- Jó reggelt kicsikém! – hallom meg a hangját is, miközben gyengéden végigsimít a hátamon.

Kiszélesedik a mosolyom, ahogy felpillantok rá.

- Jó reggelt! – hajolok közelebb hozzá, hogy megcsókolhassam.

Éppen elvarázsolna az ajkai érintése – mint mindig –, de hirtelen furcsa érzésre figyelek fel... Szokatlanul intenzíven érzem a bõre érintését az enyémen. Elhúzódom egy kicsit, hogy lejjebb pillanthassak, de aztán egy csapásra el is felejtem, milyen jó érzés volt az elõbb, ahogy viszonozta a csókomat.

Te jó ég, hiszen én anyaszült meztelen vagyok! És mivel Rhage teste melege mellett takaróra sincs szükségem, ez nagyon is jól látható... Fokozatosan jut el a tudatomig az is, hogy miért nincsenek rajtam a ruháim, és érzem, hogy felforrósodik az arcom, amint a takarót kutatom a szemeimmel kétségbeesve.

Amikor viszont kiszúrom az ágy végében, Rhage a derekam köré font karral tart vissza, hogy elmászhassak érte.

- Maradj, kérlek!

- D-de így olyan... furán érzem magam – hajtom le a fejem mélységes zavaromban.

- Már láttam minden gyönyörûséges porcikádat, más pedig nincs itt. – A derekamon lévõ kezének ujjaival gyengéden végigsimít a meztelen bõrömön, de aztán a lábával feljebb húzza a takarót és mellém teszi.

Bizonytalanul pillantok a takaróra, miközben érzem, hogy a testem mindenhol libabõrös lesz a kellemes érzéstõl, amit egy-egy érintése okoz. Igazából... nem is rossz érzés, csak szokatlan. Viszont olyan, mintha Rhage... szeretné a meztelenségemet.

- Mi a baj? – simít most végig a karomon.

- Te sz-szeretnéd, ha nem ta-takaróznék be? – pillantok fel rá elpirulva.

- Nekem mindenhogy jó, ha mellettem vagy, de... igen, szeretem érezni a meztelen bõröd. Mindenhol olyan puha vagy, hogy legszívesebben egész nap így maradnék.

Õszinte szavaitól és gyengéd tekintetétõl hevesebben kezd dobogni a szívem. Egy apró mosollyal igyekszem úrrá lenni a zavaromon, mert ha Rhage ez szeretné, akkor én meg fogom adni neki. Bármit megadnék érte, ez a kis kérés a legkevesebb, amit adhatok neki. Egy kicsit feljebb tornászom magam az ágyon, hogy egy vonalban legyen az arcunk, és látom a szemeiben a boldog és elégedett csillogást. Összesimítja az arcunkat, az érzésre legszívesebben dorombolni kezdenék, fõleg, amikor utána a nyakamhoz hajol. Hallom, hogy mély levegõt vesz, nekem pedig eszembe jut, hogy vajon milyen lehet az õ illata. Biztosan egészen elbódítana. Bárcsak én is érezhetném! A következõ pillanatban gyengéden meg is csókolja a nyakam érzékeny bõrét, ezzel rögtön ki is ragadva a keserédes gondolatokból.

Hirtelen kopogás zaja üti meg a fülem, mire rögtön újra tudatosul bennem, hogy teljesen meztelenül fekszünk az ágyban. Ijedten ugrok le jóformán Rhage-rõl, aztán felkapom a takarót és gyorsan magam köré tekerem, miközben riadtan az ajtóra szegezem a pillantásom.

- Maradj csak, majd én megyek – kel fel Rhage is mosolyogva.

Õ csak gyorsan felhúz magára egy nadrágot, aztán kimegy a szobából, de még gondosan becsukja maga mögött az ajtót is. Hallom a bejárati ajtó nyitódását, de csak akkor térek igazán magamhoz, mikor meghallom Amy hangját. Sietve magamra kapok én is egy nadrágot, aztán felveszem az elsõ kezembe akadó inget, és gyorsan begombolom. Ha Amy engem keres, nem fogadhatom meztelenül...

Becsukódik a bejárati ajtó, de Amy hangját már nem hallom, és néhány másodperccel késõbb Rhage egyedül lép be a hálószobába. Ahogy rám néz, édesen elmosolyodik, de nem tudom, min... Követem a pillantását, és látom, hogy félregomboltam az inget.

- Nem kell úgy kapkodni, már el is ment – mondja gyengéden, miközben elpirulva kigombolom az inget.

- Amy volt ugye? – Most már jobban odafigyelek, és sikerül is begombolnom az inget úgy, ahogy kell. – Hallottam a hangját és azt hittem engem keres.

- Ebédet hozott. Felajánlottam neki, hogy segítek vadászni, cserébe azért, hogy használhatjuk a házat.

- Ez kedves volt tõled – mosolygok rá, de látom, hogy még mindig furcsán néz rám. – Miért nézel így? Megint félre mentek a gombok?

- Nem, nem – rázza meg a fejét. – Csak furcsa vagy ebben a ruhában.

- Óh, a többit ki kell mosni, mert koszosak lettek az erdõben – magyarázom mosolyogva. – Majd késõbb kimegyek a folyóhoz.

Bólint egyet, biztosan õ is el fog kísérni. Nem hiszem, hogy egyedül hagyna, fõleg a történtek után, de nem is szeretném. Akkor érzem jól magam, ha velem van, és ez azt hiszem így van jól.

***

Amíg én a ruháinkat mosom a folyónál, Rhage elmegy, hogy fogjon nekünk valamit vacsorára. Elõtte persze biztosít, hogy nem megy messzire, amit én csak mosolyogva veszek tudomásul, hiszen tudom, hogy mindig vigyáz rám. A mosással már végzek is, mire visszaér két nagy fácánnal a kezében, úgyhogy míg én kicsavarom belõlük a felesleges vizet és összeszedem õket egy kupacba, õ meg is tisztítja a zsákmányát a vízben.

- Ide felé láttam több gyógynövényfélét és az egyikbõl nagyon finom teát lehet készíteni – pillantok rá, miközben elindulunk visszafelé. – Majd megállhatnánk szedni belõle.

- Persze. Segítsek? – mutat a ruhákra, de megrázom a fejem.

- Elbírom, de azért köszönöm – mosolygok rá.

Néhány percnyi séta után el is érjük azt a kis tisztást, ahol a gyógynövényeket láttam. Mivel az én kezem tele van, megmutatom Rhage-nek, hogy melyikek kellenek nekünk, és õ szedi le õket. Persze nagyon figyelek, hogy véletlenül se tévesszük össze a növényeket, mert könnyen mérgezés is lehetne a vége.

A nap hátralevõ részét a házban töltjük, egymás társaságát élvezve és nem törõdve semmi mással. Este nekiállok elkészíteni a vacsorát, Rhage pedig segít nekem, ha tud, ha pedig nem, akkor csak ül és engem figyel halvány mosollyal az ajkán.

Éppen sikertelenül próbálok elfojtani egy ásítást a pörkölt kavargatása közben, mikor feláll a székérõl.

- Ülj le egy kicsit, majd én csinálom – szól rám gyengéden.

- Már mindjárt kész, még egy kicsit így kell hagyni – ellenkezek.

A következõ pillanatban aztán felsikkantva kapok a válla után, mikor mögém lopózva felkap a derekamnál fogva. Széles vigyorát látva én sem tudom megállni mosolygás nélkül, fõleg, mikor letesz az egyik székre és elém guggol. Olyan gyengéd tekintettel néz a szemeimbe, hogy a szívem hevesebben kezd dobogni a látványra.

- Mondtam már ma, hogy mennyire gyönyörû vagy? – kérdezi, mire elpirulva megrázom a fejem, majd felemelem az egyik kezem, és végigsimítok az arcán.

- És én mondtam már ma, hogy mennyire örülök, hogy vagy nekem? – mosolygok rá.

A tenyerembe simítja az arcát, én pedig megcirógatom a járomcsontját a hüvelykujjammal, miközben tovább nézünk egymás szemeibe. Nincs is szükségünk szavakra... ki tudunk olvasni a másik szemébõl mindezt. Ijesztõ is lehetne ez a láthatatlan kapocs köztünk, de ettõl érzem, hogy élek. Ez tesz egésszé, boldoggá. Õ tesz boldoggá.

A térdére ereszkedik, hogy kényelmesen közelebb hajolhasson hozzám. Váltunk néhány gyengéd csókot, de ezúttal nem lépjük át a határokat, ez most inkább az érzéseinkrõl szól, mint a testünk igényeirõl. Csak szükségünk van rá, hogy érezzük a másikat. Utána néhány másodpercre átöleljük egymást, õ a derekamat átölelve a mellkasomra fekteti a fejét, én pedig a nyakát ölelem át szorosan, és a hajába temetem az arcomat. Tudom, hogy mondanom kéne valamit... hogy ki kéne mondanom, mit érzek, hogy szeretem õt, de talán túl korai lenne még. Vagy nem? Nem akarom megijeszteni... Nem, még ráér.

Miután a pörkölt eleget állt, Rhage az asztalra teszi, amit õ már elõzõleg megterített. Mindkettõnknek szed a tányérjába, aztán enni kezdünk. Közben vidáman beszélgetünk, vagy csak élvezzük az ételt és a másik jelenlétét. Rhage persze most is megdicséri a fõztömet, mint minden egyes alkalommal – nekem viszont most is ugyanolyan jól esik ezt hallani, mint bármikor máskor. Szeretek gondoskodni róla, és örömmel tölt el, hogy õ ezért ugyanolyan hálás, mint amilyen szívesen én csinálom.

Segít elmosogatni a koszos edényeket, aztán elküld a fürdõszobába, hogy nyugodtan zuhanyozzak le, amíg õ el is pakolja õket. Engedelmesen el is kezdem a fürdést, mert ebbõl azt a következtetést vonom le, hogy elõször én zuhanyozok, aztán õ... talán elõször õ is így gondolja, de kétségtelenül megváltoznak a tervek, mikor a zuhany alatt állva hirtelen megérzem a derekam körül az ölelõ karjait.

Az elsõ érintése ijedten fel is sikkantok, kis híján kiugorva a zuhanytálcáról, de aztán saját magamat nevetem ki. Hiszen tudom, hogy ketten vagyunk a házban, Rhage pedig senki mást nem is engedne be, fõleg nem ide, ha tudja, hogy én éppen zuhanyozok. Egy kicsit még mindig zavarban vagyok elõtte, ösztönösen próbálnám rejtegetni a meztelenségemet, de õ persze nem hagyja. Inkább a nyaka köré teszi a kezemet, hogy ne tudjam takargatni magam, amikor pedig elpirulok, édes mosollyal az ajkain csókolja meg a piros foltokat az arcom mindkét felén. De aztán magához szorítja a testem, és éppen ugyanabban a pillanatban, amikor egymáshoz simulunk, vágyakozva meg is csókol, ezután pedig el is feledkezem minden másról. Még a zavarom sem kerekedhet felül azon az érzésen, amit az õ közelsége, az õ érintései és az õ csókja vált ki belõlem.

Amikor õ kezd el megmosdatni engem, újra zavarba jövök, de bár a fülem hegyéig elpirulok, nem tolom el a kezét. Hagyom, hogy azt tegye velem, amit csak szeretne, ha akarnék sem tudnék ellenállni a kezei gyengéd érintésének és annak, hogy apró szikrák gyúlnak a bõrömön mindenhol, ahol csak hozzám ér. Mire végez a testem beszappanozásával, már sokkal gyorsabban kapkodok a levegõért a természetesnél, de nem hagyom, hogy megpróbáljon a csillagok közé repíteni... még nem.

Inkább lemosom magamról a habot, aztán én nyúlok a szappanért, hogy viszonozhassam a szívességet. Tény, hogy az én mozdulataim sokkal bátortalanabban... bizonyos helyeken, de megküzdök a zavarommal, és nem engedem, hogy hátráltasson. Rengeteget segít az is, hogy Rhage szemei szinte lángolnak, ahogy engem figyel, és végül képes is vagyok ugyanúgy teljesen megmosdatni õt, ahogy õ tette velem.

Az egésznek pedig az a vége, hogy teljesen összevizezzük az ágyat, mert Rhage épphogy elzárta a vizet, a törölközésre viszont lehetõséget sem adott, mielõtt felkapott volna és becipelt volna a hálószobába. Õ még félig habos is volt...

Fogalmam sincs, mennyi idõvel késõbb már csak zihálva fekszem Rhage karjaiban a takaró alatt, amit gondoskodóan rám húzott, nehogy megfázzak, hiszen az ablak nyitva van, mi pedig... megizzadtunk. Azt hiszem, egyre sikeresebben tudom leküzdeni a zavaromat. Bár az önkéntelen pirulásokon nem tudok segíteni, és tény, hogy rengetegszer zavarba jövök, de... most már túl tudom tenni magam rajta. Ráadásul Rhage többször is elmondja, hogy mennyire szereti, ha elpirulok, úgyhogy azon nem is szeretnék változtatni. Azt hiszem, õ ilyennek szeret, amilyen vagyok, úgyhogy a sokadik után már nem is kértem bocsánatot, ha megremegett a kezem, miközben neki próbáltam örömet okozni, mert mindig csak mosolygott rajtam... a nyögései pedig elárulták, hogy egyáltalán nincs ellenére.

- Rhage? – szólalok meg halkan, felemelve a fejem a mellkasáról. A hangom még mindig rekedt egy kicsit, amit újabb pirulással veszek tudomásul.

- Igen, kicsim? – pillant le rám, gyengéden kisimítva a homlokomból egy odatapadt tincset.

- Én... Én csak meg akartam kérdezni, h-hogy... hogy szeretnéd-e, ha... ha mi...

- Ha mi...? – vonja fel a szemöldökét kíváncsian.

- Hát ha mi... t-tudod... csi-csinálnánk... a-azt – nyögöm ki zavartan, a mellkasára szegezve a pillantásomat, miközben érzem, hogy egyre terjed a pirulás a fülem irányába.

Rhage az állam alá nyúlva felemeli a fejem és szokatlan komolysággal néz a szemembe.

- Te szeretnéd? – kérdez vissza. – Én mindig, mindennél jobban kívánlak téged, de nekem bõven elég az is, ami most van. Semmit nem akarok rád erõltetni, kicsikém – simít végig az arcomon. – Mindent csak akkor csinálunk, ha te azt akarod.

A gyengéd törõdés, ami a szavaiból sugárzik, olyan heves dobogásra késztetik a szívem, hogy attól félek, õ is meghallja.

- Én sze-szeretném – vallom be halkan. – T-tényleg. Szeretném... tudni, ho-hogy milyen é-érzés... Szeretnék a t-tiéd lenni – sütöm le a szemem zavartan, de újra felemeli a fejem, és akkor már muszáj õt néznem.

- Komolyan? – Látom a vágy tüzét a szemeiben, de tudom, hogy én sokkal fontosabb vagyok neki. – Biztos, hogy így érzel?

- I-igen – bólintok határozottan. Még egy mosollyal is megpróbálkozok, hogy higgyen nekem, mert... tényleg így van. – Ezt sz-szeretném.

Rhage erre magához húz és megcsókol, és bár a csókban érzõdik minden vágyakozása, nem megyünk ennél tovább. Azt hiszem, mára már mindketten eléggé elfáradtunk. Miután elengedjük egymás ajkait, szorosan magához ölel, én pedig visszafektetem a fejem a mellkasára, és lehunyt szemekkel elmosolyodom, mikor érzem, hogy a hajamba fúrja az arcát.

- Ha ezt szeretnéd, akkor annak is el fog jönni az ideje – mormolja egy kissé rekedtes hangon. – De nem most. Most már pihenj – kapok egy csókot a homlokomra.

- Jó éjt, Rhage – nézek fel rá mosolyogva.

Sárga szempárja szinte világít a sötétben, ahogy rám néz és végigsimít a hajamon.

- Jó éjt, Aiden.

Újra a mellkasára fektetem az arcom, az egyik kezemet átvetem a felsõtestén, és lehunyom a szemeimet. Az érzés, ahogy Rhage a hajamat simogatja, hamar álomba ringat, és már az sem tud zavarni, hogy még mindig egy kicsit szokatlan a meztelenségem.

***

Másnap reggel sikerül viszonylag idõben felkelnünk, ami szerencsénkre is válik, mert éppen befejezzük a reggelit, amikor bekopog James, hogy szívesen veszi Rhage segítségét, és dél körül indul is vadászni, ha csatlakozni szeretne hozzá. Rhage megköszöni, hogy szólt, aztán még gyorsan leszedjük az asztalt és elmosogatunk, mielõtt átöltözne a vadászathoz.

Mielõtt útjára engedném, többször is a lelkére kötöm, hogy nagyon vigyázzon magára... tulajdonképpen nem is értem, miért. Rhage két vérfarkassal is könnyûszerrel elbánt, valószínûleg nem jelentene veszélyt rá néhány vad. De hát sosem lehet tudni, milyen veszélyes leselkednek rájuk az erdõben.

Délután takarítok egy kicsit a házban, aztán Amy áthív magához, hogy egyikünk se legyen egyedül. A tegnap szerzett gyógynövények egy részébõl közösen fõzünk egy kis teát, és azt kortyolgatva, valamint Amy házi süteményeit majszolva ülünk és beszélgetünk a nappaliban. Egy kicsit nyugtalanít, hogy késõ délután már Amy is homlokráncolva nézi az órát, mert ilyenkor James már vissza szokott érni... de talán csak nehezebb dolguk van, mint máskor. Bár Rhage mellett?

Mindegy, nem is gondolok rá inkább. Biztosan minden rendben van.

Mikor öt óra körül Amy kikísér az ajtóhoz, már mindketten feszültek vagyunk kissé. Rhage és James nem sokkal dél után mentek el... ez már tényleg szokatlanul hosszú idõ.

- Ne aggódj, Aiden, most már biztosan hamarosan visszaérnek – simít végig a karomon Amy bátorító mosollyal.

- Remélem – sóhajtok fel. – Nem tudom, mi tarthat ennyi...

Ekkor halljuk meg a rémült sikolyt. Éppen az erdõ szélérõl.

Gondolkodás nélkül kezdek rohanni a hang irányába, és érzem, hogy Amy is szorosan mögöttem jön. Egy pillanat alatt lepereg elõttem minden, a gondolat, hogy talán Rhage-nek valami baja esett, a józan gondolkodásomat is felülírja. Pedig tudom, hogy éreztem volna, ha bármi is történik vele, mégis... az a sikoly olyan rémült volt, hogy nem tudok nem arra gondolni, hogy mi van, ha mégis.

Fokozatosan lassítok le, ahogy elérünk az erdõ széléhez. Az elsõ gondolatom a mélységes megkönnyebbülés, mikor látom, hogy Rhage ép és egészséges. A második egy újabb adag megkönnyebbülés, hogy James is jól van. A harmadik pedig az értetlenség, hogy miért van mind a kettõjük arcán ez a gyászos kifejezés...

Akkor látom meg a fiú testét. Egy vékony, szõke hajú fiúét, aki nem lehet több tizenhat évesnél. Az arca halványan ismerõs, úgyhogy az is biztos, hogy falubéli... ahogy az is, hogy a szeme csukva van, a teste pedig... már aligha nevezhetõ testnek. Teljesen össze van roncsolódva...

Érzem, hogy Amy megszorítja a kezem, aztán nagyot nyelve a férjéhez sétál, elõttem már viszont ott is van Rhage, eltakarva elõlem a látványt. Látom, hogy a kezei véresek, néhány helyen a felsõteste is, de nem érdekel, szorosan magamhoz ölelem. Az ijedtség még mindig bennem van, éreznem kell, hogy õ jól van.

- Nincs semmi baj – mondja halkan, miközben õ is átölel.

- Mi történt vele? – motyogom a mellkasába. Felsejlik elõttem az apám kegyetlen arca, és nem tudom kiûzni a fejembõl a gondolatot, hogy talán mégis a nyomunkra akadtak, és ezért kellett meghalnia egy fiatal, ártatlan léleknek. – Ugye nem...?

- Nem, kincsem, nem kell miattuk aggódnod – csókolja meg a fejem búbját. – Az erdõ mélyén találtuk meg, de nem éreztem semmilyen oda nem illõ szagot. Egyszerû vadállattámadás volt... a fiúnak nem szabadott volna egyedül arra kószálnia – ingatja a fejét komoran.

- Istenem, szegény... és a családja... – felemelném a fejem, hogy átnézzek Rhage válla fölött, de nem engedi.

- Ne nézz oda – mondja halkan. – Gyere, menjünk be a házba. James azt mondta, õ majd gondoskodik mindenrõl.

Hagyom, hogy elkezdjen a ház felé vezetni, de közben felnézek rá.

- Nem akarja, hogy esetleg összefüggésbe hozzák veled, ugye?

- Azt hiszem – bólint. – Egy idegen lény egy összeszokott faluban... Ha a család nem akarja beismerni, hogy nem vigyáztak eléggé a fiúra, ideális bûnbak lennék.

- Én tudom, hogy sosem tennél ilyen szörnyûséget – ölelem át a derekát. – És Amy és James is.

Egy pillanatra megáll, hogy felemelhesse a fejem és megcsókolhasson. Látom, hogy mosolyog, és én is visszamosolygok rá. Bár még sok megválaszolatlan kérdés van a vele történtekkel kapcsolatban, azt biztosan tudom, hogy Rhage nem szörnyeteg.

Bemegyünk a házba, Rhage pedig éppen a kezérõl mossa le a vért, amikor újabb velõtrázó sikoly hallatszik. Akaratlanul is összerezzenek a hangra, ez most nem is csak rémült, sokkal inkább elborzadt, rengeteg fájdalommal benne. Azt hiszem, az édesanyjáé lehetett...

Újra eszembe jut az a jeges félelem, amit az elsõ sikolynál éreztem. Belegondolok, hogy milyen érzés lenne annak a szegény asszonynak a helyében lenni, mi lenne velem, ha Rhage...

- Aiden? – felpillantok az elém lépõ Rhage-re, aki homlokráncolva és aggódva figyel. – Mi a baj, kicsikém? Miért sírsz?

Éppen ellenkezni akarnék, mikor egyik kezével gyengéden végigsimít az arcomon... és az ujjai tényleg nedvesek a könnyeimtõl.

- Én csak... Annyira megijedtem! – tör ki belõlem, miközben magamhoz ölelem. – Olyan sokáig nem jöttetek vissza, és amikor meghallottam azt a sikolyt, én egy pillanatra azt hittem... – Elcsuklik a hangom, õ pedig csitító mozdulatokkal kezdi simogatni a hajam. – Nem élném túl, ha bármi is történne veled, Rhage... Nem, ahhoz túlságosan szeretlek...

Eleinte fel sem fogom, mit mondtam, csak amikor hirtelen felkapja a fejét és rám néz.  De miért néz ilyen furcsán? Ó, istenem, talán tényleg nem szabadott volna kimondanom... Lehet, hogy még mindig túl korai volt? Te jó ég... ugye nem ijesztettem meg?

***

Laposakat pislogva nyitom fel a szemeim, mert a vakító napsugarak éppen az arcomra vetülnek. Morogva fordulnék meg, de nem megy. Aiden az éjjel birtokba vette az egész mellkasom a haja pedig a karomra és a nyakamra tekerõdzött.
Mégis ennél jobban még soha nem éreztem magam, legalább is abból amire emlékszem, de kétlem, hogy bármi fölül tudná érni a felhõtlen boldogságot.
Óvatosan leszedegetem a nyakamról a haját, majd a hátára terítem a tincseket. Nem érzem magamon a takarót, bár Aiden mellett nincs is szükség rá, mert õ maga a takaró. Most pedig, hogy nincs rajta egyetlen ruha sem, csak még kellemesebb érzés a bõrét érezni az enyémen. A takaró hiányában pedig tökéletesen láthatom a háta kecses ívét, a karcsú derekát, finom csontozatú csípõjét, a fenekének lágy domborulatát és a szét hosszú lábait, amik összegabalyodtak az enyémmel.
És ezek mellé még társul az is, amit tegnap este mondott nekem, így most a lehetõ legjobban érzem magam.
Nem akarom felébreszteni, de magára hagyni sem, ezért inkább csak ölelem és hallgatom a szuszogását.

Egy óra múlva egyre többet kezd mocorogni, majd végül a szemeit dörzsölgetve, nyöszörögve felébred. Nagyon édes látvány így, mikor az arca az alvástól kipirult, a szemei résnyire nyitva, az ajkain pedig egy lágy mosoly. Ezt szeretném látni reggelente mindig, amíg csak élek.
- Jó reggelt kicsikém! – mondom neki egy lágy cirógatás kíséretében, mire felpillant rám és még inkább elmosolyodik.
- Jó reggelt! – hozzám hajol és megcsókol, majd homlokráncolva elszakad az ajkaimtól és lejjebb pillant, de akkor láthatóan elönti a pír az arcát. Tehát elfelejtette, hogy ruha nélkül aludt el.
Tekintete a takarót keresi és mikor meglátja az ágy végében el akarna mászni érte, de a derekát átkarolva nem engedem.
- Maradj, kérlek!
- D-de így olyan… furán érzem magam. – motyogja lehajtva a fejét, még mindig pirulva.
- Már láttam minden gyönyörûséges porcikádat, más pedig nincs itt – persze, ha neki így kényelmetlen…
A lábammal feljebb húzom a takarót és mellé rakom, de nem nyúl rögtön érte.
- Mi a baj? – végigsimítom az egyik karját, mire felpillant rám.
- Te sz-szeretnéd, ha nem ta-takaróznék be?
- Nekem mindenhogy jó, ha mellettem vagy, de… igen, szeretem érezni a meztelen bõröd. Mindenhol olyan puha vagy, hogy legszívesebben egész nap így maradnék. – mondom õszintén, mire csak egy szégyenlõs kis mosolyt kapok, de nem takarózik be, hanem feljebb húzza magát, hogy az arcunk egy vonalban legyen.
Az enyémet az övének simítom, majd a nyakához hajolva beszívom az illatát és egy kis csókot nyomok a puha bõrre.
Most jut csak eszembe, hogyha már arra sem emlékszik, hogy nem öltözött fel alvás elõtt, akkor nyilván arra sem, amikor azt mondta szeret. Legalább is szerintem. De ha emlékezne, akkor már mondott volna valamit nem?
A gondolataimból egy kopogás zaja szakít ki, mire Aiden azonnal lepattan rólam és a takarót maga köré tekerve riadt szemekkel mered az ajtóra, amin csak elmosolyodom. Amy illatát érzem a bejárati ajtó elõtt, ezért én is felülök.
- Maradj csak, majd én megyek. – felrántom magamra az ágy mellett heverõ nadrágot, majd magam után becsukva az ajtót a bejárathoz megyek.
- Jó reggelt! – köszönök neki.
- Már lassan dél lesz. – mondja mosolyogva, de viszonozza a köszöntést – Aiden?
- Õ még csak most kelt fel.
- Ó, értem. Hoztam nektek ebédet, gondoltam biztos éhesek lesztek.
Átad egy leterített edényt és mikor búcsúzna, még megállítom. Ma reggel eszembe jutott valami, amit még meg akartam kérdezni tõle.
- Szeretnék segíteni vadászni, cserébe azért amit Aidenért tettetek. Ha a férjed nem bánja, persze. – így legalább több élelemhez juthatnak és amúgy is hoznék valamit magunknak is. Pár darabbal több vagy kevesebb, igazán nem nagy fáradság.
- Ez igazán kedves tõled, majd megbeszélem Jamesel is, de örömmel fogadom a segítséget.
- Rendben, és köszönjük az ebédet!
Becsukom az ajtót, majd leteszem az asztalra az edényt és visszamegyek a hálószobába. Igazán mulatságos látvány, ahogy gyorsan megpróbálta magára húzni a ruháit és most félre gombolt ingben áll elõttem. Magára nézve meglátja, hogy min mosolygok és azonnal elpirul.
- Nem kell úgy kapkodni, már el is ment.
- Amy volt ugye? Hallottam a hangját és azt hittem engem keres. – nagyobb figyelmet fordítva a gombokra újra próbálja és ezúttal sikeresen.
- Ebédet hozott. Felajánlottam neki, hogy segítek vadászni, cserébe azért, hogy használhatjuk a házat.
- Ez kedves volt tõled. – mondja mosolyogva, majd homlokráncolva néz rám – Miért nézel így? Megint félre mentek a gombok?
- Nem, nem. Csak furcsa vagy ebben a ruhában. – eddig is volt rajta nadrág és ing, de eltakarta az a köpenyszerû ruhadarab. Most pedig az nincs rajta.
- Óh, a többit ki kell mosni, mert koszosak lettek az erdõben. Majd késõbb kimegyek a folyóhoz.
Beleegyezõen bólintok, délután úgy is ki akartam menni keresni valamit vacsorára.

