- Nem tudom... pontosan – feleli.

- De miért vannak fájdalmaid?

- A testem mintha... megpróbált volna átalakulni, de én nem tudok. A fenevad bennem ki akart törni és belülrõl próbált... kényszeríteni, hogy alakot váltsak, de az... az nem megy.

Szavaira egy nagyon régi, már kissé halovány, de a borzalomtól mégis éles részletekben gazdag emlékkép ugrik be.

- Te jó ég... láttam egyszer egy ilyen párducot, még régen a falkában. Gyengének született és az elsõ átváltozásakor minden csont eltörött a testében, de nem tudott átváltozni és végül belehalt. Az üvöltése még napok után is a fülemben csengett...

Ahogy belegondolok, hogy mi van, ha... Még mindig rejtély, mi történt vele, és bár tudom, hogy számtalanszor ölthetett párduc alakot, mielõtt bezárták abba a barlangba, nem tudom elhessegetni a gondolatot. Lehetséges, hogy vele is ugyanaz történik...?

Nem élném túl, ha bármi is történne vele. Rhage nem halhat meg... élnie kell, mert szükségem van rá. És egyáltalán az, hogy minden egyes alkalommal ilyen kínokat kelljen kiállnia... Megszakad a szívem.

Észre sem veszem, hogy remegek, amíg Rhage el nem kezdi simogatni a hátam megnyugtató mozdulatokkal.

- Nyugodj meg Aiden. Velem nem fog ez történni, hidd el, tudom.

- Nem akarom, hogy szenvedj – suttogom remegõ hangon. – Így is volt már részed elég szörnyûségben. Én...

Ügyes módszert választ az elhallgattatásomra. Ahogy lágyan az ajkaimra szorítja az övéit, el is felejtem, mit akartam mondani.

- Semmi baj Aiden. Nem is tudod... mennyit jelent nekem, hogy aggódsz értem, de neked is... szükséged van pihenésre.

Szavait igazolván végigsimít az arcomon a szemem alatt, gondolom szép kis karikákat rajzolt oda az alváshiány. Nem ellenkezek tovább, inkább nem is szólok semmit, mert látom rajta, mennyire kimerült. Visszadõl a párnára és magához ölel, én pedig hozzábújva kezdem finom mozdulatokkal simogatni a karját.

A légzése hamar egyenletessé válik. Mosolyogva pillantok fel az arcára, aztán nyomok egy halovány csókot a vállára és én is lehunyom a szemem. Most, hogy itt van velem, már én is tudok majd aludni.

***

Az a furcsa érzés ébreszt fel, hogy valaki néz. Álmosan nyitom ki a szemeimet és nézek körül, rögtön érzékelem, hogy Rhage nincs mellettem, de idõm sincs megijedni, már meg is pillantok õt az ágyon ülve. Szóval õ nézett. Elmosolyodom, de aztán rögtön eszembe jut minden, ami történt.

- Jól vagy Rhage? – kérdezem aggódva.

- Igen... hála neked – simít végig az arcomon, majd lesiklik a keze a hátamra.

- Miért nekem? – kérdezek vissza kissé meglepve. – Nem inkább a gyors gyógyulási képességednek?

- Te segítesz nekem a legtöbbet Aiden. Elég, ha a közelemben vagy és érinthetlek... akkor máris jobban érzem magam.

Érzem, hogy elpirulok, részben azért, amiket mondott, részben pedig azért, mert ismét eszembe jut az egész társ-dolog. Talán... Talán most kellene felvetnem neki. Zavartan felülök, nem is tudom, hogy kezdjek bele.

- Mi a baj? – kérdezi, megérezve a bizonytalanságomat.

- Én... csak szeretnék valamit... mármint, csak eszembe jutott, de gondoltam megkérdezem. – Zavaromban a hajamban kezdem piszkálni és csavargatni, aztán veszek egy nagy levegõt és felnézek rá. – Emlékszel mit jelent a pár vagy társ kifejezés az alakváltóknál?

- Nem... nem igazán. Érzek valamit, de nem tudom, mit jelent – feleli homlokráncolva.

Ó, a fenébe, pedig... mennyivel könnyebb lett volna, ha... Istenem, hogy magyarázzam el neki?

- Minden alakváltónak csak egy társa van, akik mindig együtt vannak és vigyáznak egymásra. Közöttük sokkal erõsebb a kötelék, mint a falkatársakkal vagy a királlyal. Képesek egymást mérföldekrõl megérezni, hogy segíteni tudjanak, ha baj van – próbálom összeszedetten elmagyarázni. Minden bátorságomat összeszedve képes vagyok rápillatani. – Én csak... arra gondoltam, hogy talán... de csak talán... te... én... – Nyögd már ki, Aiden! – Mi van, ha én vagyok a társad? – bököm ki fülig vörösödve.

Hosszú másodpercekig hallgat, én pedig érzem, hogy minden egyes eltelt pillanattal nõ a zavarom. Mi van, ha semmi igazság nincs abban, amit mondtam? Talán csak én érzem mindezt, õ pedig pusztán meg akar védeni, és minden mást csak beleképzelek...

- Aiden nézz rám, kérlek – szólal meg aztán, én pedig teljesítem a kérését. – Nem emlékszem arra, hogy mit jelent a társ... de amit elmondtál az mind igaz... a részemrõl. Te, hogy érzel?

- Én... én... vo-vonzódom hozzád és, és j-jól érzem magam veled. Sze-szeretem, amikor hozzám érsz és simogatsz... olyan megnyugtató érzés.

Minden szavammal egyre forróbbnak érzem az arcom, pedig esküdni mertem volna, hogy ennél nagyobb zavarban már nem lehetek. Õ viszont nem negatívan reagál erre sem, inkább mintha örömöt látnék csillanni a szemeiben, aztán közelebb hajol és lágyan az ajkaimra csókol.

A szívem hevesebben kezd dobogni, lassan tudatosul bennem mindaz, ami történt, és bár még jobban elpirulok, a boldogság is kezdi eltelíteni a mellkasomat.

- Aiden? – szólal meg aztán.

Amikor megérzek a hangjában némi bizonytalanságot, rögtön belém hasít a félelem.

- I-igen?

Az állam alá nyúlva emeli fel a fejem, hogy egyenesen a szemeimbe nézhessen.

- Nem zavar téged, hogy férfi vagyok?

A kérdésre még forróbbnak érzem az arcom. Lehetek még ennél is vörösebb...?

- Én... én ebbe n-nem is gondoltam bele... Úgy értem, ha... ha tényleg társak vagyunk, akkor ennek í-így kell lennie. Engem nem zavar és biztosan van rá meg-megoldás... bár én még s-soha nem... – Nem fejezem be a mondatot, mert csak egyre mélyül a zavarom, õ viszont megértheti, mit akarok mondani, mert birtokló morranást hallat. – Csak... csak az... az utódok kérdését nem... nem tudom...

Ismét felemeli a fejem, ajkai gyengéd mosolyra húzódnak.

- Amiatt még ráérünk aggódni, nem igaz?

Már éppen kezdett enyhülni a zavarom a mosolya hatására, de erre újra fülig pirulok. Még csak most kezdünk rájönni a dolgokra, alig pár napja ismerjük egymást, én meg máris az utódok kérdését pedzegetem...

- Persze, én... én nem úgy... N-ne haragudj! – nézek rá ijedten, de õ csak halkan felnevet és magához ölel.

- Te vagy... a legédesebb lény, akit valaha láttam – dörmögi a hajamba, én pedig a nyakába rejtem az arcom, hogy enyhítsek a zavaromon. – Éhes vagy?

Bólogatni kezdek, mire õ kissé eltol magától, de mielõtt még felállna, az ajkaimra szorítja az övéit. Most több ideig tart a csók, mint eddig, amitõl finom bizsergés fut végig a testemen és úgy érzem, legszívesebben el sem engedném, de végül mégis vége szakad.

A konyhába megyünk, ahol látom, hogy megterített és még fõzött is. Azt is látom rajta, hogy büszke magára, amiért meg tudta csinálni, de egyben mintha kicsit tartana is attól, hogy milyen lett.

Asztalhoz ülünk, és amikor megkóstolom az ételt, még engem is meglep, hogy mennyire finom lett. Egyedül a sóval kell legközelebb kissé csínján bánnia és akkor egyenesen mennyei lesz. Mosolyogva meg is dicsérem és ezt elmondom neki is, mire õ boldog mosolyra húzza az ajkait, nekem pedig hevesebben kezd dobogni a szívem.

Eddig is elállt tõle a lélegzetem, de most már tényleg egy elképesztõen gyönyörû férfi ül velem szemben.

Evés után szokásosan együtt mosogatunk és pakolunk el, és jó ideig minden simán megy. Akkor kezdenek ismét elromlani a dolgok, mikor felfigyelek rá, hogy a jobb kezén hirtelen pattanásig feszülnek az izmok, de annyira, hogy kis híján elroppantja a kezében tartott tányért. Õ is észreveszi, mert inkább le is teszi.

Én is abbahagyom a mosogatást és elzárom a vizet, hogy hozzá fordulhassak.

- Rhage? – kérdezem aggódva.

- Azt hiszem... megint kezdõdik.

- Ó, istenem... – szorítom össze a szemeimet egy pillanatra. – Biztos vagy benne?

- Biztos. El kell tûnnöm innen. – Azzal már meg is indul kifelé a konyhából.

- Várj! – kapom el a karját.

- Aiden...

- Kérlek – fordítom magam felé az arcát. – Azt... azt mondtad, hogy könnyebb, ha melletted vagyok, nem?

- Igen – bólint. – De a vadállat... megõrül érted. Nem tudom tudnám-e... kontrollálni. Nem akarlak bántani, Aiden.

- Nem bántanál – rázom meg a fejem. – Tudom, hogy nem lennél rá képes – simítok végig az arcán, õ pedig ugyanúgy belesimítja a fejét a tenyerembe és dorombol egy kicsit, mint ahogy mindig teszi.

- Félek, hogy... kárt teszek benned.

- Tudom, de azt is tudom, hogy nem fogsz. Legalább próbáljuk meg! – nézek rá esdeklõn.

Közelebb lépek hozzá és a szájára szorítom az enyémet.

- Aiden... – nyögi a nevem elkínzottan, látom rajta, hogy tépelõdik.

- Kérlek, Rhage! Megöl az aggodalom, ha nem vagy mellettem...

- Ha bármi történik én...

- Semmi nem fog történni – vágok közbe. – Hadd segítsek, kérlek!

Még jó néhány percig kell könyörögnöm neki, mire vonakodva bár, de belemegy a dologba. Azt hiszem, abban bízik, hogy ma éjjel már nem lesz olyan intenzív a hold hatása, mint tegnap. Amikor meglátom az arcán a kín elsõ jeleit, rögtön beparancsolom az ágyba és egyedül fejezem be a pakolást, aztán rögtön odasietek mellé én is.

Újra borogatást teszek a homlokára, de nem elégszik meg ennyivel, ismét arra kér, hogy feküdjek mellé, amit örömmel teljesítek is. Csak óvatosan merek hozzábújni, nehogy fájdalmat okozzak neki.

- Szólj, ha nagyon nyomlak, jó? – nézek fel rá aggódva.

- Így most jó – hunyja be a szemeit, még szorosabban ölelve magához. – Ha hozzám érsz... nem is érzek semmit azon kívül.

- Látod? Mondtam én, hogy itt kell maradnod – mosolygok rá.

Még mindig csukott szemekkel, de õ is halvány mosolyra húzza az ajkait. Gyengéden simogatni kezdem a karját, a mellkasát, a vállát, éppen, ahol érem, õ eleinte halkan dorombolni kezd, aztán fokozatosan egyre egyenletesebbé válik a légzése.

Megkönnyebbülök, hogy talán az elõzõ éjszaka annyira kimerítette, hogy most az én segítségemmel talán átaludhatja az egészet... vagy legalábbis a java részét. Kényszerítem magam, hogy ébren maradjak, miközben kitartóan simogatom és ellenõrzöm a borogatást is a homlokán.

Nem tudom, meddig fekhetünk ott. A fejemet a vállán pihentetem, így néha-néha rám jön egy nagyobb álmosságérzet, de sikerül ébren maradnom. Aztán egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy Rhage megmozdul – azt sem vettem észre, hogy felébredt, de aztán olyan hirtelen változtat testhelyzetet, hogy ezzel tényleg igazolja az elméletet, miszerint a jelenlétem megkíméli a fájdalmaktól.

Most már egészen máshogy találom magam a karjaiban, õ is az oldalán fekszik és úgy ölel át szorosan, az arcát pedig a nyakamhoz fúrja. Érzem, hogy mély lélegzeteket vesz, mert csiklandozza vele a nyakam.

- Rhage? – kérdezem zavartan. – M-mit csinálsz?

- Az illatod. – Furcsa, a hangja ismét el van egy kissé torzulva, egy kissé állatias, de ahogy gyorsan a kezére pillantok, nem látom, hogy elõbújtak volna a karmai. – Megõrjít az illatod, Aiden...

Szóra nyitom a számat, de mielõtt akár csak egy hang is kijöhetne rajta, már nem a lélegzete csiklandozását érzem meg a nyakamon, hanem az ajkait. Érzem, hogy bizsergés fut végig a testemen, ahhoz hasonló, mint amit a hosszabb csóknál éreztem, csak ez sokkal... intenzívebb. És ahogy újra és újra a nyakam bõrére szorítja az ajkait, egyre fokozódik, fõleg, amikor a csókok elérnek a fülem alatti területig.

- R-Rhage... – sóhajtom reszketeg hangon.

Hagyom, hogy a hátamra fordítson és így fölém kerekedjen. Nem nehezedik rám, a fejem mellett támaszkodik meg és úgy néz le rám. Furcsa, mintha látnék valami furcsa, sötétebb ködöt a pillantásában, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentõséget. Nem is igazán tudok gondolkozni, mert teljesen elkábított néhány egyszerû csókkal...

Egyik kezével tovább támaszkodik mellettem, míg a másikkal az arcomat fogja meg, aztán lehajol és ezúttal az ajkamra csókol. Rögtön érzem, hogy ez a csók most más, most van benne követelõzés és... vágy? Viszont ez egyáltalán nincs ellenemre, csak fokozza azt a furcsa bizsergést a testemben. Újra és újra megcsókol, mindig egyre hosszabb ideig tart az érintkezés, aztán egyszer nem csak ott tartja az ajkait, hanem végig is nyal az enyéimen.

Megremegek, egy sóhaj kíséretében elnyílnak az ajkaim, mire szinte azonnal megérzem a nyelvét a számban. Halkan felnyögök az érzésre, még soha nem csókoltak meg így... Bár egyáltalán mindenféle csókot tekintve Rhage volt az elsõ. Ez viszont egészen más, mint az eddigiek, sokkal mélyebb, sokkal... érzékibb. A bizsergés addig fokozódik, mígnem úgy érzem, mintha az egész testem lángolna.

Kitartóan csókol, csak néha enged el néhány másodpercre, mikor már mindketten kifogytunk a levegõbõl. Egy idõ után én is megpróbálom viszonozni az ostromot a saját nyelvemmel, amire mindig egy-egy izgató mordulást kapok válaszul.

Amikor lejjebb ereszti a testét és így nagyjából a derekunkig összesimulunk, ismét megremegek és belenyögök a csókba, mert érzem, hogy... hogy mindketten... kemények vagyunk... ott lent. Õ is velem egy idõben mordul fel, aztán az a kezét, amit eleinte az arcomon nyugtatott, bár azóta már a nyakamat cirógatta vele a legérzékenyebb helyeken, most újra lejjebb csúsztatja.

Hagyom, hogy széjjelebb tolja a mellkasomon a ruhámat, aztán rövidesen az ujjait simítsa a felszabadult bõrfelületre. Minden egyes ponton, ahol a keze a bõrömhöz ér, mintha elektromos szikrák pattannának ki onnan. Egyre gyorsabban kell kapkodnom a levegõt és amikor ujjait az anyag alá bújtatva végigsimít az egyik mellbimbómon is, önkéntelenül is felnyögök. Õ is hangosabban mordul fel válaszul és többször is megismétli a mozdulatot, aztán az ajkait is elszakítja az enyémektõl, hogy újra a nyakamnak szentelje a figyelmet.

Remegõ ujjakkal simítom egyik kezem a tarkójára, a másikat pedig a vállára, semmi másra nem vagyok képes, csak lehunyt szemekkel kapaszkodni belé és igyekezni, hogy ne legyenek túl hangosak a számon kiszökõ hangok. Amikor fogait újra belemélyeszti a nyakam és a vállam találkozásánál lévõ bõrbe, úgy érzem, végleg elveszek. Még ez sem elég erõs a megjelöléshez, de a múltkorinál erõsebb...

Csak akkor térek kissé magamhoz, amikor a kezével lesimít az oldalamon, onnan a hátamra csúsztatja a kezét, majd még lejjebb...

- R-Rhage... v-várj... – A hangom furcsán rekedt és erõtlen, amit megpróbálok azzal kompenzálni, hogy a vállainál fogva megkísérlem eltolni magamtól, de nem hagyja, csak morog egyet. – Rhage! – szólok rá kicsit élesebben.

A változás megint olyan hirtelen történik, mintha villám csapott volna belé. Az egyik pillanatban még fölöttem van és a nyakamat csókolja eltántoríthatatlanul, a következõben pedig a szoba túlsó végében a falnál. Homlokráncolva ülök fel és nézek rá, ennyire azért nem akartam kizökkenteni...

A lámpa fényében viszont megint valami furcsát veszek észre a szemein, az a sötét köd, amit láttam rajta, mintha most oszladozna a tekintetében. Mint aki... kijózanodik, vagy feloldják egy varázslat alól, nem is tudom.

Ráadásul egyre inkább úgy néz rám, mint aki szellemet látott.

- Rhage?

- Sajnálom. Én... Én nem... – Megrázza a fejét. – Fogalmam sincs, mi ütött belém.

- Nincs semmi baj...

- Nem szabadott volna itt maradnom – vág közbe.

Aztán még mielõtt még akár egy szót is szólhatnék, már ott sincs. Nem marad utána más, csak a légáramlat, ahogy elhagyta a szobát és az ajtó csapódása. Azonnal kiugrok az ágyból, a ruhámat is csak rohanás közben igazítom meg és gondolkodás nélkül, a torkomban dobogó szívvel eredek utána. Hiába tudja a józan eszem, hogy az õ gyorsaságával szemben semmi esélyem, egyszerûen nem... Nem hagyhatom, hogy csak így elrohanjon!

Most azt hiszi, hogy akaratom ellenére tett velem mindent, pedig... pedig számomra minden egyes másodperc igaz, helyes és... és rettenetesen jó volt. Csak attól bizonytalanodtam el, hogy tényleg minden lépést meg kellene-e tennünk már most. Õ viszont azt hiszi, hogy nem akartam és rám erõltette magát.

