs, mégsem tudom hova tenni. Egy erõs férfialak magasodik mögöttem, a haja szõke, a szemei zöldek, a vonásai pedig... átkozottul... ismerõsek. Jóságos ég, ki lehet ez, és honnan ismerem?

- Nem ismersz meg, Aiden? – kérdezi egy kissé elõrehajtva a fejét.

Az arca így még jobban árnyékba kerül, de a vonásait már megjegyeztem, csak azt kéne kitalálnom, hogy ki... Hirtelen ugrik be a nálam néhány évvel idõsebb, aranyos srác, aki a szomszédunkban élt, mikor még Anyával lehettem. Egek, kiköpött ugyanolyan, csak magasabb, idõsebb... férfiasabb.

Nagyobb.

- Slane? – lépek közelebb óvatosan.

Ismét felemeli a fejét, így már biztos a felismerés. Te jó ég, ha nem is Anya az, de rájuk találtam! Boldogan mosolyogva sétálok még közelebb hozzá, de amikor már csak néhány lépésnyire vagyok tõle, megpillantom az arckifejezését. És a szemeit, közelrõl... A szája sarkában ülõ mosoly a közelében sincs annak a kedves, közvetlen mosolynak, amivel mindig nézett rám, és ha ehhez hozzáadjuk a szemeiben ülõ sötét csillogást... Így csak egyvalakire hasonlít igazán.

Az apámra.

- Aiden, Aiden... – Ahogy megrázza a fejét és végignéz rajtam, teszek egy tétova lépést hátra. Aztán még egyet, és még egyet, de õ lassú, ragadozó léptekkel közelít felém. – Most már tényleg kiköpött anyád vagy, ugye tudod? – Kinyújtja a kezét, de nem tudok idejében elhajolni, félresimítja a hajam az arcomból. – Gyönyörû vagy, egy igazi szépség...

- M-Mit akarsz t-tõlem? – kérdezem remegõ hangon, tovább hátrálva elõle, de kitartóan követ.

- Tudtad, hogy a népünk két részre szakadt? Az apád már félig a trónon ül, és rengeteg embert gyûjtött maga köré... Viszont mindenkinek van egy fõ feladata. Tudod, mi az? – Miközben beszél, le sem veszi rólam a szemeit, én viszont megszólalni is képtelen vagyok a félelemtõl, egyedül arra vagyok képes, hogy megrázzam a fejem, a következõ pillanatban viszont a hátam egy fatörzsnek ütközik. – Megtalálni téged – hajol túlságosan is közel, a fülembe suttogva a semmi jót nem ígérõ szavakat.

- E-Engem? Miért...? – lehelem rémülten.

- Kettõt találhatsz, szépségem. – Újra a hajamhoz nyúl, elsöpri a nyakamból, aztán érzem, hogy... szagolgat? – Tudod, titkon azt kívánom, bárcsak felfedezném ebben a csábító illatban azt is, hogy a társam vagy – emeli fel a fejét, a szemeit egyenesen a számra szegezve. – Viszont az apádnak nem kell rögtön megtudnia, hogy megtaláltalak. Ha már úgyis meghalsz, elõtte nyugodtan elszórakozhatunk egy kicsit mi ketten...

Amikor a keze a ruhám elejéhez ér, az arca pedig az enyémhez közelít, elõbb cselekszem, mint gondolkozom.

- Ne! – kiáltok fel ijedten, aztán minden erõmet beleadva pofon vágom.

A tenyerem nagyot csattan az arcán, a hang még mindig visszhangzik a fák között, mikor én már – kihasználva a meglepetését – olyan gyorsan futok, ahogy csak bírok. Nem is merek hátranézni, de a felhangzó állatias morgás semmi jót nem ígér... Biztosan átváltozott, és úgy egykettõre utol fog érni, akkor pedig nekem végem. Még jobban belehúzok és továbbra sem merek hátranézni, de a nyaktörõ tempónak hamarosan vége szakad.

Két mancs csapódik a hátamnak olyan erõvel, hogy még jó egy métert repülök, mielõtt elõrezuhannék, de ezzel sincs vége. Hangosan felkiáltok, amikor éles fogak mélyednek a karomba, a fájdalom végigvág a testemen és rögtön letaglóz. Engem már semmilyen harapás nem tud átváltoztatni vagy megfertõzni, de éppen ezért nagyon is hatással van rám egy ilyen jellegû sérülés: olyan szintû bénító fájdalmat okoz az egész testemben, hogy megmozdulni is képtelen vagyok.

Mikor legközelebb kitisztul a látásom, már emberi kezeket érzek a hajamnál.

- Akár tetszik, akár nem, még egy darabig megtartalak magamnak, gyönyörûségem – suttogja a fülembe hátborzongatóan sötét hangon.

Esélyem sincs reagálni, mert a következõ pillanatban a hajamba markolva felrántja a fejem, majd egy erõteljes mozdulattal beleüti a mellettem lévõ fa kiálló gyökerébe. Azonnal elsötétül elõttem minden.

***

Kábán pislogva térek magamhoz, a fejem még mindig tompán lüktet, a karom pedig sajog a fájdalomtól, ami ráadásul lüktetve sugárzik ki az egész testembe a harapásból. Fogalmam sincs, hova hozott Slane, de az biztos, hogy egyedül vagyok. Homlokráncolva nézek körül, félhomály van, én pedig kemény, hideg talajon fekszem.

Lassan, a fájdalomtól fintorogva ülõ helyzetbe tornázom magam, és ahogy a szemem fokozatosan hozzászokik a kevés fényhez, egyértelmûvé válik, hogy egy barlangban vagyok. Közvetlenül a szájánál, amit súlyos kövekkel torlaszoltak el, és csak néhányuk között szûrõdik be a napfény.

Már biztosan lemenõ félben lehet a nap, hiszen a sugarai éppen vízszintesen érkeznek, és megvilágítják a hosszú alagutat, ami nem sokkal távolabb kanyarodik egyet, és onnan a sötétbe vész. Kiráz a hideg, a hely nem csak hûvös, hanem félelmetes is, de legalább nem hallok semmilyen furcsa hangot. Egész biztos, hogy egyedül vagyok.

Bizonytalan mozdulatokkal megtámaszkodok a földön, és megkísérlek lábra állni, de mozdulat már a felénél félbeszakad, mert hirtelen meghallok valamit. Olyan mint a... lánccsörgés? Igen, pontosan. Ahogy én megmerevedek, a csörgés is abbamarad, én pedig rettegve, feszülten fülelek. A szívem a torkomban dobog, vajon van rá esély, hogy csak képzelõdtem?