***

Ebben a faluban tényleg elég sok ember él, akik felõl semmi ártó szándék nem sugárzik, de attól még egyenlõre idegenek. Kevésbé tartózkodók, mint a párducok, akik még csak a közelünkbe sem jöttek és nem is igazán láttam még három férfin kívül mást. Az-az egy fiatal párduc azonban úgy tûnik felettébb érdeklõdik utánunk, mert bár nagyon óvatos, a folyó felé menet rajtakaptam, hogy követ a fák mögött, de utána már a színét sem láttam. Biztos õt küldték, hogy nézzen utánunk.
Csendben közelebb lopakodok egy fácán fészkéhez, majd egy gyors mozdulattal megragadom a nyakát és eltöröm. Egy megvan. Hallottam errefelé vaddisznó röfögést is, de az túl sok lenne kettõnknek, de talán majd holnap, ha már nem csak magamnak szerzek.
Aident a folyónál hagytam, de nem mentem messzire tõle, így mikor meg van a zsákmány - két szép nagy példány – visszaviszem hozzá és megtisztítom a pataknál.
- Ide felé láttam több gyógynövényfélét és az egyikbõl nagyon finom teát lehet készíteni. Majd megállhatnánk szedni belõle.
- Persze. Segítsek? – mutatok a nagy csomag ruhára amit cipel.
- Elbírom, de azért köszönöm. – mosolyog, majd pár méter múlva megállunk és mivel neki tele van mindkét keze megmutatja hogy melyiket szedjem le a sok növény közül. Nem igazán emlékszem a tea ízére, ha ittam is, de õ biztosan szereti.
Az este nyugodtan telik, élvezzük egymás társaságát és egyéb dolog híján ott segítek neki a konyhában, ahol tudok figyelem milyen ügyesen és gyakorlottan készít el mindent. Ahhoz képest, hogy most van itt elõször, olyan mintha otthon mozogna.
- Ülj le egy kicsit, majd én csinálom. – szólok rá gyengéden, mikor már ásítva kavargatja meg a készülõ ennivalót.
- Már mindjárt kész, még egy kicsit így kell hagyni. – akadékoskodik, de nem akarom, hogy túlhajszolja magát, ezért mögé lépve felkapom a derekánál fogva. A súlya elenyészõ a vadállat erejéhez képest, de nem tudok elfojtani egy vigyort, mikor felsikkantva kap a vállam után. Lepakolom egy székre, majd elé guggolva figyelem a vidámságtól csillogó szemeit, amik szebben ragyognak mint a csillagok egy derült éjszakán.
- Mondtam már ma, hogy mennyire gyönyörû vagy?

Lassan, lángoló arccal és zavaromban kissé remegõ ujjakkal vetkõzök le, miközben végig érzem magamon Rhage égetõ tekintetét. Amikor az utolsó ruhadarab is a földre csúszik, már csak a hangos morgást hallom, aztán szinte már ott is van elõttem, és magához rántva olyan hevesen csókol meg, hogy teljesen elbódít. Felnyögve ölelem át rögtön a nyakát és viszonzom a csókot, miközben õ lassan behátrál a zuhany alá.
Amikor megérezzünk magunkon a víz melegét, elenged és kicsit elhúzódik tõlem. Végignéz rajtam, a tekintete olyan intenzív és... csodáló, hogy mélyen elpirulok tõle.

- Gyönyörû vagy Aiden... – suttogja áhítattal.

Szégyellõs mosollyal simulok hozzá, és adok egy puszit a mellkasára, éppen a szíve fölé. Átölelem, a tenyerem vigyázva simítom a hátára, hogy elkerüljem a sérülését, miközben újra megpuszilom ugyanott.

Mikor meghallom a dorombolásának hízelgõ hangját, újra és újra megpuszilom, egyre közelebb simulva hozzá, amennyire csak lehet, de egy ilyen közelebb simulás hatására elérem azt is, hogy a vágyaink egymáshoz simuljanak.
- Rhage... – sóhajtok fel.
Felmordul és egy gyors mozdulattal megfordít minket. Gyengéden a falhoz nyom, halkan felsóhajtok, ahogy a hûvös csempe a felforrósodott hátamhoz simul, fõleg, amikor utána Rhage ajkai és fogai bejárják a nyakam és a vállaim... A mellkasára tapasztom a kezeimet és finoman végigsimítok rajta, mire a fülembe sóhajt.
- Legszívesebben felfalnálak.

Megremegek a szavaira és boldogan viszonzom a csókot, mikor újra az ajkaimra tapasztja a sajátjait. A kezével lassan elkezdi bebarangolni a testem, fokozatosan haladva, finom mozdulatokkal. Egészen elveszek a csókban és a gyengéd érintésekben, de aztán hirtelen hangos nyögés szakad fel a torkomból, mikor Rhage ujjai megérzem... ott.

Elhúzom a fejem és zihálva, fülig pirult arccal nézek rá, mire õ rögtön elhúzza a kezét.

- Sajnálom, nem akartam, hogy…
- Nem, nem…  - végok közbe gyorsan – semmi baj, csak… meglepõdtem. Én… nekem még senki nem csinálta… e-ezt…
Zavartan lepillantok a földre, aztán félénken visszafordítom rá a tekintetem.
- Akkor folytathatom? – simít végig az arcomon.
A mellkasához szorítom az arcom zavaromban, de lassan bólintok, mire õ újra felemeli a kezét és tovább fokozza ezt a számomra teljesen új élményt.

Hamarosan már lehunyt szemekkel döntöm a csempéhez a fejem, így teljesen felkínálva neki a nyakam, hogy miközben a kezével egyre inkább az õrületbe kerget, ezt finom harapásokkal fokozza a nyakamon. Nem tudok visszafogni a hangom, halkan nyögdécselek és meg-megfeszül a testem, olyan szakértõen kényezteti a testem, mintha pontosan tudná, mit kell tennie ahhoz, hogy elvarázsoljon.

A karjaiba kapaszkodok, erõsen markolom õket, mikor már teljesen a tenyerében érzem magam és az erõteljesebb masszírozás következtében szinte teljesen elgyengülnek a lábaim. Megszakítja a csókot és rám szegezi a tekintetét, közben hallom, hogy dorombolni kezd.
- Rhage... nnh... mihndjárt én...
- Aiden... – mordul fel mély hangon.

Az arcomra kapja a tekintetét, én pedig mintha érezném, mit szeretne, nem csukom be a szemeimet, hanem végig az õ szemeibe nézek, még akkor is, amikor a testemen végigvág egy teljesen új, elsöprõ érzés. A nevét sikkantva adom át magam ennek a gyönyörtelje érzésnek, Rhage pedig szorosan a karjaiban kart közben és utána is.
Hosszú percekig képtelen vagyok magamhoz térni, ha Rhage nem tartana, már valószínûleg összecsuklottak volna a lábaim. Halványan érzékelem a finom puszikat a szemhéjaimon, az orromon és az arcomon, csak az térít valamelyest magamhoz, amikor az ajkaimat is egy csókra csábítja.
Mikor elmúlik az eufória és képes vagyok megállni a saját lábamon, Rhage gyengéden lemossa a hasamról az elõzõ percek árulkodó nyomát. Mélyen elvörösödve kapom el  a tekintetem és inkább a lefolyót kezdem fixírozni, de Rhage most sem hagyja, az állam alá nyúlva felemeli a fejem.

- Jól vagy? – kérdezi mosolyogva.
- I-gen...

Felsóhajtok és átölelem a derekát, hogy hozzábújhassak. Gyengéd csókot nyom a fejem búbjára, aztán a samponomért nyúl, hogy megmoshassa a hajam. Hihetetlenül jól esik ez a finom, törõdõ gondoskodás, fõleg, amikor még a fejbõrömet is megmasszírozza.
- Döntsd hátra a fejed – szólal meg, mire engedelmesen hátrahajtom a fejem. Óvatosan kimossa a habot a hajamból, ügyelve rá, hogy ne menjen a szemembe, amitõl mosolyognom kell. Még ki is csavarja a hajamból a vizet is. – Kész is van.

Boldogan mosolygok rá.
- Köszönöm, ez nagyon jól esett.
Olyan szélesen vigyorodik el, hogy nem kell több, mint egy-két másodperc, és már tudom is, mire gondol. A hajam tövétõl a lábujjaim hegyéig elpirulok zavaromban.
- Ne-nem a-arra értettem… jaj istenem! – szorítom az arcomra a tenyerem.

Inkább el is fordulok, de õ csak felnevet és egy puszit nyom a tarkómra.

- Tudom, hogy érted kicsikém, nyugodj meg – dörmögi vidáman, de gyengéden. – Ha akarsz öltözz fel addig míg én befejezem, hisz… Amy bármikor betoppanthat a vacsorával.
- J-jó... – bólintok gyorsan, és kiiszkolok a zuhany alól.
Gyorsan felkapom az egyik törölközõt is szinte kimenekülök a fürdõszobából. Miközben megtörölközök és felöltözök, sikerül megnyugodnom, úgyhogy még azelõtt be tudom csempészni Rhage-nek a ruhákat, mielõtt végezne.

***

Az estét a ház felfedezésével és némi rendezkedéssel, pakolással töltjük. Rhage segít levenni vagy odább tenni olyan dolgokat, amiket nem érek fel, vagy olyan helyekre tenni dolgokat, ahova már nem érek el. Ezután ágynemût és lepedõt veszünk elõ, hogy megágyazhassunk.

Mikor mindennel végzünk, éppen elkényelmesednénk a kanapén, mikor kopognak.

- Ez biztosan Amy lesz és a férje – pattanok fel rögtön.
Az ajtóhoz sietek és kinyitom, mögötte pedig valóban Amy áll, mellette pedig egy férfi.
- Õ itt a férjem James – mutatja be Amy a férfit mosolyogva, aki kedves mosollyal kezet fog velem.
- Végre megismerhetlek, Amanda már nagyon sokat mesélt rólad. – Viszonzom a mosolyát, õ pedig Rhage felé fordul, egy kicsit komolyabb tekintettel véve õt szemügyre. – Örülök, hogy végre megtalálta Aident és van már egy igazi párja. Megérdemli.
- Valójában, õ talált énrám – helyesbít Rhage, aztán rám mosolyog, amit nem tudok nem viszonozni. – A nevem Rhage – mutatkozik be õ is, hogy kezet foghassanak.
- Itt van a vacsora és ebben vannak a ruhák amiket említettem – nyújt felém Amy egy tálat. – Remélem jó lesz a méret.
Megköszönöm és átveszem a tálat, majd miután azt letettem a konyhába, Amyvel elkezdjük átnézni a ruhákat. Rhage és James a kanapéra ülnek és beszélgetni kezdenek, de míg mi a ruhákat válogatjuk és Amy arról faggat, hogy hogyan találkoztunk, miért jöttünk el és mi történt velünk, gyakran magamon érzem Rhage tekintetét. Már hozzászoktam, hogy mindig rám-rám néz, még akkor is, ha nincs semmi veszély, de egyáltalán nem zavar, sõt... valamiért tetszik is a gondolat, hogy ennyire félt engem.

Mivel a ruhák méret szerint voltak csoportosítva, hamar végzünk, és mikor odamegyünk a kanapéhoz, éppen elkapom Rhage szavait.
- Ne mondja rá ezt, nem szereti és rosszul esik neki. Õ is párduc, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy vonzódik hozzám. Õ is érzi a kötelékünket, amit egy ember nem érezhetne. Lélekben õ még mindig párduc.
Mosolyogva odalépek mellé és végigsimítok a haján.

- Nincs semmi baj. Ami történt, megtörtént – rázom meg a fejem.

Még mindig a kanapén ülve átöleli a derekam és odahúz magához.

- Ha találok rá valami megoldást, mindent el fogok követni, hogy visszakaphasd a párducod – néz a szemembe.

Kuncogva megsimogatom az arcát.

- De hiszen a párducom épp itt ül elõttem.

Erre már õ is elmosolyodik, én pedig egy pillanatra meg is feledkezem Amyékrõl, és lehajolok, hogy megpuszilhassam a száját. Mikor Amy értõ kuncogással megérinti a férje vállát, elpirulva nézek rájuk.

- Elnézést – szabadkozom gyorsan.

- Ugyan már – int le James vigyorogva.

- Magatokra is hagyunk bennetek, vacsorázzatok csak, amíg még meleg az étel! – mosolyog ránk Amy.

- Még egyszer köszönjük, és a ruhákat is – viszonzom a mosolyát.

Kikísérjük õket az ajtóhoz és elbúcsúzunk, aztán a konyhába megyünk és elkezdõdik a szokásos elõkészület: míg én kicsomagolom az ételt, Rhage tányért, evõeszközt és poharakat tesz az asztalra. Ezután az ételt is az asztalra teszem, és nekilátunk a finom vacsorának.

Vacsora után ismét együtt mosogatunk és pakolunk el, aztán még lefekvés elõtt Rhage segít nekem elpakolni a kiválogatott ruhákat. Külön-külön polcokat kapunk, hogy el legyenek különítve a méretek, azon belül pedig külön rendezem a pólókat, ingeket, pulóvereket és nadrágokat. A zoknikat és alsókat a fiókokba tesszük.

- Még mindig érzed a telihold hatását? – nézek fel Rhage-re, mikor már a kényelmes ágyon fekszünk.

- Igen, de ez az utolsó nap, úgyhogy már csak halványan. – Mindkét karját körém fonja és szorosan magához húz. – Most csak arra van szükségem, hogy minél közelebb legyél hozzám.

Kuncogva a mellkasához szorítom az arcomat és miközben hosszan megcsókolom ott a meleg bõrt, én is átölelem.

- Ezt kérned sem kell – emelem fel a fejem mosolyogva.

Õ is elmosolyodik, majd az egyik kezét elveszi a hátamról, hogy gyengéden végigsimítson vele az arcomon. Lehunyt szemekkel a tenyerébe simítom az arcom, mire õ lejjebb hajolva megcsókolja a fejem búbját, majd a homlokomat. Mikor az orromra is kapok egy puszit, nevetve kinyitom a szemeimet.

- Szeretem a nevetésed hangját – dorombolja halkan. – És a látványát is. Olyankor még sokkal gyönyörûbb vagy.

- Ne mondj ilyeneket – sütöm le a szemeimet fülig pirulva.

- Miért ne? – Gyengéden megcsókolja az arcom mindkét piros felét. – Ez az igazság.

- Zavarba hozol vele – pislogok fel rá.

- Azt szeretem a legjobban, amikor elpirulsz – mosolyodik el huncutul csillogó szemekkel.

- Rhage! – vörösödök el még mélyebben.

Felnevet és a hátára hengeredik velem együtt, így jóformán rajta kötök ki.

- Ne haragudj, kicsikém, de tényleg imádlak zavarba hozni.

Megpróbálok durcásan nézni rá, de egyszerûen nem megy. Azt hiszem, én is azt szeretem a legjobban, amikor boldog. Inkább mosolyogva megrázom a fejem, aztán feljebb tornázom magam, hogy megcsókolhassam.

Bár eleinte csak egy kis csókot akartam, mikor a tarkómnál a hajamba túrva kezdi viszonozni, máris semmi kedvem elengedni. Ráadásul most, hogy már rajtam csak egy lenge póló – ezt kivételesen Rhage polcáról loptam – és egy alsó van, a másik keze ujjait könnyedén becsúsztatja a póló alá, hogy a hátam bõrét cirógathassa. Az ajkai elõször gyengéden, aztán egyre éhesebben kényeztetik az enyémeket, nyelvével pedig úgy kergeti az enyémet, hogy néha nem tudok nem belenyögni a csókba.

Hogy kényelmesebb testhelyzetbe kerülhessek, egy kicsit helyezkedek, a lábaimat ösztönösen húzom fel a csípõje mellé, ezzel viszont azt érem el, hogy nem csak rajta fekszem, hanem szabályosan a csípõjére ülök... az ágyékunk pedig összesimul. Rhage ujjai megfeszülnek a hajamban, egyszerre nyögünk bele a csókba.

- Rhage... – húzom el az ajkaimat nyöszörögve.

- Semmi baj – morogja elmélyült hangon, majd a derekamra teszi a kezét, készen arra, hogy lesegítsen magáról, ha le akarok szállni, én viszont megrázom a fejem.

- Nem, ez így most... jó – vallom be elpirulva.

Felmordulva kap újra az ajkaim után, sóhajtva viszonzom az éhes csókot, meg-megremegve, ahogy ujjaival lassan lejjebb simít a derekamról, egyenesen a combjaimra. Újra felsóhajtok, amikor egy kicsit erõsebben markol beléjük, közel sem annyira, hogy fájjon, inkább olyan... birtoklóan.

Lassan elengedi az ajkaimat, de csak azért, hogy csókjaival végighaladjon az állam mentén, le a nyakamra. Gyengéden csókolja végig az érzékeny felületet, néha finoman beleharapva az érzékenyebb részekbe, én pedig lehunyt szemekkel, nyöszörögve hajtom hátra a fejem, felkínálva magam neki. Amikor erõsen megszívja a fülem alatti részt, felsikkantok és olyan erõsen remeg meg a testem, hogy akaratlanul is összedörzsölöm az ágyékainkat.

Hangosan felmordul válaszul, egyik kezének ujjai felkúsznak a combomon, és ezúttal a fenekembe markol velük finoman. Furcsa hatással van rám az érzés, nagyon jól esik... fel is nyögök és erõsebben szorítom meg a vállát, amibe eddig kapaszkodtam, õ viszont félreértelmezi a jelet, és gyorsan elhúzza a kezét.

Felemelem a fejem, hogy a szemeibe nézhessek, de ahogy nézem a vágytól csillogó és elsötétült sárga szempárt, magam alatt pedig félreértelmezhetetlenül érzem is, hogy mennyire vágyik rám, akaratlanul is eszembe jut a mai jelenet a zuhanyzóban. Elpirulok az emlékek hatására, de ismét erõt veszek magamon és így a zavaromon is.

- Rhage, én... én sze-szeretném megtenni ne-neked... a-azt, amit... ami te is cs-csináltál... nekem – dadogom zavartan és fülig pirulva.

Szavaimra még jobban elsötétül a tekintete és érzem, hogy az izmai is megfeszülnek, ezzel ellentétben viszont felemeli az egyik kezét és gyengéden végigsimít az arcom egyik piros felén.

- Nem kell tenned semmi olyasmit, amit nem akarsz, Aiden. – A hangja is gyengéd, ugyanakkor elmélyült és karcos is a vágytól. – Ne érezd kötelességednek, nekem az is tökéletesen elég, ha neked...

- Nem – vágok közbe gyorsan. Érzem, hogy egyre pirosabb vagyok, de igyekszem a lehetõ leghatározottabban beszélni, hogy elhiggye, hogy igazat mondok. – É-én akarom ezt. Szeretnék neked ö-örömet okozni... Kérlek, mutasd meg, hogy... hogy ho-hogyan kell! Taníts meg, hogyan é-érintselek, hogy j-jó legyen!

Egészen állatias hangon mordul fel és ránt újra magához egy mély csókra. Felnyögve viszonzom, a tenyereimmel a mellkasán támaszkodom meg, de aztán az egyiket felemelem, hogy végigsimíthassak vele a mellkasa bõrén, aztán a hasán is. Elégedetten dorombolni kezd a kényeztetõ mozdulatokra, de nem enged el, szinte kifulladásig csókol, így mikor végül megszakítja a csókot, zihálva nézünk egymás szemébe.

- Tényleg ezt akarod? – simítja hátra a hajamat.

- Igen – bólintok rögtön.

Megfogja a mellkasán nyugvó kezem, de elõször a szájához emeli, hogy megcsókolja. Boldogan mosolyodom el, aztán az ajkamba harapva izgatottan és kipirulva figyelem, ahogy lassan lefelé kezdi irányítani a felsõteste mentén. Ösztönösen hátrébb helyezkedek egy kissé, amivel akaratlanul is újra összedörzsölöm az ágyékunkat, ezzel azt érve el, hogy felmordulva megszorítja egy pillanatra a kezemet.

Nyelek egy nagyot, és érzem, hogy még forróbbá válik az arcom, amikor elérjük a hasát, aztán lassan még lejjebb haladunk. Egy pillanatra megáll, mire felkapom a fejem az arcára és látom, hogy egyenesen engem néz. Bólintok egyet, de mikor nem mozdítja meg a kezünket rögtön, én teszem meg. Látom, hogy erre elsötétül a tekintete, aztán az én kezemet megállítja az alhasánál, és csak a sajátjai tûnnek el a nadrág dereka alatt.

Egy pillanatra úrrá lesz rajtam a zavarom és fülig pirulva elkapom a tekintetem, bár a Rhage iránta vágyam mit sem lanyhul, ezt pedig remélem, hogy õ is érzi. Az ujjait finoman újra az enyémekre simítja, de még nem mozdítja meg a kezem.

- Aiden... – Megborzongok a mély, vágytól rekedt suttogásától. – Nézz rám, kicsikém!

Visszafordítom felé a fejem, õ pedig foglyul ejti a tekintetével az enyémet. Legalább akkora vágy lángol az õ szemeiben is, mint amilyet én érzek. Érzem, hogy lassan ismét megmozdítja a kezem, úgy, hogy bármelyik pillanatban elhúzhassam, ha azt akarnám – de én egyáltalán nem akarom.

Amikor az ujjaim hozzáérnek a kemény forrósághoz, egyszerre nyögünk fel. Elnyílt ajkakkal figyelem, ahogy lehunyja a szemeit és megfeszül az egész teste, miközben finoman maga köré kulcsolja az ujjaimat. Lehajolok hozzá, hogy megcsókolhassam, õ pedig felmordulva viszonozza a csókot, és közben lassan elkezdi mozgatni a kezemet fel és le. Nem sokat szoktam tanulmányozni magam ott, de érzem, hogy õ sokkal... nagyobb. Furcsa, de ez az egész legalább olyan jó érzés, mint amikor õ tette velem ugyanezt a zuhany alatt... Csodálatos érzés már az is, ha neki örömet okozhatok.

Amikor érzem, hogy egyre hevesebben veszi a levegõt, megszakítom a csókot és én is megpróbálom, hogy tudom-e olyan finoman csókolgatni a nyakát, mint õ szokta az enyémet. Mikor elégedett morgás tör fel a mellkasából és utána dorombolni kezd, tudom, hogy jól csinálhatom, mégsem folytatom olyan sokáig, mert látni szeretném az arcát. Látni akarom, hogy milyen reakciókat vagyok képes kicsalni belõle.

Amikor újra felülök, kinyitja a szemeit és rám néz, aztán lassan elengedi az ujjaimat, hagyva, hogy egyedül folytassam. Nem hagyom abba a kezem mozgatását, és közben elnyílt ajkakkal figyelem minden reakcióját. Ahogy néha lehunyja a szemeit, felnyög vagy éppen felmordul, amikor ösztönösen feljebb lendül a csípõje...

Aztán egyszer csak megfogja a csuklómat és megállítja a kezem.

- Várj... Szeretnék mutatni valamit – mormolja. Bólintok, õ pedig rám szegezi szinte világító szemeit. – Vetkõzz le.

Érzem, hogy szokás szerint a fülem hegyéig elpirulok, de engedelmeskedem, és akadékoskodás nélkül lehúzom magamról a nagy pólót, aztán egy kis kászálódás után az alsómtól is megszabadulok. Megfogja a kezem és visszahúz, hogy ugyanoda üljek, ahol eddig is voltam, csak egy egészen kicsit közelebb. Aztán ezúttal õ emeli fel a kezét, és mindkettõnk vágyát egyszerre fogja át az ujjaival.

Felnyögök az érzésre, mire õ a másik kezével magához húz egy vágyakozó csókra. A vállaiba kapaszkodok és a szájába nyöszörgöm minden gyönyöröm. Lassan elengedi az ajkaimat, aztán a csókja lassan levándorolnak a nyakamon. Mikor a fogait kicsit erõsebben mélyeszti abba az érzékeny pontba a nyakam és a vállam találkozásánál, felsikkantva feszülök meg. Még egy kicsit mélyebbre nyomódnak a fogai, és bár ez még mindig nem a megjelölés, már olyan közel van hozzá, hogy úgy érzem, elemészt...

Az utolsó pillanatban fordítja vissza maga felé az arcom, az ajkait a számra szorítja, aztán egyenesen a szemembe néz, én pedig az õ nevét sikkantva feszülök meg a keze következõ mozdulatára. A fülembe morogja a nevem, aztán a következõ pillanatban szinte teljesen egyszerre adjuk át magunkat a gyönyörnek.