- Rhage! – kiáltom a nevét, de csak az éjszaka csendje és az erdõ halk neszei válaszolnak. Tovább rohanok a fák között. – Rhage!

Egyre inkább kétségbeesek, mert hiába jutok egyre mélyebben az erdõbe és hiába szólongatom, nem válaszol és nem is bukkan fel. Az alakváltó érzékeim híján így is csak az ösztönömre hagyatkozhatok, amit viszont bõven ellensúlyoz az õ gyorsasága. Ha õ nem akarja, hogy megtaláljam, akkor nem is fogom megtalálni...

Talán egy óra is eltelhet, mire feladom a keresését. Minden bizonnyal nem akarja, hogy megtaláljam, és akkor felesleges az erdõben rostokolnom. A házban is megvárhatom, hogy hajlandó legyen találkozni velem. Nagyot sóhajtok és leszegett fejjel indulok el visszafelé.

Még mindig nem akar bemenni, hanem minden áron segíteni akar. Legszívesebben el sem engedném a karjaimból, de akármennyire is szenvedek a hiányától nem kockáztatom, hogy esetleg kárt tegyek benne.
– Nem tudom... visszafogni magam. Kérlek, menj... menj be a házba...
- Rhage…
Remegõ kis kezével felém nyúl, de azonnal hátrébb ugrom tõle, mert jobb ha nem ér hozzám. A vadállat, ami ott szunnyad bennem most szinte már belülrõl feszíti a bõrömet, de tudom, hogy nem tud kitörni. Már próbáltam a barlangban még régen, de nem tudom fölvenni a párduc alakomat.
Aiden még mindig nem mozdul, csak nagyra nyílt szemekkel bámul rám, nekem pedig egyre több erõfeszítésbe kerül, hogy ne ugorja oda hozzá.
- Aiden... Kérlek! El kell... El kell mennem a közeledbõl. Nem lesz... semmi baj, csak... menj be és ne gyere... utánam. – vívódást látok a szemeiben, nem tudja eldönteni, hogy mit tegyen. Ha nem lennék ilyen rosszul, nagyon jól esne a törõdése és az aggodalma, de õ sokkal fontosabb.
- Bármi történjék is... csak vigyázz magadra, rendben? És ígérd meg, hogy... hogy visszajössz! Kérlek...
Az érintése olyan erõs hatással van rám, hogy a karmaimat a tenyerembe mélyesztem, mert a vágy hogy hozzá érjek szinte letaglóz. De ezt nem tehetem, most nem hagyatkozhatok az ösztöneimre, mert nem tudom, hogy akkor mi történne.
- Mindig visszajövök, Aiden. Mindig.
Látom, hogy ismét elerednek a könnyei és besiet a házba. Végig követem a tekintetemmel és harcolok önmagammal, hogy ne rohanjak utána és vessem rá magam.
Összeszedem minden akaraterõmet és természetfölötti gyorsasággal elsuhanok a fák közé mielõtt még túl nagy lenne a kísértés. Egyre beljebb haladok az erdõbe, de soha nem megyek messzebb, mint ahogy még megérezném ha veszély fenyegeti.
Ahogy a hold egyre magasabbra ér annál jobban elõbújik belõlem az ösztönlény, néha már azt sem tudom, hogy mit miért teszek. A bõrömet belülrõl feszíti az erõm, amitõl iszonyúan ég az egész testem, de mégis Aiden hiánya kínoz a legjobban. Valami mindennél erõsebben hajt felé és én éppen ezért állok neki ellen.
Feléled bennem a vadászösztön és ennek nem is próbálok ellenállni, mert a friss hús csak megnyugtatja az alakváltókban lakó állatot. Sorban ejtem el az erdõben élõ vadakat, ezzel terelve el a figyelmem a kínzó érzésrõl, ami belülrõl marcangol. Egyre rosszabb lesz, de amikor a hold már a tetõpontján jár olyan fájdalom nyilall a csontjaimba, hogy már nem bírok talpon maradni. Lerogyok egy fa tövébe és zihálva, összeszorított állkapoccsal tûrom. Olyan érzés mintha ezernyi tûvel szúrnának belém egyszerre és a fenevad szinte tombol a fejemben, amitõl majd megõrülök. Minden áron Aident akarja és most még a fájdalomnak is örülök, mert nem tudom, hogy lenne e erõm ellenállni az illata hívásának, ha föl tudnék állni.
Nem tudom, hogy meddig fekszem itt, de egyszer csak szûnni kezd a fájdalom az éjszaka végeztével együtt. Fától fáig botladozva követem a patak csobogásának a hangját, mert le akarom mosni magamról a vért, mielõtt visszamennék. Nem akarom õt megijeszteni.
Mikor kész vagyok nagy nehézségek árán fölnyomom magam a földrõl és a ház felé indulok.

***

Pár órába beletelik mire visszaérek, mert most csak lassan tudok haladni. Olyan kimerültnek érzem magam, mint még soha, de próbálok egyenesen állni, hogy ne aggódjon miattam. Alig lépek ki a fák takarásából, mikor kicsapódik a faház ajtaja és kiszalad rajta az én gyönyörû Aidenem. Megállok ott ahol vagyok, és csak nézem õt és közben teljesen eláraszt a nyugalom. De nem csak engem, hanem a bennem tomboló állatot is, mert végre megkapta amit akart.
- Rhage!
Odaszalad hozzám és szorosan magához ölel, amit máskor nagyon élvezek, de most önkéntelenül is felszisszenek, mert az izmaim mind pattanásig feszültek az este elszenvedett kíntól.
Azonnal el akar húzódni, de nem engedem el az ölelésbõl, csak mélyen magamba szívom azt a csábítóan édes illatot, amitõl a vadállat szinte dorombol a fejemben. Én is ezt tenném, ha nem lennék ennyire kimerült.
- Aiden...
Kissé eltol magától, de óvatosan ér hozzám, majd tetõtõl talpig szemügyre vesz, miközben én az aggodalommal teli éjfekete szempárt figyelem. Annyira gyönyörû…
Puha kezei közé fogja az arcom majd a szemembe néz és hirtelen nagyon döbbent arcot vág, de túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ezen gondolkozzam. Most csak érezni akarom a közelségét, hogy elfelejtsem az éjszakát. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz ma éjjel és az elkövetkezõ pár napban, ameddig még telihold lesz.
- Rhage... Az arcod...
- Mi a baj? – talán rajta hagytam valahol a vért vagy egy állat megsebezte?
- Semmi, nem érdekes. Gyere, menjünk be! Pihenésre van szükséged – ismét végigsimít az arcomon, ami jólesõ sóhajt csal elõ belõlem, de most túl fáradt vagyok ahhoz, hogy bármit is tegyek.
Lassan haladunk a ház felé és bár nem akarok, de mégis muszáj vagyok a vállát átölelve haladni, mert már szédülök a kimerültségtõl. De nem nehezed rá, mert nem bírná el a súlyomat. Segít kényelmesen elhelyezkedni az ágyon, majd egy pillanatra eltûnik és egy kis tállal tér vissza. Amikor megérzem magamon a hideg víz érintését, felsóhajtok a kellemes érzésre. Felhevült testem jótékonyan fogadja a hideg érintést, de még valami hiányzik.
- Aiden...
- Itt vagyok – végre ismét láthatom azt kedves mosolyt, amitõl felragyog az arca, majd ugyanazzal a ragaszkodó gesztussal, amit korábban tettem végigsimít az ajkamon a sajátjával. – Most már minden rendben lesz. Szétárad bennem a kötõdés érzése és furcsa mód a birtoklásé. Még soha nem éreztem ilyet, de a vágy hogy mellettem legyen és hozzá érjek szinte létfontosságúnak tûnik.
- Gyere ide mellém... Kérlek.
Rám mosolyog, majd bebújik a paplan alá és szorosan hozzám simul. Megkönnyebbültem hunyom le a szemeimet, de csak egy pillanatra, mert az érintésére azonnal ránézek.
- Jól vagy?
- Nemsokára... jobban leszek – egy lágy csókot nyomok a homlokára és még inkább magamhoz szorítom.
- Mi történt, Rhage?
- Nem tudom… pontosan.
- De miért vannak fájdalmaid?
- A testem mintha… megpróbált volna átalakulni, de én nem tudok. A fenevad bennem ki akart törni és belülrõl próbált… kényszeríteni, hogy alakot váltsak, de az… az nem megy. – nem akarom neki részletezni, nem kell, hogy ilyenekkel törõdjön. Inkább alvásra lenne szüksége, mert látom a sötét karikákat a szemei alatt. Nem aludt, mert értem aggódott.
- Te jó ég… láttam egyszer egy ilyen párducot, még régen a falkában. Gyengének született és az elsõ átváltozásakor minden csont eltörött a testében, de nem tudott átváltozni és végül belehalt. Az üvöltése még napok után is a fülemben csengett…
Nagyon elsápadt és remegni kezdett és bár nagyon fáradt vagyok megerõltetem magam és simogatni kezdem a hátát.
- Nyugodj meg Aiden. Velem nem fog ez történni, hidd el, tudom. – már számtalanszor átestem ezen, persze most sokkal intenzívebb volt, fõleg miatta.
- Nem akarom, hogy szenvedj. Így is volt már részed elég szörnyûségben. Én…
Halványan elmosolyodom, majd leküzdve a fájdalmat az arcához hajolok és gyengéden megcsókolom a száját. Nem nevezhetõ igazi csóknak, de legalább elhallgatott és megnyugodott egy kicsit.
- Semmi baj Aiden. Nem is tudod… mennyit jelent nekem, hogy aggódsz értem, de neked is… szükséged van pihenésre. – végigsimítok a karikákon az arcán, majd visszafekszem a párnára és magamhoz vonom.
Nem szól semmit, csak nyugodtan fekszik mellettem kecses ujjaival cirógatva a karomat, amitõl hamar elalszom.

***

A nyugodt álom köde hamar elillan és az álmok újra megrohamoznak, de most sokkal többet mutatnak, mint eddig.
Látom a teliholdat és hallom a farkas üvöltést, de nem szakad meg itt a kép. Elfordulok és egy közeledõ alakot látok. Agyarairól csöpög a vér, aminek az illata mindent eláraszt, a szemei õrült fénnyel csillognak, és egyenesen rám irányulnak. A ruhája cafatokban, és ahogy elfordul látom a holdfényben, hogy a testét itt-ott mintha bunda fedné és a kócos haja között sötétbarna fülekre figyelek fel. Egy veszett farkas…
Az utolsó, ami felrémlik elõttem, hogy felém vetõdik, a majd semmi.
Kényszerítem magam, hogy ne ébredjek fel, mert szükségem van az emlékekre, hogy meg tudjam védeni magamat és Aident. Tudnom kell miért zártak egy barlangba és miért nem tudok alakot váltani. De legfõképpen tudni szeretném, hogy miért vonzódom hozzá annyira és hogy lehet, hogy már-már nagyobb szükségem van rá, mint a levegõre.
A további képek azonban egy cseppet sem hasonlítanak az elõbbi borzalomra, hanem egy barna hajú és szemû nõt látok, aki melegséggel a tekintetében rám mosolyog, majd megfordul és velem együtt egy feketehajú, izmos férfira pillant, aki egy õzet cipel a vállán, majd egy másik barnahajú lány szalad ki a házból és hív maga után.
Megszakad a kép, én pedig zihálva, verítéktõl nedvesen fölébredek. Eddig ezek voltak a legösszefüggõbb képek, amiket láttam és már ez is haladás. Érzem magamban az erõt, ami fokozatosan növekszik. Minél több idõt töltök az én megmentõmmel, annál erõsebbnek és… teljesebbnek érzem magam.
Lágyan kisimítom a mellettem szuszogó Aiden arcából a haját, majd elmosolyodom. Olyan szép, mindene. És nem csak a teste, de a lelke is.
Óvatosan, hogy föl ne ébresszem kibújok a rajtam pihenõ karja alól és ráhúzom a takarót, mielõtt elhagynám a szobát. Láttam rajta, hogy mennyire kimerült volt, jobb ha még pihen, mert a ma éjszaka ismét nem fog kegyelmezni.

***

Egy gyors vadászat után friss zsákmánnyal térek vissza, de amikor benézek a szobába még mindig alszik, de már az én párnámon. Elmosolyodom rajta, majd úgy döntök, hogy megpróbálkozom a vacsorakészítéssel, mert gondolom, hogy addig aludni fog.
Már elmúl dél, de a tegnapi õrült idegesség még nem jelentkezett és azt gyanítom, hogy enned Aiden közelsége az oka.
De mi van akkor, ha a telihold fent lesz, és ismét õrjöngeni kezdek és megijesztem, vagy ami még rosszabb bántom. Nem tudom, hogy mit tegyek. Nem biztos, hogy kibírok ennyi estét nélküle.
Hozzá látok a fõzéshez, úgy ahogy Aidentõl láttam, de a fûszereknél elbizonytalanodom. Mégis honnan tudjam, hogy milyet használjak?
Egy ideig gondolkodom, de mikor nem jut eszembe semmi, sorban megszagolom az összest és a legfinomabbakat beleteszem. Remélem nem lesz nagyon borzasztó, de majd õ eldönti.

***

Mikor kész lettem visszamentem mellé az ágyra és óvatosan mellé ültem és csak néztem ahogy alszik, míg egyre sûrûbben nem mocorgott, majd végül felnyíltak a szemei.
Körbenéz és mikor meglát boldogan elmosolyodik, majd aggodalom csillan a gyönyörû szemekben.
- Jól vagy Rhage?
- Igen… hála neked. – megcirógatom az arcát, majd a hátán állapodik meg a kezem.
- Miért nekem? Nem inkább a gyors gyógyulási képességednek?
- Te segítesz nekem a legtöbbet Aiden. Elég, ha a közelemben vagy és érinthetlek… akkor máris jobban érzem magam.
Elpirul, amitõl nagyon édes lesz, majd felül és látom, hogy mondani akar valamit, de mintha tétovázna.
- Mi a baj?
- Én… csak szeretnék valamit… mármint, csak eszembe jutott, de gondoltam megkérdezem. – idegesen babrálni kezdte az egyik hajtincsét, de nem értettem miért ilyen zavart. Nagy levegõt vett és rám nézett.
- Emlékszel mit jelent a pár vagy társ kifejezés az alakváltóknál?
Ahogy ezt kimondta, mintha a vadállad felmordult volna bennem, és ismét az a kép jutott eszembe, amit álmomban láttam.
- Nem… nem igazán. Érzek valamit, de nem tudom, mit jelent. – homlokráncolva nézek rá.
Lehajtja a fejét és mindenhová néz csak a szemembe nem. Nem értem miért csinálja, de megvárom, hogy mit akar mondani.
- Minden alakváltónak csak egy társa van, akik mindig együtt vannak és vigyáznak egymásra. Közöttük sokkal erõsebb a kötelék, mint a falkatársakkal vagy a királlyal. Képesek egymást mérföldekrõl megérezni, hogy segíteni tudjanak, ha baj van. – rám pillant, majd zavartan folytatja – Én csak… arra gondoltam, hogy talán… de csak talán… te… én… - nagy sóhaj- mi van, ha én vagyok a társad?
Elõször megdöbbent amit mond, de ha belegondolok abba, amit mondott… én tényleg azt érzem iránta, és még sokkal többet. Ösztönösen védelmezem, de az, hogy máris vonzódom hozzá nem csak az állati részemnek köszönhetõ, hanem õ magának is. Az illatat vonz, de a kedvessége és a gyengédsége még inkább. Olyan testi vágyakat ébreszt fel bennem, amit nem tudom mikor éreztem utoljára.
Rá nézek, és az édesen elpirult, gyönyörû arcot látva csak végtelen gyengédséget és védelmezõ ösztönt érzek.
- Aiden nézz rám, kérlek. – megteszi, ezért folytatom. – Nem emlékszem arra, hogy mit jelent a társ… de amit elmondtál az mind igaz… a részemrõl. Te, hogy érzel?
- Én… én… vo-vonzódom hozzád és, és j-jól érzem magam veled. Sze-szeretem, amikor hozzám érsz és simogatsz… olyan megnyugtató érzés.
Elhalkul a hangja, de nem tudok nem mosolyogni és örülni annak amit mondott. Elégedettséggel tölt el, hogy jól esik neki az érintés. Közelebb hajolok az édesen piros arcához és egy lágy csókot lehelek a puha ajkaira.
Nem tart sokáig, de nem húzódik el csak még pirosabb lesz. Eszembe jut valami, ami engem ugyan nem zavar, de nem tudom, hogy õ mit gondol.
- Aiden?
- I-igen?
Az állánál fogva fölemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Nem zavar téged, hogy férfi vagyok?

Amikor reggel felébredek és álmosan felpillantok Rhage arcára, látom, hogy még mélyen alszik. Elmosolyodva simítok végig az arcán, de csak nagyon finoman, nehogy felébresszen. Olyan békésen és mélyen alszik, a rémálma után pedig ki tudja, mennyi idõbe telt, mire vissza tudott aludni... Nincs szívem felkelteni, úgyhogy karjai közül és az ágyból is legalább ilyen óvatosan mászok ki, nehogy felkeltsem.

Miután megmosakodtam és átöltöztem úgy döntök, hogy amíg Rhage kialussza magát, én kimegyek a közeli gyümölcsfákhoz, hogy szedjek némi almát a reggelihez. A reggel kellemesen langyos idõvel fogad, a nap fényesen süt és még a madarak is vidáman csicseregnek, tükrözve ezzel az én hangulatomat is. Amióta Rhage megjelent az életemben, minden olyan más... olyan boldog.

Alig sikerül viszont összegyûjtenem a földre pottyant néhány almát, mikor kiáltás üti meg a fülem. Az én nevem... és ez Rhage hangja. Azonnal eldobom a kezemben lévõ gyümölcsöket és már rohanok is vissza a ház felé, a hátsó ajtón sietve be, ahol ki is jöttem.

Ahogy beérek, Rhage már ott is van elõttem és hevesen magához szorít.

- Rhage? – kérdezem ijedten. – Mi a baj? Mi történt?
- Nem találtalak – feleli, a hangjában még mindig ott bujkál a zaklatottsága. – Azt hittem... valaki bántott.

Ahogy kezeivel végigsimít a testemen, próbálok nem zavarba jönni, mert tudom, hogy csak az épségemet akarja ellenõrizni, mégis... Nehéz nem odafigyelni.
- Sa-sajnálom – szabadkozom. – Nem akartalak megijeszteni, csak egy kis gyümölcsöt szedni mentem.
Egy kissé elhúzódik, éppen annyira, hogy a szemembe nézzen, de mielõtt még újra megszólalhatnék, ismét bezárja a köztünk lévõ távolságot, de ezúttal egészen máshogy... Amikor az ajkaival épphogy megérinti az enyémeket egy finom, simogató mozdulattal, a szívem heves dobogásba kezd. Érzem, hogy az arcomat is ismét elönti a pír, de nem érdekel.