A következõ másodpercben felhangzó állatias üvöltés durva bizonyítékként szolgál, hogy a legkevésbé sem hallucináltam. A hang fülsüketítõ és nem tisztán állati, annál egy fokkal hátborzongatóbb, mert keveredik benne valami egészen más, megmagyarázhatatlan tónus is... Ráadásul a közeli sötétségbõl jön ez is, ahonnan a láncok csörgését is hallottam.

Rémülten sikoltok fel és ugrok a lehetõ legközelebb a barlang szájához, tudom, hogy semmi esélyem megmozdítani azokat a hatalmas köveket, mégis kétségbeesetten esek nekik, hátha legalább néhányat ki tudok mozdítani a helyérõl, hogy elmenekülhessek...

A rémület könnyei elöntik a szemeimet és hamarosan már az arcomon folynak lefelé. Az üvöltések szorosan követik egymást, ismét meghallom a lánccsörgést is, mintha valaki vagy valami vadul tépné õket. Fogalmam sincs, milyen szörnyeteget rejtegethetnek itt, de abban biztos vagyok, hogy ha kiszabadul és itt talál, akkor nekem végem.

Zokogva és összefüggéstelenül kiabálva a rettegéstõl próbálom kiszabadítani magam, de néhány kavics és törmelék kivételével az égvilágon semmit nem tudok megmozdítani a torlaszon. Amikor egy minden eddiginél hangosabb üvöltés zengi be a barlangot, remegni kezdek, egyre kétségbeesettebben kaparom a köveket, de aztán... megszûnik a lánccsörgés.

És lépteket hallok közeledni, valami furcsa morgással kísérve.

Elzsibbadnak a kezeim, lassan a sötétség felé fordítom a fejem és nyelek egy nagyot. Most már biztosan nincs menekvés. A léptek egyre közelebb érnek és a morgás is egyre hangosabb, aztán megjelenik a kanyarulatban egy alak. A beszûrõdõ napsugarak egyenesen rávilágítanak, én pedig nem látok mást, mint egy magas, masszív, mégis vékony férfitestet, koszos, szakadozott ruhákat, vért... és hatalmas, éles karmokat az ujjain...

Újult erõvel sikoltok fel, ahogy felém araszol, összekuporodok a barlang szájánál a sarokban, és eltakarom a kezeimmel az arcomat. Nem... Nem akarok meghalni... Érzem, hogy elõttem van, de nem merek felnézni. Nem... Nem akarom... látni... A dühös morgásra rémültem rezzenek össze, a fejem magától mozdul, és hirtelen felkapom a fejem, egyenesen ránézve a...

De hiszen ez nem is egy szörnyeteg. Azt hiszem... Olyan, mint egy ember. Félig. Mégis van rajta valami furcsa a karmain kívül, az arca... furcsán el van torzulva. Az egyik fele mintha félig átalakult volna, a szeme környéke és az orra is állati, ráadásul mindkét szeme sárga. Mint egy párducé.

Mindezeket a megállapításokat viszont rögtön elfelejtem, amikor véres, karmos kezeivel az arcom felé nyúl.

- Neeee! – kiáltok fel rémülten, a barlang falához szorítva magam. – Kérlek! Ne bánts... ne... nee!

A keze ahelyett, hogy elválasztaná a fejemet a nyakamtól, a számra tapad. Nekinyomja a fejemet a falnak, de még csak nem is úgy, hogy fájjon. Megszeppenve pislogok rá, õ pedig homlokráncolva figyel engem, mintha arra akarna rájönni hogy mit mondtam.

- Én... – szólal meg rekedt, mély, állatias hangon. – Enni... te.

Tágra nyílt szemekkel, vadul rázni kezdem a fejem, mire halk morgás tör fel a mellkasából. Rémültem figyelem, ahogy most a másik karmos kezét közelíti az arcom felé, de még mindig nem sebesít meg, csak félresimítja a hajam azon az oldalon, ahol Slane a fába ütötte a fejem.

Amikor azonban felém hajol, tudom, hogy most el fogja harapni a torkom. Összeszorítom a szemeimet és nyöszörögni kezdek a tenyere alatt, rettegve várom a halálos sebet... Ehelyett a forró nyelvét érzem meg az arcomon, ahol eddig a rászáradt vértõl feszült a bõröm. Elhallgatok, nem értem, mi folyik itt. A nyelve végighalad az arcomon, fel a hajamig, ahol az ütéstõl keletkezett seb lehet, engem pedig kétszeresen is furcsa érzés kerít hatalmába. Most valahogy megfeledkezem a félelemrõl, majdhogynem törõdésnek érzõdik, szinte jól esik... Nem is beszélve arról, hogy amikor a sebet és végignyalogatja, a tompa lüktetés és a fájdalom egykettõre megszûnik.

Elhúzódik és a tenyerét is leveszi a számról.

- Te... nem... hangos... – mondja nehézkesen.

Bólintani sem vagyok képes, nem értem, mi történik, csak remegve bámulok rá, miközben õ félrebillentett fejjel méreget. Úgy néz rám, mint ragadozó a prédára, az elõzõ után viszont már képtelen vagyok halálfélelmet érezni. Megfogja a jobb kezem és maga felé húzza, hogy megszagolhassa. Most akkor mégis meg fog enni...?

- M-mit cs-csinálsz? – kérdezem remegõ hangon.

- Enni... vér – feleli recsegõ hangján.

Vér? Lehet, hogy a harapást érzi? Lopva a jobb kezemre pillantok, de õ kiszúrhatja a mozdulatot, mert elengedi a kezem, és rögtön a másik felé nyúl. Felhúzza a ruhám ujját, amit még hagyok is neki, de amikor a szájához emeli a karomat, ijedt nyögéssel próbálom elhúzni tõle. Nem hagyja és rám morog.

- Én... nem bánt te... csak éhes – morogja.

A bõrömre hajolva elkezdi lenyalogatni a vért onnan is, megtisztítva a harapás környékét, aztán magát a sérülést is.

- De... de ne egyél meg... – szólalok meg remegõ hangon. – Kérlek... én nem vagyok ennivaló... és azt mondtad nem bántasz... kérlek, kérlek...

Az a furcsa érzés megint a hatalmába kerít, ahogy a fognyomokon is végigsimít a nyelvével, a sajgó, lüktetõ fájdalom szimpla bizsergéssé alakul.

- Ki bánt? – szólal meg ismét.

- Te-tessék? – nézek rá.

- Ki bánt te kezed? – emeli fel a sérült karom.

- Slane... egy... párduc alakváltó – felelem.

Most már hagyja, hogy elhúzzam a kezem, összezavarodva figyelem, ahogy szemügyre veszi a barlang bejáratát. Nem tudom eldönteni, hogy féljek-e tõle vagy ne, fogalmam sincs, ki lehet õ és mit keres itt, vagy egyáltalán hogy mi történt vele.