Szuszogva hanyatlok Rhage-re, az arcomat a nyaka hajlatába rejtem, és jó néhány percig azt sem tudom, hol vagyok. Csak az õ ziháló lélegzetvételét hallom a fülemnél és azt érzem, hogy gyengéden simogatja a hátam és a vállamra, a halántékomra és a fejemre ad gyengéd puszikat. Lustán elmosolyodom, mikor egy finom mozdulattal a hátamra fektet, résnyire nyitott szemeimen át látom, hogy felkel az ágyból és a fürdõszoba felé indul, de annyi erõt sem érzek magamban, hogy megkérdezzem, hova megy. Hallom a víz halk csobogását, aztán hamarosan ismét megpillantom, a kezében egy nedves kendõvel, amivel mindkettõnket letisztogat.

- Köszönöm – nézek rá, õ pedig mosolyogva megpuszilja a hasam, mire kuncogva összébb húzom magam.

Visszaviszi a kendõt, de alig bírom nyitva tartani a szemeimet, míg visszaér. Amikor végre ismét mellettem fekszik, rögtön az oldalához fészkelem magam, most még az sem érdekel, hogy nem vettem vissza a pólót sem.

- Jó éjt – suttogom a mellkasa finom bõrébe.

- Jó éjt, Aiden – ölel magához szorosan.

Érzem, hogy a másik kezével gyengéden kisimítja a homlokomból az odatapadt hajtincseket, aztán lehunyt szemekkel elmosolyodom, mikor megcsókol. Lassan simogatni kezdi a hajam, a fejemtõl le a derekamig. A finom kényeztetésre legszívesebben én is dorombolni kezdenék, de lassan így is álomba ringat vele.

- Azt hiszem, szeretlek, Rhage – motyogom félálomban, mielõtt még végleg elaludnék.

Mikor már eltávolítottam magamról minden vért elindulok vissza a fák közé. Mikor kiérek a tisztásra tisztán hallom Aiden megkönnyebbült sóhaját. Ezek szerint szerencsére nem hallott semmit. 
A fához sietve egy könnyed mozdulattal felmászom, majd megemelem Aident és visszapakolom az ölembe. Nekem is megkönnyebbülést jelent, hogy érinthetem, hogy itt van és semmi baja.
- Minden rendben? Ugye nem sérültél meg? – hozzám bújik, én pedig viszonzom az ölelését, miközben egy csókot nyomok az illatos tincseire – Mi történt?
- Az apád egyik embere volt – ijedt szemekkel néz rám, ezért rögtön igyekszem megnyugtatni, hogy nem történt semmi baj - Elküldtem, és üzentem is vele.
- Mit?
- Hogy az apád jobban teszi, ha békén hagy... mert én nem fogom hagyni, hogy bántson. – darabokra szaggatom, ha csak a közelébe merészkedik.
- Tudom – az arcát simogató kezemhez dörgöli az arcának bársonyos bõrét és édesen elmosolyodik – És... mondott valamit? Arról hogy miért keres az apám?
Most erre mit kéne mondanom neki?
Nem akarom, hogy még jobban megijedjen, és fõleg nem akarom, hogy boldogtalan legyen egy olyan apa miatt, aki hidegvérrel megölette volna. Láttam a szemében a fájdalmat, mikor arról beszélt, hogy talán azért akarja a halálát, mert szégyelli, hogy olyan fia van, mint õ.
De nem fogok neki hazudni. Azt semmi képen.
- Nem vagyok biztos benne, hogy... mennyire örülnél annak, amit hallasz.
- Mit mondott? Anyával történt valami? Bántotta?
Szinte tapintható a félelem, ami erre a gondolatra lenge körbe.
- Nem, nem. Azt mondta, megszökött... de azt nem, hogy hogyan és mikor. – egy párduc falka õrizetébõl nem lehet könnyû kijutni. Szinte lehetetlen a szaglásuk és a hallásuk érzékenysége mellett. Vagy nem figyeltek rá eléggé és sikerült megmenekülnie, vagy valaki segített neki.
Remélem nem fogják elkapni és tovább kínozni, mert azzal nem csak neki okoznak fájdalmat.
- Gondolod... Gondolod, hogy megtalálják? – a hangja halk, de kihallom belõle az enyhe reménykedést.
- Nem tudom. A körülményektõl függ, és attól, hogy mennyire tudja követni az illatát. – a saját tapasztalataim alapján egy társ elõl szinte lehetetlen elszökni. Ha Aiden elmenne, mérföldekrõl is megérezném az illatát és ha a közelében vagyok már a jelenlétét is.
- Nem érzi úgy, mint te engem – feleli komolyan, de nem értem, hogy ezt miért mondja, ami nyilván meglátszódhat az arcomon, mert rögtön megmagyarázza.
 – Nem õ anya társa. Mindig erõszakkal tartotta maga mellett... Örökre megfosztotta õt attól, hogy a társával lehessen.
Szomorúság jelenik meg azokban a csodaszép fekete szemekben. Nem akartam megint elszomorítani, de muszáj volt elmondanom neki. De amit az a mocskos patkány mûvel…?
Hogy volt képes bárki is egyáltalán egy ilyen vezetõt választani magának? Miért lázadna fel bárki is valakiért, aki ilyet tesz egy falkatársával?
Ezt inkább nem kérdezem meg Aidentõl, mert attól csak rosszabb lenne neki. És én azt akarom, hogy mosolyogjon.
- És ha most megtalálta?
- Hogy érted...? – homlokráncolva néz rám.
- Lehet, hogy miközben az apád elõl bujkált, megtalálta az igazi társát. Talán éppen azért nem találják, mert õ segít neki. Inkább erre gondolj! – lágyan megsimogatom az arcát, és bár nem vagyok biztos a szavaimban nem teljesen lehetetlen.
Végre rám mosolyog és azzal a ragyogó arckifejezéssel ölel át majd csókol meg. Viszonzom a kényeztetést, hiszen ez nekem is legalább annyira megnyugtató és élvezetes, mint neki.
- Ebben fogok reménykedni.
- Rendben. Most viszont próbálj meg visszaaludni, jó? Még van idõnk reggelig, és pihenésre van szükséged.
Ha most nem alszik, holnap nagyon fáradt lesz a sok gyaloglástól.
Elmosolyodik, majd újra befészkeli magát a karjaimba és mikor betakargatom, örülök, hogy nem látja az arcomat, mert egy pillanatra megrándult a hátamban lüktetõ fájdalomtól. Azt hiszem jobb lesz ha egy kis ideig még nem teszek hevesebb
mozdulatokat, míg egy picit be nem gyógyul.
- Rhage?
- Hmm? – mormolom a haját simogatva.
- Köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagy velem.
Csak nézem miközben lassan elszunnyad, de nekem nem jön álom a szememre, mert a szívem úgy kalapál a mellkasomban, mintha ki akarna szakadni.
Ha elõre tudom, hogy egy ilyen csodálatos lénnyel találkozom abban az átkozott barlangban, akkor akár önként is bebörtönöztem volna magam. És még õ köszöni nekem, hogy itt vagyok…

***

Végignézem, ahogy a napsugarak lassan bekúsznak a tisztásra a sûrû lombok árnyékában és egy-egy sugár megcsillan a karomra tekergõzött fényes hajszálakon.
Már nem aludtam vissza, csak gondolkodtam és néztem az én kis megmentõmet, ahogy békésen szuszog az ölemben. Nincs szükségem sok alvásra, így nem is igazán vagyok fáradt. Szerencsére már semmilyen ellenséges szagot nem éreztem az éjjel, bár kissé tartottam tõle, hogy a párducok esetleg idetalálna, de lehet, hogy az a szerencsétlen akivel egymásnak estünk, csak nemrég ért vissza a táborba. A sebeit tekintve nem haladhatott valami gyorsan, de azért jobb lesz mielõbb elindulni.
Óvatosan kiszabadítom a karjaimat a sûrû hajzuhatagból és gyengéden cirógatni kezdem az arcát, a haját és a füleit, így ébresztgetve õt.
- Aiden...
- Mhh…
Széles mosoly kúszik az arcomra, amikor meghallom a nyûgös hangot és még jobban elfészkeli magát. Felnevetek az elégedett arcán mikor újra elkényelmesedik, de sajnos nem hagyhatom annyiban.
- Ideje felkelni, kicsim. – felnyitja végre a szemeit és boldog kis mosollyal varázsol el.
- Jó reggelt.
- Neked is – belecsókolom az arcomon pihenõ puha kis kezébe, õ pedig édesen kuncogva kapja el onnan. Imádom ezt a hangot…
Feljebb tornázza magát és felém nyújtja a csábító ajkait egy csókra. Lejjebb hajtom a fejem, hogy kényelmesen elérjem, majd egy gyengéd sókban részesítem, amit legszívesebben abba sem hagynék, de nincs idõnk.
Miután szétváltunk óvatosan kikászálódik a takarói alól, én pedig vigyázva, hogy a már hegesedett sebek ne látszódjanak gyorsan a fák közé megyek, hogy levadásszak valamit reggelire. Ezen a területen nagyon könnyû élelmet szerezni. Nem csodálom, hogy egy kolónia is itt telepedik le. Ahol Aiden háza van, ott látszik, hogy már sokkal kevesebb az állat, nyilván a vérfarkasok miatt, akik nem kevés nyershúst fogyasztanak.
Mire visszaérek õ már a csomagját kötözi össze, így már csak megvárom míg kész, majd várakozón felnyújtom a karjaimat.
- Gyere! Dobd le a csomagot, aztán ugorj le. Ne félj, elkaplak! – mondom, mikor bizonytalanul pillant a föld felé.
Ledobja a csomagot és a fa szélére kúszva összeszorítja a szemeit, majd aprót sikkantva leugrik, egyenesen a karjaim közé.
Nem tudom visszafogni a nevetést azon, hogy még mindig összeszorítja a szemeit, de mikor magamhoz ölelem végre rám néz. - Azt hitted, hagynálak leesni?
- Tudtam, hogy nem.
Na azért…
Megcsókol, majd mikor indulunk már megszokásból az enyémbe csúsztatja a kezét. 

***

Elég jól haladunk egész nap, úgy tûnik sikerült még kialudnia magát a hajnali ébresztõ ellenére is. 
Délután már messzirõl megérzem az emberek illatát, ami keveredik a párducok jellegzetes illatával is és amikor már látótávolságba érünk egy furcsa deja vu érzés kúszik fel a gerincemen. Valahogy ez a látvány, a házak sokasága és folyó mellett futkosó gyerekek annyira ismerõs, de mégsem emlékszem rájuk. Lehet, hogy régen ár jártam erre, de most úgysem fogok emlékezni semmire.
Egy ideig szótlanul követem Aident és felmérem a környezetet, bár nem érzem, hogy bárki is ellenszenvvel nézne, csak az idegenek iránti bizalmatlanság. Egy párducot is kiszúrok az emberek között, aki furcsa tekintettel bámul felénk. Szõke haja van, szürke szemei és magas, erõs testalkatú. Egy cseppet sem ismerõs sem õ sem pedig az illata, ezért újra Aidenre fordítom a figyelmem, amikor félénken közelebb húzódik. Nyilván zavarja õt a sok tekintet, ami rá szegezõdik.
- Van itt valaki, akihez fordulhatunk?
- A nevelõanyám testvére itt él a férjével. Sokat meséltek róluk, és úgy emlékszem, az erdõszélen élnek, és az udvarukhoz tartozik egy kisebb piros ház is, annak idején ott éltek Amandáék
Legalább vannak itt, akiket ismer és nem lesz egyedül. Bár én itt leszek vele, de így legalább más társasága is akad, ameddig esetleg meg nem barátkozik valakikkel.
Mikor már engem is kezd zavarni a figyelem és újabb párducokat veszek észre, akik vizslatva néznek ránk, mintha valami furcsa lények lennénk, birtoklóan magamhoz húzom Aident és átkarolom a vállát.
Egyre jobban közeledünk az erdõ felé, így az emberek lemaradnak, de érzem, hogy néhány párduc még mindig figyel minket a házak mögül. Nem tudom, mi lehet rajtunk annyira érdekes, bár… az is lehet, hogy velem van a gond, mert még mindig nem tudjuk miért vagyok olyan amilyen, csak annyit sejtek hogy köze van a farkasokhoz. Lehet, hogy emiatt az illatom is másfajta. Ezt Aiden nem tudhatja, de egy másik párduc megérzi.
Megállunk, õ pedig bekopog egy nagy ház ajtaján és nemsokára egy fiatal külsejû nó bukkan fel.
- Miben segíthetek? – a hangja természetesen bizalmatlan, hisz idegenek vagyunk.
- Amy Smith? – mikor a nõ bólint, folytatja - Én Aiden vagyok, és õ itt a párom, Rhage.
Örömmel és végtelen büszkeséggel tölt el, hogy más elõtt a párjaként mutat be, amiért most legszívesebben addig csókolnám az édes ajkait, míg ki nem fullad. Mikor rám néz elmosolyodom, õ pedig újra a nõhöz fordul.
– Abban reménykedtünk, hogy talán tudna nekünk segíteni. Amandáék rengeteg meséltek már...
- Amandáék? Amanda és Joe?
- Igen, én... én évekig velük éltem.
- Ó, istenem! Aiden, hát persze! Hiszen pont úgy nézel ki, mint ahogy Amanda leírt, hogy nem jöttem rá hamarabb?! – mikor Amy hirtelen magához öleli, majdnem reflexszerûen visszarántottam, de pont idõben akadályoztam meg magam. Õ a rokona és semmilyen ártó szándékot nem érzek felõle – Szállásra van szükségetek?
- Igen, nagyon hálásak lennénk érte – visszalép mellém és újra összefûzi az ujjainkat.
- Semmi akadálya, sõt! Legalább értelmet nyer, hogy hetente kitakarítom azt a kis házat is – mutat a másik piros házra. – Gyertek csak velem! A férjem bement az erdõbe vadászni, ha szeretnétek, áthozhatok majd nektek a vacsorából is.
- Az nagyon jó lenne, köszönjük.
A kisebb házhoz sétálunk, majd kinyitja és körbevezet minket. Csak egy kicsit kisebb,
mint Aiden háza volt, de bõven elég hely van benne. Egy hálószoba, egy fürdõszoba, egy kis nappali és egy konyha. Ennél többre nincs is szükségünk.
Még õk beszélgetnek én körbenézek egy kicsit és tényleg, ahogy Amy mondta a ház patyolat tiszta és minden a helyén van. Az ablakokon függönyök és sötétítõk vannak, az ágynemû pedig az ágy végi nagy ládába van eltéve. A kis konyában az edények tisztán és rendszerezve vannak elpakolva, a fürdõszobában pedig nyitva van az ablak, így finom virágillat áramlik be a mezõrõl. Visszamegyek a nappaliba, ahová éppen akkor ér vissza Aiden is és rögtön hozzám lépve ölel át. Ezek az ösztönös ragaszkodó mozdulatok pár nap alatt annyira megszokottá váltak, hogy már rettentõen hiányoznának.
- Itt már biztonságban leszünk, ugye?
- Nagyon remélem – jó lenne, ha végre felszabadultan élhetne, anélkül, hogy folyton aggódnia kelljen, de az ösztönöm azt súgja, hogy ennyivel még nem fogják beérni az üldözõi.
Felágaskodik, majd hosszan megcsókol, amit nagyon jól csinál. Amennyire pirult egy kicsi puszitól is, most már annyira természetesnek veszi. És ezzel akaratlanul is boldoggá tesz.
- Most viszont mindent megadnék egy forró fürdõért. – elengedem, de az ajtóból még visszafordul – Ha... ha sze-szeretnél, te is... csatlakozhatsz ho-hozzám.
A félénk kis ajánlatra azonnal reagál a testem, fõleg hogy az a kép is társul mellé, ahogy a tóban állt elõttem meztelenül, ahol csak a holdfény öltöztette.
- Biztos? – kérdezem, miközben megcirógatom a kipirult arcát.
Bólint majd megfogja a kezem és elindul a fürdõszobába, én pedig követem õt miközben próbálok nyugalmat erõltetni magamra.
A gondolataim azonban annyira elterelõdnek, hogy teljesen megfeledkezek a hátamon lévõ sebrõl és egy óvatlan mozdulat során meglátja.
- Uramisten! Mi történt a hátaddal?!
Gondolatban átkozom maga a figyelmetlenségemért, mert ha jobban észnél vagyok már nem is látta volna, mert holnapra valószínûleg már csak egy vékony karcolás lesz.
Érzem, hogy alig érintve végighúzza rajta az ujját, majd fájdalmas tekintettel néz rám.
- Nincs semmi baj, Aiden – felelem gyorsan, mielõtt mg bármit is mondhatna.
- Azt mondtad, nem sérültél meg...
- Sajnálom. Csak nem akartam, hogy aggódj miattam.
- Megint miattam...
- És ezt sem akartam. – azt végképp nem, hogy magát gyötörje emiatt a semmiség miatt – Semmi bajom. Holnap reggelre már nyoma sem lesz, hidd el nekem.
- De én...
- Bármit elviselek, ha a te biztonságod a tét, tudod jól. – és ez tényleg semmiség, akkor fájt, de gyorsan gyógyulok.
- Tudom.
Látom, hogy nagyot nyel és nem tudom, hogy ezzel a könnyeit akarta-e visszafogni, de nem szeretném ha megint sírna. Lehajolok és lágyan, nyugtató mozdulatokkal kényeztetem az ajkait, míg el nem lazul a karomban.
- Inkább koncentráljunk arra a fürdésre, hm? – hüvelykujjamat végighúzom a puha alsó ajkán, és mikor elpirul, már tudom, hogy eszébe sincs a sebhely.
Megengedem a vizet és miután beállítom a megfelelõ hõfokot ledobálom magamról azt a kevés ruhadarabot is, majd Aiden felé fordulok, aki épp akkor nyúl a ruhája széléhez.
Vágytól fûtötten figyelem minden mozdulatát, mint egy kiéhezett ragadozó, ami valójában vagyok. Remegõ kezeivel egyenként hámozza le a ruhadarabokat és tudom, hogy borzasztóan zavarban van a szégyenlõssége miatt, de nem hagyja abba nekem pedig meg kell markolnom a mosdó szélét, hogy ne tépjem le róla a többit. Észvesztõen izgató látvány, ahogy vetkõzik.
Mikor az alsójához ér, majd lassan lecsúsztatja a combjain, láthatóvá válik minden kecses kis porcikája.
Állatias hangon felmordulok, amikor végigvezetem rajta a tekintetem és érzem, hogy a vágyának édesen fûszeres illata kezdi kitölteni az érzékeimet. Két lépéssel átszelem a köztünk lévõ távolságot és hevesen az ajkaira tapadok, mert már nem bírom ki hogy ne érintsem.
Belenyöszörög a csókba, de azonnal a nyakamat átkarolva kezdi viszonozni, miközben hátrafelé araszolva betalálok a zuhanyzóba.
A meleg vízpermet egyszerre ér mindkettõnket, mire eltávolodom tõle egy kicsit. A bõre még fényesebbé és csábítóbbá válik a nedvességtõl, a haja pedig pókhálószerûen tapad az oldalára. Az erdõben csak a holdfény világította meg, de most nappali fénynél láthatom teljes egészében.
- Gyönyörû vagy Aiden… - nincs nála szebb az egész világon.
Félénken elmosolyodik majd teljesen hozzám simulva megpuszilja a mellkasomat pont a szívem fölött, majd újra megismétli a mozdulatot miközben puha kis kezeit a hátamra simítja, figyelmesen elkerülve a sérült részt.
Dorombolni kezdek a kellemes érzéstõl, mert minden érintésére melegség árad szét a bõröm alatt, ami nem lehet a telihold hatása, mert még csak délután van. Ezt Aiden teszi, a ragaszkodása, a törõdése és vágya, ami szinte elbódít az illatával.
- Rhage… - sóhajtja, mikor az egyik mozdulata miatt összesimul a férfiassága az enyémmel.
Hangosan morogva fordítok a helyzeten és gyengéden a falhoz nyomom õt miközben apró csókokkal és harapásokkal kényeztetem a nyakát és a gömbölyû vállait.
- Legszívesebben felfalnálak. – sóhajtom a fülébe, ahogy megérzem magamon a kezeit amint finom mozdulatokkal végigsimít a mellkasomon. Ismét egy csókra csábítom az ajkait és miközben a kezemmel a testét, a nyelvemmel a szája minden apró részletét fedezem fel. Annyira jó õt érezni, hogy egyszerûen nem tudnék betelni vele sohasem.
Lassan lefelé simítok a testén, míg el nem érem a hasának feszülõ kemény vágyát és lágyan végigsimítok rajta az ujjaimmal. Mikor megérzi, hogy hol is cirógatom egy kéjes kis nyögés hagyja el az ajkait, majd szinte rögtön megszakítva a csókot zihálva kipirult arccal néz rám.
Leengedem a kezem, mert nyilván túl messzire mentem és ezzel megijesztettem. – Sajnálom, nem akartam, hogy…
- Nem, nem… semmi baj, csak… meglepõdtem. Én… nekem még senki nem csinálta… e-ezt…
Már olyan piros az arcocskája, amit szerintem már fokozni sem lehet és elmosolyodom a hihetetlenül édes szavain. Örülök neki, hogy még senki sem érintette. Természetesen akkor is ugyanúgy megbecsülném és vágynék rá, ha már nem lenne érintetlen, de így csak még jobban akarom õt.
- Akkor folytathatom? – kérdezem elmélyült hangon és megsimogatom a piros arcát.
A homlokát a mellkasomnak dönti és biccent egy kicsit, mire újra a vágyára vezetem az ujjaimat és lágyan kényeztetni kezdem.
A karomba markol az élvezettõl, mikor egy kicsit erõsebben húzom végig rajta az ujjaim és édes nyögéseket hallatva hol megfeszül a teste, hol pedig elernyed. Ennél izgatóbb látványban még nem volt részem, és hogy még több gyönyört adjak neki, miközben már a kezemmel masszírozom a nyakát is harapdálni kezdem.
Dorombolni kezdek amikor a vágyának illata minden mást kisöpör a fejembõl és már minden érzékemmel õt figyelem, a reakcióit és hogy mit élvez a legjobban.
- Rhage… nnh… mihndjárt én…
- Aiden… - felmordulok a szavai hallatán és az arcára kapom a tekintetem, hogy láthassam miközben elélvez, de a valóság sokkal gyönyörûbb mint a képzelet.
Nem csukja be a szemeit, hanem végig az enyémbe néz, még akkor is mikor már elhomályosul a tekintete, majd az én nevemet sikkantva feszül meg és ernyed el a karjaimban.
Megtartom, hogy ne csússzon a padlóra és gyengéd puszit hintek a lezárt szemhéjaira, az orrára és az arcára, majd végül egy lágy csókba vonom az ajkait is.
Az én testem ugyan még mindig lángol a vágytól, de most elég volt, hogy Aidennek gyönyört adhattam.
Mikor már meg tud állni egyedül is leöblítem a testét és lemosom róla az élvezete gyümölcsét, amit mélyen elvörösödve hagy is bár mikor összeakad a tekintetünk, szinte
rögtön elkapja rólam.
Mosolyogva emelem meg az állát, hogy a szemébe nézhessek.
- Jól vagy?
- I-gen... – sóhajtva majd átkarolva a derekamat közelebb bújik. Megpuszilom a nedves tincseit, majd a samponjáért nyúlva elkezdem megmosni a haját is.
Tudom, hogy õ is meg tudná csinálni, de boldoggá tesz és meg is nyugtat ha kényeztethetem és gondoskodhatok róla. Az ujjaimmal megmasszírozom a fejbõrét, mire jólesõ sóhajt hallat
- Döntsd hátra a fejed. – kérem gyengéden, hogy leöblíthessem a habot róla. Vigyázok, hogy ne menjen a szemébe, majd mikor kész van összefogom a haját a kezembe és kicsavarom belõle a vizet. – Kész is van.
- Köszönöm, ez nagyon jól esett.
Ezen elvigyorodom, mert bár tudom, hogy a hajmosásra értette, de érdekes lenne ha az azelõtt élvezetekre értené. Nyilván benne is tudatosul, hogy mit mondott, mert úgy elpirul, mint még soha.
- Ne-nem a-arra értettem… jaj istenem!
Kis kezeit az égõ arcára szorítja és elfordul tõlem, mire felnevetek és a tarkójára hintek egy puszit.
- Tudom, hogy érted kicsikém, nyugodj meg. Ha akarsz öltözz fel addig míg én befejezem, hisz… Amy bármikor betoppanthat a vacsorával.
- J-jó…
Még mindig zavarban felkap egy törölközõt és kimenekül a fürdõszobából, én pedig a csempének dõlve kifújom a levegõt és hidegre állítom a vizet.
Jobb lesz ha lenyugszom, mert különbem nem fogom kibírni az éjszakát. Szerencsére ez az utolsó teliholdas nap, így már elég gyenge lesz a hatása, de azért még érezni fogom.

***

Tizenöt perc a hideg zuhany alatt végre segített a problémán, majd az elõre elkészített alsót és nadrágot felkapva kilépek a fürdõszobából.
Aiden éppen kiszedegette a csomagjából a takarókat és szépen összehajtogatva berakta õket az egyik szekrénybe, majd elindult, hogy felfedezze a házat és néhány dolgot kipakoljon és átrendezzen.
Ezzel voltunk elfoglalva egész este, mert amit nem ért el, azt én igazítottam el helyette, majd elõszedtünk az ágynemût és lepedõt húztunk a matracra. Van egy kis kandalló is, bár erre most nem lesz szükség hisz elég meleg van odakint.
Aiden épp elégedetten ledõl a kanapéra, mikor kopognak az ajtón.
- Ez biztosan Amy lesz és a férje.
Odasiet az ajtóhoz, majd mosolyogva kinyitja és Amy alakja mögött egy kissé magasabb is megjelenik.
- Õ itt a férjem James. – mutatja mosolyogva, majd a férfi szintén barátságos mosollyal kezet fog Aidennel.
- Végre megismerhetlek, Amanda már nagyon sokat mesélt rólad. – felém fordul és kissé komolyabb szemekkel végigmér majd nekem is kezet nyújt – Örülök, hogy végre megtalálta Aident és van már egy igazi párja. Megérdemli.
- Valójában, õ talált énrám. – rámosolygok az engem figyelõ szépségre és õ is viszonozza a gesztust. Kezet nyújtok Jamesnek, majd én is bemutatkozom. – A nevem Rhage.
- Itt van a vacsora és ebben vannak a ruhák amiket említettem. Remélem jó lesz a méret.
Aiden elveszi tõle a becsomagolt tálat, majd megköszöni és elkezdik együtt átnézni a ruhákat.
- És hogy-hogy éppen most jöttetek el a háztól? Amandától úgy hallottam, hogy Aiden nagyon szeretett ott élni.
- Vérfarkasok. Betörtek a területre és bántani akarták. Nem vállalhattam a kockázatot, hogy ott maradjunk. – a párducokat inkább nem említem, mert itt is élnek a faluban és nem tudom, hogy mennyit tudhatnak. Majd késõbb megkérdezem Aident.
- Te jó ég! És nem lett bajotok, hiszen csak ketten voltatok és Aiden… nos õ ember.
- Ne mondja rá ezt, nem szereti és rosszul esik neki. – mondom semleges hangon – Õ is párduc, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy vonzódik hozzám. Õ is érzi a kötelékünket, amit egy ember nem érezhetne. Lélekben õ még mindig párduc.
És mindent el fogok követni, hogy visszakapja a fizikai képességét is az alakváltásra.