Felemelem az egyik kezem és a tarkójára simítom az ujjaimat, õ pedig pontosan értve, mit akarok, megismétli a gyengéd mozdulatot. A szívem a torkomban dobog és megmagyarázhatatlan melegség önti el a mellkasom. Ahogy magához szorít érzem, hogy az õ szíve is hevesebben dobog, ami csak fokozza a bennem tomboló érzelmeket.

- Megõrülnék ha... bármi történne veled – fúrja az arcát a nyakamba, majd halkan dorombol egy kicsit, mielõtt elengedne. – Baj van? – kérdezi aggódva, ahogy rám néz.
Halványan elmosolyodom és inkább újra közelebb lépek, hogy hozzá bújhassak. Nem akarok megint arra gondolni, hogy én biztosan nem lehetek a társa, inkább szeretnék kihasználni minden egyes közös percet, fõleg az ilyen pillanatokat.
- Nincs semmi baj, csak... nagyon jól esik, az hogy így viselkedsz velem. Olyan mintha fontos lennék.
Végigsimít az arcomon, majd hüvelykujját gyengéden végighúzza az alsóajkamon is.
- Te vagy a... legfontosabb Aiden! Nem emlékszem semmire... de akkor is tudom... hogy te vagy a legértékesebb, legszebb lény... akit láttam. Biztos.

Mindezt olyan mély meggyõzõdéssel mondja és közben olyan gyönyörûen csillognak a szemei... A tekintete tele van melegséggel és kimondatlan ígéretekkel, amik megmelengetik a szívem és könnyeket csalnak a szemembe. Talán... Talán mégis lehetséges. Lehet, hogy vele is beszélnem kell róla egyszer, fõleg ha nem térnek vissza az emlékei.
Ahogy az egyik kósza könnycsepp az arcomon is végigcsorog, azonnal letörli onnan. – Te miért sírsz?
- Mert még senki sem mondott nekem ilyen szépet – vallom be.

Megtörlöm a szemeimet, majd elõre elvörösödve attól, amire készülök, lábujjhegyre állok és ajkaimmal finoman végigsimítok az övéit. Aztán még egyszer. Annyira helyesnek tûnik minden... Talán csak hinnem kell benne, és tényleg igaz lehet.

- Segítesz nekem gyümölcsöt szedni a reggelihez? – mosolygok rá.
- Igen.
- Akkor menjünk – ragadom meg a kezét.

Az egész nap felhõtlen boldogsággal indul és ez sokáig ki is tart. Együtt vagyunk, ami önmagában boldoggá tesz, de ezen kívül is sokat nevetek. Amikor hiába nyújtózkodom egy-egy almáért, õ meg nemes egyszerûséggel kinyújtja a karját és már le is szedi onnan... Aztán amikor nem enged felmászni a fára, nehogy leessek és megüssem magam. Hiába nem éri már el õket õ sem, inkább megragadja a vastag faágat és jól megrázza, de ettõl meg olyan sok alma hullik le a fáról, hogy napokig ehetjük majd. Ki is kell vinnem egy nagy tálat, amibe mindet összeszedhetjük.

Reggelire almás pirítóst csinálok, aztán örömmel figyelem, hogy mennyire ízlik neki. Látom rajta, hogy bár az emlékei még mindig nem tértek vissza és gyötrik azok a rémálmok, akkor is egyre jobban van. Kezdi visszanyerni az erejét.

A dolgok nem sokkal ebéd után kezdenek elromlani.

Látom rajta, hogy egyre idegesebb, nagyon feszült, megrögzötten járkál fel-alá a házban. Aggódva figyelem, de egyszerûen fogalmam sincs, mivel segíthetnék rajta. Halványan emlékszem, hogy mintha már láttam volna hasonlót, azok a párducok szoktak hasonlóan viselkedni, akiknek közeledik életük elsõ átváltozása. Ennek viszont semmi értelme, hiszen Rhage már réges régen túl kellett essen az elsõ átváltozásán... De akkor mi történhet vele?

Ahogy telnek az órák, csak egyre rosszabb lesz. Mikor besötétedik odakint, látom rajta, hogy már pattanásig feszülnek az idegei, de akkor ijedek csak meg igazán, mikor hirtelen elindul és szinte kirohan a ház elé.

- Rhage! – futok utána. – Rhage kérlek gyere be, had segítsek!
Odasietek hozzá, de nem néz rám, ökölbe szorított kezekkel bámulja a földet.
- Aiden, menj be... kérlek. Valami nincs velem rendben... nem bírom kontrollálni a vadállatot. Nem akarlak bántani...
- Nem – rázom a fejem ellenkezõen. – Kérlek, engedd, hogy segítsek!

A hangja egyre inkább kezd hasonlítani arra az állatias, morgásszerû valamire, ahogy a barlangban is beszélt eleinte. – Nem tudom... visszafogni magam. Kérlek, menj... menj be a házba...

- Rhage... – nyúlnék felé aggódva, de felkapja a fejét és gyorsan hátralép.

A telihold megvilágítja az arcát és így már én is tisztán látom, hogy a fogsora is átváltozott, már elbújtak az agyarai. Mégis, valahogy... ez így nagyon furcsa, nem olyan, mint ahogy lennie kellene. Érzem, hogy valami stimmel és látom is, de... fogalmam sincs, mi történik és ez megrémít.

- Aiden... Kérlek! – néz egyenesen a szemeimbe. – El kell... El kell mennem a közeledbõl. Nem lesz... semmi baj, csak... menj be és ne gyere... utánam.

Néhány másodpercig csak tehetetlenül állok, nem tudom eldönteni, melyik ösztönömnek engedelmeskedjek. Az egyik felem rendíthetetlenül segíteni akar Rhage-nek, gondoskodni akar róla és enyhíteni akarja a benne tomboló feszültséget; míg a másik hallgatni akar rá, nem azért, mert fél tõle – tudom, hogy képtelen lenne bántani –, pusztán azért, mert erre kér.

- Bármi történjék is... csak vigyázz magadra, rendben? – Egy gyors, tétova mozdulattal végigsimítok az arcán. – És ígérd meg, hogy... hogy visszajössz! Kérlek...

- Mindig visszajövök, Aiden. Mindig.

Nagyot nyelek és bólintok egy aprót, aztán lassan visszahátrálok a házba. Könnyek homályosítják el a szemem, szabályosan fizikai fájdalmat okoz, hogy ott kell hagynom õt, az pedig csak tetézi ezt a fájdalmat, hogy az õ szemében is ugyanezt látom. Végig követ a tekintetével, ahogy visszamegyek, én pedig amint becsukódik az ajtó, már rohanok is a konyhaablakhoz.

Õ viszont addigra eltûnik.

A könnyeim végigfolynak az arcomon, ahogy leroskadok az egyik székre. Mit csináljak? Mégis mit kéne most tennem? Meg fogok õrülni, ha ölbe tett kézzel kell itt várakoznom ki tudja meddig... de tudom, hogy nem tehetek mást. Megígértem Rhage-nek, hogy nem megyek utána, és ehhez kell tartanom magam, még ha félõrültté válok is emiatt.

Nem is érzékelem, hogy hideg vízben zuhanyozok le, étvágyam semmi sincs, az ágy pedig rettenetesen üres és jéghideg Rhage nélkül. Az oldalamra fordulok és összegömbölyödök, a könnyeim némán csorognak végig a halántékomon, le a párnára, miközben a teliholdat bámulom.

Egyszerûen fogalmam sincs, mi történik. Ha összekötném Rhage álomképeit és azt, amin keresztül megy, egyértelmû lenne, de... de hát annak semmi értelme! Rhage párduc, senki nem lehet egyszerre párduc és... vérfarkas. Viszont ha nem ez történik, akkor mi? Ha pedig igen, akkor mégis hogyan lehetséges? Soha nem hallottam még ilyesmirõl.

Megszakad a szívem, ha eszembe jut Rhage. A tehetetlenség megõrjít, annyira szeretnék most is mellette lenni, szeretném ezen is átsegíteni, és a tudat, hogy õ ebben a pillanatban is valahol az erdõ mélyén van egyedül, miközben ki tudja, min megy keresztül... úgy érzem, megfojt. Rettenetesen aggódom érte és mégsem tehetek semmit.

***

A reggel ugyanabban a helyzetben ér, ahogy éjjel lefeküdtem. Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni az éjszaka, végignéztem, ahogy a telihold kínzóan lassan végigvonul az égen, aztán eltûnik a fák mögött. Ugyaninnen néztem végig a hajnal fényeinek elõbukkanását, és a nap elsõ kósza sugarai is így érnek.

Kábán és még mindig görcsben álló tagokkal és gyomorral mászok ki a takaró alól, de csak megmosakodni és átöltözni vagyok képes, étvágyam semmi nincs. Egész álló éjjel felkaptam a fejem a ház minden zajára, minden apró reccsenésre, reménykedve vártam, hátha Rhage jött vissza, de nem. Minden egyes alkalommal csalódnom kellett.

Töltök magamnak egy pohár vizet, aztán lecövekelek a konyhaablakba és a pohárral a kezemben, egyszer-egyszer belekortyolva a vízbe meredek a fákra. Ha Rhage nem jön vissza, fogalmam sincs, mi lesz velem. Most, hogy tudom, milyen az élet akkor, amikor itt van mellettem, képtelen lennék nélküle elviselni a mindennapok monotonitását.

Fogalmam sincs, mióta állhatok ott, mikor végre meglátok egy ismerõs alakot kirajzolódni a fák között. Lassú és bizonytalan léptekkel közeledik, viszont könnyedén felismerem már a magasságáról és a testalkatáról is – ha pedig még ez sem lenne elég, szabályosan érzem azt a megmagyarázhatatlan vonzóerõt, ami úgy húz felé, mint valami mágnes.

Eldobom a poharat, az sem érdekel, hogy ripityára törik a padlón, és már futok is kifelé. Feltépem az ajtót, aztán elkezdek Rhage felé rohanni, õ pedig vagy észrevesz vagy csak megérez, de megtorpan és megvárja, míg odaérek hozzá.

- Rhage! – kiáltok fel megkönnyebbülten.

Majdnem nekirohanok, de így is lendületbõl ölelem magamhoz, mire hallat egy fájdalmas nyögést. Ezt hallva rögtön elengedném, õ viszont nem hagyja, körém fonja mindkét karját és magához szorít, az arcát a hajamba temeti.

- Aiden... – A hangja nem több rekedt suttogásnál.

Egy kissé eltolom magamtól, hogy alaposan szemügyre vehessem. Nem látok sérüléseket rajta, de azt érzem, hogy még mindig mintha lázban égne az egész teste és egyértelmûen rettenetesen kimerült. Két kezem közé fogom az arcát, hogy a szemeit is megnézhessem, de majdnem le is hullnak a kezeim döbbenetemben.

Csak akkor látom meg a nagyon is szembeötlõ változást.

Az arca teljes egészében megváltozott. A szemei ugyan még mindig sárgák és olyanok, mint egy párducéi, a vonásai viszont és az egész arcszerkezete... Visszanyerte az emberi alakját. Most már egészen kivehetõek a szépen ívelõ szemöldökei, a szemeinek finom mandulavágású alakja, a magasan ülõ arccsontok és az egyenes orr, na és persze a telt ajkai.

Engem a legkevésbé sem érdekeltek az eltorzult vonások, mert számomra azokkal együtt is a világon a legjóképûbbnek tûnt, de most egy olyan lenyûgözõ férfi áll elõttem, hogy a lélegzetem is eláll.

- Rhage... Az arcod... – rebegem.

- Mi a baj? – kérdezi ugyanolyan erõtlen hangon és lassan az arcához emeli a kezét.

A hangja erõtlenségét kívül rögtön feltûnik az ujjainak halvány remegése, aztán a szemeiben is meglátom a kimerültséget és a gyötrelmet.

- Semmi, nem érdekes – rázom meg a fejem és megfogom a kezét. – Gyere, menjünk be! Pihenésre van szükséged – simítok végig az arcán a másik kezemmel.

Úton a ház felé hagyom, hogy a vállamat átölelve egy kissé rám támaszkodjon. Fogalmam sincs, mi történhetett vele, de az biztos, hogy most szigorúan pihenésre és ápolásra szorul. Lassan haladunk, de minden különösebb gond nélkül bejutunk a házba, majd a hálószobába is. Segítek neki leülni és elfeküdni az ágyon, aztán alaposan be is takarom. A teste még mindig aggasztóan forró.

A fürdõszobában engedek hideg vizet egy tálba, aztán azzal és egy kendõvel térek vissza a hálószobába. Leülök az ágy szélére, majd a kendõt alaposan megmártóztatom a vízben és úgy teszem a homlokára. Halkan felsóhajt a hûvös anyag érzésére, aztán tompán csillogó szemeit rám függeszti.

- Aiden...

- Itt vagyok – mosolygok rá. Végigsimítok az arcán, aztán lehajolok és ajkaimat lágyan az övéihez simítom. – Most már minden rendben lesz.

- Gyere ide mellém... Kérlek.

Újra elmosolyodom, de engedelmeskedem a kérésnek és bebújok mellé a takaró alá. Az oldalához bújok, egyik kezemet a mellkasára simítva, õ pedig egy pillanatra lehunyja a szemeit, ahogy magához szorít. Felsimítom a kezem a nyakára, onnan pedig az arcára, hogy finoman cirógathassam, mire õ kinyitja a szemeit és rám néz.

- Jól vagy? – kérdezem aggódva.

- Nemsokára... jobban leszek – szorítja ajkait a homlokomra gyengéden.

- Mi történt, Rhage? – nézek fel rá újra.

A hangja bizonytalan, amikor megszólal, mert õ sem tudja az okát, de azért kíváncsi vagyok, hogy mit gondol.
- Abban majdnem biztos vagyok, hogy... hogy õ meg akar... meg akar ölni.
Hangos morgás szakad fel a mellkasomból, a gondolatra, hogy valaki bántani akarja. Nem lesz rá lehetõségük…
Gyengéd simogatása megnyugtat, de nem csitítja el a vágyat, hogy mindenkit megöljek aki a közelébe megy. – Azt viszont nem tudom, hogy miért. Talán... Könnyen lehet, hogy olyan utódot akart, mint amilyen õ maga. Szerintem méltóságán alulinak tartja, hogy hozzám hasonló fia született, ezért inkább meg akar tõlem szabadulni.
Hozzá hasonló fia? Nála nagyobb kincset senki sem kívánhatna. Látom rajta, hogy ez mennyire elszomorítja, ezért magamhoz húzom és megölelem. Jó érzés, hogy hozzám bújik, hogy érzem a szíve dobogását, a lélegzetét a mellkasomon, édes illatát körülöttem.
Arcomat belesimítom a selymes tincseibe, majd egy lágy csókot lehelek a fejére. Meg akarom nyugtatni, hogy ne legyen szomorú.
- Te sokkal... nagyobb érték vagy. Nem fogom hagyni, hogy... bántson téged. Soha.
- Köszönöm, hogy megvédesz, Rhage – végre mosolyog.
Ismét közelebb hajol és arcon csókol, amitõl úgy érzem, mintha minden rossz érzés elszállna belõlem. Nyugodt mosollyal figyelem azokat a szénfekete szemeket, amik a leggyönyörûbbek számomra a világon és olyan elégedettséget érzek, amire nem emlékszem, hogy valaha is éreztem.

A vacsora ismét nagyon finom lett, szinte érzem, hogy visszatér az erõ a csontjaimba és végigáramlik a testemen, azzal a hihetetlen érzéssel együtt, ami akkor fog el, ha Aiden mosolygó arcára nézek.
Mindig ilyennek akarom látni õt. És bármit is gondol, soha nem fogom elhagyni õt. Senkiért.
Mikor végeztünk az étellel õ elmegy fürödni, majd amikor végez én is kiélvezem a friss meleg vizet. A ruhát a kilincsen találom, amit magamra veszek, majd a hálószobába megyek.
Aiden rám pillant, majd az arca egyre pirosabb lesz, ahogy végignéz rajtam. Nem értem, hogy miért, ezért megkérdezem.
- Mi a baj?
- S-semmi – megrázza a fejét, majd zavartan a ruhámra mutat - Jó lesz így? Biztosan kényelmesebben fogsz tudni aludni.
- Jó. Nekem jó... mindenhogy.
A barlang hideg és nyirkos talaja után bármi tökéletes.
- Akkor jó. Válogattam ki még ruhákat, feltettem õket ide a polcra, hogy kéznél legyenek – megmutatja a szépen behajtogatott ruhákat.
- Köszönöm.
Rám mosolyog, azzal a gyönyörû, édes mosollyal, majd bebújik a takaró alá. Én is követem és amint lefekszem felemel a felé esõ kezemet és megvárom amíg kényelmesen elhelyezkedik a vállamon, puha kis kezét  mellkasomra helyez, én pedig a vállát karolom át. Mintha mindig is így aludtunk volna.
- Jó éjt, Rhage.
- Neked is – ezt már megtanultam tõle, ha köszönnek válaszolni kell.

***

Álmomban megint megtalálnak azok a képek, amiket már olyan sokszor láttam, mégsem tudom a jelentésüket. Talán a barlang elõtti emlékek?
- Rhage? – a már jól ismert lány hangra azonnal éberré válok – Ne haragudj, én csak... láttam, hogy rosszat álmodsz, és...
- Nem baj. – jobb is így. Úgy is csak zavaros képekre emlékszem.
- Megint egy olyan álom? – felkönyököl, így az arca pont szemmagasságba kerül. Meleg kezét az arcomra simítja, amitõl megszûnik a rossz érzés a mellkasomban, majd halkan dorombolni kezdek, amikor tovább simogat.
– Elmondod nekem, mit látsz bennük?
- Hallok is... farkast. És látok egy házat... kicsit... éjszaka. És a teliholdat.
- Csak ennyi?
- Igen.
- Idõvel eszedbe fog jutni minden, ne aggódj – rám mosolyog, de abban, hogy vissza tudok e emlékezni én nem vagyok olyan biztos. Õ nem látja a sötétséget, ahol emlékeknek kellene lenniük.
– Holnap egyébként éppen telihold lesz.
Azonnal belém hasít, egy baljós, rossz érzés ami nagyon nyugtalanító. Valami azt súgja, hogy baj lesz.
- A telihold rossz. Nem tudom... miért... de érzem. A telihold rossz.
- Biztosan csak az álmaid miatt – megcsókolja a homlokomat, de a baljós érzéstõl alig érzékelem – Ne aggódj, inkább aludj tovább! Hátha ezután már megkímélnek az álmok is.
Az álmok mindig ott vannak, soha nem hagynak egyedül a sötétben, de most, hogy már nem vagyok bezárva, azt kívánom, bár csak eltûnnének.
Még jó ideig nem tudok aludni, mert azon töröm a fejem, hogy mi lehet az a furcsa érzés a teliholddal kapcsolatban, de mikor csak megfájdul a fejem tõle, inkább magamba szívom Aiden nyugtató illatát és behunyom a szemem.