Visszafordul felém, sárga szemei élénken csillognak, ahogy rám néz.

- Te... jössz... én nem bánt te, vigyázni és megölni Slane... gyere – fogja meg a karom.

A falnak támaszkodva talpra állít és a sötétség felé kezd húzni, de elbizonytalanodom és nem hagyom magam. Honnan tudhatnám, hogy nem felfalni akar majd ott...? Mivel ellenállok, felém fordul, tekintetében értetlenkedés és kérdés csillan.

- Én... én nem tudom...  – pillantok bizonytalanul a sötétség felé.

- Én nem bánt te – ismétli meg harmadszorra is –, én védeni, vigyázni te biztonság. – Bár még mindig furcsa hangon és még furcsább stílusban beszél, a szemei komolyak és õszinteséget sugallnak, nincs semmi fenyegetõ a pillantásában. – Ígéret.

Nyelek egy nagyot és értetlenül nézek rá, de a félelem mégis valami ösztönnek engedelmeskedve kezd megszûnni, így végül bólintok, és hagyom, hogy a sötétség felé húzzon. Nem tudom, miért akar engem megvédeni, de egy belsõ hang azt súgja, nem kell félnem tõle.

Amikor beérünk a kanyar mögé, szó szerint vaksötét lesz. Ehhez a szintû sötétséghez az én szemeim már nem tudnak eléggé alkalmazkodni, a képességembõl még ennyi sem maradt meg... Kis híján orra is esek valamiben, a csörgésbõl ítélve éppen a láncban, de még mielõtt elterülnék, biztos kezek kapnak el és tartanak a talajon.

- K-köszönöm – dadogom zavartan.

Csak egy halk morgás a válasz, nem dühös vagy fenyegetõ, csak amolyan... „szívesen” mordulás. Igazából nem is annyira meglepõ, hiszen ki tudja, mennyi ideje lehet már itt teljesen egyedül. És azok a láncok... Te jó ég, azok a láncok õt tartották fogva?!

- Itt – szólal meg a maga szokásos tömör, morgó módján, de mielõtt még megkérdezhetném, hogy mi van itt, egy mozdulattal lenyom a földre.

A mozdulat nem túl finom, de nem is tehet róla, úgyhogy engedelmesen leülök, és próbálok legalább valamennyit kivenni a környezetünkbõl. A nap tényleg lemenõben lehetett, mert már a kanyar végén is alig-alig látni a halvány fénynyalábokat, így viszont hamarabb alkalmazkodnak a szemeim – persze a saját határaikon belül. Arra az oldalamra ül, ami a barlang bejárata felé esik, én pedig átlesek elõtte, hogy szemügyre vehessem a láncokat. Csak körvonalakat látok ugyan, de az még így is biztos, hogy ijesztõen vastagok és nem túl hosszúak... Istenem, úgy tartották itt, mint egy állatot!

- Miért...? – Elborzadva nyelek egyet, képtelen vagyok befejezni a mondatot. A körvonalaiból látom, hogy felém fordítja a fejét, de nem válaszol. Valamiért nem tudom hibáztatni... Biztos vagyok benne, hogy semmi rosszat nem tett, és önhibáján kívül kellett itt szenvednie, akkor pedig minden bizonnyal nem szívesen beszél róla. – De mégis... mióta vagy... itt?

Látom, hogy visszafordítja a fejét, és már éppen kezdek biztos lenni abban, hogy válaszra sem méltat, mikor mégis megszólal.

- Hosszú idõ – feleli. – Én nem... Nem...

- Nem emlékszel rá? – próbálom kisegíteni. Megint egy bólintást kapok válaszul. Összekulcsolom a kezeimet az ölemben és lenézek rájuk, bár inkább csak azt mondanám, hogy arra nézek, amerre gondolom, hogy vannak. – Mi a neved? – nézek fel rá ismét.

Ismét felém fordítja a fejét és valamiért meg mernék rá esküdni, hogy erõsen ráncolja a homlokát.

- A... nevem – ismétli meg lassan. – Név...

Istenem, lehetséges lenne, hogy a saját nevét is elfelejtette? Olyan hosszú ideje lenne már itt?

- Én Aiden vagyok – próbálkozom ismét a segítséggel. – Téged hogy hívn... hívtak?

Hosszú másodpercekig hallgat, de mivel folyamatosan engem néz, tudom, hogy gondolkozik. Összeszorul a szívem, már nyoma sincs a nem is olyan régi rettegésnek, nem félek tõle, mert egyelõre nem cáfolt rá a megérzéseimre. Sokkal inkább sajnálom õt azért, amit vele tettek, bármi történt is... Szeretnék neki segíteni, csak nem tudom, hogyan.

- Rhage. – Jellegzetes hangja visszatérít a jelenbe, érdeklõdve nézek rá... Illetve a körvonalaira. – Mindenki így... hív régen. Rhage.

- Szóval Rhage – ismétlem meg halvány mosollyal.

Ismét elfordul, a fejét a barlang falához ejti, és hallgat néhány másodpercig.

- Aiden – mondja aztán ki a nevem úgy, mintha ízlelgetné a nyelvén a betûket. Egy kicsit furcsán hangzik a nevem ezen a recsegõ, állatias, morgásszerû hangon, de... egész kellemes. – Aludj – utasít hirtelen.

- H-hogy? – pislogok rá, összezavar ez a hirtelen váltás.

- Neked kell alvás – fordul felém ismét. – Te alszol... én vigyázni te álom.

- De... de hát neked is... szükséged van a pihenésre – ellenkezek.

- Én vigyázni te, míg alszol – jelenti ki.

A hangja most közelebb van a morgáshoz, mint a beszédhez, így bõszen bólogatni kezdek, nem szeretném feldühíteni, pláne nem magamra haragítani.

- R-rendben – egyezek bele halkan. – Akkor... jó éjt.

Nem szól semmit, ismét csak egy halk mordulást kapok válaszul, ahhoz hasonlót, mint a „szívesen” morgás. Talán ez volt a „jó éjt”? Meglehet. Nagyot sóhajtva kuporodok összébb a falnál, a talaj és a fal sziklái hidegek és kemények, fogalmam sincs, Rhage hogyan bírta itt... ki tudja mennyi ideig. Hosszú éjszakának nézek elébe.

***

Álmomban valami borzasztóan hideg helyen vagyok. Közel s távol csak jégtakaró és hó borít mindent, jeges szél fúj, és a hó még esik is. Én viszont képtelen vagyok megmozdulni, csak ülök ott egy helyben és didergek...