- Én... nem tudom. Ha arra gondolok, hogy család, semmit sem érzek. Nem tudom, hogy van e egyáltalán és azt sem, hogy ha van milyen volt a kapcsolatunk.

- Sajnálom, hogy nem emlékszel. Pedig biztos nagy jó érzés, ha valakinek van családja – sóhajtok fel vágyakozva.

Még be sem fejezõdik a gondolataimban az „anya” szó, mikor Rhage az arcomhoz simítja az övét. Megint megérezte... és most is sikerül megnyugtatnia és elterelni a gondolataimat.

- Családot ugyan nem adhatok neked, de mindent megteszek majd, hogy boldog legyél! – Az ígéretétõl megdobban a szívem.

- De adhatsz – nyúlok ki a takaró alól, hogy megfoghassam a kezét –, te lehetsz a családom.

Összefûzi az ujjainkat, aztán az ajkaihoz emeli a kezem és egy csókot nyom rá. Boldogan mosolyogva nézek rá.

- Amit csak akarsz.

Nem engedi el a kezem, az enyémmel együtt a sajátját is betakarja. Úgy érzem, a mosoly akkor sem tudna eltûnni az arcomról, ha akarnám – akkor is ott van, amikor a mellkasára hajtom a fejem és kényelmesen bevackolom magam az ölébe.

Az, hogy itt van mellettem, a kezemet fogó keze, és a másik, amelyikkel most is átölel... Hallom a szíve dobogását és érzem az illatát, a közelségét. Már most õ a családom. Õ az én mindenem.

Gyengéd simogatást érzek az arcomon és a hajamon, de... annyira álmos vagyok még...

- Már reggel van? – szólalok meg szinte félálomban.

Halványan érzékelem, hogy mintha felemelne az ölébe. Feküdtem volna? Nem baj, itt is jó lesz... Rhage nyakába fúrom az arcom és újra készen állok az alvásra.

- Igen kicsikém, úgyhogy kénytelen leszel kinyitni a szemeidet. – Csak ellenkezõen nyöszörgök, nem akarok felkelni. – Szeretnél esetleg ismét egy hideg fürdõt a tóban?

A szavai önmagukban is elegek lennének, de ahogy mindezt a fülembe suttogja és a lehelete megcsiklandozza a nyakam... Rögtön felébredek, fülig vörösödve húzom ki magam, mikor eszembe jutnak a tegnapi emlékeim a tóról.

- Jó reggelt! – csókol meg gyengéden, magamhoz térítve a révületbõl.

- Ne-neked is jó reggelt!

Édes mosollyal az arcán simítja ki a homlokomból az összekuszálódott hajtincseimet, aztán mikor felállok az ölébõl, õ is felkel. Amikor látom, hogyan nyújtózik ki, és még a halk roppanásokat is meghallom, rögtön lelkiismeret furdalásom támad. Õ egész éjjel ott ült, míg én teljesen elkényelmesedtem rajta...

Bûntudatomat enyhítvén lépek közelebb hozzá, hogy finoman megmasszírozzam az izmait.

- Köszönöm – mosolyog rám hálásan.

- Szívesen. De máskor inkább feküdj le te is, ha így nagyon kényelmetlen volt. – Bûnbánóan lehajtom a fejem. – Gondolhattam volna erre tegnap is.

- Ne aggódj, megszoktam már és egyébként se akarom, hogy beteg legyél – rázza meg a fejét, és egy simítással felemeli a fejem. – Hoztál magadnak valami reggelit?

- Igen, de nem csak magamnak. Bõven jut mind a kettõnknek.

A csomagunkhoz lépek, és elõveszem belõle a húst, meg némi kenyeret és almát, de mikor felé nyújtom, visszaadja.

- Tedd csak el magadnak. Nekem úgy is szükségem van a nyers húsra és a környéken rengeteg állat van.

- Biztos?

- Persze, azokat edd csak meg te – simít végig az arcomon. – Pár perc és jövök, nem fogok messze menni.

- Jó, de vigyázz magadra! – szólok utána.

Rhage valóban nem marad sokáig, és míg õ visszatér, én elmajszolom a saját részemet az ételbõl. Rhage-nek egyébként is többet tettem el, hiszen többet eszik nálam, úgyhogy maradni fog bõven késõbbre is.

Mikor Rhage is visszaér, gyorsan összeszedem a takarókat, aztán az étel maradékával együtt visszacsomagolom õket, hogy utána ismét elindulhasson. Most is megfogom a kezét, és õ most is hagyja, ami boldoggá tesz.

***

Újabb nyugodt nap.

Az idõ kellemesen meleg, hétágra süt a nap, a madarak olyan vidáman csicseregnek, ahogy a lepkék szállnak – mindezt összeadva azzal, hogy Rhage mellett lehetek, számomra egyenlõ a színtiszta boldogsággal.

Szeretem, ahogy a kezemet fogja, szeretem, ahogy rám néz, szeretem, hogy néha csak úgy magához ölel vagy éppen megcsókol, és szeretem a mosolyát is, legalább annyira, mint a szemei csillogását. Mindent szeretek benne.

Hihetetlen ez a tiszta, felemel érzés a szívemben, ha azt nézem, hogy milyen rövid ideje ismerem, mégis... Annyira igaz. Tudom, hogy õ a társam, és ez bõven megmagyarázza az érzéseket.

Kellemes tempóban haladunk, így annyira nem fáradok el, egyébként is felvillanyoz Rhage és a gyönyörû táj, fõleg, amikor rábukkanunk egy kis forrásra, ahol nemcsak megpihenünk, de még néhány gyógynövényt is találok. Anya annak idején megtanított rá, hogyan használjam õket, úgyhogy el is teszem mindet késõbbre, hátha szükség lesz rá.

- Aiden, maradjunk itt éjszakára – áll meg Rhage az egyik tisztáson.

- De nem azt mondtad, hogy nem akarsz tisztáson táborozni? – kérdezem meglepve.

- Nem a földön alszunk, nézd.

Egy nagyon széles, öreg fához vezet, és felmutat egy helyre, ami majdhogynem kényelmesnek néz ki, de... nagyon magasan van!

- És mi lesz ha leesek onnan éjszaka – nézek fel ódzkodva. – Az biztos, hogy kitöröm a nyakam!

- Nyugodj meg. Soha nem hagynám, hogy leess. Majd megint az ölemben alszol, mint tegnap este, jó lesz úgy?

Ismét magához ölel, én pedig boldog sóhajjal adom át magam az érzésnek. Ha a karjaiban alhatok, úgy minden jó lesz.

- Megfürödhetek a folyónál? – nézek fel rá. – Ígérem sietni fogok!

- Igen, de... én is veled megyek. A folyó nem olyan biztonságos, mint egy erdei kis tó. – A tó említésére ismét eszembe jutnak az emlékek, õ pedig rögtön kiszúrja a zavaromat. – Nem fogok odanézni, ha nem akarod.

- Ne-nem bánom ha… ha né-nézel, már úgy is láttál és én… sz-szeretem amikor ho-hozzám érsz – dadogom zavartan és elpirulva, de õszintén.

Amikor az ajkai a nyakam felé vándorolnak, aztán finoman megharap, lehunyt szemekkel borzongok meg az érzésre. Annyira hihetetlen hatással van rám...

- Akkor menjünk – mosolyog rám, miután az ajkaimra is nyomott egy csókot.

Egymást fürdetjük meg a folyó vizében. Nagyon intim az egész helyzet, zavarban is vagyok, az arcom végig vörös, ugyanakkor... egyáltalán nem érzem kellemetlennek. Rhage most sem lépi át a kimondatlanul is ott lebegõ határaimat, nagyon figyel rám, és ez rettenetesen jól esik.

Majdnem annyira, mint a kezei finom érintése a bõrömön. Úgy simít végig a testemen, mintha finom porcelánt érintene, és ettõl olyan értékesnek érzem magam, mint még soha. Mivel az este még mindig langyos, a hajamból is segít kimosni a port, ezt is olyan gondoskodással, hogy hevesebben dobog tõle a szívem.

Én is viszonzom a gesztust, lassú, gyengéd mozdulatokkal simogatom le a bõrérõl az úton ráragadt koszt, és bár az öléig nem merek elmenni, látom, hogy nem zavarja. Tudom, hogy vágyik rám, és... igazából én is rá, csak... még nem jött el a megfelelõ idõ.

Ismét segít megtörölközni, aztán becsavar az elõre odakészített takaróba, és a karjaiba kapva visz vissza a kiszemelt tisztásra, a fához.

- Rhage? – nézek fel a fára bizalmatlanul.

- Igen?

- Nem tudok fára mászni.

Régen, párducként semmi bajom nem volt az ilyesmivel, de most... egészen más a helyzet.

- Nem is kell, várj egy kicsit. – Elenged, majd a karmai segítségével könnyedén felkapaszkodik a fára. – Add a takarót. – Felnyújtom neki és maga mellé teszi. – Jó, most pedig a kezeidet.

Felé nyújtom a karjaimat is, õ pedig az erejéhez képest hihetetlen gyengédséggel fogja meg a csuklóimat és emel könnyedén az ölébe.

- Köszönöm – mosolygok rá hálásan.

Átkarolja a derekamat és erõsen magához fogva tart, míg elõveszem a többi takarót is. Kényelmesen elrendezem õket magunk körül, aztán újra bevackolom magam a karjaiba. Követelek még egy finom jóéjt-csókot is magamnak, aztán a mellkasára hajtom a fejem és lehunyom a szemeimet.

***

Érzésem szerint alig néhány órát aludhattam csak, mikor máris felébreszt egy gyengéd rázogatás. Amikor azonban meglátom Rhage arckifejezését, rögtön kimegy az álom a szemembõl, viszont mielõtt még megszólalhatnék, a számra tapasztja a tenyerét. Rögtön utána el is húzza, majd az ujját az ajka elé téve mutatja, hogy maradjak csendben.

Nagyot nyelve bólintok, aggódva nézem, ahogy feszülten figyel. Amikor viszont óvatosan kibújik alólam, megrémülve kapok a csuklója után. Tudom, hogy tud vigyázni magára, de akkor is... nem hagy nyugodni az érzés, hogy egyszer mégis baja esik.

Gyengéden végigsimít a kezemen, aztán lefejti az ujjaimat a csuklójáról és kecsesen, hangtalanul leugrik a fáról. A lehetõ legmélyebbre fészkelem magam a kis mélyedésbe, összeszorítom az ajkaimat és remegve nézek a távolodó alakja után. A szemeimet nem merem becsukni.

Jó ideig nem történik semmi, és mire meghallom a közeledõ lépteket, már szinte görcsben áll minden végtagom és a szemeim is fájnak a feszült figyelemtõl. A lépésekkel együtt viszont Rhage jelenlétét is érzem, úgyhogy rögtön megnyugszom. Hamarosan meg is pillantom, ahogy felbukkan a fák közül, és megkönnyebbülten felsóhajtok.

Visszasiet a fához, aztán ügyesen újra felkapaszkodik rá, úgy manõverezve magát, hogy egy könnyed mozdulattal visszakerüljön alám és ismét az ölébe húzzon.

- Minden rendben? Ugye nem sérültél meg? – bújok hozzá szorosan, mire õ megrázza a fejét és a hajamba csókol. – Mi történt?

- Az apád egyik embere volt – sóhajt fel, mire ijedten felkapom a fejem. – Nincs semmi baj – simít végig az arcomon –, elküldtem, és üzentem is vele.

- Mit? – kérdezem meglepve.

- Hogy az apád jobban teszi, ha békén hagy... mert én nem fogom hagyni, hogy bántson.

- Tudom – simítom az arcom a tenyerébe hálás mosollyal. – És... mondott valamit? Arról hogy miért keres az apám?

Nem válaszol rögtön, és a tekintetét is elfordítja egy pillanatra.

- Nem vagyok biztos benne, hogy... mennyire örülnél annak, amit hallasz.

- Mit mondott? – fogom meg a kezét. Érzem, hogy jeges félelem kezd felfelé kúszni a torkomon. – Anyával történt valami? Bántotta?

- Nem, nem – rázza meg a fejét. – Azt mondta, megszökött... de azt nem, hogy hogyan és mikor.

Felcsillan elõttem egy halovány reménysugár. Anya meg tudott szökni... már nincs annak a vadállatnak a karmai között! Ez önmagában nagyon is örömteli hír lenne, de Rhage-nek igaza van, nem teljesen az... Mert ez azt is jelenti, hogy veszélyben van. Bujkálnia kell, talán rendes ételhez és fekhelyhez sem jut soha. Ezek szerint õt is üldözik?

- Gondolod... Gondolod, hogy megtalálják? – kérdezem halkan.

- Nem tudom. A körülményektõl függ, és attól, hogy mennyire tudja követni az illatát.

- Nem érzi úgy, mint te engem – rázom meg a fejem, mire felvonja a szemöldökét. – Nem õ anya társa. Mindig erõszakkal tartotta maga mellett... Örökre megfosztotta õt attól, hogy a társával lehessen. – Szomorúan lehajtom a fejem, õ viszont az állam alá nyúlva felemeli.

- És ha most megtalálta? – kérdezi halvány mosollyal.

- Hogy érted...? – ráncolom a homlokom.

- Lehet, hogy miközben az apád elõl bujkált, megtalálta az igazi társát. Talán éppen azért nem találják, mert õ segít neki. Inkább erre gondolj! – simogatja meg az arcom.

A gyengéd mozdulat, a szavai, a gondolat, hogy ez tényleg lehetséges, és az, hogy Rhage ennyire törõdik velem, hogy mindenáron jobb kedvre akar deríteni, együttesen csalnak boldog mosolyt az arcomra. Átölelem a nyakát és megcsókolom, amit érezhetõen legalább ugyanakkora örömmel viszonoz, mint ahogy kapta.

- Ebben fogok reménykedni – jelentem ki.

- Rendben – mosolyodik el. – Most viszont próbálj meg visszaaludni, jó? Még van idõnk reggelig, és pihenésre van szükséged.

Még mindig mosolyogva bólogatok. Hagyom, hogy újra alaposan betakarjon, aztán hálásan a karjai közé bújok és lehunyom a szemeimet. Az egyik kezével szorosan ölel magához, míg a másikkal lassan simogatja a hajam, amivel hamar elálmosít.

- Rhage? – suttogom már félálomban.

- Hmm?

- Köszönöm – motyogom közelebb bújva a nyakához. – Köszönöm, hogy itt vagy velem.

***

- Aiden...

A halk, gyengéd suttogás és a lágy simítások a hajamon lassan térítenek magamhoz. Lassan, mégsem kívánhatnék magamnak ennél édesebb ébredést.

- Mhh – sóhajtok fel, és mélyebbre fészkelem magam a kellemesen meleg ölelésbe.

A halk nevetés mosolyt csal az én arcomra is.

- Ideje felkelni, kicsim. – A kedves becézésre kinyílnak a szemeim, a mosolyom pedig kiszélesedik, ahogy felnézek Rhage-re.

- Jó reggelt – simítok végig az arcán.

Elfordítja a fejét, hogy belecsókolhasson a tenyerembe, mire kuncogva elhúzom, mert csikiz.

- Neked is – mosolyog rám.

Feljebb nyújtom a nyakam, hogy megcsókolhassam, õ pedig minden valószínûséggel tudja, hogy mit akarok, mert õ is lejjebb hajol, hogy félúton találkozhassanak az ajkaink. Olyan jó érzés... mostantól már szeretnék minden nap így ébredni. Rhage karjaiban, az õ érintésével, az õ hangjával, az õ csókjával.

Rhage ismét elmegy a közelbe vadászni, míg én a fán maradva nekilátok a maradék húsnak, kenyérnek és almának. Ha minden jól megy, ma délutánra már el kell érnünk a kis falut. Onnantól pedig már csak az kell, hogy szerencsénk legyen... és ott legyen a valószínûleg egyetlen esélyünk, hogy találjunk egy ideiglenes menedéket.

Összehajtogatom és visszacsomagolom a takarókat, óvatosan, hogy le ne pottyanjak egy óvatlan mozdulat következtében. Rhage is hamarosan visszatér, de már nem mászik fel, csak megáll a fa alatt és felém nyújtja a kezét.

- Gyere! – int mosolyogva. Félve pillantok le a földre. – Dobd le a csomagot, aztán ugorj le. Ne félj, elkaplak!

Bólintok és leejtem a csomagot. Elkapja és leteszi maga mellé a földre, aztán ismét felnyújtja mindkét kezét. Lenézek, aztán rá, miközben óvatosan kiaraszolok a kis mélyedés szélére. Aztán összeszorítom a szemeimet és egy halk sikkantással leugrok.

Rhage persze elkap, és néhány másodpercig el sem enged, csak felnevet az arckifejezésemen és magához szorít.

- Azt hitted, hagynálak leesni?

- Tudtam, hogy nem – nyitom ki a szemeimet, és mosolyogva megcsókolom.

Erre már õ is elmosolyodik, aztán megfogja a kezem és elindulunk.

***

Végül sikerül tartanunk a tempót, és késõ délutánra el is érjük a célt. Az erdõ és a folyó között kisebb-nagyobb házak sokasága áll, néhány kéménybõl füst gomolyog, a házak elõtt szárítókötelek, némelyik udvaron még játékok is vannak szétszórva. A folyóparton gyerekek játszanak a szüleik szigorú felügyelete mellett, de a házak között is lõdörög néhány felnõtt... És akik észrevesznek minket, mind bizalmatlanul kezdenek méregetni.

Közelebb húzódok Rhage-hez, aki szorosabban fogja a kezem és hozzám fordul.

- Van itt valaki, akihez fordulhatunk? – kérdezi, én pedig bólintok.

- A nevelõanyám testvére itt él a férjével. – Elnézek az erdõ irányába. – Sokat meséltek róluk, és úgy emlékszem, az erdõszélen élnek, és az udvarukhoz tartozik egy kisebb piros ház is, annak idején ott éltek Amandáék.

Bólint egyet, és ismét az emberekre – vagy párducokra – pillant, akik kicsit távolabb állva még mindig minket figyelnek. Elengedi a kezem és inkább a vállamat öleli át, aztán megcélozzuk a fák vonalát, hogy megkeressük a házat.

Nem is kell sokáig kutakodnunk, tényleg az erdõ szélén áll a ház, a hozzátartozó kisebb épület pedig meglehetõsen feltûnõ a piros színe miatt. Mi most a nagyobb házhoz megyünk, aztán az ajtóhoz érve veszek egy nagy levegõt és bekopogok. Néhány másodperc múlva ki is nyílik az ajtó és megjelenik egy Amandára kísértetiesen hasonlító nõ.

- Miben segíthetek? – kérdezi óvatosan, õ is kissé bizalmatlan tekintettel néz ránk.

Ezek szerint nem túl gyakoriak erre az idegenek, ami jó jel.

- Amy Smith? – kérdezem halkan, mire összeráncolja a homlokát, és lassan bólint egyet. – Én Aiden vagyok, és õ itt a párom, Rhage. – Mindenféle tétovázás nélkül mondom ki ezt a tényt, de a nõ arcán semmi nem látszik. Rápillantok Rhage-re, aki viszont rám mosolyog. – Abban reménykedtünk, hogy talán tudna nekünk segíteni. Amandáék rengeteg meséltek már...

- Amandáék? – vág közbe tágra nyílt szemekkel. – Amanda és Joe?

- Igen, én... én évekig velük éltem.

- Ó, istenem! – kap a fejéhez. – Aiden, hát persze! Hiszen pont úgy nézel ki, mint ahogy Amanda leírt, hogy nem jöttem rá hamarabb?! – Meglepõdök, mikor hirtelen magához ölel, de annyira aranyos és lelkes, hogy mosolyogva viszonzom az ölelést. Elenged, aztán ránk néz. – Szállásra van szükségetek?

- Igen, nagyon hálásak lennénk érte – fogom meg Rhage kezét újra.

- Semmi akadálya, sõt! Legalább értelmet nyer, hogy hetente kitakarítom azt a kis házat is – nevet fel. Beszalad a kulcsért, mi pedig egymásra mosolygunk, és Rhage megszorítja a kezem. – Gyertek csak velem! A férjem bement az erdõbe vadászni, ha szeretnétek, áthozhatok majd nektek a vacsorából is.

- Az nagyon jó lenne, köszönjük – mosolygok rá.

Odavezet minket a kis piros házba, aztán be is megyünk, hogy körbevezethessen. Nagyon szép és takaros kis ház, Amy pedig legalább olyan kedves. Még azt is felajánlja – látva, milyen kevés holmink van –, hogy a már nem itt élõ fiai ruhái közül keres majd nekünk való darabokat. Miután közösen begyújtottunk a kandallóba, magunkra is hagy minket, de megígéri, hogy amikor áthozz a vacsorát, bemutatja nekünk a férjét is.

Kikísérem Amyt, aztán nagyot nyújtózva visszamegyek a nappaliba Rhage-hez. Õ mosolyogva odalép hozzám és magához ölel.

- Itt már biztonságban leszünk, ugye? – bújok hozzá.

- Nagyon remélem – nyom egy csókot a fejem búbjára.

Felemelem a fejem és bezsebelek egy rendes csókot is, aztán elnézek a fürdõszoba irányába.

- Most viszont mindent megadnék egy forró fürdõért. – Mosolyogva bólint és elenged, én viszont még nem indulok el. – Ha... ha sze-szeretnél, te is... csatlakozhatsz ho-hozzám – nézek fel rá elpirulva.

Elsötétül a tekintete és végigsimít az arcomon.

- Biztos?

Bólintok, aztán megfogom a kezét õ pedig hagyja, hogy a fürdõszoba felé húzzam. Már annyira hozzászoktam a közelségéhez, hogy egyre inkább igénylem is... talán lassacskán tovább is tudom majd engedni... a dolgokat.

Amikor viszont a fürdõszoba fényében meglátom a hátát, rögtön megfeledkezek mindenrõl.

- Uramisten! – kapom a szám elé a kezem. – Mi történt a hátaddal?!

Közelebb lépek hozzá és óvatosan végighúzom a kezem a nagy és hosszú, karmok vájta sérülés mentén. Már elkezdett gyógyulni, de akkor is...

- Nincs semmi baj, Aiden – fordul meg gyorsan.

- Azt mondtad, nem sérültél meg...

- Sajnálom – emeli fel a fejem. – Csak nem akartam, hogy aggódj miattam.

- Megint miattam... – suttogom, de befejezni sem hagyja a mondatot.

- És ezt sem akartam. – Magához húz és egyik kezével szoros átölel, a másikkal pedig végigsimít az arcomon. – Semmi bajom. Holnap reggelre már nyoma sem lesz, hidd el nekem.

- De én...

- Bármit elviselek, ha a te biztonságod a tét, tudod jól – néz a szemembe.

- Tudom – nyelek egy nagyot.

Lehajol és hosszan, megnyugtatóan megcsókol.

- Inkább koncentráljunk arra a fürdésre, hm? – cirógatja meg az arcom a hüvelykujjával, aztán végighúzza az ujját az alsóajkamon is.

Nagyon jól ért hozzá, hogy hogyan terelje el a figyelmem, mert rögtön elpirulok, amin õ csak mosolyog. Megengedi a vizet a zuhanyban, hogy mire levetkõzünk, már jó meleg legyen. Az ajkamba harapok, mert amint a ruhámhoz nyúlok, Rhage máris rám szegezi égetõ tekintetét, de a zavarom ellenére nem állok meg és nem is visszakozok. Ha nem tanulok meg úrrá lenni rajta, a zavarom örökké köztünk fog állni.

Ebéd után õ még gyorsan becsomagol néhány dolgot, majd el is indulunk. Azt hittem, majd szomorú lesz amiért el kell hagynia a házát, de nem látom rajta, hogy bánkódna, aminek örülök.
Pont annyira haladunk a folyótól, hogy még halljam a víz folyását, mert így sokkal biztonságosabb. Folyamatosan a környéket pásztázom, hogy minden közelben tartózkodó lényt meghalljak. Sok errefelé a vadállat és a kisebb rágcsálók, amik állandóan kiadna valamiféle hangot.
A gondolataimból Aiden bársonyos bõrének a tapintása ránt ki, ahogy kis kezét az enyémbe csúsztatja. Ránézek a ragaszkodástól és gyengédségtõl ragyogó szemeire és nem tudok nem rámosolyogni, mert akárhányszor ránézek, mindig eddig ismeretlen, de kellemes melegség áraszt el belülrõl. Felmelegít, mintha a nyár kellõs közepén járnánk és a nap fényes sugarai vetülnének rám.
Beszélgetéssel ütjük el az idõt, de amikor ismét az álmaimról kérdez nem tudom, hogy mit feleljek neki. Nem akarok hazudni sem, de tudom, hogy nagyon elszomorítaná, ha az igazságot mondanám. És én gyûlölöm õt boldogtalannak látni, ezért inkább kerülve a nagyobb hazugságokat csak annyit mondok, hogy már pár napja nem álmodtam semmit, de ne tudok közben ránézni. Nem tudnék a szemébe hazudni.
Valójában azonban az álmok minden pihenéssel töltött percben rám leselkednek és amint elalszom már elõ is jönnek a szörnyû képekkel.
A szokásos telihold és farkasüvöltés, de most társultak hozzá új képes és új érzések is. Egy vérben úszó férfi, aki elõttem hever és egy fájdalmasan égetõ seb a nyakamnál amibõl ömlik a vér. Felnézek az égre az egyre magasabbra hágó teliholdra és az égetõ érzés csak fokozódik. Olyan. mint amikor a barlangban voltam, vagy pár napja az erdõben. De valamit nem értek és sehogy sem tudok rájönni. Ha az a lény egy vérfarkas volt és megharapott, miért éreztem a teliholdat? Ha én párduc vagyok, vagy voltam, miért vannak olyan ösztöneim, amik teliholdkor jönnek elõ?
Egy párducot nem képes megfertõzni egy vérfarkas. Legalábbis nem emlékszem rá, hogy hallottam volna már ilyet.