***

Mikor magamhoz térek a nap már bevilágít az ablakon és egyenesen a szemembe süt, mire morogva fordulok meg, de amikor rájövök, hogy Aiden nincs a karomban, azonnal felpattanok.
A nevén szólítom, de nem hallok semmit, majd gyorsan benézek minden szobába és közben úgy érzem mintha az aggodalom pánikszerûen növekedne bennem.
- Aiden!
Most már hangosan kiáltottam, amitõl még a közeli állatok is elnémultak. Pár másodpercig csak állok ott, majd hatalmas megkönnyebbülésként ér, amikor ismerõs lépteket hallok közeledni. Mikor kinyílik a hátsó ajtó és besiet rajta azonnal elõtte termek és magamhoz szorítom.
- Rhage? Mi a baj? Mi történt? – a hangja ijedt.
- Nem találtalak. Azt hittem… valaki bántott. – kezeimmel végigsimítom a testét, mert a ragadozó csak így tudja biztosan, hogy nem esett baja.
- Sa-sajnálom. Nem akartalak megijeszteni, csak egy kis gyümölcsöt szedni mentem.
Elhajolok tõle, hogy a szemébe nézhesse, majd az ajkaimmal alig érintve megsimogatom az övéit.
Érzem, hogy elakad a lélegzete és a szívverése is felgyorsul, majd ismét piros szín önti el az arcát.
Ez a mozdulat a szeretet és a ragaszkodás kifejezése. Ezt nem tudom, hogy honnan jutott eszembe, de ösztönösen éreztem, hogy mit kell tennem.
Amikor megérzem a kezét a tarkómon, még egyszer megismétlem a mozdulatot, majd gyengéden átölelem, beszívva a testének édes illatát, amit most valamiért erõsebben érzek.
Bárcsak emlékeznék a párducok szokásaira és jellemzõire! De így… csak azt teszem, amit az ösztön diktál.
- Megõrülnék ha… bármi történne veled. – a nyakába fúrom az arcom és egy rövid doromboló hang után elengedem.
Furcsa tekintettel bámul rám, amit nem értek, ezét homlokráncolva figyelem. – Baj van?
Egy kicsit félénk mosoly jelenik meg az arcén közelebb lép és hozzám bújva fele.
- Nincs semmi baj, csak… nagyon jól esik, az hogy így viselkedsz velem. Olyan mintha fontos lennék.
Megsimogatom szép arcát, majd a hüvelykujjamat végighúzom az alsó ajkán. Olyan puha…
- Te vagy a… legfontosabb Aiden! Nem emlékszem semmire… de akkor is tudom… hogy te vagy a legértékesebb, legszebb lény… akit láttam. Biztos.
A szemei könnyesek és egy kristályként ragyogó csepp végigszántja a sápadt arcbõrét, amit azonnal letörlök onnan. – Te miért sírsz?
- Mert még senki sem mondott nekem ilyen szépet. – szipogva beszél, majd a szemit megtörölve és kicsit elpirulva közelebb hajol és megérinti az ajkaival az enyémet. Lassan végighúzza rajta, majd még egyszer, majd elhajol és most már boldogan elmosolyodik.
- Segítesz nekem gyümölcsöt szedni a reggelihez?
- Igen.
- Akkor menjünk. – megfogja a kezem és maga után „húz”.

A délután remekül telik, még soha nem láttam ennyire nevetni, mint akkor amikor nyújtózkodva panaszkodott, hogy milyen magasan vannak az almák és nem szeret fára mászni, én pedig csak fölnyújtottam a kezem és levettem neki.
Aztán, amikor már én sem értem el, õ föl akart mászni, de nem engedtem neki. Mi van ha leesik és megüti magát?
Végül megfogtam a fa egyik legvastagabb ágát és erõsen megráztam, mire egy csomó érett gyümölcs potyogott le. A puha fûre estek, így nem törtek szét és mivel túl sok hullott le Aiden hozott egy nagy tálat amibe összeszedtük õket.
Reggelire egy finom almás pirítóst készített és még az ebéd mellé is jutott belõle.
A dél elmúltával és az este közeledtével azonban egyre inkább idegesebb lettem és föl-alá járkáltam a házban.
Volt már ilyen érzésem a barlangban is, néha-néha megismétlõdött, de soha nem volt ilyen intenzív. Minden illatot fokozottan érzek, még Aidené szinte az õrületbe kerget, annyira vágyom rá, hogy inkább minden erõmet összeszedve próbálok másra koncentrálni, de az édes illat mindent beleng.
Mikor besötétedik és a telihold egyre fényesebben világít a sötét égbolton az izmaim már pattanásig feszültek, de amikor már az éles karmaim is elõbújtak inkább kimenekültem a ház elé nehogy kárt tegyek Aidenben, aki aggódva járkált körülöttem.
Az illata úgy vonz, mint egy mágnes és a kinti friss levegõ legalább lehûti egy kicsit a lángoló testemet.
- Rhage! Rhage kérlek gyere be, had segítsek!
Hozzám fut, de amikor elém ér az agyaraim is elõbújnak, mert elemi erõvel csap le rám az ösztön, hogy harapjam meg. De nem bánthatom, és nem is fogom.
- Aiden, menj be… kérlek. Valami nincs velem rendben… nem bírom kontrollálni a vadállatot. Nem akarlak bántani…
Az is rossz, sõt rosszabb, ha nincs mellettem, mert az ösztön arra hajt, hogy minél közelebb legyen hozzám, de ha itt marad, nem tudom mi történhet. Vissza tudom magam fogni, de vajon meddig?

Érzem, hogy egyik kezének ujjai finoman a hajamba túrnak, ami jó érzéssel tölt el. Mosolyogva és kissé elpirulva húzódok el tõle és nézek rá, de nem szól semmit, csak figyel azokkal a furcsán csillogó sárga szemeivel.

Aztán csak azt érzem, hogy húzni kezd maga felé, és bár nem értem, hagyom magam... Egészen addig, míg el nem vesztem az egyensúlyomat, és egyenesen az ölébe esek. Fülig pirulva nyikkanok fel és gyorsan megpróbálok felkelni, de nem enged, a tenyerét a tarkómra csúsztatja és gyengéden, mégis határozottan sokkal közelebb húz magához.

- Rhage, mit csi... – kérdezném mélységes zavarban, de aztán ismét meghallom azt a szívet melengetõ hangot.

Dorombol. Ez a hang valamiért mosolygásra késztet, melegség önti el a mellkasomat, szabályosan gyógyító és megnyugtató hatással van rám. Érzem, hogy az arcát a nyakamhoz simítja, és elõször csak azt hiszem, hogy hozzám bújik, de aztán... aztán megérzem.

A fogait nagyon gyengéden, olyan finoman, hogy szinte alig érzem, de a vállam és a nyakam találkozásánál lévõ hajlatba nyomja. A levegõ a tüdõmben reked, a szívem pedig olyan hevesen kezd dobogni, hogy attól félek, õ is meghallja a zakatolását. Nem jelölt meg, de... de majdnem ugyanazt a gesztust tette.

Ez pedig mélyen belül elültet bennem egy gondolatot, egy sejtést, ami egészen biztosan lehetetlen.

A fejét felemelve ismét a szemembe néz, és ahogy rám mosolyog, aztán végigsimít a hajamon, minden negatív érzésrõl megfeledkezek.

- Nem fogom engedni... soha... senkinek, hogy bántson... téged – jelenti ki. – Vigyázok... rád.

Mosolyognom kell, mert nagyon boldoggá tesz a tudat, hogy szeretne megvédeni, és tudom, hogy így is fog tenni, amíg csak lehet. Ugyanakkor elszomorít a tudat, hogy amikor megtaláljuk a családját, el kell majd válnom tõle.

- Köszönöm Rhage, ha tudnád milyen sokat, jelent nekem... amit mondtál, de... nem maradhatsz örökké velem – rázom meg a fejem könnyes szemekkel.

- Miért?

- Mi lesz ha megtalálod a családodat? – nézek rá. – Ha vár rád otthon valaki?

- Család?

- Igen.

- Te jössz velem. Nem hagylak... magadra. Megvédelek.

A szívem már ki tudja hanyadjára kezd szokatlanul heves dobogásba. Boldogan mosolyodom el és hajtom a vállára a fejem. Szeretném elhinni neki, hogy tényleg azt akarja, hogy mellette maradjak.

- Tudom. Te mindig vigyázol rám.

Egyik kezével lassú, gyengéd mozdulatokkal simogatni kezdi a hátam. Ha nem vették volna el tõlem a párducomat, most minden bizonnyal én is dorombolnék.

- Aiden? – kérdezi egyszer csak.

- Igen? – emelem fel a fejem.

- Miért üldöznek... téged a néped?

Szomorúság kerít hatalmába, mert hiába emlegeti õket úgy, hogy a „népem”, én pontosan tudom, hogy õk már nem tekintenek engem közülük valónak. Aztán eszembe jut Slane, amikor rám talált az erdõben... mintha már ezen éve lett volna, pedig alig néhány napja történt. A szavai viszont még mindig élénken élnek bennem.

„ Az apád már félig a trónon ül, és rengeteg embert gyûjtött maga köré... Viszont mindenkinek van egy fõ feladata. Tudod, mi az? Megtalálni téged. ”

Az emlékek hatására a szomorúság helyét átveszi a félelem, mire Rhage, mintha csak megérezné, szorosan magához ölel, ami rögtön megnyugtat. Biztonságban érzem magam vele.

- Õk már nem tekintenek a népük tagjának – felelek végül. – Slane... azt mondta, hogy a klán kettészakadt, és az egyiket az apám vezeti...

Rhage dühösen morogni kezd mikor elmondom neki azt is, hogy az apám meg akar kerestetni az embereivel, az ölelése viszont mit sem gyengül.

- Mit akar tõled az áruló?

- Én... Én nem tudom – felelem bizonytalanul. – Nem vagyok biztos benne...

- És mi az amit... te gondolsz? – Egy kicsit oldalra billenti a fejét és úgy néz figyelmesen, amitõl hihetetlenül aranyos lesz.

- Abban majdnem biztos vagyok, hogy... hogy õ meg akar... meg akar ölni. – Rhage minden eddiginél vadabbul mordul fel, mire ösztönösen simogatni kezdem az ölelõ karját, hogy így próbáljam megnyugtatni. – Azt viszont nem tudom, hogy miért. Talán... Könnyen lehet, hogy olyan utódot akart, mint amilyen õ maga. Szerintem méltóságán alulinak tartja, hogy hozzám hasonló fia született, ezért inkább meg akar tõlem szabadulni – vonok vállat.

Ezek a gondolatok hangosan kimondva csak még megalázóbbnak hangzanak, elszomorodva hajtom le a fejem, mire Rhage ismét szorosan magához ölel. Összeszorított szemekkel bújok hozzá, magamba szívom azt a furcsa illatot, amit most is érzek, és hagyom, hogy a teste melege az ölelésével átjárja a lelkemet is.

Érzem, hogy a hajamhoz simítja az arcát, aztán a fejem búbján megérzem az ajkai érintését is, ahogy hozzá szorítja õket. Biztosan valami ösztönös reakció lehet ez tõle, és ez csak tovább melengeti a szívem.

- Te sokkal... nagyobb érték vagy – dörmögi aztán a hajamba. – Nem fogom hagyni, hogy... bántson téged. Soha.

- Köszönöm, hogy megvédesz, Rhage – emelem fel a fejem mosolyogva.

Mivel az elõbb sem tolt el magától, sõt, mintha még tetszett is volna neki, ismét arcon csókolom. Mikor ezt is mosolyogva fogadja, végleg megnyugszom. Felesleges azon törnöm a fejem, hogy mit forgat a fejében az apám, pláne nem kell emiatt aggódnom. Amíg Rhage velem van, õ úgy sem engedi, hogy bajom essen, ha pedig az apám esetleg túlerõvel rendelkezne vele szemben, elõbb sétálnék önként oda hozzá, mint hogy Rhage életét veszélybe sodorjam.

Mire elkészül a vacsora, sikerül maradéktalanul félretennünk a Daviddel történteket és az apámmal kapcsolatos beszélgetés baljós sejtelmeit is. Elfogyasztani már pláne teljes nyugalomban és jókedvvel sikerül. Mosolyogva figyelem, ahogy Rhage jó étvággyal eszik, boldoggá tesz a tudat, hogy a hosszú fogság után végre ismét rendesen ehet és én segíthetek neki ebben. Sok minden kell bepótolnia, és szeretnék mellette lenni mindvégig.

Vacsora után én megyek elõször fürdeni, aztán amíg Rhage is megfürdik, én keresek neki még ruhákat ugyanabban a méretben, ami már biztosan jónak bizonyult. Többek közt valami olyat is megpróbálok találni, amiben kényelmesebben is alhat, mint egy rendes nappali öltözetben. Bár ilyenbõl végül csak nadrágot találok... de ha zavarja, akkor majd keresek még mellé valami pólót is. A kiválogatott ruhákat kiveszem az alsó fiókból és sokkal elérhetõbb helyre teszem, a nadrágot pedig szokásosan felakasztom az ajtóra.

Mikor Rhage is belép a hálószobába, érzem hogy egy pillanat alatt fülig pirulok. Egyáltalán nem úgy tûnik, mintha zavarná, hogy csak nadrágot adtam neki, abba viszont nem gondoltam bele, hogy én hogy fogok viseltetni ez iránt. Nem is értem, ha olyan hosszú ideig volt fogságban, hogyan lehetséges, hogy ilyen szép, szálkás izomzat maradt a felsõtestén... És nekem miért kell ezt észrevennem?

- Mi a baj? – kérdezi homlokráncolva.

- S-semmi – rázom meg a fejem hevesen, majd nagyot nyelve ránézek. – Jó lesz így? Biztosan kényelmesebben fogsz tudni aludni.

- Jó. Nekem jó... mindenhogy.

- Akkor jó – próbálkozok meg egy mosollyal. – Válogattam ki még ruhákat, feltettem õket ide a polcra, hogy kéznél legyenek – mutatok a szoba másik végében álló polcokra, ahol az én ruháim is vannak.

- Köszönöm – néz a ruhákra, majd vissza rám.

Rámosolygok, aztán bebújok a takaró alá, õ pedig lekapcsolja a villanyt – folyamatosan nagyon szépen beletanul mindenbe –, majd mellém fekszik. Már meg sem kérdezem, hogy közelebb bújhatok-e hozzá, de ahogy mellé fekve automatikusan felemeli a felém esõ kezét, hogy a vállamra tegye, nagyot dobban a szívem. Az oldalához simulok, a tenyerem a mellkasára simítom, és a vállára hajtom a fejem.

- Jó éjt, Rhage – suttogom.

- Neked is – kapok ezúttal választ is, mire mosolyogva hunyom le a szemeimet.

Elaludnom viszont nem sikerül. Hiába hallgatom Rhage lassan egyenletessé váló légzését, nekem egyszerûen nem jön álom a szememre. Nem megy ki a fejembõl az a... az a finom harapás. Régóta nem élek már a királyságban, de arra még tisztán emlékszem, hogy ez mit jelent. A párducok a társukat jelölik meg így.

Teljesen összezavar ez az egész, mert... mert ez megmagyarázna rengeteg dolgot. Az érthetetlen vonzódást, a reakciókat, a törõdést, a gondolataimat, az érzéseket... Talán még azt is, hogy miért akar minden áron megvédeni engem. De ez... ez egészen biztosan lehetetlen. Nem lehetséges, hiszen én már nem vagyok párduc, nem igaz? És vele is történt valami, ami teljesen megváltoztatta.

Talán mindig is ilyen védelmezõ típus volt, én meg egyszerûen csak vonzódom hozzá. Igen, ez sokkal logikusabb magyarázat. Csak az a kérdés, mi lesz velem, amikor majd megtalálja az igazi társát...

A gondolataimból egy furcsa érzés ránt ki. Tisztán érzem és látom, hogy Rhage minden izma megfeszül, és ahogy felpillantok az arcára, látom, hogy a homlokát ráncolja, pedig még alszik. A haja tövében izzadtságcseppek gyöngyöznek, oldalra fordítja a fejét a párnán és egy halk hang szökik ki az ajkai között, valahol a morgás és a nyüszítés között. Biztosan egy újabb rémálom...

- Rhage? – szólítom meg halk, aggódó hangon, mire rögtön kinyílnak a szemei. – Ne haragudj, én csak... láttam, hogy rosszat álmodsz, és...

- Nem baj – rázza meg a fejét.

- Megint egy olyan álom? – Felkönyökölök és óvatosan végigsimítok az arcán. Bólint egyet, de ahogy folytatom az arca simogatását, ismét a tenyerembe simítja az arcát és halkan dorombolni kezd. Elmosolyodom, és nem is hagyom abba a kényeztetést. – Elmondod nekem, mit látsz bennük?

- Hallok is... farkast. És látok egy házat... kicsit... éjszaka. És a teliholdat.

- Csak ennyi? – sóhajtok fel.

Ebbõl tényleg nem fogjuk megoldani a rejtélyt.

- Igen.

- Idõvel eszedbe fog jutni minden, ne aggódj – mosolygok rá biztatóan. Aztán eszembe jut valami, ami talán segíthet majd, bár valószínûbb, hogy nem. – Holnap egyébként éppen telihold lesz.

Mikor érzem, hogy hirtelen pattanásig feszül minden izma, meglepve nézek le rá, bár mintha õ sem értené teljesen a reakciót.

- A telihold rossz. Nem tudom... miért... de érzem. A telihold rossz.

- Biztosan csak az álmaid miatt – próbálom megnyugtatni. Lehajolok és adok egy hosszú, gyengéd csókot a homlokára. – Ne aggódj, inkább aludj tovább! Hátha ezután már megkímélnek az álmok is.

Nem viszonozza a mosolyomat, de tudom, hogy ez csak a feszültsége miatt van, úgyhogy nem veszem zokon. Egyébként is, amikor visszahajtom a fejem a mellkasára, ismét szorosan magához fog, ami számomra felér egy mosollyal is.