Hirtelen ébredek fel, méghozzá arra, hogy valami vagy valaki erõsen fogja a karom... Aztán halkan felnyikkanok, mikor a karomnál fogva meg is mozdít, én pedig majdhogynem a testének csapódok. Kell néhány másodperc, mire a kábultság kimegy a fejembõl, és beugrik, mi történt, hol vagyok és kivel. Rögtön fülig is pirulok, mikor rájövök, hogy most éppen Rhage testéhez simulok, de mikor zavartan el akarnék húzódni, nem hagyja.

- Remegsz – hallom meg a jellegzetes rekedtes hangot. – Hideg éjszaka, de én adni neked meleg.

Ahogy felfogom a szavai értelmét, érezni is kezdem, mirõl beszél, a teste csak úgy ontja magából a hõt a barlang hõmérséklete mellett. Nem tudok visszafogni egy halk sóhajt, amikor zsibbadt ujjaim a karjához érve kezdenek szabályosan kiolvadni. Az arcom még pirosabb árnyalatot ölt, még szerencse, hogy korom sötét van.

- Aludj – szólít fel ismét, nekem pedig nem kell kétszer mondani.

A teste hamar átmelegít, és a jó érzés visszahozza az álmosságot is. Még azt sem kérdezem meg, miért hajol olyan közel a hajamhoz, mert szinte már alszom is.

***

Amikor arra riadok fel, hogy valaki a nevemet kiabálja, biztos vagyok benne, hogy vagy hallucinálok, vagy még mindig nem ébredtem fel. Álmosan emelem fel a fejem... valaki válláról? Ó, hát persze... éjjel... hideg volt és Rhage... Én pedig szinte teljesen rámásztam álmomban. Erre nincs jobb szó. Majdhogynem az ölében ülök, a kezem a mellkasán, a fejem pedig ezek szerint a vállán volt egész idáig. Lángolni kezd az arcom, te jó ég, hogy fogok én így a szemébe nézni?

- Aiden! – Megmerevedek az ismerõs hangra. Szóval nem képzelõdtem, és ez egészen biztosan Slane, visszajött értem... – Hol bujkálsz, szépségem? – kiáltja újra.

Érzem, hogy a félelem lassan végigkúszik a gerincem mentén, tágra nyílt szemekkel emelem fel a fejem teljesen. A barlang kanyarulata már sokkal fényesebb napsugarakat ígér, biztosan valamikor reggel lehet. Eszembe jut, miket mondott nekem Slane, és egyre biztosabban érzem a mellkasomban a szorítást. Az ujjaim remegni kezdenek, így inkább lefogom egyik kezemmel a másikat, ahogy felnézek Rhage-re, a halovány fényben sokkal többet tudok kivenni belõle, mint éjszaka.

Az õ tekintete éberen a barlang kanyarulatának irányába szegezõdik, látom az arcán, hogy feszülten figyel, de amikor ránézek, mintha csak megérezné, rögtön felém fordul. Szólásra nyitom a számat, de õ gyorsan felemeli a kezét, és a szám elé teszi az ujját, úgy rázza meg a fejét. Nagyot nyelve bólintok, de mikor feláll a földrõl, ijedten a keze után kapok.

- Ne...! – kérem, amilyen halkan csak tudom.

Lehajol hozzám, sárga szemeivel komolyan néz az enyémekbe, és õ is a lehetõ leghalkabban szólal meg.

- Te maradsz itt – jelenti ki. – Nem jössz... míg én nem szólni.

- Rhage – szorítom meg az ujjait félve –, kérlek...

- Nem félsz, nem... nem kell. Én védeni te.

- De...

- Te maradsz itt! – szólít fel újra.

Kihúzza a kezét a szorításomból és elindul a kanyarulat és a hang... Slane irányába. Akármennyire is félek, engedelmesen ott maradok, ahol voltam. Félek... és a legfurcsább, hogy õt is féltem. Nem akarom, hogy Slane megsebesítse.

Sötétség.
Örökké ez az átláthatatlan sötétség. Mindent elemészt, mindent körbevesz és rabságban tart. Már nem is emlékszem milyen volt a fény, a napsütés.
Néha, - amikor a kimerültség zavaros álomba taszít - felvillan néhány furcsa kép. Ezekben a képekben egy tóban úszom, és érzem, ahogy a nap sugarai melengetik az arcomat. Fényes sugarai visszatükrözõdnek a tiszta kék vízen… aztán újra a sötétség. Újra a mindent elborító homály.
A legrosszabb azonban az éhség.
A szûnni nem akaró, mardosó kín, ami minden egyes lélegzetvételkor belenyilall a gyomromba. Az étel ízét már nem tudom felidézni, de arra emlékszem milyen jó érzés, amikor nem kell éhezni.
Vajon voltam én valaha jóllakott? Éltem a sötétségen kívül?
Nem tudom.
Álmomban olyan helyeket és embereket látok, akiket nem ismerek. Már nem tudom mi a valóság és mi a képzelet.
Megmozdítom a karom és hallom a már oly jól ismert csörgét, ahogy a láncok a sziklákhoz súrlódnak. Gyûlölöm ezt a hangot. És ezt a láncot is.
Minden nap újra és újra véresre marja a csuklómat, mégsem tudom eltépni.
Túl gyenge vagyok ezekhez az erõs, vastag láncokhoz képes.
A lábaim ismét elzsibbadtak az üléstõl, ezért lassan feltornázom magam álló helyzetbe, hosszú karmaimat belevájom a sziklába és fájdalmad nyögéssel állok a lábaimra. A falból kiálló sziklákban kapaszkodva, hangosan fújtatva elõrearaszolok és megteszem azt a pár métert amennyit megenged a láncom. Amikor megfeszül a csuklóm körül, õrjöngve kezdem rángatni a falból, de most sem történik semmi. Õrült dühömben a sziklákat karistolom a karmaimmal, addig, amíg az összes karom le nem törik az újaimról és vér nem serken belõlük.
Ahogy megérzem a vér szagát a testemben lüketõ éhség a sokszorosára nõ. Vérzõ újaimról sorban lenyalogatom a vért, némelyiket meg is harapom, hogy még többet kaphassak. Amikor elfogy, és még minden mardos az éhség, kínomban nekicsapom a fejemet egy kiálló sziklának, hátha így elmúlik.
Visszavánszorgok a barlang végébe és hangosan zihálva a kimerültségtõl mély álomba merülök.