***
Az én szervezetemnek nem sok pihenésre van szüksége, ezért akár két napig is bírnám a menetet pihenés nélkül, de ahogy sötétedni kezd és Aidenre pillantok látom rajta a fáradságot. Nem mutatja ki és nem is panaszkodik, de az, hogy lassítanom kellett, hogy ne hagyjam le mindent elmond.
Tovább haladunk, de már csak azért, hogy keressek egy viszonylag védettebb helyet ahol pihenhetünk, mert szívesen hagynám, hogy egy fa alatt aludjon, a sok veszélynek kitéve.
Észreveszek egy sziklába vájt odút, ami nem messze tátong tõlünk, és bár minden porcikám ellenkezik, hogy bármilyen barlangszerûség közelébe menjek, erõt veszek magamon és odamegyek. Közelebbrõl már látom, hogy nem olyan barlang, mint amiben én voltam.
Leellenõrzõm a lyukat és odafordulok Aidenhez, hogy jöhet õ is.
- Kérlek, Rhage, menjünk vissza a tóhoz! – hát, ilyen hangot sem hallottam még tõle, de az ötlet egyáltalán nem tetszik. Nyilván meglátszódtak rajtam a gondolataim, mert megint kérlelni kezd – Kérlek! Csak egy kicsit.
- A víz rengeteg vadállatot vonzhat éjszaka – és nem csak a vadállatok… telihold van és farkasok is lehetnek a közelben.
- De hát te úgyis kilométerekrõl megérzed a veszélyt. Kééérlek!
Lehet ezeknek a szemeknek ellenállni? Mert nekem nem egy túl jól… - Jól van, legyen. De nem sokáig!
Elkísérem a kis tóhoz, de közben végig feszülten pásztázom a környéket. Egyenlõre semmi veszélyes, csak néhány éjszakai állatka és baglyok. A hátammal nekidõlök egy fának és onnan hallgatom a lépteit. Nem akarom azzal kellemetlen helyzetbe hozni, hogy levetkõzzön elõttem, ha nem szeretné. És az önuralmamat tekintetbe véve is jobb ha itt maradok, mert amilyen csábító teste van, valószínûleg megint nem bírnék magammal. Ahhoz nem vagyok elég messze tõle, hogy fájdalmaim legyenek és ma nem is éreztem a szokásos „tüneteket”. Olyan mintha a vadállat megnyugodott volna, amiért a párja nem utasította el a múl éjszaka.
Mélylélegzetet veszek amikor ruhasuhogást hallok és próbálom nem elképzelni, ahogy láthatóvá válik a testének minden gyönyörû porcikája. De nem megy.
Az erõsebb vízcsobogásból tudom, hogy éppen a vízbe ment, de aztán rögtön felhangzik egy kis sikoly, mire ösztönösen odafutok hozzá. Mi történhetett? Talán megcsípte egy rák, vagy megijedt egy békától?
- Aiden?
A többi aggódó kérdés azonban a torkomon akad amikor rápillantok, mert a víz csak a vádlijáig takarja, elém tárva õt teljes meztelen valójában.
Ne fordul felém és valószínûleg zavarban van, mégsem tudom levenni róla a szemem. A lábai hosszúak és kecsesek, a csípõje keskeny és az egész testét selyemként öleli körbe a haja. Egyszerûen nincs nála a szebb. Tökéletes.
A vágyam már akkor feléledt amikor hallottam, hogy levetkõzik, de most szinte már fájdalmassá válik a nadrág szorításában. Az édes illata felém száll és az orromba kúszik, ahogy egy szellõ meglebbenti az éjfekete tincseket. A vadállat ismét felhorgad bennem az illatra és követelõzõen felmordul. A párjára vágyik…
- Nincs semmi baj, ne haragudj... Csak hideg a víz és meglepett. – hátrapillant a válla felett és a mozdulat miatt az egyik gömbölyû válláról lehullnak a tincsei. Hihetetlenül érzéki látvány… – De ha szeretnél, bejöhetnél velem te is, hogy felmelegíts...
Pár percig eltart míg a vágytól ködös elmémmel fölfogom, hogy ezt tényleg õ mondta és nem a képzeletem szüleménye, mert annyira meglepett vele. Aiden aki mindig elpirult mikor hozzáértem, most azt kéri, hogy melegítsem fel.
Akkor veszem észre, hogy milyen sokáig bámulom, mikor zavartan elkapja rólam a tekintetét és nyakig a vízbe merül. Gyorsan megszabadulok a ruháimtól és mögé lépve átkarolom a karcsú testet. Megremeg a karjaimban, de nem tudom, hogy az érzéstõl e vagy csak fázik, mert a íz tényleg elég hideg egy ember számára. Sorosan magamhoz húzom, hogy átadjak neki a test hõmbõl õ pedig hideg kezeit a karomra simítja.
Nem bírok sokáig ellenállni neki, így apró csókokat hintve a vállára kényeztetem a puha bõrfelületet.
- Te vagy a leggyönyörûbb lény ezen a világon – suttogom a fülébe, mikor a csókokkal odáig jutok.
Felém fordítja a fejét és boldogságtól csillogó szemekkel mosolyog rám, amitõl még gyönyörûbbé válik.
- Köszönöm. – kis tenyerét az arcomra simítja és magához von egy csókra, amit készségesen meg is adok neki. Az egyre hevesebbé váló csók közben a kezeim a testén kalandoznak, ismerkednek az eddig nem tátott részeivel, de semmilyen intimebb helyen nem érintem meg. Már attól is boldog vagyok, hogy ennyit megenged és még élvezi is. Mert az biztos, hogy tetszik neki, amit csinálunk. A vágyának fûszeresen édes illatát semmivel sem lehetne összetéveszteni.
Felmordulok, mikor beletúr a hajamba, finom borzongást kiváltva ezzel a belõlem, cserébe pedig én az érzékeny kis mellbimbóin kezdek apró köröket rajzolni. A nyöszörgése a legédesebb dallam a füleimnek, amibõl egyre csak többet és többet akarok.
Mikor már ennyi sem elég belõle, magam felé fordítom a testét és újból az ajkaira tapadok és közben az eddig ismeretlen részein kalandozom. Végigsimítom a feszes combjait, majd kissé megemelem õket, õ pedig ösztönösen a csípõm köré fonja õket.
Kemény férfiassága az enyémnek feszül, ami mély elégedettséggel tölt el és olyan forróságot kelt bennem, ami úgy érzem elemészt, ha nem csillapítom.
Ajkaim a nyakára csúsznak és a kényszer, hogy megjelöljem magamnak mindennél nagyobb, de mielõtt még megtenném, visszafogom a harapás erejét. Mi van ha fájdalmat okozok neki?
Úgy tûnik a védelmezõ ösztön mégis felül tud kerekedni a vadállat birtoklásai vágyán…
- Rhage...
Lassan felemelem a fejem és belenézek a fekete ködös szemekbe, amik olyanok, mint egy feneketlen kút amik képesek elnyelni bárkit.
- Mi az? – megcirógatom a csókoktól duzzadt alsó ajkát.
- Szeretném... Szeretném, ha... ha majd te... megtennéd... ha megtesszük... Úgy értem, ha megjelölnél, amikor… Azt akarom, hogy... hogy mindenki tudja, érezze, hogy... hogy én a tiéd vagyok.
A birtoklási vágy úgy árad szét bennem, mintha egy pillanatra minden mást elmosott volna. Õ már most is az enyém, akár rajta van a jelem, akár nincs. És aki el akarja venni tõlem, az meghal.
- Ezt kérned sem kell. Mindenki tudni fogja. Mert te az enyém vagy, Aiden...
Hevesen megcsókolom, hogy magamba szívja mindent, ami õ. Annyira akarom már, hogy a kezeim akaratlanul is lejjebb kalandoznak és az ujjaimmal lágyan megcirógatom a feneke domborulatát, de még mielõtt elveszíteném a fejem egy közeli nesz szakít ki a vágy ködébõl. Elhúzódom tõle és egy pillanat alatt kijózanodom, mikor eszembe jut, hol vagyunk és mi is történhetett volna a figyelmetlenségem miatt.
- Rhage? Baj van?
Baj az nincs szerencsére. Csak… azt hiszem három róka illatát érzem a közelben.
- Csak néhány vad motoszkál a közelben. Ezt viszont nem folytathatjuk most, Aiden – leeresztem a talajra és bocsánatkérõn az arcára simítok. – Túlságosan is lekötöd a figyelmem... nem akarom, hogy ez a biztonságodat veszélyeztesse.
Egy kedves mosollyal az arcán pillant fel rám, majd egy apró csókot adva elindul kifelé. Azt hiszem én inkább megvárom míg felöltözik…
Õ azonban keresztülhúzza a testem lenyugtatására tett kísérletet, mikor hihetetlenül édes zavartsággal megkér, hogy töröljem meg mert fázik.
Rámosolyogok, majd kimászva a tóból szorosan magamhoz ölelem, miközben laposan megtörölgetem. Miután kész vagyok felkapom a karjaimba és úgy viszem vissza a táborhelyhez és csak addig engedem el míg körülnézek egy kicsit.
Szerencsére egy állat sem fészkelte be ide magát, amíg mi fürödtünk, ezért gyors mozdulatokkal elõkeresem a takarókat, amiket Aiden bepakolt, majd az egyiket leterítve a földre rátelepszem és az ölembe vonom az én vacogó kicsikémet. Alaposan betakarom és mikor már csak a feje látszik ki, elmosolyodom a megkönnyebbült sóhaján. Egy puszit hintek a homlokára és lassan simogatni kezdem a karját, míg nem érzem, hogy átmelegedett. Az én átlag testhõmérsékletem jóval magasabb, mint az embereké.
- Rhage?
- Hm?
- Ha visszatérnek egy emlékeid, legalább valamennyire... Szeretnéd, ha majd megpróbálnánk megkeresni a családodat?
Várakozóan néz rám, de nem igazán tudom, hogy mit feleljek.
- Én… nem tudom. Ha arra gondolok, hogy család, semmit sem érzek. Nem tudom, hogy van e egyáltalán és azt sem, hogy ha van milyen volt a kapcsolatunk. – az álmaimban megjelenõ arcok pedig egyáltalán nem ismerõsek. Nem is biztos, hogy õk a családom.
- Sajnálom, hogy nem emlékszel. Pedig biztos nagy jó érzés, ha valakinek van családja. – a vágyakozó hangjától összeszorul a szívem, ezért összesimítom az arcunkat, hogy megnyugtassam egy kicsit.
- Családot ugyan nem adhatok neked, de mindent megteszek majd, hogy boldog legyél! – õ az életem és azt akarom, hogy soha ne legyen szomorú.
- De adhatsz, te lehetsz a családom. – kidugja a kezét a takaróból és megfogja az enyémet. Összefûzöm vele az ujjamat, majd felemel és egy csókot lehelek a kéz.
- Amit csak akarsz. – betakarom a kilógó kezét az enyémmel együtt, mert nem akarom megfázzon.
Mosolyogva lehunyja a szemeit és a mellkasomba fúrva a fejét egyre egyenletesebben kezd lélegezni. Mikor már biztos vagyok benne, hogy alszik én is elszenderedem.
Éberen alszom, így elég sokszor felébredek, mikor közelben neszezést hallok, de szerencsére semmi veszélyes, csak az éjjeli állatok.

Mikor hajnalban felébredek a madarak csiripelésére már nem alszom vissza, mert hamarosan indulnunk kell. Aidenre nézek, aki az éjjel egy kicsit áthelyezkedett, mert most a combjaimon fekszik a kezeivel pedig átkarolja a törzsemet. Olyan szép mikor alszik, hogy akármeddig képes lennék nézegetni õt, mert egyszerûen nincs szívem felkelteni.
Még hagyom pár percig, majd lágyan elkezdem a haját és az arcát cirógatni, hogy felkeltsem. Nem szokott a hajnali keléshez, így eltart egy darabig mire kinyitogatja a szemeit.
- Már reggel van? – álmos elnyújtott hangon beszél, ami igazán vicces. Felemelem a fekvõ helyzetbõl és az ölembe ültetem mielõtt még visszaaludna.
- Igen kicsikém, úgyhogy kénytelen leszel kinyitni a szemeidet. – mondom neki, mikor a fejét a nyakamba hajtva újra elaludni. Mikor csak egy kis nyöszörgést kapok válaszul támad egy gonosz ötletem, amivel tudom hogy felébreszthetem.
- Szeretnél esetleg ismét egy hideg fürdõt a tóban? – suttogom a fülébe, de nem a várt hatást érem el. Végül is tényleg kipattannak a szemei, de aztán az arca elvörösödik és ebbõl rögtön tudom, hogy nem a hideg vízre gondol éppen.
- Jó reggelt! – lágyan megcsókolom a puha ajkait, amit egy kis tétovázás után viszonoz is.
- Ne-neked is jó reggelt! – mondja miután elszakadtunk egymástól.
Mosolyogva szétválasztom az összekuszálódott tincset, majd mikor kimászik az ölembõl én is fölállok. Kinyújtóztatom a kezeimet és a derekamat, mert alaposan elgémberedtek az ülve alvástól. Bár ez nem újdonság.
Aiden kezeit érzem meg, ahogy simogató mozdulatokkal kinyit megmasszírozza a görcsös izmokat és ezért hálás mosollyal pillantok rá. – Köszönöm.
- Szívesen. De máskor inkább feküdj le te is, ha így nagyon kényelmetlen volt. – az orra alatt motyogva még hozzáteszi – Gondolhattam volna erre tegnap is.
- Ne aggódj, megszoktam már és egyébként se akarom, hogy beteg legyél. – pár nap kényelmetlenség nem a világ vége. – Hoztál magadnak valami reggelit?
- Igen, de nem csak magamnak. Bõven jut mind a kettõnknek. – a kis csomagjához megy és elõkotor egy tál becsomagolt sült húst, kenyeret és almát. Már ki is tenné elém, de visszaadom neki.
- Tedd csak el magadnak. Nekem úgy is szükségem van a nyers húsra és a környéken rengeteg állat van. – mivel õ azt úgy sem eszi meg, így legalább nem kell bajlódni a hússütéssel. Bár ha elfogy az ennivalója úgy is szerzek neki.
- Biztos?
- Persze, azokat edd csak meg te. – megsimogatom az arcát – Pár perc és jövök, nem
fogok messze menni.
- Jó, de vigyázz magadra!
Rámosolygok, majd már ott sem vagyok. A lyuk másik oldaláról hallottam a kaparászást és pár méterre meg is találom, amit kerestem. Három üregi nyúl éppen ássa ki a rejtekhelyét. Tökéletes.
Kieresztem az agyaraimat és miután megtisztítottam kettõt, megeszem a húsosabb részüket. Ha nyers húst eszek elég napi egy étkezés, mert nagyon laktató.
Lemosom magamról a vért a kis tóban és visszatérek Aidenhez, aki már az utolsó falatokat rágja meg.
Miután segítettem összeszedni a takarókat, ismét megfogja a kezem és indulunk tovább.

***

Egész nap nem érzek semmi fenyegetõt, így viszonylag nyugodt napunk van, ahogy a kellemes langyos idõjárás miatt szinte kivirul az erdõ. Minden felé madarak, apró rágcsálók és lepkék, a tisztásokon pedig színes virágok.
Az egyik helyen megállunk egy kicsit pihenni, majd délután még egy kis forrás mellett, ahol Aiden talált néhány gyógynövényt, amit elraktározott magának.
Egész nap olyan… felszabadultnak, gondtalannak látszott és ezt annyira jó érzés volt látni, hogy a szívem mindig hevesebben vert ahányszor csak a napfényben csillogó szemeibe nézetem.
Még éppen csak kezd sötétedni, mikor megátok egy hatalmas, öreg fát, ami egy kis tisztás mellett áll. Körülbelül négy öl vastagságú a törzse és ahogy jobban megnézem tökéletes hely lenne északára, mert a nagyobb ágat szerteágazódó részénél olyan mintha egy fotel lenne.
- Aiden, maradjunk itt éjszakára. – itt ugyan nincs tó a közelben, de ha nagyon akarja, akkor pár percre lekísérem a folyóhoz.
- De nem azt mondtad, hogy nem akarsz tisztáson táborozni? – kérdezi egy korábbi beszélgetésünket idézve.
- Nem a földön alszunk, nézd. – megmutatom neki kinézett helyet, mire nagy szemekkel néz.
- És mi lesz ha leesek onnan éjszaka. Az biztos, hogy kitöröm a nyakam!
- Nyugodj meg. Soha nem hagynám, hogy leess. Majd megint az ölemben alszol, mint tegnap este, jó lesz úgy? – magamhoz húzom és megölelem. Ma már sokszor tettem ezt minden indok nélkül, mert annyira jó érzés hozzáérni. És úgy tûnik õ is így van ezzel, mert mindig jólesõ sóhajt hallatva viszonozta.
- Megfürödhetek a folyónál? Ígérem sietni fogok!
- Igen, de… én is veled megyek. A folyó nem olyan biztonságos, mint egy erdei kis tó. – az elpiruló arcát látva hozzáteszem – Nem fogok odanézni, ha nem akarod.
- Ne-nem bánom ha… ha né-nézel, már úgy is láttál és én… sz-szeretem amikor ho-hozzám érsz.
Felemelem a fejét, hogy rám nézzenek azok a szép szemek, majd óvatosan megharapom a nyakát kielégítve ezzel a felébredõ vadállat birtokló igényeit is, utána pedig lágy csókot lehelek az ajkaira.
- Akkor menjünk.
A folyó szélében állva szinte már egymást fürdetjük meg, de Aiden nem merészkedik a csípõcsontomnál lejjebb és nem is erõltettem. Szégyenlõsen lesüti a szemeit mikor én simítom végig az õ testét, lemosva róla a hosszú gyaloglás porát, de elkerülöm az intim részeket, bármennyire is vágyom rá, mert ez most nem a megfelelõ hely és idõ erre.
Megtörölgetem miután kész vagyunk és mivel elõrelátóan hozta az egyik takarót is belecsavarom és úgy karolom át.
- Rhage?
- Igen?
- Nem tudok fára mászni. – jelenti ki, miután alaposan felmérte az elõtte álló hatalmas fán.
A párducoknak könnyû, mert a karmaikat egyszerûen belevájják a fa törzsébe, de egy embernek nehezebben menne.
- Nem is kell, várj egy kicsit. – kieresztem a karmaimat és belevágva a törzsbe könnyedén felmászom, majd várakozóan nézek rá. – Add a takarót. Jó, most pedig a kezeidet.
Felnyújtja felém a vékony karjait és óvatosan, hogy meg ne rántsam õket megfogom a csuklója fölött és könnyedén felemelem. A súlya szinte meg sem kottyan.
- Köszönöm. – átfogom a derekát míg elõszedi a többi takarót is tartom amíg elhelyezkedik az ölemben, hasonlóan a tegnapi pózhoz.
Az államat a fejére támasztva hallgatom az egyenletes lélegzetvételt, ami engem is felületes álomba nyom.

***

Nem tudom hány óra lehet, de valami rossz érzésre ébredek, ami olyan mintha valami rossz történt volna. Nem hallok semmi neszt, csak a folyó hal csobbanásait, de a szagok… egy párduc szaga, de ne hallok semmit.
Hangtalanul feljebb tornázom magam és gyengéden megrázom Aiden válát, de amikor szóra nyitná az ajkait rátapasztom a kezed. Rám néz és azonnal éberebbé válik. Elhúzom a kezem és mutatom neki, hogy maradjon csendben. Kissé remegve bólint és szorosabban markolja a takarót. Behunyom a szemem és erõsen a szagra koncentrálva próbálom kideríteni a forrása helyét, de a víz illata elnyomja. Tehát a folyónál lesz…
Kicsusszanok Aiden alól és a csuklómat megragadó kezét megsimogatva gyengéden lefejtem magamról.
Egy macska kecsességével leugrom a fáról és hangtalanul a szag irányába indulok. Nem tudom, hogy a párduc mikor érezte meg az enyémet, de mikor meglátom már vicsorogva áll velem szemben. Állati alakban, ami nem éppen veszélytelen…
Óvatosan közelítem meg, mert egy állat reakcióit nehéz elõre észrevenni. Mikor már csak három méter választ el minket, fenyegetõen morogni kezd, majd mikor még egy lépést teszek egy ugrással rám vetõdik. A nekem csapódó súly a földre dönt, de nem tétovázok sokat és a nyakát megragadva, hogy ne tudjon megharapni, magam alá fordítom. Folyamatosan morog miközben próbálom a földön tartani, de csak egy pillanatra veszítem el az egyensúlyomat és máris egy mély karomnyomott vés az oldalamra, amit összeszorított foggal, fájdalmas mordulással tûrök. Nem akarom megijeszteni Aident.
Leugrom róla és a karmaimat kieresztve várom a következõ támadást, amit kissé elhamarkodottan tesz, mert nem veszi figyelembe az éles karmokat. Miközben rám akarna ugrani belerúgok, majd a karmaimmal letépem az egyik fülét.
Állati hangján is hallani a fájdalmas visszhangot ahogy hangosan morogva odébb vánszorog és hátrál miközben felé megyek, majd egy gyors mozdulattal nekem ront. Ugyanúgy a földre lököm, mint legelõször, de most már a karmaimat a nyaka bõrébe vájom, csak annyira, hogy érezze.
- Változz vissza, vagy most rögtön kitépem a torkod! – a hangom állati, de úgy tûnik megérti, mert pár pillanat múlva már egy meztelen fiatal férfi teste fekszik alattam. – Ha válaszolsz néhány kérdésemre élve elmehetsz, de ha nem…
Megszorítom a markomat a torka körül, mire félelem csillan a szemeiben. Nem lehet túl idõs, mivel nem sok tapasztalata van a harc terén.
- Melyik klánhoz tartozol, az árulókhoz vagy a királyhoz?
- A… a királyhoz…
- Hazudsz! – a szabad kezemet a még meglévõ füle felé emelem.
- Ne! Jól van, az árulóhoz!
- Mit akar a fiától?! Mért keresi?! – mikor nem akar válaszolni, elég megszorítanom a kezem és sziszegve kinyögi.
- Elszökött az a ribanc anyja és a fiával akarja visszacsalni, hogy bosszút álljon… aztán pedig megölje…
- Soha! Megértetted? Soha! – a harag szinte szétéget belülrõl, a vadállat vérre szomjazik, de ezt a patkányt most nem fogom megölni. Felrángatom a földrõl, de még mindig nem engedem el. – Mond meg annak az árulónak, hogy ne keresse tovább a fiát, mert ha mégis akkor megtalálom és kitépem azt a sötét szívét! Megértetted?!
- Meg…

Ellököm magamtól és egészen addig ott maradok, míg már el nem tûnik az illata. A folyóhoz lépve megnézem magam a víztükörben és lemosom magamról a vért. A hátamon lévõ sebet azonban nem érem el. Mindegy. Holnap estére már nyoma sem lesz. Csak vigyáznom kell, hogy Aiden nehogy észrevegye, mert akkor megint rosszul érezné magát…

Mélyen a gondolataiba merül, de hagyom, hadd gondolja át a dolgokat. Csak mikor már vagy öt perce hallgat, akkor zökkentem ki, gyengéden végigsimítok az arcán, õ pedig rám néz és elmosolyodik. A szívem már ennek a látványától is hevesebben kezd dobogni, de amikor lehajol, hogy megcsókoljon, ez csak tovább fokozódik.

- Ismersz olyan helyet, ami elég távol van innen és nincsenek ott vérfarkasok vagy párducok? – kérdezi, miután elengedtük egymás ajkait.

Ezúttal én merülök a gondolataimba, élvezve, hogy közben a hátamat simogatja. Hamar eszembe jut a hely, amirõl Amanda és Joe meséltek, ahol õk éltek ezelõtt a kis ház elõtt.

- Van egy különálló kolónia innen északkeletre – felelem. – A legtöbb lakója ember, de élnek ott párducok is. Õk nem tartoznak egy klánhoz sem és tényleg csak néhányan.

Újra elgondolkozik néhány másodpercre.

- Biztonságos neked? – kérdezi végül.

- Hát... még nem jártam ott, de a nevelõszüleim egy ideig ott éltek és mindig azt emlegették, hogy milyen jó volt – mosolyodom el. Aztán eszembe jut, hogy csak az én biztonságommal kapcsolatban kérdezte... és errõl rögtön beugrik a lehetõség, amitõl annyira félek. – De ugye nem azért akarsz biztos helyre vinni, hogy ott hagyj?

- Aiden, én téged soha többé nem hagylak el – feleli határozottan. – Ahová te mész oda megyek én is, de akkor is az lesz az elsõ, hogy mindig biztonságban légy és ezért mindent el fogok követni. Akár visszakapom az emlékeimet akár nem te akkor is az enyém vagy, én pedig a tiéd. Ezt vésd az eszedbe.

A szavai valóban ígéretnek hangzanak, a szemei komolyan csillognak, engem pedig mérhetetlen boldogság tölt el.

- Annyira örülök, hogy itt vagy nekem – mosolyodom el. – Már el sem tudnám képzelni az életemet nélküled.

A nyakához simítom az arcom, magamba szívom az illatát, aztán közelebb hajolok hozzá, csókra nyújtva az ajkaimat. Készségesen meg is adja, amit kérek, szinte elolvadok a karjaiban a lágy csók hatására, fõleg, amikor a nyelvünket is bevonja az érintésbe. Szorosabban ölel magához, de mielõtt még komolyabban belemerülhetnénk, elenged.

- Sajnálom Aiden, de sietnünk kell. Ma éjszaka már nem maradhatunk itt.

Nem engedem eluralkodni magamon a csalódottságot, mert tudom, hogy igaza van. Bólintok egyet és felállok az ölébõl, de még visszafordulok hozzá.

- És mi lesz a teliholddal? Nem fogsz megint... szóval... – Nem fejezem be a mondatot, de azt hiszem, az arcom színe is elég árulkodó lehet.

- Tudok uralkodni magamon és ha veszélyben vagy mindig a védelmed az elsõ. Nem engedem, hogy elkalandozzon a figyelmem, de... ha mellettem leszel nem lesz baj.

Mosolyogva bólintok, aztán megfogom a kezét.

- A kolónia körülbelül három, vagy négy napi járásra van innen. Nem lehet eltévedni, mert a folyó keresztülfolyik rajta, így elég ha azt követjük.