Egyszerûen csak úgy forrong bennem a harag, ha arra gondolok, hogy fájdalmat okoztak Aidennek. Ha nem lettem volna a barlangban talán megvédhettem volna, de így…
- Semmi baj, Rhage – könnyes arccal néz rám, majd lassan elmosolyodik – Már régen volt.
Ez a mosoly, úgy hat rám, mint eddig semmi más. Szinte eloszlatja a haragomat és ahogy végre képes vagyok felülkerekedni a dühön, lassú mozdulatokkal letörölgetem a könnyeit.
- Nem engedhetem... hogy bárki bántson.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy... hogy törõdsz velem.
Visszahajtja a fejét a mellkasomra és ott is marad. Furcsa érzés, hogy ennyire közel van hozzám. Olyan… mintha õ lenne a levegõ, és megfulladnék nélküle. Monoton mozdulatokkal simogatom a haját, míg nem teljesen meg nem nyugszik és már nem sír.
- A királyotok... Gonosz? – egy jó király nem büntet meg ártatlanokat.
- Nem, a király nagyon jó ember. Az apám... õ... õ a gonosz.
- A te apád? Hogyan? Hiszen te... egyáltalán nem vagy. – nem értem. Hogy lehet õ ilyen,
ha az apja gonosz?
- Szerencsére semmit nem örököltem az apámtól. Mindig mindenki azt mondta, hogy ugyanolyan vagyok, mint az anyám, és én szeretek hinni nekik. – szomorú a mosoly, ami nem tetszik - Anya mindig is gyönyörû, kedves és szelíd volt.
- Akárcsak te – õ is gyönyörû és szelíd - És az apád?
- A velejéig gonosz, romlott lélek. Annak idején õ... el-elrabolta anyát és... és meg... meg... – ökölbe szorul a kezem a haragtól. – Így... Ebbõl lettem én.
Ha ott lettem volna, már halott lenne. Nem tudom, hogy milyen voltam régen, de ezt érzem. Nem hagytam volna, hogy az-az állat bántson egy nõt.
Szomorúan lesüti a szemeit, de én gyengéden megfogom az állát és nem engedem. - Sajnálom. Sajnálom, hogy... ennyi mindent... kellett átélned.
- Köszönöm, Rhage – megsimítja az arcomat, ami megint olyan jól esik, mint reggel Az érintésétõl bizseregni kezd a bõreöm, és csak azért nem dorombolok, mert nem tart sokáig az érintés. – És te... még mindig nem emlékszel rá, mi történt veled?
Erre rögtön elkomorulok, mert még mindig nem emlékszem semmire. Igaz, hogy a jelenléte miatt kitisztult a fejem és tudok gondolkodni, de ha a múltra gondolok még mindig csak sötétség fogad.
- Néha látok... álmokat. De nem... értem õket. Nem tudom... összekötni a képeket. – értelmetlennek tûnnek a kiragadott képek.
- Elõbb vagy utóbb biztosan eszedbe fog jutni. – rögtön megnyugtat az érintése, ami  a
legkellemesebb érzés a világon.
Elmosolyodom és a hozzám simuló testén érzem, hogy megváltozik a szívverésének ritmusa, de nem értem, hogy miért.

Délután elkísérem a folyóhoz, mert nem hagyhatom, hogy egyedül mennyen. Mi van akkor ha a párducok visszajönnek érte? És egyáltalán miért üldözik, ha már a király megbüntette?
Ezt majd még megkérdezem tõle, de most túlságosan gyönyörû a látvány, ahogy a napsütéstõl csillognak azok a csodaszép hajtincsek, és ahogy a hófehér bõrérõl visszaverõdik a fény.
Látott már nála bárki is szebbet?

Mikor visszaérünk, segítek neki vacsorát készíteni. Nem tudom, hogy régen tudtam e fõzni, de most semmi ilyesmire nem emlékszem. Elmosolyodom, amikor megdicsér, bár szerintem semmi különöset nem tettem.
– Te csak folytasd, én addig kiteregetek, mindjárt jövök.
- Veled megyek – felállok és mellé lépek.
- Ugyan már. Úgyis mindent hallasz és érzel, még világos is van, ráadásul csak ide megyek a ház elé, pont rám láthatsz az ablakból.
Kinézek és egy kifeszített kötelet látok az ablakból. Ha csak oda megy, akkor rendben. Hamarább megérzem a párduc illatot, minthogy ideérhetnének.
Nézem, ahogy kimegy és végig követem a tekintetemmel az alakját, míg meg nem álla kötél elõtt. Folytatom a munkát, de gyakran felsandítok rá.
Egyszer csak egy idegen illatot érzek meg, a közelben, ami nagyon meglep. Eddig meg sem éreztem.
Beleszagolok a levegõbe, és megállapítom, hogy nem Aiden felé tart, ezért ledobom a kést és a hátulra nyíló ajtón megyek ki. Éles szemeimmel alig száz méterre meglátom az idegent és már tudom is, hogy miért nem éreztem. Nem párduc, hanem ember így az illata sem olyan intenzív és még jobban tompítja a kezében tartott üregi nyúl amit elejtett. Körbe veszi a vadon élõ állatok szaga.
Gyors mozgásomnak hála észrevétlenül mögé kerülök, majd egy mozdulattal elkapom a nyakát, a másikkal pedig megvillantom a karmimat az arca elõtt miközben fenyegetõ morgást hallatok.
- Ké-kérem ne bántson! Én nem ártottam senkinek! Kérem…
- Megszorítom a nyakát, hogy elhallgasson, majd sietõs léptekkel visszamegyünk a házba, de amint belépünk azonnal a falnak taszítom. Muszáj uralkodnom magamon, mert az ösztön, hogy feltépjem a torkát, amiért ilyen közel merészkedett Aidenhez, szinte mindent elnyom.
Csak nézem a rettegõ szemeket és próbálom visszafogni a gyilkos ösztönt, amikor egy ijedt sikkantást hallok a hátam mögül és erre rögtön kijózanodom.
- Rhage! Ne! Engedd el, õ nem rossz! Õ barát! Kérlek!
Elkezdi az ember torkát fogó karomat rángatni, de meg sem mozdulok. Most hogy elszállt a vörös köd a fejembõl a levegõbe szagolok és mikor nem érzek ártó kisugárzást elengedem az embert.
Õ a földre hanyatlik és köhögni kezd, mire hátrébb lépek tõle. Találkozik a tekintetem Aiden aggódó pillantásával és azonnal elszégyellem magam. Ez az ember fontos neki és én bántottam.
Szóra nyitnám az ajkaim, de nem tudom, hogy mit kellene mondanom, ezért inkább átmegyek a konyhába és folytatom a vacsora hozzávalóinak elkészítését.
Mikor mindent elõkészítek, Aiden még mindig az embert nyugtatja, aki rá akarja venni, hogy menjen vele, ne maradjon itt ezzel a szörnyeteggel, aki bántani fogja.
Elõbb ölném meg magam, minthogy egy karcolást is ejtsek Aidenen.
Átsétálok a nappaliba, hogy ne halljam a további beszélgetés és a kanapéra ülve a kezembe temetem az arcom.
Mi a fenéért nem tudok emlékezni?! Akkor tudnám, hogy mi a helyes és mi nem az. Tudnám, hogyan kell bánni az emberekkel, de most csak az ösztön irányít. Az pedig arra késztet, hogy mindenkit öljek meg, aki árthatna Aidennek, mert õ az enyém. De nem tudom ez mit jelent és ezért legszívesebben üvöltenék.
- Rhage? … Rhage?
Akkor eszmélek fel a gondolataimból, mikor már magam mellett érzem a jelenlétét, de nem szólok vissza. Mellém ül és egyik kezét a hátamra simítja.
- Sajnálom.  Én nem... akartam bántani...
- Tudom. Nincs semmi baj. – érzem, hogy figyel, de nem nézek rá.
- Nem akartam... Nem akartam bántani. De hátul jött be és... fegyvere volt. Én azt hittem... bántani akar téged. Nem hagyom, hogy bántsanak téged.
- Tudom.
- Megijesztettelek. Láttam. Nem akarlak megijeszteni. – rá nézek, de nem látok haragot vagy megvetést a tekintetében, csupán megértést és gyengédséget.
Hogy lehet valaki ennyire tiszta szívû?
- Tudom, Rhage – meleg tenyerét az arcomra simítja, és a bõrünk érintkezésétõl melegség árad szét bennem, ami hihetetlenül jó – Tényleg nincs semmi baj. Tudom, hogy csak engem akarsz megvédeni, nincs miért haragudnom rád.
Meglepetésként ér az ajkainak érintése, amit puhán nyomódnak a bõrömhöz. Hajának finom illata az orromba kúszik, mire egyik kezem a selymes tincsek közé simítom.
Mikor elhajol tõlem mosolyogva, enyhe pírral néz rám, de nem mozdul. Közelebb húzom magamhoz, míg egyensúlyát vesztve az ölembe nem pottyan. Felnyikkan és már kelne is fel, de megakadályozom azzal, hogy a tenyeremet a tarkójára csúsztatom és egészen közel vonom magamhoz.
- Rhage, mit csi…
Elakad a mondatban, amikor meghallja azt a jellegzetes doromboló hangot. Ez ösztönösen jön, mert a közelsége olyan, mint egy balzsamosan simogató érintés. Arcomat a nyakának hajlatába temetem, majd óvatosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat megharapom a válla és  nyaka hajlatának puha bõrét.
Hallom, hogy benne reked a levegõ, ezért a szemébe nézek, majd mosolyogva végigsimítom a haját. Tudom, hogy a megjelölés valami fontos dolgot jelent a párducoknak csak nem emlékszem, hogy mit, de én most nem azt tettem. Egyszerûen csak ezzel tudtam kifejezni a ragaszkodásomat. Nem hagy nyomot, de õ tudja, hogy megtettem.
- Nem fogom engedni… soha… senkinek, hogy bántson… téged. Vigyázok… rád.
Látom, hogy könnyek szöknek a szemébe, ezért homlokráncolva nézek rá. Most miért sír?
És közben miért mosolyog?
- Köszönöm Rhage, ha tudnád milyen sokat, jelent nekem… amit mondtál, de… nem maradhatsz örökké velem.
- Miért?
- Mi lesz ha megtalálod a családodat? Ha vár rád otthon valaki?
- Család?
- Igen.
- Te jössz velem. Nem hagylak… magadra. Megvédelek.
Elmosolyodik, majd a fejét a vállamra hajtja.
- Tudom. Te mindig vigyázol rám.
Simogatni kezdem a hátát, hosszú, kényeztetõ mozdulatokkal, majd eszembe jut a kérdés, amin a folyónál gondolkoztam.
- Aiden?
- Igen?
- Miért üldöznek… téged a néped?
Elszomorodik, majd rémülté válik a tekintete, ezért erõsebben magamhoz szorítom. Érezze, hogy biztonságban van.
- Õk már nem tekintenek a népük tagjának. – tétovázik, majd folytatja – Slane… azt mondta, hogy a klán ketté szakadt, és az egyiket az apám vezeti…
Morogni kezdek, amikor meghallom, hogy az apja, aki miatt elvesztette a párducát, el akarja kapni. – Mit akar tõled az áruló?
Nem fogja bántani õt. Ha csak a közelébe kerül engedek az ösztönnek és kitépem a torkát.

- Nem – feleli gondolkodás nélkül.

- Köszönöm – motyogom hálás mosollyal.

Egy kicsit még helyezkedek, hogy megtaláljam a legkényelmesebb helyzetet. Végül a lehetõ legközelebb húzódom hozzá, a homlokomat pedig a karjához simítom, és így érzem jól magam. Valamiért az érintkezés is fontosnak tûnik.

Ami pedig még ennél is furcsább, hogy egészen olyan, mintha halványan érezném az... illatát. Azt a fajta illatot, amit párducként érzékelhettem volna, halandóként viszont aligha, most mégis hatalmába kerít egy ilyen érdekes, de valószínûleg a képzeletem szülte érzés.

***

Hosszú és mély álomból ébredek, nem is emlékszem, mikor aludtam utoljára ilyen jól. Lassan felemelem a fejem Rhage mellkasáról, hogy felpillanthassak az arcára...

A mellkasáról?!

Azonnal fülig pirulok és gyorsan elveszem a karom a hasáról, hogy le tudjak mászni róla.

- Én... én sajnálom, nem akartam rád nehezedni – hadarom közben, de aztán megállít a mozgolódásban egyetlen finom érintéssel a vállamon.

- Maradj... nem baj – mondja, és ahogy felpillantok rá, látom, hogy mosolyog. – Szeretem, ha közel vagy... hozzám.

Érzem, hogy még pirosabb lesz az arcom, de a mosolya és a keze a vállamon arról biztosít, hogy tényleg maradhatok. Lassan visszahajtom a fejem a mellkasára, még mindig nagyon jól esik a közelsége. És így, hogy nem veszi le a kezét a vállamról... így még jobb.

- Te mikor ébredtél fel? – pillantok fel rá. – Nem is hallottalak.

- Régen, de... nem akartam... nem akartalak felébreszteni. Nem mozdultam.

Mosolyogva felemelem a fejem.

- Köszönöm, de máskor nem muszáj órákig itt feküdnöd, ha nem akarsz – simítom az arcára a kezem ugyanolyan ösztönösen, mint tegnap.

Most már nem érzem magam zavarban miatta, és amikor Rhage lehunyt szemekkel a tenyerembe simítja az arcát, önkéntelenül is elmosolyodom. Úgy tûnik, neki is jól esik, ha ezt csinálom, akkor pedig pláne nincs okom zavarban lenni miatta.

Amikor kinyitja a szemeit, a sárga szempárban melegség tükrözõdik, amitõl nem tudom miért, de megdobban a szívem.

- Te nagyon szép vagy... mikor mosolyogsz – szólal meg.

Szavaira visszatér a mélységes zavarom, elkapom róla a tekintetemet és a kezemet is, és remegõ végtagokkal megpróbálok kikászálódni az ágyból.

- Me-megyek, készítek reggelit – dadogom.

Lángoló arccal sietek ki a konyhába. Miért mond nekem ilyen szépeket...? És miért akarok állandóan a közelében lenni, hozzáérni? Nem értem... És félek. Mi lesz akkor, amikor majd tényleg megtaláljuk a családját, és õ velük marad, nekem pedig nélküle kell majd visszajönnöm ide? Ha túlságosan ragaszkodni kezdek hozzá, nagyon fog fájni.

Szinte vakon szeletelem a kenyeret, majd a sajtot, csak arra figyelek fel, mikor Rhage kinyitja az ajtót.

- Rhage, hová mész? – szólok utána.

Ugye... Ugye nem akar elmenni? Talán megbántottam, hogy úgy elrohantam?

- Vadászni... nyulak vannak... itt, közel – feleli. – Visszajövök – teszi hozzá, mintha csak érezné, mitõl tartok.

Megkönnyebbülten felsóhajtok, és egy kicsit nyugodtabban teszem a tányérra a dolgokat.

Nem tudom megvárni Rhage-et, mert mardossa a gyomrom az éhség, így mikor a visszatértét jelezve ismét nyílik az ajtó, már eszem. A falat azonban rögön megáll félúton a szám felé, amikor belép a konyhába. Az arca...

- Mi baj? – kérdezi.

- Vé-véres az arcod.

- Ezt a tiéd – emel fel egy megnyúzott nyúltetemet, mire rögtön megértem a vért is.

- Tedd oda, majd megsütjük vacsorára – állok fel az asztal mellõl.

A csaphoz lépek és a mellette lévõ törölközõt benedvesítem langyos vízzel. Rhage elé lépek és letörölgetem az arcát, aztán õt is odahúzom a csaphoz, hogy megmoshassa a kezét is. Már éppen megkérdezném, min mosolyog, mikor összeráncolja a szemöldökét és rám néz.

- Te nem eszel... nyers húst? – kérdezi.

Pontosan értem, mire céloz, éppen ezért taglóz le kissé a kérdése.

- Nem. Én... – Képtelen vagyok befejezni a mondatot.

Közelebb hajol és a nyakamba szimatol, ami jól esik, mégis... Tudom, hogy el kell mondanom neki.

- Párduc illatod van – jelenti ki értetlenül.

- Én... az voltam, de... elvették tõlem...

Érzem, hogy szúrni kezdenek a szemeim, ahogy eszembe jut anya és a környékbeliek, akik annyira kedvesek voltak velem mindig. Anya hiánya a legrosszabb, de... de valójában az fáj, hogy elvették tõlem ezt a régi életet. Hogy hosszú évtizedek óta magányosan és kitaszítva kell élnem olyasmi miatt, amirõl nem is tehetek.

Egy könnycsepp végigfolyik az arcomon, mire Rhage egy lépéssel elõttem terem, és magához húz.

- Ne sírj – simítja a hátamra a tenyerét. – Fáj nekem... ha sírsz. – Ösztönösen viszonzom az ölelést, belekapaszkodok az ingébe és az érzésbe, hogy valaki végre ismét törõdik velem. – Ki vette el... tõled?

- A... a királyunk – felelem elcsukló hangon. – Bosszúból... az apám... elárulta õt és ezért...

Hangosan és dühösen mordul fel, hallom, és így hozzásimulva érzem is. Szinte sugárzik belõle a harag, amit nagyon furcsa így érzékelni, hiszen nem szabadna. Hosszú évtizedekkel ezelõtt elveszítettem ez irányú képességemet, és még akkor is csak a hozzám legközelebb állók erõs érzelmeit voltam képes érezni.

Az életem a feje tetejére készül állni, mióta Slane bevitt abba a barlangba, engem most mégis az foglalkoztat a legjobban, hogy megnyugtassam valamennyire Rhage-et.

- Semmi baj, Rhage – emelem fel a fejem. Nem húzódok el tõle, mert jól esik a karjaiban lenni, épp csak az arcát akarom látni. – Már régen volt – mosolygok rá nyugtatóan.

Lassan elhalkul aztán abbamarad a morgás, ahogy lenéz rám. Amikor egyik kezét elveszi a hátamról, már éppen kezdenék csalódottságot érezni, mert azt hiszem, hogy el akar engedni, de õ ehelyett csak hátrasimítja a hajam az arcomból, majd egy esetlen, de annál gyengédebb mozdulattal letörli az arcomról a könnyeimet.

- Nem engedhetem... hogy bárki bántson – jelenti ki.

Visszahajtom a fejem a mellkasára és az inghez szorítom az arcom.

- Köszönöm – motyogom. – Köszönöm, hogy... hogy törõdsz velem.

Nem felel, de nem is enged el, egyik kezével továbbra is a derekamnál fogva ölel magához, a másikkal pedig most a hajamat kezdi simogatni. Hosszú percekig állunk csendben, de nem zavar, úgy érzem, nincs is szükség szavakra. Nekem elég, hogy itt van velem.

- A királyotok... – szólal meg aztán. – Gonosz?

Meglepve nézek fel rá.

- Nem, a király nagyon jó ember – rázom meg a fejem. – Az apám... õ... õ a gonosz.

- A te apád? – néz le rám homlokráncolva. – Hogyan? Hiszen te... egyáltalán nem vagy.

- Szerencsére semmit nem örököltem az apámtól – sóhajtok fel. – Mindig mindenki azt mondta, hogy ugyanolyan vagyok, mint az anyám, és én szeretek hinni nekik. – Szomorúan elmosolyodom, ahogy rá gondolok. – Anya mindig is gyönyörû, kedves és szelíd volt.

- Akárcsak te – néz a szemeimbe, mire ismét mélyen elpirulok, de most a zavarom ellenére sem fogom menekülõre. – És az apád?

- A velejéig gonosz, romlott lélek – rázom meg a fejem. – Annak idején õ... el-elrabolta anyát és... és meg... meg... – Képtelen vagyok befejezni a mondatot, de látom az arcán, hogy nem is kell. Érti. – Így... Ebbõl lettem én.