***
Nem tudom, meddig lehetek eszméletlen, de amikor felébredek furcsa mocorgó hangot hallok a barlangban. Felkapom a fejem és körbefordítom, de a sûrû sötétségen kívül semmi mást nem látok. A hangok azonban nem maradnak abba. Kaparászás… csoszogás…
Egerek?
Nem… itt nincsenek egerek, mindet megöltem és azóta egy sincs. És az egereknek nem ilyen az illatuk. A levegõbe szimatolok, hogy megtudjam mi ez az illat, de csak az alattam lévõ nedves föld illatát érzem.
Megmozdulok, lassan négykézlábra emelkedem, és ahogy megpróbálok fölállni a lánc megint a már megszokott csörgéssel követi a mozdulataimat.
A neszezés hirtelen abbamarad, én pedig megmerevedek a mozdulat közben és tovább fülelek, de nem hallok semmit.
Lehet, hogy csak képzeltem? Egy újabb õrült álom?
Újra beleszimatolok a levegõbe és most már tisztán érzem az illatot… vér… és valami más furcsa illat, ami nagyon csábító.
Vér… a vér az ételt jelent… meg kell szereznem!
Az agyamat elönti a vörös köd, tébolyult üvöltésembe még a föld megremeg. Az én hangomat egy éles sikoltás követi, aminek a forrása közel van hozzám, de mégsem eléggé, elérjem.
Gyors légvételek zaja üti meg a fülemet, majd még valami… zokogás?
Igen most már érzem a könnyek friss esõ illatát, amire már nem is emlékeztem. Egy ember… egy ember van itt. És vér… táplálék.
Üvöltve a fájdalomtól elkezdem tépni a láncaimat, rángatom a karomat, nem törõdve azzal, hogy a fém csontig beleváj a karomba. Csak arra tudok gondolni, hogy táplálék van a közelemben, amit már nagyon-nagyon régen nem kaptam.
Egyre hangosabb zokogás és éles kiabálást hallok, de a saját üvöltésemtõl nem értem a szavait. Megfogom a bal kezemen lévõ láncot és egy hirtelen mozdulattal kirántom a falból. Elégedetten felmordulok és megrántom a másik karomat is. Újabb üvöltése hallatok, mert a csuklóm már csontig van sebezve. A sebek és a vér miatti éhség csak még inkább erõt ad.
Még egyszer megrántom a karomat, olyan erõvel, ahogy még soha, és minden eddiginél nagyobb üvöltés szakad fel a mellkasomból, amikor a fém engedve az erõmnek kiszakad a falból. A vállam egy nagyot reccsen, de nem törõdöm vele. A falba kapaszkodva elõrebotorkálok miközben fájdalmas morgásom betölti az egész barlangot.
Egyenesen a zokogás és a finom illat felé megyek, mire abbamarad a kiabálás és már csak a zokogást hallom. Pár méterrel odébb a barlang kanyarulatából kiérve apró fénysugarak szûrõdnek, be a kövek között egyenesen az én alakomra.
Egy minden eddiginél élesebb sikoltást hallok, ami csak megismétlõdik, ahogy lassan elõre araszolok, karjaimmal takarva az arcomat, mert az fény késként hatol a sötéthez szokott szemeimbe.
Mikor már nagyon közel van, az illat forrása kényszerítem a szemeimet, hogy nézzenek körül és akkor megláttam a behatolót.
Egy fehér rázkódó kupacot a fény mellett. A fehér anyagból elõl két kicsi kéz látszott, de nem láttam az arcát. Tehát tényleg egy ember, és milyen jó illatú. Tökéletes táplálék…
Természetfölötti sebességgel termek mellette, de még mindig összekuporodva ül és nem mutatja az arcát. Dühösen morogni kezdek, amire hirtelen felkapja a fejét és egyenesen a szemembe néz.
Hirtelen mintha minden megszûnne létezni. Most elõször oly régóta, kitisztulnak a gondolataim, de még mindig káosz van a fejemben.
Egy rettegõ, tágra nyílt fekete szempár mered rám, amik úgy ragyognak, mint az álmaimban felötlõ csillagos éjszaka. A hófehér arcon rettegés és… - közelebb hajolok és megszimatolom - … innen jön az a friss esõ illat, a könnyei. Meg akarom ízlelni…
Felemelem véres kezeimet és az arcához közelítek vele
- Neeee! Kérlek! Ne bánts… ne… nee!
Tehát tõle jöttek a sikítások is. Érzékeny füleimet bántja az éles hang ezért, az egyik kezemet a szájára tapasztom és a fejét nekinyomom a falnak. Mit is mondott?
Bánts… ne bánts. Tehát azt hiszi bántani akarom. De én megenni akarom és nem bántani.
Ismét a csillogó szemekbe nézek és rég nem használt, recsegõ hangomon megszólalok.
- Én… enni… te – morgom neki vadállati hangon, mire a szemei még nagyobbra nyílnak és vadul rázni kezdi a fejét. Ekkor ismét az orromba kúszik édes vérének illata. Mint ha gyomorszájon vágtak volna, úgy tör rám a kínzó éhség. Meglátom a vékony vércsíkot az arcán, amit eddig elrejtett elõlem a haja, de most láthatóvá vált. Felemelem a másik kezemet is és hosszú karmommal félresimítom a haját.
Egy apró vágás a fején. Innen ered a vér.
Lassan, morogva közeledek a sem felé, mire összeszorítja csillagszemeit és nyöszörögni kezd.
Kinyújtom a nyelven és lassan lenyalogat a vért az arcáról, egészen a haja vonaláig. Mikor végzek vele elhajolok tõle, élvezettel morogva a finom vér miatt. De még mindig érzem. Még valahol…
Hátrébb húzódom, és mivel abbamaradt a nyöszörgés elhúzom a kezemet a szájától.
- Te… nem… hangos – lassan és döcögõsen jönnek a nyelvemre a rég használt szaka, de úgy látom megértette, mert nem sikolt csak remeg és ismét nagy szemekkel bámul rám.
Félrefordítom a fejem, úgy vizslatom, mint egy ragadozó a prédáját, keresem a többi vért, mert még mindig érzem a kínzó illatot. Piszkos kezemmel megfogom az õ apró fehér kezét és magamhoz húzva megszagolom. Egy furcsa csukló hangot hallat, de nem sikolt fel újra.
- M-mit cs-csinálsz? – a hangja nagyon halk és remeg látszik rajta, hogy fél tõlem. Pedig nem akarom bántani, csak éhes vagyok.
- Enni… vér – válaszolom recsegõ hangon, és látom, hogy lopva a másik kezére pillant. Elengedem a kezemben tartott testrész és felemelem a másikat. Ó igen… ez lesz az…
Újaim közé csippentem a fehér anyagot és felhúzom. Hófehér bõr és mély harapásnyomat takart az anyag. A számhoz emelem, mire ijedten felnyikkanva rántaná el, de egy morgással megállítom.
- Én… nem bánt te… csak éhes – morgom neki, majd élvezettel lenyalogatom a kezérõl az édes vérét.
- De… de ne egyél meg… kérlek… én nem vagyok ennivaló… és azt mondtad nem bántasz… kérlek, kérlek… - valamiért nem akarom bántani, van valami az illatában, ami nem engedi. A bennem szunnyadó vadállat arra ösztönöz, hogy védjem meg. Azt mondja õ az enyém. És valaki bántotta azt ami az enyém.
- Ki bánt? – bárki is volt az kitépem a szívét és élvezettel fogom fölfalni.
- Te-tessék? – néz rám értetlenül, de még mindig rettegõ tekintettel.
- Ki bánt te kezed? – kérdezem ismét és felemelem a szemei elé a sérül kezét.
- Slane… egy… párduc alakváltó – elhúzza a kezét, amit ezúttal hagyok neki. Megnézem a köveket, amiket sebtében visszaraktak a bejáratba, de nem zárták le mágiával. Ha nem lennék ilyen kimerült és sérült könnyen szétzúzhatnám, de most pihenésre van szükségem, erõt kell gyûjtenem.
Az, hogy nem zárták le mágiával azt jelenti, hogy ez a párduc visszajön az emberért. Akkor pedig én itt leszek, hogy megöljem. Nem bántja többé azt ami az enyém.
Visszafordulok az engem vizslató szemekhez és újra a levegõbe szagolok. Már nincs vér illat, csak valami csábítóan édes, ami belõle jön.
- Te… jössz… én nem bánt te, vigyázni és megölni Slane… gyere – megfogom a karját és a falnak támaszkodva talpra húzom. Vissza kell mennünk a sötétbe, hogy ne vegyék észre, hogy itt van. És ha el szedik a köveket a bejárattól akkor…