- Én messzirõl meghallom a folyó hangját, ezért nem megyünk közvetlenül mellette, mert ott lehetnek idegenek – mondja, miközben õ is feláll. – Pakold össze, amit magaddal akarsz vinni, mindjárt jövök.

- Hová mész? – szorítom meg a kezét ijedten.

- Ne félj, nem messze, csak ellenõrzöm a környéket, amerre megyünk. Nyugodj meg nem megyek annál távolabb, hogy még megéreznem az idegen szagokat – simít végig az arcomon, aztán egy édes mozdulattal a saját arcát is hozzá simítja, amitõl mosolyognom kell. – Nemsokára jövök.

Amíg Rhage távol van, én gyorsan összeszedek pár dolgot egy kis táskába. Nem viszek túl sok mindent, hogy ne legyenek útban, csak tényleg a legszükségesebbeket – néhány ruhát mindkettõnk számára, takarókat biztos ami biztos alapon és egy-két tisztálkodási eszközt. Mivel Rhage még azután sem tért vissza, hogy végeztem, azzal ütöm el az idõt, hogy megmelegítsem ebédre a tegnapi vacsora maradékát. Még így is sok van, talán az útra is vihetünk magunkkal egy kevés sült húst.

A konyhában ülve várom meg Rhage-et, és mikor megérkezik, rögtön felpattanok és hozzá sietek.

- Találtál valamit? – ölelem át.

- Nem. Minden rendben van. Néhány vadállaton kívül semmi veszélyes. – Lenéz a csomagra a szék lábánál. – Nem akarsz semmi mást hozni?

- Nem igazán vannak kedvenc dolgaim és nem is akarok a terhedre lenni. Elég ennyi, te pedig velem leszel – mosolygok rá, mire õ is elmosolyodik.

- Nem is kívánhatnék magamnak nálad tökéletesebb társat.

Érzem, hogy elpirulok a szavaira, de egyben rettenetesen boldoggá is tesznek, hálásan mosolygok rá.

- Megmelegítettem az ebédet, ha gondolod utána indulhatunk is – indulok el az ételért.

A szokásos rendszert alkalmazzuk: én az asztalhoz viszem a húst, míg õ evõeszközt és tányért vesz elõ. Volt jó pár napunk kialakítani ezt a szokást, és nagyon beválik, engem pedig boldoggá tesz, hogy gondoskodhatok róla, és jól esik, hogy õ is segít nekem.

- Milyen messzire mentél már el innen? – kérdezi éppen a poharakért nyúlva.

Az asztalra teszi a poharakat is, én pedig már viszem is a sült húst.

- Csak az erdõben, de sohasem túl messze. Nem mertem tovább menni – ülök le vele szemben.

- Most már semmitõl sem kezd félned – néz rám komolyan.

- Tudom – mosolyodom el, és átnyúlva az asztalon megfogom a kezét, egy kicsit meg is szorítva az ujjait. Visszamosolyog rám és a finom szorítást is viszonozza. – És köszönöm.

Ebéd után gyorsan becsomagolom a maradék húst, hogy legyen nálunk valami hideg étel, aztán már indulunk is. Furcsa érzés ott hagyni a kis házat... Olyan sokáig volt ez az egyetlen menedékem, még Amanda és Joe távozása után is hosszú évekig.

Most viszont itt van nekem Rhage. Az új menedékem, aki olyan váratlanul toppant be az életembe, ráadásul éppen úgy, mintha csak a megmentésemre küldték volna.

Furcsa még annak idején otthon, a királyságban párducként sem hittem soha, hogy valaha is megtalálnám a társamat. Rengetegen éltek körülöttünk, mégsem volt semmi, ami arra utalt volna, hogy van közöttük valaki, bárki, aki az lehetne. Igazából nem is nagyon tudtam, hogy zajlik ez az egész, honnan tudom, hogy találkozom a társammal, érzem-e egyáltalán... Anya nem tudott mesélni róla, hiszen az apám nem a társa és soha nem is volt. Erõszakkal tette a sajátjává minden téren, ezzel örökre megfosztva õt a lehetõségtõl, hogy az igaz társa mellett lelhessen békére és szerelemre. Amikor a király számûzött miatta, azt hittem, engem is megfosztott ettõl, pedig nem. Még halandóként is érzem.

Az erdõben megyünk, a fák jótékony takarásában, biztos távolságban haladva a folyótól. Rhage vezet minket,mert õ hallja a víz hangját, így biztosan a folyó mentén tudunk haladni, én mégsem emiatt, hanem valami ösztönös cselekedet révén fogtam meg a kezét, amikor elindultunk. Megragadtam a kézfejét, õ pedig nemcsak hagyta, hanem még rám is mosolygott, és szorosan az ujjaim köré kulcsolta a sajátjait.

Út közben ismét felmerül a farkasok témája és Rhage álmai, de továbbra sem tudok rájönni, mi történhetett. Bár amikor Rhage azt mondja, azóta sem látott semmi újat álmában, egy kicsit furcsa érzés fog el... Ami nyilvánvalóan csak valami zavarodott érzés lehet, mert Rhage nyilvánvalóan semmit nem hallgatna el elõlem. Hacsak nem akar megóvni valamitõl... De mégis mitõl?

***

Amikor besötétedik, Rhage elkezd keresni valami olyan helyet, ahová behúzódhatunk. Látom rajta, hogy õ még akár egész éjjel bírná az utat, õ viszont rajtam látja a fáradtságot. Hiába, egy egyszerû halandó testével szükségem van az alvásra...

Amikor végül találunk egy kis bemélyedést egy eldugottabb sziklafalban, ami elég mély ahhoz, hogy takarásban és biztonságban legyünk, mégsem elég mély, hogy egy akár veszélyeket is rejthetõ barlang legyen, nekem valami egészen máson jár az eszem. Idefelé jövet, nem is olyan messze találtunk egy kis folyót, nekem pedig a fürdés gondolata nagyon is csábító.

- Kérlek, Rhage, menjünk vissza a tóhoz! – kezdem el kérlelni, miután ellenõrizte a kis lyukat. Látom rajta, hogy nem lelkesedik az ötletért, úgyhogy még nagyobb szemeket próbálok mereszteni rá. – Kérlek! Csak egy kicsit.

- A víz rengeteg vadállatot vonzhat éjszaka – rázza meg a fejét.

- De hát te úgyis kilométerekrõl megérzed a veszélyt – ellenkezek, mire õ felsóhajt. Tudja, hogy igazam van. – Kééérlek!

Hosszú másodpercekig csak néz rám, aztán megadóan felsóhajt, én pedig már mosolygok is.

- Jól van, legyen. De nem sokáig!

A kis tisztáson álló tónál gyorsan kibújok a ruhámból, aztán a vízhez sietek. Nem félek, hogy bárki is megláthat, mert Rhage nem messze õrködik a fák között, és már messzirõl megérezne minden ide nem illõ szagot. Nem vesztegetem az idõt a víz hõmérsékletének ellenõrzésével, hanem rögtön belegázolok – ennek köszönhetõen rögtön sikkantva hátra is ugrok, ugyanis a tó alig néhány fokos lehet.

Viszont késõ bánat, mert már hallom is magam mögött a sietõs lépteket, és közvetlenül utána Rhage aggódó hangját.

- Aiden? – Bár még a nevemet is alig tudja kimondani, az utolsó hangok így is elhalnak, ahogy megtorpan, hiszen alig térdig állok a vízben.

Tisztán érzem, hogy nagyjából a lábujjam hegyétõl a fülem búbjáig elpirulok, a zavart mégis felülmúlja valami furcsa érzés... Annak a hatása, hogy bár nem fordulok meg, így is szabályosan érzem, ahogy végigvezeti rajtam a tekintetét, és azok a furcsa ösztönök és kifinomult érzékek, amiket a felbukkanása elõhozott bennem, most újra életre kelnek. Mintha csak egymásra lennének hangolódva a testünk apró rezgései, úgy érzi meg az én testem, hogy milyen hatással van a társára – és ez még arra is képes, hogy megakadályozzon abban, hogy zavaromban sikítva nyakig a vízbe rohanjak.

- Nincs semmi baj, ne haragudj... Csak hideg a víz és meglepett. – Hátrapillantok a vállam felett és látom, hogy nem messze tõlem, a fák elõtt áll és engem néz, az ajkai enyhén elnyílva, a szemeiben pedig valóságos tûz ég, szinte ide látom a ragyogását. Valószínûleg ez hozza ki belõlem a következõ szavakat is. – De ha szeretnél, bejöhetnél velem te is, hogy felmelegíts...

Amikor percekig nem kapok választ, továbbra is csak az égetõ tekintetét érzem, elbizonytalanodom és gyorsan visszafordulok. Talán ezt... talán ezt most nem kellett volna mondanom? Az ösztönös viselkedést most újra átveszi a zavar érzése, úgyhogy inkább félreteszem a hideg víz gondolatát, és nyakig a vízbe gázolok. Valószínûleg úgyis elég piros a bõröm ahhoz, hogy felmelegítsen...

Azt hiszem, éppen ezért is lep meg annyira, hogy alig hallom meg a víz csobogását, másik érzek a hátamhoz simulni egy nagyon is ismerõs, és ismerõsen forró testet. Megremegek és lehunyom a szemeimet, ahogy Rhage teste melege lassan az enyémet is átmelegíti, sõt, az eddig jéghidegnek érzõdõ víz is szinte langyossá válik körülöttünk. Ráadásul az érzés, hogy a meztelen bõrünk szorosan egymáshoz simul... annyira letaglóz, hogy még zavarba jönni is elfelejtek.

Szorosan körém fonja mindkét karját, én pedig a karjaira simítom a saját kezem, amikor megérzem a lélegzete, majd az ajkai forróságát a vállamon, aztán a nyakamon. Amikor a fülembe súgja, hogy mennyire gyönyörû vagyok, elpirulva nyitom ki a szemeimet és köszönöm meg mosolyogva.

Felemelem a kezem és a tenyeremet az arcára simítom, úgy húzom magamhoz, hogy megcsókolhassam. Eleinte hagyja is, hogy én diktáljam a tempót, de aztán morogva elmélyíti a csókot, én pedig boldogan átadom neki az irányítást. A kezei lassan felfedezõútra indulnak a felsõtestemen, egyik kezének ujjai ingerlõen cirógatják a hasam, míg a másik a mellkasom felé kalandozik. Az arcáról lassan a hajára simítok, az ujjaimmal bele is túrok a tarkójánál, amit elégedett morgással jutalmaz. Válaszul a mellkasomon kalandozó kezét a mellbimbóim felé irányítja, én pedig belenyöszörgök a csókba, mikor hüvelykujjával lassú köröket rajzolva kezdi simogatni.

Amikor már majdnem szó szerint remegek a karjaiban és úgy érzem, olyan forróság tombol a testemben, hogy csoda, hogy nem gõzölög körülöttünk a víz, hirtelen szembe fordít magával. Az ajkat rögtön újra az enyémekhez szorítja, és miközben a nyelve táncot nyár az enyémmel, érzem, hogy a kezeivel lassan végigsimít a combjaimon és arra ösztönöz, hogy emeljem meg õket.

Nem gondolkozom, csak megteszem, így hamarosan a dereka köré kulcsolt lábakkal és a nyakába kapaszkodva nyögdécselek halkan, miközben õ szorosan tart, az ajkai pedig már a nyakamon kalandoznak. A forró csókok, a finom vagy éppen erõsebb harapások és szívások, aztán a nyelve nyugtató simogatása ezeken a helyeken, lassan az õrületbe kergetnek. A víz hidegét már egyáltalán nem érzem, azon sem csodálkoznék, ha az egész tavat felforrósítottuk volna. A csípõnk szorosan összesimul, úgy tisztán érezhetem, mennyire vágyik rám, ahogy õ is érezheti ugyanezt.

Aztán a csókok lassan még lejjebb vándorolnak, és elér ahhoz a bûvös helyhez a nyakam és a vállam találkozásánál. Minden eddiginél mélyebben nyomja a bõrömbe a fogait, és bár még ez sem közelíti meg a tényleges megjelölést, a testemen végigfut a remegés.

- Rhage... – nyögök fel.

Lassan felemeli a fejét, a látásom fátyolos, de még ezen a ködön át is látom, hogy sárga szemei szinte lángolnak, ugyanakkor az is tisztán látszik, hogy bármikor kész lenne megálljt parancsolni magának, ha azt mondom, elég.

- Mi az? – kérdezi elmélyült, rekedt hangon, miközben egyik kezét az arcomhoz emeli és vizes hüvelykujját gyengéden végighúzza az alsóajkamon.

- Szeretném... – Hirtelen uralkodik el rajtam újra a zavar, elpirulok és nyelek egy nagyot. – Szeretném, ha... ha majd te... megtennéd... ha megtesszük... Úgy értem, ha megjelölnél, amikor... – Az arcom még forróbbnak érzõdik, megint nem sikerült úgy megfogalmaznom, ahogy a fejemben állt a mondat. – Azt akarom, hogy... hogy mindenki tudja, érezze, hogy... hogy én a tiéd vagyok.

Rhage tekintete elsötétül, õ maga pedig birtoklóan felmordul.

- Ezt kérned sem kell – hajol közelebb, a lélegzete szinte megperzseli az ajkaimat. – Mindenki tudni fogja. Mert te az enyém vagy, Aiden...

Olyan hevesen és szenvedélyesen, olyan birtoklási vággyal csókol meg, hogy elgyengülve nyöszörgök bele a csókba. Még az sem ijeszt meg, amikor a keze lejjebb siklik a derekamról, mert tudom, hogy semmi olyasmit nem tenne, amit én nem akarok. És valóban nem is tesz, egyedül egy leletnyi érintést, egy apró simítást érzek, amivel átsiklik a fenekemen – semmi tolakodó vagy erõszakos, épphogy annyi, ami mindkettõnkben fokozza a vágyat.

Aztán hirtelen mintha elvágták volna az egészet, olyan gyorsan rántja el a fejét, és mire az én látásom kitisztul, csak azt veszem észre, hogy feszülten figyel.

- Rhage? – szólítom meg halkan. – Baj van?

Fülel még pár percig, aztán felsóhajt és megrázza a fejét.

- Csak néhány vad motoszkál a közelben. Ezt viszont nem folytathatjuk most, Aiden – tesz le az ölébõl gyengéden, aztán egyik kezét az arcomra simítja. – Túlságosan is lekötöd a figyelmem... nem akarom, hogy ez a biztonságodat veszélyeztesse.

Halványan elmosolyodom és csak bólogatok, aztán lábujjhegyre állva adok még egy utolsó lágy csókot az ajkaira. Tudom, hogy igaza van, én viszont azt nem akarom, hogy õ meg miattam aggódjon.

Körülbelül fél órával késõbb már ismét a korábban kinézett odúnál vagyunk. Amikor kijöttünk a vízbõl, hirtelen nagyon is érezni kezdtem a hidegét, ráadásul az éjszaka hûvösét is, úgyhogy hiába jött el ismét a zavarom – fokozottan –, meg kellett engednem Rhage-nek, hogy szorosan magánál tartva megtörölhessen, így a testével is melegítve. Még most is didergek egy kicsit, amíg Rhage gyorsan még egyszer átnézi a kis vájatot.

Ismét mindent rendben talál, úgyhogy megfogja a kezem és behúz maga után. A sziklafal kellemesen szélvédett helyet biztosít, így a hûvös éjszakai szellõ már nem is zavar, Rhage pedig leteríti a földre az egyik takarót, aztán ahogy letelepszik a földre, rögtön az ölébe húz. A falnak vetett háttal ül le, engem szorosan az ölelésébe vonva, aztán a kis csomagból elõveszi a másik két takarót. Az egyikbe szorosan belebugyolál, a másikat pedig ránk teríti, és mindezt összeadva a teste melegével, máris nem fázom.

Megkönnyebbült sóhajjal hajtom a fejem a vállára, õ pedig mosolyogva a homlokomra csókol, és kényelmesen átölel.

- Rhage?

- Hm?

- Ha visszatérnek egy emlékeid, legalább valamennyire... Szeretnéd, ha majd megpróbálnánk megkeresni a családodat? – nézek fel rá.

Felkelek mellõle, de hiába gondolkodom semmi sem jut szembe, ezért inkább megkérdezem.
- Milyen határ?
- A vérfarkasoknak külön földje van a miénkkel szomszédosan. Ott él a klánjuk, és bár a határt nem veszik annyira szigorúan, elvileg nem szabadna átjárniuk, mindenki érdekében...
Akárhogy is van, engem csak az foglalkoztat, hogy Aiden közelébe kerülnek és veszélyesek rá nézve. - Ez a kettõ... egyenesen ide tart.
- D-de miért?
- Nem tudom. Gyere velem!
Gyorsan ki kell találnom valamit, mert nagy iramban közelednek. A szagukat egyre közelebb érzem, miközben a lehetséges búvóhelyeket veszem számba. A legtöbb bútor mögött nincs elég hely, ami pedig jó lenne az túlságosan szem elõtt van. Végül megállok a hálószobában és alaposan körülnézve megtalálom az egyetlen helyet, ami esetleg egy kis rejtekül szolgálhat.
- Oda bújj el! Ha követik az illatodat, idetalálnak... de nem fogom õket beengedni a házba. Csak ne legyél szem elõtt. És bármit is hallasz, csak akkor gyere elõ, ha én hívlak.
Bólogat, de látom rajta, hogy nagyon fél. Remeg az egész teste, ezért közelebb lépek hozzá és megsimogatom az arcának puha bõrét, majd magamhoz szorítom.
- Vigyázz magadra, jó? Ígérem, nem leszek láb alatt, elbújok és itt maradok, de cserébe te vigyázz magadra!
- Vigyázni fogok – most, hogy rá találtam eszem ágába sincs meghalni. Kis kezeivel közrefogja az arcomat, majd egy hosszú csókot váltunk, amivel úgy érzem, hogy saját magát akarja nyugtatni. De nem baj, ha ettõl jobb lesz neki.
Mikor elenged már nagyon közel érzem a farkasokat, ezért a rögtönzött búvóhely felé irányítom és elindulok kifelé. Minden ajtót bezárok magam után, hogy a lehetõ legkevésbé szûrõdjön ki az illata.
Ahogy kiérek azonnal megérzem a jelenlétüket, de nem mozdulok a ház elõl. Ha nem jönnek ide, én ugyan nem rohanok utánuk. Nem fogom értelmetlenül veszélyeztetni Aident.
Pár percig még várnak, majd az egyik jobbról a másik pedig balról lép ki a bozót takarásából.
- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim! – a hangja fenyegetõ, és a testtartása is olyan, hogy bármikor támadni tudjon, ezért kieresztem a karmaimat és érzem, hogy az agyaraim is megnyúlnak. – Óh, úgy látom a korcs szépen megtanulta irányítani az erejét?
- Mit akartok itt? – úgy beszélnek, mintha ismernének engem, vagy legalábbis találkoztunk volna.
- Téged keresünk. Tudod ma véletlenül az õrjáratunk során tettünk egy kis kitérõt a hegyek felé és tudod mit láttunk? Egy barlangot, ahonnan eltávolították a varázslatot és elszedték a köveket. Bent pedig üres láncokat és egy leopárdtól bûzlõ vértócsát. Nem ismerõs véletlenül?
Honnan a fenébõl tudja, hogy varázslattal volt lezárva a barlang, mikor azt egy lény sem érzékeli? Mindegy most nem ez a lények, hanem az, hogy még mindig a ház felé közelítenek.
- Nem érdekel mit akartok, csak takarodjatok innen, vagy meghaltok! – a mondat vége már csak morgás, de amint befejezem cinkos pillantást váltanak és a baloldalon álló hatalmas hím nekem támad. A karmai egy pillanat alatt megnyúlnak és rögtön a nyakam felé kap velük, hogy egy csapással végezzen velem, de a nála gyorsabb mozgásomnak köszönhetõen idõben elhajolok elõle. A másikat azonban nem látom, de nem tudok hátra fordulni, mert ismét nekem támad és olyan erõvel veti rám magát, hogy mindketten a földön viaskodva kötünk ki. Megpróbálja elharapni a nyaki ütõeremet, de épp csak megkarcol az agyarával, amikor a karmaimat belevágom a vállába. Felordít és leugrik rólam, de ahogy készülök neki támadni egy rémült sikoly megtorpanásra késztet. Aiden!
A másik farkas biztos megtalálta. Ha bármi történik vele…
Dühös morgást haladva indulnék a ház felé, de közben a farkas összeszedte magát és kihasználva a figyelmetlenségemet a karmaival felhasítja a mellkasomat. Agresszíven morogni kezdek rá, egyrészt a fájdalom miatt, másrészt pedig, mert az utamban áll miközben a párom egyedül van egy veszélyes lénnyel.
Rátámadok és kíméletlenül kaszabolom és tépem a húsát, majd amikor imbolyogni kezdett egy csapással levágtam a fejét a nyakáról. Halhatatlan lényeknél ez a legbiztosabb módszer.
Villogó szemekkel a ház felé fordulok, ahonnan az utóbbi fájdalmas sikoly után már nem szûrõdtek ki hangok. Tudom, hogy Aiden él, mert érzem a jelenlétét, de amitõl igazán forrni kezd a vérem és egyben rémületet is kelt, az-az enyhe, édeskés vér illata.
Villámgyorsan eltûnök a ház elõl és megkerülve azt a hátsó bejáraton át belopakodom mögéjük. Az ajtóban állva már megérzi az illatomat, mert azonnal megfordul, de a tekintetemmel az én ijedt Aidenemet pásztázom, sérüléseket keresve rajta. A karján egy nagy piros folt, de nem látom a sebet. Ökölbe szorulnak a kezeim amikor az arcára pillantok, mert látom hogy könnyek áztatják a hófehér bõrét és az-az állat még mindig a nyakának szegezi a karmait.
- Engedd el.
- Már miért tenném? Csak nem a tiéd? Pedig nem is éreztem rajta a szagod... – elhúzza a ruháját a nyakából, mire fenyegetõ morgás szakad fel a mellkasomból – Hmm, és nem is jelölted meg.
- Vedd le róla a kezed... – ha hozzá mer érni, még azelõtt halott lesz, hogy felfoghatná, mi történik.
A következõ pillanatban olyan gyorsan történik minden, hogy még én is meglepõdöm, de most nincs idõm bámészkodni, mert amint Aiden belevágja a kést a farkas karjába azonnal kiszabadul és felém siet. A hátam mögé rántom, megkönnyebbülten, hogy nem esett baja és egyben büszkén, amiért ilyen bátran viselkedett.
- Menj vissza az ágy mögé, Aiden! Most már nem lesz semmi baj... csak menj!
Hallom, hogy beszalad a hálóba, de már le sem veszem a szemem az ellenfelemrõl.
- Nagyon finom falatnak tûnik. Alig várom, hogy megkapjam!
A szavai hallatán még a vadállat is felmordul, mert a benne lévõ birtoklási vágy mindennél nagyobb Aiden iránt.
Vicsorogva nekirontok és végigvágom a karját, õ pedig vadul morogva harapna felém. A küzdelem hangja között mégis tisztán kivehetõ számomra a másik szobából kiszûrõdõ elfojtott hangok, ami valószínûleg zokogás. Biztos megijesztettük.
Elkapom a támadó nyakát és azon fogva kilököm a ház ajtaján, így Aiden nem fogja hallani a hangokat.
Fájdalmas üvöltések, dühös morgások, majd végül elhaló hörgések, amikor kitépem a torkát, amiért megsebezte a számomra legfontosabb lényt a világon.
Levágom a fejét és a másik mellé hajítom. De nem maradhatnak itt, mert rögtön idevonzanák a ragadozó állatokat és bár a farkasok nem érzik egymás halálát, ha nem térnek vissza végül keresni kezdik õket. És a vérfarkasoknak nagyon jó szaglásuk van.
Megfogom a két tetemet és elvonszolom a folyó mellé, ahol lehetõleg nem fogják olyan gyorsan megtalálni, mert a friss víz tompítja a szagukat. Mikor kész vagyok visszasietek a házhoz és alighogy belépek az ajtón Aiden felém rohan, de még mielõtt a karjaimba kapnám a sebeimre vet aggódó pillantásokat. Engem azonban a sérülések egy cseppet sem érdekelnek, mert már hihetetlenül vágyom az érintésére, ezért annyira magamhoz szorítom, amennyire még nem fáj neki.
- Rhage...
- Semmi baj. Most már nincs semmi baj. – meg akarom nyugtatni, nem szeretem amikor sír. Egy ilyen gyönyörûségnek, mint õ mindig boldognak kellene lennie.
Addig simogatom, míg érzem a szívverésén, hogy megnyugszik, de amint elhúzódik meglep azzal, hogy hevesen megcsókol. Viszonzom az ajkai kényeztetését, az íze egyszerre hat nyugtatón és korbácsolja fel a vágyaimat, de most csak az a fontos, hogy õ mit akar.
- Jól vagy?
- Igen, de te még mindig vérzel. Érzem. – behúzom a mellettünk nyíló fürdõszobába – Mutasd a karod!
Lassan lehámozza magáról a felsõrészt, és össze kell szorítanom az ajkaimat, hogy ne kezdjek el morogni a dühtõl, amikor meglátom az öt karomnyomot a gyönyörû bõrén, ami még mindig vérzik.
Ugyanazzal az ösztönös mozdulattal, mint a barlangban odahajolok és finoman, hogy ne fájjon végignyalom a sebeket. Mikor már elállt a vérzés abbahagyom és az engem figyelõ kedves szempárra nézek.
- Köszönöm – a mellkasomra pillant – Ki kell tisztítnunk a sebeidet, hogy gyorsabban gyógyuljanak.
Valójában erre semmi szükség nem lenne, de hagyom, had tegye amit szeretne, mert úgy érzem megnyugtatja, ha rám figyelhet. És mellékesen nekem is nagyon jó érzés, hogy gondoskodni akar rólam.
Mindent óvatosan csinál, mintha félne hogy fájdalmat okoz, amin elmosolyodom és megsimogatom a haját, majd közelebb hajolva magamba szívom azt a bódítóan édes illatot.
- Jól vagy?
- Most már igen. Miért voltak itt, Rhage?
- Nem tudom... biztosan. Tudták, hogy a barlangban voltam. Kerestek. – és még  láncokat is említették, amit nyilván onnan tudnak, hogy jártak már ott
- Gondolod, hogy... lehet, hogy õk...?
- Azt hiszem. – örülök, hogy megöltem õket.
- De miért?
- Nem tudom, Aiden. – homlokon csókolom, mert az hogy érinthetem megnyugtatja a zaklatott gondolataimat - De az biztos, hogy el kell mennünk. Elvittem õket a lehetõ legtávolabb... de most már nem biztonságos itt.
Bizonytalanul bólint, majd hozzám bújik és halkan megszólal.
- De hová menjünk?
Ez már eszembe jutott akkor is, amikor a testeket vonszoltam el, de akkor sem tudtam rá választ találni. A párducokhoz nem viszem, mert az egyik csoport számûzte a másik pedig bántani akarja. Nyugat felé nem mehetünk, mert ott a vérfarkasok klánja az úr és nem fogom az életét kockáztatni. Marad a többi irány.
Észre sem veszem, hogy mennyire belemerültem a gondolataimba, csak amikor gyengéd érintést érzek az arcomon. Elmosolyodom és lehajolok a kedves archoz, hogy lágyan megcsókoljam az édes ajkai, majd elhúzódom, hogy a szemébe nézhessek.
- Ismersz olyan helyet, ami elég távol van innen és nincsenek ott vérfarkasok vagy párducok?
Elgondolkodik, én pedig közben a hátát simogatom, míg egyszer csak felcsillannak a szemei.
- Van egy különálló kolónia innen északkeletre. A legtöbb lakója ember, de élnek ott párducok is. Õk nem tartoznak egy klánhoz sem és tényleg csak néhányan.
Ilyenkor kívánom a legjobban, hogy bár emlékeznék, mert lehet, hogy tudnék olyan helyet ami tényleg biztonságos a számára. Az emberek ugyan nem vetnék ki maguk közül, mert õk általában békések, de nem tudom hogy az ottani párducok nem bántanák e. Bár ha az emberek között élnek, akkor nyilván nem olyan õrült gyilkosok, mint Aiden apja és az a Slane volt.
- Biztonságos neked? – ez a legfontosabb.
- Hát… még nem jártam ott, de a nevelõszüleim egy ideig ott éltek és mindig azt emlegették, hogy milyen jó volt. – elmosolyodik, mintha valami kedves emlékre gondolna vissza, de hamar lehervad a mosolya s aggódva néz rám – De ugye nem azért akarsz biztos helyre vinni, hogy ott hagyj?
- Aiden, én téged soha többé nem hagylak el. Ahová te mész oda megyek én is, de akkor is az lesz az elsõ, hogy mindig biztonságban légy és ezért mindent el fogok követni. Akár visszakapom az emlékeimet akár nem te akkor is az enyém vagy, én pedig a tiéd. Ezt vésd az eszedbe. – erre emlékeznie kell mindig, hogy tudja rám bármikor támaszkodhat.
Egy boldog mosolyt kapok válaszul és az arca olyan örömöt sugároz, amit még nem láttam rajta. Azt szeretném, ha mindig így nézne.
- Annyira örülök, hogy itt vagy nekem. Már el sem tudnám képzelni az életemet nélküled. – a nyakamhoz bújik és hozzám dörgölõzik, mint egy macska, majd felém nyújtja az ajkait egy csókra.
Nem tétovázok, mert imádom az ízét érezni és örömmel tölt el, hogy már õ is ilyen természetesnek veszi az érintkezést.
Lágyan csókolom, majd a nyelvemmel is megízlelem a forró ajkait, táncra hívva az õ nyelvét is. Közben átkarolom, de mielõtt még elmélyíthetnénk az intim pillanatot elszakadok tõle, mert sajnos most nincs idõnk többre.
- Sajnálom Aiden, de sietnünk kell. Ma éjszaka már nem maradhatunk itt. – komolyan bólint, majd feláll.
- És mi lesz a teliholddal? Nem fogsz megint… szóval…
Édesen elpirul, de nem süti le a szép szemeit, hanem engem figyel és a válaszomat várja.
- Tudok uralkodni magamon és ha veszélyben vagy mindig a védelmed az elsõ. Nem engedem, hogy elkalandozzon a figyelmem, de… ha mellettem leszel nem lesz baj. – már a közelsége is elég, hogy ne érezzek fájdalmat.
Mosolyogva bólint és megfogja a kezem arra ösztönözve, hogy felálljak.
- A kolónia körülbelül három, vagy négy napi járásra van innen. Nem lehet eltévedni, mert a folyó keresztülfolyik rajta, így elég ha azt követjük.
Az ösztön azt súgja, hogy valami nincs rendjén, de nem tudom, hogy mi. Viszont óvatosabbnak kell lennünk. – Én messzirõl meghallom a folyó hangját, ezért nem megyünk közvetlenül mellette, mert ott lehetnek idegenek. – az erdei klánok és településeknek fontos vízkészlet, így gyakran járnak oda. Nem szívesen kerülnék közel hozzájuk, mert jobb ha senki nem lát meg minket. – Pakold össze, amit magaddal akarsz vinni, mindjárt jövök.
- Hová mész?
Apró ujjai megszorulnak a kezemen és ijedten néz rám.
- Ne félj, nem messze, csak ellenõrzöm a környéket, amerre megyünk. Nyugodj meg nem megyek annál távolabb, hogy még megéreznem az idegen szagokat. – megsimogatom az arcát, majd egy ragaszkodó mozdulattal összesimítom az arcukat. – Nemsokára jövök.