Lehajtanám a fejem, de az állam alá nyúl az ujjaival és nem hagyja.

- Sajnálom – dörmögi halkan. – Sajnálom, hogy... ennyi mindent... kellett átélned.

- Köszönöm, Rhage – mosolyodom el, és felemelve az egyik kezem végigsimítok az arcán. Csakúgy, mint reggel, õ ismét belesimítja az arcát a szemembe. – És te... még mindig nem emlékszel rá, mi történt veled?

Komoran megrázza a fejét, és a fejem felett kinéz a konyha ablakán.

- Néha látok... álmokat. De nem... értem õket. Nem tudom... összekötni a képeket.

- Elõbb vagy utóbb biztosan eszedbe fog jutni – próbálkozok meg egy biztató mosollyal, újra végigsimítva az arcán.

Látom, hogy az õ ajkai is mosolyra húzódnak, amitõl hevesebben kezd dobogni a szívem.

Délután együtt megyünk ki a közeli folyóhoz, mert nem ártana kimosnom a véres törölközõket és textíliákat, ott pedig sokkal könnyebb ezt elvégezni, mint a kis zuhanytálcában. Rhage természetesen hallani sem akar arról, hogy egyedül menjek, de arról szerencsére meg tudom gyõzni, hogy segítenie nem kell, így õ addig csak figyel. Hol a környéket nézi, hol... engem. Utóbbit inkább csak érzem, mint látom, és bár nem értem, egyáltalán nem zavar, csak egy kis halvány pírt csal az arcomra.

Amikor visszaérünk, a konyhába terelem Rhage-et, aztán megmutatom neki, hogyan pucolja meg a krumplit a vacsorához. Szükség lesz a segítõ kezekre, ha idõben akarunk enni, mert nekem még a kimosott dolgokat is ki kell teregetnem.

- Nagyon jól csinálod – dicsérem meg mosolyogva, miután egyedül meghámozott egy jókora darabot. – Te csak folytasd, én addig kiteregetek, mindjárt jövök.

- Veled megyek – teszi le azonnal a kést.

- Ugyan már – rázom meg a fejem nevetve. – Úgyis mindent hallasz és érzel, még világos is van, ráadásul csak ide megyek a ház elé, pont rám láthatsz az ablakból – mutatok ki a két fa közé kifeszített kötélre.

Erre egy kicsit mintha megnyugodna, amitõl nekem muszáj mosolyognom.

- Csak vigyázz, el ne vágd az ujjad – teszem hozzá kuncogva, mire õ is elmosolyodik.

Fogom a frissen mosott dolgokat tartalmazó lavórt és kimegyek a kötélhez, hogy kiakasszam õket. Bár pont háttal állok az ablaknak, szinte érzem magamon Rhage figyelõ tekintetét, de ezen már csak magamban mosolygok.

Egy kicsit furcsállom, hogy mikor végzek, mintha már nem érezném ugyanezt, de biztosan csak hozzászoktam. Felkapom a lavórt a földrõl, aztán visszamegyek a házba, de alig csukom be magam mögött a bejárati ajtót, mikor ijedten megtorpanok. Hangokat hallok, az egyik mintha... nyöszörögne? Valahonnan ismerõs. Aztán csatlakozik hozzá Rhage morgása is.

Homlokráncolva megyek beljebb, a hangok forrása felé indulva, aztán ijedten felsikkantok az elém táruló jeleneten. Közvetlenül a hátsó ajtó mellett Rhage éppen a falhoz szorítva tartja Davidet, a vadászt. David vadászpuskája a földön a lábuknál, maga David pedig halálra rémülve nyöszörög, látszólag fogalma sincs, mi történik, miközben Rhage fenyegetõen morog rá.

- Rhage! Ne! – sikítom ijedten, gyorsan odaugorva hozzájuk, és a karjába kapaszkodva igyekszem elhúzni onnan. – Engedd el, õ nem rossz! Õ barát! Kérlek!

Beletelik néhány végtelennek tûnõ percbe, mire Rhage felfogja a szavaimat és lassan elengedi Davidet, majd hátrébb lép. David levegõért kapkodva roskad le a fal tövébe, én pedig még mindig kissé ijedten nézek Rhage-re. Õ visszabámul rám, szóra nyitja a száját, majd inkább becsukja, aztán lassan elhátrál a folyosóról, beljebb a házba.

Nekem is szükségem van pár percre, hogy megnyugodjak, de Davidet még több ideig kell nyugtatnom. Végül nagy nehezen meg tudom gyõzni, hogy Rhage csak egy fiatal férfi, akire sebesülten és magatehetetlenül találtam az erdõben – ez nem is akkora hazugság –, és nincs vele semmi baj, csak még nem tudta levetkõzni kicsit furcsa, lobbanékony természetét – ismét nem nagy hazugság. Szerencsére a sokktól nem maradt meg benne Rhage arca. Bár még így is látom rajta, hogy kissé mintha kételkedne a szavaimban, végül fogja a vadászpuskáját és elsiet a környékrõl. Azt hiszem, egy jó darabig nem fogjuk újra látni.

Mikor visszamegyek a házba, rögtön Rhage-et szólítom.

- Rhage? – Nem kapok választ, mire rögtön belém hasít a szörnyû gondolat, miszerint talán itt hagyott. – Rhage? – szólítom meg újra, ezúttal kissé kétségbeesettebben.

Mikor a nappaliba érve megpillantom a kanapén, mintha mázsás kõtömbök gördülnének le a mellkasomról. Aztán rögtön össze is szorul a szívem, mikor látom, hogy hogyan ül ott: elõre hajolva, a fejét a kezébe temetve, egyik kezének ujjaival a saját haját markolja.

- Rhage? – Most a lehetõ leggyengédebben igyekszem megszólítani.

Mellé lépek és lassan leülök mellé. Nem mozdul, csak amikor egyik kezemet óvatosan a hátára simítom – vigyázva a sérülése esetleges maradványaira –, de akkor is csak annyit, hogy leengedi a kezeit.

- Sajnálom – szólal meg, a hangja szokatlanul halk. – Én nem... akartam bántani...

- Tudom – simítok végig a hátán ismét, figyelmesen nézve õt. – Nincs semmi baj.

- Nem akartam... Nem akartam bántani. De hátul jött be és... fegyvere volt. Én azt hittem... bántani akar téged. Nem hagyom, hogy bántsanak téged.

- Tudom – ismétlem meg, mert tényleg így van.

- Megijesztettelek. Láttam. Nem akarlak megijeszteni – néz fel rám.

- Tudom, Rhage – mondom harmadszorra is. Végigsimítok az arcán, aztán ott is hagyom a kezem, hogy a hüvelykujjammal tovább tudjam simogatni a járomcsontját. – Tényleg nincs semmi baj. Tudom, hogy csak engem akarsz megvédeni, nincs miért haragudnom rád.

Látom, hogy még mindig rosszul érzi magát, úgyhogy mosolyogva közelebb hajolok hozzá, és gyengéden arcon csókolom, hátha így már hisz nekem.

Mikor a szemébe nézek és megköszönöm neki a gondoskodást, lassan elpirul és lesüti a szemeit.
- Ugyan már. – el akarja fordítani a fejét, de nem hagyom neki, mert még látni akarom, ahogy mosolyog. Olyan szép… Ahogy az arcát nézem még pirosabb lesz, majd zavartan megszólal. - N-Nem vagy esetleg é-éhes?
Éhes? De igen. Már nem tudom, hogy mikor ettem utoljára, de most mégis azt érzem, hogy leginkább az ajkait kóstolnám meg. Egy kicsit még nézem, majd elengedem, mert nem tehetem azt, ami eszembe jutott. Nem akarom megijeszteni és bántani sem.
- Meg is fürödhetsz, ha szeretnél.  Amit tudtam, letörölgettem, de nyugodtan le is moshatod magad rendesen. Én pedig keresek neked tiszta ruhát, hm?
Fürödni… víz. Igen az biztosan jó lenne. Lehet, hogy engem nem zavar már a rám száradt vér, de Aident minden bizonnyal igen.
Beleegyezõen bólintok, õ pedig feláll és a fürdõszobába vezet, majd megmutatja, hogyan kell használni a zuhanyt. Nem tudom, hogy volt e már ilyesmi, azelõtt mielõtt még bezártak volna, de nem emlékszem rá.
A gondolataimból az szakít ki, hogy megérzem a puha és meleg bõrét az enyémen. Nagyon finom az érintése.
- Nézd csak!
Elcsavar egy ezüst színû gombot és oldalról kis lyukakból meleg víz kezd el folyni, és ahogy a másik oldalra tekeri egyszer hidegebb, egyszer pedig még melegebb lesz.
- Érzed?
Bólintok, de bármilyen jó érzés is a meleg víz az érintésén kívül nem tudok másra figyelni.
- Ott a szappan és a sampon, az elsõvel a testedet, a másikkal a hajadat moshatod meg. Csak vizezd be magad, dörzsöld bele õket a bõrödbe vagy a hajadba, aztán öblítsd le alaposan. Idetettem egy törölközõt a mosdókagylóra, ezzel majd megtörölközhetsz, a ruhádat pedig kívülrõl az ajtóra akasztom, jó?
Mindent megmutat, majd várakozó mosollyal néz rám, ezért ismét bólintok, majd válaszolok.
- Ez... fog menni... nekem.
- Igen, tudom. Magadra is hagylak, fürödj csak, ameddig jól esik! Addig keresek neked ruhát, rendben?
Elindul kifelé, de gyengéden megfogom a karját, hogy megállítsam. - Aiden.
- Igen? – felém fordul még mindig azzal a gyönyörû mosollyal az arcán.
- Én... köszönöm... neked.
- Én köszönöm neked, hogy megvédtél. – felemeli az egyik puha kis kezét és az arcomra simítja és egy pillanatra meglep, hogy milyen erõs hatással van rám az érintése. Úgy néz rám mintha õ is meglepõdött volna, majd kiszalad az ajtón. Nem értem mi baja lehet…
A vízre pillantok, majd a rajtam lévõ rongyos ruhadarabra és miután a karmaimmal leszaggattam odaállok a víz alá. Nagyon jó érzés, ahogy a meleg végigsimogatja a testemet. Majdnem olyan jó, mint Aiden érintése.
Ré nézek a polcon lévõ üvegekre és a szappanra, majd elveszem õket és elkezdem a bõrömbe dörzsölni. A víz ami lefolyik rólam csupa vér és sár, így látom, hogy mennyi piszok volt már rajtam. Elvszem az üveget, majd a kezembe öntök egy kicsit. Ennek itt olyan illata van mint Aiden hajának. Nagyon jó illatú.
Mikor kész vagyok, megtörölközöm a kikészített puha anyaggal majd elveszem a ruhát, amit kikészített az ajtó kilincsére. Egy kissé nehézkesen húzom magamra, mert elszoktam az öltözködéstõl, de végül, miután nehézkesen begomboltam az inget. Már indulnék kifelé, amikor meglátom magam egy tükörben.
Elõször elkerekednek a szemeim, majd közelebb lépek és megérintem az arcom. Nem csodálkozom rajta, hogy Aiden annyira bámult rám. Enyhén szólva is furcsa az arcom. A szemeim élén sárgák, mint egy párducé és az orrom is… mintha éppen átváltozni készülnék.
De hogy lehet ez? Nem emlékszem rá, hogy mi történhetett és ez nagyon zavar.
Elindulok inkább arra, amerre a legerõsebben érzem Aiden illatát.
Mikor odaérek éppen az asztalra készítget néhány dolgot, d rögtön felém fordul és csodálkozó szemekkel nézeget. Nem tudom, hogy mi lehet olyan érdekes, ezért lenézek magamra, de nem látok semmi különöset.
- Remekül nézel ki, Rhage. Teljesen... megváltoztál.
Megint azzal a szép mosolygós arccal néz, és már ezért megérte szenvednem a gombokkal. Elmosolyodom a vidámságon, amit a szemében látok és melegséggel tölt el a tudat, hogy örömet okoztam neki.
- Gyere, ülj le! Biztosan nagyon éhes vagy már. Jót fog tenni a szilárd étel.
Bólintok, majd leülök oda, ahová mutatott. Rengeteg étet pakolt ki, és némelyiknek ismerõs az illata. A felé nyúlok elõször, aminek a legjobb az illata, de a hangja megállít?
- Óvatosan, csak lassan. – nem értem, hogy mit akar - Ne aggódj, annyit ehetsz, amennyi csak beléd fér, csak nem szeretném, hogy elrontsd a gyomrod.
Elmosolyodom a kedves szavakat hallva, majd a szemébe nézek. - Köszönöm, hogy... te aggódsz... értem.
Elmosolyodik, majd mindketten enni kezdünk.

Csodálatos érzés, mikor végre nem érzem az éhséget, ami eddig miden kínzó sötétséggel teli nap jelen volt. Miután befejeztük az evést segítek Aidennek elpakolni, mert nem akarom, hogy mindent õ csináljon. Amikor õ is elmegy zuhanyozni, körbenézek a házban, majd kint is. Maga a ház nem túl biztonságos, mert fából készült és ezt egy erõs lény könnyen betörheti, de a környéken, állatokon kívül nem érzek mást. Nagyon érzékeny a szaglásom, így rögtön felismerném, ha egy párduc lenne a közelben.
Visszamegyek és a kulcsot is ráfordítom, bár fölösleges. Aiden lép ki a fürdõszobából és rám mosolyogva kérdõn néz a szemembe.
- Minden rendben?
- Igen.
- Akkor gyere, hadd nézzem meg a sebeidet! Szerintem már eleget szellõztek, és ha szerencsénk van, éjszakára be sem kell kötni õket.
Elindul a hálószoba felé, én pedig követem, de a sebeimmel nem is kellene törõdnie, mert nagyon gyorsan gyógyulok.
Leveszem az inget és leülök az ágyra, õ pedig mögém ülve óvatos érintésekkel kezdi vizsgálni a sebeket.
- Ez itt még mindig nem tetszik. – végighúzza az ujját a legnagyobb seb mellett érzékeny bõrön, mire végigfut rajtam a borzongás. – A hátadat még bekötöm éjszakára, jó?
Bólintok, õ pedig kiszalad és valamilyen fehér anyaggal és egy kis kerek dobozzal tér vissza. Finom mozdulatokkal elkezdi bekenni a sebeket, ami hihetetlenül jó érzés. Ezért akár minden nap összekaszaboltatnám magam.
- Így ni. Ma este jobb, ha a hasadon alszol.
Be is kötözte, de olyan óvatosan, hogy szinte nem is éreztem semmit.
- Köszönöm... neked, Aiden.
- Még mindig én tartozom hálával neked.
Ellenkeznék, mert nincs igaza, de megállít azzal, hogy az arcomra simítja a kezét. Ha tudná… nem tartozik nekem semmivel, mert csak annak köszönhetem a szabadságomat, hogy megéreztem a jelenlétét. Másképp soha nem volt elég erõm elszakítani a vastag láncokat. Nem tudom, hogy miatta miért sikerült, de érzem, hogy a fejemben van a válasz csak nem emlékszem rá.
Az ágyra nézek, majd úgy döntök, hogy itt alszom mellette a földön, mert így meg tudom védeni, ha baj lenne. Elindulok a nappaliba, mert emlékszem, hogy ott hagyott pár takarót.
Megfogom az egyiket és mire visszaérek Aiden már nyakig betakarózva fekszik az ágyban.
Leteszem a takarót a földre, majd ráülök a hátamat az ágynak támasztva, de hangját hallva azonnal rápillantok.
– Tudod, nem kell a földön aludnod.
- De.. – nem értem, hogy mit akar ezzel. Mégis hol kellene, ha nem itt?
- Aludtál már eleget kényelmetlenül a kemény földön. Hatalmas ez az ágy, bõven elférsz benne te is... Persze csak ha nem zavar.
Engem miért zavarna? Nem értem, de nem is foglalkozok vele, csak felállva mellé felemelem a takarót és intek neki, hogy húzódjon beljebb. Nem aludhat kint, mert ha valaki rá támadna, baja eshetne.
- Jó éjt, Rhage.
Furcsa, hogy most kényelmesen fekszem, már egészen megszoktam a kemény talajt, de még furcsább az, hogy valaki van mellettem.
Mikor érzem, hogy közelebb kúszik hozzám felé fordulok és rá pillantok. Tökéletesen látok, mert nincsen vaksötét.
- Nem... Nem baj?
Félénken kérdezi, mintha nem lenne biztos benne, de nem értem miért lenne baj, ha közelebb húzódott.
- Nem. – ha õt nem zavarja a közelségem, akkor nyugodtan aludhat így. Látom, hogy elmosolyodik, majd egy köszönömöt motyog.
Még fészkelõdik egy darabig, és a homlokát a karomnak támasztva lassan egyenletes szuszogásba kezd. Egészen addig figyelem, míg el nem alszik, majd én is lehunyom a szemem. Itt minden olyan megnyugtató, mert mindennek olyan illata van, mint Aidennek. Ez a legfinomabb illat a világon.

***
Nem tudom, hogy mennyi lehet az idõ, mikor halk neszezésre riadok fel. Az érzékeim annyira kiélezõdtek, hogy a legkisebb rágcsálót is meghallanám. Beleszimatolok a levegõbe és rögtön megállapítom, hogy semmi veszélyes nincs a közelben, csak pár üregi nyúl illatát érzem.
Megnyugodok és lepillantok a már félig rajtam fekvõ fiúra. A feje már mellkasom közepén van, az egyik karját pedig átvetette rajtam. Édes illata mindent körülvesz, én pedig közelebb hajolva mélyen magamba szívom a mámorító illatot.
Megdöbben, hogy milyen erõs reakciót vált ki a testembõl a közelsége, de meg sem moccanok, mert nem akarom, hogy felébredjen. Csak fekszem és bámulom az ablakon az egyre inkább világosodó eget és az álmaimon gondolkodom, amik már megint elõjöttek.
Elõször egy kis ház, majd az éjszakai égbolt, amin a telihold fényesen ragyogott. És farkasüvöltés. Valamiért erre a gondolatra kiráz a hideg, de nem tudom, hogy miért.