Coy:

- Mert nem árt néhány dolgot tisztáznunk.
- Akkor... üljünk le. – Kezével a kanapé felé mutat. Hallom heves szívverését és rögtön rájövök, hogy fél. Nem bírom ki, felnevetek. Kis aranyos.  
- Rendben. – Leülök, de egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem.
Megpróbál nyugodt maradni, de nem igazán sikerül. Talán egy embert át tudna verni, de engem nem, ahhoz korábban kell felkelni.

Elkezd vetkõzni, ledobja csukáját és pulóverét. Eldönti magában, hogy készít egy teát. Kíváncsi lennék, tudja-e, hogy képes vagyok olvasni a gondolataiban? Szerintem nem… Egyenlõre nem is világosítom fel errõl…

- Mit akarsz tisztázni?- Kérdezi kissé morcosan. Eszembe jut néhány gonosz megjegyzés, de inkább nem megtartom magamnak õket. Nem tudhatom, mit rejteget szánalmas kis porhüvelyében.
- Hányan vagytok, milyen fajta farkas vagy, mióta laksz itt? – Hadarom kérdéseket, felesleges lenne külön feltenni õket. Nincs kedvem még több idõt elvesztegetni vele.
- Csak ennyi?- Hangja cinikus, amivel felbosszant. Mit képzel ez magáról? Tudja, hogy kivel beszél? Bosszúból elõveszem szemeim gonosz-nézés funkcióját, amire csak megköszörüli torkát, és fejét is elfordítja. Ez mindig beválik. - Nos... Nem tudok senkirõl a közelben, - Én sem. - született farkas, nem harapással lettem ilyen – Ó-ó, ez azért, már annyira nem jó… Pár év múlva valószínûleg már életerõtõl duzzadó vérfarkas lesz. Mi lesz ha, esetleg úgy dönt, hogy le vadász? Szegény én…. - és 2 éve vagyok itt. – Hüm, ez megmagyarázza, hogy miért nem vettem észre az érkezését. Akkor éppen Párizsban voltam. És õ is még túl fiatal lehetett, nem volt elég erõteljes a szaga.
- Hmm… Mit akarsz itt? – Kérdezem rövid tûnõdést követõen. Felkönyökölök térdeimre és megtámasztom fejem. A másodperc töredékére sem veszem le a szemem róla.
Rögtön válaszol.
- Élni, már ha ez élet. - Nem néz rám és megértem, hogy miért. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy egy nagyon kis részem még vágyik az emberlétre. De vámpír énem már felülkerekedett rajta. Elfogadtam, hogy többet nem fogja simogatni arcomat a napfény. Elfogadtam, hpgy nem érzek többé más ízt, csak a vérét – ami viszonylag könnyû volt, röpke 25 év alatt el is felejtettem az ételek ízét -, és tudom, hogyha örökéletem ellenére egyszer mégis meghalok, testem, vagy amim addigra marad, az örök kárhozat tüzében fog égni.
- Menned kellene. – Végre rám néz, de tudomást sem veszek se róla, sem arról, hogy mit mond. Egyenlõre még nincs erõfölényben, még elbírok vele.

Felállok, és mellé somfordálok, körüljárom, akár macska az egeret. Érzem, hogy megdermed ereiben a vér. Élvezem, hogy fél, mámorral tölt el, hogy megrettenthetem.
- Békén hagysz és én is téged. Nem öljük meg egymást, ha de el mered mondani valakinek mi vagyok, megteszem. – Súgom fülébe, mikor már elég közel vagyok hozzá. Tudom, hogy tartani fogja magát az alkuhoz. Szívverése és ingatag lelki állapota mindent elárul. Ezt a csatát is én nyertem.
Mélyeket lélegez, sejtem, hogy itt az ideje lelépni.
- Menned kéne. – Szûri fogai között.
Még mielõtt elhagyom a lakást, vetek felé egy önelégült vigyort. Nesze neked kedveském.

…:::~*~:::…

Épphogy csak hazaérek, már kezd pirkadni. Gyorsan ellenõrzöm a függönyöket, aztán felvonulok a könyvtáramba. Folytatom könyveim kibõvítését, az újonnan szerzett információkkal. Cirádás, túldíszített betûkkel felírom egy üres oldalra George Rhodes nevét és pár mondatban összefoglalva azt, amit tudok róla.

Miután végezek, elõszedek néhány másik könyvet és elkezdek olvasni. Nem érzem fáradtnak magam, nem baj, ha kihagyok egy két nap alvást. Amúgy is csak abban segít, hogy gyorsabban teljenek az órák.

Felülök a nagy, matuzsálem korú tölgyfaasztalra. Ezen is könyvek sorakoznak, ezek azok, melyek gyakran vannak forgatva, vagy azok, amelyek már nem fértek rá a polcra.