***

Elmegyek egészen addig a folyóig amit említett, de nem érzem semmilyen lény szagát. A folyó nem olyan széles, hogy hajózható legyen, de elég tiszta a vize. Jobb is lesz, ha nem megyünk túl közel hozzá, csak akkor, ha szükséges. Ha lesz a közelben néhány város vagy település biztos használják a vizét.
Elindulok visszafelé, mert nem akarom, hogy Aiden aggódjon, de közben végig figyelem a környezetet. Szerencsére nem tûnik veszélyesnek.

***

Mikor visszaérek Aiden már a konyhában ülve vár és látom, hogy összepakolt, mert egy csomag van a lába mellett a földön.
- Találtál valamit? – odajön hozzám és megölel.
- Nem. Minden rendben van. Néhány vadállaton kívül semmi veszélyes. – a csomagra pillantok – Nem akarsz semmi mást hozni?
- Nem igazán vannak kedvenc dolgaim és nem is akarok a terhedre lenni. Elég ennyi, te pedig velem leszel.
Elmosolyodom, mert boldoggá tesz, hogy ragaszkodik hozzám. Soha tökéletesebb társat nem kívánnék magamnak és ezt el is mondom neki, mire kissé szégyenlõsen bár, de hálás mosollyal pillant rám.
- Megmelegítettem az ebédet, ha gondolod utána indulhatunk is.
Elindul, hogy idehozza én pedig addig tányérokat veszek elõ, majd evõeszközöket pakolok ki. Az utóbbi napokban kialakult köztünk egy amolyan rendszer, így mindig megosztottuk a tennivalókat.
- Milyen messzire mentél már el innen? – kérdezem, miközben poharakat veszek elõ.
- Csak az erdõben, de sohasem túl messze. Nem mertem tovább menni. – az asztalra teszi a finom illatú sült húst és leül velem szemben.
Ezek szerint õ sem tudja biztosan, hogy veszélyes lesz eljutni az úti célig, de egy biztos: Minden áron meg fogom védeni õt.

Furcsa, de hiába az erdõ, a fák és az éjszaka sötétsége, egész úton visszafelé biztonságban érzem magam. Nem félek... És azt hiszem, ez is Rhage miatt van. Az ösztöneim azt súgják, hogy bár nem akar találkozni velem, végig itt van a közelemben és vigyáz rám.

Hiába viszont a biztonságérzet, ha a kis ház szinte ordít a hiányától. Túl üres, túl csendes... Az ágyba nem is akaródzik visszafeküdnöm, a tegnap éjszakából okulva jobb nekem a kanapén – úgysem tudnék aludni, és ott legalább nem kell éreznem, milyen hideg és üres az ágy Rhage nélkül.

Leülök a kanapéra, felhúzom a lábaimat és átölelem õket, az államat a térdemre támasztva. Valahol még mindig reménykedek benne, hogy visszajön. Talán... Talán csak rendeznie kell a gondolait. Lehet, hogy csak meg kell nyugodnia, és akkor visszajön hozzám, együtt visszabújunk az ágyba és minden rendben lesz...

Remegõ ujjakkal törlöm meg az arcom, észre sem vettem, hogy elkezdtem sírni. Valójában rettegek, hogy nem jön vissza. Nem azért, mert nem akar, tudom, hogy soha nem hagyna egyedül... De mi van, ha ma éjjel történik vele valami? Ha tegnap éjjel pont azért nem esett baja, hogy ebbe a fals megnyugvásba ringasson minket?

Belehalnék, ha így történne. Soha nem éreztem igazán, hogy hiányzik az életembõl a társam, de most, hogy ráleltem, már nem látok értelmét semminek nélküle.

***

Amikor felébredek, kétszeres meglepetés is ér. Elõször is: mikor aludtam el? Másodszor pedig... még mindig a kanapén fekszem, de már rajtam van a takaró, amit biztosan nem én hoztam ki. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy Rhage itt van!

Rögtön kipattanok az ágyból és gyorsan körbeszaladok a házban, hogy megkeressem. A konyhában frissen ejtett, megtisztított fácánra bukkanok, Rhage-nek viszont semmi nyoma. Csak azért nem uralkodik el rajtam a pánik, mert az ösztöneim nem hagynak cserben – egyszerûen érzem, hogy itt van.

Kimegyek a ház elé, és ott végül meg is találom. A ház falának dõlve alszik mélyen, a napsugarak éppen megvilágítják az arcát. Olyan... békés. És csodálatos. A szívem már attól is hevesebben dobog, hogy csak ránézhetek.

Leguggolok elé és finoman végigsimítok az arcán, újra és újra, míg mocorogni nem kezd, és ki nem nyitja a szemeit. A nap éppen a szemébe süt, amitõl laposakat pislogva néz csak rám, de rögtön megismer és tudom, hogy érez is. Viszont szinte rögvest elfordítja a tekintetét és a földre bámul.

- Jól vagy Rhage? – szólalok meg. – Már nagyon aggódtam érted. Meg akartalak várni, de aztán elaludtam.

- Én nagyon sajnálom... ahogy az éjjel viselkedtem. Nem akartam... rád erõltetni magam, nem lett volna szabad.

Hiába volt már elõre eltervezett, kész válaszom erre a magyarázkodásra, éppen a nyelvem hegyén vannak a szavak, de mélységes zavarba jövök tõlük. Látom, hogy felnéz rám, úgyhogy megpróbálom összeszedni magam.

- É-én nem haragszom, ne-nekem tetszett a-az... csak ne-nem akart m-még... tudod...

Felnyögök és a tenyerembe ejtem az arcom. Egyáltalán nem ezt akartam mondani, a fejemben sokkal összeszedettebb és érthetõbb mondatok és kifejezések voltak, de ez...

- Aiden... – Megfogja a kezeimet és elhúzza õket az arcom elõl. – Ne legyél zavarba elõttem... bár nagyon szép vagy, amikor elpirulsz. – Végigsimít az arcomon, nekem pedig végigbizsereg a bõröm az érintés nyomán. – Többé nem maradok a közeledben teliholdkor... jobb lesz ha távol vagy tõlem.

Ezt hallván viszont rögtön pánikba esek.

- Ne... mondtam, hogy nem bánom, amit tettél, kérlek, csak ne hagyj magamra! – Minden zavaromról megfeledkezve mászok az ölébe, hogy aztán a nyakán átölelve szorosan hozzábújhassak.

Nem élnék túl még egy ilyen éjszakát... Szükségem van rá!

- Nem akarlak bántani – szorít magához.

- Azzal bántasz a legjobban, hogy nem vagy velem. Tudod, hogy mennyire aggódtam érted? – tör ki belõlem, mire õ nyugtató mozdulattal az enyémhez simítja az arcát.

- És mi lesz, ha megint... elragadnak az ösztöneim és az történik, ami tegnap este?

- Ne-nem baj, ha megint... – Nem fejezem be a mondatot, de érzem, hogy ismét elvörösödöm, mert tudja, hogy milyen gondolok.

Végigsimít a hátamon, aztán néhány percig hallgat. Hagyom, hadd gondolkozzon, de amikor végül elhajol, hogy a szemembe nézhessen, egy kicsit félek a választásától.

- Egy feltétellel. – Megdobban a szívem. – Amint valami olyat teszek... amit nem akarsz szólsz, úgy mint... tegnap este! Rendben?

Rögtön felderülök és boldogan elmosolyodva bólogatni kezdek.

- Igen – vágom rá.

Sokáig ülünk még ott a napsugarak melegében. Elmesélem neki a ház történetét, mesélek neki Joe-ról és Amandáról, aztán szóba jön a régi életem is... a klán. Még mindig nagyon rossz érzés, amikor eszembe jut Anya és az, hogy talán soha többé nem láthatom; és arra is rettenetesen megalázó visszagondolni, ahogy számûztek, pláne az apám tetteire...

Rhage viszont ott van mellettem, nem csak testben, hanem lélekben is. Rögtön észreveszi, ha fájdalmas emlékrõl beszélek, és olyankor elég egyetlen csók vagy simogatás, és máris jobban érzem magam. Most már õ tölti be azt az ûrt, amit Anya és a klán hiánya keltett.

***

Vacsorára megsütöm a fácánt, de ezúttal nem terítünk meg az asztalnál, hanem bemegyünk a nappaliba és a kanapén összebújva eszünk. Mindketten fáradtak vagyunk és ez egyébként is sokkal meghittebb. Egyre inkább szomjazom az érintésére és a közelségére.

Folyamatosan szemmel tartom õt, ahogy közeledik az este, de furcsa módon jó ideig semmit nem látok rajta. Azt viszont azonnal kiszúrom, amikor egyszer csak megfeszülnek a karján az izmok.

- Megint fáj valamid? – kérdezem aggódva, mire õ mosolyogva az arcomra simít.

- Nem csak... ilyenkor annyira érzem az illatodat, hogy szinte megõrülök tõle. – Szavait igazolván újra az ölébe húz, én pedig hálásan bújok a karjai közé.

- Akkor tényleg jobb, hogy itt vagyok?

- Nagyon jó, hogy itt vagy Aiden. Csak egy kicsit kontrollálnom kell magam... de minden rendben.

Megnyugodva, boldogan mosolyodom el, majd közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókolhassam. Csak finoman érintem az ajkaihoz az enyémeket, õ pedig belemorog a csókba.

- Rhage... – szólalok meg szégyellõsen – nem kell vi-visszafognod magad.

Rám néz, aztán boldogan felnevet, a hang melegséggel tölti meg a mellkasom.

- Te vagy a legtökéletesebb lény... az egész világon!

- Köszönöm... – mosolyodom el.

A tekintete lassan lejjebb siklik az arcomról.

- Ezt vedd le, kérlek... had érezzem a bõrödet – szólal meg elmélyült hangon, a ruhám felsõ részére nézve.

Zavarba jövök és elpirulok, de egyben furcsa izgatottságot is érzek. Az ujjaim remegnek, ahogy lassan meglazítom az anyagot, aztán hagyom a felsõrészt a csípõmig hullni.

- É-és most? – kérdezem bizonytalanul.

Zavaromban legszívesebben eltakarnám magam, de tudom, hogy látni akar, szóval nem teszem. Felemeli az egyik kezét és a vállamtól végigsimít egészen a csípõmig, én pedig remegve sóhajtok fel. Már egy ilyen kis érintés is ilyen hatással van rám... Mintha minden egyes apró érintkezéssel tüzet gyújtana a bõrömön.

- Most csak engedd, hogy érintselek... és te is megteheted ugyanezt.

Újra megcsókol, de ez már olyan, mint az éjszakai volt. A testemen újra végigfut a bizsergés, fõleg, amikor magához szorít, és érzem, ahogy a meztelen bõrünk összesimul. Remegõ kezekkel karolom át a nyakát és kezdem bátortalanul viszonozni a csókot, de elégedett morgására én is felbátorodom kissé. Egyre inkább ráérzek, hogyan is kell ezt csinálni, õ pedig látszólag értékeli az igyekezetemet. A testem zsong a csóktól és a közelségétõl, de amikor finoman a nyelvemre harap, halk sikkantással kapom el a fejem.

A számhoz kapom a kezem, nem fájt, sõt... olyan... furcsa módon nagyon jól esett. Ezúttal nem hiszi azt, hogy én nem akarom, a mosolya azt súgja, pontosan kiolvasta a tekintetembõl az érzéseimet.

Végül mégsem az ajkaimhoz tér vissza, hanem a nyakamhoz. Finom harapásokkal halad végig a nyakamtól a vállamig, aztán a nyelvével is követi ezt az utat visszafelé. Úgy érzem, menten felrobbanok a karjaiban, de amikor a fülem alatti legérzékenyebb részt erõsen meg is szívja, valóságos villámcsapás cikázik végig a testemen.

- Rhage... – nyögök fel magamon kívül.

Áthúzza az egyik lábamat magán, így szembõl kerülök az ölébe, ami zavarba ejtõen hat rám. Fõleg, amikor a csípõmet a sajátjához szorítja, és így megérezhetem, mennyire vágyik rám... Érzem, hogy kiszárad a szám, a testem nemcsak a közelségére, hanem a vágyára is reagál, tudja, hogy a párja mire vágyik és meg akarja adni neki.

Rhage viszont ezúttal meg sem próbál tovább menni. Inkább folytatja azoknak az õrjítõ csókoknak az elszórását a testemen, hamarosan elérve velük a mellkasomhoz. Amikor finoman megharapdálja a mellbimbóimat, nyöszörögve remegek meg egész testemben, ujjaim öntudatlanul is a tincseibe markolnak.

Fogalmam sincs, mennyi ideig tart még ez az édes delírium. Órákon keresztül is ott lehetünk, de nekem a napok múlása sem tûnt volna fel. Az egész testem zsong a forróságtól és a vágytól, csak Rhage-et érzem, az ujjai finom simogatását, vagy éppen egy-egy birtokló mozdulatot, amivel a bõrömbe markol; az ajkai és a nyelve érintését a bõröm minden pontján...

Csak velem van elfoglalva, így nekem csak annyi jut, hogy ott érinthetem a felsõtestének forró bõrét, ahol éppen hozzáférek. Szeretnék többet kapni belõle, de képtelen vagyok odafigyelni, miközben ezt teszi velem...

A végsõ kimerültség érzése akkor ér el, amikor már a köldökömet csókolja és harapdálja körbe, az én testem pedig annyira remeg, hogy valószínûleg csak õ tart a kanapén. Észre sem vettem, hogy idõközben ledöntött a takaróra... Csak azt érzem, hogy a testemnek szüksége van valamire, valamire nagyon áhítozik, én pedig nem tudom, mi az és ez merít ki igazán.

- Rhage... – nyöszörgöm – kérlekh, elégh…

Rögtön elenged, érzem, hogy végignéz rajtam, mert a tekintete is olyan, mintha lézerrel égetnék a bõrömet.

- Aludj csak Aiden – mondja aztán, a hangja mély és rekedt, a hasamban mintha pillangók táncolnának a hallatán.

- Neh menj el... – kapom el a csuklóját, mikor érzem, hogy eltávolodik tõlem.

De aztán csak azt érzem, hogy gyengéden felemel, kihúzza alólunk a még mindig ott lévõ takarót, aztán magunkra teríti.

- Nem fogok... pihenj.

Szorosan a mellkasához bújok, ahogy a homlokomra csókol, õ pedig finom mozdulatokkal kezdi simogatni a hajam. A közelsége, a kényeztetõ mozdulatok és a kimerültség hamar erõt vesznek rajtam és elalszom.

***

Rendkívül furcsa, de hangos és fenyegetõ morgás riaszt fel. Rhage még mindig mellettem van, de a karjai már nem csak ragaszkodásból ölelnek olyan szorosan... Birtokló és védelmezõ is a mozdulat. Felemelem a fejem, és amikor meglátom a feszült arckifejezését, rögtön kimegy az álom a szemembõl.

- Mi baj Rhage? – kérdezem aggódva.

- Vérfarkas... kettõ – feleli, én pedig egyszerre döbbenek és ijedek meg. – Közel.

- Hogy kerülnek ide? Soha nem lépték még át a határt, vajon mit akarnak?

Látom, hogy a homlokát ráncolja, de közben már bújik is kifelé a takaró alól. Nem állok az útjába, hagyom felkelni, aztán rögtön felülök én is.

- Milyen határ? – kérdezi közben.

- A vérfarkasoknak külön földje van a miénkkel szomszédosan. Ott él a klánjuk, és bár a határt nem veszik annyira szigorúan, elvileg nem szabadna átjárniuk, mindenki érdekében... – Nagyot nyelve kinézek az ablakon.

- Ez a kettõ... egyenesen ide tart.

- D-de miért? – kérdezem félve.

Eszembe jut, amit Rhage az álmairól mesélt, a telihold és a farkasüvöltés nagyon is párhuzamba vonható a vérfarkasokkal... Lehet, hogy miatta jönnek? Ugye nem õt akarják bántani?!

- Nem tudom – rázza meg a fejét, aztán megfogja a kezem és engem is felhúz a kanapéról. – Gyere velem!

Gyorsan megigazítom magamon a ruhát, aztán engedelmesen követem. Végigmegyünk a házon, homlokráncolva vesz szemügyre alaposan minden zugot, aztán végül is a hálószobában állunk meg. Sajnos nincs sok olyan hely odabent, ahova el lehetne rejtõzni. Megszemléli az ágy lába és a fal közötti rést, amit pont eltakar az ajtó, ha ki van nyitva. Nem tûnik maximálisan elégedettnek, de annál egy kicsit jobb, mint amiket eddig találtunk.

- Oda bújj el! – mutat is rá. – Ha követik az illatodat, idetalálnak... de nem fogom õket beengedni a házba. Csak ne legyél szem elõtt. És bármit is hallasz, csak akkor gyere elõ, ha én hívlak.

Bólogatok, de még mindig félve nézek rá. Közelebb lép és végigsimít az arcomon, aztán szorosan magához ölel.

- Vigyázz magadra, jó? – suttogom a nyakába. – Ígérem, nem leszek láb alatt, elbújok és itt maradok, de cserébe te vigyázz magadra!

- Vigyázni fogok – ígéri meg. Két keze közé fogja az arcom, úgy csókol meg hosszan, míg én félve kapaszkodok belé. – Menj! – tol aztán a rögtönzött búvóhely felé gyengéden.

Összehúzom magam a lehetõ legkisebbre, õ pedig még egyszer a szemembe néz, aztán kinyitja az ajtót annyira, hogy nekiütközzön az ágy sarkának, így teljesen takarva engem. Aztán már csak a távolodó lépteit, majd az ajtó nyitódását és csókódását hallom. Összeszorítom a szemeimet és a térdemre hajtom az arcomat, rettenetesen félek. Nem tudom, kik lehetnek ezek a vérfarkasok, így azt sem, hogy mennyire erõsek, de az biztos, hogy ketten vannak, míg Rhage egyedül. És ha bántani akarják...

Nem, ebbe bele sem merek gondolni. Rhage nagyon erõs, le fogja gyõzni õket, ha rátámadnak.

Jó ideig nem történik semmi. Nem is hallok semmit, de nem mozdulok, ahogy Rhage is kérte. Csak akkor rezzenek össze, amikor ismét ajtónyitódást hallok, bár ezúttal a hátsó ajtóét. Erõsen figyelek és hallgatózok, hogy halljam, mikor Rhage szól, hogy elõjöhetek, de nem hallok mást, csak lassú lépteket, amik körbejárják a házat. Biztosan ellenõrzi, nincs-e bent senki.

Amikor viszont a léptek beérnek a hálószobába és ott megállnak, Rhage viszont még mindig nem szól, elfog a rémület. Most, hogy jobban belegondolok... nem is érzem Rhage közelségét. Akárki van is bent a házban, itt áll tõlem pár lépésnyire... és az biztos, hogy nem Rhage.

A szívverésem rögtön felgyorsul, gyorsan a számra szorítom a kezem, hogy ne kiáltsak fel és a szapora légzésem se kelthessen feltûnést. Nem szabad megmozdulnom és nem szabad felhívnom magamra a figyelmet. Rhage azt mondta, az illatom árulkodó lehet, de talán... talán elnyomja az övé. Talán nem vett észre...

Amikor az ajtó hirtelen becsapódik, ezzel felfedve engem is, rémülten sikoltok fel.

- Nocsak, nocsak... – hallok meg egy hátborzongató hangot.

Még összébb húzom magam, amennyire csak tudom, a fejemet pedig reszketve eltakarom a karjaimmal, de aztán erõs kezek ragadnak meg durván és rántanak talpra. Rémülten nézek a betolakodóra, egy magas férfire, félhosszú fekete hajjal, és gonosz, szintén fekete szemekkel. Amikor elvigyorodik, még az is látszik, hogy az õ szemfogai alapjában véve is olyanok, mint a kisebb agyarak. Soha nem találkoztam még vérfarkassal, és ezért most hálát is adok az égnek... Ezek szerint rémisztõ lények.

De hol van Rhage?! A másik farkas feltartja? Vagy megsebesült...?

- M-mit akar itt? – kérdezem vékony, remegõ hangon.

- Rutinellenõrzésre számítottam, nem ilyen ritka kincsekre. – Hangosan beleszagol a nyakamba, én pedig megborzongok az undortól.

- Ha-hagyjon békén! – próbálom eltaszítani magamtól, de sokkal erõsebb nálam.

- Téged véd a korcs, mi? Mindenhol érzem a szagát.

- M-milyen korcs? – kérdezek vissza értetlenül, de nem válaszol.

Erõvel megfordít, majd egy karjával olyan erõsen fog a felsõtestéhez a vállaimnál fogva, hogy egy pillanatra megijedek, hogy még a csontjaimat is eltöri. Rögtön vergõdni kezdek, mire a másik kezével a felkaromra markol. Elõször nem is értem a szúró fájdalmat, ami belehasít a kezembe, de aztán erõsít a szorításon és a fájdalom is fokozódik, tisztán érzem, hogy valami a húsomba mélyed. Újra felkiáltok és könnyek gyûlnek a szemembe, fõleg, amikor elenged. Szörnyû érzés, ahogy kirántja a karomból... a karmait?! Igen, most, hogy elveszi a kezét, már látom, hogy kieresztette a karmait.

- Lássuk, mit szól hozzá, ha én mutatom be neki a kis védencét. – Mivel nem vagyok hajlandó vele menni, és egyre csak próbálok ellenszegülni, jobbára csak tuszkol maga elõtt. – Vagy gondolod, hogy már meg is halt? Gyere, nézzük meg! – duruzsolja a fülembe közvetlen közelrõl, engem pedig újra és újra kiráz a hideg.

A konyhába vonszol, ott is az ablak elé, aztán a hajamba markolva kényszerít, hogy nézzek egy irányba. Rettegve pillantok oda... de nincs ott semmi. Egy tetemet kivéve, de az nem Rhage, éreztem volna, ha történik vele valami.