Még pár óráig fekszem így, mikor megérzem Aiden mocorgását. Nézem ahogy lassan ébredezik, kis kezével kisimítja haját az arcából, majd laposakat pislogva kinyitja a szemeit. Nagyon szép ezzel az álmos arccal is,bár… szerintem nincs olyan mikor õ ne lenne gyönyörû.
Felnéz rám, majd azonnal elpirul, mikor észreveszi, hogy hol fekszik. És le akarna mászni.
- Én… én sajnálom, nem akartam rád nehezedni.
Ezen elmosolyodom, mert szinte semmi súlya nincs, olyan kicsi és törékeny testalkata van, majd a kezemet lassan a vállára simítom. – Maradj… nem baj. Szeretem, ha közel vagy… hozzám.
Még jobban elpirul, de egy kis tétovázás után visszafekszik és halkan álmatag sóhaj hallat.
- Te mikor ébredtél fel? Nem is hallottalak. – felpillant rám.
- Régen, de… nem akartam… nem akartalak felébreszteni. Nem mozdultam.
Elmosolyodik, majd felnéz rám.
- Köszönöm, de máskor nem muszáj órákig itt feküdnöd, ha nem akarsz. – meleg kis kezét az arcomra simítja én pedig az élvezettõl lehunyom a szemeimet és egy furcsa, bár ösztönös mozdulattal az kezéhez törleszkedem.
Mikor felnyílnak a szemeim, látom, hogy megint mosolyog. – Te nagyon szép vagy… mikor mosolyogsz.
Elkapja rólam a kezét és zavartan, elpirulva lassan feltápászkodik. Én nem húzom le magamról a takarót, mert nem akarom, hogy megijedjen attól, hogy a testem reagált a közelségére.
- Me-megyek, készítek reggelit.
Pirosan kisiet, én pedig lassan felkelek és kinyújtózom. Sajgó vágyamat figyelmen kívül hagyva felállok és szerencsére a nadrág elég szûk ahhoz, hogy ne látszódjon.
Még mindig érzem az üregi nyulakat és mivel nincsenek túl messze, úgy döntök, hogy megkeresem õket. A nyers hûs erõt ad a ragadozó fajok számára, a vadásza szabadságot, ami a vadállati énünknek kell. Mikor erre gondolok, akkor jut eszembe, hogy én nem érzem magamban a párducot. Valami van ott, de az nem párduc.
Mikor a konyhába érek éppen szeletel valamit, de ahogy kinyitom az ajtót megszólal.
- Rhage, hová mész?
- Vadászni… nyulak vannak… itt, közel. Visszajövök.
Kilépek és a levegõbe szagolva követem a nyomokat, míg egy lyukat nem találok a földben. Kieresztem a karmaimat és kikaparom a lyukat ameddig el nem érem a zsákmányt, majd egyet – miután lenyúztam a bõrt – azonnal megeszek, de a másikat csak megtisztítom és elindulok vissza a házba.

Mikor belépek Aiden éppen eszik, de azonnal megáll a villa a kezében, amikor meglát.
- Mi baj?
- Vé-véres az arcod.
– Ezt a tiéd. - felemel a másik megtisztított zsákmányt.
- Tedd oda, majd megsütjük vacsorára.
Odalép a csaphoz és egy törölközõt megnedvesítve elém lép és letörölgeti az arcomat, majd a csap felé terel és megmosom a kezem is.
Elmosolyodom a gondoskodásán, majd homlokráncolva nézek rá. – Te nem eszel… nyers húst?
A vadállatnak néha szüksége van rá.
- Nem. Én…
Egy kicsit mintha elszomorodott volna, de nem értem miért. Közelebb hajolok hozzá és megszagolom a nyakát.
- Párduc illatod van.
- Én… az voltam, de… elvették tõlem...
Egy könnycsepp gördül ki a szemeibõl, mire azonnal odaugrom elé és ösztönösen magamhoz húzva kezdem simogatni a hátát. – Ne sírj. Fáj nekem… ha sírsz.
Ez tényleg így van. Nem értem miért, de szúrni kezdett a mellkasom. - Ki vette el… tõled?
Az ingembe kapaszkodik és úgy szólal meg elcsukló hangon.
- A… a királyunk. Bosszúból… az apám… elárulta õt és ezért…
Dühös morgás tör fel a mellkasomból ezekre a szavakra, mert ez azt jelenti, hogy az a párduc bántotta õt. Bántotta azt, ami az enyém. Meg kell fizetnie érte. Ha meghal, Aiden visszakapná a párducát. Meg kell halnia.

Félve nézem Rhage egyre távolodó alakját a sötétben, miközben érzem, hogy a kezeim remegnek, úgyhogy inkább lefogom egyiket a másikkal. Nem is értem miért, vagy egyáltalán mitõl félek ennyire. Mintha... Mintha létfontosságú lenne számomra, hogy ne essen baja. De miért?

Rémülten rezzenek össze a dühös morgásokra majd kiáltásokra. Felismerem Rhage hangját, aztán... aztán Slane-ét is. Ki sem tudom venni a szavaikat, de amikor felhangzik az elsõ haragtól eltorzult üvöltés, rettegve húzom összébb magam. Rögtön ezt egy fájdalmas morgás követi, ami... ami reszketve konstatálom, hogy Rhage hangja. A lehetõ legkisebbre húzom össze magam a fal tövében és befogom a fülem, nem akarom hallani... Egyetlen hangot sem akarok hallani...

Nem tudom, mikor pillantok fel legközelebb, de amikor a barlang kanyarulata felé pillantok, csak egy a hátulról érkezõ fénytõl megnyúlt alak árnyékát látom, mire ösztönösen felsikoltok.

- Csss... nem kell fél... félned – hallom meg Rhage hangját. – Õ halott.

Lassan felemelem a fejem, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy tényleg õ az. Látom, hogy nem csak a képzeletem játszik velem, tényleg Rhage beszél hozzám, itt van... Él.

- Jó-jól vagy? – kúszok közelebb hozzá remegve. – N-em sérültél meg.
- Állj fel – utasít válasz helyett. – Megyünk el.

Nem ellenkezek, feltápászkodok a földrõl, hiszen tudom, hogy ha Slane tényleg halott, akkor a vére a többi fajt, a halála pedig egyenesen a családját fogja ide vonzani. Talán még az apámat is... Megborzongok. Szorosan Rhage mögött indulok el kifelé a barlangból, jobb kezemmel végig a falat tapogatva, hogy biztosan a jó úton haladjak. Rövidesen ki is érünk a kanyarból, én pedig megpillanthatom a szikrázó napsütést... és Slane-t. Illetve ami maradt belõle...

Döbbenten torpanok meg, halk, csuklásszerû hang tör fel a mellkasomból, úgy meredek a széttépett testre. Érzem, hogy ismét remegni kezdek, de Rhage közbelép, megfogja a ruhám szélét, amit eleinte nem is értek, de aztán lassan az arcom elé húzza a szövetet.

- Te ne... nézz – mondja. – Majd én vezetlek.

Bizonytalanul, még mindig remegve bólintok. Hálás vagyok a segítségéért, mert félek, a saját lábaimban egyáltalán nem bízhatok... Benne viszont biztosan. Lassan haladunk, finoman húz maga után, szinte érzem a megkönnyebbülést, ahogy egyre távolabb kerülünk a holttesttõl, pedig nem is látom.
Mikor végül megállunk, elengedi a ruhámat is, ami így lehull az arcom elõl. Már egészen kint vagyunk a szabadban, a nap sugarai itt már végképp akadálytalanul világítanak. Így pedig végre Rhage-et is megláthatom teljes valójában. Jól láttam tegnap, tényleg olyan, mint aki... félig ember és félig állat. Legalábbis az arca. Mintha megállítottak volna egy átváltozást valahol a közepén, és õ úgy maradt. Fogalmam sincs, mi történhetett, soha nem láttam még ilyet...

A teste viszont teljesen emberi. Látszik rajta ugyan a fogság és a... és a harc, mert most éppen csupa vér mindene. Amennyire meg tudom állapítani valaha erõs testalkatú férfi lehetett, aki foglalkozott is magával, mert hiába a bezártság okozta fogyás, az alkata így is tisztán látszik. És a testfelépítése még most is masszív.
Mikor észreveszem, hogy a sárga értetlenül és kérdõn néz rám, zavartan elkapom róla a pillantásomat. Biztosan észrevette, hogy bámulom...
- El kell menni innen – szólal meg. – Családja érzi a halált.
- Ezt meg honnan tudod? – kapom fel a fejem döbbenten.
- Meghalt – vonja össze a szemöldökét.
- Nem azt, hanem hogy a családja megérzi a halált? – kérdezem kíváncsian.
- Egyszer én is... párduc.

Hogy... Hogy õ... Õ is??
- Te-te párduc vagy? – kerekednek el a szemeim.

Bár ha jobban megnézem... A szemei, az eltorzult, állatias részek...
- Én... – szólal megakadozva – nem... most nem... voltam.

Elképzelésem sincs, mi történhetett vele, de talán még szörnyûbb, hogy úgy tûnik, még õ maga sem emlékszik. Nem is igazán tudok mit mondani, de amikor elindul, utána szólok.
- Hová mész?
- El kell menni innen – feleli.
- De... nekem a házamban van minden holmim! Kérlek elõbb menjünk vissza oda? – kérlelem.

Bólint egyet, én pedig megkönnyebbülve mutatom neki, merre induljunk. Csendben tesszük meg az utat a kis házig, lassan haladunk egymás mellett. Néha olyan érzésem van, mintha egy kicsit lelassulnának, bizonytalanná válnának a léptei, de aztán ez rögtön el is múlik. Biztos csak képzelõdöm.
Mikor elérünk a házhoz, látom, hogy szemügyre veszi azt is, és a környéket is.
- Errõl a helyrõl még nem tudnak, egy ideig biztonságos – nézek rá, megpróbálkozva egy kis mosollyal is.
Bemegyek az ajtón, aztán beinvitálom õt is. Rögtön elindulok a konyha felé, biztosan nagyon éhes és szomjas már.
- Biztonság... – szólal meg – biztonságban... vagy.
Meglepve fordulok felé, éppen akkor, amikor õ hátat fordít nekem, hogy bezárhassa az ajtót. Ahogy meglátom a hátát, rémülten kapom a szám elé a kezem.
- Jaj, a hátad! – sikkantok fel és rögtön közelebb lépek hozzá. – Ömlik belõle a vér! Azt mondtad, hogy nem sérültél meg!
- Biztonságban vagy – ismétli meg az ajtófélfába kapaszkodva.
- Igen, igen persze, de ezt el kell látni, mert... – Félbemarad a mondat, és újabb rémült sikítás hagyja el helyette az ajkaimat, mikor látom, hogy fennakadnak a szemei.

Reflexszerûen ugrok oda hozzá, hátha sikerül elkapnom, de végül mindketten a földre esünk, csak annyit érek el, hogy kicsit tompíthatom az esést.

- Rhage? Rhage! – szólongatom rémülten. Az arcára simítom a kezem és gyengéden meg is ütögetem, de semmi. – Ó, istenem...

A kezem megint remegni kezd, amivel viszont nem segítek magunkon, rajta meg fõleg nem. Körülnézek, gyorsan felmérem a terepet, aztán felpattanok és a nappaliba rohanok, az van a legközelebb. Gyorsan elõrángatom a szekrénybõl az összes takarót, aztán egymásra terítem õket, hogy minél puhább legyen. A kanapéra esélyem sincs felfektetni a testét, de idáig talán el tudom húzni.

Legalább tizenöt kínkeserves perce telik, mire eljutunk a takarókig, mert vigyázok, nehogy még tovább rontsak az állapotán. Mikor végre a puha felületen fekszik, a fürdõszobába iszkolok, majd egy jó nagy lavórba töltök langyos vizet, és egy másik, tiszta törölközõkkel és különbözõ, rögtönzött, hosszabb-rövidebb textíliával megtömött lavórral együtt kiviszem Rhage mellé.

A törölközõket egymás után a langyos vízbe mártom, aztán megpróbálom a lehetõ legóvatosabban, de mégis alaposan letörölgetni a testét. A vér borította területeket is megtisztítom majd, de elõtte a sebeit kell gondosan kitisztítanom, aztán be is kötöznöm a textíliákkal.

Mikor kész vagyok a sebei ellátásával, jöhet a sima tisztogatás. Éppen a bal karját, már az utolsó területet törölgetem, mikor furcsa hangra leszek figyelmes. Olyan, mint a... dorombolás? Meglepve pillantok le Rhage arcára, éppen akkor, mikor kinyitja a szemeit.

- Te tudsz dorombolni? – mosolyodom el.
- Mert jó... érzés, amit te... csináltál – feleli õszintén, mire érzem, hogy az arcomba szökik a vér.
- Én csak... letörölgettelek, mert csupa vér voltál, és bekötöttem a sebeidet – magyarázkodom. – Remélem nem baj – hajtom le a fejem félénken.
Felül a takarókon, aztán már csak azt érzem, hogy ujjaival az állam alá nyúl, és finoman felemeli a fejem.
- Én... hálás neked... ezért.
A szavai és ahogy a szemembe néz... Jól esik, és zavarba hoz, ezért egyszerre pirulok és mosolyodom el.

- Ugyan már – fordítanám el a fejem zavartan, de nem hagyja, az ujjaival gyengéden ugyan, de ellen tart. Úgy néz rám azzal a sárga szempárral, olyan intenzíven, hogy a zavarom egyre mélyül és érzem, hogy az arcom is pirosabb árnyalatot ölt. – N-Nem vagy esetleg é-éhes?

Nem tudom, hogy erre a kérdésre miért néz le az ajkaimra, de ahogy összevonja a szemöldökét és elhúzza a kezét, arra tippelek, hogy vagy õ sem... vagy nem tetszik neki a gondolat. Nyelek egy nagyot, és újra ránézek.

- Meg is fürödhetsz, ha szeretnél – húzom fel a vállaimat. – Amit tudtam, letörölgettem, de nyugodtan le is moshatod magad rendesen. Én pedig keresek neked tiszta ruhát, hm? – próbálkozom meg ismét egy halvány mosollyal.

A fürdõszoba felé pillant, majd vissza rám, végül lassan bólint egyet. Érzem rajta a bizonytalanságot, talán arra sem emlékszik már, hogyan kell használni a zuhanyt. Ki tudja mióta lehet ott szegény...

- Gyere – állok fel bátorító mosollyal, és a fürdõ felé intek a fejemmel. Megvárom, míg õ is feláll a takarókról, aztán elindulok elõtte, be a fürdõszobába. – Csak be kell állnod ide – mutatok a zuhanytálcára –, aztán elhúzod ezt a függönyt. Felülrõl, a zuhanyrózsából fog jönni majd a víz, az erõsségét és a hõmérsékletét is te állíthatod be ezzel – mutatok a csapra.

Figyelmesen bólogat, a homloka enyhén ráncolódik a koncentrációtól, ami mosolygásra késztet. Megfogom az egyik kezét és a csaphoz húzom, a másikat pedig oda irányítom, hogy a víz majd éppen rá zuhogjon.

- Próbáljuk ki, figyelj! – Nézi, ahogyan a kezem az övére téve megnyitom a csapot, aztán a másik keze felé kapja a tekintetét, mikor eléri a víz. Olyan édesen néz rám, hogy halkan felkuncogok, aztán ismét a csap felé intek a fejemmel. – Nézd csak! – Elkezdem finoman állítgatni a vizet, langyosból melegebbre, aztán ismét langyosra, majd hidegre, gyengébb vagy erõsebb permetre. – Érzed?

Bólogatva figyeli még mindig hol az egyik, hol a másik kezét, a szemei csillognak. Mintha... halvány vidámságot látnék rajta, ami nekem valamiért hihetetlenül jól esik és melegséggel tölti el a mellkasom.

- Ott a szappan és a sampon – mutatok az egyikre, majd a másikra –, az elsõvel a testedet, a másikkal a hajadat moshatod meg. Csak vizezd be magad, dörzsöld bele õket a bõrödbe vagy a hajadba, aztán öblítsd le alaposan. Idetettem egy törölközõt a mosdókagylóra – mutatok a törölközõre –, ezzel majd megtörölközhetsz, a ruhádat pedig kívülrõl az ajtóra akasztom, jó?

Ismét bólogat.

- Ez... fog menni... nekem – néz rám.

- Igen, tudom – bólintok mosolyogva. – Magadra is hagylak, fürödj csak, ameddig jól esik! Addig keresek neked ruhát, rendben?

El is indulok kifelé, de egy finom érintés a karomon és a hangja megállít.

- Aiden. – Ahogy kimondja a nevem, halványan megborzongok.

- Igen? – fordulok felé mosolyogva.

- Én... köszönöm... neked – feleli komolyan.

- Én köszönöm neked, hogy megvédtél – nézek a szemébe.

Valami furcsa ösztönnek engedelmeskedve felemelem az egyik kezem, és végigsimítok vele az arcán. Látom, hogy meglepi a mozdulat, de igazából én is meghökkenek... Nem tudom, mi ütött belém. Gyorsan el is kapom inkább a kezem, és sietve kimegyek a fürdõszobából, bezárva magam után az ajtót.

A biztonság kedvéért azért jobbnak látom a közelben maradni, ha esetleg szüksége van rám, de végül is a konyha és a hálószoba is a fürdõ szomszédságában van. Elõször a hálószobába megyek, hogy körülnézhessek az általam nem használt, Joe által itt hagyott ruhák között. Ránézésre kiválasztok néhány ruhadarabot, amiket aztán kiterítek az ágyra is, és végül ezekbõl, szemmérték alapján választom ki azokat, amik a leginkább jók lehetnek Rhage testalkatára.

Amikor felakasztom a ruhákat az ajtóra, hallom, hogy odabent már javában csobog a víz, így mosolyogva megyek tovább, de csak a konyháig. Szerencsére elég ideje élek már egyedül ahhoz, hogy bõven tudjak magamról gondoskodni. A vízzel és az árammal szerencsére nincs gond, Amanda és Joe minden tiltakozásom ellenére is kötelességüknek érezték, hogy legalább ezeknek a fizetésével gondoskodhassanak a „fogadott fiukról” – bár be kell vallanom, ha nem lennének ilyen nagylelkûek, fogalmam sincs, mi lenne velem. A közeli faluban ráadásul lakik egy férfi, aki régi jó barátjuk, ráadásul vadász, és mivel annak idején vele is sokat találkoztam, õ is megkedvelt. Ennek köszönhetõen pedig minden egyes alkalommal, miután vadászni volt és a felesége elõkészítette a húsokat, azokból rendszeresen hoz nekem is, hogy mindig legyen mit ennem. Arról már nem is beszélek, hogy a falu élelmiszerüzletébõl is rendszeresen hoz nekem egyéb enni- és innivalókat... Úgy érzem magam ettõl, mint egy magatehetetlen gyerek, akit körbeugrálnak a szülei, mégis... tudom, hogy nélkülük esélyem sem lenne.

Vagy... talán csak lett volna? Lehet, hogy most, hogy Rhage itt van... Nem, ez butaság. A fejemet rázva nyitom ki a hûtõszekrényt, hogy megnézzem, mi ehetõ van benne, és közben magamat korholom önnön balgaságomért. Nem is szabadna olyasmin gondolkoznom, hogy Rhage velem marad. Egyáltalán miért maradna? Hiszen nincs rá semmi oka, ahogy nekem sincs okom ezen gondolkozni. Nagyon szívesen segítek neki megtalálni a családját, vagy bármit, bárkit, de amint ez megtörtént, az útjaink minden valószínûséggel elválnak.

Sóhajtva rázom meg ismét a fejem, miközben elõveszem a hideg húsokat. Nem értem önmagamat sem, vajon azért érzem ilyen közel magamhoz, mert megmentett és vigyáz rám? Könnyen lehet. Sokadszorra is megrázom a fejem, és erõszakkal számûzöm a zavaros gondolatokat.