Törökülésben húzom lábaim, rájuk fektetem jelenlegi olvasmányom. Kezeimmel megtámasztom fejem és az elsárgult lapokba meredek – teljesen felesleges. Szemem elsiklik a sorok között.

- Ez így reménytelen. – Kacagok fel. – Coy, ez így nem lesz jó. Miért jár a maradék eszed azon a korcson? – Tûnõdök hangosan. Õszintén megvallva, tartok kicsit tõle. Most még csak egy kölyök, de pár év múlva ki tudja mi lesz belõle. Született farkas. Annak ellenre, hogy most csak egy kis… kis korcs, és jelenleg betartja az alku, az nem azt jelenti, hogy 10 év múlva is be fogja.

…:::~*~:::…

Lassan eljön az éjszaka. Végre itt az én idõm. Éhes vagyok, nem bírok tovább várni. Vadásznom kell.

Nyakamba veszem a várost. Mélyen belélegzem az utcák bûzét és azzal együtt az emberek szagát. Rövid idõn belül elcsípek egy illatot. Egy ismerõs szagot. A parkból jött. Nem tétovázok, rögtön nekiiramodok. Szinte azonnal meg is pillantom egy padon ülve. Semmit sem változott – bár nem is igazán tud. Hosszú, szõke fürtjei hátára lógnak, karcsú alakját egy feketés-vöröses fûzõvel emeli ki. Tudja, hogy ott vagyok, de nem moccan. Én viszont egybõl rávetem magam, úgy, hogy átesik a padon.

A földön fekve magam felé fordítom, õ pedig rám szisszen. Én csak nevetek rajta. Õ is beszáll, majd átkarolja nyakam, hogy segítsek felkelnie a földrõl, ugyanis 20 centis tûsarkúval ez nem olyan egyszerû – olvasom ki dondolataiból.

- Mit csinálsz erre Lexine? – Kérdezem, mikor már felkászálódtunk a padra.

- Csak átutazóban vagyok. – Hangja még mindig ugyan úgy cseng, mint emberi mivoltában. – Ne reménykedj, még mindig gyûlölöm Galway-t. – Jelenti ki lezseren a tõle már jól megszokott pimasz stílusában.

Elkezdünk beszélgetni. Mesél az utazásairól – õ még élvezi az örökéletet. Túl fiatal. Csak valamikor a második világháború alatt vált olyanná, mint én.

Feltámad a szél, körüllengi az egész parkot. Hozza jobbnál jobb illatokat. Hírtelem megcsap egy enyhe, levendula szagú fuvallat. Itt van. Rögtön felismerem és látom, hogy Lexine is érzi a jelenlétét. Rémültem néz rám, én pedig egy mosollyal megnyugtatom. Georgy fiúnak több oka van félni, mint bármikor máskor.

Felállok és megindulok felé, Lexine nem érti mit csinálok, de követ. Körülbelül másfél méterrel megállok elõtte és átkarolom a mellettem álló szõkeséget. Küldök felé egy gyors gondolatot, hogy ne ijedten meg túlságosan, majd belemarok nyakába. Halk szisszenés hagyja el a száját. Tudom, hogy fáj neki, de ez van. Viselje el egy kicsit. Sötétvörös vére összekeni arcom, majd kövér cseppek gördülnek le melléig. Nem iszom vérébõl. Felesleges. Vámpír vérrel nem tudok jóllakni.

Mikor a kis ordasra nézek, hogy szemügyre vegyem közjátékom eredményét, nem bírom ki, hogy ne kacagjak. Teljesen elfehéredve áll elõttem, vézna kis ujjai között szorongatja fényképezõgépét.

Lexine is nevetésben tör ki, majd felém fordul.

- Most már menyek! – Nyom számra egy puszit, majd integetve távozik villámsebességgel. Vágyakozva nézek utána egy másodpercig. Hiányzik. Jó társaság.

Mikor feleszmélek gondolataimból Georgera pillantok, aki még mindig le van dermedve. Fejemmel a pad felé intek, ha már itt van váltok vele pár szót. Úgyis tudom, hogy kíváncsi.

Leülök, õ pedig vontatottan helyet foglal mellettem.

- Na, akkor most kérdezhetsz. – Vetem oda neki, õ pedig látszólag eléggé meglepõdik.

- Hogyan lettél vámpír? – Kérdezi szemlesütve. Istenem, még azt sem tudja, hogy történik az átváltoztatás?

- Én sem emlékszem rá pontosan. De azt mondják, vér diffúzióval történik. – Kérdõn néz rám, én pedig felsóhajtok. – Az „apám” vagy „anyám” megitta a vérem 2/3-át ó pedig nekem adta a vére 1/3-át. – Bólint egyet.

- Mikor és hol születtél?

- Mármint melyik születésemre gondolsz?

- Az emberire.

- 1840.ben, itt Galway-ben. – Láttam szemében, hogy gyors fejszámolást végez, majd rácsodálkozik 162 „életévemre”.

- És… mikor váltál vámpírrá? – Végre rám emelte szemét, én pedig elmosolyodtam. Nocsak-nocsak.

-19 éves koromban. Párizsban.

Párizs? – Kérdez vissza csillogó tekintettel.

- Igen, ott tanultam.

- A-aham…

- Van még valami kérdésed? Óhajod? sóhajod? – Érzem, ahogy egy furcsa érzés hullámszerûen tör át rajta. Nem tudtam mire vélni a dolgot. Ez nem az átlényegülését (Látod? Én is átvettem ezt a szót…XD by: a szerki) elõsegítõ érzelemhullám volt.

- Nincs.

- Akkor én megyek. – Felpattanok a padról. – Még nem ettem. – Rákacsintok, majd lehajolok hozzá. Mélyen beleszagolok nyakába, majd megcsalom. Most is beleborzong. Hirtelen ötlettõl fellelkesülve megharapom. Nem artériát, csak a bõrét. Éppen hogy csak vérezzen és esetleg okozzak ezzel neki néhány kínos pillanatot.

Puha füvet érzek magam alatt, aztán valaki belefúj a számba. Bágyadtan nyitom ki a szemem. A férfi, mert a hangja alapján az, ölbe kap, és elindul velem. Valamit még kiabál, de nem érzékelem, mert ismét elájulok.

~*~

Nem tudom, mikor térek magamhoz, de már jó késõn lehet, mert a nap vörös színû sugarai töltik be a szobát, mikor végre kinyitom a szemem. Az ágyamban fekszem, de nem tudom, hogy jutottam ide. Halk miákolást hallok meg, majd egy selymes bundát érzek a kezem alatt. Miau úrfi az. Bágyadtan simogatom meg a fejét, mire nekem dörgölõzik. Körbenézek. Sehol senki, pedig tudom, hogy valaki megmentett. Vajon hol lehet, és mi történt? Csak arra emlékszem, hogy láttam valamit a tóban, ám mire jobban meg tudtam volna nézni, beleestem. Talán… egy sellõ volt? Vagy egy szirén? Vagy esetleg egy vizitündér? Arra nem akarok gondolni, hogy egy lidérc, vagy más ártó dolog lehetett, mert akkor már nem élnék.