Én nem hallok semmit, de az alak hirtelen felkapja a fejét, aztán mindkettõnket megfordít, szinte pajzsként tartva engem maga elõtt. Ráadásul a másik kezét is újra felemeli, az egyik karmát egyenesen a nyakamhoz szegezve.

A következõ pillanatban pedig a konyhaajtóban megjelenik Rhage. Majdnem elsírom magam a megkönnyebbüléstõl, de aztán meglátom azt is, hogy megsérült... Az arca egyik oldalán és az egyik karján vágások éktelenkednek, a mellkasán pedig egy még sokkal mélyebb sérülés, aminek az alakjából is látszik, hogy karmok okozták. Ezt látva az elõzõleg visszatartott könnyeim mégis inkább végigfolynak az arcomon, de õ látszólag nem érzi a fájdalmat, most is csak velem törõdik, ahogy egy gyors pillantással felméri, jól vagyok-e.

A sérült karomnál valószínûleg a ruhám is átvérezhetett, mert mikor odanéz, egy pillanatra meg is akadnak rajta a szemei, aztán a tekintete elsötétül, és egyenesen a mögöttem álló alakra mered.

- Engedd el. – Nem emeli fel a hangját, de nem is kell, hiszen ismét eltorzult, így önmagában is mély hörgésnek hat.

- Már miért tenném? – kérdezi a férfi szinte vidáman. – Csak nem a tiéd? Pedig nem is éreztem rajta a szagod... – Rémülten merevedek mozdulatlanná, mikor elhúzza a ruhát a nyakamról, Rhage pedig olyan hangon mordul fel, hogy még a poharak is csilingelni kezdenek a szekrényben. – Hmm, és nem is jelölted meg.

Érzem, hogy nem fog elengedni, de azt is tudom, hogy Rhage addig nem támadhat rá, amíg maga elõtt tart, mert túl könnyen megsérülhetek.

- Vedd le róla a kezed... – Rhage hangja egyre ijesztõbb.

Gyorsan, lopva körülnézek, és a szemem megakad a tegnapi vacsora elkészítésének egyik eszközén. Egy jókora késen, közvetlen mellettünk. Soha nem csináltam még ilyesmit, soha nem bántottam senkit, de az érzés, hogy Rhage-et az én épségemmel fenyegetik, egyszerûen elviselhetetlen. Tennem kell valamit.

Igyekszem a lehetõ leggyorsabban mozdulni, úgy, hogy majdnem én sem tudom követni. Nem is gondolkozom, csak cselekszem, kirántom a kést a tartóból, és végighasítom vele az alak engem lefogó kezét. Felordít és rögtön elkapja rólam a kezét, én pedig megint ösztönösen és gyorsan cselekszem, ahogy elereszt, már rohanok is el a közelébõl.

Látom, hogy még Rhage-et is megleptem, de õ is gyorsan mozdul, elkap és rögtön a háta mögé tol, biztonságba.

- Menj vissza az ágy mögé, Aiden! – Hiába torzult el a hangja, még így is kihallom belõle a gyengédséget, amivel mindig hozzám szól. – Most már nem lesz semmi baj... csak menj!

Nyelek egy nagyot, legszívesebben nem mozdulnék mellõle, de tudom, hogy csak útban lennék. Visszaszaladok a hálószobába, és gyorsan elbújok, ismét behúzva az ajtót is. Amikor meghallom, hogy egymásra rontanak, a számra szorítom a kezem, és összeszorított szemekkel sírom el magam, de Rhage érezheti, mert hamarosan hallom, hogy kimennek a házból.

Legalább tizenöt kínkeserves perc telik el, mire újra hallom az ajtó nyílását. Mivel tudom, hogy nincsenek többen, és most már érzem is, hogy Rhage az, elbújok és egyenesen felé rohanok. Már majdnem a nyakába ugrok, mikor megtorpanok, mert ismét megpillantom a sérülését, õ viszont megint nem azzal foglalkozik, mert fájdalmas nyögéssel ugyan, de szorosan magához ölel.

- Rhage... – sírom el magam.

- Semmi baj – kezdi el simogatni a hajam. – Most már nincs semmi baj.

Mikor a közelsége, az ölelése és a simogatás végre megnyugtat, elhúzódom tõle és hevesen megcsókolom, megpróbálva azon levezetni a maradék rémületemet.

- Jól vagy? – kérdezem aztán aggódva, és gyorsan végignézek rajta, de nem látok rajta újabb mély sérülést.

- Igen, de te még mindig vérzel. Érzem. – A fürdõszobába vezet és felém fordul. – Mutasd a karod!

Félig ismét le kell vennem a felsõrészt, hogy megnézhesse a sebet. A felkarom belsõ oldalán látszik csak õt kisebb szúrás, de valóban, még mindig véreznek. Rhage odahajol, és ugyanazt teszi, mint annak idején a barlangban: a nyelvével itatja fel a vért, aztán a sebeken is végigível, ezzel el is állítva a vérzést és rögtön enyhítve a fájdalmat.

- Köszönöm – suttogom, de rögtön a mellkasára téved a tekintetem. – Ki kell tisztítnunk a sebeidet, hogy gyorsabban gyógyuljanak.

Hagyja, hogy gondoskodjam róla. Leültetem a kanapéra a nappaliban, aztán benedvesítek néhány kendõt, és mellé ülök. Óvatosan kitisztítok minden vágást, a mellkasán lévõt pedig ismét bekenem azzal a krémmel, amivel korábban a hátát is kezeltem. Mikor végzek, õ egyszerûen az ölébe húz és átölel, az arcát a hajamba temetve.

- Jól vagy? – kérdezi most õ.

- Most már igen – suttogom a vállára hajtott fejjel. – Miért voltak itt, Rhage?

- Nem tudom... biztosan – feleli elgondolkozva. – Tudták, hogy a barlangban voltam. Kerestek.

Megfeszülök a karjaiban.

- Gondolod, hogy... lehet, hogy õk...?

- Azt hiszem.

- De miért? – nézek fel rá.

- Nem tudom, Aiden. – Megrázza a fejét, és a homlokomra csókol. – De az biztos, hogy el kell mennünk. Elvittem õket a lehetõ legtávolabb... de most már nem biztonságos itt.

Félve bólintok és újra hozzábújok.

- De hová menjünk? – kérdezem.

Míg a válaszát várom az arcát figyelem, ami fokozatosan egyre pirosabbá válik. Legszívesebben megcsókolnám, mert olyan édes így, de kíváncsi vagyok mit mond.
- Én... én ebbe n-nem is gondoltam bele... Úgy értem, ha... ha tényleg társak vagyunk, akkor ennek í-így kell lennie. Engem nem zavar és biztosan van rá meg-megoldás... bár én még s-soha nem... – a zavart dadogása ellenére is megértem, hogy mit akar mondani és elégedetten felmordulok, mert örömmel tölt el, hogy még senki más nem érintette. Lehatott fejére nézek, õ pedig nehézkesen folytatja  – Csak... csak az... az utódok kérdését nem... nem tudom...
Ezt nem tudom megállni mosolygás nélkül, hiszen az nyilvánvaló, hogy két férfinak nem lehetnek utódai, de addig nem is akarok ezzel törõdni, míg minden el nem rendezõdik. Az álla alá nyúlva felemelem a fejét, hogy szép szemei egyenesen rám nézzenek.
- Amiatt még ráérünk aggódni, nem igaz?
- Persze, én... én nem úgy... N-ne haragudj! – ijedt nyuszira emlékeztetõ szemekkel néz és olyan aranyos így, hogy muszáj felnevetnem rajta.
- Te vagy... a legédesebb lény, akit valaha láttam – zavarában inkább a nyakamhoz bújik – Éhes vagy?
Nem látom, de érzem, hogy bólint, de mielõtt még a konyhába indulnánk eltolom magamtól és ismét az ajkaira hajolok. Annyira finom az illata és az íze is, hogy nem lehet betelni vele.
Most hosszabb ideig csókolom és közben szorosan magamhoz ölelem, de végül – mielõtt még túl messzire mennék elengedem.
Együtt megyünk a konyhába, én pedig izgatottan várom, hogy megkóstolja az ételt, ami remélem, hogy nem lett ehetetlen.
Megrág egy falatot, majd felém fordulva elmosolyodik.
- Legközelebb egy kicsit kevesebb só is elég, de ez nagyon finom lett!

Evés után segítek neki pakolni, de már akkor érzem, hogy pont úgy mint már olyan sokszor a bõröm kezd felforrósodni. Próbálom nem mutatni, hogy baj van, mert nem akarom megijeszteni Aident, de amikor a karomba nyilall a fájdalom, észreveszi és rögtön aggódó tekintettel figyel engem.
- Rhage?
- Azt hiszem... megint kezdõdik.
- Ó, istenem...  Biztos vagy benne?
- Biztos. El kell tûnnöm innen. – Az illatát is egyre erõsebben és intenzívebben érzem, nem maradhatok itt.
- Várj! – elkapja a karomat és nem enged.
- Aiden...
- Kérlek! Azt... azt mondtad, hogy könnyebb, ha melletted vagyok, nem?
- Igen. De a vadállat... megõrül érted. Nem tudom tudnám-e... kontrollálni. Nem akarlak bántani, Aiden. – a fájdalmat elviselem, már megszoktam. Abba viszont beleõrülnék ha kárt tennék benne.
- Nem bántanál. Tudom, hogy nem lennél rá képes.
A simogatása nagyon jól esik és egy pillanatra el is feledteti velem az aggodalmat, de a
fájdalom a csontjaimban emlékeztet rá.
- Félek, hogy... kárt teszek benned.
- Tudom, de azt is tudom, hogy nem fogsz. Legalább próbáljuk meg!
Közelebb lép és könyörgõ mozdulatokkal rövid csókot nyom az ajkaimra, ami úgy hat a vadállatra, mint a vadászat izgalma. Felpezsdít és vággyal tölt meg… - Aiden...
- Kérlek, Rhage! Megöl az aggodalom, ha nem vagy mellettem...
- Ha bármi történik én...
- Semmi nem fog történni. Hadd segítsek, kérlek!
Látom a szemében, hogy tényleg nem akar elengedni, ami jó érzés és örömmel tölt el, másfelõl viszont féltem õt magamtól. Attól, ami bennem van.
Végül belemegyek, hogy ne hagyom itt, de ha egyszer is olyat teszek, ami nem jó neki, azonnal itt hagyom. Beküld a hálószobába, hogy várjam meg, amíg õ befejezi a mosogatást, de addig nincs nyugtom, míg meg nem jelenik az ajtóban. Ismét hoz egy tál hideg vizet, ami kellemesen hûsíti a forróvá vált bõrömet, de még mindig hiányzik valami.
- Aiden, feküdj le te is. – minél közelebb van annál jobb.
Óvatosan mászik be mellém, ügyelve a mozdulataira és hozzám fészkelõdik.
- Szólj, ha nagyon nyomlak, jó?
- Így most jó. Ha hozzám érsz... nem is érzek semmit azon kívül. – a vadállat nem akarja bántani. Még a karmaim is visszahúzódtak, amikor a közelembe ért, hogy még csak véletlenül se bánthassam. Talán tényleg nem kell aggódnom.
- Látod? Mondtam én, hogy itt kell maradnod.
Szeretettel elmosolyodom és magamba szívom az illatát, majd hálás dorombolásba kezdek, amikor simogatni kezd. Ez nagyon jó érzés, és hamar el is nyom a nyugalmas álom mellette.

***

Nem tudom, mikor vagy mire ébredek fel, de teljesen tisztában vagyok a ténnyel, hogy a párom puha testét tartom a karjaimban. Õrjítõ az illata, ami az egész szobában érzõdik, és nem is tudok neki ellenállni.
Oldalra gördülök és teljesen a testemhez szorítja a nyakába hajolok, hogy élvezzem a csábító illatot és a selymes bõrét. A fájdalomnak nyoma sincs, csak a kínzó vágynak, ami minden lélegzetvételkor – amikor beszívom azt a tömény, édes illatot – végigszáguld a testemen.
- Rhage? M-mit csinálsz?
- Az illatod. Megõrjít az illatod, Aiden...
Ajkaimmal lassan végigsimítok az ütõerén, lágyan követve az erõsen lüketetõ vonalat, ami a szívverésével egy ütemre mozdul. A pihegése és az egész lénye õrjítõ vágyat vált ki belõlem, aminek már nem is tudok ellenállni. Tovább haladok az ajkaimmal, keresve a legérzékenyebb pontokat, amivel a legtöbb élvezetet adhatom neki. Végighaladok a füle melletti puha bõrön, mire meghallom az elhaló sóhajt, ahogy a nevemet mondja.
Felmordulok és óvatosan a hátára fordítom, de nem nehezedek rá, hanem a teste mellett megtámaszkodva nézek a ragyogó szempárba. Félénk vágyat látok a szemeiben, és ahogy a csóktól csillogó ajkaira nézek, nem bírom megállni és újra összeforrasztom vele a sajátomat. Szenvedélyes vadsággal ízlelgetem, majd mikor megérzem a vágyának édesen fûszeres illatát végignyalok a puha húson, míg felsóhajtva résnyire nem nyitja azokat.
A nyelvemmel megsimogatom az övét, élvezve a nyögéseket, amiket elõcsalok belõle és egészen addig csókolom, amíg végre viszonozni nem kezdi. Végtelenül izgató érzés, ahogy óvatos mozdulatokkal tapogatózik és néha-néha az enyémhez nyomja a nyelvét.
Összesimítom a csípõnket, hogy érezze, mennyire vágyom rá, majd az egyik kezemmel lehúzom a zavaró anyagot a mellkasáról és élvezettel simítom a selyemsimaságú bõrét. A mellbimbói kicsit és rózsaszínûek, nagyon érzéki látvány, hogy ez az egyetlen színfolt azon a tökéletesen sápadt bõrön.
Apró köröket rajzolva kényeztetem és hallgatom az izgató hangokat, amik kiszöknek az ajkain, vágyának illata még inkább felerõsödik, ami szinte már megrészegít.
A nyakához hajolok, hogy megjelöljem, de még idõben visszafogom magam, hogy csak egy alig érezhetõ harapással illessem. Nem okozhatok neki fájdalmat. Aiden kis kezeit a nyakamon és a vállamon érzem, érintésétõl szinte tüzel az egész testem. Lejjebb vezetem a kezem, hogy megszabaduljak az összes ruhájától, és teljes egészében láthassam, de a hangja megtorpanásra késztet.
- R-Rhage... v-várj...  – felmordulok, de tovább simítom, mire egy kicsit erõteljesebb kiáltást hallat - Rhage!
Rögtön kijózanodom és levetõdöm róla, hogy a lehetõ legnagyobb távolságba kerüljek tõle.
Rá nézek, de mintha nem is õt látnám, hanem egy másik, végtelenül buja személyt, kócos hajjal, vörös, duzzadt ajkakkal, csillogó szemmel, félig levetett ruhákban. Nagyon csábító…
- Rhage?
- Sajnálom. Én... Én nem... – megrázom a fejem, hogy számûzzem az újonnan rám szálló kábulatot – Fogalmam sincs, mi ütött belém.
- Nincs semmi baj...
- Nem szabadott volna itt maradnom – az ösztön átvette át irányítást.
El kell tûnnöm innen. Túlságosan is felizgatott, így nem maradhatok a közelében. Még a végén rá vetném magam és olyant tennék vele, amit nem akarna. A fenébe…
Emberfölötti sebességgel hagyom el a házat és meg sem állok, míg a fák közé nem érek. Lenézek a kezemre, amin már teljes nagyságukban elõbújtak a karmok és az agyaraim is megnyúltak. A testemben a feszítõ forróság úgy tér vissza, mintha mindig is ott lett volna. A teliholdra nézve látom, hogy már nem lehet sok az éjszakából, így a kínzó fájdalom a csontjaimban most nem jelentkezik.
Hallom Aiden lépteit és a hangját, ahogy a nevemen szólongat és bele kell vájnom egy fába a karmaimat, hogy nem rohanjak oda hozzá. Végig a közelében maradok, egészen addig, míg vissza nem sétál a házba, majd az erdõben érzett vadak felé veszem az irányt. El kell terelnem a figyelmemet, hogy ne menjek vissza hozzá.

***

Hajnalban, már tisztán, megfürödve térek vissza a kis házba és egész úton azon járt a fejem, hogy mit mondjak neki. Bûntudatom van, amiért úgy letámadtam az éjjel, pedig õ olyan gyönyörû és ártatlan. Nem ezt érdemelte, de egyszerûen… túl erõsen vonzz, ahhoz hogy ellenálljak neki.
Halkan nyitom ki az ajtót, és mivel nem hallok neszezést, nyilván még alszik. A konyhában egy üres tálba teszem a megtisztított fácánt, majd miután kezet mostam elindulok az illata irányába.
A nappaliban találok rá, ahol összegömbölyödve alszik a kanapén és ahogy közelebb hajolok hozzá késként hasít a szívembe a fájdalom. Az arca maszatos a könnyektõl, a szeme alatt pedig ismét karikák éktelenkednek. Már megint miattam kellett sírnia.
Ökölbe szorulnak a kezeim és ha nem aludna biztos, hogy kárt tennék valamelyik bútorban, de nem akarom felébreszteni.
Bemegyek a hálószobába és felkapom az ágyról a takarót és visszatérve óvatosan ráterítem a törékeny alakjára és egészen a nyakáig felhúzom. Én is fáradt vagyok, de most nem tudnék aludni. Túlságosan rosszul érzem magam ahhoz.
Felsóhajtok és csendben kivonulok a ház elé, és a falnak támaszkodva leülök a zöld fûre. A levegõ friss, de nincs hideg, az égen pedig a hajnal színei látszanak, aminek ennyi idõ bezártság után örömmel kellene eltölteni, mégsem érzek egy csipetnyi boldogságot sem.
Hátradöntöm a fejem és behunyt szemekkel, lassan lélegezve próbálok pihenni egy kicsit.

Nem tudom, hogy mikor aludhattam el, de valamikor késõbb ismerõs illatra és érintésre ébredek. A naptól laposakat pislogva nyitom ki a szemeimet, Aiden arca rajzolódik ki elõttem és rögtön eszembe jut minden, ami tegnap történt. A bûntudat ismét elönt, mire inkább elfordítom róla a tekintetemet és a földet kezdem bámulni.
- Jól vagy Rhage? Már nagyon aggódtam érted. Meg akartalak várni, de aztán elaludtam.
- Én nagyon sajnálom… ahogy az éjjel viselkedtem. Nem akartam… rád erõltetni magam, nem lett volna szabad.
Mikor nem válaszol rögtön rá nézek, és meglep az arcára úszott szégyellõs pír.
- É-én nem haragszom, ne-nekem tetszett a-az… csak ne-nem akart m-még… tudod…
Zavaréban felnyög és a kezébe temeti az arcát, hogy ne is lássam mennyire elpirult. Halványan elmosolyodom, mert értem mire gondolt. Tetszett neki csak még nem akart szeretkezni velem. Tudom, hogy ez korai lenne, de akkor az ösztön irányított.
- Aiden… - elhúzom a kezeit és finoman megszorítom õket – Ne legyél zavarba elõttem… bár nagyon szép vagy, amikor elpirulsz.
Megsimogatom az arcát és elönt a megkönnyebbülés, amiért nem haragszik és nem is bántottam meg. De ettõl függetlenül…
- Többé nem maradok a közeledben teliholdkor… jobb lesz ha távol vagy tõlem.
- Ne… mondtam, hogy nem bánom, amit tettél, kérlek, csak ne hagyj magamra! – belemászik az ölembe és a nyakamat átkarol bújik hozzám.
Magamhoz szorítom, mint a legdrágább kincset a világon és beszívom az illatát, amit már ezer közül is felismernék. – Nem akarlak bántani.
- Azzal bántasz a legjobban, hogy nem vagy velem. Tudod, hogy mennyire aggódtam érted?
Felsóhajtok és összesimítom az arcunkat, hogy megnyugtassam. – És mi lesz, ha megint… elragadnak az ösztöneim és az történik, ami tegnap este?
- Ne-nem baj, ha megint…
Lemerem fogadni, hogy az arca megint piros, mert a nyakamon érzem, hogy a bõre mennyire meleg. Megsimogatom a hátát és hiába tudom, hogy a szívem már döntött a fejemben még vitázom önmagammal és a lehetõségekkel, de végül beleegyezem. Elhajolok, hogy a szemébe nézhessek.
- Egy feltétellel. Amint valami olyat teszek… amit nem akarsz szólsz, úgy mint…
tegnap este! Rendben?
Elmosolyodik, amitõl még szebb lesz az arca és engem is öröm tölt el a boldogságától.
– Igen.

***

Még egy darabig ültünk kint a napsütésben, egészen addig míg meg nem hallottam a gyomorkorgását. Elmondta nekem, hogy a nevelõszüleitõl kapta a házat, akik itt laktak vele és mesélt néhány dolgot abból az idõbõl, amikor még a klánjával élt. Néha láttam, hogy elszomorodik, olyankor mindig apró csókokkal vagy simogatásokkal derítettem jobb kedvre, õ pedig az ölemben ülve mesél és mesélt.
A vacsorát most Aiden készíti. Nem tudom, hogy csinálta, de már akkor nagyon finom illata volt, mikor sülni kezdett.
Most nem a konyhában ettünk, hanem a nappaliban a kanapén összebújva, mert még mind a ketten fáradtak voltunk.
Az este közeledtével ismét egyre inkább kínzott az illata, de próbáltam türtõztetni magam ameddig csak bírom.
- Megint fáj valamid?
Aggódó arcára simítottam, ahogy a megfeszülõ izmaimra nézett, de csak elmosolyodtam.
- Nem csak… ilyenkor annyira érzem az illatodat, hogy szinte megõrülök tõle. – az ölembe húzom a kanapén, hogy közelebb legyen hozzám. Már nem pirul el rögtön, mert szinte az egész napot így töltöttük, amikor beszélgettünk.
- Akkor tényleg jobb, hogy itt vagyok?
- Nagyon jó, hogy itt vagy Aiden. Csak egy kicsit kontrollálnom kell magam… de minden rendben.
Közelebb hajol és lágyan összesimítja az ajkainkat, édes íze elárasztja az érzékeimet, mire belemorgok a csókba.
- Rhage… nem kell vi-visszafognod magad. – enyhe pírral néz rám, de közben látom rajta az izgatottság jeleit, amitõl boldogan felnevetek. Annyira boldoggá tesz a jelenléte.
- Te vagy a legtökéletesebb lény… az egész világon!
- Köszönöm… - elmosolyodik, én pedig óvatosan elengedem a gátat, ami kordában tartotta az ösztönt. Már amúgy sem bírtam volna sokáig és most, hogy már nem aggódik, felszabadultabban élvezheti amit kap.
- Ezt vedd le, kérlek… had érezzem a bõrödet. – a hangom már sokkal mélyebben tör elõ, de megérti és elpirulva remegõ kezekkel kezdi lefejteni magáról a halványszürke felsõrészt, míg a csípõje köré gyûlve meg nem akad.
- É-és most? – nagyon édes ahogy így pislog fel rám, miközben nem tudja, hogy maga elé húzza e a kezeit vagy leengedje.
Felemelem a kezem és a vállától egészen a ruhájáig végigsimítok rajta, amit felsóhajtva élvez, kis kezeivel a mellkasomon támaszkodik meg.
- Most csak engedd, hogy érintselek… és te is megteheted ugyanezt. – tegnap is nagyon jó érzés volt, mikor simogatott.
Az ajkaira hajolok és szenvedélyesen megcsókolom, miközben magamhoz szorítom, hogy érezzem a csupasz bõrét az enyémnek feszülni. Elégedetten felmordulok, amikor õ is átkarol és viszonozni kezdi a kissé vad csókot. Nyelve táncot jár az enyémmel, de aprót sikkantva kapja el, amikor játékosan ráharapok.
Elmosolyodom, amikor az ajkaihoz kapja a kezét és nagy szemekkel pislog rám, de a szemi csillogása mindent elmond. Õ ugyanannyira élvezi, amit teszek, mint én.
Elõször a nyakát, majd a vállát harapdálom végig, majd a nyelvemmel is megsimogatom a piha bõrét. Szinte megugrik az ölemben, amikor a füle alatti érzékeny részhez érek és erõsen megszívom, aminek biztos, hogy nyoma marad.
- Rhage…
Áthúzom magamon az egyik lábát, hogy lovagló ülésbe üljön rajtam. Így sokkal kényelmesebb.
Felnyögök az érzésre, mikor a csípõjét magamhoz szorítom és megérzem az õ vágyát az enyémnek feszülni, de bármi is jutott az eszembe, elhessegetem és folytatom a teste felfedezését.
Óvatosan megharapdálom az apró rózsaszínû mellbimbóit, amik már teljesen megkeményedtek az érintésemtõl, õ pedig nyöszörögve a hajamba markol az élvezettõl. Aiden hangja nagyon szép, minél többet hallom, annál többet akarok belõle.

Felfedezem az egész mellkasát, a végén már ledöntöttem a kanapéra, mert már nem bírta tartani magát a remegéstõl. A köldöke nagyon érzékeny, amit vigyorogva ki is használtam és pilleszárny érintésekkel körbecsókoltam, majd harapdálta.
- Rhage... kérlekh, elégh…
A hangja kimerült, de szemei pedig szinte már lecsukódnak, a teste fényes verítéktõl, amitõl valóban úgy tûnik, mintha selyembõl lenne a bõre.
Nem tudom, hány órája élvezzük egymás érintését, de most, hogy a vadállat kiélvezhette a párját már kicsit nyugodtabb, így tiszta fejjel tudok gondolkodni.
- Aludj csak Aiden.
- Neh menj el… - kis kezével átfogja a csuklómat.
- Nem fogok… pihenj. – megpuszilom a homlokát és a haját cirógatom míg el nem
alszik.
Sajgó vágyamat figyelmen kívül hagyva hozzá bújok és magamhoz ölelve alszom el.

***

A szemeim reflexszerûen kipattannak, amikor idegen illatot érzek közeledni. Hangos morgás tör elõ belõlem, amire Aiden is felébred és amint meglátja az arckifejezésem azonnal éberré válik.
- Mi baj Rhage?
- Vérfarkas… kettõ. Közel.
Elkerekednek a szemei és ijedten néz rám. – Hogy kerülnek ide? Soha nem lépték még át a határt, vajon mit akarnak?
Határ? Én nem emlékszem semmi ilyenre, de egy biztos, ha túl közel jönnek és nem Aiden barátai, akkor hamarosan halott vérfarkasok lesznek.