Most csak az a fontos, hogy Rhage végre kaphasson valami szilárd ételt.

Éppen a poharakat töltöm meg, amikor meglátom Rhage alakját a konyha ajtajában. Az asztalon már van minden, kenyér, hideg hús, frissen sült hús, krumpli, zöldségek... fogalmam sincs, mit szeret, így inkább kitettem mindent. Viszont amikor felpillantok, kis híján elejtem a vizes kancsót, úgyhogy inkább gyorsan leteszem.

Rhage teljesen megváltozott. A bõre most már tiszta, ahogy a haja is, így végre kivehetõ utóbbi csokoládébarna színe. A ruhákat egész jól eltaláltam, a sötét szövetnadrág hosszban tökéletes, de nagyjából a méret is megfelelõ, a flaneling pedig nem csak jó méret, de eszméletlenül jól is áll rajta, remekül mutat a sárga szemeivel és a barna hajával.

Egy kissé mintha tanácstalan lenne, rám néz, majd le magára, aztán vissza rám, mintha biztatást vagy valami jó szót várna.

- Remekül nézel ki, Rhage – tör ki belõlem, nem tudok elfojtani egy õszinte mosolyt sem. – Teljesen... megváltoztál.

Ismét lenéz magára, majd vissza rám, figyelmesen szemlél néhány másodpercig, de mikor látja, hogy nem ugratom, mintha valami mosolyféleség csillanna a szemeiben.

- Gyere, ülj le! – intek az egyik szék felé. – Biztosan nagyon éhes vagy már. Jót fog tenni a szilárd étel.

Bólint egyet, majd közelebb lép, és kissé bizonytalan mozdulatokkal ugyan, de leül a székre. Ahogy végignéz az asztalon, szinte látom, hogy kopognak a szemei. Mosolyogva ülök le vele szemben, de csak egy kis húst veszek a tányéromra, annyira éhes sem vagyok, és szeretném, ha õ annyit enne, amennyi csak jól esik neki.

Mikor látom, hogy milyen mohón rontana neki az evésnek, finoman óva intem.

- Óvatosan, csak lassan. – Megáll a keze, a falat félúton a szája felé, és kérdõn néz rám, mire halkan elnevetem magam. – Ne aggódj, annyit ehetsz, amennyi csak beléd fér, csak nem szeretném, hogy elrontsd a gyomrod.

Lassan leengedi a kezét, és már éppen kezdenék megijedni, hogy nem akar enni, de aztán meglátom, hogy az elõzõ mosolykezdemény most a szája sarkában is mintha megjelenne, ahogy rám néz.

- Köszönöm, hogy... te aggódsz... értem.

Megkönnyebbülten mosolyodom el, és ugyanezzel a megkönnyebbülés nézem, ahogy jóízûen, de vigyázva eszik.

Miután befejeztük az evést és a romokat is eltakarítottuk a konyhában – Rhage mindenáron segíteni akart –, én is elmegyek fürdeni. Még mielõtt megnyitnám a vizet, hallom, hogy felfedezõútra indul a házban, aztán már a víz alatt állva a bejárati ajtó nyitódása és csukódása is hallatszik, amibõl ítélve kint is körül nézhet. Az ajtó csak akkor nyílik újra, mikor már törölközök, és valahogy nem lep meg, hogy ezúttal a kulcsot is hallom elfordulni a zárban.

Éppen akkor lépek ki a fürdõszobából, mikor õ is odaér, mosolyogva nézek fel rá.

- Minden rendben van?

- Igen – bólint.

- Akkor gyere, hadd nézzem meg a sebeidet! – intek a fejemmel a hálószoba felé. – Szerintem már eleget szellõztek, és ha szerencsénk van, éjszakára be sem kell kötni õket.

Miután levette az ingét, az ágy szélére ültetem, én pedig mögé telepszem, ahonnan kényelmesen meg tudom nézni a hátán, a karján és a csuklóján lévõ sérüléseket is.

- Ez itt még mindig nem tetszik – nézek komoran a hátán éktelenkedõ mély sebre. Finoman végighúzom mellette az ujjamat, mire látom, hogy kirázza a hideg. A gyógyulási folyamat már beindult mindegyik sérülésnél, de ez a hátán lévõ túl mély ahhoz, hogy idõben begyógyult volna. – A hátadat még bekötöm éjszakára, jó?

Bólogatást kapok válaszul, úgyhogy gyorsan kimegyek a fürdõszobába, hogy szerezzek tiszta textíliákat, és a szekrénybõl elõveszek egy gyógyulásserkentõ krémet is. Visszaülve a háta mögé elõször a lehetõ leggyengédebben bekenem a sérülést és a környékét, csak azután kötözöm be alaposan.

- Így ni – bólintok elégedetten, majd feltápászkodom az ágyról. – Ma este jobb, ha a hasadon alszol – mosolygok rá.

- Köszönöm... neked, Aiden – néz fel rám.

- Még mindig én tartozom hálával neked – rázom meg a fejem.

Látom rajta, hogy ellenkezne, de aztán megint mindkettõnket meglepem azzal az ösztönös arcsimítással. Tényleg nem tudom, mi ütött belém. Gyorsan vissza is viszem a krémet a fürdõszobába inkább...

Hallom, hogy kimegy a nappaliba, gondolom még egyszer ellenõrizni akar mindent. Én addig visszamegyek a hálószobába, és be is bújok a jókora ágyba a takaró alá. Már éppen sikerül kényelmesen elhelyezkednem, mikor Rhage ismét felbukkan... a kezében egy takaró a sok közül. Meglepett pislogással figyelem, ahogy leteríti az ágy mellé a földre, aztán... letelepszik rá?

- Rhage... – szólítom meg, mire felpillant rám. – Tudod, nem kell a földön aludnod.

- De... – néz rám értetlenül.

- Aludtál már eleget kényelmetlenül a kemény földön – rázom meg a fejem. – Hatalmas ez az ágy, bõven elférsz benne te is... Persze csak ha nem zavar – teszem hozzá, zavartan lesütve a szemem.

Elõbb is eszembe juthatott volna az az opció is, hogy talán feszélyezi a közelségem. Talán azért akar a földön aludni, mert nem akarja, hogy a közelében legyek...

Még jóformán be sem fejezõdik a gondolat a fejemben, mikor érzem, hogy felemelkedi a takaró. Meglepve pillantok fel, Rhage az ágy mellett áll, és a fejével a fal felé int, mire én engedelmesen beljebb húzódom. Még itt is... így is arra koncentrál, hogy védve lehessek általa.

- Jó éjt, Rhage – suttogom, mikor már a sötétben fekszünk egymás mellett.

Nem kapok választ, bár nem is igazán várok, tudom, hogy még vissza kell szoknia a társas kapcsolatokba, újra bele kell tanulnia az életbe. Az sokkal jobban zavar, hogy hiába a vastag takaró, a testébõl áradó hõ úgy vonz, mint éhezõt az étel. Akaratlanul is közelebb húzódok hozzá, de amikor a párna súrlódásából hallom, és a feje körvonalaiból látom is, hogy felém fordul, megállok a mozdulatban.

- Nem... Nem baj? – kérdezem halkan.

Hirtelen megáll és nem mozdul, hátranézel és látom, hogy a sötétséget nézi.
- Én... én nem tudom... 
- Én nem bánt te, én védeni, vigyázni te biztonság. Ígéret. – valamiért azt érzem, hogy meg kell védenem. Ha arra gondolok, hogy valaki bántja, a vadállat szinte õrjöngeni kezd bennem.
Aprót bólint, majd végül elindul velem együtt be a barlang sötét részébe.
Lassan halad elõre és egyszer csak belelép a láncokba, amik rátekerednek, és majdnem elesik, de még idõben sikerül elkapnom a testét.
Milyen könnyû… mint egy tollpihe.
- K-köszönöm.
Felmordulok a szavaira, mert nem tudok, mit kezdeni velük ezért inkább megmutatom neki hová üljön, de mivel nem mozdul, megfogom a vállait és lenyomom a földre.
Látom, hogy körbenéz, de nem tudom, hogy lát e õ valamit. Az õ szemei emberinek tûnnek és az emberek nem látnak a sötétben.
A barlang bejárata felõli oldalra telepszem, hogy ha visszajönne az a párduc, még csak véletlenül se bánthassa õt.
- Miért...? – nem értem mit akar, ezért nem szólok semmit – De mégis... mióta vagy... itt?
Mióta vagyok itt? Nem tudom voltam e valaha kint. De azok az álmok… ha tényleg emlékek az azt jelenti, hogy valamikor éltem máshol is. Csak már nem emlékszem rá.
- Hosszú idõ. Én nem... Nem...
- Nem emlékszel rá? – a hangja valamiért most más. Mint ha már nem félne. Nem is sikoltozik.
Bólintok, mert nem tudok mit felelni. Lenéz az ölében pihenõ kis kezeire és olyan… gondolkodó arcot vág.
– Mi a neved?
Neved? - A... nevem. Név...
- Én Aiden vagyok. Téged hogy hívn... hívtak?
Hívtak. Az álmomban…
… Rhage, segítenél elkapni ezt a kis rosszcsontot?...
… örülök, hogy visszatértél Rhage…
… ugorj be Rhage, isteni a víz…
- Rhage. Mindenki így... hív régen. Rhage.
- Szóval Rhage – az ajkai kicsit felfelé kunkorodnak, amitõl még szebb lesz az arca.
A fejem fájni kezd a sok ingertõl, rég nem szólt már hozzám senki sem.
Azt mondta, õt úgy hívják Aiden. Akkor ez a neve. – Aiden.
Rá nézek és látom rajta, hogy fáradt. – Aludj.
Majd én vigyázok rá míg alszik nem bánthatja többé senki, azt ami az enyém.
- H-hogy? – összeráncolja a homlokát.
- Neked kell alvás. Te alszol... én vigyázni te álom.
- De... de hát neked is... szükséged van a pihenésre.
Miért akarja, hogy én is aludjak?
- Én vigyázni te, míg alszol. – a hangom egy kissé bosszús az ellenkezésétõl, amiért egy kevés morgás is vegyül bele. Gyorsan elkezd bólogatni.
- R-rendben. Akkor... jó éjt.
Halkan beszél, mint ha nem akarna zavarni senkit, pedig itt nincs más. Olyan megnyugtató a hangja. Szeretem hallani.
Összegömbölyödik a fal mellett és nem sokkal késõbb már alszik is. A halk szuszogás betölti a barlang csendjét és megnyugtatóan körbeölel. Behunyom a szemem és a fejemet nekitámasztom a falnak.
Nagyon finom illata van. Nem tudom minek volt ilyen illata, de nagyon jó.
Halkan közelebb húzódom hozzá és nézem, ahogy alszik.
Egy ideig meg sem moccan, majd egyre inkább összébb húzza magát és remegni kezdenek a kezei. Oda nyúlok, hogy megfogjam és észreveszem, hogy nagyon hideg. Biztos fázik.
Elhúzom a kezét és lassan megfordítom, mire halkan felnyikkan. Felébred.
Az ölembe húzom, mert én nem érzem a hideget és a testem sokkal melegebb, mint az embereké.
El akar húzódni, de nem engedem. – Remegsz. Hideg éjszaka, de én adni neked meleg.
Mikor látom, hogy még mindig nyitva vannak a szemei rászólok, hogy aludjon.
Egy hajtincse a vállamra rebbent és megérzem, hogy ebbõl is az a finom illat jön, sokkal erõsebben, mint a ruhájából.
Odahajolok hozzá és belefúrom az arcom, majd lehunyom a szemem, hogy így pihenjek egy kicsit.

***
Azonnal felpattannak a szemeim, amikor halk neszezést hallok a barlang elõtt, de nem mozdulok, mert nem akarom megzavarni az alvó Aident.
Hallom, hogy elgurul a nagy kõ a bejáratból, majd valaki Aiden nevét kezdi el kiabálni, mire már õ is fölébred.
Érzem, hogy engem néz, ezért felé fordítom a fejem, de amikor meg akarna szólalni puha ajkaira teszem az ujjam, mert ezt most nem szabad. Fel akarok állni, hogy kimenjek, de a karomba markol, és nem enged.
- Ne…! – a hangja halk, nyilván megértette mit akartam az elõbb.
- Te maradsz itt. Nem jössz... míg én nem szólni.
- Rhage, kérlek... – megszorítja a kezem, de nem értem mit akar. Talán fél?
- Nem félsz, nem... nem kell. Én védeni te.
- De…
- Te maradsz itt!
Elhúzom a kezem, s elindulok a barlang bejárata felé. A fal mellett haladok, és amikor meglátom a behatolót agresszíven morogni kezdek, mert már az illata is ellenszenves. Romlott, gonosz illat.
Mikor meglát, egy pillanatra megáll, és nagy szemekkel néz rám. – Te meg még is mi a franc vagy?
A hangja utálkozást rejt, de nem érdekel, most akkor is megölöm, amiért bántotta Aident.
- Te meghalsz!
A hangom szinte csak morgás, de biztos megértette, mert azonnal kiengedte a karmait.
- Óh, igazán? És miért ölne meg engem egy olyan korcs, mint te?
- Te bántottad Aident! – a hangom még mélyebbé válik, a karmaim pedig maguktól megnyúlnak, hogy megvédjem, ami az enyém.
- Amint megöllek téged a kicsike a saját kurvám lesz annyit bántom mennyit akarom!
- Nem nyúlsz hozzá! Õ az enyém! – a mondat vége már csak üvöltés, ahogy a vadállat átveszi fölöttem az irányítást. Felé ugrom kieresztett karmokkal, de õ ügyesen kitér elõle és karmaival végigszántja a felkarom. Felmordulok a fájdalomtól, de a másik kezemmel eltalálom a fejét és teljes erõbõl nekiütöm a falnak. Mivel õ is erõs lény ezért nemesik össze, de megszédül, ami nekem épp elég ahhoz, hogy hosszú karmaimmal csontig felszántsam a mellkasát.
Hangosan felüvölt, majd eszeveszett dühvel ront nekem és nekicsap a sziklának. Az éles kövek felsebzik a bõrömet, ami ugyan fáj, de most nem gondolhatok erre. Meg kell õt ölnöm.
Újult erõvel esek neki, ahogy eszembe jut a harapás Aiden kezén, és ahogy ütne felém, megragadom a karjait és egymás után eltöröm õket. A nyakánál fogva nekicsapom a falnak, majd karmaimmal átdöföm az állkapcsát és felüvöltve kiszakítom a helyérõl és lenyesem a fejét.
Patakokban folyik minden felé a szennyes vér, ami az én testemet is beborítja. A kimerültségtõl a falnak támaszkodva visszabotorkálok a sötétbe. Amint túljutok a kanyarulaton egy éles sikoltás érkezik a sarokból.
- Csss… nem kell fél… félned. Õ halott. – felemeli a fejét és látom, hogy az arca könnyekben úszik és remeg a teste. Biztos megijedt.
- Jó-jól vagy? N-em sérültél meg.
Közelebb kúszik hozzám, pedig az elõbb még félt. Ha nem tõlem, akkor miért?
- Állj fel. Megyünk el.
Nem maradhatunk itt, mert a ragadozó fajok megérzik a vér szagát.
Lassan feláll, de most nem segítek neki, mert nem akarom összekoszolni. Õ ugyan nem látja, de csupa vér vagyok. Elindulok kifelé, õ pedig szorosan mögöttem lépdel a falat tapogatva.
Ahogy kiérünk a kanyarulatból és láthatóvá válik a párduc széttépett teste egy csukló hangot hallat és megtorpan.
Ijedten néz elõre, gyönyörû arca teljesen elsápadt és remeg az egész teste. Egy kicsit gondolkodom, majd megfogom a karján a ruhája szélét és a szeme elé húzom.
- Te ne… nézz. Majd én vezetlek.
Reszketegen bólint, én pedig megfogom a ruhája szélét és lassan húzom, hogy követni tudjon.
Mikor kiérünk, elengedem, és felé fordulok. Õ rám néz és kikerekednek azok a fekete szemek és hosszan bámul rám.
Már nagyon rég nem voltam a szabadban, most mégis csak az jár a fejemben, hogy biztonságba helyezzem.
Felé nézek és látom, hogy még mindig figyel, de nem tudom miért. Mikor észreveszi, hogy nézem zavartan félrekapja a fejét.
- El kell menni innen. Családja érzi a halált.
- Ezt meg honnan tudod?
- Meghalt. – nem értem mit akar.
- Nem azt, hanem hogy a családja megérzi a halált? – hangja kíváncsi és kissé döbbent is.
- Egyszer én is… párduc. – most valahogy más vagyok, de nem tudom miért.
- Te-te párduc vagy? – megint döbbent a tekintete.
- Én… nem… most nem… voltam. – kissé értetlenül néz, de nem kérdez többet.
Elindulok baloldalra, de a hangja ismét megállít. – Hová mész?
- El kell menni innen.
- De… nekem a házamban van minden holmim! Kérlek elõbb menjünk vissza oda?
Kérlelõ szemekkel néz rám, én pedig bólintok, és elindulok mellette, amerre mutatja. Érzem, hogy a hátamon lévõ sebbõl folyik a vér, de nem törõdöm vele.
Egy kis idõ után, amit csendben teszünk meg eljutunk egy kis házig, ami ügyesen el van rejtve a fák között.
Rám néz, és kissé elmosolyodik. – Errõl a helyrõl még nem tudnak, egy ideig biztonságos.
Belépünk, és én hirtelen megszédülök, de megkapaszkodom az ajtóban.
- Biztonság… biztonságban… vagy.
Megfordulok, hogy bezárjam az ajtót, mire apró sikkantást hallat.
- Jaj, a hátad! Ömlik belõle a vér! Azt mondtad, hogy nem sérültél meg!
Nem kellene e miatt aggódnia. Õ biztonságban van és z a fontos. – Biztonságban vagy.
- Igen, igen persze, de ezt el kell látni, mert…
Hirtelen minden összemosódik és már csak a közeledõ padló látom, majd semmi.

***
Apró simításokat érzek a karomon, ami nagyon kellemes. És folytatódik.
Halk doromboló hangot hallatok, mire a simítás abbamarad. Kinyitom a szemem és Aiden csodálkozó tekintetével találom szembe magam.
- Te tudsz dorombolni? – megint felfelé görbülnek az ajkai és megint nagyon szép.
- Mert jó… érzés, amit te… csináltál. – erre a mondatra elpirul, de nem értem miért.
- Én csak… letörölgettelek, mert csupa vér voltál, és bekötöttem a sebeidet. Remélem nem baj.
Félénken lehajtja a fejét. Felülök, nem foglalkozva a szúró érzéssel a hátamon és ujjaimmal óvatosan felemelem a fejét, hogy a szemembe nézzen.
- Én… hálás neked… ezért.
Halványan elmosolyodik, és ismét elpirul.