Az ajtó hirtelen halkan nyílik, és arrafelé kapom a fejem. Két alak lép be rajta. Az egyik az inasunk, Alfred, de a másik egy nõ, akit sosem láttam még azelõtt. A haja zöld, mint a hínár, az arca fehér, a szemei piszkoszöldek. A rajta levõ ruha egyszerû, de elegáns. Látszik, hogy idegenül mozog benne, mintha sosem hordott volna ilyesmit. Aztán beugrik egy kép. Õt láttam a tóban, ez egészen biztos. Alfred közelebb jön, majd meghajol.

- Hogy érzi magát, Kisasszony? – kérdi udvariasan. – Kész csoda, hogy megúszta. Ha ez az ifjú hölgy éppen nem jár arra, félõ, hogy Ön belefulladt volna a tóba. Egyáltalán, mit keresett ott, ha az édesapja megtiltotta Önnek, hogy odamenjen?!

- Tudnak… róla? – kérdem halkan. Nem is attól félek, hogy megtudják, inkább azért, hogy mit fognak szólni, amiért összevizeztem a ruhámat.

- Még nincsenek itthon, az Ön legnagyobb szerencséjére. De szíveskedtem lemondani a vacsorát Lord Hamshire-el. Azt mondtam neki, Ön gyengélkedik, és jelenleg nincs olyan állapotban, hogy részt vegyen egy vacsorán – tájékoztat Alfred.

- Köszönöm, Alfred – bólintok. – Hozatna nekem és a megmentõmnek egy kis frissítõt? Szeretnék vele négyszemközt beszélni, ha nem bánja.

- Ahogy a Kisasszony óhajtja – hajol meg mélyen, majd távozik.

Ránézek a megmentõmre, aki félszegen, talán kissé félénken áll az ajtóban. Ha sellõ, nem szokott hozzá, hogy ilyen helyen legyen. De lábai vannak, ezt azonnal megállapítom magamban. Aztán eszembe jut, amit a sellõkrõl olvastam, hogy képesek néha lábat növeszteni, ha kijönnek a szárazra. Kedvesen intek neki, még halványan rá is mosolygok. Miau úrfi barátságosan dorombol, ahogy próbálom magam ülõ helyzetbe tornázni. A hálóruhám van rajtam, gondolom, levetkõztettek. Nem vagyok rosszul, csak furán érzem magam, és kicsit szédülök.

Látom, hogy óvatosan közelít, minden neszre figyel, de itt nincs mitõl tartania. Én nem fogom bántani, és azt sem fogom elárulni senkinek, hogy õ nem emberi lény. Végül odaér hozzám, de egy pillanatra sem veszi le rólam a szemét. Azok a gyönyörû, átható szemek megbabonáznak. Végül hajlandó leülni egy székre, de látom, hogy feszeng. Nem szokott az emberi világhoz.

- Köszönöm, hogy megmentettél – mondom halkan. – A nevem Alice Middleton, de szólíthatsz Alice-nak – mosolygok rá barátságosan. És téged, hogy hívnak?

- Mucus Mireva Reikonu Mud – mutatkozik be. – A ti nyelveteken a nevem lefordíthatatlan.

- Szólíthatlak Mucusnak? – kérdem kíváncsian, mire bólint. – Tudod, tudom ám, hogy – itt lehalkítom a hangom, és körbenézek – te sellõ vagy – látom, hogy megdermed. – De ne félj, nem mondom el senkinek. Úgysem hinnének nekem. Mindenki álmodozónak tart, mert hiszek a mitikus lényekben, a tündérekben, sellõkben, angyalokban, meg effélékben. Tõlem nem kell félned, nem foglak bántani. És ha bármit tehetek érted, mondd meg nyugodtan. Megmentetted az életemet. Nélküled már halott lennék.

- Miért kutakodtál utánam? – kérdi. Érzem a vádló hangnemet.

- Szeretek a tó partján üldögélni – mondom halkan. – Anyáék sosem engednek ki, azt mondják, nem nemesi kisasszonyhoz illõ dolog, ha az ember egy tó partján üldögél naphosszat. És… nem kutakodtam – rázom a fejem. – Nem tudtam, hogy élnek sellõk a tóban. De mindig szerettem volna találkozni eggyel.

- Miért? Hogy elfoghass egyikünket és szörnyszülöttként mutogathasd az embereknek?! – nagyon mérges, és ez megrémít, holott semmi rosszat nem tettem ellene. – Tudom, milyenek vagytok, ti emberek!

- Én nem! – védekezem. Mindjárt sírni fogok. Nem akartam ezt. – Én… én csak… csak… azért akartam egy sellõt látni, mert… mert csodálatosnak tartalak titeket… - a könnyeim mégis kibuggyannak.

Látom, hogy ezzel megleptem. Nem válaszol, de látom, hogy zavarban van. Miau úrfi együttérzõen dörgölõzik hozzám, én pedig magamhoz ölelve õt zokogok halkan. Nem akartam megbántani, sem feldühíteni. Most haragszik rám. Nagyon haragszik. Aztán lassan abbahagyom. Ideje is, mert benyit Mary, a cselédlány, és hozza a teát, meg némi aprósüteményt. Leteszi, majd meghajol, és elmegy. Mucus érdeklõdve nézi a forró italt a csészében.

- Rózsatea – mondom még kissé szipogva. – Rózsavirágból van, és azt fõzik meg forró vízben. Nagyon finom, bár nem tudom, neked ízleni fog-e.

- A rózsákat szeretem – mondja. – Néha ki szoktam szökni a partra rózsákat enni. Ha nem jöttél volna ma oda, ehettem volna.

- Ó! Akkor azért bukkantál fel – mondom bûnbánóan. – Sajnálom, hogy elrontottam a csemegézésed. De cserébe annyi rózsát kaphatsz tõlem, amennyit akarsz. Egy csomó van a kertben – ajánlom fel.

- Nos, ez a legkevesebb, ha már miattad koplalnom kellett – ereszt meg egy félmosolyt, majd körbenéz. – Szép házatok van. A miénk nem ilyen szép.

- Köszönöm! – pirulok el. – A családunk nemes, így a ház is szép és díszes. Bár én nem kedvelem a túl sok cicomát. Jobban szeretem az egyszerû, de jó ízlésû dolgokat.